KMK!H GUSZTÁV TULAJDONA.1868.

r

I R T A

F R A N O N B U R G ADOLF.

\ y, „ Ő S Z I X T B VA L J, ft M Á S O K ' 1 K ft [. V T A I Á S A.

MÁSODIK KÖTET.

P E S T :

KMK!H GUSZTÁV TULAJDONA.

1868^.

I

1836-diki april 2G-dikán érkeztünk Pestre.

Az úton három napot töltöttünk, ezeket az abba eső ismerőseink látogatására fordítván. A nap oly forrón sütött mint cániculában, s soha út oly hoszszunak nem tetszett, mint Téténytől Budáig. — Pesten a ,fekete-sas‘-vendégfogadóba szálltunk, honnan másnap egy két szobából s konyhából álló lakásba költöztünk a váczi úton, közel a templomhoz, s kellő közepében a már akkor is szépen virágzó héber-gyarmatnak.

Első látogatásomat Mátray Gábor úrnál tettein, ki engem Sebedet Ferencznél, a magyar tudós társaság akkori titkáránál bemutatott.

Schedel úr igen nyájasan fogadott, asztalt ren­

delt számomra az academia irótermében s azon­

nal munkát adott. Őszintén megvallva, Sche­

del minden nyájassága s humanus modora mel­

lett nem tette reám első látásra azon kellemes, 1

Emlékiratok. 11. kötet.

vagy legalább elfogulatlan benyomást, melyet oly egyéneknél, kikkel életemben először talál­

koztam, többnyire érezni szoktam. A követ­

kezmény m utatta, hogy sejtelmem, mely igen sok conilictust helyzett e jó úrral kilátásba, nem csalt. — Nem mondom, hogy ezen súrló­

dásoknak nagy részben magam nem voltam az oka; hanem az is igaz, hogy igen sok Ízetlen­

séget kikerülhettünk volna, ha Schedel úr ifjú­

ságom, én meg érdemei iránt vagyok nagyobb tekintettel, s ha pontosabban meglatoltuk volna, mivel tartozom én a főnöknek, s mit nézhet ő el annak, kit nem ő, hanem az academia fizetett, s kinek teendőit ő szabhatta ugyan meg, de a ki azért nem volt a titkár úr — alattvalója ?!

Az első öszszezörrenésre, melynek kellemet­

lenségeit — subordinált állásomnál fogva — később nagyon is éreztem, egy a ,Regélődben ugyanazon évi május vagy juniushóban megje­

lent elmefuttatásom nyújtott alkalmat, mely­

ben több jó szándékkal mint alapossággal kel­

3

tem ki azon irodalmunkba belopódzott ferde irány ellen, mely a külföldi utáni kapkodásból állott, s melynek kártékonysága nagy részben már nyilvánulni is kezdett. S mert e szenve­

dély1 még nem vert egészen gyökeret, idején lenni gondoltam, figyelmeztetni az ifjabb nem­

zedéket: hagyjanak fel a majdnem mániává fajult, a magyar academia némely matadorjai által megfoghatatlan elfogultsággal ápolt for­

dítási viszketeggel, mely bennök minden ős­

erőt, minden magasb szellemiséget elnyom; s ne legyenek árnyékok, ha tündökölhetnek, ne majmolok, ha teremtő lélekkel bírnak. Ipar­

kodtam úgy a hogy kimutatni, hogy középszerű f o r d í t á s o k sohasem pótolhatják a közép­

szerű e r e d e t i e k e t : mert ezek nemzeti életre serkentenek, azok elfeledtetik velünk szoká­

sainkat, érzületünket; ezek önállóságunk érze­

tét fejtik ki bennünk, azok idegen gyámsághoz szoktatnak; ezek rendeltetésünk fénypolczára emelnek, azok az elkorcsosulás szenynyébe ta­

szítanak ; — s végre hivatkozván azon tényre, 1*

hogy az academia évenként tömérdek pénzt költ tudományos s szépművészeti (helyesebben drámai) munkák fordítására, s hogy a nyom­

tatványok — csak azért, hogy a fordítók ív­

számra fizetett jutalomdija magosabbra rúgjon

— oly helypazarlással s papirosvesztegetéssel készülnek, hogy legalább is félmenynyiségü papiros s egy ötödrész nyomtatási költség meg­

kímélhető vala minden kötetnél: kimondám minden phrásis nélkül, hogy az ilyféle, írói tőzsérkedés nemcsak az academia pénztárát erőlteti meg, hanem káros az egyetemes hazai irodalomra nézve is, a menynyiben más, ha nem mesteribb, de legalább eredeti munkák készítésétől elvonja az irók egy részét, meg­

osztja a nemzeti erőt s megdrágítja a magyar könyvek különben sem legjutalmasabb árát, a helyett, hogy azt megócsítaná, mit a társa­

ságnak egyik fő kötelesség s tulajdonkép eszköz gyanánt kellett volna tekintenie kitűzött e r e ­ d e t i czéljának elérésére. — —

A közönség e felszólalásomat goutirozni lát­

5

szott s maga Schedel sem tagadá, hogy abban egy két szemecske igazság rejlik; kiéreztem azonban mind az ő, mind társai nyilatkozatá­

ból, miszerint nem volt Ínyükre, bogy a fönebbi észrevételek oly sihedertől származnak, ki alig szagolt még be az irodalomba, s hogy helylyel közben oly elteltséget árulnak el, mely progres­

siv előhaladásában veszedelmes kórsággá fa­

julhat. — Ez volt oka, hogy Bajza a ,Kritikai Lapokéban kissé élesebben bonczolgatá említett ezikkemet, azt hivén, hogy, mérlegbe vetvén ehhez még academiai tagsági tekintélyét is, agaraimat vagy hátrább huzatja velem, vagy Írnok uramat elnémítani fogja. — No, hiszen ismerte is ő a sértett irói hiúság ingerlékeny­

ségét ! !

Szó szót adott, a vita mind hevesebb és szenvedélyesebb lön, s a közönség már azt várta, hogy toliról — dorongra kerül a dolog. Fiatal irótársaim Kunoss, Garay, Hazucha, Tóth Lőrincz s többen, kik a kritikai areopág által egyik vagy másik érdekükben már azelőtt sértve

érezték magokat, eljöttnek hivék az alkalmat boszujok kitöltésére s ,front‘-ot képeztek velem a ,tudós liga1 ellen. Tessék aztán tekintélye súlyát latba vetni annak, ki oly fiatal óriások­

kal, mint a minőknek mi magunkat képzeltük, síkra száll!

Természetes, hogy a megtámadások sviszsza- torlások nem oly modorban történtek, mely a béke helyreállítására oly hamar reményt nyújtott volna. Egész dühvei és elszántsággal rontottunk neki a ,tudós társaságinak, melynek legnagyobb hibája az volt, hogy tagjai nem vol­

tunk, de tagjai voltak azok, kikkel élethalálra háborút viseltünk, s a kik m iatt aztán az egész testületnek megtámadásunk tárgyául kellett szolgálni. ,Pártfészek‘-nek neveztük azt, mely­

ben néhány kakuk és bagoly meddő henveség közt tollászkodik, idétlen lármájával a tapaszta­

latlant maga után édesgeti, a testületet elámitja s vele irányát eltéveszteti.

Buzgón secundált nekünk e nem anynyira mulatságos mint botrányos tollcsatáinkban

7

Csató Pál, a hírhedt Orosz által szerkesztett .Hírnök1 és ,Századunk4 főmunkatársa. Mind­

nyájunknál idősebb, eszes és geniális ember volt, több malicziával bírt mint kedélylyel, s ügyesen szította bennünk az oppositionális szel­

lemet, mely addig kívánta folytatni a csatát a ,hatalombitorlók4 ellen, mig az irodalmi egyenlőség jogát elismerni, s követelt fenső- ségükből alászállani kénytelenítetnek. Ellene­

ink azonban, az ,academia4 védsánczai mögé vonulva, gubacsnedvbe m ártott nyilainkat, miket csak nekik kellett volna felfogni, mind amarra törekedtek hárítani, s ezen ügyes ma­

noeuvre által hitelünket az academia akkori népszerűségénél fogva a nagy közönség előtt megcsökkentették s szándékunk tisztaságát két­

ségessé tevék.

Literaturánk csatamezővé lön, melynek dühe nem vérét ontá ugyan a meghasonlott ro­

konfeleknek, hanem szellemi erejét fogyasztá.

