D EBRECENI PEDAGÓGIAPROFESSZOROK PSZICHOLÓGIAI MUNKÁSSÁGA 1918–1950

191

D EBRECENI PEDAGÓGIAPROFESSZOROK PSZICHOLÓGIAI MUNKÁSSÁGA 1918–1950

B

A debreceni pszichológusképzés 20. évfordulójára megjelentetett emlékkönyvben a következő módon idézték fel egy hosszú mondatban a két nagy előd emlékét, akikhez a pszichológiaoktatás első időszaka köthető a debreceni egyetemen: „Míg Mitrovics Gyula a pedagógiai mondanivalójának alátámasztására, bizonyítására használta a pszicho- lógia már meglévő eredményeit, addig Karácsony Sándor maga konstruált egy olyan lélek- tant, amelynek a révén interpretálni tudta pedagógiai tételeit” (Ádám – Tóth, 1994, 7).

Ez a szemléletes szembeállítás kiválóan összefoglalja, hogy mennyire másként művelte a pszichológiát a két pedagógiaprofesszor. Mitrovics jól illeszkedett egy tudományos paradigmába, így munkássága is egy kontinuitás része lett, Karácsony azonban egy ori- ginális és nyelvében is egyedülálló, zárt rendszert alkotott, ezért különutasként könyvel- ték el a korabeli a pszichológiában és pedagógiában, és ami még ennél is szomorúbb:

a munkássága is zárvány maradt, pontosabban nem a pszichológiában nyert szerves folytatást, kiteljesedést. Írásomban e két jelentős, bár mind a tudományos munkáról, mind a professzorszerepről merőben másképpen gondolkodó pedagógus munkásságá- nak pszichológiai vonatkozásairól kívánok képet adni. Bár nem célom e tanulmányban és a terjedelem sem teszi lehetővé, hogy a teljes életművüket akár vázlatosan is áttekint- sem, nyilván nem lehet kihagyni annak az útnak a bemutatását, amelyen keresztül az általuk művelt pszichológiai irányzathoz eljutottak. Elsőként Mitrovics Gyula tudomá- nyos pályafutásának kezdeteit és kibontakozását vázolom fel néhány mondatban.

M

G

,

A debreceni egyetem első pedagógiaprofesszora mintegy másfél évtizednyi középiskolai tanári szolgálat után került a debreceni egyetem elődintézményének számító debreceni bölcsészeti akadémiára filozófiatanárnak. Tudományos munkássága azonban nem 1909-ben, az akadémiai oktatógárdába való bekerülésekor indult, már sárospataki, majd miskolci tanárként megmutatkozott az esztétika iránti elmélyült érdeklődése.

DOI: 10.14232/pfvm.12

Igazából a pszichológiához is az esztétikán keresztül jutott el. Éppen azt az utat járta be, mint a XIX. század jeles német esztéta-pszichológusai, Fechnerrel az élükön. Halász László így írt erről az irányzatról:

„Mint ismeretes, Fechner a múlt század második felében nemcsak a pszichológiai vizsgá- latban alkalmazta a kísérleti módszert, hanem az esztétikában is. Kísérletileg kutatta a mű- élvezés, a befogadás és a tetszés bizonyos kérdéseit. Nyomdokán haladt több pszichológus- esztéta: Külpe, Dessoir, Meumann, valamint Lipps és Volkelt” (Halász, 1961: 368).

Mitrovics első jelentősebb tanulmánya, amely már a pedagógiai pszichológiához kap- csolódott, 1917-ben, a magántanári habilitációja évében jelent meg. A közel 70 lapos kis füzet Az egyéni nevelés főbb szempontjai címmel látott napvilágot Debrecenben, s már ebben is világosan megmutatkozott, hogy Mitrovics a nevelés problémáit pszicho- lógusként közelíti meg. A rövid mű pozitív értékelést nyert a szakma legnívósabb folyó- iratában, a Magyar Paedagogiában is. Méltatója, Vértes O. József megállapította, hogy

