De ezt a megaláztatást, megcsúfolást már nem lehet elviselni, legalább a játék szint- jén rá kell döbbenteni az embert az igazságra, s a játék már szétválaszthatatlan, lesz a valóságtól. A „kelet-európaiság" jegyében születnek Kovács István kitűnő mű- fordításai is. Bő teret kapott lírai érzékenysége, apró dolgokban mélyebb összefüg- gésekre ráérző hajlama Edward Stachura Szekercelárma avagy emberek a téli erdőn című regényének fordításában. A fiatal lengyel író regénye az élet megismételhetet- len érték voltára döbbent rá. A létezés egyszeriségének következményei ragadják meg: az idő visszaforgathatatlanságának tragikuma indítja egy olyan időszak érzé- keny vizsgálatára, melyet a „regényírók" csak úgy szoktak összefoglalni, hogy „el- telt néhány nap" — ezzel jelezvén az eseménytelenséget, jelentőségnélküliséget.
Stachura éppen azt mutatja fel, milyen gazdagon ragyog az élet a létezés esemény- telennek tetsző pillanataiban is, különösen ha az embernek olyan tiszta szerelem ad tágasabb szemléleti távlatot, mint a Szekercelárma hősének.
Kovács István verseiben, műfordításaiban és tanulmányaiban máris egy gaz- dagnak ígérkező pálya indulásának vagyunk tanúi.
RADNÓTI SÁNDOR
Kiss Anna költészetéről
Kiss Anna olyan világot épített, amiben ő otthonos, mi nem. E kijelentés első fele nyilvánvalóan dicséret, hiszen számtalan, világreminiszcenciák maradékait lakó költő közepette külön bejáratú világgal rendelkezni, eredetivel és szinte rokontalan- nal — erény. De a dicséretre a mondat második fele mintha árnyékot vetne, azt sejteti, hogy a külön bejárat túlontúl sikerült, senki másnak nincs oda bejárása.
Vagyis: e világ rendje értelmezhetetlen az olvasó számára. Bizonyos, sajátos, de a magyar költészet múltja és a magyar versírás jelene szempontjából jelentékeny versolvasat szerint ez így is volna. Ezt a felfogást a lebecsülés minden mellékzöngéje nélkül nevezem a programzene mintájára programköltészetnek. Hogy a programnak,, amely nem pusztán egyetlen individuum világát akarja közvetíteni, hanem a sze- mélyességből közvetlenül átcsapva egy egész közösség világát akarja benépesíteni,, újraformálva és megváltoztatva e közösség adott világát, micsoda megrendítő ereje volt a magyar líra másfél százados történetében, azt mindenki tudja, s hogy micsoda aktualitása van ma is, arra elég egyetlen példa, a művészileg nyilván folytathatat- lan Ady Endre középponti jelentősége a magyar kultúra számára, hatásának és utó- életének majd hét évtizede alatt. A kérdés, amely a ma születő vers lehetőségeit célozza, az, hogy fenntartható-e a személyes-közvetlen gesztusból a közvetlen átkap- csolás a nagy integrációk életkérdéseihez — s e kérdésben a hangsúly a lírai köz- vetlenség lehetőségeire esik. Nem hamisul-e meg maga a gesztus, ha feltétele min- den tapasztalat ellenére a közvetlenség lehetősége, s az új hangszerelések az örökség és a retorikus ígéret ellenére nem örökítenek-e meg állapotokat, nem győzedelmes- kedik-e a mítosz és az ember közötti régi küzdelemben a mítosz? E sorok írója e kérdés ellenpróbáját végezte el, amikor olyan jelentékeny művész, Csanádi Imre lírájában igyekezett kimutatni a közvetítések perdöntő esztétikai jelentőségét s meg- találásának művészi diadalát, akinek kiinduló dilemmája mindig is a lírai közvet- lenség lehetősége volt. (Remélhetőleg lesz alkalmam rá, hogy az ebben a tekintetben hasonló paradoxonnal küszködő és más megoldásokhoz jutó nagy művészi sikerek- ről beszéljek, például a Csoóri Sándoréról.)
