A fogyasztási és jövedelmi viszonyok regionális különbségeinek alakulása 1994 és 2007 között

A fogyasztási és jövedelmi viszonyok regionális különbségeinek alakulása 1994 és 2007 között*

Rózsa Gergely

PhD-hallgató, az ECOSTAT GTI osztályvezetője E-mail: aszor1@gmail.com

A szerző tanulmányában rávilágít arra, hogy a ma- gyar gazdaság lokálisan eltérő szerkezete, az ebből fa- kadó heterogén növekedési pálya meghatározza az or- szág különböző részein élők jövedelmi viszonyait, fo- gyasztási lehetőségeit. A növekedés nemcsak a foglal- koztatottság és a bérek alakulásán keresztül hat az élet- színvonalra, hanem a gazdaság múltbeli tendenciái bi- zonyos öröklött előnyöket és hátrányokat is okoznak.

Mindezek mellett a regionálisan eltérő demográfiai fo- lyamatok, a társadalom elöregedése, a szürkegazdaság eltérő formájú és mértékű jelenléte, az ország egészére jellemző modernizáció, valamint egyes kormányzati politikák is befolyásolják a fogyasztás szerkezetét.

Ezen folyamatok eredőjeként a vizsgált időszak nagy részében az ország gazdasági és társadalmi széttagoló- dásának lehettünk tanúi. Ez a területi polarizáció csak az 1996 előtti és a 2006 utáni megszorító intézkedések idején csökkent, akkor viszont az egyes jövedelmi ré- tegek közötti egyenlőtlenségek növekedtek. A szétta- golódás megállítása, csökkentése a korábbinál tudato- sabb területi fejlesztési koncepciót igényel a jövőben.

TÁRGYSZÓ: Regionális elemzés.

Fogyasztás.

Jövedelem.

* Ezúton szeretnék köszönetet mondani Belyó Pálnak, Gáspár Tamásnak, Ligeti Istvánnak, Szabó László- nak, Szegő Szilviának, Zádor Mártának és a nemrégiben elhunyt Ékes Ildikónak, valamint a KSH Életszínvo- nal- és munkaügy-statisztikai főosztálya munkatársainak, akik értékes segítséggel, tanácsokkal láttak el a ta- nulmány készítése során. Hálával tartozom Ligeti Csáknak is lelkiismeretes lektori munkájáért, a cikk színvona- lát emelő észrevételeiért. A tanulmány tartalmáért kizárólag a szerző felelős, és a leírtak nem feltétlenül tükrö- zik az ECOSTAT GTI hivatalos álláspontját.

A

z 1996 és 2006 közötti időszak látszólag a magyar gazdaság sikertörténete volt. Évről évre 4-5 százalékos ütemben bővült a GDP, inflációt meghaladó mérték- ben emelkedtek a jövedelmek, a háztartások által fogyasztott termékek és igénybe- vett szolgáltatások mennyisége folyamatosan gyarapodott. A kilencvenes évek elején még rohamosan nőttek a társadalmi rétegek életszínvonalbeli különbségei, de a tár- sadalom jövedelmi kettészakadása az évtized végére lelassult.

Tanulmányomban arra szeretnék rámutatni, hogy mindez a nyugodt, kiegyensú- lyozott növekedés csak akkor látható, amikor az átlagos értékeket vizsgáljuk, és az országot egyben, mint homogén tömböt nézzük. Ha eltérünk ettől a megszokott szemléletmódtól és az egyes régiók fejlődését külön-külön tekintjük, úgy már na- gyon eltérő tendenciákat tapasztalhatunk. Míg az ország északnyugati harmadában dinamikusan nőtt a gazdaság teljesítménye és az életszínvonal, addig a többi régió- ban jóval lassabb bővülést, sok esetben csak stagnálást fedezhetünk fel.

1996-ban Magyarország épp egy stabilizációs program közepénél járt, emiatt nél- külözhetetlen a néhány évvel korábbi állapotokra való visszatekintés is. Az 1995-ben hozott megszorítások eredményeként a fogyasztás visszaesett, a következő két évben az életszínvonal csökkenése folytatódott, viszont a területi különbségek ekkor nőttek a leglassabban. Az 1997 után kialakult növekedési pálya egy idő után fenntarthatat- lanná vált, így 2006-ban ismételten egy stabilizációs folyamat indult el, aminek 2007-re vonatkozó kihatása ismert. A bő egy évtizeddel korábbi tendenciák megis- merése fontos tanulsággal szolgálhat a jelenlegi döntések meghozatalában, emiatt is fontos és aktuális ennek az időszaknak a vizsgálata.

1. Néhány módszertani megjegyzés

Az elemzés során a Háztartási Költségvetési Felvétel (HKF) adataiból indultam ki. Az éves rendszerességgel végzett adatgyűjtés kiváló lehetőséget teremt a fogyasz- tási és jövedelmi viszonyok alakulásának vizsgálatára, ugyanakkor a módszernek megvannak a maga korlátai is. Mivel az adatfelvétel mintavételen alapul, így szük- ségszerűen tartalmaz statisztikai hibát. A HKF-mintát a háztartások körülbelül ne- gyed százaléka alkotja, ám okunk van azt feltételezni, hogy a legalacsonyabb és a legmagasabb jövedelmű családok valamelyest alulreprezentáltak a mintában, ami

például csökkenti az egyenlőtlenségi vizsgálatok pontosságát.¹ Ennél jóval nagyobb problémát okoz az, hogy a kutatásban való részvétel önkéntes, a jövedelmek és ki- adások felmérése önbevalláson alapul, és az egyének hajlamosak eltitkolni mind jö- vedelmeik, mind kiadásaik egy részét (Ékes [1995]). Bár a KSH szakértői folyamato- san javítják a HKF-adatok előállításának módszertanát (KSH [2000]) nyilvánvaló, hogy az említett probléma nem küszöbölhető ki teljesen. A mintavételi problémák, valamint az eltitkolt bevételek és kiadások miatti információvesztés nagyságára csak következtetni tudunk, méghozzá oly módon, hogy az adatokat más forrásból szárma- zókkal ütköztetjük. Jelen esetben a nemzeti számlák rendszerén (ESA) alapuló ada- tok segítségével juthatunk többletinformációkhoz. A tanulmány további részeiben – amikor úgy vélem, hogy ez releváns információt hordoz – kiegészítem majd a HKF alapján levont következtetéseket az ESA szerinti tendenciákkal. Figyelembe kell azon- ban vennünk, hogy a két megközelítés alapvetően más szemlélettel készül. A HKF-ben a fogyasztás és a jövedelmek egy főre jutó átlagos értékei szerepelnek, míg az ESA- adatok aggregáltak, abban a háztartások a nemzetgazdaság egy szektorát jelentik. Az elemzés során, amikor ESA-adatokat vetek össze a HKF adataival, akkor minden eset- ben az egy főre vetített értékeket alkalmazom.² Mint a későbbiekben látható lesz, igen nagy eltérések lehetnek a kétféle megközelítésben használt adatok között. Ennek több oka is van: egyrészt a nemzeti számlák nem pontosan ugyan arra a körre vonatkoznak, mint a HKF.³ Másrészt, az ESA egy zárt számlarendszeren (illetve részben becslése- ken) alapuló struktúra, ezáltal pedig szükségszerűen pontosabb, mint a HKF önbevallá- son és mintavételen alapuló adatfelvétele. Véleményem szerint az eltérések e két alap- vető indoka közül az utóbbi a lényegesebb. A HKF alkalmazásának létjogosultságát az adja, hogy a különböző ismérvek szerint képzett csoportok jellegzetes jövedel- mi/fogyasztási viszonyairól az ESA-adatok semmit sem árulnak el.

Az ESA-adatok forrása minden esetben a KSH: „Magyarország nemzeti számlái 1995–2007” című kiadványa (KSH [2009c]). Tehát az adatok egységes módszertan szerint készültek, és egy időpontban kerültek felülvizsgálatra.

Megoldandó problémát okozott az árak és a változó nómenklatúrák kérdése. A HKF 2000 óta az Európai Unióban használatos COICOP-besorolás (Classification of Individual Consumption by Purpose – Egyéni Fogyasztás Rendeltetés Szerinti Osztá- lyozása) szerint készül, míg korábban – évtizedeken keresztül – a hazai nómenklatú-

1 Az egy főre jutó jövedelmek Gini-együtthatójának értéke a HKF adatain alapuló számításaim szerint 1995-ben 0,238 volt. Ezzel szemben, a HKF-nél pontosabb ötévenkénti jövedelemfelvétel alapján a Gini értéke 1995-ben 0,296 volt (Keszthelyiné dr. Rédei [2006]).

2 Az egy főre jutó fogyasztási kiadást (HKF) a háztartási szektor végső fogyasztás adatának egy főre vetí- tett értékével vetem össze.

