KORNAI JÁNOS
A rendszerparadigma
A szerző a cikk bevezetőjében ismerteti, milyen értelmezésben használja a társada- lomtudományokra vonatkozóan a paradigma fogalmát, amelyet T. S. Kuhn eredeti- leg a természettudományok történetétől ihletve alkotott meg. Az új paradigma nem okvetlenül váltja fel a korábbit; több paradigma munkaképesen működhet egymás mellett. A rendszerparadigma kialakulásának mérföldkövei: Marx, Mises, Hayek, Polányi, Schumpeter és Eucken munkái. Noha filozófiájukat és politikai állásfog- lalásukat tekintve igen heterogén a névsor, közös bennük a „rendszerszemlélet”.
Nemcsak a gazdaság egy-egy részletével foglalkoznak, hanem a rendszer egészével;
nemcsak a gazdasággal, hanem a politikai, ideológiai és a társadalmi dimenziókkal is, s különös figyelmet fordítanak valamennyi szféra interakcióira. A rendszerpa- radigma nagy vizsgafeladata a posztszocialista átmenet kutatása. Ehhez nélkülöz- hetetlen; a magyarázó erőt tekintve semmilyen más paradigmával nem pótolható.
Viszont a rendszerparadigma alkalmazói előrejelzéseikben (akárcsak más para- digmák művelői) sokszor súlyosan tévedtek. A rendszerparadigma prediktív ereje korlátozott, s ez szerénységre inti felhasználóit.*
Fogalmi tisztázás
Tanulmányomban, amint azt a cím is jelzi, használni szeretném a paradigma fogalmát.
Ezt Kuhn vezette be a tudományelméletbe klasszikus művében (Kuhn [1962]). Kuhn nem adott egyértelmű definíciót, s maga a fogalom sok vitára adott okot.
* A tanulmány angol nyelvű változata a Berlin-Brandenburgische Akademie der Wissenschaften rendezésében a Paradigms of Social Change címmel 1998. szeptember 3–5-én Berlinben tartott kon- ferencián hangzott el.
Köszönetemet fejezem ki azokért az értékes megjegyzésekért, amelyeket a berlini konferencián a két felkért hozzászólótól, Andreas Rylltől és Helmut Wiesentahltól, továbbá Benedict Ágnestől, Dániel Zsuzsától és T. N. Srinivasantól kaptam. Hálás vagyok Parti Juliannának a dolgozat szerkesztésében nyújtott segítségéért.
Kornai János a Collegium Budapest és a Harvard University professzora.
Eredeti megjelenés: Közgazdasági Szemle, 1999. július–augusztus, 46. évf. 7–8. sz. 585–599. o.
DOI: https://doi.org/10.18414/KSZ.2022.1.57
A konferenciára készülve, újraolvastam számos művet az általános tudományel- mélet és speciálisan a közgazdaságtani metodológia köréből. Ha más nem, már ez a meghökkentő olvasmányélmény is óvatosságra int. Nyoma sincsen konszenzus- nak, még az alapfogalmak értelmezésében sem. Ingerült konfrontatív vita zajlik.
A szűkebben vett tudományelmélet és tudománytörténet alternatív iskolái közötti egyet nem értés mélyen gyökeredzik híveiknek egymástól eltérő filozófiai felfogá- sában. Szeretném elkerülni ezt az aknamezőt.
Ez késztet arra, hogy fogalmi tisztázással kezdjem a fejtegetést, az esetleges félre- értések elkerülésére. Nem kívánok hozzászólni ahhoz, hogy mennyiben volt Pop- pernek, Kuhnnak, Lakatosnak vagy másnak igaza a tudomány történetének elem- zésében. A korrekt tárgyaláshoz az is elegendő, ha csak annyit szögezek le, hogy a jelen dolgozat milyen értelemben használja a paradigma szót. Eszerint azoknak a tudósoknak a munkájában, akik azonos paradigma keretében kutatnak és taní- tanak, a következő közös vonások mutathatók ki.
1. Azonos vagy egymással közeli rokonságban álló „rejtvények” megoldásán fára- doznak. Azonos vagy közel azonos nézőpontból tekintenek a társadalmi valóságra.
A jelenségek azonos vagy közel azonos körére akarnak rávilágítani, miközben azonos vagy közel azonos más jelenségeket készek homályban hagyni, azoktól elvonatkoz- tatni. Azonos vagy rokon szemlélet, nézőpont és megközelítés jellemzi azokat, akik közös paradigmában gondolkodnak.
2. Azonos vagy egymással közeli rokonságban álló fogalmi apparátust használ- nak (illetve aránylag könnyen megszerkeszthető az a szótár, amelynek segítségével az egyik szerző fogalmi apparátusa lefordítható a másikéra).
3. Azonos vagy hasonló módszertant használnak megfigyelésre, a tapasztalatok feldolgozására és következtetések levonására; azonos vagy hasonló módon támaszt- ják alá állításaikat.
Ennél több közös vonást nem kötök ki. Tehát nem várom a „paradigmatársaktól” sem azt, hogy azonos axiómákból induljanak ki, sem pedig azt, hogy azonos fő következteté- sekre jussanak.1 A legfontosabb közös vonást az 1. pont foglalja össze: közös paradigmába sorolom azokat, akiket ugyanaz a probléma izgat, és hasonlóan akarják megközelíteni ezt a problémát. Ennyiben tehát közös kutatási programon dolgoznak.2
A paradigma fogalmának a fenti három pontban adott jellemzése nem fedi ponto- san a fogalom megalkotója, Kuhn által adott értelmezést, viszont elég közel áll ahhoz, amit napjainkban a tudományelméletben kevéssé járatos értelmiségi emberek para- digmán értenek.
Sokan kétségbe vonják, hogy Kuhn dinamikus sémája (normáltudomány adott para- digma keretei között – majd tudományos forradalom – végül pedig az új paradigma
1 Igen elterjedt és számos szerző szerint Kuhn paradigmafogalmánál gazdagabb, teljesebb és ponto- sabb Lakatos [1971] research program fogalma, amelyben a fenti három pont benne foglaltatik. Lakatos azonban ezeknél több közös vonást köt ki: mindazok, akik egy lakatosi értelemben vett research prog- ram keretei között dolgoznak, azonos alapelméletet tesznek magukévá, és készek azonos kiegészítő feltevéseket elfogadni.
2 Itt szándékosan a szó hétköznapi értelmében használom a kutatási program szót, nem pedig abban a specifikus értelemben, ahogy azt Lakatos definiálta.
honfoglalása) általánosan érvényes-e a természettudományok történetében. Semmikép- pen sem jellemző a Kuhn-féle séma a társadalomtudományok történetére.3
Az általam adott, kevésbé kötött értelemben használva a paradigma kifejezést, nyil- vánvaló, hogy a társadalomtudományokban egymás mellett élhetnek és építő, előre- vivő szerepet tölthetnek be alternatív paradigmák.
Nem szeretnék elvtelen „békés egymás mellett élést” prédikálni. A társadalomtu- domány történetében is előfordul, hogy valamelyik paradigma csődöt mond, s egy másik, életrevalóbb megközelítés végképpen kiszorítja. Ha hasonló rejtvény izgatja két, egyébként egymástól jól elkülönülő paradigma művelőit, akkor azok rivalizál- nak egymással. Mindazonáltal fő mondanivalóm nem annak bizonygatása, hogy az itt ismertetésre kerülő paradigma fölényben van valamely másikkal szemben, hanem az, hogy más, s hogy e mássága indokolt. Azért más, mert más rejtvényekre kíván felelni, részben hasonló, részben más módszerekkel, mint a vele egy időben szélesen elterjedt többi paradigma.
Nem transzformációs, hanem rendszerparadigma
A berlini konferencia rendezői arra kértek fel, hogy a transzformációs paradigmáról (transformational paradigm) beszéljek. A téma kijelölése érthető. Huszonöt ország, amelyben korábban a kommunista rendszer volt uralmon, elindult az átalakulás útján.
1989–1990 óta politikusok, újságírók és társadalomtudósok milliószor kimondták és leírták ezt a két szót: átmenet (transition) és átalakulás (transformation). Ennek elle- nére, ahogy a tanulmány kidolgozásában elmélyedtem, mind világosabbá vált szá- momra, hogy a transzformációs paradigma elnevezés helytelen lenne.
Nézetem szerint a célszerű elnevezés a rendszerparadigma. Nem bocsátom előre a fogalom jellemzését; ez majd lépésről lépésre kibontakozik az olvasó előtt. Látni fogjuk, hogy a transzformáció, valamint az egyik rendszerről a másikra való átmenet egyike azoknak a témáknak, amelyek – sok más téma mellett – állandóan foglalkoz- tatják a rendszerparadigma híveit. Nem lenne helyes egy sokkal átfogóbb paradigmát egyik résztémájáról elnevezni.