Mindez pedig két okból vág Kiss Anna költészetéhez. Második kötetének (Fekete- gyűrű, 1974) és az utóbbi időben megjelentetett verseinek nézőpontjából vissza- tekintve figyelemre méltó első kötetére (Fabábu, 1971) és első jelentkezéseire, ki- világlik, hogy az ő költői alternatívája a személyesség vagy a személyiség volt.
Az utóbbit dolgozta ki, méghozzá különös, eredeti módon: mítoszt teremtett. Ha a két — egyelőre még igen általánosan megfogalmazott — jellegzetességet összevetjük a bevezető megállapítással, azzal, hogy olyan világot épített, amiben ő otthonos, mi nem, akkor kiderül, hogy a mondat kétséges második fele a dicséret folytatása és kiterjesztése. Mert egyetlen, autonóm emberi élet ez a világ, amelynek szabadságát, sérthetetlenségét, egyedülvalóságát a vetkőző őszinteség helyett a felruházó képzelet védelmezi, s a mítosz annak az individuumnak a sajátja, a költő nem kívánja má- gikus-sámánkodó módon objektívvé varázsolni, s ronthatatlan törvényként ráeről- tetni az olvasóra. Ezért válik Kiss Anna mítosza kezessé, játékossá, kedvessé, vas- kossá, boszorkányossá: egyszóval meseszerűvé. Közvetlenül nem kitérjeszthetővé vagy átjárhatóvá, részleteiben nem szükségképp értelmezhetővé vagy értelmezendővé, de szimbolikusan általánosíthatóvá, a különös individuum dicséretévé. Annak, hogy csak sugallja e világ — számára való — otthonosságát, de nem tessékel beljebb, nem jelöli ki olvasói számára kényszerlakhelyül, a másik neve művészi mérték- tartás, alázat.
Személyesség vagy személyiség — így szólt a kérdés. Az első lehetőségre jelleg- zetes példa a Fabábu-kötet két színvonalas verse, a Kisvárosi történet és a Küszöb.
Aki közvetlenül lefordítható értelmet, méghozzá igen rokonszenves értelmet keres a versben, itt megtalálhatja. A Küszöbben így szól a program: „Hisz jól tudod, mit örököltél." „Neked innen kell elindulnod." Igen szép vers. Mégsem hiszem, hogy megragadna az olvasó fejében, mert nem ad s nem ígér eredeti, ú j költészetet.
A találó szavakkal és képekkel szóló vers csak újra megjeleníti a magyar költészet egy fontos témahagyományát, de nem teremt ú j viszonyt hozzá. Nemkülönben a Kisvárosi történet, amelyet olvasva azon kell elgondolkodnunk, hogy a költő, jelen- tős verseiben tartózkodóan csak az atmoszférába belejátszó, mégis jól érezhető nagy témáját, a polgári keretek közé nem illeszkedő asszonyember-sorsot a nyilván vérrel írt, közvetlenül fölidézett élmény mennyire elszürkíti.
Nem a fent említett két vers programja, hanem a prográmosság szűnt meg Kiss Anna költészetében. Későbbi fejlődéséből első kötete is sokat megmutatott. A füvek- ről szóló vers például, amelyet kommentár helyett teljes egészében idézek. „Ezerjófű:
ezerféle nyavalyára, / füvek királyasszonya / Menta: mindig feledésre, / asszonyok- nak orvosa / Kakukkfű: a szerelemre / Fehérmályva: bába-gond / Széki f ű : több- napos sebre / Üti fű: ú j sebre inkább / Cseppentőfű: fájást oszlat / Zsálya: bajtól szabadít / Farkasalma: újít / Sárák, Zsuzsannák, Erzsébetek: / Hajdani füvet tudó / Mostani füvek." A második példa a Rókák erdeje című prózaversből való, s rávilágít a költő legfontosabb technikai leleményére: „Templom előtti széles, poros út, kiáll rá a falu bolondja, megállítja az autókat, papírokat hitelesít egy margaréta fejével.