3 A fogyasztási kiadások esetében az ESA-adatok „hazai” szemléletben készülnek, ezáltal tartalmazzák a nemrezidensek magyarországi kiadásait is, míg a HKF csak a rezidensek hazai fogyasztását méri (KSH [2009a]).

rát (főbb kiadási csoportok) alkalmazták. Az összehasonlítható adatokból képzett idősor kialakítása nem okozott különösebb problémát, mivel a KSH jelenleg is pub- likálja a régi nómenklatúra szerinti adatokat, igaz egyre kevésbé részletesen. Inkább az jelentett kisebb nehézséget, hogy a termék- és szolgáltatáscsoportok árindexei is a COICOP-besorolás alapján készülnek. Ezt a problémát végül sikerült teljes mérték- ben kiiktatnom, a „kiadások részletes csoportjai” szerinti árindexek átrendezésével és újracsoportosításával. Ezáltal azonos besorolásnak megfelelő kiadás- és árindexcso- portokat kaptam, ami már lehetővé tette egy konzisztens adatbázis kiépítését. Hozzá kell tennem, hogy az országosan használt árindexek regionális elemzéseknél csak korlátozottan alkalmazhatók. Vizsgálódásom alapján a tendenciákból az látszik, hogy igen nagy különbségek tapasztalhatók az egyes régiók fogyasztási kiadásai között, miközben a fogyasztás szerkezete hasonló. Feltételezhető, hogy a különbségek vala- mivel kisebbek lehetnek, mint ami az adatokból következne, mivel az egyes termé- kek és szolgáltatások ára más és más lehet az ország különböző pontjain (Zsibók–

Reiff [2008]). Sajnos azonban regionális árindex létrehozása nem állt módomban.

A területi GDP-nél szintén a nemzeti számlák legfrissebb, egységes módszertan alapján kidolgozott adataiból indultam ki (KSH [2009c]). A bruttó hozzáadott érték vizsgálatakor az idézett kiadványban szereplő implicit árindexek felhasználásával szá- moltam volumennövekedést. Bár ebben az esetben is szerencsésebb lett volna a folyó- áras adatokat területei árindexekkel deflálni, ám ezek – a fogyasztói árakhoz hasonlóan – nem álltak rendelkezésemre. Azzal a feltételezéssel élve, hogy az árak közel azonos tendenciákat követve alakulnak az egyes régiókban, úgy gondolom, hogy a gazdasági növekedés forrásainak markáns területi jellegzetességeit az országos árindex használata sem fedi el.

A szakstatisztika következetesen a „háztartás” kifejezést használja a „család” he- lyett, mivel alapvetően jövedelmi/fogyasztási, tehát gazdasági egységként tekint az együtt élő emberekre, így nem számítanak a rokoni és egyéb kötődések. Ebben a ta- nulmányban – kizárólag a könnyedebb nyelvezet kedvéért – szinonim fogalmakként (mint fogyasztási egység) tekintek a családra és a háztartásra. A család/háztartás fo- gyasztása minden esetben az egy főre jutó kiadást fogja jelenteni. Tény, hogy egyes tételek esetében (mint például a háztartási energia, lakásfenntartás) a család egészé- nek fogyasztása is releváns információt hordozhat, azonban az egyéni és a háztartási fogyasztás közötti váltások túlbonyolítanának egy ilyen terjedelmű elemzést.

2. Általános tendenciák a magyar gazdaságban, 1994–2007

1994-ben az ország egy stabilizációs program előtt állt. A következő években le- lassult a gazdasági növekedés, jelentős mértékben csökkent a lakosság reáljövedelme

és a fogyasztási kiadások volumene is. A konszolidáció 1996–1997-től indult meg: a GDP 4-5 százalék közötti ütemben bővült évente, az ezredforduló körüli években pedig a reálfogyasztás és a reáljövedelmek is elérték a kiigazítás előtti szintet. 2000 és 2003 között gyors fogyasztás- és jövedelembővülést tapasztalhattunk, aminek üteme 2004–2005-re megtört. Közben fokozatosan megbillent az ország egyensúlyi helyzete, és végül 2006–2007-ben újabb stabilizációs lépések indultak. Ezáltal a ki- lencvenes évek közepéhez hasonló helyzet állt elő: a GDP növekedési üteme vissza- esett, a jövedelmek és a fogyasztás volumene csökkent.

1. táblázat

A GDP, a fogyasztási kiadások és a lakossági jövedelmek egy főre jutó értékeinek alakulása néhány kiemelt időszakban 1994 és 2007 között

(Az intervallum első éve=100,0 százalék) A háztartások egy főre jutó Időszak

(év) GDP

fogyasztási kiadá-

sai (HKF) végső fogyasztási

kiadásai (ESA) nettó jövedelmei (HKF)

összes rendelkezésre álló nettó jövedelme

(ESA)

1994–1996 102,8 88,7 90,6 82,2 92,2

1996–2006 157,2 139,1 166,6 164,7 138,0

2006–2007 101,1 97,1 100,4 96,4 96,5

1994–2006 161,6 123,4 150,9 135,3 127,2

1994–2007 163,4 119,8 151,5 130,4 122,7

Forrás: KSH.

3. A régiók általános helyzete – növekvő különbségek

A régiók helyzete már 1994-ben is nagyon különbözött egymásétól. A GDP, a jö- vedelmek és a fogyasztási kiadások az ország legfejlettebb területének tekinthető Közép-Magyarországon (ezen belül is elsősorban Budapesten) jóval meghaladták az országos szintet. A többi régiót tekintve a jövedelmi és fogyasztási színvonal vala- mivel az országos átlag alatt volt (maximum 5-6 százalékkal), ettől egyedül az Észak-Alföld régió maradt le valamelyest. A gazdaság teljesítményét vizsgálva egy- értelműen Nyugat-Dunántúl volt a vidék legfejlettebb területe, Közép-Dunántúl és a két déli régió (Dél-Dunántúl és Dél-Alföld) gazdasága hasonló szinten (az országos

átlag 85 százaléka körül) termelt. E téren az északi és a keleti megyék erőteljesen elmaradtak az említett régióktól.

Az 1994 és 2006 között eltelt 12 évben – változatlan áron számolva – 61,6 szá- zalékkal nőtt a magyar gazdaság egy főre jutó GDP-je. Ugyanezen időszak alatt körülbelül 27 százalékkal emelkedtek a háztartások egy főre jutó jövedelmei,⁴ mi- közben a fogyasztási kiadások mintegy 51 százalékkal⁵ bővültek. Az országos át- lagértékek azonban minden egyes mutató esetében jelentős regionális különbsége- ket takarnak.

A vizsgált évtizedben eltérő folyamatok zajlottak az ország különböző részein, így – bár 2006-ra szinte semmit sem változott a régiók sorrendje – a területi különb- ségek jelentős mértékben nőttek. A fogyasztás, a jövedelem és a GDP is a központi régióban emelkedett a legnagyobb mértékben, ennek köszönhetően a főváros és Pest megye tovább növelte előnyét az ország többi részéhez képest. A két fejlett dunántúli régióban az életszínvonal 2006-ban is az országos átlag körül alakult, a gazdasági növekedés üteme viszont – bár a központi régiót leszámítva itt volt a leggyorsabb – kissé elmaradt az országostól. A két déli régió helyzete romlott: mivel a gazdasági növekedés itt volt a leggyengébb, az egy főre jutó GDP ebben a két országrészben ma már alig haladja meg az északkeleti területek szintjét, holott egy bő évtizeddel ezelőtt még jelentősnek mondható előnyük volt ezen a téren. A fogyasztás Dél- Dunántúlon nőtt a leglassabban, és itt a többi életszínvonalat jelző mutató növekedé- se is alacsony volt. Észak-Magyarország és Észak-Alföld helyzete felemásan alakult:

gazdasági értelemben továbbra is ez a két legfejletlenebb régió, ugyanakkor az egy főre jutó GDP-ben mért lemaradásuk körülbelül az ezredforduló óta stagnál, ami po- zitívumként értelmezhető a két déli régió folyamatos leszakadásához képest. A fo- gyasztás szintje és a jövedelmi helyzet továbbra is az északkeleti területeken a leg- rosszabb, a gazdasági növekedés üteme csak ahhoz volt elégséges, hogy lelassítsa az itt élők életszínvonalbeli leszakadását.

Összességében tehát a gazdaság és az életszínvonal alakulása szempontjából négy eltérő növekedési pályáról beszélhetünk: a dinamikusan növekvő központi régióról, az országos átlag körüli helyzetű és pozícióját megtartó északnyugati területekről, az átlag alatti helyzetű és fokozatosan leszakadó déli országrészről, valamint a lesza- kadt, de stagnáló északkeleti területekről.

