Mellékvágány Kő-Szabó Imre

Kő-Szabó Imre

Mellékvágány

Székesfehérvár - 1995

Ez lenne a fülszöveg, de takarékossági okokból "fulszeruen" a belső borítóra került, így eléggé fuletlenre sikerült.

Itt szokták a szerzők önmagukat

"ecsetelve" leírni önvallomásukat (ars- poétika), ez vagyok én, ez akarok lenni.

Lehet, hogy erre szükség van, talán akkor, amikor a szerzőnek végre, ötvennyolc évesen, napvilágot lát áhított első kötete, némi önmenedzseléssel.

Valamikor számomra az irodalom, több vargabetűvel (színész, filmrendező) áhítattal, sikeres, de végkicsengésében sikertelen összegző vizsgák után, egy áttereléssel kezdődött. Az első írásom megjelenési dátuma: 1969. Innentől kezd­

ve szétszórt folyamatossággal, napilapok­

ban, folyóiratokban láttak napvilágot (Palócföld, NÓGRÁD, Pest Megyei Hírlap, Békés Megyei Népújság, Fejér Megyei Hírlap, Fehérvári Hét, Fejér Megyei Kurír, Dunántúli Új Hírek, Bol­

dog Élet, Romano Nyevipe, Heti Magyar- ország, Külváros).

Vasutas családból származom, apám pályamesterként teljesített szolgálatot a végtelen sínek világában. Ez gyerekként azt adta számomra, hogy ma "hat- megyés"-nek vallhatom magam. Laktam közel húsz helyen ebben az országban (Békés megye: Orosháza - itt szül lettem, Magyarbánhegyes, Mezőkovácsháza;

Bács-Kiskun megye: Bácsalmás, Baja - itt

Kő-Szabó Imre

M ellékvágány

Székesfehérvár - 1995

0 Kő-Szabó Imre — 1995 Szerkesztette

Köves Jst\'án

Illusztráció Jenéi László munkája Bontó, szerző fo tó ja Bödö Viktória

Tipográfia es műszaki szerkesztés: Bessenyei János Nyomdai munkálatokat végezte az EFE Földmérési és Földrendezői Főiskolai Kar nyomdája - Székesfehérvár

Felelős vezető: Marton Tibor ISBN 963 650 129 7 Törzsszám: 95 358

KŐ-SZABÓ IMRE / MELLÉKVÁGÁNY

„Az emberek egymásért születtek.

Vagy' tanítsd, vagy túrd hát őket. ”

(Marcus Aurelius)

5

UGRATAS

E z e n a hétfői reggelen ugyanúgy sütött a nap, mint bármelyik másikon. Kilenc óra volt. A szállítási csoportnál ilyenkor reggeliztek. A villástargoncák besorakoztak a javítóműhely elé. A táskák lekerül­

tek a falba vert szegekről. Ott ettek bent a műhely ablakos részénél, sorban a hosszú, kecskelábú asz­

talnál. Először kezet mostak, vízért szaladtak. Las­

san verődtek össze.

Elsőnek Funk Jóska és Szarvas Pista érkezett. Az öreg Kovalik, a csoportvezető meg is kérdezte:

— Üres a bendő gyerekek?

— Én, legalább két napja nem ettem — mondta viccesen a kilencvenkilós Funk.

— Szegénykém, olyan szakadt vagy! — válaszolta az öreg és tettetett sajnálkozással csóválta a fejét.

A többiek nagy lármával nyitották ki az ajtót.

— Jó reggelt! — köszönt Balogh Laci elsőnek, egy alacsony, vidám arcú fiú.

— Hajrá Fradi! — kiáltott valaki. Ezt csak úgy Funknak szánták. Tudta róla mindenki, hogy nagy szurkoló, minden meccsen kint van a stadionban.

Az élcelődést reggelente változatlanul bedobta va­

laki. Ezzel kezdődött a reggeli. Volt, amikor nem vette a lapot senki, olyankor másról beszéltek. Ma nem így történt.

— Nem kell viccelődni — válaszolta Funk. —

6

Szeretnéd úgy kergetni a bőrdarabot te is, mint ott páran! — tette még hozzá.

— Mondjál legalább egy jó játékost — biztatta Balogh Laci.

— Akár ötöt is — kakaskodott Funk.

— Csak nem az FTC-ből!

— Nem kell veszekedni gyerekek — csitította az öreg a hangoskodókat. Már négy éve, hogy itt dol­

gozott, ismerte a fiúkat, meg Funkot is. A sporton hamar összekaptak, veszekedtek, ordítoztak. Ilyen­

kor szidták egymást, „te marha”, „az anyádat!” — mondták.

A meló lelassult, nem ment a rakodás. Az öreggel balhéztak fent, ezt már előre tudta, mert hivatták a

„termelésire”.

Szerette volna megelőzni, féltette Funkot. A fiú­

val egy napon került a szállításhoz, azóta megis­

merte. Esetlen, kövér gyerek volt, de dolgozni, azt tudott.

A sport érdekelte, meg titokban a nők.

Innen, a műhely ajtajából, a női öltöző bejáratá­

hoz lehetett látni. Reggelente korábban jött, kiült az ajtóba és nézte őket. Ha a többiek észrevették, egész nap ment az ugratás.

— Legelteted a szemed?

Zavart igent intett a fejével.

— Nézni szabad, megfogni tilos! — mondták ne­

ki.

— Pedig megtapogatnád, ugye?

Funknak lángvörössé vált az arca. Szégyelte ma­

gát. Mérges lett a tehetetlenségtől, szeretett volna valamelyiknek a pofájába vágni úgy ököllel, teljes erőből, hogy elmenjen a kedvük ettől az örökös hecceléstől.

A keddi reggelinél ez lett a téma.

— Nem volt dolga még nővel — mondta legyint- ve Kassai Feri, az egyik targoncavezető.

7

— Nem igaz! — csattant fel Funk erélyes hangon.

— Tudom, tudom, egyszer elkísérted azt a kicsi pirosképűt.

— Az hozzá való volt. Úgy néztek ki együtt, mint két kismackó — mondta Balogh és körbe járatta apró szemét.

— Nagy szerelem volt — mondta valaki.

Funk kezében a kés egy pillanatra megállt. Az en­

nivalót a nyelvével tologatta a szájában, nyelni nem tudott. A robbanás előtti pillanatot csak az öreg Kovalik vette észre. — Le kell vezetni, de gyorsan!

— jutott eszébe hirtelen. Funk kezébe nyomta a vi­

zespalackot.

— Hozzál nekem egy kis szódát — küldte a fiút.

Funk lassan indult. Járása tényleg mosolyra húzta az ember száját. Az öreg mérges tekintettel korhol­

ta a többieket.

O már régebben tudott a lányról. Szemre egymás­

hoz valók voltak. Funk járt vele egy darabig, de a lány valamiért megharagudott. Többet nem beszélt vele.

Azóta az a hír járta a gyárban, hogy Funk egy nagy mamlasz, meg, hogy kevesebb van neki egy kerékkel. Ezt inkább úgy szóbeszédben a srácok mondták, egymáz között.

Funk nem szerette, ha ugratták, de néha azért el­

hitte, amit a többiek mondtak neki. Tóth Tomi sza­

vában sohasem kételkedett. Tudta, hogy az öreg Kovalikkal mindig a pártjára állnak. Ok sok durva csipkelődéstől megvédték már.

Aztán eltelt három hét és nem történt semmi.

Dolgoztak, valami exporttervet kellett teljesíteni, prémiumot ígértek. A napok egymást követték, nem mókáztak. Kevés beszéddel reggeliztek és to­

vább dolgoztak. Kettőkor meglurödtek és haza­

mentek.

Majd eljött a csütörtöki nap. Olyan volt ez a nap,

8

mint a többi csütürtök, de azért mégis más, mert a csipkelődést újból élőről kezdték. Megint Funk ke­

rült a porondra.

— Láttam, hogy figyeled reggel azt a barna kis­

lányt — mondta a kis Balogh.

Funk nem szólt, csak evett.

— Én beszéltem vele rólad — mondta Tóth Tomi

— úgy láttam, szeretne veled megismerkedni.

A fiú erre felfigyelt.

— Majd beszélek vele — monta, aztán már bán­

ta, hogy éppen a fiúk előtt szólt erről.

A többiek összenéztek.

— Lehet, hogy még ma —, tette hozzá.

Mindenki várakozó pillantással nézett Funkra. A szünet túlságosan hosszúra nyúlt.

— Rendben van? — kérdezte Tóth Tomi halkan.

Funk intett a fejével, hogy igen, de arca elpirult.

