begyakorlásban nem részesült, komolyan be is lehetne számítani, egyúttal pedig egy kis hatalmi eszközül is fel lehetne használni, hogy a benne előforduló szavakkal a tanulót a preparacio lelkiismeretes el- végzésére szorítsak. Ha a lapozást megtiltjuk, annak sincs semmi aka- dálya, hogy az iskolai dolgozatot is belőle ne írassuk.
Addig, míg megfelelő gyakorlókönyvünk nincs, a régibb rend- szerű könyvekből való fordítás s az átalakítások ellenére legtöbbször a dolgozatírás is csak kínos s a tanuló önbizalmát romboló munka, mint általában oly célok hajhászása, amelyek megvalósítására hiányoz- nak az eszközeink. írásbelinek addig jobb lesz a tanárnak a szókincs- hez alkalmazkodó s ismeretes nyelvi tényekre támaszkodó extempora- leja, vagy ahol hosszabb kapcsolatok áttekintése szükséges, ugyanilyen sokszorosított szövege. Hisz az ismeretes porosz rendelet (Országos Középisk. Tanáregyes. Közi. XLV., 390. s k. 1.) az extemporalet nem elvi okoknál fogva szorította meg, tulajdonképen nem is szorította űzését szűkebb körre, csak az elbírálását korlátozta. S ezt azért, mert a tanárok — ott erősebb hagyományai lévén az ars scribendi tanítá- sának mint nálunk — nehézségeiket még most is szükségtelenül fokozták, az osztályozásnál csaknem egyedül irányadónak vették s ezzel a ta- nulók és szülők rémévé tették; ez persze a náluk is megváltozott céllal össze nem egyeztethető. A mérsékelt követelményekkel fellépő extemporálét sem methodikai, . sem pszichológiai szempontból gáncs nem érheti; az marad a gyakorlásnak régi kitűnő eszköze s az elbí- rálásnak ma is egyik számbavehető alapja.
Zárom fejtegetéseimet. Merész reformgondolatok helyett inkább azt a gyakorlatot próbáltam. néhány felületes vonással megrajzolni, amelyet pszichológiai megfontolások és az iskolai tapasztalatok a leg- célszerűbbnek bizonyítanak s amely részben már kijegecesedett, rész- ben azon az úton van. De hogy ez az eljárás igazán s mindenütt testet ölthessen, ahhoz kettő szükséges : jó, a célhoz szabott tan- könyvek s a helyes elvek általános elterjedése. Az elsőre nézve a próbálkozások máris elég szép eredményt mutatnak ; a második érde- kében, azt hiszem, elérkezett a latin nyelvtanítás részletes magyar methodikája megírásának az ideje. STAUD JÁNOS.
A ZENETANÍTÁS ÜGYE MAGYARORSZÁGON.
Kétségtelen dolog, hogy a magyar nemzetnek egyik legsajátabb, legeredetibb tulajdona — a zenéje. Ez a nemzeti kincs sokkal keve- sebb gondozásban részesül, mint amennyit nemzet bélyegző voltánál fogva megérdemel. Oka ennek, hogy nemzetünk századok óta ostrom-
1 0 6 TANULMÁNYOK.
állapotban él; s a vezető elméket ennél fontosabb és életbevágóbb kérdések foglalják el.
Ez a körülmény magyarázza meg azt a homályt, mely a magyar zene elméletét és történetét körüllengi; azt a bizonytalanságot, mely a cigány- és magyar zene közé ékelődött; s azt a nem egészséges vi- ézonyt, melyben a magyar zene a nemzetközi zenével él.
Pár év óta örvendetes haladás észlelhető a zenetanítás terén.
De ezt is inkább az általános nevelési és módszertani elvek fejlődé- sének s az abból folyó hatásnak lehet köszönni s nem valamely belül- ről támadó művészi szükség-érzetnek, annál kevésbbé tán valamely öntudatos politikai belátásnak, a mely észrevette volna, hogy a nem- zetben szunnyadó eredeti képességek felélesztésének ós kifejtésének nemzet-fentartó ereje van.
' Igazolni lehet ezt azzal a sajnálatos körülménnyel, hogy a zene- tanítás terén legújabban jelentkoző felbuzdulásban a legjobb akarattal sem fedezhetjük fel azt a vezető gondolatot, azt a minden intézményt egyformán értékelő s egységes célra törő szándékot, mely minden ön- tudatos törekvésnek elengedhetetlen feltétele. Innen van, hogy a zenetanítás némely kevésbbé fontos intézményei sokkal előbbre ha- ladtak, mint azok, melyek, úgy művészi, mint nemzeti és általános műveltségi szempontból is, a legkiválóbb gondot érdemelnék. Innen van, hogy egyes fontos intézmények, melyeknek tulajdonképpen a zenetanítás középpontjában kellene állniok, úgyszólva teljesen kisik- kadnak ebből a feladatból. De a fejetlenséget leginkább mutatja, hogy az egyes zenetanítási intézmények céljával és rendeltetésével legtöbb- ször maguk a szakemberek sincsenek egészen tisztában, a nagy kö- zönséget pedig állandó sötétség veszi körül.