„a szerző a pszichológiai alapon álló pedagógia új munkásaként kedvezően mutatkozott be, mit annál inkább hangsúlyozunk, mert napjainkban veszedelmes módon szaporodik el ép- pen nálunk ebben a tudományágban a kontárok száma” (Vértes O., 1918: 216). A vi- szonylag rövid terjedelem szelekcióra késztette a szerzőt, így természetesen a pszicho- lógia általa leginkább ismert és kedvelt témái kaptak vázlatosabb bemutatást a műben, több fontos jelenség ismertetéséről azonban le kellett mondania. Erről a szerzői dön- tésről a recenzens így nyilatkozott:

„A képzet, az emlékezet, a típusok, az akarat, a képzelet, az értelmi munkateljesítő képes- ség, az érzelmek, az indulat ennek a munkának főbb pontjai. Az egyéniség pszichológiá- jának és a kísérleti pedagógiának nem egy érdekes fejezetét veszi tollára a szerző. Nem kíván bevezetés vagy vezérfonal lenni, hanem – mint címében is jelzi – csak egyes szem- pontok megjelölője. Éppen ezért egyik-másik pontnál szívesebben időzik tovább, mint pl.

a típusoknál, melyek különben is kiemelkedő részei az egyéniség pszichológiájának. Ezzel szemben természetesen akad olyan részlete is ennek a kérdésnek, mely rövid négy íven nem fér el. Hogy csak a legfőbbet említsem: a tanulást, a fáradságot, melyeknek egyéni külön- bözőségére éppen az utolsó tíz év pszichológiája derített világosságot (G. E. Müller, Eph- russi, Lottie Steffens, Meumann, Offner)” (Vértes O., 1918: 216).

A debreceni egyetem bölcsészettudományi karának 1918-ban lett a pedagógiaprofesszo- ra Mitrovics Gyula, abban az esztendőben vált ugyanis ketté az első négy évben két tudományt összefogó filozófia-pedagógia tanszék. A filozófia tanszék tanára továbbra is Tankó Béla maradt, az egykori kettős tanszékből kivált pedagógiai katedrára pedig az 1917-ben habilitált Mitrovics Gyula került. Mitrovics már az első években jelezte az egyes szemeszterekben meghirdetett tárgyaival, hogy a pedagógia alapvető résztudo- mányainak (neveléselmélet, neveléstörténet) előadása mellett domináns szerepet szán a leendő tanárok felkészítésében a kísérleti pszichológiának. Minden félévben hirdetett

1 Jegyzőkönyv a debreceni m. kir. Tisza István tudomány-egyetem bölcsészet, nyelv- és történettu- dományi karának 1925. évi szeptember hó 7-én tartott I. rendkívüli kari üléséről. 3. sz. b) melléklet.

Debreceni Egyetem BTK Dékáni Hivatal Irattára.

olyan előadást (és mellette gyakran szemináriumot is), amellyel az experimentális pszi- chológia eredményeinek megismertetését tűzte ki célul.

Már az 1920-as években létrehozott Mitrovics egy olyan szakmai műhelyt is a tan- székén, amelyben érdeklődő egyetemistákat vezetett az általa képviselt pszichológiai irányzat kutatási módszereibe. Ez a műhely a Kísérleti Lélektani Intézet elnevezéssel működő laboratóriumot jelentette. E szervezeti egység tevékenységének tényleges kez- dete ugyan csak az 1926-os évre tehető, de a bölcsészkari jegyzőkönyvek alapján meg- állapítható, hogy a kar már az 1924/25-ös tanévben előterjesztette a minisztériumnak egy „Pszichológiai Intézet” felállításának tervét. Ehhez akkor a minisztérium nem járult hozzá, mivel az új intézet költségeinek fedezéséről az egyetem 1925/26-os költségve- tésében nem történt említés. Mitrovics azonban nem nyugodott bele az elutasításba, és az 1925/26-os tanév elején újra kísérletet tett az intézet felállítására, azzal az indok- lással, hogy a „Pszichológiai Intézet felszerelése a paedagógiai tanszék javadalmából már rendelkezésre áll és így semmiféle ujabb kiadást már nem igényel”, s azt is közölte a mi- nisztérium megnyugtatására, hogy az intézet a további szükségleteire is fedezetet talál az őt befogadó tanszék illetményeiben.¹ Ezután már a minisztérium sem támaszthatott kifogást az indítvány ellen, Mitrovics pedig hozzákezdhetett a frissen felállított intézet segédszemélyzetének kiválogatásához. A segédszemélyzettel kapcsolatban elmondható, hogy Mitrovics intézetében általában egy vagy két tanársegéd és a harmincas években már két gyakornok is dolgozott, ahogy azt Mudrák József gondosan összeállított gya- kornok- és tanársegédlistája is bizonyítja (Mudrák, 2006).