Még ha átértékeljük is Kun eredeti, az uralkodó paradigma monopóliumára vonat- kozó értelmezését, abban nem szakadhatunk el tőle, hogy a fogalom egy tudomá- nyos közösség hosszan tartó közös szemléletére vonatkozik. Az új nemzedékek a már korábban kialakult paradigmát tanulják meg a tankönyvekből. A rendszerparadigma megfelel ennek a kikötésnek: hosszabb múltra tekint vissza, és a kutatók meghatáro- zott körének megadja azt a szellemi vezérlést, amit a kuhni értelemben vett paradig- mák egy-egy kutatói közösség számára nyújtani szoktak.4
3 A közgazdaságtudomány fejlődésére vonatkozóan meggyőzően mutatja ezt be Blaug [1986]
tanulmánya.
4 A transzformációs paradigma, még ha egyébként értelmezhető lenne is, ennek a tartóssági feltétel- nek bizonyára nem felelne meg. Már csak azért sem, mert a kommunista rendszer összeomlása utáni transzformáció még csak igen rövid idővel ezelőtt kezdődött.
Rövid eszmetörténet
Terjedelmi korlátok miatt távirati stílusban kell összefoglalnom e paradigma fejlődé- sének történetét. Nem törekszem teljességre. A rendszerparadigma, ellentétben pél- dául számos természet- vagy társadalomtudományi paradigmával, nem kapcsolható egyetlen nagy névhez, a tudományos forradalmat létrehozó nagy felfedező szemé- lyiségéhez, mivel hosszabb időn át a munkák egész vonulata fejlesztette ki. Azokra az elméletekre hivatkozom, amelyek a legkifejezőbben szemléltetik a rendszerpara- digma sajátos, más paradigmáktól eltérő vonásait.
Az áttekintést Marxszal kell kezdenünk. Bizonyára előtte már mások is gondol- kodtak „rendszerszemléletben”, de ő volt az, akinek munkássága, elsősorban A tőke című műve, kitörölhetetlenül belevéste az emberek gondolkodásába a kapitalizmus–
szocializmus fogalompárt. Két formációt állított egymással szembe: egy létezőt és egy általa kívánatosnak tartott utópiát. Azért tekinthető a rendszerparadigma úttörőjé- nek, mert nem a kapitalizmus egyik vagy másik szféráját (vagy csak a politikait, vagy csak a gazdaságit, vagy csak a társadalmit, vagy csak az ideológiait) tartotta szem előtt, hanem valamennyit együttvéve, és azok interakcióját elemezte. Azóta is a rendszerpa- radigmában gondolkodó kutatók egyik fő témája az, hogy miképpen hatnak ezek a szfé- rák egymásra, és mikor mi a kauzalitás fő iránya. Marx rendszerszemléletben gondol- kodott, amikor nem a kapitalizmus egyik vagy másik intézményét vizsgálta, hanem az intézmények együttesét: azaz nem a részt, hanem a rendszer egészét.
Nyitva hagyom ezen a ponton azt a kérdést, hogy Marx válaszai az általa feltett kér- désekre helyesek voltak-e. A jelen tanulmányban alkalmazott értelmezés szerint min- den paradigma fő komponensét azok a kérdések alkotják, amelyekre a választ keres- sük, a „rejtvények”, amelyeket meg akarunk oldani. Marx feltett számos olyan kér- dést, amelyre azóta is keresik a helyes választ a rendszerparadigma keretében működő kutatók. Ilyen például a Kommunista kiáltvány egyik drámai kérdésfeltevése: hogyan ment végbe a rendszerváltás, azaz a társadalom transzformációja a prekapitalista for- mációból a kapitalista formációba való átmenet idején.
Bizonyára lesz, aki meghökken attól, hogy az általam előadott eszmetörténetben Marx után Mises és Hayek következnek: a kapitalizmus dühödt ellenfele és a szocia- lizmus prófétája után a kapitalizmus lelkes hívei és a szocializmus haragos ellenségei (Mises [1981], Hayek [1935], [1944]). Nem fizikusokról vagy kémikusokról szólunk, hanem társadalomtudósokról, akiknek világnézete értékekhez és politikai preferen- ciákhoz kötődik. Igaz, egyfelől Marx, másfelől Mises és Hayek a politikai küzdőtér ellentétes térfelén állnak, de osztoznak egy közös hitben: a kapitalizmus és a szocia- lizmus összevetése elemzésre és kutatásra érdemes szembeállítás. Gondolkodásukban közös paradigmikus elemek vannak: társadalmi viszonyokat, emberi interakciókat vizsgálnak; fontosnak tartják azokat a körülményeket, amelyek az emberek meghatá- rozott csoportjait bizonyos viselkedésre késztetik. Ennyiben és sok másban is a rend- szerparadigma megalkotói közé tartoznak.
Nem feledékenységből hagytam el Hayek vitaellenfelének, Oscar Langénak a nevét ezen a helyen. Minden tiszteletet megadva Lange elméleti teljesítményé- nek, a szocializmusról írott híres tanulmánya (Lange [1936], [1937]) nem sorolható
a rendszerparadigma által ihletett művek közé. Ez sterilen közgazdasági mű; Lange elvonatkoztat attól, hogy miféle politikai mechanizmussal párosulna az általa elgon- dolt gazdasági mechanizmus. Nem foglalkozik azzal, hogyan viselkedik az általa elképzelt köztulajdonú vállalat vezetője; milyen valóságos társadalmi körülmények ösztönöznék az embereket pontosan arra a magatartásra, amelyeket a Lange-modell
„szabályai” papíron előírnának. Mises és Hayek nem kerülik meg azt az alapvető fon- tosságú tényt, hogy a politika és a gazdaság szorosan összefügg. Ösztönzés, kommu- nikáció, információszerzés és -feldolgozás – ilyesféle kérdések állnak érvelésük elő- terében. Mises és Hayek gondolatvilága kiemelkedően reprezentálja a rendszerpara- digmát, míg Lange tanulmányáé teljesen idegen attól.
A rendszerparadigma kialakításában fontos szerepet játszott Polányi Károly. Ismét a politikai küzdőtér bal felére tekintünk: Polányi, noha nem tagadja a piac erényeit, igen kritikusan tekint erre a mechanizmusra. A rendszerparadigma fontos építőkö- vévé válik az a gondolata, hogy a gazdaságot különböző alternatív mechanizmusok koordinálhatják. A piac mellett ő a reciprocitás és a redisztribúció elvei által vezérelt koordinációs formákat emeli ki. Egyik fő művének címe – A nagy transzformáció – is arra emlékeztet: nem a kommunista rendszer összeomlását követő változások jelen- tik az első rendszerváltást (Polányi [1944]). Maga a piac is történelmi termék, amely folytonos átalakuláson megy keresztül.
A rendszerparadigma egy másik nagy építőmestere Schumpeter, különösen Kapi- talizmus, szocializmus és demokrácia című művével. Megvilágító erejű maga a cím is:
Schumpeter mindkét rendszert a maga egészében akarja megérteni, beleértve a politikai, szociológiai, közgazdasági és ideológiai aspektusokat. Megjelennek a műben a rendszer- paradigma jellegzetes rejtvényei, többek között az a kérdés: mi biztosítja valamely rend- szer kohézióját, s mitől kezdődik meg a rendszer eróziója (Schumpeter [1942]).
Schumpeter hangsúlyozta, hogy a társadalommal foglalkozó különböző diszciplí- náknak, elsősorban a közgazdaságtudománynak, a szociológiának, a politológiának és a történettudománynak a szintézisére van szükség. Univerzális társadalomtudo- mány kialakítására kell törekedni.5
A rendszerparadigma legfontosabb vonásai élesen rajzolódnak ki Walter Eucken mun- kásságában.6 Az általa használt Ordnung fogalom többé-kevésbé megfelel ugyanannak a kategóriának, amelyet a jelen írás rendszernek nevez. Elsősorban a gazdasági tevékeny- ség jogi és intézményi keretét nevezi így. Két fő tiszta típusát különbözteti meg: a közpon- tilag irányított gazdaságot és a laissez-faire gazdaságot, s külön figyelmet szentel a közép-
5 Yuichi Shionoya kiválóan foglalja össze, hogyan húzódik végig mintegy vörös fonalként ez a gon- dolat Schumpeter egész munkásságán, különösen pedig elmélettörténeti és metodológiai művein (Shionoya [1995]).