Az adatok alapján az egyenletes növekedés és gyarapodás korszakának végén a korábbinál jóval nagyobb területi különbségeket találunk. Ebben a helyzetben kez- dődött meg a 2006–2007-es stabilizáció, ami valamelyest méréskelte a területi kü-

4 Az ESA szerinti növekedés. A HKF alapján becsült jövedelmek 35,3 százalékkal növekedtek.

5 A jövedelmekhez hasonlóan a fogyasztási kiadások alakulásában is markáns különbségek figyelhetők meg az ESA-adatok és a HKF idősorai között. A HKF alapján a háztartások fogyasztási kiadásai 23,4 százalék- kal nőttek 1994 és 2006 között.

lönbségeket. Ez a kiegyenlítő hatás azzal megmagyarázható, hogy a stabilizáció alapvetően a nettó bérjövedelmeket csökkentette a járulékemelésen keresztül, ezáltal nagyobb terhet jelentett a jobb helyzetben lévő régiókban, ahol magasabb a bérjöve- delmek aránya, míg az ország fejletlenebb területein kevésbé érvényesült ez a hatás.

Ennek következtében a fogyasztás is kevésbé esett vissza a szegényebb régiókban.

4. Eltérő életszínvonal – átalakuló fogyasztói szokások

A fogyasztással mért életszínvonal – bár eltérő mértékben – az összes országrész- ben nőtt 2007-ig. A területi különbségek fokozódtak a vizsgált évtizedben, ugyanak- kor azzal a kettősséggel állunk szemben, hogy általánosságban a társadalmon belül nem nőttek jelentősen az életszínvonalbeli egyenlőtlenségek. A jövedelmi tizedek át- lagos fogyasztási kiadásai alapján számított Gini-együtthatók⁶ azt mutatják, hogy az egyes decilisek fogyasztási kiadásai közötti egyenlőtlenségek 1994-ről 1996-ra, majd 1998-ra nőttek ugyan,⁷ azonban a társadalomnak ez a fajta kettészakadása nagyjából az ezredforduló környékén megállt, így az azóta bekövetkezett életszínvonal- emelkedés hasonlóan érintette a társadalom minden rétegét.

Ezzel szemben az életszínvonal területi különbségei pont az ezredforduló után nőttek meg. Amit azzal magyarázhatunk, hogy az eredetileg is szegényebb – és emi- att alacsonyabb fogyasztási szintű – régiókban jóval lassabban emelkedtek a jöve- delmek, mint a gazdagabb területeken. Ezáltal az itt élő családok egyre nagyobb ré- sze válik országos viszonylatban alacsony jövedelművé még akkor is, ha a régión be- lüli társadalmi pozíciója egyébként érdemben nem változik. Tehát az Észak- Magyarország és az Észak-Alföld régió háztartásai a növekvő fogyasztási színvonal mellett is relatíve szegényednek az ország többi részén élőkhöz képest.

A fogyasztás mennyiségi bővülésével párhuzamosan struktúrája is jelentős vál- tozásokon ment keresztül a vizsgált közel másfél évtizedben. Az ország összes ré- giójában végbement egy modernizációs folyamat, így a kiadások szerkezete hason- lóan változott, de területi eltérések ezen a téren is megfigyelhetők. Ebben a részben azt mutatom be, hogyan változott az egyes termék- és szolgáltatáscsoportok fo- gyasztásának volumene régiónként, és milyen okok állhatnak a területi különbsé- gek mögött.

6 A Gini-értékek: 1994-ben 0,1734; 1996-ban 0,1894; 1998-ban 0,2121; 2003-ban 0,2216; 2006-ban 0,2059; 2007-ben 0,2073. (KSH-adatok alapján, saját számítás. A Gini számításának módszerét lásd Éltető–

Havasi [2009] tanulmányában.)

7 Azaz a szegényebb háztartások relatíve kevesebbet, a gazdagabbak pedig egyre többet fogyaszthattak.

Általános tendencia, hogy az egy főre jutó kiadásokon belül csökkent az élelmi- szerekre költött pénzek aránya. A volument vizsgálva azt látjuk, hogy 1994 és 1996 között jelentős mértékben (körülbelül 12 százalékkal) visszaesett a fogyasztás. Ez- után (a jövedelmi helyzet javulásával párhuzamosan) lassú emelkedés kezdődött, ami 2002-ig tartott, utána a fogyasztás újra csökkenni kezdett és ez a trend 2007-ben is folytatódott. 2006-ban mennyiségben ugyanannyit fogyasztott a lakosság, mint egy évtizeddel korábban. Az élelmiszerfogyasztás csökkenését a naturális felmérések is megerősítik: 2002-ben több termékcsoport fogyasztása lényegesen meghaladta a ki- lencvenes évek közepének szintjét,⁸ ugyanakkor öt évvel később már szinte minden élelmiszerfajtából kevesebbet fogyasztottak a háztartásokban élők. Az élelmiszerfo- gyasztás szerkezete is átalakult, amit az árak eltérő alakulása, a divat, a fogyasztói szokások fokozatos változása okozhatott. Ezen túl pedig egy bizonyos életszínvonal fölött egyébként sem nő az elfogyasztott táplálék mennyisége, egyszerűen azért, mert a fogyasztásnak fizikai korlátai vannak (Lehota [2004]).

Az adatok szerint a dél-alföldi lakosság számít a legnagyobb élelmiszerfogyasz- tónak, ugyanakkor ennek közel ötödét saját termelésből fedezik. Ez az igen magas arány arra utal, hogy abban a régióban a legelterjedtebb az élelmiszerek nem regiszt- rált kereskedelme, ami a kimutatásokban összemosódik a saját termelésből származó felhasználással.⁹ Észak-Magyarország lakossága fogyasztja a legkevesebb értékű élelmiszert, mert itt magas az alacsony jövedelmű családok arányára. Az északi régió az egyetlen olyan országrész, ahol már 2006-ra is számottevően csökkent az élelmi- szerekre költött összeg reálértéke. A naturális felmérések szerint az ott élők ténylege- sen kevesebbet táplálkoztak 2006–2007-ben, mint a kilencvenes évek közepén.

Mint látható, több lokális és országos folyamat is befolyásolja az élelmiszerfo- gyasztást. Az is feltételezhető, hogy az élelmiszerek körében jelentős árkülönbségek lehetnek az egyes országrészek között, így pusztán a kiadások nagyságában mutatko- zó eltérések nem tárják föl az élelmiszerfogyasztás tényleges különbségeit. Sok eset- ben inkább arról lehet szó, hogy a fejletlenebb régiókban, elszegényedő családokban élők egyre olcsóbb termékeket vásárolnak, aminek következtében az ott fogyasztott élelmiszerek árszínvonala lassabban nőhet, mint az ország egészében (Zsibók–Reiff [2008]). Területi árindex híján azonban ezt a minőségi romlást csak sejteni lehet.

Pont fordított lehet a helyzet Budapesten, ahol jelentős mértékben nőtt az élelmiszer- re fordított kiadások reálértéke. Ennek hátterében az állhat, hogy az itt élő családok a magasabb életszínvonaluk miatt egyre drágább, jobb minőségű élelmiszereket vásá- rolnak, illetve gyakrabban járnak étterembe.

1994-ben – ahogy azóta is minden évben – a lakásfenntartás számított a második legnagyobb kiadási tételnek. A csoport aránya nőtt a kiadási struktúrán belül, mivel

8 Például az egy főre jutó húsfogyasztás több kilogrammal nőtt.

9 Ennek pontos számszerűsítése azonban lehetetlen (Ékes [1995]).

ezeknek a termékeknek és szolgáltatásoknak az ára a fogyasztói árindexnél gyorsab- ban emelkedett, miközben az összes háztartás energiafelhasználása és az általuk igénybe vett szolgáltatások mennyisége is növekedett (mintegy 22 százalékkal). Ez a növekedés az összes régióban megfigyelhető, és a háztartások modernizációjához köthető. 1994 óta több mint 1,2 millió háztartás kapcsolódott a csatornahálózatra.

Ezeknél a családoknál korábban nem létező kiadás jelent meg a csatornadíj formájá- ban. A csatornarendszer mellett a földgázhálózat is jelentős mértékben bővült, így nőtt a lakosság által fölhasznált földgáz mennyisége. A lakossági villamosenergia- felhasználás is emelkedett, ami szintén a hálózat bővülésének következménye. A háztartások villamosenergia-fogyasztása 2007-ben szinte ugyan annyi volt, mint 1994-ben, annak ellenére, hogy a felszereltség színvonala meghaladja a korábbi szin- tet. Ez arra utal, hogy a korábbi elavult, energiapazarló berendezések lecserélődtek, és ez az energiatakarékosság képes volt ellensúlyozni azt, hogy időközben széles körben elterjedt olyan energiafogyasztó gépek használata, mint a mikrohullámú sütő vagy a személyi számítógép.

