MIKSZÁTH KÁLMÁN ÖSSZES MűvEI 82.
, , ,
MIKSZATH OSSZES MUVEI .. KALMAN ,,
SZERKESZTI REJTŐ ISTVÁN
82. KÖTET
CIKKEK ÉS KARCOLATOK
XXXII.
1893. je.nuár-1893. december
1988
, , ,
MIKSZATH KALMAN
CIKKEK ÉS KARCOLATOK
XXXII.
1893. je.nuár-1893. december
8
1988•••
Sajtó alá rendezte:
SZ. GARAI JUDIT és
REJTŰ ISTVÁN
Lekt.orálta:
ÚREI GYULA
Sorozat ISBN 963 05 0152 X Kötet ISBN 963 05 4824 0
©Akadémiai Kiadó, Budapest 1988 Prlnted ln Hungary
CIKKEK, TÁRCÁK
VADNAI KÁROLY
Vadnai Károly jubileumára könnyű találni témát az íróknak. Hiszen mindnyájunkon rajta van a keze nyoma.
Ű mindnyájunkat látott felnőni (az ő nyesegetései közt), látott megöregedni (miközben ő fiatalodott), látott eltűnni más pályákra, mialatt ő folyton helyén maradt.
Nem lehet, nem tudom elképzelni, hogy ő valamikor ne legyen.
S mikor most összesereglünk körülötte, mint egy család - én azt, hogy a Fővárosi Lapok szerkesztését leteszi, nem tartom elég oknak a jubileumra, az csak egy közbejött moz- zanat, ami alul ő sem kivétel. Mert tudom, a tollát le nem teszi.
Az egész dolog hát voltaképpen csak annyit jelenthet, hogy koccintsunk vele egyet az ő egészségére útközben.
Ti. mi többiek vagyunk útközben.
MINISZTEREK RAVASZSÁGA
A képviselőház folyosóin és a képviselői fehér asztalok- nál mozgalom indult meg az információk beszüntetése tár- gyában; hogy képviselők ne járhassanak informálni a bírák- nál. Azt is pengetik (de ezek már nagyon is vakmerő, urak), hogy az ügyvédi praxis inkompatibilisnek mondassék ki a
képviselői állással. Egy ívet is próbáltak körözni. De hát ez még mind kicsi fejsze ahhoz a nagy fához! Könnyebb apa- poktól elvenni a javaikat, mint az ügyvédek szájából a kalá- csot. Vannak, kik az egyetemi tanárokra fenekednek, mások ellenben a bankok igazgató tanácsosait szeretnék kizárni.
7
Annyi bizonyos, hogy rossz vért szül a Ház tagjai közt az a látszat, hogy a parlamenti tekintély vagyonszerzésre használtatik. S ez a látszat csakugyan megvan néha-néha.
Miként a koleráról írta egy jeles angol író, hogy az in- kább használ az embereknek, mint árt, mert borzalmas hírére rögtön hozzáfognak a legfőbb egészségügyi szabályhoz, a tisz- togatáshoz, azonképp a Panama is meghozta a maga jó hatását - figyelmesekké tévén az embereket, a tiszta..ságra.
Persze messze van még ennek az ideje. A fehér asztalok- tól a Ház asztaláig hosszú út vezet. Addig körül lehet sétálni egypárszor a világot.
S addig csak egy pajzs van a képviselői »beleártás« el- fajzásai ellen: a miniszterek ellenállása és ravaszsága.
Hja, az egy külön tudomány. Kevés miniszter érti, de némelyik egész grace-szal kezeli. Wekerle ígér, de nem liferál.
A képviselők nemritkán bonyolódnak kellemetlen helyzetekbe emiatt, de Wekerlére mégse neheztelnek meg. Van-e olyan seb, amit ő édesded mosolyával be ne hegesszen ~
Szilágyi olyan, mint a macska .. Ne tessék szörnyülködni, tisztelt mameluk urak, a macskát a hajdankoriak az istenek- hez hasonlították, mert szereti a hízelgést, cirógatást, de ő maga csak karmol. Tehát Szilágyi, ha jobban tetszik, olyan mint az olümposzi istenek, aki valami protekciót kér, kettőre lehet elkészülve, hogy Szilágyi, ha jókedvű, nem teljesíti, ha rosszkedvű, nem teljesíti és egyszersmind összeszidja.
Szilágyi ezzel a két skálával dolgozik. Báró Fejérváry katonás ember, vagy igent mond, vagy nemet, de amit mondott, arra a takarékpénztár is adhat. Csáky gróf óvatos, azért is nem lett »pertu« a képviselőkkel. Bethlennek az a fortélya van, hogyha valakit erdészgyakornoknak ajánl az ember és kidicséri,
ő kapni látszik az alkalmon, fellelkesül az ajánlott páratlan tulajdonságain, s így szól:
- Köszönöm, hogy fölfedezted ezt az embert. Éppen ilyent keresek. Ohó ! Ezzel nekem nagy tervem van. Isten ments, hogy azt erre az igényf!elen helyre dugjuk.
S erre szépen hagyod magad lebeszélni, azon hitben, hogy a védenced jövőjét megalapítottad.
Lukács Béla, akinek a minisztériumában legtöbb a fóka (de, én istenem, milyen sovány fókácskák), szeretetreméltó
8
flegmájával nem tesz soha semmi ellenvetést (minek arra szót vesztegetni?), hanem egyszerűen kihúz egy ceruzát és átnyújtja a protezsáló képviselőnek:
- Írd fel az illető nevét egy papirosra !
S ezzel bekerül a védenc a kabát belső zsebébe, sok-sok hasonló cédula közé. E néma zsebből rajzanak ki aztán azok a kedves, csacska postamesternők, mogorva távirdatisztek, kedélyes vasúti hivatalnokok, de sok ott is marad örökre.
Ez a nevezetes zseb a bölcső, de egyszersmind koporsó.
Ám ez mintegy generalizálva van. Az egyes esetek azon- ban különbözők; a miniszterek furfangja, amit szelíden dia- lektikának is lehetne nevezni, kitanulmányozhatatlan.
Egyszer képviselő koromban (mintegy másfél év előtt) egy kerületembeli írnokot protezsáltam az igazságügy-minisz- tériumban.
Az államtitkár igen nyájasan fogadott.
Hogy hívják az írnokot?
Bokor Jánosnak.
- Mit akarsz belőle?
- Telekkönyvvezetőt, vagy legalább segédtelekkönyv-
vezetőt.
- Helyesen, és mióta írnok?
- Nekem azt írják, hogy tizenöt éve.
- Hm - szólt az államtitkár - , hát nézessük meg.
Beszólította a titkárját, s meghagyta, hogy keressék meg, mióta írnokoskodik Bokor János a kerületembeli járásbíró- ságnál?
Kisvártatva visszajött a titkár:
- Hét éve.
- Csak? - kiáltott fel az államtitkár vidáman. - No, az kellene még! Tíz-tizenkét éves írnokaink is vannak. Nem lehet, kedves barátom, még korán volna. Hadd várjon még egy kicsit ezen Bokor János.
Megírtam tehát a kerületembe, hogy Bokor János nem lehet kinevezve, mivel még csak hét éve írnok. Az pedig kölyök idő ebben az állásban.
Nosza, jött vissza a válasz, hogy igaz, csak hét év óta írnok ott helyben, de azelőtt is írnok volt kilenc évig a trszte- nai járásbíróságnál, ide csak át lett helyezve.
9
De míg én a levelet megírtam, arra megjött a válasz, mire azt vagy tízszer megsürgették, s én végre az államtit- kárhoz kerültem vele ismét, újra elmúlt vagy félesztendő.
Az államtitkár megint nyájasan fogadott.
Mit parancsolsz?
Egy írnokot szeretnék segédtelekkönyvvezetőnek.
- Helyesen ! Hogy hívják?
- Bokor Jánosnak.
- Tudom, tudom, emlékszem; hiszen úgy találtuk, hogy kevés ideje szolgál még.
- Éppen ez volt a tévedés, méltóságos uram. Nézesd meg jobban, s megtalálod a trsztenai járásbíróságnál. Ott is kilenc esztendeig volt már írnok. Összesen kis híja a tizenhat
esztendőnek.
Az államtitkár összecsapta a kezeit:
- Lehetetlen, barátom, lehetetlen. Tizenhat éve van szolgálatban, s nem mozdították elő. Jele, hogy alkalmatlan.