6 Eucken a „gazdasági rendről” kifejtett elméletét Eucken [1940] könyvében és a leginkább kiérlelt formában Eucken [1952] művében foglalta össze. Az előbbit lefordították angol nyelvre, az utóbbit nem. Egyébként is sajnálatos, hogy e nagy jelentőségű európai tudós gondolatai kevéssé terjedtek el az angolszász társadalomtudományban.
Noha korábban gondosan tanulmányoztam Eucken munkásságát, magam is (talán az angolszász irodalom szelektív idézési rutinjának hatására) megfeledkeztem róla, amikor a jelen dolgozat első változatát megfogalmaztam. Hálás vagyok Andreas Ryll professzornak, hogy erre a mulasztásra fel- hívta a figyelmemet.
utas megoldásoknak. Eucken idegenkedik a kapitalizmus elnevezéstől, amelyet szemében diszkreditáltak a marxisták. Ez azonban – akár tetszene Euckennek, akár nem – mégsem rekeszti ki a rendszerparadigma művelőinek közösségéből. Az ő szókincse könnyen lefor- dítható a más szókincset használó „paradigmatársak” nyelvére.
Euckent bizonyára a hitleri Németország, majd a háború utáni Németország köz- vetlen ismeretének élménye és a kommunista világ kívülről való szemlélése is inspi- rálta annak felismerésében, hogy a politikai szféra átalakulása miképpen hat a gaz- dasági rend változására.
Eddig a rendszerparadigma nagy úttörőiről volt szó. A kuhni értelmezéshez azon- ban az is hozzátartozik, hogy a paradigma áthassa a hívei által alkotott kutatói közös- ség mindennapos tevékenységét, vagyis erre épüljön egy diszciplína vagy szub disz- ciplína normáltudománya. Kuhn szerint a paradigma az intellektuális fegyelmezés eszköze. Nemcsak a nagy hadvezérekről kell tehát beszélni, hanem a tisztekről, altisz- tekről és közkatonákról is, akik ugyanannak az intellektuális fegyelemnek engedel- meskednek. Kuhn arra is felhívja a figyelmet, hogy a normáltudomány paradigmája a mindennapos egyetemi oktatásban és a tankönyvekben manifesztálódik. A rend- szerparadigma szellemében íródott a „komparatív” tantárgyak, a komparatív köz- gazdaságtan, szociológia és politológia számos tankönyve.7
Ugyanakkor nincsen olyan tantárgy az egyetemi oktatásban, és nincsen olyan tan- könyv, amelyet az interdiszciplinaritás schumpeteri értelmezése szellemében komparatív társadalomtudománynak nevezhetnénk. Lehet, hogy az imént említett szaktantárgyak tanárai és a szaktankönyvek szerzői kellő műveltséggel rendelkeznek a „szomszédos”
diszciplínákban is, s érdeklődésük átfogó lenne. Ám az akadémiai világ departmentizá- lódásával meg kell alkudni. Ennyiben kétséges, hogy jogosult-e az eredeti kuhni értelem- ben a paradigma fennhatósága alatt végzett normáltudományról beszélni, hiszen egyik leginkább jellegzetes vonása, a társadalomtudományi interdiszciplinaritás nem tudott teljes jogkörrel betörni az akadémiai oktatás világába.
A helyzet kedvezőbb, ha nem a felsőoktatást, hanem a kutatók közötti kapcsola- tokat vesszük szemügyre. Politológusok, közgazdászok és szociológusok többször működnek együtt, társszerzőként vagy közös kutatócsoportokban. Megtörténik, hogy meghatározott témákról közös konferenciákat tartanak.8
Az eszmetörténeti áttekintésben utolsóként említem saját ide vonatkozó munkás- ságomat, amelyet A szocialista rendszer című könyvemben foglaltam össze (Kornai [1993]).9 E könyv megírásakor azt a célt tűztem magam elé, hogy szintetizáljam a rendszerparadigmát. Ezt nem abban a formában tettem, hogy magát a paradig-
7 Példaképpen két komparatív közgazdaságtani tankönyvet emelek ki, amelyek már a posztszocialista transzformáció problémáira is kitérnek: Carson [1997] és Chavance [1994] munkáit.
8 Jó példa erre az a konferencia, amelyet Bernard Chavance francia közgazdász hívott össze Pá- rizsban 1998-ban. Az összejövetel demonstrálni kívánta, hogy létezik a tudósoknak egy szélesebb csoportja, amely a rendszerparadigma keretei között dolgozik. Ezt a gondolatot világosan kifejezésre juttatta a konferencia címe: Gazdasági rendszerek evolúciója és transzformációja. A szocializmus és a kapitalizmus összehasonlítása.
9 A rendszerparadigmára vonatkozó gondolataimat első ízben az Anti-equilibrium című köny- vemben fogalmaztam meg – polemikus formában, sok szempontból nyersen vagy félig kiérlelve (Kornai [1970]).
mát próbáltam volna „desztillált” formában, a tudományfilozófia nyelvén kifejteni.
Helyette ennek a paradigmának a szellemében írtam le egy valóságos, történelmileg realizálódott rendszert: a kommunista pártok uralma alatt kifejlődött szocialista rend- szer kialakulását, érett formáját és önfelszámolódásához vezető erózióját. Ha e tanul- mány olvasója részletesebben meg akarja ismerni, hogy mit nevezek rendszerparadig- mának, akkor ezt az említett könyvből, azaz a paradigma alkalmazásából szűrheti ki.
A rendszerparadigma fő vonásai
Az eszmetörténeti áttekintés után megkísérlem összefoglalni a rendszerparadigma fő vonásait.
1. Azt a kutatót, aki a rendszerparadigma inspirációi alapján gondolkodik, a rendszer egésze, illetve az egész és a rész közötti kapcsolat foglalkoztatja. A szűk parciális elemzés, bármennyire fontos eszköze is a megismerésnek, kívül marad ezen a látószögön.
2. A rendszerparadigma nem szorítható be valamelyik tradicionális részdiszciplína (például a közgazdaságtudomány, a szociológia vagy a politikatudomány) keretei közé, hanem az átfogó, általános társadalomtudomány egyik iskolájának tekinthető. Különle- ges figyelmet fordít arra az interakcióra, amely a társadalom funkcionálásának különböző szférái (a politika, a gazdaság, a kultúra, az ideológia) között megy végbe.
Az előző fejezetben említett tudósok mindegyike rendelkezik valamilyen eredeti szakmával, besorolható valamely fő diszciplína művelői közé: Polányi antropológus, a többiek közgazdászok. Ám valamennyiükre jellemző az, hogy munkásságuk messze túllép egyetlen diszciplína szűk korlátain. Mindegyikük egyszerre közgazdász, szo- ciológus, politológus, történész és filozófus. Röviden: társadalomtudós. Ez az átfogó gondolkodás nem alkalmi kalandozás, röpke látogatás a szomszéd egyetemi tanszé- ken, hanem gondolkodásuk alapvető alkotóeleme.
3. A rendszerparadigma által vezérelt kutatók figyelmét nem a gazdasági, poli- tikai vagy kulturális események és folyamatok kötik le, hanem azok a tartósabban fennálló intézmények, amelyeknek keretei között ezek az események és folyamatok lezajlanak, és amelyek jelentős mértékben meghatározzák azok menetét.10 Különle- ges figyelmet kell szentelni kétféle intézmény megkülönböztetésének: egyes intézmé- nyek történelmileg, evolúciós folyamat eredményeképpen alakultak ki, míg mások ad hoc módon keletkezett konstrukciók, amelyeket bürokratikus döntések hoztak létre.
Az intézmény fogalmát ebben az összefüggésben igen szélesen kell értelmeznünk;
egyebek között magában foglalja az adott rendszerben fennálló jogrendet, erkölcsi normákat, a tulajdonjogok és a hatalmi pozíciók eloszlását, a társadalom aktoraira ható ösztönzőket és az információs struktúrát. A paradigma különleges fontosságot tulajdonít annak, hogy egy adott társadalom működésének valamely tulajdonsága rendszerspecifikus-e, vagy pedig nem a rendszerből, hanem más körülményekből
10 Ebben a fő vonásban jelentős érintkezési pontok és átfedések vannak az institucionális közgaz- daságtan paradigmájával (lásd North [1990]). Nem szeretném azonban összemosni e két paradigmát, mert más vonásokban erőteljesen eltérnek egymástól.
(például a vezető politikus személyiségéből, a napi politikai vagy gazdasági helyzet- ből vagy az ország földrajzi helyzetéből) vezethető le.