Utóbb hozzánk csatlakoztak T á n c s i c s (akkor Stancsics), K o v á c s ó c z y é s V a h o t

Imre. — Táncsicstól ugyanakkor ,Rényképek‘

czim alatt népszerű elbeszélések s elmefutta­

tások jelentek meg három kötetben. Minden életrevalóságuk s közérdekűségük mellett sem birtak oly részvétre szert tenni, menynyire szerzőjüknek, szűk anyagi viszonyainál fogva, szüksége lett volna. De mikor páratlan jó szive mellett az ő hibája is az volt, hogy az igazsá­

got nem igen birta elleplezni s azt e vagy amaz irodalmi coriphaeussal elég hangosan h allatá;

azonfölül pedig azon merényletre is vetemedett, hogy az academia által kiadott némely munkák fölött nem oly tiszteletteljesen nyilatkozott, mint egy ,laicus‘-hoz illett volna. Mindez elég volt arra, hogy veszett nevét költötték s mun­

kái jóformán ismeretlenek maradtak. — Nem tudom, talált-e democraticus elvű barátunk e méltatlanság ellen némi, ha bár gyönge vi­

gaszt is abban, hogy akkor — midőn irótársai őt agyonhallgatni iparkodtak — hazánk egyik leglelkesebb megyéje, Bihar, irói érdemeit az által ismerte és tisztelte meg, hogy őt tábla-

9

bírái sorába ik ta tá : anynyi bizonyos, hogy e szilárd, törhetlen jellemet készségesen fogadtuk be táborunkba, melynek mindvégig M és jeles bajnoka maradt.

Sok szép jellemvonással tudnék szolgálni e derék barátomnak, kit jóakaróink az ellentábor­

ban ,cinicus‘-nak szoktak nevezgetni, szerény éle­

téből, ha a tér engedné; egyet azonban el nem hallgathatok, már csak azért sem, hogy az ol­

vasó érthesse, miért szerettük anynyira szövet­

ségesünket s tiszteltük őt nemcsak elvhűsége hanem rendkívüli jószívűsége m iatt is. — Tör­

tént ugyanis, hogy Kunoss barátunk egyszerre eltűnt a fővárosból s hátrahagyott levelében búcsút vevén tőlünk kinyilatkoztatá, miszerint zavart pénzviszonyai őt oly lépésre kényszerítik, melyre csak a végső kétségbeesés szokta az em­

bert ragadni. Képzelhetni fölindulásunkat s azon elszomorodást, melyet e szintoly váratlan mint kellemetlen eset bennünk okozott! Azon­

nal kiindultunk barátunk fölkeresésére; napokig barangoltunk a hegyek közt, hogy őt élve vagy

halva föltalálhassuk, s ez utóbbi esetben hul­

láját — saját kívánsága szerint — becsületesen eltakaríthassuk. Táncsics azalatt Kunoss nagy­

bátyját, a lipótútcza elején tulajdon házában lakó gazdag Szitát arra igyekezett rávenni, hogy a szerencsétlen ifjúnak alig néhány száz forintra menő adósságát kifizesse, hogy annak

— ha élete nem is — legalább becsülete mentve legyen. Barátunk siket füleknek beszélt; Szita úr mitsem akart ,éhetetlen‘ öcscséről hallani s a heveskedni kezdő Táncsicsot az ajtón ki­

tolta. Végtelenül boszantott bennünk e kőszi- vüség, de minden igyekezetünk és jó akaratunk mellett sem bírtunk csak anynyi öszszeget is előteremteni, hogy egyelőre a legtolakodóbb hitelezőket lehetett volna kielégíteni. — Ekkor egy nap betoppan hozzám Táncsics, s egy csomó bankót markolván ki zsebéből azt kérdé, elég lesz-e a legszájasabb manichaeusok elhallgatta­

tására ? Csudálkozva tudakoztam, mikép jutott enynyi pénzhez, mikor tegnap még távolról sem mertük volna gondolni, hogy ily öszveget va­

1 1

laha lapos zsebeinkből kiaknázhassunk? ,Hát e l a d t a m t e h e n e m e t , nehogy szegény bará­

tunkat még a sírjában is gyalázzák a semmi- revalók !‘ volt a válasz : ,az első rohamot majd csak viszszaverjük, a maradványt meg később valahogy csak le fogjuk tisztázni!‘ — Hogy az olvasó e nemes tettet illően méltányolhassa, tud­

nia kell, hogy e tehén Táncsicsnak több mint fél vagyonát képezte, s hogy ennek eladásával tápláléka egyedül azon kevés konyhavetemé- nyekre szorítkozott, melyeket ő és neje házi ker- tecskéjükben arczuk verejtékével ültettek. — Mit ér e nemes áldozat mellett egy milliomos pazar adománya ?!

Ko v á c s ó c z y , a kassai ,Szemlélő4 volt szerkesztője, nem anynyira kedves, mint tűrt vendég volt körünkben, sohasem bírván litera­

m i érdemei minden elismerése mellett szószá- tyárságával megbarátkoznunk, melyei ügyün­

kön többet rontott mint épített, s elleneinknek néha nagyon is megkönynyítette a réstörést;

V a h o t (akkor Vahotfalvi) Imre pedig két hu-

moristicus elmefuttatással köszöntött be hoz­

zánk, melyek közül a ,Journalisticai assemblée1 czímü nem mindennapi tehetséget árult el e genreben, s később a ,Rajzolatokéban is meg­

jelent ; írójuk azonban — úgy gondolom rokon­

ságánál fogva Bajzához — nem sokára ismét megvált tőlünk s csatározásinktól jóformán távol tartotta magát.

Legkészségesebb szövetségesünk M u n k á ­ cs i János, a ,Rajzolatok1 szerkesztője volt, ki lapját, mely mintegy hat — hétszáz előfizetőt számlált, a mi akkor divatlapnál nem megve­

tendő menynyiség volt, s a melynek az acade- mián kívül álló majdnem valamenynyi jobb irói (Erdélyi János, Gaal, Garay, Katona, Ka­

zinczy Gábor, Kunoss, Nagy Ignácz, Ney, Pá- jér, Sárosi, Sujánszki, Szabó Dávid, Szigligeti, Tóth Lőrincz, stb.) dolgozótársai voltak, telje­

sen rendelkezésünk alá engedte. *) — Később

*) B u d a p e s t e n akkoriban a következő iijság-és heti­

lapok jelentek meg: J c 1 e n k o r 3800, T u d ó s í t á s o k 1600, R e g é l ő és H o n m ű v é s z 500, Rajzolatok 650,

1 3

Kunoss ugyané czélra, Táncsics főmunkatár- sasága mellett ,Természet1 czímü folyóiratát nyitotta meg számunkra, melyről Bajza az ,Athenaeum‘-ban azt állítá: hogy ,e csodálatos lapban fognak ezután megjelenni a mindennapi gyalázatok azon czikkelyei, melyeket egy jö­

vendő igazságos irodalmi historia mint szenve- delmi undokságokat szégyennel fog lapjaiba följegyezni1; ’s mire mi azt feleltük: hogy

,Bajza itt jövendőmondó - szerepet visel, me­

lyet nálunk közönségesen czigányaszszonyok gyakorolnak — az igazság rovására1.

Mind a fönebbi, mind literaturánk újabb korszakabeli némely irói e vaskalapos anathe- mával sújtott két lapban oly jeles dolgozatokat nyujtának, melyek holmi elavult irodalmi csi­

szár kegyét csak azért nem tudták megnyerni, mert, ha azok részletezésébe akart volna bo-

K é m 1 ő 500, I s m e r t e t ő 200, A t h e n a e u m és F i ­ g y e 1 m ez ő 800 előfizetővel. E hipok hetenkint 15 szedőt, 15 sajtót s 28 nyomót foglalatoskodtattak s körülbelül 35,000 iv papirost fogyasztottak e l ; legtöbb munkaerőt pedig, ide értve a rézmetszőket, réznyomókat és festőket is, a divatlapok (Regélő és Rajzolatok) vettek igénybe.

csájtkozni, nagyon is kiáltó színben tüntették volna föl tulajdon szellemi szegénységét.

De nemcsak az újságlapok szorgalmas mun­

kásai voltak fiatal társaim, hanem buzgó részt vettek az akkor megjelent három zsebkönyv:

,Aurora1, ,Emlény‘ és ,Hajnal1 Írásában i s ; úgy hogy az ,Aurora1 egy harmadánál, az ,Emlény‘ két harmadánál többet, s az egész ,Hajnal‘-t írták. Legtermékenyebb iró volt Vajda Péter, utána Gaal, Garay, Kunoss, stb.