Tehát én se tehetem. Hova gondolsz, édes barátom? Mit akarsz te egy megpenészedett tizenhat éves írnokkal ? Igazán bor- zasztók vagytok !
Magam is beláttam, hogy borzasztók vagyunk, de azt is, hogy a bürokrácia észjárása is borzasztó. Lemondtam szegény Bokor J ánosomról. Végre is egy írnok kis pont a világon, hadd maradjon örökké kis pontnak. A kerületre nézve irrele- váns.
Hogy a múlt választáson kisebbségben maradtam, annak nem a szegény Bokor János az oka, hanem egy másik eset.
Egyik főtisztviselő (a Majzik Károly) lett fölfüggesztve bizonyos manipulációk miatt, kinek óriáei rokonsága van a kerületemben. Halomra jöttek hozzám a táviratok, levelek a legbefolyásosabb választóimtól:
»Mindent kövessen el nagyságod, hogy ártatlansága ki- derüljön.«
Visszasürgönyöztem: »Mindent el fogok követni.<(
El is követtem mindent. Háromszor voltam Budán, órákig lestem a minisztert a klubban, a folyosón s összes ékesszólásomat elővettem Majzik mellett. Őexcellenciája biztosított:
- Mindent el fogok követni.
10
Oh, hányszor hallottam ezt a mondatot a miniszteri ajkakról! Ha annyi forintom volna!
- Csak arra kérlek, kegyelmes uram, eleve értesíts az
eredményről, hogy én sürgönyözhessek haza először.
- Mindenesetre.
A Majzik-esetnek az a nagy bibéje volt, hogy a megye
képviselői közül némelyek ellene dolgoztak, de én mégis reménykedtem.
S valóban egy nap, amidőn megkérdeztem a miniszter-
től, ho~ van-e már valami eredmény, hanyagul mondá:
- Éppen tegnap intéztem el.
- S hogyan ? - kérdém fojtott hangon.
A miniszter megszorongatta a kezeimet és jóakaratúlag mosolygott.
- Nos, fölmentetett.
- Hála Istennek - lihegtem örvendezve, s rögtön meg- fogalmaztam a telegramot. »A Majzik-ügyben a miniszter
kedvező határozatot hozott. Nagy fáradságomba került, de
győztünk.«
Egész este jöttek a köszönőtáviratok. Maga Majzik »élete
megmentőjé«-nek nevezett. Otthon a kerületben nagy ban- kettet csináltak a kiderült ártatlanság tiszteletére - óriási ivással, lelkes tósztokkal. A fele az én egészségemre szólt.
Csak másnap hűlt el bennem a vér, mikor egész hitele- sen meghallottam a Házban, hogy Majzikot elcsapták a hivatalából; kétségbeesve rohanok a miniszterhez:
- Kegyelmes uram, mit cselekedtél a Majzikkal?
A miniszter csodálkozva nézett rám:
- Hiszen már mondtam tegnap.
- Dehogy. Azt mondtad, hogy fölmentetett.
- Nos, igen - felelte őexcellenciája -, a hivatalából Majzikkal nekem is végem volt. Nevetségessé váltam a kerületemben.
A »jól informált ember«-nek csúfolnak.
Kikoptam, kimaradtam a Házból. Nyugodtan jároga- tok a klubba, s élvezettel nézem a minisztereket, kikhez nincs semmi mondanivalóm. Tessék elhinni, hogy ez is nagy élvezet.
11
AZ ORSZÁGOS NŐKÉPZŐ EGYESÜLET JUBILEUMA
Talán éppen ezen a napon, ebben az órában, huszonöt évvel ezelőtt előkelő magyar hölgyek gyűltek össze, hogy egy
nőképző egyletet alakítsanak. Még akkor nem voltak felsőbb leányiskolák s csak a Veres Pálné fejében járt az a gondolat, hogy a nőket se ártana esetleg valamely megfelelő életpályára
előkészíteni. Hozzá csatlakozott Veres Pálné szívós agitálásá- hoz, buzdításához gr. Teleki Sándorné. Ugyanaz a két hölgy vezérkedett az első ülésen, aki most elnököl a jubileum dísz- ülésén. Ugyanezek az arcvonások, melyek szelíden és mégis méltósággal tekintenek le a tanácskozó terem faláról - csak- hogy fiatalabban. Huszonöt év sietett tova azóta ! Ah, milyen boldog ez a két úrnő, hogy nincs oka azt kívánnia (amiért annyi asszony sóhajt), hogy bárcsak megállott volna az idő!
Mert oly hasznosan folyt le a huszonöt év, oly fényes eredmé- nyekkel, hogy ötven év munkájának is beillik. Kerek huszon- öt esztendőt gazdálkodtak meg maguknak.
Bizony pedig a kezdet nem volt könnyű. Az alkotmány mézesheteit éltük 1867-ben, mikor Veres Pálné megindította a mozgalmat; mindenki a koronázásra gondolt. Szüksége- sebbnek látszottak most a szabók és varrónők, akik a ragyogó selyemköntösöket megvarrják, mintsem a nevelőnők, akik
belőlről fényesítsék ki leányaink lelkét, szellemét. Lassan, nehezen is döcögött a dolog s bizony egy hajszálon múlt, hogy el nem aludt. De ez erős egy hajszál volt: a Veres Pálné vasakaratából sodorva.
A közöny mellett meg kellett birkózni egy csomó ósdi nézettel. A jobbmódú nemesség és főurak még nem is olyan régen elégnek tartották, ha a kisasszony jól cseveg németül, franciául és el tudja zongorázni a német zenedarabokat.
A nemzeti motívumok iránt nem volt érzékük, pedig észre- vehették volna II. József alatt a törekvést a magyar előkelőbb leányok germanizálására. Ez a foganttyú a nemzet szívéhez.
Ezekkel a rózsás ujjakkal el lehet majd vezetni az egész nemzetet - a koporsójába. A lateiner osztály elégnek tar- totta, ha a leányai írni, varrni és főzni tudnak. A kurtább nemességnél pedig ősi szólás volt: »a leánynak csak annyi
12
esze legyen, hogyha az eső esik, tudja, hogy az eresz alá kell menni«. De a nemzetnek magának sokszor annyi esze se volt, valóságosan be kellett taszigálni az eresz alá, nem egyszer- kétszer. Ennél a kérdésnél éppúgy, mint igen sok másnál.
Veres Pálné nem csüggedt, s az első évben összetoborzott huszonkét hölgy százra növekedett egy esztendő alatt, s március 28-án, most huszonöt éve, végre megalakulhatott a nőképző egylet.
De milyen szerény eszközökkel, mennyi viszontagsággal kellett megküzdenie, míg végre ma saját palotájában (a Zöldfa utcában) ünnepelheti meg huszonöt éves fennállása ünnepét, egy hasznosan töltött múlt nimbuszával övezve.
A veres téglaszín palota több, mint csupán egy szép ház, egyszersmind monumentuma a magyar nők áldozatkészségé- nek. Mindjárt a kapuban ott a két fehér márványtábla, melyen az alapítónők aranybetűs nevei díszlenek. Már szinte tele van, de még a »margó«-ra, úgy gondolom, elférne egy-két név.
Érdekes itt végignézni a sürgés-forgást valamely nő
egyleti ülés alatt. Akkor megelevenül az egész ház. Suhognak a selyemszoknyák, szép fehérhajú matrónák, délceg, sugár asszonyok lépkednek fölfelé a lépcsőkön, komoly, ünnepélyes arccal, mintha országgyűlésbe mennének.
Lépjünk be a terembe, s íme kitárul egy szokatlan kép.
A hosszú zöld asztalt csupa hölgyek ülik körül, csak úgy csörög rajtuk a sok gyöngy s ha mozdulnak, ha helyeselnek vagy ellentmondásra rázzák a fejüket, csillognak-villognak ékszereik s lengnek a strucctollak kalapjaikon.
Az asztalfőn a két elnök ül: Veres Pálné és gróf Teleki Sándorné. Előttük a csönget.tyű, de erre csak ritkán van szükség (talán kétszer sem volt használva egy negyedszázad alatt), mert ha megvannak is talán itt a Károlyi Gábor és Vajay-féle természetek, de mennyire finomított alakban!