4. A rendszerparadigma megköveteli annak megértését, hogy erős összefüggés van egy fennálló szervezet és a történelmi folyamat között, amely ezt a szervezetet létrehozta. Más szóval, a rendszerparadigma által ihletett kutatónak olyan magya- rázó elmélet kidolgozására kell törekednie, amelyet a történelmi feltételekbe ágyaz bele. Erős kapcsolatot keresünk egyfelől a különböző társadalomtudományok, más- felől a történelemtudomány között.11
5. Rendszerparadigmikus szemléletben az egyéni preferenciák elsősorban a rendszer termékei; ha változik a rendszer, változnak a preferenciák is. Sokan azok közül, akiknek munkásságáról a történeti áttekintésben szó volt, politikai felfogásukban liberálisak: kiáll- nak az egyéni szabadság védelme mellett, és széles teret kívánnak adni az egyéni válasz- tásnak. Ez azonban összefér annak tudományos vizsgálatával, hogy milyen mértékben és miképpen alakítják a társadalmi körülmények az egyéni preferenciákat.
6. A társadalommal foglalkozó valamennyi paradigma legfeljebb módszertani nehézségek miatt, a megismerés egyik instrumentumaként használ statikus modelle- ket. Nincsen olyan tudós, aki ne lenne tisztában azzal, hogy a társadalomban minden örökké változik. Ami a rendszerparadigmán belül gondolkodó kutatót megkülönböz- teti az e paradigmán kívül álló kollégáitól, az az, hogy őt a nagy változások, a nagy transzformációk izgatják. Ilyesféle kérdések: milyen bomlási folyamatok mennek végbe egy rendszerben, amitől az megszűnik, és más rendszer lép a helyébe. Hogyan történik az átmenet az egyik rendszerből a másikba, vagy valamely nagy rendszer egyik tipikus változatából a másik tipikus változatba?
7. A rendszerparadigma által vezérelt kutatók felismerik, hogy a rendszereknek vannak rendszerspecifikus visszásságaik. Marx nem a gyártulajdonos gonoszságá- ból vezeti le a kapitalizmus különböző hátrányos tulajdonságait, hanem magából a rendszerből. Mises és Hayek nem a szocialista diktátor brutalitásában vagy para- noid lelkialkatában és nem a tervező felkészületlenségében látja a szocializmus baja- inak okát. Polányi szerint a piac működésének hibái magának a piacnak a természe- tében gyökereznek. Igaz, Marx, Mises, Hayek és Polányi könnyebben meglátják eze- ket a visszásságokat abban a rendszerben, amellyel szemben idegenkednek, és sokkal kevésbé abban, amellyel rokonszenveznek. Schumpeter az, aki a leginkább pártatlan közöttük, és észreveszi: a számára vonzóbb alternatívában, a kapitalizmusban miért fejlődnek ki bürokratikus vonások.
Bármi motiválja is a kutatót, aki a rendszerparadigmában gondolkodik, azt izgatja egy-egy rendszer immanens diszfunkcionális vonásainak tanulmányozása. Nincsen tökéletes rendszer. Minden rendszernek vannak olyan káros tulajdonságai, amelyek az adott rendszeren belül legfeljebb enyhíthetők, de nem küszöbölhetők ki, mert a rendszerbe mélyen beágyazott hajlam van azok reprodukálására.
8. Minden paradigmának megvan a rá jellemző megközelítési módja, metodo- lógiája. A rendszerparadigma egyik legkarakterisztikusabb módszere az össze -
11 E kapcsolat valószínűleg indokolttá tenné, hogy Max Webert is megemlítsük azok között a nagy teoretikusok között, akiknek munkássága hozzájárult a rendszerparadigma létrejöttéhez.
hasonlítás. Az egyik rendszer valamely tulajdonságát azzal világítja meg, hogy összehasonlítja a másik rendszer megfelelő tulajdonságával, s elemzi a hasonlósá- gokat és eltéréseket. Ez az összehasonlítás többnyire kvalitatív jellegű, bár egyes tulajdonságok jól mérhetők, és ezzel módot adnak statisztikai megfigyelésen ala- puló kvantitatív összehasonlításra is.
A rendszerparadigmára nem jellemző a matematikai modell segítségével végzett elméleti elemzés.12 Külön elemzést igényelne annak tisztázása, miért nem. Bizonyára sok tényező játszik ebben szerepet, s itt csak azt emelem ki, amit a legfontosabbnak vélek. A matematikai közgazdaságtan és a matematikai eszköztárat felhasználó többi társadalomtudományi kutatás igen erős absztrakciókat alkalmaz. Kénytelen a való- ságnak egy-egy szűk szeletét vizsgálni, mert csak így tud matematikai manipulálásra alkalmas modellt szerkeszteni. A rendszerparadigma fundamentumaihoz tartozik az a törekvés, hogy a valóságot ne vékony szeletben, hanem minél teljesebben ragadja meg. Ezért hajlandó súlyos engedményeket tenni a szigorúság és egzaktság tekinteté- ben. Sokkal „puhább” a módszertana, mint például a „félkemény” (vagy a keménysé- get imitáló) közgazdasági paradigmáé. Viszont kész szembenézni olyan rejtvényekkel is, amelyek elől amaz kitér. Erről később még szó lesz.
A nagy kihívás: a posztszocialista transzformáció
A rendszerparadigma kipróbálására és továbbfejlődésére kivételesen nagyszerű lehe- tőséget kínál az, hogy szemünk láttára, szédületes gyorsasággal megy végbe egy nagy transzformáció. Országok egész sora valósággal átugrik az egyik rendszerből a másikba. A földkerekség egészét tekintve az átmenet a prekapitalista formációkból a kapitalizmus teljes kifejlett állapotáig évszázadokat vett igénybe. A szocialista rendszer első megtestesülése, a klasszikus sztálini rendszer kialakításához kegyetlen erőszakot alkalmaztak az új rendszer urai, és még így is mintegy másfél évtizedig tartott az átme- net. Most viszont, a visszaúton még egy teljes évtized sem telt el, s a vezető kelet- európai országokban, Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon a bársonyos for- radalom, a vér- és erőszakmentes átmenet lényegében végbement.
A tényleges történelmi változás igazolja azokat, akik azt jósolták, hogy átmenet megy végbe a szocialista rendszerből a kapitalista rendszerbe. Igaz, az átmenet nem egyformán gyors mindenütt, s jó néhány országban megtorpanások, sőt visszalépé- sek is mutatkoznak, kevesen vonnák ma már kétségbe, hogy a transzformáció iránya egyértelmű, s a kapitalista rendszer kialakulása felé mutat.
A társadalomtudós irigyelni szokta természettudós kollégáit, akik laboratóriu- mokban kísérletezhetnek. Ezúttal a történelem valóságos laboratóriumot rende- zett be a számunkra. Korai még mérleget készíteni, vajon jól éltünk-e, élünk-e ezzel a lehetőséggel. Egy paradigmának sok tantárgyból kell vizsgáznia, hogy bebizonyítsa
12 Van néhány kivétel. Így például a rendszerparadigma szellemében készült az a tanulmány, ame- lyet a matematikai közgazdaságtan kiemelkedő művelője, a Nobel-díjas Tjalling Koopmans és az ösz- szehasonlító gazdaságtan ismert kutatója, Michael Montias írt (Koopmans–Montias [1968]).
munkaképességét. Az egyik alaptantárgyról, a prediktív erőről majd a tanulmány zárófejezetében lesz szó. Most két másik, egymással szorosan összefüggő alaptan- tárgyat veszünk elő. Hogyan vizsgázott a rendszerparadigma magyarázó erőben és a gyakorlati cselekvéshez adott elméleti segítségben?
A rendszerparadigma egyszerűen nélkülözhetetlennek bizonyult. E paradigma fogalmi rendszerében gondolkodik a szó szoros értelmében mindenki: a kutató, a politikus és az újságíró. Szocializmus és kapitalizmus, állami tulajdon és magántulajdon, parancsgaz- daság és piacgazdaság, bürokratizmus és vállalkozás, redisztribúció és fogyasztói szuve- renitás – ezek és az ehhez hasonló fogalmak alkották és alkotják az elemzések fogalmi vázát. Akárcsak Molière úrhatnám polgára – aki nem is tudta, hogy prózában beszél, amíg filozófus tanácsadója fel nem világosította –, a poszt szocialista átalakulással foglal- kozó kutatók számottevő része nincs is annak tudatában, hogy tulajdonképpen nem saját szakdiszciplínájuk, hanem a rendszerparadigma nyelvét beszélik.
A figyelem középpontjába kerülnek tipikusan rendszerparadigmikus „rejtvények”.