Úgy gondolom tehát, nem lesz egészen felesleges dolog: egy rö- vid áttekintést nyújtani a magyar zenetanítás jelen állapotáról. Ha már eljött az idő, hogy bár szórványosan és véletlenszerüleg, de mégis fel-felvetődik a lelkekben a zenetanítás ügye, nézzük meg: mink van s lássuk : mit tehetnénk érdebében — ha erőnk s időnk en- gedné.
A magyar zenetanítás múltjából jelen célunkhoz képest elég annyit tudnunk, hogy a jelenlegi össze-vissza állapot gyökerei Mária Terézia tanítási reformjáig nyúlnak vissza. Azelőtt az egész tanítás ügye egyházi feladat lévén, a zenetanítást nálunk is az egyház intézte a maga különös czóljai szerint, mint azt európaszerte találjuk. Mikor Mária Terézia alatt a tanítás ügye ecclesiasticumbólpoliticummá lett, a zenetanítás egyszerűen kimaradt úgy az első, mint a második Ra- tio educationisból, a mi azt jelenti, hogy az állam a zenetanítást magánügynek tekintette.
Mennyire volt ez helyes vagy helytelen, annak fejtegetése nem lehet most feladatom. Hogy ez intézkedésnek micsoda végzetes kö- vetkezményei lettek a zenetanításra és általában a magyar zenére nézve, azt is csak éppen jelezni kívánom.
A zenetanítás ugyanis ezzel az intézkedéssel nem szűnt meg, hanem egyszerűen elzüllött. Az egyes egyházak a maguk iskoláiban tovább is tanították a zenét, de csak kényszerűségből, amennyiben a vallás tanításával és a vallásos élettel kapcsolatban nem lehettek el nél- küle. A zene képző és nevelő erejét azonban teljesen figyelmen kivül hagyták s különösen a zenetanítás módszerében oly mélyre sűlyed- tek, hogy onnan mind máig nem tudtunk a felszínre vergődni.
Még végzetesebb lett az eredmény más irányban. A művelt nagy közönség részint divatból, részint művelődési ösztönből, ragasz- kodott tovább is a zenetanításhoz s ehhez képest csakhamar ellepték a -művelt családok kastélyait s a népesebb városok polgári házait az idegenből jövő, leginkább német és eseh zenetanítók. Ezek alapítják nálunk az első zeneiskolákat s így az általános zenei műveltség terjesztésében nagy az érdemük; dc viszont nekik köszönhetjük, hogy a zenei szaknevelós nálunk mind máig nem tudott teljesen magyarrá lenni.
Ennek a két körülménynek eredője a mai tarka állapot. Tarka- sága legjobban kitűnik, ha számbavesszük: kik és micsoda tényezők foglalkoznak ma nálunk zenetanítással ?
Jelenben a zenetanítás tényezői Magyarországon : a muzsikus cigány, a zenész őrmester, az okleveles és nem okleveles magántaní- tók egész raja, a különböző nyilvános és nem nyilvános magán, köz- ségi, államsegélyes és nem államsegélyes zenekonzervatóriúmoh, élükön a magyar királyi zeneakadémiával; továbbá: az óvoda, elemi nép- iskola, a középiskoláik különböző fajtái, a tanítóképző és az egyetem.
Ember legyen az a szülő, aki e sokféleségben el tud igazodni.
Pedig neki ezek között választania kell, mivelhogy tisztán az ő magán- ügye a zenetanítás. S valóban naponkint azt tapasztaljuk, hogy a nagy közönség e tényezők között csakugyan nem tud eligazodni, mivelhogy nem ismeri azoknak sem rendeltetését, sem célját, s a mi a legna- gyobb baj: a legtöbbször jó maga sem tudja, hogy mit akar.
Hogy ebben a kérdésben eligazodhassunk, meg kell gondolnunk, hogy a zenetanításnak két ága van: egyiket általánosnak mondhat- juk, a másikat szakszerűnek. A szakszerű zenetanítás főképpen elő- adókat, tanítókat termel, tehát olyanokat, akik a zenének akár elmé- leti, akár gyakorlati részében úgynevezett szakemberek kivánnak lenni. Az általános zenetanítás hallgató, befogadó közönséget nevel s a zenét úgy tekinti, mint az általános emberi műveltség egyik ténye-
1 0 8 TANULMÁNYOK.
zőjét, melyre minden művelt embernek legalább ennyiben szük- sége van.