— Mehet." Ha az utolsó, egyszavas mondat nélkül nézzük az idézetet, poétikus,, szép asszociációkat keltő, álomszerű, szürreális jelenet áll előttünk. Valami, amihez ha- sonlót elképzelhettünk, olvashattunk valaha. De a „Mehet" az egészet megváltoz- tatja. Kiderül, korántsem szabad jelképesnek értenünk a margarétás pecsételőt, vagy legalábbis magunkra maradunk ezzel az értelmezéssel, a költő nem követ bennünket, nem az ő intenciója. A „Mehet" teljesen reálissá teszi a jelenetet, és nem pusztán egy tapasztalt, bár furcsa eseménnye, hanem magától értetődővé és természetessé — a költő számára. Mi, az olvasók, mivel az anyag legföljebb mese- szerű, de nem valódi mese, nem fogadhatjuk el e magától értetődést, s hökkenve megállunk. Ezek a megkonstruált döccenések, ezek az állandó késztetések, hogy vala- mit tudomásul vegyünk, a költő számára természetesnek, ami számunkra korántsem az, hogy elfogadjuk ezt a természetet, mint egy lehetséges és érdekes természetet, amit már-már elfogadtunk volna egy talán halványabb és erőtlenebb, de a vers- olvasás idejére általános érvényű természetnek — ez a Kiss Anna-vers szövetének legfőbb jellemzője. „Hol a menyasszony?" — kérdezte az őszi menet első sora.
58
S mielőtt még bármi fogalmat alkothatnánk a témáról, a helyzetről, következik egy mélyről fakadó, bensőséges szerzői helyeslés a jól megválasztott kérdésre: „Csak- ugyan." De hát éppen ez a költő művészi kísérlete: hogy miközben fölidézi lakott világát, az olvasót nem elsősorban a berendezési tárgyakról, hanem a berendezett- ségről akarja meggyőzni, hogy a befogadásban a dologról való fogalom alkotását a jelenlevő, sugárzó személyiség megérzése mögé helyezi.
Az előbb leírt módszer bontakozott ki a látszólag dramatikus kis formákban.
Valójában miben sem hasonlítanak ezek a balladák vagy a dramatikus líra hagyo- mányaihoz, és még kevésbé hihetjük, hogy valódi drámai művecskékről lenne szó.
Kiss Annának a szereplő-kettőspont, egymásra sorjázó kis emblémáiért van e látszat- formára szüksége, vagy még kifejlettebb módon a Teremtésben és a Kásaevőkben a personae előzetes felsorolásáért. Ahogy a drámák elején a játszó személyek lajst- romozását és esetenként rövid jellemzését evidenciaként kell elfogadnunk, s ha drá- mát olvasunk, a jelzés tovább nem elemezhető tényként közli velünk, hogy most ez meg ez beszél, úgy Kiss Anna párbeszédes verseiben is. Csakhogy míg a drámá- ban maga az az eljárás is adott, a forma szabályozott előfeltétele és nem eleme, addig a versekben fontos funkciója támad — a meghökkentésnek és az evidencia- élménynek éppen az a groteszk elegye, amelyet az előbb leírtunk. Kiss Anna amúgy is hajlik á rímes formák felmondására, a pszeudo-dramatikus forma mellett ked- vence a rímtelen prózavers, s ahol rímel, ott legtöbbször szándékosan henyén csak úgy odavetve az összecsengést. A rím — ha jól sejtem — a titkos összefüggések hálóját szövi a költő és a befogadó között, olyan evidenciákat sugall, amelyben mindketten részesek. Tudnivaló, Kiss Annának nem ez a célja. De a ritmus nem hasonló csodát művel? Márpedig a ritmusnak jóval nagyobb szerepe van e költé- szetben, mint a rímnek. Kiss Anna ritmusai azonban önkényesek, szeszélyesen ugrál- nak, hol döntve-borítva kitüremkednek, hol sejtelmes háttérrezgést kölcsönöznek a versnek. Seholsem a puszta versszerűség szolgálatában. állnak, hanem mindig köz- vetlenül a látásmód kiszolgálói. E versek versszerűségét egyáltalán nem lehet még csak ideiglenesen sem máshoz kapcsolni, mint az élénk, vibráló, virgonc és eszes látásmódhoz, amely a nyelvet minden ízében átjárja; amely kitalálta magának a mindig meglepetéssel szolgáló hosszú mondatok ízes, testes, érzéki anyagszerűségé- nek bújtatott örök staccatóját, váltakozva a magától értetődőséget az olvasóba suly- koló frappáns rövid mondatok nyílt staccatóival; amely bőven él a régies, tájjellegű, ritka, de kifejező szavakkal, még akkor is, ha értelmük a köznyelvben elhomályosult (hiszen a megértésnél fontosabb itt a légkör), mondván, hogy „nyomorék lélek ilyet nem teremthet"; amely régies és képzelt, beszélő vagy hangulatteremtő nevek gar- madáját ontja; és amely végül oly sűrűn használja á remek hangutánzó és indulat- szavakat, mint ritkán a költészet.