Ah, ez az illedelem ! Szép, szép a kis palota is, de ha ezt az illedelmet megvehetné a kormány az orazággyűlés számára, milliomokat adna érte. Nincs itt »zaj« soha. A »Rendre«,
»Helyre«, »Ohó«, »Eláll« szavakat nem ismerik. (I~ehetne ez
mamelukképző intézet is.) Mindössze szelíd zsongás vehető észre. Ez itt a »vihar«. Ha valamit morog egy-egy éltes mat- róna. Ez itt a »mennydörgés«. Az általános tetszést vagy nem
13
tetszést csak a szemekből lehet kiolvasni. Azokból a többnyire szép szemekből.
De jaj is volna a lázongónak. Akire egyszer Teleki grófné ránéz haragosan fekete villámló szemeivel, hiába akart tigris lenni, csak mindjárt visszaváltozik az báránynak.
A zöld asztalnál csak a választmányi tagok ülnek és még a jegyző, az egyetlen szakállas és bajuszos lény a választ- mány ülésein; de ezt is gyakran helyettesíti egy-egy csinos asszonyka, aki dallamos hangon csevegi el a jelentéseket (hej, ha ki lehetne cserélni Molnár Antalért !).
Évi nagygyűlés alkalmával hallgatóság is van; egypár öregúr, nevelésügyi barát, tanár és egypár hű férj, aki a feleség nyilvános szereplését jött figyelemmel kísérni. (Milyen gondatlanok ezek a férjek, nem hogy főznének ezalatt oda- haza.) A terem előhajójában egy kosár virágbimbó; serdülő deli leánykák. Ez az országgyűlési ifjúság, az iskola növen- dékei. Nagy áhítattal hallgatják az öregeket - bocsánat - az előhaladottabb korúakat.
Istenem, hogy fut az idő! Mire a »Vasárnapi Újság« új huszonöt év múlva az ötvenéves jubileumra ugyanezeket a képeket újra közli, már akkor ezek a kedves ici-pici bakfisek fognak ott ülni a zöld asztalnál ugyanolyan nagy strucctollas kalapokkal, ugyanolyan komoly arccal, mint most a t.
választmányi tagok. Csak aztán olyan lelkesedéssel is ülje- nek ott!
De mit beszélek én arról, hogy ugyanezeket a képeket közli a »Vasárnapi Újság« új huszonöt év múlva! Hiszen már akkorra kétségkívül négy-öt palotája is lesz a nőképző egyesületnek a magyar birodalmi székvárosban.
Ezekből a képekből csak kettő marad meg: az a két kép, mely ma még az élő eredetiekre tekint alá a terem falai- ról s melyeknek érdekességét minden huszonöt év megneveli, bevonja a kegyelet aranyos csillámú zománcával. Sok, sok rajok fognak kimenni innen e teremből az országba, magyar anyák leányai és magyar leányok anyái emberöltőkön át, s a tündéri tanuló korból ez a két arc mindig meg fog eleve- nedni az emlékekben, a tisztelet és a tekintély hangul~tos
fényével beragyogva.
Érdemes élni a közügyeknek.
14
A POLITIKAI SZAGOK (Húsvéti elmélkedés)
Egy igen kiváló politikusunktól, aki még ma is él, azt kérdeztem évtizedek előtt:
- Mikor látta, bátyám, Deák Ferencet 1
Azért kérdeztem, mert ez volt a kedvenc témája. Ha hazakerült, örökké ezzel dicsekedett: »Itt voltunk, ott vol- tunk az öregúrral, ezt vagy azt mondta.« Arca lángolt, szeme ragyogott ilyenkor.
Most kedvetlenül biggyesztette el ajkait, s hanyagul veté oda:
- Nem járok az öreghez többé.
- Ugyan 1 Hát mi történt közöttük 1 - Nagyon kellemetlen szagú a lába.
Sok-sok év elmúlt ezután, magam is képviselő lettem, az a politikus pedig kimaradt a választásoknál, mert a kor- mány igen lanyhán vette a dolgát. Fájt neki ez a kimaradás, s bár főrendiházi tag lett, mégis sokat tűnődött a kormány
»hálátlanságán« s egyszer tőlem is megkérdé nagy bizalma- san:
- Hát te mit gondolsz, nem hallottál valamit, miért ejtettek el engem 1
- Egyszerű az egész - feleltem, visszaemlékezve egy- kori szavaira - , mert immár a te lábadnak is kellemetlen szaga van.
Valóban ez a politika. A legillatosabb lábak is egyszerre csak kezdenek rossz szagúak lenni. A hívek elmaradoznak az egykor ünnepelt ember mellől, mert valami kellemetlen szag van rajta. S boldog, aki ezt legelőször érzi meg. Milyen orr, milyen fölséges orr ! - mondják. Ah, az a csodálatos, meg- becsülhetetlen szimat ! Észrevenni valakin a friss rezedailla- tot, aki eddig nem illatozott és észrevenni a másikon, hogy a lábából rossz szagok párolognak ki - a lábából, amelynek nyomain tömegek jártak eddig.
A politikát ez a két dolog teszi: a szag és a szagolás. Aki se nem szagos, se szagolni nem tud, az menjen innen a po- kolba - mert minden ezen alapszik.
15
Persze a szagok is különfélék, az orrok is - és csakis ezért komplikált mesterség a politika. E nélkül nagyon is
egyszerű lenne. Például valaki igen jó szagú lehet itthon, de a bécsi Burgban igen kellemetlen szaga van és vice versa.
Ösmertem embereket, akik a rozmaringtól elundorodtak, s viszont olyanokat, akik úgy szürcsölték orrukkal, mint az ambróziát.
S mekkora variáció a szagok közt ! Milyen bizonytalan- ság, hogy melyik kerekedik fel kedvenc szagnak ! Az élelmes orosz illatszerész úgy találta ki a mai napok legbódítóbb par- fümjét, hogy egy egészséges nő levetett ingén a szűzies test ott ragadt illatát tanulmányozta s elkészíté . . . Hiszen Hungáriát is szép asszonynak festik, csakhogy nem szokta az ingét levetni.
A mi politikusaink bizonytalanul fürkészik a szagok di- vatosságát és jövőjét. Különösen a vezetőknek van szüksé- gük, hogy valami különös jó illat terjengjen rajtuk; árnyékaik nem vágynak egyéni szagra, ők megelégszenek, ha a nagyob- bak érintkezése érzik rajtok. A piritós kenyérnek nincsen szaga, de ha a fokhagyma hozzáér, akkor fokhagyma szaga van. Szerények ők! Ha akácillatot lehel a vezér, jámbor mamelukja nem akar jázminillatot, boldog a fakéreg szagá- val. Ha azonban a vezér kellemetlen szagú lett, a hű mameluk elódalog fölséges szimatjával és egy perc alatt elveszíti előbbi szagát, más szagú világító testekhez dörzsölődvén.
Oh, ti őszinte virágok és fák, milyen unalmas lehet nek- tek, kik kénytelenek vagytok egy egész életen át egyetlen, ugyanazon illattal megérni, s az orgonavirág sohase szagolhat úgy, mint a rózsa, s a rózsa se veheti fel a levendula illatát, még ha megpukkadna is a vágytól - igaz elle:q.ben, hogy a dohos hordó szagával sem sújthatják az istenek.
Egészen más az ember. Tetszés szerint csereberélhet sza- gokat. De persze, némelyek meg akarata nélkül érik utól.
S ezektől nehéz megmenekedni. De mégsem lehetetlen. Az esetek csodálatosak. Hogy milyen balzsammal, vagy arká- nummal kell bedörzsölni egy népszerűtlen testet, hogy az újra kellemes legyen, mélységes titok. Lehetséges, magától illan el a rossz szag, mint a kámfor, de honnan támad akkor a jó illat? Az is magától? Vagy a rossz szagból? Erre nincs 16
felelet. A szag átcserélési processzus legtöbbször kifürkész- hetlen. Még akkor is, ha el6ttünk folyik le.
Lám, Eötvös Károly újra népszerű lett. Ki hitte volna?
Megviselődött, megfoszlott, összezsugorodott, mint a radír- gumi, amellyel már sok foltot kiszedtek. Már csak a Károlyi Gábor tekintélye tartotta. A vajda.dolmány ezüstgombjai egymásután szakadoztak le. Az utolsó gombnál megrázkódott és megint népszerű lett.
De ez nem csoda. Tudjuk, láttuk mi okból? Egy beszéd által.