— Általában nem volt ok, irodalmunk szüne­

telése ellen panaszkodni; mert öszszevetvén fiatalabb Íróinknak munkásságát a tudóstársa­

ság e l ő t t i írókéval (kik közt e század első és második tizedéből is találkoztak), kitűnt, hogy ezeket az u t á n k ö v e t k e z ő k jóval fölülhalad­

ták, s műveik is, menynyiségre nézve, majd­

nem kétszer háromszor meghaladták ama- zokét. —

Jővő (1837-d.) évben társaink közül Gáál József és Vajda Péter az academia levelező tagjaivá választatván, Tóth Lőrinczczel együtt,

15

ki már egy évvel előbb neveztetett ki annak, las- sankint viszszavonultak körünkből, melyben eddig a mérsékelt elemet képviselték. Garay, ki a .Rajzolatok1 újdonságirója volt, egy ideig még velünk tartott, később ő is hátrálót fújt s el­

hagyta a csatát, hol — ha csalánok nem is — de babérok sem termettek számára. — *)

A most említett s még néhány szépreményü ifjabb Íróink ugyanezen évben ,drámai egyesü- let‘-et alapítanak, mely föladatául tűzte ki, az eddigelé oly parlagon hagyott ,színköltés1 me­

zejét mind elméletileg mind gyakorlatilag ,egy­

bevetett vállakkal1 mívelni. Adott is ki néhány jó színművet, többi közt Gáálnak ,A király Ludason1 czímü történeti vigjátékát s Tóth Lő- rincz ,Vatá‘-ját; később azonban e már is szép pártfogásnak örvendett vállalatot a kiadó, Heckenast Gusztáv, azl838-diki árvíz következ­

tében szenvedett tetemes veszteségei által oko­

zott financziális szorultsága miatt megszün-

') 1842-ben megindította a ,Regélő1 új folyamát, s ebben dúsan helyrepótolta, a mit elmulasztott.

tetni kénytelen v o lt: a mit főleg azért is saj­

nálni kellett, mert e széptörekvésü vállalat üd­

vös ellentétet képezett a ,magyar tudós társa­

ság játékszíni küldöttsége1 munkálataihoz, mely kelletinél több súlyt fektetvén a külföldi drá­

mák fordítására az eredeti színműveket vagy semmi, vagy igen csekély figyelemre mél­

tatta. —

Hogy állásom ily körülmények közt, me­

lyek az academiának melynek kenyerét et­

tem, főembereivel folytonos s mindinkább növekedő ellenségeskedésbe hoztak, utóbb tarthatatlan le sz , igen sokáig nem akar­

tam b elátni; mert az academiát, melynek ere­

detileg kitűzött czélja előttem mindig szent volt, nem képzelhettem azonosíthatónak annak egyes bármily befolyásos tagjaival, sem ezeknek érdekeit amannak föladatával öszszeforrasztha- tóknak. Ugyanazért sem kíméletlenséget, sem hálátlanságot nem véltem elkövetni a testület ellen, mefjgiek hivatalnoka voltam, ha egyes tagjainak valóságos, vagy csak általam ázol-

1 7

nak tartott viszszaéléseit nagyobb buzgósággal mint meggondolással napfényre liozom: fölrez- zenteni liivén az academiát néha édes nyugal­

mából, lia figyelmessé teszem a veszedelemre, mely, felfogásom szerint, tekintélyét fenyegeti, s azon ,naiv‘ meggyőződést táplálván, hogy ez által az academiának kitűnő szolgálatot teszek, s hogy e szerint annak nemcsak hogy ellene nem, hanem számos tagjainál hivebb és őszin­

tébb barátja vagyok. —

A következmények megmutatták, mily helyes volt okoskodásam!

Emlékiratok II. kötet. 2

II

Azon kisebb nagyobb súrlódások, melyek köztem s az érintett főemberek közt naponkint előfordultak, az utóbbiak által oly vakmerő­

ségének tartattak, melyet, véleményük szerint, nemcsak tollal, hanem más, érzékenyebb módon is megtorolni kellett. Bűneim a titoknoki hi­

vatal rovásán anynyira szaporodtak, hogy a számvetésnek nem lehetett tovább elmaradni.

Különösen k é t oly nagy bűnöm volt a sok apró közt, melyet bizonyos urak elbizakodott­

ságukban ép oly kévéssé hagyhattak boszúlatla- nul, valamint ennek előrelátása nem tartóztat­

hatta viszsza sértegetési viszketegemet, mely a tudós cotteriát ellenem bőszitette. -— Azt mondta egyszer rólam Szigligeti, hogy képes vagyok egy ,witz‘-nek kedvéért tulajdon test­

véremet föláldozni. Ez nem áll egészen; anynyi

1 9

azonban igaz, hogy gyakran sem időt sem sze­

mélyt nem kimóltem, ha egy jó vagy rósz ,witz‘ furta oldatomat: ki kellett böffentenem, ha még oly kellemetlenek voltak is reám nézve a következmények. — Azt sem tagadom, hogy szerettem néha — vizet zavarni, főleg, ha a forrásból olyanok merítettek, kik minden tekin­

télyt csak a ,kor‘-nak vindicáltak, s a náluknál fiatalabb irót amúgy félvállról — mint a prin­

cipális patvaristáját — szokták tekinteni. — A fönebb em lített két nagy bűnöm egyike az volt: hogy Bajza ,Apotheosis‘-át, mely ennek versgyűjteményében megjelent, Trattner- Károlyi ,K oszorújában (melléklap a t u d o ­ mányos gyűjtemény1 -hez) k i p a r o d i á z t a m ; a másika pedig: hogy azt a felszólítást, melyet töbl) ,igazságbarát1 az akkori drámai jutalom iránt, bizonyos visszaélések kikerülése tekin­

tetéből, az illető academiai birákhoz intézett, a l á í r t a m .

Mindkettő azon időben ,crimen laesae aca- 2*

demiae‘ gyanánt tekintetett, s e g y is untig elég lett volna elitéltetésemre.

Szabadjon e k é t e s e t e t kissé bővebben illustrálni: mindegyik nem épen jelentéktelen epizódot képez a magyar irodalom történetében, s kívülem úgysem fogja azt senki említésre méltónak találni, ámbár nem érdektelen adatot nyújtanak akkori irodalmi viszonyainkhoz.

Bajzának 1835-ben megjelent ,versei1 — barátjai által az academiai n a g y j u t a l o m r a kitűzött pályamunkák közé soroztattak — nem csekély oppositióval a higgadtabb academiai tagok részéről. — A corteskedés nagyban folyt;

eredménye azonban az lett, hogy az illető bírá­

lók az octroyált versenymüvet csak dicséretre- méltónak találták, s a kétszáz darab aranyat másnak — bizony nem tudom már kinek ? — Ítélték oda.

Az academián kívül álló hírlapok e tényt egyszerűen registrálták; az ,Athenaeum1 és a ,Jelenkor1 az illető bírálókat ,pártoskodók‘-nak, ,anti academicusok‘-nak s egyéb mindenfélének

2 1

nevezte, s hoszszabb ideig tartott szakadást idézett elő a tagok közt. — A könyvárus — úgy gondolom Kilian — ki a verseket, azok leendő megkoszorúztatásuk biztos (s a ,jó barátok1 részéről élénken táplált) reményében méreg­

drágán, a menynyiben nálunk magyaroknál va­

lamely munkát drágán eladhatni, megvette, s belőle ezerötszáz példányt nyomatott — alig tu­

dott néhány százat eladni, s egy év eltelte után kénytelen volt azoknak bolti árát lejebb szállí­

tani, nem lévén kilátása, hogy költségeinek nagyobb részét még ily módon is beszerezhesse.

— (Igaz, hogy akkor K ö l c s e y verseit is le­

szállított áron hirdették; de ez nem azért tör­

tént, mintha meg nem érnék azon árt, melyet nekik a tulajdonosok eredetileg szabtak. Köl­

csey versei azért nem keltek, mert a kiadótulaj­

donos Kölcseynek m i n d e n munkáit igéré, s igy fölötte számosán voltak, kik a megjelent első verskötetet azért nem szerezték meg ma- gánlag s előlegesen, mert az e g é s z e t s egy­

szerre szerették volna bírni. A könyvárus azon-

ban kislelkü volt. Hogy mindjárt az első kö­

tetnél nem kapott néhány ezer forint tiszta jö­

vedelmet, fölhagyott a többinek kiadásával;

minek szükségkép az lett következménye, hogy a várakozásukban megcsalatkozottak, mivel az egészet nem bírhatták, egyes részét sem vet­

ték meg.)

Képzelhetni, hogy a kétszeres ,fiasco1, mely legkonokabb ellenségünket érte, mily bő viz volt malmunkra ! A ,Hírnök4, ,Századunk4 és ,Rajzolatok4 tárháza lett a legkeserübb recri- mináczióknak, gúny és ironia rendben váltotta föl egymást, s vége hoszsza nem volt a pajkos henczegéseknek bizonyos nagyszemőldü iró-co- riphaeusok ellen, kiknek országszerte megkon­

gatják a hirharangot, s kiknek munkáit aztán a közönség mégsem találja oly remekművek­

nek, hogy azoknak másodízben is megadja az árát.