Milyen legyen a transzformáció sebessége? Egyszerre vagy sok lépésben vezessenek-e be egy átfogó intézkedéscsomagot? Mi az átalakító rendszabályok helyes sorrendje; mi jön előbb, és mi jön később? Melyek a gazdasági változtatások politikai feltételei, és melyek a politikai változások gazdasági feltételei? Mennyiben hagyatkozhatunk spontán evolutív átalakulásra, és mennyiben kell aktívan, állami eszközökkel beavatkozni, a változta- tásokat előmozdítani? A válaszok eltérőek, de a kérdések közösek. És ezek a kérdések most nem csupán néhány tudós elméjében fogalmazódnak meg, hanem a Világbank és az Európai Bank összefoglaló jelentéseit előkészítő szellemi műhelyek és a nemzeti kor- mányzati tanácsadó testületek munkatársainak gondolkodásában is.
Különleges bizonyító ereje van annak a magatartásnak, amelyet a posztszocialista átalakulás „vendégszereplői” tanúsítottak.13 Az 1990-es nagy drámai fordulat után nagyon sok nyugati közgazdász, szociológus, politológus és jogtudós úgy érezte: nem maradhat ki ezekből az eseményekből. Saját magának kell körülnéznie, és lehetőség szerint tanácsot is kell adnia. Legtöbbüknél átmeneti fellobbanásról volt szó: jöttek, láttak, győztek (vagy vesztettek), majd elmentek. Ezért is nevezem őket „vendégsze- replőknek”: olyanok, mint azok a művészek, akik saját megszokott társulatukat ide- iglenesen elhagyva, átruccannak egy más társulathoz.14
Volt, aki képtelen volt még e rövid vendégszereplés idejére is kilépni abból a para- digmából, amelybe gondolkodása berögződött. Ők rendszerint nem is tudtak igazi
13 Amikor ezen a helyen némi iróniával írom le a külföldről jött sztárvendégek szereplését, ezzel nem akarom azt sugalmazni, hogy a hazai tanácsadók teljesítménye jobb lett volna. Mind a külföldi, mind a hazai szakértők körében akadtak olyanok, akik használható javaslatokat tettek, és mások, akiknek tanácsai kevésbé váltak be, vagy éppenséggel teljesen elhibázottak voltak. Ami viszont a paradigmikus megalapozást illeti, érzékelhető a különbség a külföldiek és a hazaiak között. A kommunista rendszer egyetemein nevelkedett akadémiai közgazdasági szakemberek zöme nem állott a mainstream paradig- ma hatása alatt, míg a Nyugatról idelátogató közgazdászt odahaza ennek a paradigmának a szellemé- ben nevelték. Habár az itteniek kevesebb ismerettel rendelkeztek a kurrens közgazdasági áramlatok terén, a kommunizmus összeomlását megelőző évek reformvitái trenírozták az agyukat abban, hogy a rendszer különböző komponenseinek együttes megváltoztatásán gondolkozzanak.
14Portes [1994] más metaforát használ, de hasonló célzattal. Őt az amerikai polgárháború után Északról Délre átlátogató tanácsadókra emlékezteti a jelenség.
hatást gyakorolni. Mások viszont képesek voltak félig vagy egészen kilépni a meg- szokott gondolkodásmódból s tudatosan vagy ösztönösen átlépni a rendszerparadig- mába. Érzékelték, hogy ez nem a „tiszta közgazdaságtan” és nem a parciális modellek világa. Itt nem lehet – a közgazdász szokott rutinjával – bármitől elvonatkoztatni, ami zavarná a teoréma bizonyíthatóságát. Nem lehet tetszőlegesen kiszakítani a társada- lom és gazdaság egyes részeit, és azokban „second best” megoldásokat keresni, mert e részek és az elvonatkoztatott többi rész közötti interakció kihat a következményekre.
Nem lehet a könnyebb tárgyalás kedvéért statikus modellt használni, mert a rendszer minden eleme hihetetlenül gyors mozgásban és átalakulásban van.
A második csoporthoz tartozó vendégszereplők rendszerint készek voltak otthon hagyni a szigorú modelleket és bizonyításokat, és megelégedtek azzal, hogy a józan eszükre és, igenis, intuícióikra hallgassanak Az ő esetük bizonyította, hogy a rend- szerparadigma módszertanából nem azért maradnak ki az egzakt feltevéseken alapuló modellek és tétellevezetések, mert művelői nem eléggé képzettek a matematikában.
Még a matematikailag legképzettebb tudós számára sem állnak rendelkezésre olyan modellek, amelyek segítségével valóban meggyőző következtetésekre jutna a rendszer- váltás elképesztően bonyolult problémáira vonatkozóan. S akkor már jobb az intellek- tuális tisztesség: annak bevallása, hogy olyan paradigmát alkalmazunk, amely csak félig elégíti ki a szigorú tudományosság kritériumait. Megköveteli művelőitől a logikai konzisztenciát, az állítások érveléssel való alátámasztását, a rokon vagy ellentétes ese- tekkel való összehasonlítást. Növeli az érvelés meggyőző erejét a kvantitatív vizsgálat;
ezt is el kell végezni, ahol csak lehetséges. Ám aki a rendszerparadigmában dolgozik, vagy az e paradigma keretében készült munkákat elbírálja, nem követelheti meg az állítások matematikai értelemben vett szigorú bizonyítását, sem pedig a statisztikai próbákat jól kiálló ökonometriai elemzésekkel való alátámasztását.
Máris megállapítható, hogy a rendszerparadigma sokat gazdagodott a poszt- szocialista átalakulás eddigi évtizedeiben. Kibővült és finomabbá vált a fogalmi appa- rátus. Kiszélesedett az összehasonlítások köre. A korábbinál sokkal inkább bevonult a paradigma módszertanába a nemzetközi összehasonlításban alkalmazható mate- matikai-statisztikai vizsgálat.15
Volt olyan nyugati kutató és tanácsadó, aki képes volt hasznosan és konstruktívan hozzájárulni az átalakulás problémáinak megértéséhez, sőt egyes esetekben a gyakor- lati teendők kijelöléséhez is. Különösen azokról mondható ez el, akik hosszabb időre jöttek, vagy végképp erre a feladatkörre specializálódtak. Munka közben tanulták meg azt, amire a nyugati felsőoktatás egyáltalán nem képezte ki őket.
A legrangosabb nyugati egyetemeken a diákok agyába kondicionálták a „feltevés–
tétel–bizonyítás” gondolatmenet rutinszerű alkalmazását és a korszerű matematikai- statisztikai technikát. Viszont legtöbbjük számára ismeretlen maradt a rendszerpara- digma megközelítési módja. Nem vált „kondicionált reflexszé”, hogy kötelező a követ- kező belső monológ: „Nem csak azt kell megkérdeznem: mitől vonatkoztatok el.
Legalább olyan fontos azt is megkérdeznem: tulajdonképpen mitől nem szabad elvo- natkoztatnom. Hogyan függ össze az én részproblémám az egésszel?” A diákokkal
15 Lásd például De Malo és szerzőtársai [1997] és Fischer és szerzőtársai [1996].
nem gyakoroltatnak ilyesféle feladatokat: „Hogyan kell érzékelnem egy ország álla- potát a maga komplexitásában? Például mi mindent kell átgondolnom, ha azt látom:
egy országban válság van?” A diák megkapja a PhD-t akkor is, ha a középiskolában és az alsófokú egyetemi oktatásban megtanult minimális ismereteken túl semmit sem gyarapodott a tudása történelemről, szociológiáról, pszichológiáról és filozófiá- ról. Mindezt legfeljebb szorgalmi feladatként tanulhatja meg, de ezért nem kap sem külön elismerést, sem speciális fokozatot. Talán még kissé gyanús is, mert könnyen a túlságosan sokfelé kapkodó dilettáns látszatába keveredhet.
A világ lakosságának egynegyede-egyharmada számára katartikus élmény a rend- szerváltás. Mi, akik a világ most átalakuló részén lakunk, úgy érezzük, ezután nem élünk, nem élhetünk úgy tovább, mint ahogy korábban tettük. Ez a katarzisérzet nem gyűrűzött végig a társadalomtudományok összességén. A vendégszereplők, néhány kivételtől eltekintve, sorra-rendre visszatérnek állandó társulatukhoz, és ott folytat- ják, ahol abbahagyták. Faképnél hagyják a páratlan kísérleti laboratóriumot, ha egy- általán bepillantottak oda. A rendszerparadigma megmarad többé-kevésbé elkülö- nült és kevéssé méltányolt állapotában. A többi paradigma, mindenekelőtt a neoklasz- szikus közgazdasági főáramlat, szinte érintetlen maradt.