Valami különös érzés futott végig rajta. Nem be­

széltek többet. Befejezték az evést, mindenki ment a dolgára. Közben titkon kíváncsian várták a fejle­

ményeket.

Tóth Tomi úgy tizenegy után jött a szereidé felől.

Most beszélt a lánnyal. A kis Balogh elé vágott a targoncával.

— Mit mondott? — kérdezte.

— Semmit, nem megy cl — mondta Tóth Tomi le- hangoltan és elhúzta a száját.

— Majd én szólók Funknak, úgy is ott van hátul a raktárban.

— Jó — bólintott belcegyezőleg és tovább ment.

A kis Balogh elindította a targoncát és arra gon­

dolt, hogy mit szólnának a többiek, ha megviccclné ezt a Funkot. Egy olyan igazi balhét találna ki. Va­

lami jót!

Megállította a kocsit és beszaladt a szereidébe.

Fél óra múlva jött vissza, arcán elégedett mo­

sollyal. Aztán a raktárba hajtott.

11

— Kis mackó! Funk! Funk! — kiabálta a ládák közötti sorokban.

— Ég a ház? — kérdezte Funk és kilépett a ládák mögül. Szarvas Pistával rakodtak.

— Tomi üzeni, beszélt a lánnyal. Minden rend­

ben. Este kilenckor legyél lent a kisligetnél — mondta a targonca lépcsőjéről, és ahogy befejezte, tovább hajtott.

Funk állt, és szótlanul bámult a kis Balogh után.

Egyelőre nem tudta felfogni, mit mondott.de aztán lassan magához tért. A hirtelen rátörő izgalomtól vizes lett a tenyere, most igazán bizonytalanná vált és ott volt a nagy kérdés előtte: mit tegyen?

Másnap reggel a szokotnál valamivel korábban jött. Suttogva beszélgettek, közben nagyokat ne­

vettek a többiek.

— Először nem mert odamenni — mondta hal­

kan Kassai.

Funk tovább állt és cigarettázott.

— Vagy tízszer elment mellette... — csak a kezét fogta meg... nézegette... — A sötétben nem sokat látott belőle!...

— Legközelebb kipótolja — mondták egymásnak felelgetve.

Tóth Tomit bántotta, hogy nem ő szólt tegnap Funknak. A kis Baloghot félre is hívta:

— Ki találta ki ezt az egészet?

— Miféle viccet? — kérdezte zavartan.

— Funk tud róla?

— Nem hiszem. Minden rendben volt. Bözsi ment el a lány helyett. Képzeld, azt mondta a iány ...

— kezdte Balogh az esti történetet.

— Nem érdekel! Szégyclheted magad, mindig csak a hülyeségen jár az eszed. Semmit sem tudsz komolyan venni — intette le mérgesen Tóth Tomit.

A kis Balogh szótlanul állt, lehorgasztott fejjel.

12

Nem beszeltek többet erről ők egymás között, meg a többiek előtt sem.

Aznap reggelinél Funk hiányzott. Szarvas Pista vette észre.

— Funk hol van?

— Nincs itt? — kérdezték egyszerre többen, cso­

dálkozva.

A társaságon érződött a döbbenet, mindenki a kis Baloghra nézett kérdőn. Ő találta ki ezt az egész históriát, ő vette rá a Bözsit, hogy menjen cl a fiú­

val. Bözsiről tudta mindenki, azzal megy el, aki hív­

ja.

Funkot ismerték, vad erejét többször megcsodál­

ták. Eszükbe jutott Tóth Tomi tiltakozása.

Balogh Laci szerette volna megmagyarázni a helyzetet.

— Én nem tudom hol van ... én semmiről sem tu­

dok... nem láttam — mondta izgatottan és riadtan nézett a többiekre. A szemekből kiolvasta, nem hisznek neki.

— Higgyétek el, tényleg nem tudom hol van — és idegesen pakolni kezdett a táskájába.

A többiek is befejezték a reggelit és indultak a targoncákhoz.

Szarvas Pistát a kis Baloghgal a nagyraktárba küldte az öreg Kovalik.

Amint beértek, észrevették a ládák tetején Fun­

kot és Tóth Tomit. Beszélgettek. Funk arcizmai idegesen rángatóztak. Balogh és Funk szeme összc- villant, de nem szóltak.

Lassan kezdték el a rakodást. A targoncára egy­

szerre hat láda fért fel. Az egyes fordulóknál szótla­

nul rakodtak. A nehéz fatálkományokat sokszor négyen is alig bírták. Funk időnként nagyokat nyelt, lendületesen emelt.

Talán a kilencedik fordulónál, fél egy felé, úgy jött ki a lépés, hogy Funk volt fent a kocsin. A kis

13 Balogh alulról nyomta a ládát fel. Nagyon erőlkö­

dött. Izmai megfeszültek. Látszott rajta, hogy soká­

ig nem bírja, az ereje fogytán volt már. Ekkor talál­

kozott szemük újból. Funk gyűlölettel nézett a fiúra. Balogh látta a bosszú fényét megcsillanni, az­

tán hatalmas nyomást érzett a testén, a láda recseg­

ve esett a földre. Elsötétült minden.

Tíz perc telt el, mire a mentő megérkezett. Az emberek kíváncsian fogták körül a fehér autót.

Funk hátrább állt, vele most nem törődött senki.

Az autó szirénájától nem hallhatták a motyogását:

— Most már te is elmehetsz a Bözsivel...

• ••

15

REVANS

A

ben vibrált az első májusi, nap melege.

Délelőtt tíz óra volt.

Rózsa Endre a bányászklub előtt várta Varga Rá­

fit. Jó barátok voltak, egy csapatban dolgoztak az északi fejtésen. Varga jó vájár volt, dolgos, erős gyerek, huszonöt éves, Rózsa valamivel öregebb, és vékonyabb fiú. Vasárnap délelőttönként, meg ilyen ünnepnapokon a klubban kártyáztak, meg rexeztek.

— Gyerünk öregem! — kiáltott át a túlsó oldalra Rózsa. — Elfogják a piros ultit!

— Addigra mi is ott leszünk — válaszolta Varga és nagyot szívott az orrán.

— Szervusz!

— Szia!

Kezetfogtak.

— Jó szerencsét! — tette hozzá Rózsa Endre. Ezt már csak úgy megszokásból. Apja is így köszönt el mindennap, hosszú éveken keresztül, míg egy csü­

törtöki napon egy omlás maga alá nem temette. Az öreg Varga Ráfi húzta ki a meddő alól, de már ak­

kor halott volt.

Közban ő maga is megsérült. így került a bajban egymáshoz közel a két család. Ettől kezdve a két fiú mindig együtt játszott. Együtt jártak iskolába, és együtt kerültek a bányába is. Pedig akkor — a szc-

16

rencsétlenség után — megfogadták, nem lesznek bányászok.

Ma már nem cserélnék el ezt a szakmát. A bánya levegője nélkül az ennivaló sem esne jól.

— Úgy látom, most jó játék ígérkezik! — mondta Rózsa Endre.

— Miért?

— Leszünk többen is, a srácok azt mondták, itt lesznek. Komádi Ferit meg Szanyi Sándort már lát­

tam lejönni.

— Akkor megkopasztjuk őket! — válaszolta Var­

ga Ráfi, és összedörzsölte a tenyerét.

Beléptek a klubba.

A klubhelyiség nem az urcáról nyílt, az udvarról lehetett bemenni. A két nagyobb helyiséget hasz­

nálták állandóan. Az egyik társalgó, nagy fotelokkal és kis kerek asztalokkal, a másik söntés, bádogpult­

tal és egy rexasztallal. A bádogpult mögött az örök­

mozgó köpcös Pali bácsi. Ősz hajával és mosolyával őt mindig ilyennek ismerték, meg nagy Fradi druk- kernak. Varga Ráfi szerint huszonöt évvel ezelőtt is ilyen volt, igaz, hogy ő akkor született, és nem em­

lékszik rá, de biztos ilyen lehetett.

— Harcos üdvözlet! — mondta Varga Ráfi, és be­

lépett a társalgóba. Négyen keverték a lapokat és öten kibiceltek.

— Szevasztok!

— Jó szerencsét!

— Végre, hogy itt vagytok! — mondta egy fiú a kártyázok közül. — Készítettem a zsebemet — és megmutatta, hogy mennyi fér bele.

— Gondolom, azért pénzt is hoztál? — kérdezte Rózsa Endre, — mert ha nincs, még kérhetsz a Pali bácsitól.

— Csak lassan, lépdelve! — csitította a szőke fiú.

— Ki játszik?

Újabb négyest alakítottak. A négyesben Varga

17 Ráfi szembe ült Rózsa Endrével. A szemük találko­

zott. Ok már egymást egy-egy arcrándulásból is megértették.