Területi eltérések itt is akadnak. A fővárosban élők által kifizetett összegek na- gyobb mértékben különböznek az országos szinttől, ami a társasházi lakások magas arányának tudható be, mivel ezek fűtése drágább, és itt a közös költség is megjelenik a kiadások között. A vidéki régiókban élők közel azonos összegeket fizetnek lakás- fenntartásra. A kisebb különbségeket a lakásállomány helyi sajátosságai okozhatják, illetve a regionális közüzemi szolgáltatók eltérő árképzése.

2006-ban az élelmiszerek után már a közlekedésre és hírközlésre költötte a leg- többet a lakosság¹⁰ (az összes kiadás több mint ötödét, míg 1994-ben alig 14 százalé- kát). Bár az általunk használt, régebbi típusú KSH-nómenklatúra összevonja a kétfaj- ta kiadási csoportot, mi ezúttal külön tárgyaljuk a közlekedésre és hírközlésre fordí- tott összegeket.

A közlekedéssel kapcsolatos fogyasztás reálértéken számítva is dinamikusan bő- vült 1994 és 2007 között. Az 1995–1996-os stabilizáció során a lakosság nagymér- tékben (közel negyedével) csökkentette a közlekedésre fordított összegek értékét, rá- adásul ez a takarékosság mindegyik régióra jellemző volt. A kiigazítást követően már jelentős mértékben nőtt a fogyasztás, aminek volumene 2006-ban 109 százalékkal meghaladta a tíz évvel korábbi szintet. Ez jórészt azzal függ össze, hogy nőtt a ház- tartások mobilitása. A 2005-ös mikrocenzus adatait fölhasználva azt látjuk, hogy a munkavállalók közel harmada, a diákoknak pedig negyede napi szinten ingázik, ami a kilencvenes évek közepén még kevésbé volt jellemző. Az ingázás a vidéki nagyvá- rosok környékén is megfigyelhető, és igen nagy méreteket ölt a központi régióban (Faluvégi [2008]). Az olcsóbb lakás és a nyugodtabb életkörülmények miatt sok csa-

10 2007-re – elsősorban a jelentős energiaár-emelkedések miatt – a közlekedés és hírközlés helyett újra a lakásfenntartás vált a második legnagyobb kiadási tétellé.

lád költözött ki Budapestről a környező kisebb településekre úgy, hogy továbbra is a fővárosban dolgoznak, és gyermekeik is ott járnak iskolába, tehát ingázni kénysze- rülnek. Ezért többen vásárolnak távolsági bérletet, vagy fogyasztanak a korábbinál nagyobb mennyiségű üzemanyagot. Észak-Magyarországon a legalacsonyabb a napi rendszerességgel kocsival közlekedők aránya, ami indokolja a kisebb kiadásokat. A két alföldi régióban az országos átlagnak megfelelő az autóval ingázók aránya, a közlekedési kiadások viszont alacsonynak számítanak. E mögött feltételezhetően a még mindig elterjedt benzinturizmus állhat, mivel az itt élők könnyen jutnak hozzá az olcsóbb szerb, román és ukrán üzemanyaghoz.

A hírközlési kiadások növekedése összefügg a háztartások felszereltségének javu- lásával. Az ezredforduló óta gyorsan nőtt a mobiltelefont használók száma és a vi- lághálóra is egyre többen csatlakoznak. Ez utóbbihoz elengedhetetlen volt a számító- gép-állomány növelése, ami nem kis részben a Sulinet-programnak volt köszönhe- tő.¹¹ Megfigyelhető, hogy a budapesti lakosság költi a legtöbbet erre a kiadási cso- portra, ami nem meglepő, hiszen az országon belül itt épült ki a legjobban a tele- kommunikációs hálózat, és a számítógéppel rendelkezők aránya is itt a legmagasabb.

A vidéki régiókban élők fogyasztása elmarad az országos átlagtól, ugyanakkor az utóbbi években e téren megindult a felzárkózás.

Az étkezés, a lakhatás és a közlekedés-hírközlés teszi ki együttesen a családok fogyasztási kiadásainak közel héttizedét.

1994-ben – régiótól függően – a családok 100 elköltött forintból átlagosan 4-et fordítottak élvezeti cikkekre.¹² Ez az arány 2007-re 3-3,5 százalékra csökkent. Az árak alakulása miatt ez azt jelenti, hogy a háztartások 2007-ben összességében ke- vesebb élvezeti cikket vásároltak, mint 13 évvel korábban. Ezeket az adatokat azonban körültekintően és kritikusan szabad csak felhasználnunk. Ugyanis a HKF fogyasztásfelmérése a családok naplóban vezetett kiadásain alapszik, tehát feltéte- lezhető, hogy a válaszadók eltitkolják az illegálisan vásárolt vagy előállított termé- keket (például az „általuk importált” vagy az aluljáróban vett csempészett cigaret- tát és szeszesitalt, házilag előállított pálinkát). Mivel az erős dohányzás és az alko- holizálás társadalmilag kevésbé elfogadott, így azt is feltételezhetjük, hogy a ház- tartások még a legális vásárlásból származó fogyasztást sem vallják be teljes egé- szében. A továbbiakban különbontom a szeszesitalok és a cigaretta fogyasztásának alakulását, és – az eltitkolt fogyasztás hatását csökkentendő – összevetem az ESA

11 A háztartások számítógép-állománya a program idején – 2003 és 2006 között – több mint a duplájára nőtt.

12 A kiadási csoportok általunk használt nómenklatúrája az alkoholmentes italokat, a szeszes italokat és a dohányárukat sorolja az élvezeti cikkek közé. Az elemzés során azzal a módosítással éltem, hogy az alkohol- mentes italokat átsoroltam az élelmiszerek közé, így az élvezeti cikkek kategória ebben a tanulmányban minden esetben alkoholt és dohánytermékeket takar.

szerinti trendekkel is. Meg kell jegyeznem azonban, hogy még a nemzeti számlák összeállításakor felhasznált becslések is elmaradhatnak az alkohol és cigaretta tényleges fogyasztásától.

A HKF szerint a szeszesital-fogyasztás mindegyik régióban csökkent a kilenc- venes évek közepén: 1994 és 1996 között mintegy 36 százalékkal esett vissza. Az 1996-os „mélypontot” követően 2002-ig lassan nőtt a fogyasztás, majd újra csök- kenni kezdett. Összességében a családok – saját bevallásaik szerint – 2007-ben kö- rülbelül ugyanannyi szeszes italt fogyasztottak, mint 11 évvel korábban. A HKF- és az ESA-adatok ütköztetéséből már egyáltalán nem tűnik ki ez az egészségesebb életvitel. Az ESA szerint is 1996-volt az alkoholfogyasztás „mélypontja”, ezt köve- tően (2001-ig) gyorsan nőtt, 2001 és 2005 között stagnált, majd újra nőni kezdett, és végül 2007-ben 44 százalékkal több alkoholt fogyasztottak hazánkban, mint 1996-ban.

A szeszesitalnak kiterjedt feketepiaca van Magyarországon, és az is megfigyel- hető, hogy az adóemelések után az alföldi régiókban az átlagosnál jobban csökkent a fogyasztás. Ezek a területek határosak Romániával és Ukrajnával, ahonnan a leg- több becsempészett jövedéki termék származik.¹³ Így az adóemelés részben a csempészet fellendülésével járhatott együtt, ami bizonyítja, hogy a keményebb adópolitika, csak a szigorúbb ellenőrzésekkel együtt lehetne alkalmas az alkohol- fogyasztás csökkentésére.

A fogyasztás a dohányáruk esetében is csökkent 1996-ig, azonban a visszaesés itt kevésbé volt markáns (országos átlagban 10 százalékot tett ki). 2003-ig stagnálásról beszélhetünk, ezután csökkenni kezdett a fogyasztás, így 2007-ben összességében 20 százalékkal kevesebb dohányipari terméket vásároltak a családok, mint 1994-ben. Az ESA-adatok is a fogyasztás stagnálását mutatják 1996 és 2002 között, majd utána lé- nyegesen csökkent a háztartások által fölhasznált dohánytermékek mennyisége. Az 1. ábrán látható, hogy a jövedéki adó emelésének hatására mind a bevallott, mind a becsült cigarettafogyasztás visszaesett. Ez a csökkenés végbemehetett a valóságban is, de az is lehetséges, hogy a hirtelen drágulás miatt a korábbi szinthez képest olyan mértékben futott föl a cigaretta feketekereskedelme, hogy ahhoz a becslési módsze- rek sem tudtak azonnal idomulni.¹⁴ Jelen tanulmány keretei nem teszik lehetővé, hogy eldöntsük ezt a kérdést, ugyanakkor valószínűsíthető, hogy – a szeszesital- fogyasztáshoz hasonlóan – az adóemelés csak minimális hatással lehetett a tényleges fogyasztásra. A cigarettafogyasztást hosszabb távú vizsgálatakor nem tapasztalhatók jelentős területi eltérések, és a jövedékiadó-emelés után is hasonlóan esett vissza a fogyasztás a régiókban.