Az alkalom sokkal kedvezőbb volt, hogy- sem azt föl ne használtam volna, táborunkból még egy ,extra4-kirohanást is riszkírozni a po-

2 3

lemia mezejére, s egypár botránykövet dobni az eltemetett ,versek1 sírhalm ára!

Ez pedig úgy történt, hogy az ,Apotheosis1 czírnü költeményt, mely Bajza verseinek egyik gyöngye volt, akkép parodiáltam, hogy a mi abban valódi költői ihlettséggel van az elvér­

zett lengyelekről elmondva, azt én nagyobb picanteriával mint ügyességgel a költő verseire s a velők együtt eltemetett kétszáz darab aranyra alkalmaztam. — A ,Koszom1, melyben e kerostratusi művem megjelent, több száz példányban kelt el; terjesztették pedig legin­

kább H o r v á t h I s t v á n és S z e m e r e P á l , kiknek ez az irodalmi pajkosság (lehet, hogy a kiparodiáztatott iránti ellenszenvből) igen megtetszett, s a kik később, midőn a szerző ne­

vét Károlyi István könyvnyomtató indiscreczió- jából megtudták, a ,sikerült1 műhöz nekem személyesen gratuláltak. Az utóbbi különösen e czélból rándult be Péczelről, s egyszersmind figyelmeztetett is, hogy őrizkedjem a ,hatal-

mas triumviratus1 (így nevezte Szemere az ,Athenaeum1 urait) boszuvágyátől.

Yolt is nem sokára bőven részem benne. Az academiai titoknoknak módjában volt a hír­

hedt ,paródia* brouillonját Íróasztalom fiókjá­

ban megtalálni, s másnap az ,Athenaeum*

méltó indignáczióval hirdette olvasó közönségé­

nek : hogy a Trattner-Károlyi ,Koszorú*-jában megjelent, minden igaz irodalombaráttól illő megvetéssel fogadott ,travestia* szerzője:,Fran­

kenburg Adolf, a magyar tudós társaság írnoka.* —

Az ,Athenaeum* urai természetesen elfelej­

tették vagy ignorálni méltóztattak, mily gyön- gédtelenül sértik meg az irodalmi illemsza­

bályokat, midőn egy bármily okból névtelenül lenni akaró szerzőnek nevét a nyilvánosságra hurczolják azon nem épen legloyalisabb szán­

dékból, hogy az iró személyét a közönség előtt gyűlölet vagy megvetés tárgyává tegyék. En­

gem csak az az inquisitorius titkos eljárás bo-

•szantott, melyet az illetők nevem kikutatásá-

2 5

nál követtek, s mely az akkori irói világban, midőn ,rendőri1 motozásoknak kéziratok után még hirét sem lehetett hallani, ,unicum1 -nak tekintetett. — Nem akarom tovább feszegetni, ki szenvedett ez által közülünk nagyobb ,mora­

lis1 veszteséget; anynyi bizonyos, hogy az a n y a g i b a n — é n részesültem! ---

Második ,bűnömének már nagyobb h o rd -, ereje s állásomra nézve veszélyesebb következ­

ménye lön, mint az elsőnek, ámbár ez az utób­

binál nehezítő körülmény gyanánt vétetett, s utóbb történt elbocsáttatásomnak főoka volt.

Hadd mondjam el.

Tudva van, hogy az academiánál drámai jutalmak léteznek, melyek minden évben kia­

datni szoknak. 1837-ben a száz darab arany a legjobb szomorujátékra volt kitűzve. A véletlen úgy akarta, hogy D ö b r e n t e i G á b o r n á l , kinél régi kéziratok másolásával voltam egy ideig elfoglalva, az átadott irományok közt Horváth Cyrillnek, ki, úgy gondolom, akkor piaristaprofessor volt Aradon, egy levelét is ta­

láltam, melyben ez ,Kuthen‘ czímii pályadrá­

máját Döbrenteinek, mint a drámabiráló vá- lásztmány egyik tagjának, ,szives1 figyelmébe ajánlá, azon hozzáadással, mikép ez iránt már többi jóakaróit (értsd : a drámabirákat) is föl­

kérte légyen. — Mi volt természetesebb, mint hogy e fölfödözést társaimmal forrómelegen kö­

zöltem, s hogy azt egy irodalmi ,scandalum1 előidézésére fölhasználtuk! ?

Másnap a ,Rajzolatokéban ,több igazságba­

rá t1 aláírással, előadván — Döbrentei megneve­

zése nélkül — röviden a tényt, fölszólítottuk először a d r á m a b i r ó s á g o t őszinte nyilat­

kozatra, az a c a d e m i a i n a g y g y ű l é s t pe­

dig figyelmeztettük, hogy e tárgynak teljes tisztábahozatalát a társaság saját érdekénél fogva siettesse. Megküldtük egyszersmind e fölszólítást minden budapesti szerkesztőségnek közlés végett, de a ,Rajzolatok‘-on kívül egyik sem fogadta e l : a mi nem legkedvezőbb szín­

ben tünteti föl akkori journalisticai viszonyain­

kat, oly ügy körül forogván a szó, mely nem a

2 7

miénk, lianem az irodalomé volt, s melyet — mivel hazánk egyik legüdvösebb intézetét, az academiát, oly veszély l á t s z é k fenyegetni, mely annak hiteli szentségét a közvélemény előtt megronthatá — minden lap, pártkülönb­

ség nélkül, magáévá tenni köteles lett volna.

De a drámabiróság is, melyet a dolog leg­

közelebbről érdekelt, felszólításunkat válasz nélkül hagyta. Miért is azt két hét múlva — a ténynek körülményesebb előadásával sDöbrentei megnevezésével — ismételtük, még pedig n e v e i n k (Munkácsy, Stancsics, Kunoss,/

Kovacsóczy, Frankenburg) aláírásával: hogy ,az illető drámabiróság tudhassa, mikép e föl- szólítás nem véleményzavaró s rágalomköltő névtelen izgatóktól származott; hanem oly férfiaktól, kik szellemi előhaladásunk s litera- turánk érdekében mindenkor nyílt homlokkal szállottak s szállandanak szembe bár kivel is.‘

Az ismételt felszólítás ,eltévedt4, s csak utóbb jelent meg a ,Jelenkor4, ,Hazai tudó­

sítások4 s az ,Athenaeum4 számaiban, kisérve

a drámabiróság ellenfölszólításától, melyben ez fölhívásunkat ,vallatásának nevezvén azt mondja, hogy azt sem válaszra méltónak nem tartja, sem minket oly férfiaknak nem tekint, kiknek a k á r m i tetteiért is számadással tar­

toznék.

Ezzel aztán beérhettük, ha akartuk. Azt hittük, hogy a drámabiróság tagjai baráti a nyilvánosságnak, s hogy — miután a nyilvá­

nosság (véleményünk szerint) abban áll, hogy mindenki, kit valamely ügy közvetve vagy közvetlenül illet, mindanynyiszor felszólalhas­

son, valahányszor ezt üdvösnek látja, s felszó­

lalásának okát tudja adni — e nyilvánosság természetében fekvő jogot tőlünk sem fogják megtagadni. Csalatkoztunk. A tisztelt dráma­

biróság (pedig országosan tisztelt nevek voltak közte) a minden jognak megfelelő kötelezettség ellenére őszinte válasz helyett fönhangu nyi­

latkozattal állott elibünk, s mi az igazságsze­

rető közönségre bíztuk, megítélni, váljon halla- chorák vagy páriák vagyunk-e, s ők bra-

2 9

minők ? kikkel semmi érintkezésbe jönnünk, s kikre még csak felpillantanunk sem szabad?

Tagadni azonban mégsem lehet, hogy a dolog nagy zajt ütött, s ha nekünk nem, de az academia főembereinek sem term ett rózsá­

kat. Felszólalásunk eredménye az lett: hogy Horváth Cyrill ,Kuthen‘ czímü drámáját az academiai pályázattól viszszavonta; hogy Dö- brentei Gábor időközben lemondott a birótag- ságról; s hogy én gróf Teleki József, a magyar tudós társaság akkori elnökének felszólítására beadtam r e s i g n á c z i ó m a t .

Ekkép váltani meg, ■ mint h i v a t a l n o k , az academiától, melynek nyolcz évvel később l e v e l e z ő t a g j a lettem !

