TŐZSÉR ÁRPÁD
Ó, Püthagorasz...
Püthagorasz – korának legokosabb embere és legnagyobb szédelgője volt.
(Hérakleitosz) 1.
A számok (de tulajdonképpen a lélek-fogalom) atyja meséli:
egyszer az Alvilág bugyrait járva, merengéséből arra riadt,
hogy orra előtt, egy kiszáradt fára akasztva Homéroszt látja. – Így büntették meg a költőt az isteneket sértő sorai miatt –, fejjel lefelé függött az árva.
2.
Ó, Püthagorasz, a bölcselet Homérossza (áthúzva: „falurossza”),
mi lettél volna költőelődöd nélkül!?
A „hős-csaló vándor” mint életforma
Odüsszeusz által hatványozódott sokszorosára, s lettél magad is fortélyos lélekvándor végül.
Legalább kétszer tizenkét század fokán lő át az emlékezet nyila most hozzád, s a költőhöz persze: Penelopé kérői épp támadásra indulnak a női hűség s a jellem,
ergo: a lélek ellen,
s az egyén javait, jogát orozzák.
3.
S két fénytelen szem kiszáradt forrásából világok látomása buzog, istenek, halandók s tárgyak seregszemléje: Erebosz-hideg, ok- s cél-Ilion, mozgás-Ithaka, gondolat-ideg, szférák nagy terce – a teljes lét versben,
4 tiszatáj
„
Deukalion s Pürrha köveitől az emberekig és vissza (Zeuszig) minden sor más:
más sorscserép – s a lélek új cserepet:
új sorsot választ, képzelt én-ekre reped –, s lesz az Odüsszeia is lélekvándorlás.
4. S ez az ősi metempszichózis, mítosz-ár, őseposz vers van most leállóban: a lelkek tisztító áradata;
sors és történet nélkül elvénült fiakat fal föl Kronosz, az Idő-atya.
5.
Ó, Püthagorasz, boltozatos szép ión fődben szabadult el először egy plusz agyrost, amely agyrostnak köszönhetően lehettél te egy időben
lángész, költő és fondor elmész – kései csodálód kérdi: hol vagy most?
Azt állítottad, hogy legalább négy korábbi életedre emlékszel, s hogy te voltál többek között Hermész (vagy fia?), s Euphorbosz, a szintén csel-kész trójai pap és orvharcos,
és hogy mielőtt végleg elmégy, még négyszer költözöl
bölcsbe, bolondba, testbe, alakba, fába, kövekbe, földi salakba. – Várom, hol csap megint magasba csavaros lángod, elméd!