13 Elsősorban a Dél-Alföld fertőzött csempészet szempontjából (Kobolka–Kovácsics [2004]).

14 Erre utal az is, hogy 2006-tól már nőtt a becsült fogyasztás, sőt, 2007-ben megközelítette az adóemelések előtti szintet.

1. ábra. A cigarettafogyasztás és az adótartalom összefüggései

0 20 40 60 80 100 120 140

1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 A cigaretta* árában megjelenő elemek (forint, 1994-es áron)

0 20 40 60 80 100 120

A megvásárolható cigaretta mennyisége (doboz/fő/év)

Áfa Jövedéki adó Cigaretta alapára

Hány doboz cigaretta* vásárolható az ESA fogyasztási kiadásokból (jobb tengely) Hány doboz cigaretta* vásárolható a HKF fogyasztási kiadásokból (jobb tengely)

év

* A KSH által mért referencia márkából.

Forrás: A KSH és a Pénzügyminisztérium adatai alapján saját számítás.

Az 1995-ös stabilizáció során jelentős mértékben csökkent az egy főre jutó ru- házkodásra fordított kiadások reálértéke, 1996-ban közel negyedével kevesebbet vá- sárolt a lakosság, mint 1994-ben. 1996 és 2006 között folyamatosan nőtt a vásárolt ruházati termékek és szolgáltatások mennyisége. 2006-ban a családok az általuk kifi- zetett pénz 4,9 százalékát fordították öltözködésre. A 2007-es megszorításokra ha- sonlóan reagált a lakosság, mint 1995-ben: csökkentette ruhafogyasztását. Ezen a té- ren is jelentős regionális eltéréseket tapasztalhatunk. A fővárosban élők közel 40 százalékkal, a közép-magyarországi lakosok pedig 21 százalékkal többet fordíthat- nak ruházkodásra, mint az országos átlag. Ebben minden bizonnyal szerepe van a magasabb jövedelemnek és foglalkoztatásnak is, mivel az előbbi lehetővé, az utóbbi szükségessé teszi a csinosabb öltözködést, a több vásárlást. Ezzel szemben az Észak- Alföldön élők az átlagnál mintegy 16 százalékkal kevesebbet fordítanak ruházkodás- ra. Ennél alig kisebb az észak-magyarországon lakók lemaradása (12%). A jelentős különbségeket az eltérő jövedelmi helyzet mellett a településhálózat sajátosságai is indokolják, mivel az ország aprófalvas területein élők nehezebben jutnak el a na- gyobb kínálatot biztosító nagyvárosi áruházakba. A településhálózatnak ez a hatása elsősorban Észak-Magyarországon figyelhető meg. Az Észak-Alföldön élők – bár keveset költenek ruházkodásra –, de ez az összeg a kedvezőtlen jövedelmi viszonya- ikhoz képest aránylag magas. Valószínűleg ez azzal függ össze, hogy ott a legmaga-

sabb a gyermekek aránya a népességen belül, nekik pedig muszáj gyakrabban cserél- ni a ruhatárukat.

A háztartásra és lakásfelszerelésre fordított kiadások a fogyasztói struktúra egyik legstabilabb elemét jelentik. A lakhatási körülmények javítására fordított pénzek 2007-ig arányaikban annyival nőttek, mint az összes kiadás, de mivel a lakásfelszerelési cikkek árnövekedése elmaradt az inflációtól, így a fogyasztás reálér- téke több mint a duplájára nőtt egy évtized alatt. Ez szorosan kapcsolódik az ezred- forduló után indult lakáspiaci konjunktúrához, amit az államilag támogatott lakáshi- telek – és az ehhez kapcsolódó adókedvezmény – megjelenése okozott, mivel a la- kásváltás és a lakásfelújítás általában jelentős felszerelési kiadásokkal is jár. A 2. áb- rán látható, hogy a 2000 és 2003 közötti időszakban bővült leggyorsabban a háztartá- sok tartós fogyasztási cikkel való ellátottsága is.

2. ábra. A háztartásvitelre és lakásfelszerelésre fordított kiadások, a lakásberuházások és a tartós fogyasztásicikk-állomány alakulása 1994-hez képest

-60%

-40%

-20%

0%

20%

40%

60%

80%

100%

120%

1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 Épített lakások száma az adott évben (1994=0%)

Lakásberuházások*

Háztartás- és lakásfelszerelésre fordított kiadások**

Tartós fogyasztási cikkek állománya (1994=0%) Százalék

év

* 1994-es árszínvonalon, a fogyasztói árindexszel deflálva.

** 1994-es árszínvonalon, a termékcsoport saját árindexével deflálva.

Forrás: KSH adatai alapján saját becslés.

A lakásvásárlások mellett lezajlott egy modernizációs folyamat is, amely során a családok korábban kevésbé elterjedt eszközökkel szerelték föl lakásukat. A háztartá- sok felszereltségében kisebb területi különbségeket találunk, mint általában véve a fogyasztási kiadásoknál. Dél-Alföldön és Észak-Magyarországon voltak a legalacso- nyabbak a lakásfelszerelési kiadások, így ebben a két régióban a legrosszabb a ház-

120 100 80 60 40 20 0 –20 –40 –60

tartások tartós fogyasztási cikkel való ellátottsága. Az észak-alföldi lakások szintén a rosszabbul felszereltek közé számítottak a kilencvenes évek közepén, de az ott élők, magasabb kiadásaikkal csökkenteni tudták hátrányukat. Mint a legtöbb más kiadási tételnél, lakásfelszerelésre is a Budapesten és a központi régióban élők fordították a legmagasabb összegeket.

Az egészségügyre és testápolásra költött összegek az összes kiadás 4-5 százalé- kát tették ki a kilencvenes évek közepén. 2007-ben a családok már minden 100 elköl- tött forintjukból körülbelül hetet erre a két termék- és szolgáltatáscsoportra fordítot- tak. Az egészséggel és testápolással kapcsolatos fogyasztást egy kategóriába sorolja a KSH nómenklatúrája, de ebben az elemzésben – elsősorban az egészségügyi fo- gyasztás különleges tendenciái miatt – külön vizsgáltam a két csoportot.

1995–1996-ban az egészségügyi kiadások reálértéke annak ellenére sem esett vissza, hogy a stabilizációs program egyik fontos eleme volt a gyógyszerár- támogatások csökkentése, ezáltal az egészségügyi termékek (aminek nagy részét a gyógyszerek teszik ki) és szolgáltatások ára jóval a fogyasztói árindexet meghaladó mértékben nőtt.¹⁵ A többi termékkel és szolgáltatással szemben az egészségügyi ki- adások volumene csak lassan csökkent. Ebben az időszakban a területi különbségek is mérséklődtek, ami annak tudható be, hogy a gyógyszerek ártámogatásának csök- kenésével a szegényebbek inkább más kiadásaik terhére finanszírozták gyógyíttatá- suk költségeit, és az egészségügyi fogyasztás színvonalát igyekeztek fönntartani. Az egyes régiók fogyasztási szintjének közeledése azonban csak 1999-ig tartott, majd hirtelen megváltoztak az egészségügyi kiadások tendenciái. Az ezredfordulót követő három év alatt közel 50 százalékkal emelkedett, majd ezen a magasabb szinten állan- dósult a kiadások volumene. Ebben az időszakban – az ártámogatási rendszer foko- zatos változásaival párhuzamosan – az egész gyógyszerpiac átalakult, néhány év alatt nemcsak az árak emelkedtek, hanem a ténylegesen megvásárolt gyógyszermennyiség is nőtt. A fogyasztás növekedését nagyrészt az okozta, hogy ebben az időszakban bővült leggyorsabban a vény nélkül kapható gyógyszerek forgalma, illetve a vényre kapható, de egymással helyettesíthető készítmények száma. Valószínűsíthető, hogy a családok fokozatosan kibővítették „házi patikájukat”, mivel a gyógyszerfelhaszná- lásban is egyre inkább a fogyasztói szemlélet jut érvényre.¹⁶ Általánosabb érvényű következtetésre nem vállalkoznék, a gyógyszerfogyasztási szokások elemzése – a téma komplexitása miatt – önálló kutatás témája is lehetne. Ennél a termékcsoportnál

15 1994 és 1997 között a gyógyszerek, gyógyáruk és egészségügyi szolgáltatások ára 2,45 szorosára nőtt, míg a fogyasztói árak színvonala „csak” 187 százalékkal emelkedett.