Elmaradt a szellemi egészség és nyitottság reakciója: a rácsodálkozás és a belső elégedetlenség. Hiszen itt valami nagy dolog ment végbe! Nem a kuhni értelemben vett tudományos forradalmat hiányolom. Nem azt igényelném, hogy a mainstream paradigmát leváltsák, és más paradigmával helyettesítsék. Csupán arra lenne szük- ség a posztszocialista transzformáció nagy élménye nyomán, hogy a mainstream normáltudomány jobban felismerje saját lehetőségeinek határait. Jobban megértse:
mi az, amire alkalmas, és mi az, amire nem. Talán tévedek, de az a benyomásom, hogy elég kevesen vannak azok, akik elfogadják ezt a leszűkített, szerényebb érvé- nyességi kört. Sőt vannak, akik éppen a fordított következtetést vonják le az 1990- es évek rendszerváltásából. A valóságos kapitalista rendszer győzelmét a valóságos szocialista rendszer felett összetévesztik a neoklasszikus főáramlat győzelmével valamennyi alternatív paradigma felett. Pedig hát a valóságos kapitalizmus sokféle ok miatt győzött; többek között számos olyan kiváló tulajdonsága is hozzásegítette a diadalhoz, amelynek elemzésével a főáramlat paradigmája kevéssé foglalkozik, vagy nem magyarázza azokat kielégítően.
Az elmondottakhoz nyomatékosan hozzá kell tenni egy megjegyzést. Teljes létjogo- sultsága van olyan vizsgálatoknak is, amelyek a kapitalista rendszert adottnak tekin- tik, s ezen belül próbálnak részjelenségeket tanulmányozni, feltéve, hogy azok, akik így teszik fel a kérdést, tisztában vannak kutatásuk korlátaival. Itt vissza kell utalni a jelen tanulmány első fejezetére: a rendszerparadigma számára nem igényelnék monopóliu- mot. Nem más, a maguk határai között munkaképes paradigmák leváltására hivatott, hanem inkább azok kiegészítésére. Csábító lenne most belebocsátkozni annak megvita- tásába, hogy hol vannak a főáramlati paradigma „illetőségi határai”: mi az, amit jól meg tud magyarázni, és milyen típusú kérdések előtt áll tehetetlenül, vagy ad éppenséggel téves választ. És megfordítva: hol vannak a rendszerparadigma (és más paradigmák) működőképességének a határai. Kénytelen vagyok azonban elhalasztani ezzel kap- csolatos gondolataim kifejtését; erre majd csak későbbi tanulmányokban kerülhet sor.
Más „rejtvények”
A posztszocialista transzformáció, a kapitalista rendszerre való átmenet Kelet-Európá- ban és az egykori Szovjetunió területén belátható időn belül véget ér – és itt nyitva hagy- ható az a kérdés, hogy ez melyik országban mikor következik be. Amikor valóban véget ér, még jó időt igénybe vesz majd a tapasztalatok tudományos feldolgozása. Ám ha mi és utódaink, tanítványaink ezt is elvégezték, akkor a rendszerparadigma, tudományos kihí- vás híján, önmagától elsorvad majd? Habozás nélkül nemmel válaszolható meg a kér- dés. Vannak tudományos problémák, amelyek még igen hosszú történelmi korszakon át előreláthatólag napirenden lesznek, s állandó kihívást jelentenek a rendszerparadigma számára. Ehhez hozzátehetjük: hasonlóan kihívást jelentenek más komplementer vagy rivalizáló paradigmák számára is, többek között azoknak, amelyekről a berlini konfe- rencián is vitatkoztunk. Indoklásul négy kutatási feladatot sorolok fel.
1. Kínában most is politikai monopóliummal rendelkezik a kommunista párt.
Ennyiben még ma is kommunista ország. Kína eddigi és jövőbeli átalakulása a nagy rejtvények közé tartozik. Lelkiismeretes kutató nem áltathatja magát azzal, hogy kezében van a rejtvény kulcsa. A megoldás kutatása, ha nem is kizárólag a rendszer- paradigma művelőinek illetékességébe tartozik, okvetlenül igényli részvételüket.
Mindazok a problémák, amelyek korábban a kelet-európai átalakulással kapcsolat- ban felvetődtek, itt újra megjelennek – csak persze nem pontosan úgy. Kína gigászi mérete, óriási politikai, gazdasági és katonai potenciálja korunk egyik legfontosabb témájává emeli ezt a kutatási feladatot.
Noha kisebb súlya van a nemzetközi világban, de némileg rokon problémákat vet fel annak a másik három országnak, Vietnamnak, Kubának és Észak-Koreának az átala- kulása, amelyben ugyancsak fennmaradt a kommunista párt politikai monopóliuma.
2. A rendszerparadigma sokat segíthet a kapitalista rendszeren belüli alternatívák elemzésében. Ez egyike azoknak a kutatási területeknek, amelyekben sok az átfedés az evolúciós paradigma és a rendszerparadigma között. A kapitalizmus nem merev és egyöntetű rendszer. Számos mutációja van, amelyek közül a történelem szelektál.
Evolúciós változások mennek benne végbe. A mutációk és a túlélő, fennmaradó vál- tozatok tanulmányozása, megértése gazdagítaná a rendszerparadigma fogalmi rend- szerét, kérdésfeltevéseit és módszertanát.
Miben különbözik például a japán, az amerikai és a német alternatíva? Nem kapunk kielégítő választ, ha a problémára vagy csak a gazdaságban, vagy csak a politikai szerve- zetben, vagy csak a kulturális hagyományban keressük a választ; ha visszavezetjük egy vagy két intézményre: például csak az állami beavatkozás vagy csak a munkavállaló–
munkaadó viszony jellegzetességeire. Ha jobban megértenénk a kapitalizmusalterna- tívák közötti különbségeket, talán meggyőzőbb magyarázatot kaptunk volna előbb a japán gazdaság csodás teljesítményére, majd a gyorsan kibontakozó súlyos bajok mélyen fekvő okaira. Akkor világosabbá válna előttünk az is, miben hasonlít és miben tér el a modern kapitalizmus amerikai és német útja.
Vessünk egy pillantást a rendszerparadigma alapján működő normáltudomány manifesztációira, a komparatív tantárgyak tankönyveire! Többnyire a nagy rend- szerek, a kapitalizmus és a szocializmus összehasonlítására összpontosították
figyelmüket, s aránylag keveset foglalkoztak a kapitalizmus alternatíváival. Nincsen konszenzus az alternatívák tipológiájában. Inkább csak egy-egy prototípusország (például Japán, Svédország, Egyesült Államok) konkrét leírása pótolja a valóságos történelmi realizációk általánosítása révén kialakított, de elméleti elemzésre alkal- mas ideáltípusok megalkotását. Ez a feladat még előttünk áll.
3. Elgondolkodtató, hogy a kapitalista rendszeren belül, annak egyes szegmen- seiben, mint valamilyen mikrokozmoszban, felfedezhető a makrokozmoszok, azaz a „nagy rendszerek” problematikája. Jól szemlélteti ezt a gondolatot az egészségügy, amelynek reformja világszerte napirendre került. Bennem, aki részt vettem a „nagy szocialista rendszer” reformjának vitáiban, a déja vu érzetét keltik maguk a kérdé- sek, amelyek a vita során elhangzanak, valamint az érvek, amelyekkel az egyik vagy a másik javaslat előterjesztője ajánlásait indokolja. Miért kell fenntartani vagy szű- kebbre szorítani, vagy felszámolni a köztulajdont az egészségügyben? Jó-e vagy rossz, ha az egészségügyi szolgáltatásokat a piac koordinálja, vagy bízzuk inkább a bürok- ráciára? Mekkora teret szabad, lehet, kívánatos engedni a fogyasztói szuverenitásnak?
Ki szabja meg a szolgáltatás árát: a piac, egyoldalúan valamelyik piaci szereplő vagy valamelyik állami hatóság? Melyek a centralizálás és decentralizálás előnyei és hátrá- nyai? Ha az egészségügy valamiféle „piaci szocialista” minta, valamilyen Lange-gaz- daság szellemében működne, milyen lenne a szereplők (a kórházigazgató, az orvos, a beteg) tényleges viselkedése? Nem csak a kérdések, maguk a jelenségek is nagyon ismerősek. Különösen Európában, mégpedig mind Nyugat-, mind Kelet-Európában, ahol széles körben ingyenes az orvosi ellátás, egy kis darab szocializmus (vagy eset- leg „piaci szocializmus”) jelenik meg a kapitalista környezetben, az összes olyan jól ismert kísérőjelenségével, mint a hiány, sorban állás, várakozás, kényszerhelyettesí- tés, bürokratikus allokáció és adagolás.