Lépjünk most közelebb a mítoszhoz, és soroljuk el, ami róla tudható. Egyik eleme, a Fabábuban szinte még egyeduralkodó, a Feketegyűrűben már nem, a falusi élet. Hozzátársul a girbegurba város. Szereplői vásárosok és parasztok, kézművesek és állatok, bábok, növények, ördögök, s hogy a világ egész legyen, a kötet a Terem- téssel kezdődik, az égi mesterember műhelyében. S ha a napot, ezt a réztányért valahová felakasztják, netán középre, létrejön Kiss Anna kisded kozmológiája. Vilá- gában — világán belül, ahol ő áll, szilárdan a talpán — a nagy, sürgő-forgó örök rendetlenséget egyszerű, embertől emberig hatoló viszonyok alakítják, persze nem szükségképp jámborak, hanem mókák, gonoszkodások is. Távol áll valami valaha megvolt utáni nosztalgiától, de jelenetei hangulata, koloritja mégis a múltba visz.
Távol áll valami álomvilágtól, de világának vaskos realitásához képzeletére hagyo- mányozott képzeletek sokszoros átváltozásai hatottak. Paraszti képzelet és tudás, vásári játékok a bábtól a primitív misztériumokig, mesék és legendák. Eljárását a legegyszerűbb példán szemléltethetjük a legkönnyebben, a Mit mond a cinege? című versen. így kezdődik: „Favágó: Vackort / Mégse együnk. / Szekeres ember: kenyér- rel. / Favágó: Piavénái kenyérfából / Volt az erdő, / Liszt porlott / A hegy falá-
Favágó: Ne is mondja." Azért ez a legegyszerűbb példa, mert a hatókör itt tájolható be a legkönnyebben: a vágyálmokból mesestílusban reális emlékezetet kicsikaró primitív képzelet, amely szerte az országban bőven merített és merít talán még ma is az I. világháború nagy legendáriumából. A versek nagyobb részében a forrás nem ismerhető fel, de érezzük: van forrás. A Továbbadom egyszerű mozdulattal, minden érzelmi túlfeszítés nélkül átnyújt egy teljesen berendezett világot, amelynek híja nincs, mert van benne köszörűs, üveges, drótos, medvetáncoltató, szénégető, arany- mosó, révész, molnár, csíkász, halász, pákász, madarász, javasasszony, mesélőember, kosárfonó, deák, bába, szűrszabó, csikós, gulyás, zsellér, csősz, vincellér, füvesember, kútásó, postakocsis, fogadós, könyvkötő, csizmadia, fazekas, papucsos, mézeskalácsos, jósasszony, harangozó, takács, ács, kötélverő, szíjjártó, rézműve, pandúr, betyár.
Mégis, e világnak már az említett darabokban sem, s másutt még kevésbé van valami szociográfiai, etnográfiai vggy kultúrhistóriai realitása. Itt-ott részletekben feltalálhatjuk az eredet e típusát, de a költő új kötetében nem e realitást stilizálja.
Hanem — lényegében — kitalálja magának forrásait és eredetét is. Ezzel létrejön a művészileg termékeny paradoxon. Von forrás, azt hasonlónak érezzük egy zárt népi kultúrához, hatásai között annak számos elemét fölfedezhetjük a mesétől a babonás tudásig, a mézesbábtól a bábjátékig — de mélyebbre érve, érezzük, mégsem azonosságról, a készen kapott anyag kezeléséről, művészi formázásáról, stilizálásáról van szó. E forrásvidéken, ebben a sohasemvolt, de mindenképpen emberi világban, ezek között az eredetmondák között, amelyeknek a versek már csak redukciói, amelyekre mint valóságos hagyományokra hagyatkoznak, egyedül Kiss Anna ott- honos. Nem valamilyen objektív, vagy objektívnak hitt jelenkori vagy valahai élet- rend, hanem alkotójuk egyszemélyes világának mítoszai.
