Érdekes növénynevek V.
pillangóborsó J. Clitoria (P. 37). A pillangós virágra utaló elnevezés, az asszonyka nevő növény társneve. Mai tudományos asszonyka neve a virágkoronára utal, amely a nıi szemérem- testre hasonlít. A Linné elıtti szerzık többségénél olvasható a Clitorius flos terminus, a mai Clitoria latin nemzetségnév elızménye, amely a görög kleitorisz ’csikló’ szó származéka. Hasonló a név- adási szemlélet háttere a növény német elnevezésénél is; a Schamblume (PbF. 134) fordítása ’sze- méremvirág, szégyenvirág’.
pillangócserje J. Sesbania (P. 206). Hasonneve a pillangósvirág és a lepkevirág (uo.). A la- tin Sesbania (Linné elıtt Sesban Caspar, illetve Johann Bauhin mőveiben) nemzetségnév az arab sēsabān ’ua.’ (Genaust 581) növénynév folytatója. A pillangófa ’Caesalpinia’ (P. 206) nyolc fa- fajtát is jelöl, csupa egzotikus növény neve. Ez az elnevezés is a növények pillangós virágára utal.
A nemi név Andrea Cesalpino (latin Andreas Caesalpinus, élt 1509−1603), olasz botanikus és fi- lozófus, VIII. Clemens pápa orvosának nevét ırzi.
pillangófő J. Briza media (MNöv. 161). R. 1834: N. ua. (Tarcal) ’rezgı v. rezgetı fő’ (Kassai 4: 120), 1873: ua. (Ballagi 2: 431), 1911: ua. ’Briza m.’ (Nsz. 238). Társnevei a magyarban (rez- gıfő, remegıfő, reszketıfő, rezgıpázsit [MNöv. 161]) és német neve, a Zittergras, azaz ’rezgıfő’
szó is arra utal, hogy a növényke a szélben rezeg, finoman remeg; talán pillangófő neve is a lepke csapongó, ide-oda cikázó repülésével a növény mozgására utal.
pillangókardvirág J. Gladiolus papilio (P. 137). Az összetett szó pillangó elıtagja a tudomá- nyos latin fajnévvel függ össze (lat. papilio ’lepke’). A növény feltőnı hasonlósága egy pirosas- barnás pillangóhoz a névadás alapja. Az összetétel kardvirág utótagja pedig (valamint a növény dákoska és gladiólusz hasonneve) − akárcsak a német Gladiole, Siegwurz ’ua.’ (Genaust 267) és a latin nemzetségnév − a már Pliniusnál is szereplı latin gladiolus növénynévbıl származik, amely- nek jelentése ’kis kard, kardalakú levél, kardliliom’. A gladius ’kard’ kicsinyítı képzıs alakja a levél kardformájára utal.
pillangószirom J. Diplarrhena moraea (P. 206). A pillangószirom elnevezés magyarázata a növény halványsárga, barna foltos, lepkére emlékeztetı virága. Tudományos Diplarrhena (< gö- rög diplóosz, diploúsz ’dupla’; árrhen, gen. arrhénosz ’férfi, hím’) nemzetségneve arra utal, hogy a növénynek csak két porzólevele fejlıdik teljesen ki.