Aki manapság Nyugaton ezekben a vitákban részt vesz, az persze elolvassa nyu- gati kollégáinak, elsősorban az egészségügyi közgazdász alszakma művelőinek írá- sait, s reagál ezekre. Számomra lehangoló, hogy még csak eszükbe sem jut a szo- cializmus analógiája: hiszen szó szerint ugyanezekről a kérdésekről már évtizedek óta vita folyik! S nemcsak vita folyik, de sok gondolatot már ki is próbáltak, s már az eredményük is értékelhető. Tudjuk például azt, hogy valamely tevékenység tel- jes állami centralizálása, első menetben, sok adminisztratív költséget takarít meg, s kikü szöbölheti a verseny olyan mellékköltségeit, mint a hirdetés és a vevők mani- pulációja. Igaz, de ezt a nagyfokú centralizálást valósította meg – „nagyban” – a szo- cialista rendszer. Vajon végső soron bevált-e a centralizáció? Mit jelent ez az állam- polgár szuverenitásának vagy kiszolgáltatottságának szempontjából? A technika fejlődését illetően milyen hajtóerőket indít vagy fojt el?
Nem az egészségügyi közgazdaságtan mai paradigmájának felváltására, hanem annak kiegészítésére jó lenne üzembe helyezni a rendszerparadigma szemléletét, fogalmi rendszerét, megközelítési módszereit és kérdésfeltevéseit. Hasznos lenne, ha ezeknek a vitáknak a résztvevői belepillantanának a szocializmus megreformálásáról szóló polémia irodalmába. Kiderülhetne, hogy nem kell „újra felfedezni” valamennyi kérdést és választ. Ez gazdagítaná az egészségügyi reform vitáját, és olyan összefüg- gésekre hívná fel a figyelmet, amelyek jelenleg elsikkadnak.
Az egészségügy csupán egyetlen példa a sokféle más mikrokozmoszra, amely rendszer- nek tekinthető, és amely ezért a rendszerparadigma keretei között kutatható.
4. Utolsónak hagytam a legnehezebb kérdést: a nagy kapitalista rendszer globális történelmi átalakulását. Elég széles a konszenzus abban, hogy a 20. századra vonat- kozóan indokolt két nagy rendszerről beszélni: a kapitalizmusról és a szocializmusról.
Ehhez társul az az ugyancsak széles körben elfogadott nézet, hogy az a négy ország is, amelyben a szocialista rendszer még teljesen vagy félig tovább él, előbb-utóbb átkerül a kapitalista rendszerbe. De vajon, Fukuyama [1994] szavaival, ez-e a történelem vége?
Mindenki tudja, hogy számos igen lényeges átalakulás megy végbe a termelés technoló- giájában, az emberek közötti kommunikációban, a tulajdonjogok eloszlásában és érvé- nyesítésük módjában és a nemzeti határok felpuhulásában. Lehetséges, hogy a 21. vagy 22. század végén lesz olyan, a rendszerparadigma szerint gondolkodó tudós, aki ki meri mondani: íme, ez már egy (vagy több) másik nagy rendszer, amely(ek) elhatárolható(k) a 20. század kapitalista rendszerétől. Nem ilyesféle állítás elsietett és megalapozatlan kimondását szeretném sürgetni. Csupán azon kell már most is gondolkodni: meddig azonos a mai kapitalizmus önmagával. Ennek a fajta kérdésnek az előtérbe helyezése az evolúciós paradigma és a rendszerparadigma egyik közös összetevője. Úgy hiszem, hogy a rendszerparadigma egyértelmű kritériumokat ad a szocialista és a kapitalista rendszer elhatárolására. Lehetséges, de korántsem biztos, hogy ugyanezen kritériumok alkalmasak lesznek az eddig megismert kapitalizmus és az esetleg helyébe lépő, más névvel megjelölendő rendszer(ek) egyértelmű megkülönböztetésére.
A predikció kudarcai
Az előző alfejezetben utolsóként felvetett kérdés átvezet a tanulmány zárógondola- taihoz: a jövő változásainak problémáihoz. Az imént még nem a prognózis feladatá- ról volt szó, hanem ennél sokkal korlátozottabb problémáról: hogyan ismerhető fel, hogy az, amit mind ez ideig közmegegyezéssel kapitalizmusnak neveztünk, esetleg már annyira átalakult, hogy helyesebb lenne új, más nagy rendszernek tekinteni. Nem szabad kitérni a sokkal súlyosabb kérdés elől: hogyan vizsgáztak a rendszerparadigma alkalmazói minden tudomány egyik alaptantárgyából, a predikcióból.
Ha tömören (túlságosan és igazságtalanul tömören) kívánunk felelni, akkor a válasz:
megbuktak. Vagy pontosabban: ha nem is valamennyi predikció bizonyult tévesnek, voltak olyan igazán lényeges predikcióik, amelyekre rácáfolt a történelem.
Fussunk végig a második alfejezetben említett névsor néhány tagján. Kezdjük ismét Marxszal! Évtizedeken át úgy tűnt, mintha a világ számottevő részén az alap- vető marxi predikció, miszerint a kapitalista rendszert felváltja a szocialista rendszer, a magántulajdont a köztulajdon, a piacot a tervezés, igazolódna. Csakhogy, történelmi léptékkel mérve, ez csak átmenetileg történt így, hogy azután a predikciót drámai élességgel cáfolja meg a Szovjetunió és Kelet-Európa sorsának alakulása.
Hayek azt jósolta: az a kapitalista ország, amely rálép a központosítás, állami beavat- kozás és tervezés csuszamlós lejtőjére, és ott néhány lépést tesz, nem tud megállni a job- bágyság felé vezető úton. Nem így történt. Meg lehet állni negyedúton. Félúton még
vissza lehet fordulni. A kérdés a politikai szférában dől el: érvényesülnek-e olyan intéz- ményes garanciák, amelyek nem engedik meg zsarnoki uralom létrejöttét.
Schumpeter predikciója tulajdonképpen nem állt messze Marxétól, csak azt nem lelkesült prófétaként adta elő, hanem a pártatlan tudós rezignációjával. Kiderült, hogy mélyen lebecsülte a kapitalista rendszer vitalitását, és túlbecsülte a szocializmus tar- tós működőképességét. Utóbbit inkább walrasianus közgazdászok elméleti munká- inak papirosízű modelljeiből próbálta megérteni, ahelyett, hogy a Szovjetunió véres valóságát tanulmányozta volna.
Sok szemrehányást kapott a „szovjetológia”, amiért nem jósolta meg a Szovjetunió és a hozzá láncolódó többi kommunista rezsim összeomlását. Félig jogos a kritika. Egyfe- lől, az összehasonlító gazdaságtan és az összehasonlító politológia legtöbb tudományos művelője axiomatikusan hitt abban, hogy a kapitalista rendszer fölényben van a szoci- alista rendszerrel szemben, és sokféle érvet hozott fel ennek igazolására. Ebben az érte- lemben munkáik magukban foglalták azt az általános predikciót, amely szerint – Marx és Schumpeter jóslataival ellentétben – a szocialista rendszer előbb-utóbb megszűnik.
Másfelől, a szovjetológia valóban nem adott még feltételes predikciót sem arra, hogy mikor és milyen feltételek között fog felszámolódni a szocialista rendszer.
Saját munkásságomra is önbírálóan tekintek. Úgy gondolom, hogy munkáim pre- diktív tartalma egy fontos vonatkozásban igazolódott. Miközben mind kelet-európai, mind nyugati kollégáim jelentős része azt gondolta, hogy a reformok meghosszabbít- ják a szocialista rendszer életét, mert kiküszöbölik annak egyik vagy másik visszás- ságát, én szkepszissel figyeltem a reformokat. Kifejtettem, hogy a reform, miközben javítja az állampolgárok életének minőségét, aláássa a rendszer koherenciáját. Nem a szocialista rendszer tökéletesedéséhez, hanem alapjainak aláásásához, nem stabili- zálódáshoz, hanem erózióhoz vezet.
Amit nem láttam előre, az az erózió sebessége és felgyorsulása volt. És ebben nem a rendszerparadigma akadályozott, hanem ellenkezőleg: az, hogy nem alkalmaztam eléggé következetesen és kifinomultan e paradigma szemléletét és módszereit. Nem tanulmányoztam elég alaposan és ezért nem érzékeltem kellőképpen, hogyan hat egymásra a gazdasági nehézségek kumulálódása, a katonai versenyben való lemara- dás, a politikai szabadságjogok részleges elnyerése után a kommunista ideológiából való kiábrándulás, a nómenklatúra cinikussá válása és korrumpálódása. Hegeliánus nyelven szólva: a mennyiség átcsapott minőségbe; az ugrásszerű változások lehető- ségének és első jeleinek tágabbra kellett volna nyitniuk a szememet.