16 Ritkán készül átfogó elemzés a lakosság gyógyszer-felhasználási szokásairól. Szerencsére pont az álta- lam vizsgált időszak kezdetén, illetőleg 2003-ban (a gyógyszerfogyasztás ugrásszerű növekedése után) készült el az Országos Lakossági Egészségfelmérés. Ebből kiderül, hogy 1994-ben a férfiak 20,6, a nők 29,7 százaléka volt rendszeres gyógyszerfogyasztó. Ezek az arányok rendre, 35,6, illetve 57,8 százalékra nőttek 2003-ra (KSH [2007]).

is megfigyelhető, hogy az ország gazdagabb régióiban élők kiadásai magasabbak, emellett az egyes területek demográfiai sajátosságai is nagymértékben befolyásolják az egészségüggyel kapcsolatos fogyasztást. Budapesten a nyugdíjasok nagyobb ará- nya és a magas jövedelműek száma – akik jobban tájékozottak a lehetőségekről és ezért több szolgáltatást igényelnek – indokolja az országos átlagnál mintegy 30-40 százalékkal több egészségügyi kiadást. A vidéki területek közül Dél-Alföldön a leg- magasabbak ezek a ráfordítások, szintén az idősebbek magas aránya miatt. Hasonló- an elöregedő Dél-Dunántúl lakossága is. Itt az egészségügyi szolgáltatásokra fordí- tott kiadások ugyan alacsonyabbak, de a gyógyszerfogyasztás a dél-alföldihez hason- lóan magas. A két fejlettebb dunántúli régióban a magasabb jövedelmekhez képest viszonylag alacsonyak az egészségügyi kiadások, mivel itt az átlagnál kisebb a nyugdíjasok és a kisgyermekes családok aránya. Ezzel szemben az észak-alföldi csa- ládok jövedelmi helyzetükhöz képest sokat költenek egészségükre, ami a gyermekek nagyobb számával állhat összefüggésben. Mindezek alapján elmondható, hogy az el- térő jövedelmi helyzet mellett az egyes régiók demográfiai sajátosságai is jelentős mértékben befolyásolják az egészségügyi kiadások nagyságát.

A testápolásra fordított összegek reálértéke közel 10 százalékkal csökkent 1994 és 1996 között. A visszaesés elsősorban a vidéki régiókban volt nagymértékű, ugyanakkor nem találtunk szabályszerű tendenciát e téren.¹⁷ 1997 és az ezredforduló között lassú emelkedést mutatott a fogyasztás, majd ezt követően – a jövedelmi hely- zet javulásával – minden országrészben nőtt a vásárolt termékek és igénybevett szol- gáltatások mennyisége. 2003 óta gyakorlatilag stagnál a fogyasztás, és úgy tűnik, hogy a 2007-es újabb kiigazítás sem eredményez visszaesést.

A művelődésre, üdülésre és szórakozásra költött pénzek a kilencvenes évek kö- zepén az összes folyó kiadás körülbelül 6 százalékát tették ki. Ez az arány 2006-ra – kisebb ingadozásokkal – fokozatosan 8,5 százalékra emelkedett. Reálértéken szá- molva azt látjuk, hogy a szabadidő eltöltésével összefüggő fogyasztás az 1995–1996- os megszorítások idején először stagnált, és csak 1997-re csökkent. A vásárolt meny- nyiség lassan nőtt 1999-ig, majd az ezredfordulót követő néhány évben jelentős nö- vekedés ment végbe, ezáltal 2006-ra a fogyasztás volumene közel megduplázódott,¹⁸ ami az életszínvonal javulásának egyértelmű bizonyítéka. Ez a kedvező tendencia 2007-ben tört meg, amikor kismértékben visszaesett a fogyasztás. E kiadáscsoportra jellemző, hogy szorosan együtt mozog a jövedelmi viszonyokkal. A háztartások a jö- vedelmi helyzet javulásra gyorsan reagálnak, és növelik a szabadidővel összefüggő költekezéseiket. A „szűkebb esztendőkben” viszont csökken a szabadidős fogyasztás, mivel a családok általában ezt tekintik a leginkább nélkülözhető kiadásnak. Az is

17 Dél-Alföldön például emelkedett a fogyasztás, Közép-Dunántúlon kissé csökkent, Nyugat-Dunántúlon viszont jelentős mértékben visszaesett a vásárlások volumene.

18 A növekedés körülbelül 89,3 százalékot tett ki.

megfigyelhető, hogy a fogyasztás korántsem olyan mértékben esik vissza, mint a jö- vedelmi színvonal. Ezt az okozza, hogy a kulturális, szabadidős fogyasztás rendkívül egyenlőtlenül oszlik meg a különböző jövedelmi színvonalú társadalmi csoportok között.¹⁹ Amikor csökken a bevételek vásárlóértéke, akkor ez sokkal inkább sújtja a szegényebbeket, akik kénytelenek visszafogni kiadásaikat. A jobb módú családoknál viszont a reáljövedelem-csökkenés sok esetben csak a vagyongyarapodás ütemének lassulását jelenti, azaz akár fönn is tarthatják korábbi fogyasztási színvonalukat, vagy legalábbis kevésbé kell azt visszafogniuk.

A kiadási szint és a jövedelmi helyzet szoros kapcsolata miatt itt találjuk a legna- gyobb különbségeket az országon belül. Ezt az okozza, hogy a lakosság leggazda- gabb tíz százalékához köthető az összes szabadidős fogyasztás több mint negyede.²⁰ Mivel ez a felső réteg nagy arányban él a fővárosban, így a szabadidővel összefüggő kiadások ott a legmagasabbak. Ez részben a magas kulturális kiadásoknak köszönhe- tő, hiszen a Budapesten élők választhatnak a legszélesebb kulturális kínálatból. A kulturális kiadások mellett itt az üdülésre fordított összeg is mintegy 110 százalékkal magasabb, mint az országos szint. Észak-Alföld és Észak-Magyarország lakossága még a vidéki átlagnak megfelelő összeget sem költheti el kikapcsolódásra. Ennek az a fő oka, hogy ebben a két régióban a legmagasabb az alacsony jövedelmű családok aránya a lakosságon belül.

A lakásberuházásokra fordított kiadások 2001 és 2003 között emelkedtek a legna- gyobb mértékben, az államilag támogatott lakáshitelek bevezetése után. Az ingatlanvá- sárlásra, lakáshitel-törlesztésre és lakásfelújításra fordított összegekben nem láthatók azok a jellegzetességek, mint a többi kiadás esetében, így nem jellemző Budapest és Közép-Magyarország fölénye és a szegényebb régiók hátránya. Ezt elsősorban az okozhatja, hogy bár Budapesten (akár csak a többi kiadási tétel esetében) minden az ingatlannal kapcsolatban felmerülő költség (munkabér, építőanyag ár) magasabb, mint vidéken, ugyanakkor itt kevesebb lakás épül, és kevesebbet is újítanak fel, ami ellensú- lyozza a magasabb költségeket. A ház- és lakásépítés a két fejletlenebb észak-keleti ré- gióban a legolcsóbb, amihez az alacsonyabb bérszínvonal mellett az is hozzájárul, hogy ott a családok részben maguk végzik el az építési-felújítási munkálatokat, míg a fővárosban inkább a lakások építtetése jellemző. Mindezek hatására a lakásberuházási- kiadások esetében nem állapítható meg régióspecifikus jellemző.

Jóval nagyobb regionális különbséget tapasztalhatunk, ha a lakások átlagos alapte- rületét hasonlítjuk össze. Ebben a tekintetben a vidéken élők vannak előnyben a fővá- rosiakhoz képest, nyilvánvalóan azért, mert a vidékiek jelentős részének nagyobb alap- területű családi háza van, míg Budapesten a lakosság nagyobb aránya lakótelepeken,

19 A Gini-együttható a kultúrjavak esetében jóval magasabb, mint az összes fogyasztásra nézve. A Gini ér- téke: 1996-ban 0,2934; 1998-ban 0,3242; 2003-ban 0,3198; 2006-ban 0,3034; 2007-ben 0,2918. (KSH-adatok alapján saját számítás.)

20 Ha a felső népességi ötödöt nézzük, akkor ez az arány már meghaladja a 40 százalékot is.

illetve társasházakban él, és az ezekben kialakított lakások alapterülete általában vi- szonylag kicsi. Annak ellenére, hogy a lakások átlagosan a szegényebb régiókban na- gyobbak, az ingatlanárak a központi régióban és Budapesten, a vidéki területek közül pedig Nyugat-Dunántúlon a legmagasabbak.²¹ Logikus, hogy az ország legfejlettebb, legtöbb munkalehetőséget nyújtó területein magasabbak a lakásárak, míg az elmaradot- tabb, rosszabb helyzetű régiókban olcsóbbak a lakóingatlanok, a különbségek azonban igen nagyok, és súlyos következményekkel járnak. A tanulmány készítésekor rendel- kezésemre álló adatok szerint 2003-ban Közép-Magyarországon 8,9 évi átlagjövede- lem volt szükséges az átlagos lakás megvásárlásához. Ez az arány az alföldi és az észa- ki országrészekben 5,1-5,3 év volt. Ráadásul a helyi jövedelmi viszonyokkal számol- tam, tehát a központi régió magas jövedelmi szintjével is nehezebb volt helyben lakás- hoz jutni, mint a fejletlenebb területeken. A gondolatmenetet meg is fordíthatjuk, így a vidéki régiókban élők lakásvagyona jóval kevesebbet ér, mint azoké, akik a központi országrészben laknak. Ez pedig a munkaerő mobilitásának súlyos gátja, mivel a kevés- bé értékes lakásvagyon mintegy „röghöz köti” azokat a családokat, akik már leteleped- tek egy adott területen,²² így a jobb munkalehetőségekért csak a magasabban képzett, fiatalabb (még nem letelepedett) réteg hagyja el a régiót, ami fokozza az országrész le- szakadását.