pillangóvirág J. 1. Cosmos bipinnatus (P. 206). R. 1930: pillangóvirág ’Schizantus’ (Natter 447), 1933: N. ua. (Bogdánfalva) ’pirosat virágzó kerti virág’ (MNy. 29: 319), 1966: ua. ’Schizan- tus’ (MNöv. 118). N. MNöv. 153: pille ’Cosmos bipinnatus’ | NépismDolg. 4: 30: pillangóvirág (Gyimesbükk) ’ua.’ | Ethn. 87: ua. (Háromszék, Árapatak) ’ua.’. Hasonneve Gyimesbükkön a lepke (uo.). További hasonnevei a lepkevirág (uo.) és a pillevirág (P. 206), társneve az ékeske, csillagvirág és a menyecskeszem (MNöv. 153). A németben a pillangóvirág szó szerinti megfelelıjével, a Schmet- terlingblume (M. 116) kifejezéssel a Convolvulus ars. és a Pelargonium növényeket jelölik. Mexi- kói eredető, több színváltozatban ültetett dísznövény kertjeinkben a pillangóvirág. Erre utal kertike tásneve (MNöv. i. h.). A pillangóvirág terminus magyarázata az, hogy a növény orchideaszerő színes virágai úgy helyezkednek el a szárakon, mintha egy csomóban temérdek, apró, tarkaszárnyú
pillangó lebegne. Néhány szerzınél a Schizantus neve is pillangóvirág, a tudományos Schizantus nemzetségnév a görög schizein ’hasogatott’ és a gör. anthosz ’virág’ szavakra vezethetı vissza.
Ezen alapul a német Schnitzblume (uo.), azaz ’hasogatott virág’ elnevezés is. Angol neve butterfly flover (Natter 447), azaz szintén pillangóvirág. A Schizantus visetonensis egyik változatának virá- gai hófehérek, és teljesen elborítják a növényt, ezért menyasszonyfátyolnak is nevezik.
pillekosbor J. Phalaenopsis (P. 206). A magyar pillekosbor terminus és a latin nemzetség- név, amely a görög phalaina ’éjjeli lepke’ és az ugyancsak gör. opszisz ’kinézet’ szavakból alko- tott, a növény szép nagy virágának formájára utal.
pilletárnicska J. Gentianella amarella (P. 246). A pilletárnicska a csinos tárnicska (uo.) társ- neve. A növény az enciánfélék családjába tartozik. Tárnics növénynevünk ugyan a TESz. (3: 856) szerint ismeretlen eredető növénytani szakszó, ám a szó eredetére vannak magyarázatok. Elsı föl- bukkanása 1803: „Speerenstich: […] tarnitska” (Márton József szótárában), majd 1807-ben Dió- szegiéknél a tarnits a Gentiana nemzetség neve (MFővK.), 1864-ben már összetett növénynévben is elıfordul: fecsketárnics ’Gentiana’ (CzF. 2: 628). A tárnics Rapaics Raymund szerint szláv ere- dető a nyelvünkben, szerbhorvát jövevényszó; vö. trnci ’borzadás, rettegés’. A tüdıtárnics eredeti neve is rettegıfő. Mollay Erzsébet szerint pedig (Növénynevek Mélius Herbáriumában. Budapest, 1983, 45) a nyelvérzék a tár, tárul ’nyílik’ igével asszociálja, azaz szép virágának nyílása és záró- dása fontos a névadásban (a hımérsékleti változások következtében mozognak a virágszirmok).
Kovács Antal „Járok-kelek gyöngyharmaton” (Mosonmagyaróvár, 1987) címő győjtésében említ is egy tátinc alakváltozatot, ami ezt a magyarázatot erısítheti.
A pilletárnicska binominális latin elnevezésében szereplı Gentianella nemzetségnév a gentiana ókori latin növénynéven alapul, annak kicsinyítı képzıs alakja. Caspar Bauhin mővének (Pinax theatri botanici, 1623) megjelenése óta használatos a botanika szaknyelvében. A sárga encián ’Gen- tiana lutea’ már Pliniusnál szerepel, és a görög gentiáné ’ua.’ (Dioszkuridész) növénynéven alapul.
Ez pedig a Skodrában (ma Észak-Albánia) székelı utolsó illír király (i. e. 180–168), Genthios nevét ırzi, aki - vagy inkább az orvosai közül valaki - az azon a vidéken honos sárga encián gyökerének gyógyhatását felismerte. Az etnobotanikai taxonómiában a Szigetközben egyszemcián, encia a tájnyelvi neve, másutt hívják Gentius király füve, népi átalakítással gyenciana, danciagyökér néven is.