Az előbbi leírással — úgy gondolom — Kiss Anna lírájának számos sajátossága megmagyarázhatóvá válik. Mert a mítosznak, ha bármilyen értelemben objektívnak tekinti alkotója, művészileg ma elviselhetetlenek a tehertételei. Szküllája: a mágikus felidézés, a világra vajúdás erőltetése, amelynek görcsében a csak fejben létezőt a valóban létezővel egyedül a hisztéria fűzi egybe, s a fejben létező követelést meg- gyalázza, önmaga ellen fordítja, hogy a lírai szubjektum, ez a kifosztott sámán, balszerencsés esőcsináló, mégiscsak a varázslat világrajöttét, az égi csatorna meg- nyílását ünnepli, a posztulátum igazságát a létezés mítoszába fordítja. Kharübdísze:
a Minden-Egy természetmisztikája. Ezeknek a tehertételeknek, a belső feszültségnek, a túlhabzásnak, az örök használatban elkopó lábujjhegyeknek, az artikulálatlan dadogásnak vagy üvöltésnek a nyomait sem találjuk Kiss Anna mítoszában. Sőt éppen könnyed (s nem könnyű) volta ragad meg. Költészetében létrejön valami, amit régóta hiányolhattunk a magyar lírából, a tiszta humor. Nem olcsó nevetgélés és nem önvigasztaló röhej, nem is irónia: (Mítosza eredeti és öntörvényű voltát mutatja az is, hogy sehol sem kényszerül az ironikus idézőjelek technikájára.) Megjeleníté- sének alapvető vonásai közé tartozik a humor, újra s ú j r a komikus szituációkat, dialógusokat, neveket teremt. A számtalan példa közül egy már a kötet lezárása után publikált művet idézek, Az arzént: „Reméntelen Szűz Katalina a kápolna falá- nál három fiúrókát látott kártyázni. / A rókák hihihi, hogy így, hogy úgy, igen nagy disznóságra kérték Reméntelen Szűz Katalinét. / A dolog megesett. / Muszájból. / Most aztán Reméntelen Szűz Katalina sem nem lány, sem nem asszony. Meg akar halni. Azért kell neki az arzén. / Róka nem számít, nevet a gyertyaöntőné. / Há- rom! / Három se számít."
E világ tárgyait, alakjait gyengéd humor övezi. Maga a költő is belép mítoszá- nak világába, mint mellékszereplő. Több kis ördöngös jelenségben sejthetjük voná- sait, és sírverseket gyárt magának: „Dörgő fák alatt ülök néhai Kiss Anna, sötét szárnyak a vállamon." Azzal, hogy mellékszereplő, nem rúgja föl a lírát. Sőt áldásos/
ellentétbe kerül a mindent inszcenáló költőfejedelem, a mindenható demiurgosz pózával. S ez annál mulatságosabb, mennél inkább kiviláglik, hogy ennek a világ- nak valóban minden csavarját költője fabrikálta.
Kétségtelen, hogy Kiss Anna egyre nyilvánvalóbbá váló fejlődésiránya, az ugyanis, hogy saját — és csak a saját — világát dolgozza ki, annak minden furcsa-;
60
ságával, különösségével, hogy egyetlen szubjektum tudatosan csak e szubjektum határáig feszülő „objektív" mítoszát építi, hogy sugallja e világ teljes belső közvet- lenségét és ugyanakkor kifele közvetítéseket épít — mindez odahat, hogy az artisz- tikum a líra önálló elvévé növekszik. Sajátságos módon azonban verseinek artisz- tikus voltát aligha ragadhatjuk meg poétikai eszközökkel. Legalábbis, ha a művek egészére vetünk pillantást, akkor — bármennyire kényes is ez a műbírálat jelzői- nek devalválódása és a műfaji problémák oly gyakori kritikusi mellőzése idején — a festői, illetve a rajzos jelzőket találom a legmegfelelőbbnek. Erre céloztunk mind- eddig ebben az elemzésben akkor, amikor a költészetben a látásmódot a vers intel- ligíbilis vonatkozásainál döntőbbnek tartottuk. Mintha a nagy nyelvi találékonyság gazdagon díszített képek kivetítésére szolgálna. A költő maga is tisztában van ezzel.