A többiek körülállták őket. Az első osztások csak közepesek voltak. A lapokat suhogva keverték, ke­

veset beszéltek, a játék kezdett kibontakozni.

— Szép lap, szép lap... — mondogatta Szanyi.

— Negyven száz!

— Ulti!

— Betli!

— Durkmars! — licitálták egymást.

Az izgalom fokozódott. A kártya lapjai szóllan csendben pattogtak az asztal lapján. A szemek fur­

csa, gyors játéka zajlott le. A kézben tartott kártya­

lapok, a gondolkodásban süllyedt arcok és az asz­

talra hulló lapok között cikázott.

— Megvan! — mondta csendesen Varga Ráfi.

— Igen, nyertél — erősítette meg Szanyi Sándor, és kezdte számolni az aprópénzt, de nem volt elég.

A zsebéből tízest vett elő, azzal fizetett.

— Szerencsés fickó!

— A kártyában! — mondta valaki.

— És a nők?

— Ott nem, azoktól fél — felelte Komádi Feri.

Sört hozattak, szótlanul ittak, nagy kortyokkal.

A játék tovább folyt, egyre merészcbbül. A sze­

rencse felváltva pártolt Vargához és Rózsához.

— Nyertek! — állapította meg újból Komádi.

— Most! — A következő már a miénk! — mond­

ta Szanyi és elszántan keverte a lapokat.

— Sok szenet kell kilöknöd addig.

— Neked meg öt lapot.

— Tessék! Egy... kettő... három... megvan az ulti, négy... öt!

Fanyar arccal állt fel Komádi Feri.

— Feladom, nincs több pénzem.

— Gyertek, igyunk.

18

A söntcshez mentek.

— Négy csiszolóvásznat! — mondta Varga Ráfi Pali bácsinak, aki ezen nem csodálkozott.

Levett négy kis üveget a polcról és a fiúk elé tet­

te. Mindegyiken sárga címke, rajta: Dianna.

Ezt itták általában műszak előtt. Szeszt ilyenkor nem volt szabad mérni, de a sósborszeszt nem til- tot a senki és semmi. Az ember, ha ihatta, olyan volt, mintha csiszolták volna a torkát. A kámforos íz lehűtötte őket, és ez már hiányzott nekik.

— Megyek ebédelni, anyám vár — mondta Varga Ráfi.

— A kisfiúnak otthon kell lenni?

— Bizony, kész a tejbe-papi!

— Pofa be! — mordult rájuk.

— Délután azért kéredzkedj el, legyél jó kisfiú.

— Menj a fenébe a hülyeségeiddel.

— Délután legyen nagy szád! — mondta Rózsa Endre. — Majd a birkózóval állj ki a bemutató után. Ott mutasd meg, mit tudsz!

— Azt hiszed, nem merek? — kérdezte Komádi Feri.

— Pedig tétje is van!

— Micsoda?

— Egy pezsgő, meg egy torta.

— Duplázod, ha nyerek? — kérdezte Komádi és nyújtotta kezét.

— Rendben van! — kezet ráztak, Rózsa pedig kettévágta.

— Akkor gyerünk ebédelni!

— Gyerünk!

— Háromkor a focipályán.

— Ott leszünk.

* * *

Délután három óra volt.

A bánya kisvasútjának rozsdás sínéivel elkerített focipályán szólt a zene. A faluban mindenütt lehe-

19 tett hallani, és ez mindenkit idecsalt. Meg vonzotta az embereket a kíváncsiság is, mert a „Tatabányai Bányász Sport Club” birkózói jöttek el erre a dél­

utánra. Egy kis bemutatót akarnak tartani, olyan kedvcsinálót, a fiataloknak.

A bánya vezetősége elhatározta, újból fellendíti a sportéletet és a fiatalokat is bevonják.

Ebben a faluban már régóta nem működik sport­

kör. Egszer volt, a megyei első osztályban játszot­

tak, de az is feloszlott. A vezetők összevesztek, mert azt mondták egymásról, hogy elkezelik a kör pénzét. Lett is belőle nagy veszekedés meg harag, a Tóth Jani bácsi azért lépett ki a bányából, és most az erdőre jár fát vágni.

Azóta nincs semmi.

Néha van egy-egy focimeccs, de azt is a kocsmá- ros Talpi szervezi, olyan kövérek-soványok meg nő- sök-nőtlenek között. Ez is csak egy évben egyszer, bányásznapon, hogy sörözhessenek.

A pályán, meg a korlátok mögött már sokan vára­

koztak. A birkózó-szőnyeget az egyik kapu előtti részen állították fel, itt tisztább volt a fű.

A birkózók ott álltak sorban. Mellettük a veze­

tők, távolban egy régi, sárgára festett Ikarus-busz.

Ezzel jöttek Tatabányáról, meg ott is öltöztek-vet- kőztek a birkózók. Ünnepélyes pillanat volt ez. A bánya igazgatója a mikrofon előtt állt. A zene el- hallkult, majd megszűnt. Lassan elcsendesedett a tömeg, igaz, közben mindenki pisszegett, hogy csend legyen. Az igazgató mellett ott állt a helybeli iskola pár pedagógusa, meg az úttörőcsapat egyik őrse.

— Kedves elvtársak! — kezdte a beszédet a bá­

nya igazgatója. — Szeretettel köszöntőm a megje­

lent kedves... — szavát a közeli épületek élesen visszaverték.

Nem beszélt sokáig, kérte, hogy fogadják szere-

20

tettel a bányász birkózókat, és végül mindenkinek jó szórakozást kívánt.

Újból megszólalt a zene, az úttörők a sportolók­

hoz szaladtak, virágcsokorral a kezükben. A hang­

szórók indulót sugároztak. A hangulat és a vidám­

ság átáradt mindenkire.

— Megkezdjük bemutatónkat — közölte a han­

gosbemondó.

— Első súlycsoportban két ifjúsági bajnok mér­

kőzik.

Két húsz év körüli fiú jelent meg a szőnyegen.

Kezet fogtak. Szembe helyezkedtek egymással, a bíró intett, és elkezdődött az első játék.

A két versenyző először csak méregette egymást.

A fogások egyik versenyzőnek sem sikerültek. A másik mindig megtalálta az ellenszerét. A közönség először szótlanul, majd egyre hangosabban bíztatta őket. A bíztatás akkor fokozódott, mikor a fekete hajú ügyesen a szőnyegre kényszerítette ellenfelét, de vállra nem tudta fektetni. Gyötörték, szoron­

gatták egymást.

A közönség hangja egyre jobban megjött.

Varga Ráfi és Rózsa Endre is bíztatták a verseny­

zőket.

— Mindent bele!

— Ne hagyd magad!

— Adj neki!

Szanyi és Komádi is feltűnt a tömegből, közelebb húzódtak a szőnyeghez, hogy jobban lássanak.

A mérkőzés döntetlenre végződött, mind a két fiú jól tartotta magát.

A második mérkőzés még érdekesebb volt. Itt egy vékony, cingár fiú került össze egy kéktrikós pufó­

kabb fiúval. A cingár ügyesebb és gyorsabb volt, a pufi lassú. Mindig, mire megmozdította a kezét, a cingár már a szőnyegre vágta, de a súlyával ott már nem bírt.

23 A közönség hangja felerősödött, élvezték a ki­

abálást is. Fél óra múlva olyan hangzavar keletke­

zett, mint egy nagy nemzetközi találkozón.

A harmadik mérkőzésen óriásiak voltak a gáncso­

lások, meg az esések. Nagy puffanásokkal estek a szőnyegre.

— Nincs kedved hozzá? — kérdezte Rózsa End­

rétől Szanyi.

— Nem, nem akarok palacsinta lenni.

— Itt megmutathatod, mit tudsz.

— Nem kérek belőle — hárította el.

A bemutató végén a nehézsúlyúak csak gyúrták egymást. Nem bírtak a másik erejével, súlyával.

Vége volt a bemutatónak és a hangosbemondó közölte:

— Bemutatónk ezzel véget ért, de a birkózósport ízét bárki kipróbálhatja. Ezért most kérnénk egy vállalkozó fiatalembert, aki megmérkőzik Kemény Zsigmond nevű sportolónk kai.

Hirtelen izgalom támadt a közönség soraiban.

Mindenki a szomszédját nézte, önmagának önként feltette a kérdést — na, ki lesz az?

— Nem mer kiállni senki? — kérdezte kiabálva egy érdes férfihang, a közönség soraiból.

Szanyi átszólt:

— Na, öregem, most mutasd meg!

Többen is közbeszóltak:

— Úgy van, mutasd meg!

— Ne legyél már olyan gyáva.