Használatos még keserőgyökér neve, ez a német Bitterwurz tükörfordítása. A pilletárnicska amarella (< latin amarus ’keserő’) fajneve szintén a gyökér ízére utal.
tulokdísz R. 1807: tulokdisz ’Martynia’ (MFővK. 362), 1843: ua. és czifra tulokdisz ’Mar- tynia annua’ (Bugát 442), 1873: tulokdisz, cifra tulokdisz ’Martynia’ (Ballagi 2: 668). A botanika újabb forrásaiból és a szótárakból, lexikonokból nem adatolható. Minden bizonnyal Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály szóalkotása; késıbb Diószegi az „új nemi nevek” között is felsorolja (1813:
OrvF. 355), ám késıbb nem terjedt el az elnevezés. Csak Bugát Pál vette fel a nyelvújítás korában Természettudományi Szóhalmazába, de ı tılük, a debreceni füvészkönyvbıl – szinte kivétel nélkül – minden növénynevet átvett. Utána már csak a Ballagi-féle szótár említi. A névadás szemléleti hát- tere − mint az a növény leírásából, jellemzésébıl kiderül − az volt, hogy a Martynia „2-szarvú magzatja […] mikor megérik, leválik róla vastag húsos kopátsa, ’s tokja ollyan 2-szarvúvá leszsz, mint a’ tzifra tulok” (MFővK. 362). Tılük való a kecskedísz hasonnév is, amely szintén a debrece- ni füvészkönyvben bukkan fel elıször (1807). A Martynia nemzetségnevet Linné adta, a terminus az angol botanikus, John Martyn (1699–1768) nevét ırzi.
rákfarkfő J. Pimpinella saxifraga | Pimpinella sanguisorba (MNöv. 77). R. 1783: rák-fark-fü
’Pimpinella saxifraga’ (NclB. 351), 1807: ua. (MFővK. 209), 1825: ua. (LexBud. 505), 1835: ua.
(Kassai 4: 182), 1843: rákfarkfő ’ua. és Pimpinella alba’ (Bugát 357), 1845: ua. (Mősz. 131), 1873: rák-farkfő ’Pimpinella saxifraga’ (Ballagi 2: 460), 1893: rákfarkfő (Nyr. 22: 152), 1897: ua.
(Pallas 16: 371), 1911: rákfark ’ua.’ (Nsz. 253). A rákfarkfő alakfestı elnevezés. Diószegi a „Régi és Népközt forgó magyar nevezetek” sorában szerepeltetett rákfarkfő helyett a „Megállított Ne- vek” közé a tömjén pimpinella elnevezést javasolta (OrvF. 385). A pimpinella újlatin növénynév,
ma e növény nemzetségneve. Német nevét pedig a hód állatnévvel alkották meg: Bibernelle (PbF.
354). A sanguisorba fajnév a ’vér’ jelentéső sanguis és a sorbēre ’nedvességet felvenni’ szavak- ból keletkezett. A növény gyökerének gyógyhatására utal, korábban sebösszehúzásra használ- ták. A latin saxifraga fajnév a ’kı a testben’ jelentéső lat. saxum és a -fragus ’-törı, -széttörı’ sza- vakból áll, szintén a növény gyógyhatására vonatkozik, hiszen valaha vesekı és hólyagkı elleni gyógyszer volt.
rákfarok J. Potentilla anserina (Péntek–Szabó 330). N. uo. 273: ua. (Kalotaszeg, Váralmás)
’ua.’. Román megfelelıje azon a vidéken a N. coáda rácului (Băbiu ~ Bábony, Corneşti ~ Somtelke, Finciu ~ Kalotaújfalu) ’ua.’ (uo.). A Potentilla genusnév a latin potens ’erıs’ kicsinyített alakja.