5. A jövedelmi különbségek – eltérő korösszetétel, és munkaerőpiac

A háztartások által bevallott jövedelmek²³ egy főre jutó értéke – összehasonlító áron számolva – 17,8 százalékkal csökkent 1994 és 1996 között. 1997-ben megállt a reáljövedelmek csökkenése, és 2006-ig minden évben stagnált, vagy nőtt a jövedel- mek vásárlóértéke (tíz év alatt összesen közel 65 százalékkal). 2007-ben a stabilizá- ciós csomag eredményeként újra csökkentek a reáljövedelmek, a családok által be- vallott jövedelmek értéke 30,4 százalékkal volt magasabb, mint 1994-ben.²⁴ A jöve-

21 Ez utóbbi arra is utalhat, hogy jelentős lehet a külföldi – elsősorban osztrák – jelenlét a régió lakáspiacán.

22 Lakásukat eladva még mindig nagy megtakarításokra vagy adósság felvállalására lenne szükségük ahhoz, hogy a fejlettebb országrészekbe települjenek, és emiatt – még a kedvezőbb munkaerő-piaci körülmények elle- nére is – esetleg csak évek alatt érnék el újra a korábbi életszínvonalat.

23 Mivel a jövedelmek felmérése önbevalláson alapul, ezért azok abszolút nagyságából még az egyre fejlet- tebb adatgyűjtési/pótlási technikák mellett is csak óvatos következtetéseket vonhatunk le. Ennek ellenére az adatokban lévő területi eltérések, főbb tendenciák hasznos információkat hordoznak. (Az eltitkolt jövedelmek- kel és fogyasztással részletesen foglalkozott például Ékes [1995]).

24 1999-ben jelentős módszertani változások történtek a HKF jövedelem-felvételi részében. E helyütt ki- szűrtem ennek a változásnak a torzító hatását. (Az egymást követő években az azonos módszertan szerint fel- vett reáljövedelmek láncindexeinek szorzatával számoltam.)

delmek alakulásában az eltérő foglalkoztatási és demográfiai helyzet járul hozzá leg- inkább a területi különbségekhez. Mivel a munkajövedelem magasabb bevételeket biztosít egy-egy családban, mint a szociális jövedelem, ott kedvezőbb a lakosság jö- vedelmi helyzete, ahol van munka. Budapest kimagasló előnyét a foglalkoztatottak nagyobb aránya okozza, ráadásul itt a bérszínvonal is magasabb, mint az ország többi részén. A fővárosban jelentős a nyugdíjas korú népesség aránya, de ők sem nagyon húzzák le a jövedelmi szintet. Ez annak köszönhető, hogy korábban is ez volt az or- szág legfejlettebb, legmagasabb életszínvonalú része, emiatt pedig az országban átla- gosan a fővárosban élő nyugdíjasok kapják a legmagasabb ellátmányt. A központi régió és a főváros között a leglényegesebb különbség az, hogy az agglomerációs tér- ségben magasabb a gyermeket nevelő családok aránya, az ő jövedelmi szintjük pedig alacsonyabb az átlagnál. Nyugat-Dunántúl kedvező helyzetéhez az átlagnál jobb fog- lalkoztatottság mellett a külföldön – feltételezhetjük, hogy főként Ausztriában – szerzett magas jövedelmek járulnak hozzá, ugyanakkor az alacsony vállalkozói jöve- delmek a szürkegazdaság nagyobb jelenlétére utalnak. Közép-Dunántúl helyzete ha- sonló, azzal a különbséggel, hogy itt jóval alacsonyabbak a külföldről származó be- vételek, viszont valamivel kisebb lehet a hazai vállalkozók által eltitkolt jövedelmek aránya is.

Dél-Dunántúlon és Dél-Alföldön az agráriumban dolgozók és a nyugdíjasok magas aránya társul az alacsony foglalkoztatottsághoz, ami lefelé húzza a jövedel- meket. Ráadásul a dél-alföldi nyugdíjasoknak egy jelentős része a mezőgazdaság- ból került ki, így korábbi alacsony keresetük miatt jelenlegi ellátásuk is alacsony.

A régió lakosságának helyzete valamivel kedvezőbb lehet annál, mint ami az ada- tokból következik, mert az agráriumban magas a feketén keletkezett jövedelmek aránya. Észak-Alföld az ország „legfiatalabb” régiója, mivel itt a legmagasabb a gyermekek aránya a lakosságon belül, ami önmagában rontja a jövedelmi helyze- tet. Ehhez társul az alacsony foglalkoztatás, valamint az országban legrosszabbnak számító bérszínvonal is. Mindezek mellett a vállalkozók bevételein belül itt becsü- lik az egyik legmagasabbnak a be nem vallott rész arányát. A munkanélküliség Észak-Magyarországon a legnagyobb, és az eltitkolt vállalkozói jövedelmek aránya is igen magas. A rendszerváltozás utáni ipari recesszió az északi régiót érintette a legnagyobb mértékben. A Dunántúl fejlettebb részeivel ellentétben itt a nehézipar és a bányászat helyére nem települtek be új iparágak, így az elbocsátott munkavál- lalók jelentős része nem talált új munkahelyet sem. A hosszú távon munka nélkül maradók közül sokan menekültek itt a rokkantsági nyugdíjrendszerbe. Megfigyel- hető, hogy az ország szegényebb részein magas a gyermeket nevelő családok ará- nya, ezáltal viszont a következő generáció jelentős része eleve kedvezőtlenebb tár- sadalmi viszonyok közül indul, ami a regionális különbségek hosszabb távú növe- kedésének irányába mutat. Az egyes jövedelmi rétegek közötti különbségek csak

kismértékben emelkedtek 1996-óta,²⁵ de a regionális eltérések növekedése jelentős, így a hátrányos helyzetű régiókban egyre nagyobb az országos viszonylatban sze- gényebbnek számító lakosság aránya.²⁶

6. A különbségek legfőbb oka – az eltérő gazdasági szerkezet

Az egy főre jutó GDP tekintetében nőttek leggyorsabban a regionális különbsé- gek, amit az egyes területek eltérő gazdasági szerkezete okozott. Hazánkban is érvé- nyesül az a többi fejlett országra jellemző tendencia, hogy a megtermelt hozzáadott értéken belül a szolgáltató ágazatok részesedése növekszik. Ezzel párhuzamosan az ipar GDP-n belüli aránya stagnál, míg a mezőgazdaság hozzájárulása a nemzeti össz- termékhez csökken. A bruttó hozzáadott érték adatait vizsgálva azt látjuk, hogy or- szágos átlagban ennek 62 százalékát termelték a szolgáltató ágazatok a kilencvenes évek közepén; ez az arány 2007-re 66 százalék fölé emelkedett.²⁷ Amennyiben figye- lembe vesszük az árak eltérő alakulását, úgy azt tapasztaljuk, hogy – az agrárium súlyvesztése mellett – az ipar is egyre fontosabb szerepet tölt be gazdasági életünk- ben.²⁸ A 2. táblázatban azt kíséreltem meg kimutatni, hogy a bruttó hozzáadott érték 1995 és 2007 közötti²⁹ növekedésében régiónként mekkora szerepe volt az egyes ágazatoknak. Bizonyos – a későbbiekben részletezett – lényeges tendenciák miatt a szolgáltatásokat közösségi és piaci szférára osztottam föl. Ez a közösségi/állami szfé- ra nem egyezik meg az ESA-ban használatos kormányzati szektorral. Olyan szolgál- tató ágazatokat soroltam ide, amelyekben meghatározó – bár nem feltétlenül kizáró- lagos – az állam, mint gazdasági szereplő (valamint a közösségi funkciókat ellátó

25 A decilisenként vett egy főre jutó jövedelmek Gini-együtthatói: 1994-ben 0,2252; 1996-ban 0,2382;

1998-ban 0,2479; 2003-ban 0,2550; 2006-ban 0,2558; 2007-ban 0,2546. (KSH-adatok alapján, saját számítás.) Az adatokból az is látszik, hogy az egyes rétegek közötti egyenlőtelenségek 1998 óta csak lassan nőnek. A terü- leti különbségek növekedése viszont ettől az évtől kezdve gyorsult föl. Érdemes megnéznünk Tóth [2006] – a HKF-nél kétségkívül pontosabb adatokon alapuló – számításait. Szerinte az egyenlőtlenségek 1996-tól 2003-ig lassan nőttek, majd 2005-re csökkentek, azaz az egyenlőtlenség mértéke váltakozó.