— Nem mer kiállni!

Mindenki Varga Ráfi felé fordult.

Rózsa Endre is bíztatta.

— Próbáld meg. Mutasd meg ezeknek a szaro­

soknak, hogy kell ezt csinálni.

Varga Ráfi arcán látszott, hogy ingadozik, menne is, meg nem is.

— Kérjük a jelentkezőt! — szólalt meg a hangos-

24

bemondó. — A nyertes egy üveg pezsgőt, és egy hatalmas tortát kap.

— Látom, te abból a pezsgőből nem iszol — mondta Komádi Feri. — Az első jelentkező már megvan.

Valóban ott állt egy fiú a birkózóval szemben.

Nem ismerték, másik faluból való volt.

A küzdelem csak másodpercekig tartott. A birkó­

zó ügyes fogással a szőnyegre tette, és kétvállra fektette.

— Mások viszik el a győzelmet.

— A mi falunkból nem mer kiállni senki?

— Jelentkezem! — mondta Ráfi, és elszántan in­

dult a szőnyegen álló birkózó felé.

— Éljen Varga Ráfi! — kiáltotta valaki.

— Éljen! Éljen! — követték többen is.

— Ne hagyd magad!

— Vágd bele a szőnyegbe! — bíztatták a bányá­

szok.

Varga Ráfi, majd egy fejjel magasabb volt, vállai szélesebbek. Amint levetette az ingét, előtűntek iz­

mos karjai.

— Vesd le a nadrágot is! — kiálltotta valaki a tö­

megből.

Ráfi egy kicsit zavarba jött, de odament a bíró és mondta, hogy így nem lehet mérkőzni. Menjen a buszhoz, adnak szerelést. Egy darabig gondolko­

dott, majd szétgombolta nadrágját és levetette. Ott állt, nagy fekete glott gatyájában a piros trikós bí- kozó mellett.

Hiretelen derültség támadt, bánta is elszántságát, de már nem volt visszalépésre lehetőség. — Meg kell tennem, ha belepusztulok is — mondta önma­

gának. Feljebb húzta a fekete gatyát derekán, és a szőnyeg közepére állt, ezzel is kifejezve elszántsá­

gát.

— Ne hagyd magad! — kiáltották.

25 A piros trikós birkózó szemben állt vele. Kezet fogtak, mint az igazi mérkőzésen. A bíró jelt adott.

Varga Ráfi közelebb lépett, a derekát akarta el­

kapni, de a fiú ügyesen kisiklott. A szemét figyelte, abból akarta kiolvasni várható mozdulatait. Szorítá­

sai kemények voltak, érezte ezt a fiú is. Szerette volna Ráfi karját megfogni, és egy válldobással, vagy egy csípődobással a szőnyegre tenni.

A birkózónak nem sikerült, Ráfi állta a harcot.

— Győzelem, Rali!

— Iszunk!

— Gyötörd, ne hagyd magad!

Az edző is felfigyelt Ráfi erejére és küzdelmére.

Mondta is az igazgatónak:

— Nyers erő, jó birkózó lesz belőle. Van kötése a srácnak.

Hirtelen a küzdelem megváltozott. A piros trikós fiú belépett és sikerült a csípődobása. Ráfi elterült a szőnyegen. Estében bő fekete gatyája, mint egy gászzászló lobogott utána. Hirtelen felugrott, ütni akarta a fiút, de a bíró lefogta a karját.

A győztest kihirdették.

Varga Ráfinak hirctelen, nyoma veszett.

• ••

Este hat óra.

A hangulat már alább hagyott. A birkózók a bá­

nya mosdójában fürödtek. A bányász klubban va­

csorát rendeztek a tiszteletükre. A terített aszta­

loknál gyülekeztek a vendégek. A helyi Zöldmező Tsz-től vett birka rotyogott a klub udvarán felállí­

tott bográcsokban. A paprikás illata a túloldali kocsmában is érezhető volt, ahol tvendégek csak lé­

zengtek.

Talpi — a kocsmáros — most nem törődött ezzel, úgy is tudta, hogy a vacsora után, aki inni akar, an-

26

nak ide vezet az útja. Nem mintha a klubban nem lehetne inni, de a kocsmának van az igazi ivó sárm- ja. Itt még az az ember is szájához emeli a poharát, aki nem szokott inni.

A kocsma ajtaja néha nyilt ki, egy-egy újabb ven­

déget beengedve. A klubból először a beszélgetés, majd a kanalak csörgése, a tányérok koccanása hal­

latszott át.

Később, ahogy telt az idő, egyesek énekelni kezd­

tek. Majd egyre többen kapcsolódtak bele. Ahogy gyűrűzött az éneklés, úgy nyílt egyre többször a kocsma ajtaja. Nyilt azért is, mert a klubban bort mértek csak, itt pedig sört. A bányászember pedig szereti mind a kettőt, de ha választhat, akkor sört iszik inkább.

Beszélgető csoportok alakultak ki. Sokan cigaret­

táztak, a füst mint egy nagy felhő, rátelepedett a helyiségre. Volt egy kis ventilátor, de ennek mun­

kája inkább erőlködésnek tűnt.

— Szegény Ráfit kiosztották — mondta egy fiatal fiú.

— Úgy kellett neki!

— Mit virtuskodik?

— Nem ismeri a fogásokat — mondta valaki, vé­

delmében.

— Röhej volt fekete gatyájában.

Ezen nevettek, majd ittak a sörből.

Az ajtóban megjelent a piros trikós birkózó fiú, több másik fiú kíséretében. Szürke öltönyt viselt fe­

hér inggel és nyakkendővel. A társaságnak jó han­

gulata volt, látszott rajtuk, hogy már ittak egy pár pohárral. Sört kértek, és letelepedtek egy szabad asztalhoz.

— Varga Ráfi elbujdosott — mondta az előbbi fiú.

— Rózsa barátját sem lehet látni.

— Most jól megjárta.

27

— Képzeld holnap a siktán.

— Képes otthon maradni, vagy elmegy betegál­

lományba.

— Ide fog jönni! — mondta, aki az előbb is a vé­

delmére állt.

— Ide?

— Úgy, ahogy mondom.

— Van rá egy köröm.

— Rendben.

Olyan volt ez, mint egy izgalmas játék. Tudták, hogy ennek így kell lenni, nem is lehet másképpen.

Ráfi sérelmet szenvedett, meg kell védenie magát.

Talán nem is önmaga, inkább a többiek előtt.

Nem is kellett sokáig várni erre az időre.

Nyílt a kocsma ajtaja, és megjelent Rózsa Endre, majd mögötte Varga Ráfi.

Hirtelen összevillantak a szemek. Meleg lett, mintha parazsat szórtak volna szét.

A két fiú a pulthoz ment. Sört rendeltek. Tíz kor­

sóval, kettőt a kezükbe vettek, a többit a piros tri- kós fiú asztalához vitték. Lassan odamentek.

— Ugye, iszol velünk, bajnok? — kérdezte Ráfi, és széket húzott maga alá. Koccintottak és ittak.

— Fenékig, pajtás! — parancsolt rá a fiúra.

— Talpi, még sört! Ráfi módra.

A kocsmáros ügyesen töltögette a korsókat, köz­

ben rumot is töltött bele, ahogy a vendég kérte.

Mindenki rájuk figyelt.

— Ráfi, ne csinálj balhét — ment oda egy barna­

hajú bányász.

— Balhét? Inni csak szabad a bajnokkal? — kér­

dezte. — Nincs igazam? — tette fel a kérdést a kocsmában levőkhöz.

— Inni szabad — mondta valaki beleegyezőleg.

— Akkor elhiszem, hogy bajnok vagy, ha meg­

iszol velem nyolc korsó sört — mondta Ráfi. — Ak­

kor vagy igazi bányász!

28

A piros trikós fiú mondott valami mentegetőző­

félét, de Ráfi határozott fellépése ezt elsöpörte.

Gyűltek a sörös korsók az asztalon, a szemek egyre jobban csillogtak.

— „Sej-haj nyílik a tárna...” — kezdte valaki a dalt. Először csak egyedül énekelt, olyan bátorta­

lan hangon. Aztán egyre többen kapcsolódtak bele, végül az egész kocsma énekelt. Az éneklés szétda­

rabolta a feszültséget, egy kicsit feloldódott a han­

gulat, de a szunnyadó parázs azért még melegített.

— „Bort ittam az este angyalom...” — újab dalba kezdtek.

— Talpi, még sört! — kiáltott Ráfi.

— Nem, nem kell már! — tiltakozott a piros tri­

kós fiú. Fel akart állni, de visszarogyott a székre. A lábai gyengék voltak. Az asztal szélébe kapaszko­

dott.