Már most könnyű felismernünk, hogy a szakszerű zenetanítást a felsorolt tényezők első csoportja képviseli, az általános zenetanítást pedig a második csoport.
Egy percig sem kételkedhetünk abban, kogy e kétféle zenetanítás közül a szakszerű a fontosabb; nemcsak általános zeneművészeti és zenetudományi szempontból, de azért is, mivel ez termeli a zene- tanítókat s így tisztára ezen fordúl meg az általános zenei nevelés minősége is.
Mégis azt tapasztaljuk, hogy a zenei szaknevelés nálunk még annyi gondozásban sem részesül, mint az általános. Van ugyan egy intézetünk, a magyar királyi zeneakadémia, amely bőven el van látva anyagiakkal is, szellemiekkel is ; de annál szegényebbek mind a ket- tőben az országban elszórt zenei szakiskolák százai. Az állam szinte negyven évvel ezelőtt alapitott egy minta intézetet olyan keretekkel, hogy annak fentartása felemésztett minden erre a célra szolgáló anyagi támogatást; és igy az egy minta mellett lett száz koldus intézet, a mely évről-évre fogadja a tanerőit, mint a cselédet szokás; amely nem ad nyugdíjat még az igazgatónak sem, ellenben olyan fizetést nyújt a tanítványoktól begyűlt óradíjakból, aminőre ma már egy jóra- való munkás rá sem néz.
Az ország legtöbb zenei szakiskolájában nincs semmiféle taní- tási terv, hanem kiki azt tanít, ami éppen jól esik. Néhány magasra törő intézet a magyar királyi zeneakadémia tantervét követi, de inkább -kényelemből, mint okosságból, mert nem gondolja meg, hogy ami szabad Apollónak, nem szabad Marsiásnak, s aminek szükségét érzi Jeruzsálem, szalad attól Makó.
Az ország minden zenei szakiskoláján megérzik az az egyoldalú- ság, hogy a gyakorlati ós elméleti tanítás egymással nem tart lépést.
A zenei szaktanítás, igen csekély kivétellel, nem áll egyébből, mint a különböző hangszerek tisztán technikai gyakoroltatásából. Ahol lát- szatra másként van, ott is kellő ellenőrzés hiján a jó szándék papi- roson marad.
Bár egy pár év óta örvendetes haladás mutatkozik zenei szak- iskoláinkban a magyar nemzeti szempontot illetőleg, e tekintetben sem lehetünk még egészen nyugodtak. A jó szándékot most már a magyar királyi zeneakadémiától sem lehet eltagadni, mert egy pár év óta, főleg az ifjabb tanítónemzedék, eléggé nem dicsérhető bátorság- gal és buzgósággal igyekszik e tekintetben a mult hiányait helyre- hozni. De éppen e jóakaratú törekvések mutatják, hogy a nemzeti szempontnak a zenei szakoktatásban való érvényesítése sokkal nehe-
zebb feladat, mint aminőnek első tekintetre látszik. A magyar zene elméletének és történetének s a jelenben élő magyar népi zenének sokkal mélyebb és igazabb ismerete szükséges, mint aminővel zenei szaktanítóink rendelkeznek. Ezeknek alapos ismerete nélkül magyar- nak fogadtatják el az idegent, s ami nagyobb és gyakoribb baj : ide- gen- formába szorítják a magyar zenei anyagot s ezzel egyszerűen meghamisítják a magyar zenét.
Csak éppen jelezni kívántam ezekben zenei szakoktatásunk anyagi és szellemi bajait, amelyeknek egyetlen orvosságuk van: a nagyobb városok intézeteinek teljes államosítása, a kisebbeknek pedig olyan mérvű segélyezése, hogy annak révén az állami felügyelet min- denütt érvényesíthető legyen.
Egy régebben felmerült eset alkalmából úgy tudom, hogy a kultuszminisztérium illető szakosztályában a zeneintézetek államosítá- sának nincsenek barátai, azon a címen, hogy a művészeteknek sza- bad levegőre van szükségük s az egyes zenei intézeteket sem lehet az államosítás békóiba verni.