Víz-tükör című versében így jellemzi munkáját: „hogy mertél szívet, virágot raj- zolni / mindenre ahol megfordultál?!" A Kásaevőkben föllépteti Piktor Titusz- Tamariszkuszt, és felsorolja lehetséges képeinek variációit: „»Julianna Inula-Hirta babával« / Oh! Ah! / »Az álombéli J. I. H.« / Oh! Ah! / »J. I. H. liliommal« /
»J. I. H. vörösben« / »önportré J. I. H.-val« / »Márványmenyasszony«". S a Dürer szentje című vers, amelynek apropója képzőművészeti alkotás, mintegy nyíltan mutatja fel, mit is jelent a festőiség, a rajzosság a versben. Semmiképpen sem azt, hogy a költő eltévedt festő lenne, s mindannak, amit csinál, igazi helye csak a képzőművészetben lehetne. De azt igen, hogy versei nyomán olvasói fejében, mint a Kásaevökben a kutyák fejében, „jönnek-mennek a képek". Hogy világáról kevésbé alkothatunk fogalmat, mint képet. Hogy pompás ötletei, mint például a girbegurba város, amelyben „hetente meszelnek, ettől elszűkülnek az utcák, ház házat ér", s verseinek egésze is elsősorban képi fantáziánkat mozgósítja. Jellemző, hogy" alig használ hasonlatot a költő: nem a szekundér, hanem a primér képszerűségre törek- szik. Nyelvének szinte kézzelfogható materialitása, melyet említettünk már, ugyan- csak erre utal.
Hangsúlyozom: a líra lehetőségeinek kikísérletezéséről van szó, nem pedig bur- kolt festészetről. Mégis: Kiss Anna magányos kísérletező a lírában. Elődei és társai nincsenek. Ugyanakkor rokonságot tart számos mai magyar képíró művészi törek- véseivel. Anna Margit és Berki Viola, Gross Arnold és Gyulai Livius, Schéner Mihály és Bornemisza László művészi elképzelései bizonyára fölötte elütnek egymástól, de mégis rokonítja őket az a téveszthetetlenül csak rájuk jellemző zárt világ, az az eredeti és egyszemélyes mitológia, amelynek tárgyaiból, alakjaiból, ornamenseiből újra meg újra fölépítik vízióikat, amelyek ható elemeit hol vásári művészetekben, hol bábban, hol játékvilágban, hol régi kontárképekben, hol a gyermekrajzban, hol a folklórban, hol a modern technika őstörténetének folklórjában felismerhetjük vagy akár azonosíthatjuk is, de mégsem idézetekként, ironikus distanciával jelennek meg azok, hanem valamilyen csodálatos módon mint naiv, humorisztikusan fölfogott természet.
Kiss Anna költészetének egész eddigi értelmezésével kapcsolatban föltehető a kérdés: a külön világ, amiről itt szó van, nem privát világ-e csupán? Nem dekoratív kuriózum-e pusztán költészete? Meggyőződésem, hogy nem. Nemcsak azért, amit mind ez ideig hangsúlyoztunk, mert világa a személyiség integritását hirdeti. Ez az érinthetetlen individualitás lehetne még a szó rossz értelmében naiv, vagyis bornírt, mert kisvilágát nem is érinti meg a nagyvilág. Kiss Anna azonban érzi és tudja világának helyét. Ennek egyik vonatkozását, hogy képzeletének szülöttét nem „objek- tív" mítoszként formálja meg, elemeztük már. De ez még csak negatív körülírás.