Magyarázata az, hogy a rákfarok gyógyfő hírében állott. A növény társneve a libalétra (MNy. 39:
252) R. 1835: létra fő ’ua.’ (Kassai 4: 120), az etnobotanikai taxonómiában Komárom megyében (ÚMTsz. 3: 857) a lúdpimpó (R. 1865: CzF. 3: 1570), valamint a libapimpó (R. 1807: MFővK. 305, 1835: Kassai 4: 120, 1865: CzF. 3: 1486), N. Gyógysz. 377: Gyergyó | NépismDolg. 30: Gyimes- bükk | Zelnik 15: moldvai csángó | Péntek–Szabó 273: Mákó. A növény a falusi udvarok, libalegelık és libaúsztatók környékének libatrágyában gazdag, nitrogéndús talaját kedveli. Hasonneve a pipefő és a lúdpázsit. A libákhoz főzıdı szoros kapcsolatát latin faji neve (< lat. anser ’liba’) és több német és szláv neve is tükrözi: német Gänse-Fingerkraut, cseh mochna husi, orosz lapcsatka guszinaja, guszinaja lapka, lengyel pięciornik gęsi, szerbhorvát guščija petoprsnica, szlovák nátržník husi ’Po- tentilla anserina jelentéssel’ (Weeds 1348), valamint francia herbe aux oies ’ua.’ (FMF. 453).
rákfő R. 17. sz.: rakfw ’Crispula’ (Ért. 94), 1706: apró rák fő ’Verrucaria minor’ (PPNomH.), 18. sz. elsı fele: rák fő ’Capsella bursa pastoris’ (MNy. 6: 274). Német eredető növénynév, tükör- fordítással került a magyar botanikai szaknyelvbe. A német terminus több növényt is jelöl; vö.
Krebskraut ’Cichorium int., Chrozophora tinct., Lemna minor, Paris quadrifolia, Scleranthus pe- remnis, Stellaria oloides’ (M. 304).
rákgyökér R. 1897: ua. ’Aronicum’ (Pallas 16: 1143). A Benkı Józsefnél szereplı német R.
1783: Krebswurz ’Polygonum bistorta’ (NclB. 363) lehet az alapja. Szintén a Polygonum bistorta neve a ráknyakúfő (PE. 244), N. Gyógysz. 377: ua. (Gyergyó), amely Erdélyben használatos me- taforikus etnobotanikai terminus. A növény gyökértörzsét régen étvágygerjesztıként, illetve ízletes téli fızelékként (a spárgához hasonló módon) készítették el, valamint vízben megfızve csörgıkígyó marása ellen, továbbá vérzéscsillapítóként használták. A családba sorolt növényeknek szára erısen ízelt, feltőnık a szárcsomói. Erre a sajátosságra régebbi füvészkönyveinkben több név is utal. Ilyen például a göcsfő, szárbütykőfő vagy a száz bötköjü-fü (1578: Herbarium; 1775: Csapó). Tudomá- nyos Polygonum neve szintén ’sok bütykő’ jelentéső. A rákgyökér egyik társneve a kígyógyökerő keserőfő (R. 1672 k.: SzT., 1783: NclB., 1807: MFővK., 1833: Kassai, 1843: Bugát, 1865: CzF., 1895:
Pallas, 1911: Nsz.), amelynek gyöktörzse kígyó módjára csavarodik, tekeredik, kígyózva kúszik.