De miért lett népszerű gr. Szapáry Gyula? Hogy esett ez meg? Mert tény, hogy ő ma megint rokonszenves. Tett azóta valamit? Nem. Elment és eljött. Félévi távollét után megjelent a két utolsó ülésen a Házban, s íme, csodálkozva tapasztalhatta, hogy valami pompás illat van rajta. Hogy mi az oka, nem értette. Talán, hogy csak a Házban jelent meg, a klubban nem? Vagy talán, hogy Wekerle lett azóta rossz szagú ?
Amint végigimbolygott a folyosókon, amerre ment, hó- dolón álltak fel előtte volt párthívei, akiknek most eszébe jutott, hogy ő választatta meg őket. Körüle tolongtak öröm- zsivajjal ellenfelei, hogy kezet fogjanak vele. A Ház összes orrait kellemes csiklandozás tartotta izgalomban. »Férfiasan esett el«, mondták. S ez annyit jelent parlamenti nyelven:
»Ű gyesen kelt fel.«
Még Horváth Gyula is eléje toppant:
- Látod, amíg nem volt igazad, a pártod mindég veled ment; egyetlen egyszer volt igazad és a pártod mindjárt cserbenhagyott.
Oh, együgyű közvélemény! Vén szamár, akinek a böl- csességfoga ki nem nő soha ! Egy gyermek, nincs emlékező
tehetsége csak szeszélyei. Vagy ha van is emlékezőtehetsége,
olyan mint egy asszonyé, csak arra emlékszik, amire akar.
Ezért hiszi mindig, hogy igaza van.
De ebben az ő igazságában hiányzik a logika minden ingredienciája. Emberek, tárgyak, ruhák egyforma megítélés alá jutnak. A krinolin csúf, utálatos volt, de dia.dallal fog visszatérni; a pillangós főkötő gyönyörű volt, de talán sohase látjuk többé. Így van ez a világ eleje óta és így is lesz.
2 Mikszáth Kálmán Öeszes Mtivei 82. 17
Ki bírná levezetni logice, miért lett a Szilágyi Dezső lábának kellemetlen szaga, s éppen akkor, midőn az a láb
győzelmi ütemre lépkedett? Az csak nem vehető indoknak, hogy Szilágyinak rossz modora van. Hiszen népszerű korá- ban is rossz modora volt. Úgy kaptuk már őt mindjárt, mint mészárszékben a húst, a csontjaival együtt.
A púroszok úgyszólván ellene alakultak. - »Adjátok ki nekünk Kalchast !« ez volt a jelszó, a béke ára.
Kalchast nem lehetett kiadni ... Mit mondana rólunk a világ, ha harci győzelem után a legjobb katonát adnók ki?
Hanem ha ti magatok döfitek le, mi szelíden és mosolyogva mossuk meg a kezeinket. Vizünk is van, lavórunk is van,
törülközőkendőnk is van ...
Szilágyira borzalmas sors várt. Mint láva hömpölygött a hír, hogy a költségvetésnél le fogják szavazni.
- Nagy harc lesz, szörnyű harc lesz - jósolták minden- felé. - A fegyverek ropogni fognak, s küzdeni fog és elesik.
S mit tett ez ellen Szilágyi? Semmit. - Érezte, hogy vége van, mint az emberevők közé került misszionárius, tudta, hogy meg fogják sütni - csak a tálra volt kíváncsi, amiben fölszervírozzák. Erőnek erejével parlamentáris tálat akart.
S a költségvetés éppen olyan.
Nyugodtan jött fel a vesztőhelyre a költségvetés nap- ján.
S íme, csodák csodája ... Lándzsáikat, vítőreiket . be- hajigálták az emberek a szögletekbe, s a költségvetés lefolyt röviden, csendesen, egy zajos éljenben bevégződve.
Szilágyi bámult, a Ház is bámult. Mosolyogva vette nagy bőrtáskáját hóna alá, s e táskából is, amerre ment, finom rezedaszag szállongott s ringatózott a napfényes leve-
gőben.
Hogy történt ez, mi volt ebben a rugó? Talán megijesz- tette valaki a Házat, hogy Szilágyi után Darányi lesz a minisz- ter? Talán felültette valaki a Házat, hogy Szilágyi összeve- szett Tiszáékkal? Talán ...
Ejh, ezerszer is nem ! Szeszély, szeszély és mind.!g csak szeszély. Szilágyi ismét jó szagú lett, punktum. Eötvös, Szapáry nemkülönben. Ne keressétek miért, ne keressétek hogyan, s ne fűzzetek a dologhoz okoskodást.
18
Hiszen azt magam is megtehetném, mondván: Íme, mégis milyen bölcs a maga hóbortjaiban a parlamentarizmus.
Gyorsan, pazarul koptatja az embereket - amíg újakat talál, de amikor aztán megszorul, takarékos lesz szegény feje és az ócskákból csinál magának újakat.
A WEKERLE ORVOSA (Levél Schmittely Józsefhez, a Pesti Hírlap segédszerkesztőjéhez)
Kedves barátom !
Tegnap a szerkesztőségben elbeszéltem a »Wekerle és környezete« című tárca anyagát; ön, látom, meg is íratta, de a szórakozott író (talán szerelmes) a legfontosabbat bennfelej- tette a kalamárisába.n.
Pedig azt el nem engedhetem, mert se Anton, aki zá- logba adta a dolgot, se Gyula, a kis Sándorka személye körüli miniszter, bár elég originális alakok, nem nyújtanak a Wekerle vonzó egyéniségéhez semmi kidomborító színt.
Nem úgy azonban Spitzer úr, a pilisi doktor - akit egy kis irodalmi mártással igen jóízűvé lehet tenni.
Maga Wekerle beszélte el nekem az esetet, amit például a Murai pajkos tolla igen jól használhatna.
Mikor Wekerle a tél elején beteg volt, sorba tanácskozott az idevaló professzor-doktorokkal, akik szokás szerint meg- vizsgálták, összedisputáltak a vizsgálat eredménye felett, azután abban állapodtak meg:
- A kegyelmes úr meggyógyul két hét alatt, ha min- denben engedelmeskedik rendeleteinknek.
A miniszterelnök, aki a legfőbb hatalom mézesheteit élvezte akkor, meghökkent, hogy most neki kell engedel- meskednie. Hát azért lett ő miniszterelnök? De elnyomta kedvetlenségét, sóhajtott egyet és így szólt szigorú hangon:
- Jól van, uraim, engedelmeskedem, hanem biztosíta- nak-e róla teljesen és.határozottan, hogy két hét alatt meg- gyógyulok? Igen vagy nem ?
2* 19
A tudós professzorok összenéztek. Ki tudja mi lakik ebben a hatalmas emberben? Hm, ez még vasra is verethet bennünket. S elkezdtek hámozni-hímezni:
- Hja, az orvos is csak ember, kegyelmes uram, s leg- feljebb hozzávetőleg szólhat a bajokhoz. A siker mindég az isten kezében van.
A beteg miniszterelnök idegesen mozdult meg:
- Akkor hát köszönöm az urak érdeklődését. Enge- delmeskedjem is s mégsem biztos a felgyógyulás? Akkor hát inkább keresek magamnak olyan doktort, aki nekem enge- delmeskedik. Ez sokkal előnyösebb rám nézve, mert amellett is éppen csakúgy nem biztos a felgyógyulás.
Igy került Wekerléhez Spitzer úr, a pilisi doktor, akinek meg lett mondva:
- Ön ezentúl az én doktorom, ön gyógyít engem, de a saját intencióm szerint.
Spitzer úr csodálkozó szemeket meresztett:
- Ez egy kicsit furcsa lesz, kegyelmes uram - ellenveté félénken és tiszteletteljesen.
Wekerle türelmetlenül vágott közbe:
- Az mindegy. Ön gyógyít s egyszersmind ön engedel- meskedik. Így akarom, punktum.
Így lett Spitzer úr a Wekerle kedvenc háziorvosa. Fel is gyógyult a miniszterelnök két hét alatt az akkori bajából, s az csak megerősíté zsarnoki metódusában.
Azóta gyakoriak az ilyen jelenetek beteg és orvosa közt:
- Ma rosszul érzem magamat, doktor.
- Mi baja. kegyelmes uram?
- Nem tudom, de írjon ön fel antifebrint.
Máskor szalicilport kér, néhány nap múlva nux vomicát.