A pozitív magyarázathoz néhány idézet segít bennünket. Világának helyét bizonyos értelemben köztesnek érzi a költő. Sír a fabábu, ág szeretne lenni, szólt az egyik vers címe az első kötetben, Sír a fabábu, ember akar lenni szólt a ráfelelő. A fa- bábu-világ, az egyszemélyes mítosz világa valóban e kettő között terül el. Az ág öntudatlan természetessége, természeti rendje és a tudatos összemberi világ vég- telen küzdelmének pátosza és rezignáció ja között. „Tudják, hogy mit, / Mivégre. / Erőlködik, / Kapaszkodik, / Csendben marad." „Próbára / Indulsz. / És elkopik majd / Két / Vékonyka lábad, / És két / Hegyeske válladdal / Fizetsz, / És harmadát
se / Jártad meg / Az útnak, / A csillagok se / Tudják, / Hol a vége, / A Napot kér- dezik, / Estétől / Reggelig." A fabábu, kivettetvén az első rendből („Mi dolgunk / Véled, / Nyugtalan?!"), a második gyakran áttekinthetetlen folyamata felé töreke- dett. Második kötetében talált rá végleg arra a stilizációs formára, amely megőrizve a természetet, adott esetben lírája szubjektumának őseredeti, romolhatatlan termé- szetes karakterét, ama összemberi világra irányul. Ezt nevezném utópisztikus stili- zációnak — azzal a megjegyzéssel, hogy az utópiát ebben az összefüggésben nem a lehetetlen vágyának, hanem jogos emberi mértéknek, követelésnek tekintem. Mert Kiss Anna olyan kisvilágot épített, amelyben ő otthonos, mi nem. De ezzel meg- teremtette művészetében egy olyan világnak a mértékét, amelyben az ilyen — és másmilyen — kisvilágok otthonosak, amelyben a kiteljesedett, szabad individualitás a maga végtelen változatosságában önérték. A Feketegyűrű-kötet, amely a Teremtés- sel kezdődött, az Átváltozások Utópia című darabjával végződik. „Itt a kamilla-mező közepében lovak sörénye képen üt, szerecsenek a kőoszlop előtt, ujjukkal kísérik az írást, minden tudás rajta az oszlopon: BŰN AZ ELEVENT MEGSZOMORÍTANI."
„A történet kitetszik: járt itt valaki, korán is jött, későn is érkezett. / A többi a város története" — írja Kiss Anna költő.
OLASZ SÁNDOR
Virágok a hóban
KISS BENEDEK KÖLTÉSZETÉRŐL
Régi igazság, hogy a jelentős, robbanásszerűen jelentkező, új írónemzedékek általában valami ellen szerveződnek, csoportosulnak. Az 1969-ben közismerten hosszú kálvária után megjelenő Elérhetetlen föld című antológia kilenc szerzője látszólag kivétel ez alól. Látszólag, mert líránkból azért ők se vállalnak mindent, bár prog- ramjuk egyik lényeges vonása a kontinuitásigény, a magyar líra nagy lehetőségeinek újrafelfedezése, a nagy elődökhöz való visszatérés. „Leszámolnak az álszocialista ön- teltséggel, nemzeti gőggel, kergeséggel, de átgondolva a szerencsétlen múltat, szen- tenciákat mondanak a jelenre is" — írja a „kilencek" erejében bízó s őket bemutató Nagy László. Az antológia költői tehát mégiscsak szerveződtek valami ellen, s ami ellen szerveződtek, az nem annyira a magyar líra múltjában, mint inkább kortársi jelenében keresendő. Petőfi, a népi lírikusok, a „Szárnyas csikó" nemzedék költői így lettek számukra biztos fogódzók, s igy lettek ők — módszerbeli anakronizmus nélkül — ízig-vérig mai költők. Azt pedig nyilván senki sem állítja, hogy költésze- tünk Petőfitől, Adytól Illyésig, Juhász Ferencig és Nagy Lászlóig terjedő vonulatára (részben hagyományára) nem lehet új költői iskolát építeni.
A kilenc költő első folyóirat-publikációi óta lassan tíz év telt el, s közben egy
„poétikai robbanás" is lezajlott. De ha a hatvanas évek közepétől jelentkezők közül azoknak a nevét próbáljuk fölsorolni, akik tehetségükből legtöbbet mutattak s valósítottak meg, akkor a „sorrendben" az Elérhetetlen föld legalább három-négy szerzője a legelőkelőbb helyen szerepel. (Azt mondhatnánk: hozzájuk mérhető tehet- ségek azóta se nagyon tűntek föl.) Kiss Benedektől például a költő rangját már akkor se lehetett elvenni. A legérdekesebb bemutatkozást is ő írta: „Nemzedékem alapélménye a magába fúló, reménytelen meditáció, az önpusztító, sokszor tartalmát vesztő . . . csiszolódás, amikor funkció és szerkezet egymásra utalt harmóniája meg- 62