III

Miután nem szándékozom irodalmi törté­

netet Írni, hanem ehhez csak néhány adattal kívánok járu ln i: megbocsát a tiszelt olvasó, ha megkim élem őt részletes elbeszélésétől azon különféle tollcsatáknak, melyeket nem anynyira az academia, mint ennek coriphaeusai ellen jobb ügyre méltó buzgalommal viseltünk. Ilyen­

kor aztán gyakran megtörtént, hogy a megtá­

madás hevében neki rontottunk az academiának is, s e m iatt azon gyanúba estünk, hogy ma­

gunkat annak kebléből való kizáratásunkért megboszulni akarjuk. Nevelte ennek valószínű­

ségét azon körülmény, hogy néhányan közü­

lünk (Tóth Lőrincz, Vajda Péter, Erdélyi Já ­ nos, Kazinczy Gábor) alig hogy az academiai tagságot elnyerték,,hallgatag emberek lettek1, mint Mercutio mondja : a mi Helmeczyt azon

3 1

faragatlan nyilatkozatra inditá: ,szenynyezze be magát az academia bizonyos urak neveivel, s csend lesz és béke1; s mire Munkácsy aztán azt felelte: hogy ,törülje ki inkább az academia a beszenynyezett neveket lajstromából, s sokat fog a közvéleményben nyerni.* —

Csatározásaink csupáncsak az ,Athenaeum*

s az akkor már hét év óta fönállott , Jel énkor*

(Széchenyi orgánuma) ellen folytak. A többi lapok (a pozsonyi ,Hirnök‘-öt kivéve) csak tár­

házai voltak a külföldi termékeknek, s oly szel­

lemi szegéngséget árultak el, hogy velők komoly polémiába ereszkedni alig volt érdemes. A sze­

génységnek különben valami regényes színe van, a koldusságban valam i,tragicum* rejlik : hanem e lapok akkoriban a szegénységnek csak kelle­

metlenségét, a koldusságnak csak kiállhatat- lauságát birták.

Távolról sem akarom az ,Athenaeum* és ,Pigyelmező* érdemeit irodalmunk fejlesztése körül tagadni; de az igazság érdekében ki kell mondanom, hogy ezen érdemből igen sokat

vont el azon szántszándékos elszigeteltség, mely­

ben annak szerkesztői és munkatársai működ­

tek. A critica, mely a ,Figyelmező‘-ben föl­

állította törvényszékét, a szellemi ,vétkek1 fö­

lött nem egyéni meggyőződés, hanem bizony­

os meghatározott formák és szabályok szerint Ítélt, melyeket e zártkörű ,coteria‘ szentesített.

Oly egyéneknek, kik e körön kivül estek, nyom­

tato tt bűntényeit a spanyol inquisitio s a né­

met boszorkánypörök nyomain üldöztékm ind­

azok, kik e titkos areopág ellen vétettek, eret­

nekek és boszorkányok gyanánt égettetvén el.

A ,Jelenkor1 melléklapja, a ,Társalkodó1, hű árnyrajza volt egy kétlábú úgynevezett tár­

salkodónak. Ep oly tehetetlen, üres és izetlen volt, mint az ily húsból és vérből álló terem­

tés szokott lenni, kinek az isten lehelletet fújt be — unalmában. —

Természetes, hogy e szüntelen csatározások közt azokat sem kíméltük, kik azelőtt szövet­

ségeseink voltak, s később az ellentáborba csap­

tak át. Anynyit azonban mentségünkre kény­

télén vágyót megjegyezni, hogy tiz esetben ki- lenczszer nem m i voltunk a megtámadok, ha­

nem ő k, s igy senki sem vádolhatott bennünket boszuállási szándékról, midőn viszszatorlási jogunkkal éltünk.

Sajnos, hogy ezen esetek gyakrabban elő­

fordultak, mint volt barátságunk s az ügy ér­

dekében kívánatos volt. Ilyenek voltak, hogy csak egypárt említsek, midőn Kazinczy Gábor azon szörnyű vakmerőségünkért, hogy a drá- mabiróságot a fönebbemlített ,Kuthen’-féle ügyben kérdőre vontuk, megvetést kiáltott előbbi pajtásai fejére az ,Athenaeum‘-ban, s Tóth Lő- rincz ugyanott Munkácsynak akkortájban elő­

adásra került ,Garabonczás deák‘-ját ,le k a - p a n y e l e z t e . 1 *) — Ezért aztán Kazinczy Gáborra rápirítottunk, hogy az ,Athenaeum‘- ban eredeti gyanánt közlött ,Emmi‘ czímü be-

■) A J e k a p a n y e l c z é s‘-t Baj zňék találták fel;

Brassai Samu pedig a ,1 e b u n k ó s bo t o z á s‘-t. Mun­

kácsy erie azt mondta: ,Magna ingenia conveniunt; az az: ha e g y rovásra iszik a kíshiró az öregbiróval, mind a ketten e gy rovásra részegesznek le.‘

Emlékiratuk II. kötet. 3

szélykéjét Saphir ,Humorist1-jából szóról szóra lefordította ; Tóth Lőrinczet pedig Munkácsy azzal főzte le: ,ha nem tetszik neki a gara- bonczás deák szellős köpönyege, bélelje azt ki avít ,v a ta ‘-jával, s takarja be aztán vele télen megdermedt rongyos szoknyájú ,E k e b o n t ó B o r b á ly á ‘-ját is. — E gonosz éleznek megér­

tésére szükséges tudni, hogy Tóth Lőrincz ak­

koriban két szomorujátékot irt: az egyiknek czíme: ,Yata‘, a-másiké: ,Ekebontó Borbélya- volt. Az elsőt roszul fogadta a critica, a másik a budai szinpadon megbukott. —

Ugyanakkor történt, hogy Munkácsy vala­

hogy kézrekerítette Virágh Benedek, Verseghy Ferencz s Kisfaludy Károly néhány eredeti le­

velét, s ezeket, nem anynyira kegyeletből, mint azon malitiosus okból, hogy az utóbbiakban foglalt néhány adatokkal az ,athenaeisták-at zavarba hozza, a ,Kajzolatok‘-ban közzé tette.

Kisfaludy Károly e levelek egyikében ezt Írja egyik barátjának : ,Én most kész 42 drámámat ráspolgatom, s az időtől függ, kiadom-e azokat

vagy nem ? — Egy históriai románt is kezdek két könyvben ezen czím a la tt: ,Varna1. Ez új tünemény lesz nálunk, s remélem, hogy ked- vellőket fog nyerni; stb.‘ — Munkácsy e né­

hány sort interpelláczióul használta föl Schedel ellen, fölszólítván őt, mint Kisfaludy Károly minden munkái kiadóját, hogy— miután azok­

ban csak 21 színmű van, így tehát a ,kész 42 drámádból huszonegy hibázik — nyilatkozzék a fölött, hová lettek a hiányzó művek ? — Schedel erre tulajdonképen már megfelelt Kis- faludynak általa kiadott életirásában, midőn azt mondá: hogy ,az elhunytnak gondatlansága ily dolgok (iratai) őrizésében oka, hogy több írásai, melyeket nála külön időkben látott, el­

vesztek' ; de ez Munkácsyt s kötekedési ingerét ki nem elégítette, s tovább tartatta : hogy hát micsoda iratok — drámák voltak-e azok ? mert hiszen Schedelnek, ki-önvallomása szerint — ezen írásokat az elhunytnál nem egyszer, ha­

nem külön időkben látta, mindezt tudnia kell;

nem kerültek-e azon írások tán egv harmadik 3*

kéz által azóta világ elibe ? stb. — Erre aztán nem felelt senki; hihetőleg m ert Munkácsvt nem tartották a ,nagy közönségének — bár ennek nevében fölszólalt — mely az elhunyt költő iránti meleg részvéténél fogva e tekintetet megérdemelte volna. —

Az előtt, ki irodalmi mozgalmainkat éber figyelemmel kisérte, nem volt titok, hogy az ily és hasonló, legtöbb esetben pajkossággá fajult megtámadások nem anynyira az ügy ér­

dekében, mint bizonyos herostratusi dicsőség megszerzése végett történtek. Ez indította né­

hány év előtt Harsányi Pált arra, hogy Kis­

faludy Károly emlékalapításának oly nevetséges önhittséggel ellene mondjon s a boldogult fér­

fiútól minden magasabb irói tehetséget megta­

gadjon; ily botrányszomj szállta meg, szinte akkortájban Papp Ignáczot, hogy Vörösmartyt megtámadja, ki irodalmi világunk egén mind­

eddig homálytalanul ragyogott, s a ki iránt min­

den eddigi irodalmi harczban méltó tisztelettel viseltettek irótársai; ily herostratuskodás volt

Ponorí Tliewrewk ,velenczei szappanpor‘-a, s egyéb haszontalan ingerkedések, még a ,Kritikai lapok1 némely pamphletszerü bírálatait is ide számítva, miknek minden ároni feltűnési vágy, vagy valami rendkívüli észnek mutatkozni akaró hiúság volt többnyire ösztönzője, s melynek kielégítésére — már meg kell őszintén vallani