Erre utal egyik hasonneve is, a tekertgyökerőfő. Mint Diószegiék jellemzik a növény gyökerét: „te- kert-fatsart”. Tudományos latin bistorta fajneve szintén erre utal: bis ’kétszer’; torquere ’sodorni, tekerni’. A kígyógyökér megfelelıje a német Schlangenwurz, Schlangenwurzel, Schlangen-Knöterich, orosz gorec zmejnüj, szlovák hadí koreň väčší, olasz serpentina. További olasz nevei a bistorta, biaveta, poligonia, lavazzuola, tortorete. Másik – igen régtıl adatolható és a szakkönyvek szinte mindegyikében szereplı – hasonneve a kígyótráng (R. 1500 k.: kegÿo trank fyw ’Serpentaria’
(StrassbGl.), majd 1578: Herbarium, 1588: FrankHasznK., 1595: FK., 1604: MA., 1643: Com:Jan., 1762: PPB., 1775: Csapó, 1783: NclB., 1793: Földi, 1807: MFővK., 1843: Bugát, 1865: CzF., 1895: Pallas, 1911: Nsz.). Munkácsi Bernát (KSz. 10) származtatása a törökbıl nem vehetı komo- lyan. A TESz. szerint bizonytalan eredető, Mollay Károly (NMÉr.) véleménye ezzel szemben az, hogy nem bizonytalan a származás, mert az összetett szó korai újfelnémet eredető tükörszó (< dra- con-kraut, dragon-kraut). A latin serpentaria (R. 1578: Lonicerus: Kräuterbuch) terminus (< lat.
serpens, gen. serpentis ’kígyó’) fajnév magyarázata az, hogy a rizóma számos egymásba gabalyodó gyökérszálból áll, és a növényt korábban kígyómarás ellen használták (talán éppen emiatt a hason-
lóság miatt, hiszen a múltban a növény külseje, alakja figyelmeztette a gyógyulást keresı beteget, hogy a különösebb alakú növények hatását kipróbálja).
rákíző pereszke J. Tricholoma inocyboides (Krébecz J.: Gombaatlasz. Budapest, 111). A fe- nyıpereszke korábbi elnevezése onnan ered, hogy egyik változatának finom, diszkrét íze a rákéra emlékeztet.
rákkaktusz J. Schlumbergera truncata (P. 137). A karácsonyikaktusz társneve, amely a né- metbıl való tükörfordítás eredménye; vö. ném. Weihnachtskaktus (PbF. 403). Tudományos latin nemi neve a 19. századi belga kertész, Frédéric Schlumberger (1804–1865) nevét ırzi, aki híres kaktuszszakértı volt.
rákollóvirág J. Heliconia (P. 109). A hamisbanán metaforikus társneve. A botanika szak- nyelvében ismert helikónia társneve is (uo.), ez természetesen Linné latin Heliconia nemzetségneve, amely a latin heliconius és görög helikoniosz ’Helikon hegyérıl való’ szóból alakult. Kínában a kerti krizantém ’Dendranthema hortorum’ fajtái kaptak hasonló festıi neveket, mint a rákollóvirág, már 2500 évvel ezelıtt, a Szung-korban. Az ott kedvelt szokatlan színő és megjelenéső egyik fajtának – sajátos virágszirmai alapján – a bíbor rákolló (Kósa–Varga 8) elnevezést adták.
rákszemő dinka J. a vörös dinka alfajtája (MoK. 4.1: 251). A szılıfajta rákszemő jelzıjének az a magyarázata, hogy bogyója apró, mint a rák szeme. A dinka egyébként szerbhorvát eredető szılınév, elsı felbukkanása a magyar írásbeliségben nem 1795, mint a TESz. írja (1: 640), hanem 1780: dinka (Prónay Pál: A’ szöllöknek plántálásáról. Pest, 59).
rákvirág J. Aglaonema (MNöv. 159). A név szó szerinti megfelelıje a németben a Krebs- blume ’Epilobium angustifolia, Taraxacum officinale’ (M. 304). A növény latin elnevezése, az Aglao- nema nemi név a ’tündöklı, ragyogó, pompás’ jelentéső görög aglaosz és a nêma ’porzófonal’
szavakból keletkezett, arra utal, hogy ezek a szálak nem a virágzatban találhatók, meg sem lehet mondani, mennyi tartozik egy-egy virághoz. A rákvirág két fajtáját ismerteti Richard Gilbert 200 kedvelt szobanövény (Budapest, 1999.) címő munkájában: Aglaonema commutatum (19) és Aglao- nema crispum (20).