— Ülj le! — parancsolta Ráfi, és lenyomta a fiút.

— Ki kell mennem — magyarázta.

— Rózsa barátom, vezesd ki, de hozd vissza, mert még van egy korsóval számára ahhoz, hogy igazi bá­

nyász bajnok legyen — mondta akadozó nyelvvel.

Rózsa Endre kivezette a fiút. Jó negyedóra múlva jöttek vissza. Sápadt volt az arca. Látszott rajta,

hogy nem bírja az italt.

— Na pajtás, itt a nyolcadik. Fenékig!

A fiú nem akarta megfogni a korsót, de Ráfi ke­

zébe nyomta. Reszkető kézzel, nagyokat nyelve ivott. Hirtelen csend támadt. A fiú befejezte, és un­

dorral lökte a poharat az asztalra.

— Éljen a bajnok! — kiáltotta valaki.

— Éljen! Éljen! — többen is átvették.

Újabb dalba kezdtek.

A fiú csak ült, az asztalra támaszkodva, és a leve­

gőbe bámult. Ráfi arcán elégedett mosoly játszado­

zott. Érezte, elégtételt vett. Meg is kérdezte a fiú­

tól:

29

— Milyen érzés ez, pajtás?

A fiú nem válaszolt.

— Nem is vagy te igazi bányász!

— Az vagyok!

— Te? Hol a híres erőd?

— Csak egyszer felálljak, megbánod — sziszegte összeszorított fogakkal.

— Ne veszekedjetek — szólt közbe egy bajuszos bányász.

— Te ne szólj bele — utasította el Ráfi.

— Menj haza, és aludd ki magad! — mondta új­

ból a bajuszos.

— Azt csinálok, amit akarok! — kiáltotta Varga Ráfi.

Közben a fiúra senki sem figyelt.

Pillanatok alatt zajlottak az események.

A piros trikós fiú felállt. A szomszéd asztalról fel­

vett egy szódás üveget. Varga Ráfi mögé lépett.

Rövid, de érces csattanás, és Ráfi véres fejjel dőlt a kocsma kövezetére.

Hirtelen kemény csend keletkezett. Mindenki fe­

szülten figyelt.

Rózsa Endre ugrott elsőnek előre. Kezében fé­

nyesen csillogott a kés pengéje. Többen odaugrot­

tak és lefogták.

A fiút azonnal kivezették a kocsmából, de a po­

kol elszabadult. Kiabálás, tülekedés. A felfordulás óriási volt.

A kedélyek fél óra múlva sem csillapodtak le, amikor a mentő szirénázva megérkezett.

Az ősz hajú orvos csendesen megjegyezte:

— Jobb szórakozást nem tudnak kitalálni?

Ügyesen bekötözték Ráfit, akinek olyan volt az arca, mintha meszes gödörből szedték volna ki. A hordágyat becsúsztatták a kocsiba. Nagy csattanás- sal csukódott a mentő ajtaja.

A felbődülő sziréna élesen és fájdalmasan sivított.

30

Ezután a mentőautó kerekei felverték a port, amely még nagyon sokáig keringett a bányászfalu apró házai között.

• • •

31

A KIREKESZTETT

M á r szürkült, amikor a fiatal tanítónő kinyitotta a kaput. Keskeny betonjárda vezetett be az udvar­

ra. Hangosan köszönt, várt. Semmi mozgás, minden csendes volt, csak az aprójószág zajongott éhesen az udvaron, a tanítónő köré gyűlve.

— Jó estét! — ismételte meg mégegyszer a kö­

szöntést, talán egy kicsit hangosabban.

— Igen, megyek! — jött távolról, valahonnan az udvar mélyéből egy gyenge hang. Majd Szekercés nagymama csoszogott előre. Kezében egy gömbö­

lyű kosarat hozott.

— Isten hozta tanítónéni! — mondta az öregasz- szony, és apró szemeivel végignézett a tanítónőn.

— Csak egyedül? — kérdezte a tanítónő.

— Igen. A többiek kimentek kukoricát törni.

— Es a gyerekek?

— Azok is! A Feri már nagy gyerek — tizenhá­

rom éves. Ugyanúgy dolgozik, mint az apja. A múlt­

kor kin volt az erdőn, két hétig. Tessék nézni, mennyi fát termelt — és mutatja az udvar végében összerakott fahegyet.

— Ezt mind ő vágta? — kérdezte hitetlenül az öregasszonyt. A fa lehetett vagy nyolcvan mázsa.

— Az apja is segített, de nem sokat — tette hozzá igazolásul. — Most is együtt dolgoznak. Tudja, a vöm éjszakás, bent dolgozik, Vácon. Reggel aludt egy kicsit, aztán kimentek.

32

A folyosón beszélgettek, az öregasszony hirtelen észre is vette, invitálta beljebb.

— Tessék már bejönni, ne álljunk itt kint.

— Nem, köszönöm! Már megyek is!

— Ne tessék sietni. Még maga nem is volt ná­

lunk?

— Még nem voltam, de láttam, hogy építkeznek

— válaszolta a tanítónő. Körülnézett. A régi falusi parasztházhoz most oldalt egy szobát építettek. Az utcai rész szépen, kőporos vakolással már készen állt. Onnan kintről nem látszik a régi ház. Egybe húzva olyan, mintha teljesen új lenne az egész. Itt, az udvaron, még csupaszok a téglák. Az öregasz- szony mindjárt hozzá is teszi:

— Tudja, a tavasszal építettük ezt a szobarészt.

Erre már nem futotta a pénzből.

— OTP-re csinálták?

— Adósságot mi nem csinálunk! Majd tavasszal!

Húsvétra meglesz! — mondta, majd hozzátette: — Tessék megnézni az új bútort. Ezt most vették, két hete — tessékelte be az új szobába.

A tanítónő körülnézett.

— Üljön már le, kedves! — mondta Szekercés néni, és kihúzta a kárpitozott támlás széket az asz­

taltól. A horgolt, kis kerek térítőt megigazította raj­

ta, és kötényének belső felével letörölte. Ő állva maradt.

A tanítónő végignézett a szobán. Sötétbarna, kommersz kombinált bútor, még érződött rajta a politúr szaga. Fehér, tiszta fal, rajta a rekamié fö­

lött egy széles keretben valami szentkép. Lejjebb a gyerekek bekeretezett fényképe. Születéskor, meg első áldozáskor. A szemközti falon a szülők, isiástól meredt derekú, mesterkélt esküvői képe.

A padló olyan fehérre volt sikálva, mint a frissen esett hó. Két kis rövid szőnyeg az asztal előtt. Sze-

35 kercés néni figyelte a tanítónő körbefutó tekinte­

tét. Hangosan folytatta:

— A szőnyeget, azt még karácsonyra megveszik

— mondta és megigazította az imakönyvet, meg az olvasót az asztalon.

— Ugye szép? — kérdezte és elégedett arccal ő is körüljáralta tekintetét.

— Szép, nagyon szép! — mondta erőltetve, mert nem akarta megsérteni az öregasszonyt.

— Ők akarták.

— Maga nem?

— Nekem, tudja, kedves, már mindegy. Én már elvagyok akárhol. Nekik meg kell, mert csak egy szoba, meg konyha volt nekem valamikor.

— Itt ki alszik? — kérdezte a tanítónő.

— Senki. Ez kell, ha jön valami vendég. Azt fek­

tetik ide, ebbe a tiszta szobába.

— Ők a másikban alszanak?

— Igen, ott! Jöjjön, megmutatom — és elindult előre, hogy mutassa az utat.

— Magáé a ház? — kérdezte tőle menetközben.

— Már nem. A lányomé, tavaly ráírattam, annyira akarta. Mindig azt mondta, ő is szeretne olyan szép házat építeni, mint a szomszédok. De, ha nem az övé, akkor minek költsön annyit rá? — itt egy kis szünetet tartott, aztán egy kissé elkeseredettebb hangon folyatatta: — Tudom én azt, hogy ezt az egészet nem a lányom találta ki. A vöm! Mert az ilyen ember. Teljesen kitúrnak a házamból — hirte­

len elhallgatott. Könny futotta el a szemét, a köté­

nyébe törölte meg.

— Nem szól hozzám semmit. Jön, megy, ha itthon van. Jó reggelt! Jó napot! — és kész! Mindent a lá­

nyom mond, azt bujtogatja az a gazember.

— Magával egyáltalán nem is beszél?

— Még régebben beszélt, de mostanában nem szól. Ha bemegyek a konyhába, kijön, vagy bemegy

36

a szobába — mondta az öreg Szekercés néni és be­

fejezte a szipogást.