— legtágabb rakonczátlankodási tért a Rajzo­

latok1 és a ,Természet* engedtek. Ezt beválva mentségül egyedül még ki nem forrott ifjúsá­

gunkat, és — e l ő k é p e i n k e t , a magokat az ,uj iskola embereidnek nevezett athenaeistákat lehetne fölhozni, kik az ,ó iskola* Íróiról csak­

nem minden érdemet megtagadván, Virághról annak idejében azt állították, hogy sohasem volt költő: Szemere Pált vén aszszonynak gú­

nyolták, — s a tudományok óriási hősét, a roppant foliántok élő kivonatát, Horváth Istvánt insul- fcátióig menő henczegésekkel faggatták. A pél­

dák vonzanak; s így nem volt csuda, ha mi korosabb irótársaink iránt 'hasonló tiszteletlen­

séggel viseltettünk, mint a minővel ők azok

3 7

iránt viseltettek, kik az irodalom mezején buz­

gó előharczosaik voltak. —

Támadásaink bevét nevelte Bajzának a nemzeti szinház megnyitásával annak igazgató­

jává lett kineveztetése. Több színmüiró volt köztünk (Munkácsy, Garay, Hazucba), s innen magyarázható az érzékenység, mely őket darab­

jaik gyanítható sorsa fölött elfogta. Csudála­

tosnak tartottuk, hogy e szépreményű intézet oly férfiú igazgatására bizatott, kinek kezei közt ugyanakkor rövid idő alatt több gyermek (az , Aurora1, a ,Kritikai lapok* és a ,Külföldi játék­

szín*) elveszett, s kitől ennélfogva a nemzeti színház jövendőjére nézve sem táplálhattunk vérmes reményeket. — Pedig a tapasztalás mu­

tatta, hogy B a j z á n á l erélyesebb, részrehaj- latlanabb s tisztább kezű igazgatója nem volt azóta többé a nemzeti színháznak !

Még viszszatérek tán e sok gubacslébe ke­

rült csatározásokra; addigis szabadjon a nemzeti színház akkortájban történt megnyitásáról, s a mi reá következett, röviden emlékezni.

A magyar szinésztársaság eddig fölváltva Budán s vendégkép a pesti német színházban játszott, hol 1837 d. évi marczius 19-dikén lé­

pett föl utólszor. Tagjai Füredre s Fehérvárra mentek, részint önálló előadásokat rendezve, részint vendégszerepeket viselvén: míglen a herczeg Grassalkovich magtárából a mellette tengett üres telekbe kiesett buzaszemből kikelt a — m a g y a r n e m z e t i s z í n h á z , mely a vándor Thaliának valahára biztos hajlékot adott.

Megnyitása 1837-ik évi augustus 22-dikén történt. Nagy pompával ment véghez, mint ez már szokás nálunk ! A h áz, a fölemelt belépti árak mellett is, anynyira dugva volt, hogy m int­

egy másfélezer kiváncsi ,hazafiénak szomorúan kellett viszszafordulni, legkisebb hely sem ma­

radván többé számukra. — Reggeli tiz órától egész hatig ácsorgott a ,publicum1 az ajtók előtt, s midőn ezek megnyíltak, a berohanó tömérdek sokaság (magam is közte voltam), a nélkül hogy belépti jegyeit képes lett volna átadni, a

padokat rögtön elfoglalá, úgy hogy a nőknek, kik utánunk jöttek, a padok végein kellett ál- longani, míg egyikünk vagy másikunk meg nem könyörült rajtuk s leültette őket. — A színház belseje szépen kivilágítatván mindenkit kelle­

mesen m eglepett; a díszítmények csinosak vol­

tak, s Neefe Hermannak (bécsi atyafi) becsüle­

tére váltak ; a gépezetet Schütz, müncheni erő­

művész készítette. Leggyöngébb a hangászkar volt, mely újjá teremtetését epedve várta a já­

tékszíni bizottmány által kinevezett bangászati igazgató Róthkrepf Gábor úrtól.

Az e l ő a d á s t elég sikerültnek lehetett mondani. A H á n i s c h karmester által (Erkel akkor még a német színháznál volt) szerzett igen középszerű, s még középszerűbben előadott nyitány után következett Yörösmartynak e czélra irt ,Árpád ébredése1 czímű előjátéka, melynek egyes megragadó szépségű helyeit lelkesen tap­

solta meg a közönség; nagyobb hatást azonban azért nem volt képes előidézni, mert kissé hoszszu volt. — Ezután Szőllőssy Szathmári Sa­

4 1

roltával s hat tanítványa nemzeti tánczot jár­

tak, mely szinte hoszszabban tartott, mint kel­

lett volna. — Yégre mindezt',Belizár1 czímű szo­

morújáték zárta be elég fényes pompával; illő méltánylásra azonban szert nem tehetett, mert nagyban terhelé a jelenvoltak szivét azon szo- morító gondolat, hogy ,egész Europa1 (t. i. már akkor is azon boldog hitben ringattuk magun­

kat, hogy egész Európának nincs más dolga, mint reánk figyelni) ki fog bennünket e fonák választásért gúnyolni. Évtizedekig készültünk már egy magyar nemzeti színház fölépítéséhez az ország szivében — s németből fordított Be­

lizárral nyitottuk meg a z t!! — El sem hinné az ember, ha meg nem történt volna!

Ismert régi színészeinken kívül ez alkalom­

mal mint új tagok léptek föl: Dériné, Hetényi, Hubenay, László és Szerdahelyi (Kálmánnak atyja). Kantomé kétszeri meghívás után sem jelent m eg, sőt ezt még válaszra sem méltatá.

Mondják, hogy Kvalitásból tö rté n t; a közönség minden esetre sokat vesztett.

Erősen beszélték akkor, hogy Széchényi István nagy ellenzője lett volna a nemzeti színház létrehozásának, részint mert annak alapítójával, Földvári Gáborral nem a legbarátságosabb lábon állt, részint, s tán leginkább azért, mert azt nem az ő terve és javaslata szerint, sem oda nem, a hová őkivánta, építették. A grófé men­

demondákat azzal czáfolta meg, hogy a színhá­

zat, építkezése alatt, igen gyakran s néhányszor neje társaságában is meglátogatta, a munká­

latok előhaladásáról igen kedvezőleg nyilatko­

zott, s később az első emeli G-ik számai páholyt évenként kibérelte. — Ennek pedig azért volt nagy jelentősége, mert Széchényinek s bájos idegenajku nejének mindennapi megjelenése a nemzeti színházban kivitte azt, hogy a szom­

széd páholyokból lassankint oly szép éskellem- dús képecskék mosolyogtak le, melyeket eddig csak a német színházban lehetett látni, mialatt helyeiket a nemzetiben lepcsés szobaleányaik foglalták el.

October 30-dikán lépett föl először a nem­

4 3

zeti színpadon Sell o d o l n é — , Normádban.

A művésznő (Klóin liozália) kolozsvári szüle­

tésű, tehát hazánk leánya volt. A bécsi udvari színháztól jött, hol több évig kitünően műkö­

dött. Szép énekén kívül, melynek kiváló tulaj­

donait könynyűség és eleganczia képezték, kü­

lönösen meglepett nála gyönyörű kiejtése, mely nemcsak kedvesen hatott füleinkre, hanem azo­

kat is, kik nyelvünket nem értették, meggyőzték arról, hogy csak és csupáncsak az olasz nyelv az, mely melódiái felsőbbséggel bír a miénk fölött. — Föllépett aztán ,Romeo‘-ban mint ,Júlia1, ,Stranierá‘-ban stb., s maradt a jövő évi aprilig, a midőn hoszszabb műutazást tett Németországban, honnan viszszatérve állandó tagja lett színházunknak. — Benne egy jeles, kiképzett művésznőt b írtu n k ; de környezete oly gyönge volt, hogy méltán kedvét veszthette, ily silány erők közt babérokat aratni. — Az idő­

közben az opera igazgatásról lemondott Eóth- krepf Gábor helyett választott Kosty Albert (Eötvös ipja) minden buzgósága mellett sem

mívelhetett csudákat, s így jó sokáig kellett tisztességes hangászkart s betanult fő- és kar­

énekeseket nélkülöznünk.

De a d r á m a sem állott sokkal jobb lábon.

Persze, hogy ez a közönség azon részét — mely azzal biztatta m ag át: ,egyelőre ez is jó, majd jobb lesz1 — de azt, hogy mikor lesz jobb, midőn mindennel megelégszünk, mit élőnkbe tálalnak, meg nem gondolta — nem igen bántotta ; leg­

kevésbé voltak pedig gyöngéikről és hibáikról meggyőződve — magok a színészek, kik képze­

letükben, s szigorú és független critica hiányá­

ban, oly magosán álltak a művészet lépcsőze- tén, hogy sem nem tanulhattak, sem nem okul­

hattak többé.