A NEM KÖZISMERT RÖVIDÍTÉSEK FELOLDÁSA
Csapó = Csapó József: Uj füves és virágos magyar kert. Pozsony, 1775.
Ért. = Értekezések a nyelv- és széptudományi osztály körébıl. (MTA) Pest, 1870/7: 65–76.
FK. = Beythe András: Fives kxn×v. Németújvár, 1595.
FMF. = Sajó Endre: Francia-magyar mezıgazdasági szakszótár. Budapest, 1987.
Földi = Földi János: Rövid krítika és rajzolat a’ magyar fővésztudományról. Béts, 1793.
Genaust = H. Genaust: Etimologisches Wörterbuch. Basel–Boston–Berlin, 1966.
Gyógysz. = Gyógyszerészet. Bukarest, 1956–. i. h.: 1991. (35. évf.).
Herbarium = Melius Juhász Péter: Herbarium a faknac fvveknec nevekrxl, természetekrxl és haßnairol.
Kolozsvár, 1578.
Kósa–Varga = Kósa G.–Varga E.: Kína kerti virágai. Budapest, 1986.
LexBud. = Lexicon valachio – latino – hungarico – germanicum. Budae, 1825.
M. = H. Marzell: Alphabetisches Vezeichnis der deutschen Pflanzennamen. Leipzig, 1957.
MFővK. = Diószegi S.−Fazekas M.: Magyar Fővész Könyv. Debrecen, 1807.
MNöv. = Csapody V.−Priszter Sz.: Magyar növénynevek szótára. Budapest, 1966.
Mősz. = Kováts Mihály: Háromnyelvő fejtı mőszótár. Buda, 1845.
Natter = Natter-Nád Miksa: Virágos könyv. Budapest, 1939.
NclB. = Benkı József: Nomenclatura botanica. (in Magyar Könyvház I.) Pozsony, 1783.
Nsz. = Cserey Adolf: Növényszótár. Budapest, 1911.
OrvF. = Diószegi Sámuel: Orvosi Fővész Könyv. Debrecen, 1813.
P. = Priszter Szaniszló: Növényneveink. Budapest, 1998.
PbF. = R. Schubert−G. Wagner: Pflanzennamen und botanische Fachwörter. Leipzig, 1988.
Péntek–Szabó = Péntek J.−Szabó A.: Ember és növényvilág. Bukarest, 1985.
PPNomH. = Pápai P. F. följegyzései: Nomenclatura Herbarum. Anno 1706. (Nyr. 29: 363–66) Weeds = Williams, G.−Hunyadi K.: Dictionary of Weeds of Eastern Europe. Budapest, 1987.
Zelnik = Halászné Zelnik Katalin: Moldvai csángó növénynevek (CsopnyelvDolg. 36). Budapest, 1987.
Rácz János
Bosnyáknyakú tyúk
Szabó József a bosnyáknyaku ’kopasz nyakú <tyúk, csirke>’ szóról mint jelentéssőrítı szó- összetételrıl ír, amely hasonló-hasonlított jelentésszerkezető. A szót és a jelentését a KiskSz.-ból és az ÚMTsz.-ból ismeri (Szabó 2007a: 89). Szabó (2007b: I, 294) fejtegetésének lényege: „A bos- nyáknyaku származékszó elıtagja a bosnyák népnév, az állatokra (konkrétabban: a tyúkfélékre) átvitt jelentése pedig föltételezésem szerint a mohamedán bosnyákok egykori hajviseletével magyarázható.
A bosnyákok ugyanis – az oszmán-törökökhöz hasonlóan – borotválták a fejüket, s mivel a 16−17.
században sokan telepedtek meg hazánkban […], a korabeli magyarság (köztük pl. a nagykanizsai lakosság) is megismerhette ıket és hajviseletüket.” (Egyébként a sokácok – horvát etnikai csoport – egy részét is hívták bosnyáknak.)