A konyha, ahová beléptek, köves és nagyon tisz­

ta. A tűzhely széle fényesre csiszolva. A falon hím­

zett falvédő, két galambbal. Az asztalon mintás via­

szosvászon. Az ajtó mögött pokróccal leterített heverő.

— Ez a konyha! — mutatta, majd pedig beljebb ment: — ez pedig a szoba!

A két hatalmas ágy beágyázva, egymás mellett. A szoba töldes, érződött a mázolás szaga. A nagyké­

pernyős tévé horgolt csipketerítővei leterítve ott állt a sarokban.

— Szokta nézni a tévét? — kérdezte a tanítónő.

— Szoktam, igaz rontja egy kicsit a szememet, de nekem már mindegy — legyintett a kezével. — De nem itt! — tette hozzá.

— Hát hol?

— Tudja, a vöm miatt. Nem szeretek én tolakod­

ni. Inkább elmegyek a védőnénihez. Az mindig egyedül van.

— És hol alszik?

Az öregasszony a tanítónőre nézett, sírásra szo­

rult a szája, nagy könnycseppek futottak ráncolt ba­

rázdált arcán.

— Én már csak kint a kamrában — lassan elin­

dult, ki a folyosóra. A tanítónő követte. Az öreg néni a kerek kosárból menetközben kukoricát szórt a tyúkoknak, majd megállt a kamra előtt. Mellette az összeácsolt padlásfeljáró létrája állt, a vége az aj­

tóig ért.

— Látja, énnekem már csak ez jutott.

A barnára mázolt, a repedésektől fura alakzattal tarkított ajtót kinyitotta. Pici helyiség, kamra. Bent egy ágy, magas, régimódi ágyvégekkel. Kicsi asztal, mellette kerek vaskályha. A falat, meg a mennyeze­

tet nem lehet látni, mert festés helyett csomagoló-

37 papírral volt befedve. A rajzszegek fényes fejei úgy fénylettek, mint csendes estén a csillagok. Kereszt­

be, a szobának berendezett kamrában, egy ruhaszá­

rítókötél volt kifeszítve. Ott lógtak Szekercés néni félig száraz, rózsaszínű nadrágjai.

Zavartan lakapkodta őket és bedugta az ágyterítő alá, aztán megállt, ott a kamra közepén. A tanítónő csak ekkor vette észre , hogy mennyivel alacso­

nyabb nála Szekercés néni.

— Ide jutottam... — mondta és kezével sután körbe mutatott. — Pedig az egész ház az enyém volt.

— Most a lányáé, aztán majd a gyerekeké lesz — próbálta valahogy a tanítónő megnyugtatásként magyarázni.

— Nem érdemlik meg. Főleg, a vejem. Az egy durva, mogorva ember. Nem őt akartam én a Iá - nyomnak, de már mindegy. Volt jobb kérője, de ő csak válogatott — fakadt ki, indulat feszítette be­

szédét.

— Az a fontos, hogy boldogok. Van két szép uno­

kája — mondta a tanítónő.

— Ok az én örömeim. Csak az a baj, hogy ők is megnőnek, én meg megöregszem és egyszer keve­

sebbszer jönnek hozzám.

— így van ez! Az élet így hozza, de azt nem ér­

tem, hogy maga csak itt lakik kint — mondta a taní­

tónő.

— Hol laknék? — kérdezte.

— Bent a szobában, valamelyikben a kettő közül.

— Azt nem engedték meg nekem — mondta az öregasszony és látszott rajta, hogy talán egy pilla­

natra el is képzelte, amit a tanítónő mondott.

— A hidegben is itt alszik? — kérdezte, mert ki­

váncsi volt, hogy télen abban a nagy hidegben is itt hagyják ezt a töpörödött öregasszonyt ebben a kicsi kamrában, ezzel a vaskályhával, meg a repedezett

38

faajtóval, ahol a hideg téli szél járkálhat ki és be. — leien megfagy maga itt! — mondta a tanítónő.

— Nagyon ritkán alszom itt. Elmegyek a védőné­

nihez aludni is. Mert tudja, ő is egyedül van. Meg a másik lányomhoz, Pestre. Aztán ott vagyok tava­

szig. De nem szeretem én azt a várost — látszott rajta az idegenkedés, hogy a város forgalma viszoly­

gást váltott ki benne.

— Tudja, kedves, nem tudok én már elszakadni ettől a háztól. Az a pesti lányom mindig hív, mond­

ja is. Anyus, maradjon csak nyugodtan. Minek men­

ne haza? Kapálni? Öreg már a maga keze ahhoz.

Pihenni kell magának!

Szünetet tartott itt. Apró szemét körbe járatta az udvaron. Látszott rajta, hogy kimondhatatlan gon­

dolatai messze futottak most.

— Nekem itt kell meghalnom, ebben a kis kamrá­

ban! — mondta csendesen, aztán visszaakasztotta a görbölőt, behúzta a repedezett faajtót, mintha fél­

tené a tanítónőtől az ő utolsó, kis világrészét.

— Maga is lesz egyszer öreg — mondta a tanító­

nőnek. — Lehet, hogy a gyerekei is kitúrják.

— Azt nem engedem! Nem törvényszerű az! — mondta az öregasszonynak. — Mondja meg a lá­

nyának, még ő is lakhat itt a kamrában, aztán majd mit szólna hozzá?

— Lehet, de csak utánnam — tette hozzá halkan.

— Jövő héten visszajövök — mondta a tanítónő és elbúcsúzott. Szekercés néni az ajtóig kísérte.

Aztán visszament a kamrájába és leült az ágy szé­

lére.

Másnap a gyerekek hozták a hírt a tanítónőnek, hogy Szekercés néni meghalt az éjjel. Állítólag be­

vett valami fehér port, lefeküdt a tiszta szobában, ruhástul, az ágyra, és többet nem is kelt fel.

• ••

39

AZ UTOLSO BALHOROG

M á r késő ősz volt, és este kilenc óra lehetett, amikor a tizenhétéves Balkezes, végigsétált bandá­

jával a Török utcán. Csonti, Kocka és Csokoládé, a hasonló ívású három srác, jókedvű volt. Valahogy, ez a mai nap, jól sikerült, meg ittak is már,a bisztró­

ban, pár pohárral.

Az utca végén, a téren, egészen sötét volt. Kocka fedezte fel a pádon ülő párt. Közelebb mentek.

Megszólították őket. Balkezes távolról nézte a be­

szélgetést, nem akart beleszólni. Különben sem volt az erőszak híve. Szeretett ugyan vagánynak látszani, szerette, ha többiek felnéznek rá. Azonban vere­

kedni, csak a végső esetben szokott, de akkor bal­

horgai, veszedelmesek voltak. A neve is így lett Bal­

kezes.

A srácok tovább vitatkoztak, Csokoládé hadoná­

szott a kezével, a pádon ülő fiú nem bírta tovább.

Elcsattant az első pofon. Kocka lefogta a lányt, si­

kolya élesen csengett a sötét estében.

A hangra négy ismeretlen férfi termett ott. Szó­

nélküli, néma verekedés kezdődött közöttük. Bal­

kezes is kapott az áliára vagy két ütést, de ő is adott bőven. így húsz évesen, a karjai acélból voltak. A nagy kavarodásban észre sem vették a kék URH-s kocsit. Csak a rendőrségen eszméltek rá, hogy hol vannak.

Karácsony előtt, meg is volt az ítélet. Balkezes ti-

40

zennyolc hónapot kapott. Mindent összeszedtek, ami a rovásán felgyülemlet. A verekedésben az egyik férfinak nyolc foga hullott a porba egyik bal­

kezesétől, meg aztán hosszú hetekig kórházban is ápolták. így az indoklásban, súlyos testi sértés sze­

repelt. A többieket a vizsgálati után kiengedték.

Bent szakmájában, mint lakatos dolgozott. Keve­

set beszélt,egészen elcsendesedett. Nem vádolt senkit, nem sopánkodott. A gyerekkorát sem emlí­

tette. A többieknek többször elmondta, hogy szülei rendesek, ez a dolog csak rá tartozik, ő tette és ő is viseli.

Aztán harmadoltak neki. Már újból ősz volt, késő ősz, az esték eléggé hidegek. Kedden délben érke­

zett meg. Továbbra is keveset beszélt, csak ült egy széken és némán bámult magaelé. Evett, aludt.

Anyja észrevette, hogy álmából fel-felriadt. Nehe­

zen nyugtázta felocsúdása után hollétét. Négy nap után, szombaton, bejelentette anyjának, megnézi a srácokat.

— Nem mész! — rivalt rá az anyja. — Ezekkel egy lépést sem!

Balkezes egy pillanatig megtorpant, de aztán mégis határozott:

— Felnőtt vagyok, tudom mit tegyek. Nem ját­

szom a megtévedt bárányt — mondta.