Az orvos ijedten csapja össze a kezeit:
- De hisz ez nem jó lesz, excellenciádnak nincs gyomor- baja.
A miniszterelnök a lábával toppant.
- Egy szót se doktor. Nekem nux vomica kell. Érzem.
Az orvos fejét csóválja s dörmögve írja meg a receptet.
Végre is - vigasztalja magát a pilisi Aeskulap - a kegyelmes úr furcsa páciens, sok mindenfélét bevesz, de legalább egész- séges, mint a makk.
20
[BEVEZETŐ
A RIMASZOMBATI FELOLVASÁSHOZ]
Tisztelt hölgyeim és uraim !
Mielőtt hozzáfognék a felolvasásomhoz, minthogy most semmit se szokás indoklás nélkül csinálni ami indokolatlan, még törvényjavaslatokat sem, bocsánatot kell kérni, hogy ezzel az én hangommal felolvasni merek.
De hát nincs-e rá mentségem 1 Az, hogy Magyarországon minden ember előszeretettel fog olyanhoz, amihez nem ért.
Nemzeti szokás ez már.
Éppen az ebédnél mentegetőztem ma magántársaság- ban, hogyha Vámbéry sánta lábbal lehetett nagy utazó, akkor már semmi sem lehetetlen.
S végre a legfőbb mentségem, hogy otthon érzem maga- mat, szinte családi körben, ahol többet merek, mint kellene ebben a szívemnek édes városban, melynek minden háza, minden fája átverte magát az élet több benyomásain, s tisz- tán és vonzón élt szívemben. A nyargaló p,sztendők semmit sem koptattak rajta.
Meglátom az akkori arcokat. Azaz hol vannak már azok ? Csak itt az emlékezetemben. Valójában künn alusznak, mé- lyen, csendesen a fagyott kövek szomorú városában, a szép híres szombati temetőben, ahol a halálfejű lepkéktől úgy megborzongtunk gyermekkoromban. Jaj, valami halottnak a lelke!
Ha most azok a lepkék mind kiszállnának ... akik akkor
élő emberek voltak itt ... jártak-keltek, zsörtölődtek kö- zöttünk. A derék, gömbölyű háziasszonyom, a híres főztű Dobos néni, még tán most is meglátszik rajtam a kosztja;
a hatalmas Perecz bácsi, a szűrszabó, aki pompás meséket tudott mondani. Ezekkel kóstoltam először bele az iroda- lomba. Talán ő tett engem íróvá - és az egészen mindegy.
A Helikon végre is csak egy hegy s éppen olyan virtus nyi- korgó talyigán érni fel odáig, mint üveges hintóban. Nos, a Perecz meséi ugyancsak talyiga voltak.
De ha íróvá tett Perecz bácsi, annál inkább lebeszélt e
helyről Juhász bácsi:
21
»Nem lehet ezzel a névvel, édes öcsém«, akkoriban Tündefi és Verényi-féle nevekkel volt benépesülve az irodalmi
mező.
Micsoda változás harminc év alatt ! A kedves tanáraim- ból csak kettő van, a kis házacska, ahol laktam, eltűnt a nagy világegyetemből. Ma jártam arra, kerestem. Fű terem ott s burján. 'A füvek rám bámultak közömbösen, ismeretle-
nü,~, mintha mondanák: »Nem téged vártunk, de egy kis esot.<(
Ha a ház sincsen meg, hol lehet akkor a kis íróasztal, amely az egyik szögletében állt, amelyen így szólottam sok- szor:
»Rugódj meg asztalkám, s vigy el el engem oda, ahová akarom.(<
És a kis asztalka, mint a mesebeli sovány csikó a gaz- dáját, megrázkódott és elvitt ahová vágytam.
Sőt nemcsak elvitt, hanem harminc esztendő múlva vissza is hozott arra a helyre, ahonnan elindultam. Mert bizony annak a kis íróasztalnak köszönhetem, hogy most megint itt lehetek.
Itt vagyok, s csak imitt-amott villan meg egy-egy isme-
rős arc e teremben; egy-egy régi pajtás, de azoknak az arcát is milyen furára pingálta át azóta az idő, ez a szorgalmas, bolondos piktor. De hát hol vannak a többi pajtások? S hol vannak azok a szép szőke, barna leányok, akiket az akkori nagy diákok nézegettek?
Azazhogy itt vannak ... ugyan olyanok, de mégse azok!
Szemem előtt szétfolynak a képek. Száz meg száz emlék tódul fejembe, s szinte elfelejtem, hogy voltaképp e beveze- tésben csak a hangomat akartam mentegetni.
Méltóztassék elhinni; már többször is mondtam, magam is jobb szerettem volna az Apponyi hangját hozni magammal kölcsön erre az alkalomra, de mi maradt volna akkor az ellen- zéknek?
Egyszerű kénytelenségből tehát a magam hangjával olvasom el a Hány óra? című rajzomat.
22
[MIKSZÁTH JEGYZETEI UTÁN]
1. József főherceg és Elek Gusztáv
Köztudomású dolog, hogy Elek Gusztáv Magyarországon a legkitűnőbb lövő, akit »tallérlövő«-nek is hívnak, minek- utána egyszer, meg kétségtelenül többször is, a földobott tal- lérokat egymásután lőtte át a pisztolya golyójával, anélkül, hogy csak egyszer is hibázott volna.
Hát ezzel a tallérlövő Elek Gusztávval történt meg egyszer, hogy nagyúri társaságban vadászott, mégpedig nyulakra. Hogy, hogy nem, elég az hozzá, hogy egy fölhaj- szolt nyúl került elébe, jó közel s vidáman futott tovább, mert Elek Gusztáv, noha rá is duplázott, nem találta.
József főherceg, aki ott állott a közelben, nevetve je- gyezte meg:
- Jól járt a szegény ugrifüles, hogy nem visel tallért a nyakán.
11. A gróf és a titkár
Egy Teleki grófnak volt egy titkárja, akit úgy hívtak, hogy Gyárfás. Ez a Gyárfás igen okos, képzett ember volt s valamivel többet tudott a gazdájánál, aki a közéletben szerepet játszott és szpícselt.
Hogy pedig ez a Gyárfás többet tudott, mint a gazdája, azt az is bizonyítja, hogy a gróf által elmondott beszédeket
ő készítette. Sőt még ennél is többet tett: súgott neki.
Egyszer Gyárfás valamit az orrába vett, elkezdett ko- nyítani a grófra s megfogadta, hogy megbosszulja magát.
Ilyen előzmények után történt, hogy Teleki gr., midőn nagyobb szabású beszédet tartott, hirtelen elakadt és elkez- dett pislogni Gyárfás felé, hogy súgjon, de hiába. Gyárfás meg se mukkant.
Végső kétségbeesésében a gróf halkan odaszólt hozzá:
- Hogy van, Gyárfás 1
Amire a mellette ülő titkár fölállt, meghajtotta magát és alázatosan válaszolta:
- Köszönöm, méltóságos uram, jól!
23
III. Pákh Albert színdarabja
Pákh Albert abban állapodott meg Salamon Ferenccel, hogy mutyiban írnak egy színdarabot. A mesét meg is csi- nálták, a jelenetezésben megegyeztek és Pákh hozzáfogott az első felvonás első jelenetéhez, amely a hős és a hősnő pár-
beszédével kezdődött.
Hozzáfogott és írta a párbeszédet. Egy napig, egy hétig, két hónapig, egy egész esztendeig.
Salamon Ferenc pedig várta, hogy mikor kerül már őrá sor.
Folytatni akarta tovább.
Így történt azután, hogy egy év elteltével rászólt Pákhra.
- Mi lesz már azzal a színdarabbal?
- Hja, barátom - felelt Pákh Albert - nagy baj van.
A hős és hősnő olyan jóízűen diskurálnak, hogy nincs szívem
őket egymástól elválasztani.
... Persze, hogy nem lett a darabból semmi.
AZ ALELNÖKSÉG
Nagy, magas, erős ember volt Bokross, arányos testtel, domború, tiszta homlokkal, mely fölött már ritkult a haj.
Hosszúkás, hideg, szinte vértelen arcát barna kerekbe nyírott szakáll körözte; kékes szemeiben értelem és bizonyos fokú szelídség honolt. Olyan ártatlan tekintete volt, mint egy
őzikéé. De ez az ártatlan tekintet, inkább csak látszott annak. Bokross ama hagyományos erdélyi politikusok közé tartozott, akik ötven gramm ravaszságból állanak - s a másik ötven grammot egyéb kívánatos és kiváló tulajdonok
képezik.