A hajviselet a bosnyáknyaku jelentése szempontjából érdektelen, s így a hasonló-hasonlított jelentéssőrítı összetétel is, hiszen az -ú/-ő ~ -jú/-jő képzı a „Jelzıs szerkezetekben – a jelzett fı- névhez járulva – ’vmivel bíró, ellátott’ jelentéső” (MMNyR. 1: 408), vagyis a *bosnyáknyakú tyúk
’tyúk, amelynek bosnyák a nyaka’.
Az általános lexikonokból is (A Pallas nagy lexikona, 1893−1896.; Új magyar nagylexikon, 1993−2004) tudhatni, hogy a kopasznyakú tyúk (ÉrtSz. kopasz a.; ÉKsz.2: kopasz tyúk a.) – más nevein: erdélyi kopasznyakú tyúk, bosnyák tyúk, csóré nyakú tyúk; csóri tyúk, erdélyi kopasznyakú tyúk, Szeremley-tyúk, török tyúk – Tibetbıl származik, és kereskedık révén Kis-Ázsián és a Balkánon keresztül került Erdélybe a 17. század vége felé. Ennek a házi szárnyasnak a nyaka – nem a feje, azon van toll! – a szeme aljától a (többnyire) begye felsı harmadáig tollatlan. Ezt a tyúkfajtát 1875-ben egy bécsi kiállításon Szeremley (más forrásból: Szeremlei) Lajos tanfelügyelı mutatta be, aki az 1840-es években kezdett Erzsébetvárosban foglalkozni a tenyésztésével; az 1925-ös bécsi kiállításon már erdélyi kendermagos (Siebenbürger Sperbe) néven szerepelt „Frau von Szeremley” állomá- nyából az érdeklıdést keltı aprójószág, amelynek sokfelé bosnyák tyúk volt a neve, ugyanis Erdélyen kívül a szerb és bosnyák hegyvidékeken is elıfordult (l. Szalay 2008; 2001: 22–38).
A tyúkocska nagy sikert aratott Bécsben, Németországban a 19. század vége táján még egye- sületet is alakítottak a tenyésztıi. A mai Magyarországon sokáig idegenkedtek a bosnyák tyúktól, amely azonban rendkívül jó tojónak és kiváló kotlósnak bizonyult: az „1950-es években Tiszaigaron alig volt fehér és erdélyi kopasznyakú fajta […] Tápén a legjobb tojónak a kis babos és a kopasz- nyakú fajtát tartották. Az utóbbi olyan kiváló kotló, hogy még a »rántanivaló« csirkéket is össze- tartja” – írja Paládi Kovács (2001: 776.)
Az erdélyi kopasznyakú fekete volt, a más színőeket a magyar parlagi tyúk (amelynek nincs fekete színváltozata) kopasz nyakú változataként tartották számon, majd 1992-ben a más színőeket (fehér, kendermagos) is tözskönyvezték. A hazai házi tyúk (Gallus gallus domesticus) különféle fajtái, illetıleg fajtaváltozatai védelem alatt állnak: génbanki állományuk Gödöllın és Keszthe- lyen, a kendermagosnak egy állománya Hódmezıvásárhelyen található (l. Szalay2008: 53).
Számos tárgy, dolog van és volt a magyarban a kopasz jelzıvel minısítve. A SzT.-ból néhány példa: ~ asztal, ~ láda, ~ derékalj, ~ garas, ~ tallér, ~ (hegy)oldal, ~ domb, ~ sódar, ~ orja, ~ ormo- zat stb. Az ÚMTsz. a kopasz fejő búzát jegyzi az 1940. évbıl. Ugyancsak számos dolgot különböztet meg az erdélyi jelzı: ~ abrosz, ~ gúnár, ~ kancsó, ~ ló, ~ lúd, ~ réce stb. (SzT.), hasonlóképpen