— Megint bajba kevernek.

Balkezes csak nevetett.

— Ha hagyom magam! — és nyugtatóul, megcsó­

kolta az anyját. — A srácok megvannak még?

— Többen is, mint azelőtt. Valami Trombitás ne­

vű fiú a hangadó köztük.

— Akkor most bemutatkozom nekik.

— Egy kisfiú is jár velük. Az emberek azt beszé­

lik, hogy... — nem akarta tovább mondani.

— Utálom az ilyen srácokat!

41 Aztán megint nem szólt többet. Felöltözött és el­

ment.

A fiúk ott ácsorogtak a bisztró előtt. Kocka és Csokoládé kiabálva üdvözölték.

Trombitás fának dőlve nézte Balkezest. O sem volt több, mint tizenhét. Csíkos, matróz pólóban, rajta az esti hideg ellen farmer dszeki, hasonló nad­

rág és a kosztól szürkére szineződött, szakadt tor­

nacipő. Keskeny arcában, a rágástól, hol ide, hol oda ugrott a rágógumi, amelyből időnként apró gömböket fújt. A kisfiú ott állt mellette.

— Sápadt vagy — mondta Trombitás.

— Lehet — válaszolta Balkezes és vigigmérte a fiút. — A jó levegőn majd, hamar visszanyerem a színemet.

— Trombitás — mutatkozott be és pimaszul vi­

gyorgott. Balkezes kézszorításától hirtelen arcára fagyott a nevetés.

Szúrós szemmel nézett vele farkasszemet. Ettől a perctől a feszültség ott vibrált, kettőjük között.

Még vagy húsz percig álldogáltak ott kint, szótla­

nul, aztán bementek a bisztróba. Balkezes rendelt egy kört, majd Trombitás.

— Hat korsót! Rummal tupírozva!

— A gyereknek is? — kérdezte a felszolgáló.

— Neki coca-colát! — mondta csendesen Balke­

zes.

Trombitás szemei tágra nyíltak.

— Én rendeltem! — mondta mérgesen a pincér­

nek és az ütőér kidagadt a nyakán.

Balkezes bánta, hogy eljött, jobb lett volna otthon maradni. Sejtette, nem lesz ennek jó vége. Szótlan maradt. A többiek unszolták, hogy igyon, de nem esett jól az ital.

Kilenc óra felé már, a hangulat, tetőpontjára há­

gott. Balkezes érezte, olyan most minden, mint ré­

gen. Tudta, történni fog valami, ezért fel kellene

42

állnia és egyszerűen elmenni. De ehhez nem volt ereje.

— Gyerünk, nézzünk szét a terepen — indítvá­

nyozta Kocka.

Hangos lármával vonultak végig a Török utcán, úgy mint régen. A tér kihalt volt.

Egy darabig még tovább mentek.

— Mi van Balkezes? — kérdezte Csonti hirtelen.

— Már nem olyan itt, mint régen volt— válaszolt a kérdésre.

— Dehogy nem! — kiállton fel Trombitás. — Gyertek csak. Mutatok én nektek valami érdeke­

set — és az útszélén, árnyékban álló, piros Fiat ko­

csira mutatott.

Körülállták. Bent egy férfi és egy nő csókolózott.

A kocsi ablakai felhúzva, az esti hidegtől már nagy­

jából bepárásodott az üveg. Látni nem, inkább sej­

teni lehetett a bent ülő és ölelkező párt.

Trombitás, megkopogtatta az ablakot.

— Ne olyan mohón hapsikám, hagyjon belőle holnapra is.

A kocsiban néhány pillanatig csend volt, senki sem mozdult. Majd kis idő múlva kiszállt egy kö­

zépkorú férfi és egy fiatal nő. Mind a ketten ballon­

kabátot viseltek. A nő nyakában piros sál, amely a kabát alól teljesen kicsúszott. Zavartan tűrte vissza, közben ügyelt arra, ne kerüljön távol a férfitől.

— Tiszteletem öregúr! — Mondta Trombitás az ijedten pislogó férfinek.

— Mit akarnak? — kérdezte vissza a férfi této­

ván.

Trombitás nagyhangúan játszotta a vezért.

— Magától, semmit papa. De a kislány, elszóra­

koztathatná a barátomat. Úgy is régen volt része benne.

— Szemét huligánok! — kiálltotta a férfi és Trombitásra rontott, félelemmel, vegyes haraggal.

43 Trombitás egy ügyes mozdulattal az árokba lökte, majd elkapta a lányt és Balkezes felé húzta.

— Engedd el! — csattant Balkezes hangja.

— Megőrültél? Hisz neked hozom!

— Engedd el! — kiáltott rá mégegyszer, erélye­

sebben.

Trombitás, értetlenül nézett Balkezes szemébe.

Először csodálkozott erélyes fellépésén, aztán egy­

szerűen hülyének nézte, majd fokozatosan bosz- szantani kezdte határozott kiállása. Néhány másod­

perc után Trombitás ökle ütésre lendült, de Balkezes megelőzte. Trombitás a balhorogtól meg- roggyant, nagy csattanással esett el. Feje, élesen koppant az útszéli kövön. Trombitás nem mozdult, karjai ernyedt szárnyként pihentek a földön, mel­

lette. A többiek némán álltak, elsőnek a férfi és a megrémült nő indult futva a tér felé, aztán a többi­

ek is, egyenként eloldalogtak.

A mentőautót és az ismerős URH kocsit, csak Balkezes várta meg. A rendőrtiszt ránézett:

— Újból fiam, újból?

Balkezes összeszorította fogát, nem válaszolt. Ar­

ra gondolt, kifogja most már elhinni neki, hogy tényleg abba akarta hagyni. Érezte és tudta, hogy ez volt az utolsó balhorog.

• ••

45

MELLÉKVÁGÁNY

E g y éve már, hogy a csávaműhelyben dolgozott.

Mindig úgy érezte, egy helyen nem bírja sokáig, to­

vább kell mennie. A második munkakönyvé is majdnem megtelt már. Egyszer elhatározta, össze­

számolja, hány helyen dolgozott, de képtelen volt rá. Többször végiggondolta, de úgysem lenne an­

nak, semmi jelentősége.

Ezen az egy éven csodálkozott. Nem tudta meg­

magyarázni, mi tartotta itt. Igaz, a pénze mindig megvolt. A meló nehéz, csak erős férfiaknak való.

Hajtani kellett reggeltől. — A bőrgyári csávamű­

hely nem üdülő! — mondták egymás között a régi­

ek. A vizes bőrök nehezek voltak, mint az ólom.

Naponta öt-hat „haspli”-ból kellett kidobni, a víz­

zel, korpával telített, nyolcvan-száz kilós juh bőrö­

ket. A műszak végére minden ereje elfogyott.

Ma reggel azonban, erősnek érezte magát, olyan erősnek, mint egy évvel ezelőtt. Akkor ugyan ráfi­

zetett a nagy erejére.

— Neve? — kérdezte Varga Sanyibá a művezető, amikor belépett a gyárba.

— Oláh Ferenc.

— Szép név, de a meló még szebb — mondta erőltetett humorral, jópofáskodva és körbe muta­

tott a műhelyen. — Ezekből a teknőkből kell a bő­

röket kidobni. Fejenként ezerkétszázat.

— Nem vészes! — válaszolta akkor.

46

— Majd meglátjuk, na kezdjen hozzá — mondta az öreg és otthagyta. Furák Pista megmutatta, mit kell csinálni, ő pedig nekikezdett.

Az akarat és a lendület óriási volt. Először min­

den könnyen ment. A kétszázadik bőr kidobása után már érezte, hogy nincs erő a karjában. Pedig ez még csak az első „haspli” volt. Hol van még a hatodik, meg az ezerkétszázadik bőr?

Körülnézett. A többiek egyenletesen dolgoztak, volt aki már a harmadiknál tartott. Összcszorította fogát. — Megmutatom nekik! — mondta bíztatva önmagát. Mégegyszer körülnézett. Látta, hogy né­

zik. Az öreg Varga ott állt a szárítóknál, úgy tett mintha dolgozna, közben rá figyelt. Összeszedte minden erejét, újból belelendült a szedésbe. Beha­

jolt a kádba, megfogta a bőrt, kihúzta a szélére.

Hagyta, hogy a víz csurogjon belőle, aztán kidobta a kocsira. Újabb bőrért hajolt a kádba. Ezt is kidob­

ta, aztán jött a következő. Eleinte számolta, de a negyvenedik után abbahagyta. Most már csak egyre gondolt állandóan, kibírni a műszak végéig. Erezte, bőrönként fogy az ereje, a szedés egyre nehezebb.