26 Közép-Magyarországon a Budapest-agglomeráció, illetőleg vidéken a városok-falvak viszonylatban is el- térő jövedelmi tendenciák alakultak ki. Ebben a tanulmányban az ország polarizálódásának ezt a folyamatát nem vizsgáltam. Átfogó munka olvasható erről: Éltető–Havasi [2009].

27 A vidéki régiók gazdaságában a szolgáltató ágazatok súlya 54,6 százalékról 56,4 százalékra nőtt.

28 Ennek az az oka, hogy az ipar által termelt hozzáadott érték piaci ára lassabban nőtt, mint a többi ágazat termelésének árindexe. Ezáltal az adott folyó áron számított hozzáadott érték növekménye az ipar esetében ma- gasabb volumennövekedést jelent, mint más ágazatok esetében.

29 Ehelyütt azért 1995-a bázisév, mert a nemzeti számlákról készült legfrissebb, legátfogóbb kiadvány adat- sorai eddig az évig nyúlnak vissza. A KSH közleménye szerint nem is tervezik a számlarendszer konzisztens visszavezetését a korábbi évekre, mivel – részben a korábban eltérő adatfelvételi módszerek miatt – már nem is lenne lehetséges hasonló minőségű adatsorok létrehozása (KSH [2009c]).

nonprofit szervezetek) jelenléte. Véleményem szerint ez a megkülönböztetés lehető- vé teszi, hogy elhatároljuk az egyes régiók szolgáltató ágazatain belül a piaci logika, illetve a közösségi funkciók szerint működő területeket.

2. táblázat Az egyes ágazatok hozzájárulása a bruttó hozzáadott érték volumenének 1995 és 2007 közötti növekedéséhez

(százalék)

Ágazat Közép-

Magyar- ország

Buda- pest

Közép- Dunán- túl

Nyugat- Dunán- túl

Dél- Dunán-

túl

Észak- Magyar-

ország Észak- Alföld Dél-

Alföld Össze- sen Vidék

Mezőgazdaság* 0,0 –0,1 2,5 2,1 2,8 –0,3 2,7 3,5 1,4 2,3

Bányászat, feldolgozóipar 20,4 11,4 57,3 40,8 7,5 23,4 17,5 8,9 23,4 26,0

Energiaipar** –0,5 1,7 –0,5 0,0 1,4 2,9 0,0 0,1 0,9 0,6

Építőipar 2,4 1,4 2,1 2,1 1,9 2,7 2,6 1,9 2,3 2,2

Ipar összesen 22,3 14,5 58,9 42,9 10,8 29,0 20,1 10,9 26,9 28,8 Kereskedelem és javítás 14,3 12,1 3,4 2,5 1,8 2,2 4,1 3,5 7,5 3,0

Turizmus*** 0,1 –0,1 0,0 –0,1 0,2 0,3 0,3 0,1 0,1 0,1

Szállítás, raktározás, pos-

ta, távközlés 9,8 8,3 2,6 2,7 2,2 0,8 1,8 2,0 5,2 2,0

Pénzügyi közvetítés 8,0 9,4 1,2 1,8 1,4 1,3 1,5 1,5 4,1 1,5

Ingatlanügyletek, gazda-

sági szolgáltatás 16,4 15,6 6,3 7,8 5,8 3,0 4,0 1,3 9,3 4,6 Piaci szolgáltatások 48,6 45,4 13,5 14,8 11,3 7,5 11,7 8,5 26,2 11,2 Közigazgatás, kötelező

társadalombiztosítás 4,9 6,0 –0,4 –0,3 0,1 0,2 0,0 0,1 1,9 –0,1

Oktatás 1,7 1,4 1,1 1,4 3,0 2,4 2,7 2,9 2,0 2,3

Egészségügyi, szociális

ellátás 1,3 1,2 1,5 1,9 2,3 2,1 3,3 2,1 1,9 2,2

Egyéb közösségi szolgál-

tatás 0,2 0,0 0,5 0,7 –0,4 0,8 1,4 0,1 0,4 0,5

Közösségi szolgáltatás 8,2 8,6 2,7 3,6 5,0 5,5 7,4 5,1 6,2 4,9 Szolgáltatás összesen 56,8 54,0 16,2 18,4 16,4 13,1 19,1 13,6 32,4 16,2

Összesen 79,1 68,4 77,6 63,4 29,9 41,7 42,0 28,1 60,7 47,2

* Vad- és erdőgazdálkodással és halgazdálkodással együtt.

** Villamosenergia-, gáz-, gőz-, vízellátás.

*** Szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás.

Megjegyzés. A táblázat adatait úgy kell értelmezni, hogy az adott régió összes bruttó hozzáadott érték vo- lumennövekedéséhez mennyiben járult hozzá az adott ágazat. Budapest esetében például a bruttó hozzáadott ér- ték volumene 2007-ben az 1995-ös érték 168,4 százaléka volt, azaz a növekedési index 68,4 százalékpont. Eb- ből a növekményből 45,4 százalékpontot tesz ki a piaci szolgáltatások volumennövekménye, ami a teljes növe- kedés 66,3 százaléka.

Forrás: KSH-adatok alapján saját becslés.

A táblázat adataiból kiderül, hogy a gazdasági növekedés legfőbb forrása orszá- gos szinten az ipar, de közel ennyire lényeges szerepet töltenek be a piaci szolgálta- tások is. Az átlag mögé nézve jelentős területi különbségeket figyelhetünk meg.

A szolgáltató ágazatok szerepe kiemelkedő a központi régióban és különösen a fővárosban, ahol a megtermelt hozzáadott érték 77, illetve 82 százalékát a tercier szektor adja (a kilencvenes évek közepén ezek az arányok 73, illetve 77 százalék vol- tak). A két régió 1995 és 2007 közt megvalósult gazdasági növekedésének 60-66 százaléka származott a piaci szolgáltatásokból. Emellett a közösségi szolgáltatások is jelentős mértékben hozzájárultak Budapest és egyben Közép-Magyarország gyors gazdasági növekedéséhez. Az adatokból is látszik a főváros kereskedelmi, pénzügyi, logisztikai és közigazgatási központ szerepéből adódó gazdasági előnye. A vidéki te- rületeken a tercier szektor aránya mindenhol alacsonyabb, a hozzáadott érték 50-60 százalékát termelik. Ezekben a régiókban ellentétes fejlődési tendenciák figyelhetők meg.

A két fejlettebb dunántúli régióban a gazdasági növekedés elsősorban az ipari termelés gyors emelkedéséhez köthető. Itt a szolgáltató ágazatok súlya kismértékben csökkent, míg az ipar szerepe fölértékelődött. Ezt az okozta, hogy a főváros mellett itt települtek le a tőkeerős, exportra termelő vállalkozások. Ennek a két régiónak ér- demben nem romlott a pozíciója az országos átlaghoz képest az egy főre jutó GDP tekintetében, azaz valamelyest lépést tudtak tartani a főváros gyors fejlődésével.

Észak-Magyarországon és Észak-Alföldön szintén nőtt az ipar súlya a gazdaság egészén belül, bár a növekedés lassúbb volt, mint a Dunántúl fejlettebb részein, rá- adásul ez a két régió eleve rosszabb helyzetből indult, mivel itt kevésbé termelékeny – azaz kevésbé versenyképes – iparágak alakultak ki. Az ipar fejlődése a piaci és a közösségi szolgáltatások ezredforduló után beindult növekedésével együtt elégséges volt ahhoz, hogy megállítsa az északkeleti területek leszakadását, de jelentős hátrá- nyukból semmit sem tudtak ledolgozni.

Jóval kedvezőtlenebb folyamatok zajlottak le a két déli régióban, ahol csak na- gyon lassan bővült az ipari termelés, így ezeknek az ágazatoknak a súlya csökkent az összes GDP-n belül, miközben a szolgáltató ágazatok aránya nőtt. Korántsem a gaz- daság szerkezetének korszerűsödéséről van itt szó, mivel lassan fejlődő, gyenge, ver- senyképtelen ipar jellemzi ezeket a térségeket, miközben magas a mezőgazdaság aránya. A szolgáltatások súlya e két régióban a legmagasabb a vidéki területeken be- lül, de ez sokkal inkább azzal van összefüggésben, hogy – más munkalehetőségek hí- ján – itt a legnagyobb a közösségi szféra (tulajdonképpen az állam) szerepe a gazda- ságban.³⁰ Összességében elmondhatjuk, hogy az elmúlt évtizedben Dél-Alföld és Dél-Dunántúl fokozatosan távolodott a nemzetgazdasági átlagtól, és ezt a teljesítmé- nyüket lassan elérik a legfejletlenebb északkeleti országrészek is.

30 Az összes növekedés 16-18 százaléka az állami szektor teljesítménybővülésének tudható be.