Egyik jó barátunk erre nézve pár mulatsá­

gos adomát közölt velünk, melyet jó lesz föline- legíteni márcsak azért is , mert harmincz és néhány év után még mindig akadnak egypár színész urak, kik nevetséges hiúságukat nem bírják anynyira levetkőztetni, hogy átlátnák, miszerint nekik nem csak maguktól, hanem

m á s o k t ó l is még igen sok tanulni valójuk lenne.

Több év előtt — beszélte barátunk — az akkor még épülő kolozsvári színház igazgató­

sága a társaság tagjainak egyikét, Székelyit, a jeles Székelyiné íérjét Bécsbe küldte a díszít­

mények kifizetése s lehozatala végett, s ez által alkalmat adott neki a főváros udvari színházát mint mondják színről színre láthatni. Midőn Székelyi aztán hazajővén a ,Burgtheatrum‘ mi­

voltáról kikérdeztetett, azt felelte: ,Láttam a hires udvari színészeket is, s megvallom mi kü­

lönöst sem leiék rajtok. Az egy K o m n a k van egy két jó mozdulatja; S c h r ö d e r (Sófia) szép figurát játszik; de olyan, mint az én Ani­

kóm, úgy segfljen egy szál sincs !‘ — Egyszer meg — folytatá barátunk — a hires berlini Kottnak vendégszereplése alkalmával a pesti német színpadon, figyelmeztettem egyik kiválóbb színészünket, nézné meg egypárszor a hires mű­

vészt, hogy annak modorát némely általa is játszott szerepekben magáévá tehesse. A magát

megsértve érzett színész erre büszke önérzettel (mely előtt természetesen minden jóindulatn tanácsnak el kellett némulni) azt válaszolta:

,Magyar nem tanul némettől soha!1

Pedig dehogy nem tanulhatott volna, ha először idejét vendégszereplések helyett a makói vagy devecseri szérüsben apró műutazásokra fordítja, s másodszor ha criticusaiuk lettek volna, kik alapos műismeretük, s semmiben és senkinek nem kedvező részrehajlatlanságuk által szerzett tekintélyüknél fogva a színészekre hatni s tökéletesbülésökhöz szigorral párosult mű- és igazságszeretettel járulni tudtak vagy — akar­

tak volna. — Nem igaz, a mit oly gyakran hallunk említeni, hogy régebben jobb színé­

szeink voltak 'mint most. A régiebbeknek csak az a körülmény kedvez, hogy meghaltak, shogy az újabb nemzedék nem tud köztük és a mos­

taniak közt összehasonlítást tenni. Tessék el­

hinni — s ezt tapasztalásból mondom — hogy akkori színészeink — tisztelet becsület azonkeve- seknek, kiknél az előleges studium hiányát, a

4 7

huzamos műgondot természetes tehetség, velők született ritka ügyesség s izzó gyakorlat pó­

tolta ki — nagyobbára még beszélni sem tud­

tak ; a természetesség, fesztelenség, társalko- dási köuynyüség, modorbani kerekdedség, kellem és úriasság majdnem mindnyájoknál hiányzott;

a prozodiát a legkitűnőbbek köztük sem tudták, s az illő szavallásról fogalmuk sem volt. A n ő k n é l pedig bizonyos éneklés, nem tudni miféle ,cantálás‘ neme szakadt b e ; ők nem beszéltek, hanem daloltak, nem ejtették ki a szót természetes fesztelenséggel, hanem erőlte­

tett affectatióval. A szókat öszsze viszsza ha­

barták, pathoszt tettek mindenhová mint pa­

prikát a magyar szakácsnő , mindenütt gurlis- kodtak, akár illett akár nem; szóval igen gyak­

ran juttatták a néző eszébe Vörösmarty szavait:

hogy ,négy kézláb jár a természet, midőn ő k já t­

szók, s boldog és boldogtalan futásnak indul.1 A ,Rajzolatok1 egyik birálója (azt tartom Hazucha) egyszer kereken kimondta, hogy e hamis modor, ezen ,cantálásimania1 aligha — L e n d v a i n é -

iiak nem köszönhető, kinek némely dicséretes tulajdonai elfelejtetvén egyéb hibáit, a hallga­

tóság tenyereit zajos tapsokra gerjesztők, őt előbb kisebb városok bálványává emelék, s utóbb, mint a pesti magyar közönség kedven- czét minden kezdő színésznőnek híven követen­

dő példányául tűzték ki. — Korosabb színész­

nőink, például Dériné, Kántorné ezen éneklési modornak nem voltak alávetve, noha az elsőnek, mint néha dalszinészkedőnének is, megbocsát- hatóbb lett volna ; annál többen követték azt a fiatalok , s ezek közt legkövetkezetesebben Komlósi Ida — s elterjedt e rósz szokás, (mi­

hez még az utolsó szótagok irgalmatlan elnyel- desése, a phrasisok elhabarása, nuancirozás- hiány stb. számítható — sajnos hogy kimon­

danom kell — egészen a l e g ú j a b b i d ő k i g is.

Igaz, hogy nincs tán az egész világon hálát­

lanabb nyesés és tarlás, mint színészetet bírálni, annál hálátlanabb, mennél sülyedtebb állapotban van az. Nálunk a színész harmincz óv előtt s —- utóbb is csak isten irgalmából

4 9

tanult valamit. Pedig ha igaz, hogy az isten irgalma véghetetlen, annál végesebb a magyar szinész szorgalma, s míg azon belénk rögzött ideát ki nem irtjuk, hogy a színészetet ,hazafi- ságból1 kell pártolni, soha a magyar szinész iskola nélkül — mint akkor és ma — művészi tökélyre nem fog fejlődhetni.

Kétséget nem szenved, hogy szigorú és lel­

kiismeretes bírálat sok jót eszközölhetett, sok félszegséget csirájában elfojthatott volna. A mit a ,Honmüvész‘ (a ,Rajzolatok1 rendes színi bírálatokat nem irt) túlságos dicséreteivel elrontott, azt az , Athenaeum1 bőven helyre­

hozhatta volna, ha h i t e l é v e l , melyet a nagy közönségnél hírt, megerősíti a hizodalmat cri- ticái iránt, a színészeknek pedig helyes és — a l a p o s észrevételeivel imponálni tud. Persze hogy nehéz a túlszigoruság és túlengedékenység közt a kellő közepet m egtartani: a minden cse­

kélységért dicséretekkel való elhalmozás az illetőt gőgössé, elhízottá teszi; ellenben a mél­

tatlankodás, a fenekedés, az üldözés elkedvetle-

Emlékiratok II. kötet. 4

nítik s tespedésbe sülyesztik őt. Úgy gondolom, hogy az , Athenaeum1 a kellő közepet nem tudta vagy nem akarta mindig megtartani, s ennek kellett aztán azt az anomáliát tulajdonítani, hogy ámbár Bajza, mint igazgató, gondosan és lelkiismeretesen kezelte a színház ügyeit, szigorú igazságot szolgáltatott mindenkinek, nem oszto­

gatott kegyet, nem pártfogolt senkit, másnak ro­

vására : a szinészek mégsem javultak, a színház prosperálni nem tudott. A mit Bajza mint i g a z ­ g a t ó épített, azt mint c r i t i c u s ismét elron­

totta — követvén és követtetvén mások véle­

ménye ellenében azt a kíméletlenséget s daczos gőgöt, mely azokat el nem riasztotta, hanem mind élesebb s elkeseredettebb megtámadásokra késztető. S bármily csekélységnek látszottak ezek az ,Athenaeum1 urai előtt az ő ,csalhatat- lanságuk1 érzetében, a nyilvános vélemény által mégsem ignoráltattak s aláásták lassankint a ,criticus1 tekintélyét, a mi viszszahatását az ,igazgató‘-ra is gyakorolta, s ennek fáradhatlan műgondját, melyet kényelmének foláldoztával

51

a színház emelésére iparkodott fordítani, sajnos módon paralyzálta. — Ide járult még az a kö­

rülmény is, hogy a magyar színészetnek Buda­

pesten két hatalmas concurrenssel kellett meg­

küzdeni, a budai és pesti n é m e t színházzal, melyek mindegyike igen ügyes, practicus ta- pintatu művezetővel s több kitűnő taggal birt, s a közönség szokatlan pártfogásában részesült.

Oly tényezők, melyek igen alkalmasak voltak

— a magyar színészetet sakkban ta rta n i!!