Kétségtelen dolog, hogy ez a felfogás csak félreértésen alapúi- hat. Mert csupán félreértéssel lehet a zenetanűást és zeneművészetet egyazon fogalomnak venni. És csakis félreértésből lehet azt gondolni, hogy a zenei szakiskolák kellő anyagi ellátása és megfelelő szel- lemi vezetése kárára volna a zeneművészet szabadságának. Meg aztán : hogyan illeszkedik bele ebbe az elméletbe a magyar királyi zene- akadémia ?
A zenei szakiskolák államosítása, illetőleg segélyezése ós ellen- őrzése megtörténhetik a művészet szabadságának érintése nélkül. És ennek előbb-utóbb meg is kell történnie, ha azt akarjuk, hogy zene- oktatásunk területéről két teljesen, oda nem való elem : a muzsikus cigány és a zenész-őrmester, végkép eltűnjön és ha valamit adunk arra,' hogy a magyar zene és magyar zeneművészet az általános ma- gyar nemzeti műveltségnek szerves kiegészítő része legyen.
A zenei szakoktatásnál valamivel jobban áll az általános zenei nevelés, mert ezen a téren történt már valami. De éppen azért, itt tűnik ki leginkább a céltalanság és tervnólküliség.
Kezdődik ez az óvodai énekkekel, amelyekről csak annyi a meg- jegyzésem, hogy valaha, az óvodák életbe lépése idején, legmelegebb ágyai voltak Magyarországon a németesítésnek. A Fröbel-iéle gyer-
mekkertek révén annyi német gyermek-dallam és annyi idegen, főleg német ritmusú dal évődött bele a magyar gyermeki lélekbe, hogy attól mind máig teljesen megszabadulni nem tudtunk; sőt ennek az ide- gen zenei hatásnak még a tiszta magyar népi zenében is észre- vehető nyoma maradt.
1 1 0 TANULMÁNYOK.
E tekintetben ma sem lehetünk egészen nyugodtak. Még leg- inkább megnyugtathat az a körülmény, hogy az óvoda fölött álló elemi népiskolai énektanítás minden zenetanítási intézményünk közt a leg- erősebben áll s a nemzeti szempontot illetőleg sem mutat semmiféle hiányt.
Az öntudatos, vagyis módszeres, hangjegyszerinti népiskolai ének- tanításnak Magyarországon majdnem félszázados múltja van. De a legújabb időkig az a feltűnő baja volt, hogy a tantervben ós tanköny- vekben lefektetett módszeres elveket az élet és a gyakorlati tanítás
nem hajtotta végre, mivel azok nem igen. számoltak a lehetőséggel és a körülményekkel s így elmélet és gyakorlat között lassanként olyan szakadás állott be, amely eleve lehetetlenné tett minden haladást.
Az 1905-ben kiadott népiskolai ének tanítási tervezet és utasítás nemcsak ezen á hajon segített, de tudományos, módszeres, pedagógiai és nemzeti szempontból egyaránt európai színvonalon áll. És hogy nem marad írott malaszt, már is bizonyságot nyerhetünk a tanterv alapján létrejött jobbnál jobb tankönyvekből s abból a körülményből, hogy hasonló szellemben és tökéletességgel vannak rendezve a tanító- képzők s így biztosítva vannak a tanterv végrehajtói: az elemi isko- lai énektanítók.
Kellő módon történt gondoskodás a polgári iskoláról is; csak éppen a tulajdonképpeni középiskolával: a gimnáziummal és reál- iskolával nem törődött senki.
Amennyire rendezett állapotban van a népiskola, polgári iskola és a tanítóképző, éppen annyira lehetetlen a középiskolai énektanítás helyzete. A képtelenséget legjobban bizonyítja az a furcsaság, hogy a- négy elemi osztályt végzett parasztfiú több és alaposabb zenei isme- rettel megy ki az életbe, mint az érettségit tett középiskolai tanuló, jóllehet ez utóbbiból toborzódik a magyar művelt közönség zöme.
Ez a szégyenletes állapot azért nem mutatkozik a maga teljes valóságában, mert letakarva tartja egy jóhiszemű hazugság s lehet, hogy az intéző körök is emiatt nem látnak ebben a dologban eléggé világosan.
Meg kell tehát legelőbb is állapítanunk azt, hogy a középiskolai énektanításnak semmiféle törvényes biztosítéka nincs. A legújabb középiskolai állami tanterv teljesen megfeledkezett róla s ezzel elvette az énektanításnak még azt a kevés becsületét is, mely egyes felekeze- tek iskoláiban addig megvolt.