Szerencse kísérte életében; egyszerű ügyvédi állásból emelkedett magasra, a parlament alelnöki székébe, s csak egy hajszál híja volt, hogy nem az elnökibe.
Hogy mi volt ez a végzetes hajszál? Ugyanaz-e, amelyen most felesett és alábukott? Vagy csak talán azért nem lett elnökké, mert harmadéve, mint a szabadelvű párt szónoka az újévi beszédbe belesült s most már kicsinynek látszott a nagy piedesztálra.
24
Annyi bizonyos, hogy a szerencse útján ez volt az első
kő, mely elébe tévedt. Csak egy kis kavics, de mégis az volt
az első. '
Ez a felsülés volt-e oka, vagy más fontosabb körülmény, nem tudjuk. De tény, hogy az új országgyűlésen az irányadó körök, miután már két évig nevelték Bokrosst az elnökségbe, új elnököt kezdtek keresni. Próbálták Radó Kálmánt, de e jeles államférfiú nem vállalta; próbálták Tisza grófot, az hallani sem akart róla, míg végre megtalálták Bánffy Dezsőt.
Bokross tekintélyére ártalmasan hatott ez a mellőzés, a képviselői körökben suttogni kezdtek egyet-mást, feleleve- nítve régi dolgokat. Ű érezte ezt, lehangolt lett s azóta lát- hatólag rossz kedvvel vett részt a pártélet porondján, ahol oly otthonos volt azelőtt s hol nagy tehetséggel, hideg boncoló ítéleténél fogva kiváló szerepet vitt - bár befolyását nem mindig az igaz ügy mérlegére vetette. - Az úgynevezett
»vakondok-politika« iskolájához tartozott s az elvekért való küzdelem iránt nem nagy érzéket tanúsított.
Ezután háttal fordult hozzá a szerencse. Mindenféle kellemetlenségek érték. Ellenségei megmaradtak, barátokat szerezni többé nem tudott. A lefelé guruló ember benyomását kezdte tenni. Azután jött a Montbach-ügy; ennek hátterében nehány agilis, erős ellenfele állt, kik túlzott harcot indítottak meg. Ekkor történt ellene a bűnügyi följelentés.
S itt kezdődik az ő nagy hibája, mely végzetessé lett.
Ha Bokross mindjárt e bűnügyi följelentéskor leteszi alelnöki méltóságát, talán nincs ma előttünk ez a megdöbben-
tően szomorú történet, hogy egy liften kell a másvilágra mennie.
Minden a maga útján folyt volna le, a láthatár eltisztul vala csendesen, s a kellemetlen nyomokon kívül, úgy lehet, semmi rombolás sem történik.
Mert végre is Bokross Elek múltjában nem voltak bűnök, csak legfeljebb hibák és inkorrektségek. Ezt a véget ő nem érdemelte.
Hanem a végzet az volt, hogy nem mondott le az elnök-
ségről. Az a hideg, okos, számító ember nem gondolta el, nem számította ki, hogy mi fejlődhetik ebből? Megfogha- tatlan, hogy még ő sem ösmerte a világot.
25
A világ berzenkedni kezdett. Mit, nem mond le az elnök-
ségről? Ez nem járja! Mint a Ház alelnöke hurcoltatja magát a vizsgálóbíró elé. Ez már sok ! Ezt már nem lehet eltűrni.
Ha ártatlan, ha nem ártatlan, mondjon le. Ha ártatlan, még inkább. Elég erkölcsi testület ahhoz a Ház, hogy annak idején megadja neki a szatiszfakciót.
Ezek a nézetek ütötték fel magukat Bokross legtartósabb várában, a szabadelvű pártban is, mindig élénkebben, erő
sebben, úgy, hogy végre a minisztertanácsban is megbeszélés tárgya lett Bokrossnak eltávolítása az alelnöki székből.
Dübörögve közelgett a Nemezis.
Az erős, ruganyos férfiú, mikor erről értesült e napokban, egyszerre látott összeomlani mindent, mindent.
Érezte, hogy ez a vég. Ha így kell megválnia az alelnök-
ségtől, szégyenletesen, megmaradhat-e többi díszes állásain a bankoknál és egyebütt, ahonnan kenyerét szerezte?
A felelet bizonyára csak az lehetett, hogy mem<(.
Az alelnökség, amit ő erős vértnek hitt, a megölője lett - mert megtartotta akkor is, mikor oly nehéz lett a vállán, hogy nem bírt vele.
Nem, nem; neki sohasem kellett volna magasabbra mennie, mint amennyi szellemi és erkölcsi ereje volt s le kel- lett volna ráznia minden terhet, mihelyt ő gyenge lett ahhoz.
A stréberség katasztrófája ez az eset. Tanulság mindenkire.
Tegnapelőtt többeknek panaszkodott képviselőtársai
közül, hogy állásáról lemondatják. Keserűen beszélt, de higgadtságát, okoskodó elméjét, még e panaszok közé is magával hozta.
- Majd megindokolom én lemondásomat - így szólt - , szépen fogom megindokolni.
A kaszinóból is mozgalmak híre érkezett, hogy kitörlik a tagok közül.
Minden jött, minden ellene tört.
Menekülnie kellett. De lwvá ?
Íme megadta rá a szomorú feleletet, de higgadtságát, okoskodó elméjét még e felelethez is magával vitte ...
26
KI LESZ A MOSONI FŐISPÁN?
Az »Angol királynő«-ben lakott az öreg Deák, s azóta az Angol királynő a nagyfejű politikusok fészke, kik még most is ott üldögélnek annál az asztalnál, ahol az öregúr prezideált.
Egyebet nem is tartottak meg Deákból, mint ezt az aaztalt.
Ott üldögélnek és unatkoznak a hetvenes évek óta: nem éppen azok az emberek, azok kihaltak, de az mindegy, éppen olyanok. A szabadelvű pártból mindég fejlődnek alakok, a
»Deák-asztakhoz valók.
A Deák-asztal a mozdulatlanság szimbóluma. A szegény asztal most is azon a helyen áll, ahol Deák halála napján.
S a törzstagok most is úgy ásítanak kilenc óra után, mint hetvenötben vagy nyolcvanötben.
Itt sohase történik semmi, itt senki se tud soha semmit.
Mert a párt korifeusai ülnek itt, akik igen vigyáznak a sza- vaikra, a politika ama begombolt óvatos alakjai, akik a hallgatás kiaszott emlőin nőttek naggyá. - Az ördög hinné, hogy ezekben az emlőkben tej is van.
Susogva, halkan beszélgetnek. A horvát miniszter ugyan- abból a piros virágos csészéből szürcsöli feketéjét, amelyből Bedekovics és annak elődei. Báró Podmaniczky Frigyesnek még külön tányérjai is vannak, de nem valami tarka mintá- zatúak, egyszerű fehérek. Csernátony minden áldott este el- mondja, mit ettek, mit csináltak a madarai egész nap. Ma ti- zenöt éve is ugyanerről beszélt ebben az órában azon a helyen.
E madarak szinte hozzátartoznak a Deák-asztal agglegényei- nek családjához. A horvát minisztereknek a három társország, Horvát-Szlavon és Dalmátország sorsa mellett még e madarak sorsa is úgyszólván a reszortjukhoz tartozik. Azelőtt Bede- kovics kérdezte esténkint: »Mit csinálnak, Lajos, a madaraid?«
Most Josipovich kérdezi.
Egyebekben semmiben se változott a Deák-asztal.
Néha egy-egy régi adomát mondanak el, nagyon régit, amely már nem árt senkinek, amelyben semmi célzás nincs.
A Bourbonok korából valót. Udvari titkok is szellőztetnek,
olyasformák, hogy mit mondott egyszer Kaunitz Mária Teréziának - de hogy fölségsértés ne legyen, hozzáteszik:
ha ugyan mondta.
27
Napi események nem tárgyaltatnak, ezekben nem volna tapintatos dolog véleményt mondani - mert az prejudikál- hatna a kormánynak és az nem helyes, legfeljebb köztudo- mású tények jönnek néha szóba. Ha teszem azt, Bánffy Béla meghal - itten is fölemlegetik, hogy »meghalt a szegény Béla« de arra az eshetőségre gondolva, hogy hátha tetszhalott is lehet, nyomban hozzáteszik - »ha ugyan meghalt«.