El kell ismerni, hogy a rendszerparadigma művelői – ha nem is buktak meg – nem szerepeltek jól a predikciós vizsgán. Nem azzal akarnék vigasztalódni, hogy – amint azt a tanulmány korábban kifejtette – más tantárgyakban jó osztályzatokat szereztünk;16 sok- kal inkább a további munkára vonatkozó tanulságok levonására érdemes koncentrálni.
16 A hajdanán élt lembergi rabbi nagy látnok hírében állott. Egy napon felkiáltott tanítványai jelenlété- ben: „Látok! Látok!” – „Mit látsz, bölcs Rabbi?” – „Látom Krakkót, a krakkói gettót!” – „És mit látsz, mi történik a krakkói gettóban?” – „Tüzet látok! Jön a tűz Krakkóba!” – A tanítványok vödröket ragadtak, és rohantak hitsorsosaik megsegítésére. Odaérvén, saját szemükkel láthatták, hogy tűznek nyoma sincs.
A krakkói zsidók elkezdték gúnyolni őket: „No lám, a híres rabbitok mekkora nagyot tévedett!” Erre a lembergiek azt felelték: „Igaz, nincs tűz. De már az is nagy dolog, hogy Krakkóig ellátott…”
Miközben mindent meg kell tenni predikcióink javításárára, nincs ok vérmes reményekre. A történelem menete nagyon nehezen látható előre; s különösen nehéz a nagy sorsforgató események időpontjának megjóslása. Nem mentegető- zésként, hanem alapos metodológiai megfontolások alapján kijelenthető: abban a vizsgálati körben, amellyel a rendszerparadigma foglalkozik, a predikció lehe- tőségei igen korlátozottak. Jogos megbízható előrelátást megkívánni a tudomány- tól a gyakran ismétlődő jelenségek körében. Az emberek rendszeresen vesznek húst; jó modell és megbízható statisztikai adatok alapján megbízható predikció adható arra, hogy a hús árának 1 százalékos emelkedése mennyire növeli a keres- letet. A Szovjetunió azonban csak egyszer jött létre, és egyszer omlott össze. Az esemény egyszerisége és megismételhetetlensége miatt nem várható az esemény bekövetkezésére vonatkozó olyan tudományos predikció, amely kiterjedne a rész- letekre is: mikor, milyen részesemények nyomán és hogyan megy majd végbe.
Márpedig a rendszerparadigma éppen az ilyesféle nagy, egyszeri, megismételhe- tetlen társadalmi változásokra összpontosítja a figyelmét. Még ha nem is sikerült a kellő előrejelzés, sok általánosítható tanulság vonható le a rendszerparadigma keretében végzett gondos utólagos elemzésből.
A legfontosabb következtetés a predikciók kudarcaiból: legyünk nagyon-nagyon szerények. Alkalmazzuk a rendszerparadigmát (és ahol indokolt, más paradigmát) a múlt és a jelen megmagyarázására és gyakorlati ajánlások indoklására. Viszont legyünk nagyon óvatosak a prognózisokban.
A jelen esszé nem tárgyalta azt a kérdést, hogy hol van a határ a véleményalkotás és a tudományos állítás között a társadalom vizsgálatában.17 Már a bevezetőben említet- tem: meg akarom kerülni, amennyire csak lehetséges, a tudományelmélet nagy vitá- inak aknamezőjét. Ennek a körültekintésnek a jegyében tartózkodom ezen a helyen a tudományosság kritériumának elemzésétől. Csak a reménynek adnék kifejezést:
talán nem iktat ki bennünket, a rendszerparadigma művelőit, a tudományosság vilá- gából, ha mondanivalónk magyarázó erejét nem a predikció biztonságával (és színlelt magabiztosságával) mérjük.
Minél nagyobb horderejű és összetett okozatú jelenség az, amit megpróbálnánk előre látni, annál elővigyázatosabbnak kell lennünk. Nem vállalkozhatunk többre, mint feltételes predikciókra. Az intellektuális becsületesség parancsolóan megköve- teli, hogy még ezekhez az óvatos predikciókhoz is hozzáfűzzük: elég nagyfokú tudat- lanságon, félig a tudományos igényű megértésen, de félig intuíción alapulnak.
17 Rorty [1998] Kuhn halálára írt esszéjében ezt a kérdést firtatja, s Kuhn érdemének tartja, hogy segített demisztifikálni ezt a határvonalat. Ugyanez a törekvés jut kifejezésre, saját szakmámnál, a közgazdaságtudománynál maradva, D. McCloskey munkáiban, így a nagy vihart kavart McCloskey [1985]-ben. Miközben magam is kitartóan törekszem arra, hogy a közgazdász diszciplína elfogadott argumentációs és igazolási módszereit is alkalmazzam állításaim alátámasztására, osztom Rorty és McCloskey nézetét: kellő iróniával és öniróniával kell tekintenünk ezekre az erőfeszítéseinkre. Úgy gondolom, a jelen esszé hangneme is érzékelteti ezt.
Hivatkozások
Blaug, M. [1986]: Economic History and the History of Economics. Wheatsheaf Books, Sussex.
Carson, R. L. [1997]: Comparative Economic Systems. M. E. Sharpe, Armonk, New York.
Chavance, B. [1994]: The Transformation of Communist Systems. Economic Reform since the 1950’s. Westview Press, Boulder–Oxford.
De Melo, M.–Denizer, C.–Gelb, A. [1997]: From Plan to Market: Patterns of Transition.
Megjelent: Blejer, M. I.–Škreb, M. (szerk.): Macroeconomic Stabilization in Transition Economies. Cambridge University Press, Cambridge.
Eucken, W. (1940) [1965]: Die Grundlagen der Nationalökonomie. Springer, Berlin–Heidel- berg–New York. Angolul: The Foundations of Economics. William Hodge, London, 1950.
Eucken, W. (1952) [1975]: Grundsätze der Wirtschaftspolitik. Mohr, Tübingen.
Fischer, S.–Sahay, R.–Végh, C. A. [1996]: Stabilization and Growth in Transition Econom- ies: The Early Experience. Journal of Economic Perspectives, Vol. 10. No. 2. 275–278. o.
Fukuyama, F. [1994]: A történelem vége és az utolsó ember. Gondolat, Budapest.
Hayek, F. A. (1944) [1991]: Út a szolgasághoz. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.
Hayek, F. A. (szerk.) [1935]: Collectivist Economic Planning. North-Holland, Amsterdam.
Koopmans, T. C.–Montias, J. M. (1968) [1971]: On the Description and Comparison of Eco- nomic Systems. Megjelent: Eckstein, A. (szerk.): Comparison of Economic Systems: Theor- etical and Methodological Approaches. University of California Press, Berkeley.
Kornai János [1971]: Anti-equilibrium. A gazdasági rendszerek elméleteiről és a kutatás feladatairól. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.
Kornai János [1992]: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. HVG Kiadó, Budapest.
Kuhn, T. S. (1962) [1984]: A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat, Budapest.
Lakatos, I. [1971]: History of Science and Its Rational Reconstruction. Megjelent: Cohen, R.
S.–Buck, C. R. (szerk.): Boston Studies in Philosophy of Science, VIII.
Lange, O. [1936], [1937]: On the Economic Theory of Socialism. Review of Economic Studies, Vol. 4. No. 1–2. 53–71. o., 123–142. o.
Marx, K. (1867–1894) [1978]: A tőke. Kossuth, Budapest.
Marx, K.–Engels, F. (1848) [1983]: A kommunista párt kiáltványa. Kossuth, Budapest.
McCloskey, D. [1985]: The Rhetoric of Economics. University of Madison Press, Madison.
Mises, L. von [1981]: Socialism. An Economic and Sociological Analysis. Liberty, Indi- anapolis.
North, D. C. [1990]: Institutions, Institutional Change, and Economic Performance. Cam- bridge: Cambridge University Press.
Polányi Károly (1944) [1997]: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei.
Mészáros G. kiadása, Budapest.
Portes, R. [1994]: Transformation Traps. The Economic Journal, Vol. 104. No. 426. 1178–1189. o.
Rorty, R. [1998]: Thomas Kuhn öröksége: a mező kövei és a fizika törvényei. Café Bábel, 1. sz. 97–105. o.
Schumpeter, J. A. [1942]: Capitalism, Socialism, and Democracy. Harper, New York.
Shionoya, Y. [1995]: Schumpeter and the Idea of Social Science. Cambridge University Press, Cambridge.