Érdekes azonban, hogy azért nem találunk olyan középiskolát, amelynek értesítőjében az énektanításról szó ne esnék. É3 ezt nem annak a pár ministeri rendeletnek (pld. 23,982'1892. és 29,972/1892. sz.)
kell köszönnünk, melyek az énektanítást az iskolák meleg érdeklődé- sébe ajánlják, sőt egyik kilátásba helyezi az éneknek rendes tárgy- i é n t való bevezetését legalább a négy alsó osztályba; — hanem a középiskolai énektanításnak jelenben észlelhető mértékét és formáját létre hozta a szükség, az életnek kényszerűsége.
Tudvalevő, hogy minden középiskola rendez úgynevezett iskolai ünnepeket; ezek érdekében szüksége van úgynevezett ifjúsági ének- és zenekarokra, amelyek csakugyan minden intézetben több-kevesebb szerencsével szervezve is vannak. És ezek vígan működ- nek is, anélkül, hogy rendszeres, hangjegyszerinti énektanításbau ré- szesülnének az énekkar tagjai. Hogy ez micsoda lélekölő barbárság és micsoda pedagógiai képtelenség, csak az tudja igazán megítélni, aki kénytelen volt (mint én is) évek hosszú során keresztül ebben az ál- lapotban vergődni.
Eltekintve attól, hogy az iskolai ének- ós zenekarokban ter- mészetszerűleg a középiskolák növendékeinek csak egy kisebb hányada vehet részt, szeliden szólva, jóhiszemű önámítás azt hinni, hogy az iskolai ének- és zenekarok pótolják, vagy éppen helyettesítik'a közép- iskolai énektanítást. Ezek a rendszeres énektanításnak nem kezdeteit
hanem végső céljai és eredményei; s ahogy ma történik, egyszerűen lélektani és módszertani képtelenség.
Ennek az állapotnak tűrhetetlenségét igazolja néhány állami intézet, a mely a tanterv ellenére is rendes tárgyként bevezette az éneket az alsóbb osztályok egyikébe-másikába; de természetesen csak azért és csak annyiban, hogy leplezze némileg azt a kiáltó képtelen- séget, melynek felismeréséhez nem szükséges semmi különösebb zenei tudás, csak éppen kellő pedagógiai érzék.
Sokkal gyökeresebben segített ezen az állapoton a reíormá- ius egyház, amely gimnáziumai számára egészen külön, önálló ének- tanítási tervet és utasítást készíttetett. Számbavette a zeneelmélet -elemeiből, a zeneművészet forma- és alaktani részéből, az általános és magyar zenetörténetből azokat az ismereteket, melyekre minden művelt embernek szüksége van. Ezt az anyagot a négy alsó osztály- ban heti két, a négy felső osztályban heti egy-egy órán taníttatja.
Hogy minő eredménnyel, attól függ, milyen középiskolai énektanító- kat bocsát rendelkezésére az állam.
Ezek a középiskolai énektanítók megvannak már 1896 óta. Azóta megváltozott a minősítésük is, csak éppen tantervük és tankönyvük nincs, a mely szerint tanítsanak az állami intézetekben s aztán el- fogadható fizetésük és nyugdíjuk sincs, -— de egyébként mindennel jól el vannak látva.
így állván a dolgok a középiskolai énektanításnál, vájjon mit
1 1 2 TANULMÁNYOK.
szóljunk a zenetanításnak egyetemi feladatairól ? Tudományos, művé- szeti és nemzeti érdekek kapcsolódnak az egyetemi zenetanításhoz, de mivel ebbó'l a nemből ez idő szerint nincs egyebünk, mint egy három év előtt meghirdetett és azóta függőben tartott rendkívüli zenetörté- neti tanszék, a róla való elmélkedést elhagyom jobb időkre.
Hiszen az eddigi vázlatos megjegyzésekből is eléggé kitűnik, milyen sokféle ága-boga van annak az élő szervezetnek, melynek összefoglaló elnevezése: a magyar ' zenetanítás. Hiába nem foglalkoz- nak vele a hivatalos intéző körök, — az élet, a társadalom, az .ember művelődési ösztöne, még a divat is, ezer és ezer szállal köti magát hozzá. Ez alatt a szó alatt: magyar zenetanítás, ezer meg ezer em- ber lakik, a ki belőle meríti élelmét, ruházatát. S .mellette és körü- lötte a szülőknek és gyermekeknek újabb ezrei állanak, a kik divat- ból vagy ösztönből időt, erőt és pénzt áldoznak érte.
Ha a zenetanítás tervszerű rendezése és állami gondozása mel- lett nem szólanának tudományos, művészi és nemzeti szempontok, egyedül ennek a társadalmi vonatkozásnak is elég erősnek kellene lennie ahoz, hogy ez az ügy a mostaninál jobb elbánásban részesüljön.
SEPBŐDI JÁNOS..