A mozdulatai lelassulnak, a dobások között nagyo- bak a szünetek. Aztán már nem emlékezett semmi­

re, csak arra, hogy egy meleg teremben fekszik egy pádon. Az öreg Varga bámul rá, meg egy furcsa ar­

cú nő. Lassan nyerte vissza emlékezetét. Később mesélték a többiek, hogy úgy ledőlt az állványról, mint egy zsák. Nem ő volt ebben a melóban az első, aki így járt. — Szokni kell ezt! — mondták a többi­

ek. Zavarban volt, mert eddig úgy tudta önmagáról, hogy erős ember. Szégyelte, főleg a furcsa arcú nő előtt, akit Uzák Margitnak hívtak.

Ez az egy nő dolgozott a műhelyben a tíz férfi kö­

zött. Itt lakott a gyárral szemben.

Furcsa arca volt, egyáltalán nem szép. Könnyű gyapjú pulóvert viselt, mellei keményen rengtek,

49 minden lépésénél. Legszívesebben a lábát nézte, kerek formás combjait, amelyet szűk, rövid szok­

nyája inkább sejtetett.

A férfiak előbb, vagy utóbb, feljutottak a lakásá­

ra. Egyedül élt. Volt, aki szeretett volna ottmarad­

ni, de rendszerint másnap, de legkésőbb a hétvé­

gén, egyszerűen elzavarta. Szabad akart maradni. A férfiak azonban, ennek ellenére, kedvébe jártak.

Azért szerette, ha tették a szépet neki. Minden új férfi úgy érezte, most ő majd megszerzi magának.

Akkor csodálkoztak csak el, amikor az utcán talál­

ták magukat.

Oláh Feri, lassan összeszedte magát. Visszanyerte régi erejét, a melóba is belejött. Megtanult minden fogást. — Mert mindennek van fortélya — mondta az öreg Varga. — Még a lángos evésnek is!

Reggelente, a többiekkel nagyot evett a műhely közepére húzott lapos kocsikon. Rendszerint sza­

lonnát hagymával, meg egy liter tejet. Kellett az erő. Műszak után pedig söröztek. Aztán sétálga­

tott, néha megnézett egy-egy filmet. A mozit sze­

rette, titkon vágyott is arra, hogy egyszer ő is csinál­

hasson filmet. Rendezni akart, de ez a bőrös-bűzös gyári világ után, csak egy tompa, álom nélküli alvás­

ban merült ki, minden vágya.

Más szórakozása nem volt, de nem akart többet.

Néha elgondolkodott, hogy még mindig itt dolgo­

zik. Vajon mi kötheti ide? Dolgozik, mint egy állat, szeretne más lenni, pénzt azt kap bőven, mert ezt az embertelen melót megfizetik. Mégis köti ide va­

lami. Nehezen merte bevallani.

— Uzák Margit! Őmiatta!

Hónapokig nem történt semmi. Pedig a többiek megengedték, most már ő a soros, hogy elmenjen a szemközti házba. Vágyott is rá, meg féK is tőle. Az­

tán összefutott a nővel. Érezte, hogy rosszul volt időzítve ez a találkozás.

50

Előtte, már egy hete hajtottak a melóban, mert valami export rendelést kellett megcsinálni. Sza­

kadt róla a víz napközben, estére már hulla fáradt volt. Este találkozott Margittal a közértben. Mind a ketten vacsorát vásároltak.

— Megéhezett? — kérdezte Margit.

— Csak a szemem kívánja — mondta és arra gon­

dolt, hogy csak az erejét akarja pótolni, azért eszik és nem az éhség miatt, mert étvágya az nincs.

— Szereti a májat?

— Hagymával, meg piros paprikával — válaszolta Oláh a kérdésre.

— Úgy készítem én is.

— Finom lehet — csettintett a nyelvével, mintha máris ízlelné.

— Csak a hagyma csípi a szemem. Megtisztíthat­

ná.

Keskeny lépcsőházból nyílt a lakás ajtaja. Kicsi konyha, az ablak az udvarra nézett, meg egy nagy szoba. Világos színű bútorral, az ajtóval szemben egy behemót rekaimé, szétnyitva. Nem illett a többi bútorhoz.

Míg Margit főzött, addig ő leszaladt a sarokra és a kocsmából hozott két liter bort. A vacsora nagyon finom volt, a bor is elfogyott.

Aztán szótlanul ültek a rekamié szélén. Nem merte megölelni, végül Margit tette a férfi kezét a combjára. V a d u l ölelkeztek, harapták egymást. A mellét akarta, de a kapocs a melltartón, sehogy sem angedett, letépte. Teljesen megizzadt, ájultan fe­

küdtek egymás mellett az ágyban.

Másnap pedig úgy viselkedett Margit, mintha nem történt volna semmi. Ez fájt neki. Tudott róla mindent, nem érdekelte, de ez a megaláztatás még­

is sok volt.

Fájdalma gyűlöletté alakult, amikor egy hét múl­

va akaratlanul kihallgatott egy beszélgetést.

51

— Ferit is felcipelte — mondta egy érdes hang.

— Májat adott neki, mint nekem.

— Úgy látszik, csak a máj után megy neki — tette hozzá egy vékonyabb hang. Ezen nevettek.

— De sok volt a savanyúság! — jegyezte meg egy újabb hang.

— Miért?

— Mert a Feri nem tudott csinálni semmit.

— Úgy kellett neki megmutatni, mi hol van — mondta az első hang.

— Honnan tudod? — kérdezte az egyik.

— Margit mesélte.

Gyűlölet fogta el, szeretett volna odamenni és szétlapítani ennek a strici bandának a pofáját. — Mit érek el vele? Ilyenek maradnak ezek akkor is!

Margit miatt maradt itt a gyárban és most minden felborult. Napokon keresztül nem szólt senkihez, némán dolgozott.

— Ez a hülye meghibbant — mondták a többiek.

Aztán a következő fizetési napon bement a kocs­

mába egy sörre. Sokan voltak, hangosak. Kikérte a korsó sört, lassan itta. Jól esett, kért mégegyet. Fél­

re állt a kocsmaablakhoz, így látta, hogy az egész műhely, idetart. Margit nem volt köztük, csak a fér­

fiak. Hangos dörömböléssel léptek be, amint észre­

vették Oláh Ferit, mindnyájan odamentek. Kerítet­

tek egy üres asztalt, meg három széket. Akinek nem jutott ülőhely, az a falnak támaszkodott.

Jókedvűen beszélgettek.

A söröskorsók sora megszámlálhatatlan volt.

Oláh Feri sem emlékezett arra, hogy mennyit iha­

tott. Csak azt tudta, hogy a sörtől feloldódott.

Könnyebbnek érezte magát, meg már kétszer volt vizelni a vécén, két óra óta.

Erősen szürkült, amikor azt mondta valaki neki:

— így már mindjárt emberi képed van!

— Nem kell azért búskomornak lenni.

52

— Mindenkit elzavart az a kurva! — mondta va­

laki a társaságból.

— Nem te vagy az első — tette hozzá egy fiatal fiú.

Hirtelen elfutotta a méreg.

— Pofa be! — kiálltotta a méregtől és az indulat­

tól, érezte, a fejébe tódul a vér.

— Ne védd azt a ribancot! — kockáztatta meg valaki.

Felkapott egy teli korsót és hirtelen a földhöz vágta. Éles csörömpöléssel tört széjjel és a szilán­

kok koccanva gurultak a kövezeten.

— Aki, még egy szót szól róla, annak szétverem a fejét! — mondta kiabálva és tekintetét körüljárat­

va, szemébe nézett a társaságnak.

Csend állt be a füstüs levegőbe. Csak a pénztár­

gép kattogása hallatszott, majd egy rekettes férfi­

hang szólalt meg:

— Kurva' az a javából!

Oláh Feri csak állt. — Honnan jött ez a fickó — futott át a gondolat, — aki csak úgy belepofázik az ő dolgába?

— Vigyázz, ez volt Margit első szerelme — intet­

te halkan a fiatal fiú.

Lassan körülnézett. Minden szem őt figyelte.

— Ha valami bajod van Margittal, gyere ki! Nyu­

godtan megbeszélhetjük — mondta a rekedtes han­

gú férfinak és indult az ajtó felé. A többiek arcán látta, így kellett cselekednie, neki kell megvédeni a nőt.

Másnap mesélték, hogy Oláh Ferit alaposan ösz- szeverte a rekedt hangú pasas, és később tudták meg, hogy a véresre vert Oláh Ferit, este kilenc után, Margit találta meg a „muki” mellékvágányai között. Hazatámogatta, azóta ott lakik nála.

• ••