1838-diki junius 6-dikán Bajza lemondott a színházi igazgatóságról, s helyébe Szentki­

rályi Mór, közelebb Földvári Gábor alispánnal leköszönt megyei főjegyző választatott. Az ellenzéki journalistica az új igazgatót melegen fogadta, s reményét fejezte k i , hogy a magyar színészetre nézve az előbbinél kedvezőbb időszak fog kezdődni. S csakugyan derekasan kezdte az új igazgató a ,nagy machiná‘-t forgatni;

vége látszott lenni azon csigamászásnak, mely a ,Rajzolatok1 állítása szerint Bajzának s álta­

lában a vele egykorú Íróknak minden munkáik- 4*

ban majdnem kizárólag tulajdonuk v o lt; vége azon lassúságnak, melyei egyegy színdarab átvizsgálása — mint ez a többi közt Garaynak ,Az utolsó magyar khán4 czímű szomorujátéká- val is történt — hónapokig elhalasztatott; s vége sok egyéb mindenfélének, mely a ,malcon- tentusok4 hite szerint a középponti színház ed­

digi előhaladásának útjában állott, annak föl­

virágzását gátolta, akadályozta stb. — A, Raj ­ zolatok4, a ,Regélő4 és a ,Természet4 állandó színházi szabadjegyet kaptak, s több az élőb­

bem igazgató által el nem fogadott vagy félre­

tett darabok előadásra kerültek. Ezek közt volt Munkácsy ,Tündér Iloná4-ja is, mely augustus 5-dikén sok néző előtt, de kevés tetszéssel ada­

tott. Voltak benne néhány elménezségek ; de sem a mese szerkesztésében nem volt anynyi találósság, sem a kivitelben anynyi szorgalom, hogy e bohózatot a magyar színműirodalomra nézve valami különös nyereménynek lehetett volna mondani. — Adták ,propter bonum pacis4, s adtak még ennél gyöngébbeket s

5 3

roszabbakat is, hogy szűnjék meg valahára az a folytonos harczi lárma az ,ifjú Magyarország1 táborából, mely az igazgatást a legtürelmesebb emberfiának is ha lehetetlenné nem is, de fölötte kellemetlenné tette.

S a béke csakugyan helyre kezdett állani (az ,Athenaeum1 zajgásai súlyokat vesztették, mert boszuságból látszottak eredni az elvesz­

tett színházi ,uralom1 fölött), midőn egy szép reggel — közmeglepetésre — Szentkirályi is lemondott az igazgatóságról, melyet alig vitt tovább harmadfél hónapnál. Okát — tán nem helytelenül — azon ,bujtogatások‘-ban keres­

ték, melyeket a színház és színészek körül bi­

zonyos tisztátlan szándékú emberek véghezvit- tek s ,intrigáik‘-ban egész a pasquillus-szórásig bocsátkoztak le. — A színházi választmány augustus 29-dikén ülést tarto tt s ebben elha­

tároztatott: hogy a színházat ezentúl a színi választmány maga fogja igazgatni Földváry Gábor, s jelen nem létében két tagjának, gróf

Ráday Gedeon s Ilkey Sándor direct fölügyelése alatt.

A tapasztalás m utatta, hogy ez intézkedés, melynek indító okai a közönséggel soha sem tudattak, holott a nyilvánosság mellett már akkor is sok szép szó — pazaroltatott e l , ép oly czélszerütlen mint siker nélküli volt. Álta­

lános meggyőződés volt — csak a színházi vá­

lasztmányé nem — hogy míg a nemzeti szín­

ház egy ügyes, hozzáértő és független igazgató kezeire nem bizatik, tengeni fog mindörökké, valamint tengeni szokott általában minden do­

log, melybe s o k n a k és m i n di g van befolyása.

A magyarnak erre nézve sok közmondása van, p. o. ,sok szakács eisózza az étket,1 ,a hány fő, anynyi ak arat/ ,közös lónak túrós a h á ta / ,sok bába közt elvész a gyermek/ stb., melyek gon­

dolkodásra s fontolgatásra bírhattak volna s bírhatnának most is bizonyos exclusiv cotteriá- kat, melyek tetteikre nézve a római pápa csal- hatatlanságát követelik magoknak, s e contóra egy bakot a másik után szoktak a legnagyobb

55

,nonchalance‘-al elkövetni. — Közel harmincz évi felszeg és szerencsétlen ,experimentálás‘

sem bírja e konok ,clique‘-el világosan láttatni az igazságot: miszerint a nemzeti színház fön- tartására egy dologhoz értő, magánállé, le nem kötött kezű igazgató szükséges.

Az ,Aurorá‘-t Bajza megszüntette még 1837-ben, s így a ,Hajnal1 a jövő évre vetély- társ nélkül maradt. Szerkesztője Garay János változatos tartalommal látta el, Trattner-Ká- rolyi pedig csinos kiállításról gondoskodott.

Megjelent ebben és a múlt éviben tőlem egy egy novella, melynek egyikét gróf Majláth János egy bécsi szépirodalmi lapban érdeme fölött kidicsérte, a másikat meg Schedel (üdvös ellen­

tétül) a ,Figyelmező‘-ben irgalmatlanul lerán­

to tt; miért aztán őt a ,Rajzolatokéban sze­

mélyességig menő nyerseséggel megtámadtam.

— Pedig Schedelnek igaza v o lt; s ha meg nem emlékezik ily és hasonló módon gyakrabban rólam és műveimről, még elhittem volna, m it

czimboráim az utóbbiakról néhány pajtáslapban hireszteltek: hogy t. i. ,egészen a tisztult ízlésű olvasó közönségszelleme szerint, a legjobb külföldi irók modorában vannak Írva, s hogy nem uralkodik bennök a régi egyoldalúság, hanem a lelkületek s életviszonyi helyzetek vál­

tozatos festésén kívül még érdekébresztőleg font s meglepőleg feloldott bonyolódás is — fűszerezve igen sok elme-él s találó fulánkos- sággal — jellemzi azokat.1 — Ezt a bolondsá­

got Borsos irta rólam a ,Kajzolatok‘-ban : kép­

zelhetni, mily kajánlelkü, pártoskodó criticusok- nak tartottam ily részrehajlatlan (! ?) nyilat­

kozat ellenében Schedel uramat és társait, kik egészen máskép méltóztattak elmeműveimről vélekedni, s kiknek mégis — m it anynyi évek hoszszu sora után tartózkodás nélkül bevallók

— eltekintve néhány túlságos s az ellenséges indulatot nyíltan eláruló rovogatásoktól, töké­

letes igazságuk volt.

Tiszteletdíjul egy egy novelláért húsz váltó forintot kaptunk Károlyi István könyvnyomtató

5 7

s kiadó úrtól. Az a különös szokása volt azon­

ban e jó úrnak, hogy e díjt nem egyszerre, ha­

nem apró ,rátákéban (többnyire két forinton­

ként) fizette ki, úgy hogy a szegény iró tizszer is kénytelen volt a tekintetes kiadó úr bureau- jába fáradni, mig a honoráriumot egészen meg­

kapta. •— Megtörtént aztán gyakrabban, hogy mind Károlyi mind az illető iró elfelejtették, menynyire ment már az ,aconto‘-fizetés ? s Ká­

rolyinál ilyenkor nem egyszer teljesedett be a közmondás, hogy ,a fősvény kétszer fizet.1

A ,Rajzolatok1-tói és a ,Természetitől, melyeknek ez időben főmunkatársa voltam, e tisztségért egy fillért sem húztam. Megelé­

gedtem a dicsőséggel, s az illető szerkesztők kedvem és tetszésem szerint ju ttattak belőle számomra. — A ,Természet, félévi pályafutás után megszűnt, a ,Rajzolatok1 (mely később politikai lappá változott) túlélte még rövid ideig: aztán vége lett ennek is és — olcsó dicsőségemnek!

IV

Ugyanezen évben, 1838-diki márczius 13-dikán éjjel a Duna kidagadt medréből s el­

öntötte Budapestnek parti részeit. Ép egy óra­

kor a viz már 28 lábnyi borzasztó magosságon á llt, s következő napokban 16-dikáig annyira n ő tt, hogy Pestet valamenynyi külvárosaival tengerár borította el. Ez utóbbiakban a jobba­

dán vályogból épített házak düledezni kezdtek, s a szerencsétlen lakosok, vállaikra vagy kezűk­

be nyalábolt menthetett vagyonaikkal, serege- sen futottak a veszedelem elől a templomokba, a Károlykaszárnyába, a megyeházba, a Ludovi- ceumba , az egyetem épületeibe , udvarokra és utczákra, melyek víztől mentek valának.

A nádor azonnal ren d elések et tőn , s m in d ­ azok, k ik B udára akartak m en eked ni, gőzhajón, tu ta jon vagy ladikokon sz á llíta tta k á l t a l , hol