Mert e komoly higgadt szájakból sohase hallasz egyebet, csak tényeket és örökkön-örökké tényeket - jó nagy sokára, mikor már ezek a tények is érettek.
- Ma elrontottam a gyomromat - panaszkodik egy-egy excellenciás úr - az orvosom állítása szerint.
S valóban tiszteletreméltó a levegő ez asztal körül. Ez alakok, akikben nincsen semmi elhamarkodás, semmi izga- lom, semmi vér. Néha egy-egy kanál vagy kés meg is csör- ren ... Ez itt a zaj. S az öreg óra ketyeg a falon, tiktaks megy lomhán, nesztelen. Ez itt a haladás.
Néha egypár fiatal képviselő is odavetődik, ezekből lesz a succrescentia. Ez nagy esemény. A Deák-asztalnál roppant elevenség, hangos beszélgetés, sőt vita is van. Az öregek hallgatnak és mosolyognak, mintha mondanák:
- Juventus ventus. Mi az ördögnek disputáltok? Hát ér az valamit, ha valakinek igaza van?
Képzelhetni ily viszonyok mellett (melyeket túlságos szélesen festett e sorok szerény írója, az elmondandó jelen- téktelen tréfához mérve) mekkora csodálkozás volt, midőn a napokban egy idegen úr lépett az asztalhoz, bemutatta magát, valami nevet mormogván, amit senki sem értett, és leült egy üresen maradt székre.
Mindenki odanézett s azután mindenki iparkodott oda nem nézni.
Az ismeretlen úr csak azt tudván, hogy képviselők kö- zött van, a jobbra eső szomszédjához, egy miniszterhez for- dult s kérdé tőle:
- Nem tudja képviselő úr, ki lesz a Moson megyei fő
ispán?
Hallatlan! Az egész asztal összerezzent. Itt harminc esz-
tendő óta sohasem volt arról szó, hogy mi lesz, csak arról, hogy mi volt.
28
A miniszter fanyarul mondá:
- Bizony, nem szolgálhatok vele.
Az idegen úr egy bifszteket rendelt időközben és a balsó szomszédjához fordult:
- Az újságok valami Daunt, valami fiatal grófocskát emlegetnek. Ki az kérem ?
- Az én vagyok - felelte Daun Pálffy Vilmos gróf. - De nem én leszek.
- Úgy? - szólt az idegen úr és kezdte magát kényel- metlenül érezni. Nem is szólt többet egy szót se egész este, gondolatokba merülve ült; csak mikor aztán felkelt az egész társaság, akkor útközben a lépcsőkön szólított meg egy
egyszerű rokonszenves alakot.
- Mit gondol ön - kérdé - ád a belügyminiszter arra valamit a főispáni kinevezéseknél, hogy valaki húsz-huszonöt évet töltött a közigazgatás élén, mint alispán?
- Nem, semmit - felelte a szürke alak.
Az idegen úrnak megnyúlt a képe.
- Az elég baj, az elég baj nekem. Tessék elhinni ...
- Kihez is van kérem szerencsém ?
- Én Tóth Imre, a Moson megyei alispán vagyok. És nekem kihez van szerencsém ?
- Azt már, ezek után el nem árulhatom. (Az olvasónak azonban szabad gyanítani, hogy ez talán a belügyminiszter lehetett.)
De a mosoni alispán nem gyanított semmit, hanem ment, ment, ahol szállva volt, a Hungária felé, hogy holnap újra kezdje a politikai körökben a fürkésző kérdezősködést.
Amint ment, a vestibule-ben találkozott Prileszky Tádé- val.
Köszönt neki s ajkán lebegett már a kérdés: »Ki lesz a mosoni főispán ?<e, de csak mégse kérdezte. Pedig Prileszky megmondta volna, a saját mellére ütve.
- Hát ki lenne? En.
S ha elhitte volna, másnap nyugodtan hazamehet, s megkíméli magát a fölösleges fáradságtól és izgalomtól.
Mert nem tréfa, uraim, egész nap kérdezősködni s hallani különféle neveket, de ezek között egyszer sem a magáét.
*
29
Nem tudom, igaz-e ez a történet, de beszélik. Beszélik, de nem a »tények asztalá«-nál, ott sohase szólnak semmit, csak egy-egy politikai adomát a Bourbonok korából.
Meglehet, nem is igaz a dolog, talán nem is létezik Tóth Imre nevű alispán, s ha létezik, talán esze ágában sincs fő
ispánná lennie. Talán pletyka, léha fecsegés az egész?
De mert beszélik az emberek, hát mi is elbeszéltük.
Csakis ezért, nem másért. Mert igazán semmi bizonyosat nem tudunk sem erről a szcénáról, sem arról a titokról, hogy ki lesz a mosoni főispán.
MIKSZÁTH-ASZTAL (Levél a szerkesztőség tagjaihoz)
Kedves barátim 1 Nem tudom melyitek írta a »Pesti Hírlap« tegnapi számába azt a néhány kísérő szót a Szabó Endre hozzám írt költeményéhez, melyet a Vasárnapi Újság- ból vettetek ki, de akármelyitek írta, sok bajt és kellemetlen- séget csinált, azt hagyván sejtetni, hogy egy Mikszáth-Társa- ság floreszkál valahol a városban.
Mindenekelőtt tapintatlanság volt azért is, mert ráijesz- teni Szily Kálmánra ilyenkor, midőn éppen harcban áll Neményi Ambrussal, kegyetlen dolog. De ez semmi. Végre is hadd reszkessen az Akadémia, legalább mégis csinál valamit:
reszket.
Ezért nem szólnék - de boldog isten, micsoda helyzet- ben vagyok én azóta a klubban? A wippek éber szemmel néznek rám, mint olyan emberre szokás, aki titkos társasá- gokat alapít. Mert minden emberi hajlamok közül ez előttük a legveszedelmesebb. A belügyminiszter egészen más szem- pontból fenyegetett meg: »Három nap alatt mutassátok be az alapszabályaitokat, mert különben ... «
Egy képviselőtársam, aki négy banknál és három külön- féle társaságnál igazgató vagy felügyelő, alázatos nyájassággal kérdé: »Nem szúrhatnál be engem is abba az új Társaságba?
Apropó, mennyi tanW~met fizetnek?«
30
Ami engem illet, én az újdonság megjelenése óta gyak- ran holt írónak képzelem magamat - akinek nevére már Társaságot csináltak. Órákig eltűnődöm, hogy élek-e én még, vagy a halál után vagyok? Vannak jelek erre is, arra is. Nem bírom tehát eldönteni. De minthogy akkor se szerettem dol- gozni, amikor bizonyosan éltem, miért dolgozzam most, mikor úgy lehet, az örök pihenésre vagyok már kiküldve 1
De talán mégis élek, mert két-három levelet kapok nap- jában. Könyvelő, pénztárnok ajánlkozik az új Mikszáth- Társasághoz. (Hm, egy pénztárnok csakugyan ránk férne.)
Az is a lét mellett bizonyít, hogy még mindig tarokko- zom, s Jókai váltig csipked (és kontráz) játék közben:
- Hát már neked külön Társaság kell? Hát már neked nem elég az Akadémia 1 Pedig látod olyan derék intézmény az. És annyira szükséges. Szükséges mondom, hogy ebben az országban, ahol egy díjnokságra is kétszázan pályáznak, még- is legyen egy olyan pozíció, amire senki sem vágyik.
Es még a gáncsot, a csipkedést, a félreértéseket mind
eltűrném, de a megnövekedett tekintélyemet lehetetlen el- viselni. Nem vagyok én a tekintélyre alkotva.
Érzem, mert éreznem kell, hogy itt a sok országnagy és excellenciás úr nevéről egyetlen Társaság sincs elnevezve.
Rettentő kevélység fut fel a fejembe. Micsoda 1 Hiszen ezek mind csak apró emberek hozzám képest ! Hát van Wekerle Társaság, vagy Tisza Kálmán Társaság a világon 1 Csak az egy Zichy Jenő gróf versenyezhetne velem, ha itt volna, mert
»Zichy Jenő hadastyán-egylet« van. S végtelen öröm fog el, hogy Zichy Jenő nincs már itt. Egyedül állok, egyedül, s határtalan felfuvalkodottságomban önérzetesen, fölemelt fej- jel lépdelek végig a klub termein, társtalanul, mint a Vajda János üstököse, senkit sem tartván érdemesnek megszólítani.
Mit beszéljek én magamnál kisebb emberekkel 1 Hát nem beszélek, hanem csak járok, járok, ásítozok, fújok és unat- kozom.
Nem, ezt nem bírom ki tovább, ezt az unalmat, ezt a nagyságot - vegyétek le rólam az átkot, helyet adván e démentinek, ösmerjétek be, hogy a Mikszáth Társaság csak az illető újdonság írónak a fejében létezik. Rossz elképzelni, hogy a lapok többi közleményei is csak ennyire igazak!
31
A dolog úgy áll, kedves barátim, hogy csakugyan van egy »Mikszáth-asztal« az »István főherceg« szállodában, de nem Mikszáth Társaság. A pincérek és a különféle borfiúk így neveznek egy szögletasztalt, ahol hétköznapokon mi ketten szoktunk vacsorálni az én t. képviselőtársammal, Pongrácz tábornokkal. Hívhatnák ugyan gróf Pongrácz-asztalnak is, de ők demokraták, s Mikszáth-asztalnak hívják. Tőlük senki e jogot el nem veszi.
S valóban dukál is, hogy Mikszáth-asztalnak hívassék, mert minden hónapnak egy napján (ezt a napot Murai Károly
tűzi ki) gróf Pongrácz száműzetik, s az asztalt kilenc legked- vesebb pajtásom foglalja el az írói világból.
Ezek közt van Endrődi Sándor, a jeles poéta, a Ház Naplójának szerkesztője. Ű viseltetik irántam a legtöbb res- pektussal, mert tudja, hogy Katánghy Menyhért szigorú naplóbíráló. Bezzeg összetipor minden földi rangot és tekin- télyt Szabó Endre s a végén mindig ezzel búcsúzik el tőlünk, hatalmas disputáit mintegy befejezve: »Szamarak vagytok, nem lehet veletek beszélni.<( (S ilyenkor mindig összerezzen bennem az akadémiai tag.) Itt ül a szelíd lelkű Sebők, nógatja vizavi az olasz borok nagy protektora Murai Károly: »Ne aludj, Sebők, ne aludj.<( Fönségesen terpeszkedik el Sebők mellett Magyarország és társországainak pesztonkája, a hatal- mas vállú Pósa, akin lázas kevélységgel pihenteti szemeit Wolf- ner. (Ez az egyetlen terület, ahol Singer nélkül jelenik meg.)
Kavarog a füst, de nem a tömjén. Sőt Kenedi Géza, mint publicista, egyenesen lenéz bennünket, belletristákat s szőke bajuszát sodorgatva Wolfnernek fejti ki esőpotyogáshoz
hasonló csendes hangon filozófiai nézeteit.
Beh messze járt a valóságtól az az újdonság író, aki úgy adta elő, mintha ez a kompánia az én udvaromat képezné.
Hiszen ezt én nem bánnám, de nem úgy van. Úgy látszik, nem ösmeritek Enyedi Lukácsot, aki, ha én azt mondom, hogy ma hétfő van, számokkal bizonyítja be, hogy kedd van, s a többieket valamennyit. Dehogy hallgatnak azok engem.
Pláne még pietással? Nem hallgatnak azok sehogy. Némely- kor egész este nem juthatok szóhoz s örülök, ha szerényen meghúzódhatom a szelíd lelkű Nagy Miklós oldalánál (aki nem bánt, mert kéziratot akar tőlem), s ha egy kicsit hízel-
32
kedhetem László Mihálynak, akinek jeles gimnáziuma van, ahová máris nyomkodom a helyeket apai ravaszsággal a két fiacskámnak. Altalában amennyire itt név imponálhat, akkor egyedül a László Mihályé imponál - mert kétszer lehet a neve napját tartani.
Ilyen ez a kompánia. Nincs semmi célja, semmi más tör- vénye - csak egyetlen nyárspolgárias paragrafusa: »Szeretni tartozunk egymást.« És ez ellen a paragrafus ellen soha egyik se vétett, egyre történik tehát az a csoda, hogy itt tíz olyan embert lehet látni, aki mind elmondhatja magáról: »Nekem kilenc jó barátom van.«
Ha néha elgondolkozom ezen, szinte elérzékenyülök, hogy mi milyen gazdag emberek vagyunk ott egy rakáson.
De elég arra a hírre helyreigazításul ennyi, ti pedig, ked- ves barátim, a »Pesti Hírlap«-ban, tegyetek le arról a csúnya szokásról, mely most divatba kezd jönni, hogy minden lap megtesz az ország nyakára a maga munkatársai közül egy legnagyobb irót - s emellett minden eszközzel üti a reklámot.
Levén vagy huszonöt lap, van tehát vagy huszonöt legna- gyobb élő író.
Azaz huszonhat, mert másodiknak aztán minden lap beveszi a maga legnagyobb írója mellé Jókait (mint a ferbli- ben a sántát). Az ország csak úgy turkálhat a nagy írók közt.
Hagyjátok el, mondom, ezt a rossz szokást, vagy ha nem lehet abbahagyni, mert a többi lap is úgy tesz, válasszatok meg mást erre a nagyságra (hiszen elvállalja azt valaki), nekem nem kell; megtanultam én azt, hogy a fa, akármilyen magas dombra ültetik is át, csak éppen akkora árnyékot vet- het, amekkora lombja van.
[AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA.
1894. ELŐSZÓ]
Egy barátunknál töltöttük a napot (én és két írótársam) a budai hegyek közt. Ebéd előtt egyet barangoltunk a villája környékén. Alattunk feküdt az óriási város meglapult ház- fedeleivel, mintha aludnék, s a fölszálló párák a lélegzete
volnának.
3 Mllm:áth Kálmán ÖBBzee Művel 82. 33
A várost látva, eszünkbe jutott élete is, idegei, gondola- tai, pletykái, napi kérdései. Milyen lesz a Jókai jubileum?
Elfogadja-e a főrendiház az egyházjogi reformokat?
Valaki közbeszólt: »Meglehet, mert a varjúról azt tanul- tam, hogy szorultságból megeszi a cseresznyét és szilvát is;
de voltaképpen mással él.«
Ugráltunk tárgyról-tárgyra, mint a szöcskék a fűben.
Lesz-e az idén bor? Terem-e sok könyv? Egy gallyon kakuk- kot vettünk észre. De kár, hogy el van ilyenkor némulva, különben megszólítanók: »Te, kis kakukk, mondd el, meddig él Wekerle ? «
Majd az Akadémia plagizátoraira fordult a szóbeszéd.
Ez is jó téma, szidtuk őket.
Friss, erdei illat lengette meg a mozdulatlan, lomha leve-
gőt, mely ráfeküdt a leperzselt füvekre, mik közt hangyatábor mászott stratégiai rendben egy közeli odvas fatönkhöz - hogy ott tojásokat raboljanak a veres hangyák a fekete han- gyáktól. Micsoda vakmerő fickók ezek a veres hangyák ! Teringette, milyen ügyesen másztak be a hasadékokon s egy perc alatt lehányván vagy elűzvén a fekete hangyákat, vit- ték, re bene gesta, hosszú hadisorban a tojásaikat hazafelé ...
Elnéztük érdeklődve. Ni, hát ezek a becsületes hangyák is, hogy elszedik a mások tojásait . . Ne bántsátok, fiúk, a plagizátorokat !
E pillanatban. a gyalogúton, az erdő felől egy gyönyörű asszonyka jött szembe.
Feledhetetlen sugár alak volt, tojásdad arccal, fényes fekete hajjal, élveteg ajkak körül kacér mosoly, a jobb kezé- ben leeresztett napernyőt vitt, a balban pedig negédesen himbált egy őszi kökörcsint. Összerezzentem.
- Mi bajod? - kérdék egyszerre a barátaim. - El- sápadtál.
- Az az átkozott kökörcsin. Jaj, csak ne láttam volna.
Most már el van rontva az egész napom.
- Miért haragszol annyira a kökörcsinre?
- Mert valamiképpen a Bourbonok jelvénye a liliom, annyira jelvénye Singer-W olfnemek az őszi kökörcsin.
Adott szavam kötelez évről-évre, hogy mire az első őszi
kökörcsin kiereszti a virágját, beliferálom nekik az előszót
34