Mitrovics hamar bekapcsolódott a pszichológiát művelő szakembereket elsőként összefogó hazai tudományos szervezet, a Magyar Psychológiai Társaság munkájába is.

Már a megalakulástól kezdve tagja volt a társaság választmányának, és baráti kapcso- latot ápolt a tárasaság elnökével, Ranschburg Pállal és titkárával, Boda Istvánnal is.

Benedek Lászlóval és Boda Istvánnal együtt fogalmazott meg Mitrovics 1932-ben egy programadó nyilatkozatot, amelyben a hazai pszichológiai kultúra fejlesztésének szüksé- gességét taglalták. Az elaborátum sürgette pszichológiai kutatásoknak helyet adó intéze- tek felállítását, a budapesti egyetem lélektani tanszékének visszaállítását, a lélektani is- meretek beépítését az orvosképzésbe, valamint a különböző tanintézetek (leginkább a középfokú tanintézetek) tanári testületeinek lélektani továbbképzését. Mitrovics a lélek- tani ismeretek jelentőségének hangsúlyozott tudatosításától az egész nemzet számára fontos eredményeket remélt. Így körvonalazta ezt a várakozását: „A pszichikai tényezők erősítése, az intelligencia fokozása, az érzelmi élet elmélyítése egyaránt hozzájárulnak az er- kölcsi szinvonal emelkedéséhez. Mindezek pedig csakis pszichológiai alapon lehetségesek”

(Benedek – Boda – Mitrovics, 1932: 6).

Mitrovics nemcsak a Psychologiai Társaságban működött aktívan, de az Országos Középiskolai Tanáregyesületben is igyekezett népszerűsíteni a pszichológiai tájékozott- ság növelésének szükségességére vonatkozó elképzelését. Az Országos Középiskolai Ta- náregyesület debreceni körének ülésein – ha csak tehette – jelen volt, s hozzászólásaival, észrevételeivel gyakran hívta fel új szempontokra a tárgyalt témával kapcsolatban tanár- kollégái figyelmét. A tanáregyesület debreceni köre elég élénk működést kifejtő szakmai fórum volt: gyakran rendezett felolvasásokat, előadásokat. Rendszerint hazai terepről válogatták össze az előadókat, de néha sikerült megnyerni illusztris fővárosi pedagó- gusokat is egy-egy előadás erejéig. Az egyesület debreceni körében Mitrovics is vállalt előadói szereplést, pl. 1938. márc. 7-én, amikor elég nagyszámú közönség előtt olvasta fel Lélektan és pedagógia c. értekezését. Dr. Szondy György az alábbiakat jegyezte fel Mitrovics előadásáról az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny számára:

„Az embert – mondotta [Mitrovics] – a kozmikus transzcendens világfelfogás egészébe kell beleillesztenünk. [...] A játékosság spontaneitásának és aktivitásának a tanítónevelés egész folyamán végigvonuló szerepén mutatta be, hogy a lélektannak a nevelés összes fázisaiban rendkívül fontos szerepe van. Az emberiség és egyén genetikus fejlődési fokozatainak meg- felelően tárta fel az érzelmi élmények hármasságát, s az ismeretanyag, a megértetés, a foga- lomalkotás, az ítélet s végül a problémanyújtás pedagógiai kérdéseinek vizsgálatával végig- vezette hallgatóit a nevelés egész területén” (Szondy, 1938: 308).

Az 1933-as év különösen jelentős esztendő volt Mitrovics pályáján. Ekkor jelent meg főműve, A neveléstudomány alapvonalai c. összefoglaló munka. Ő maga egy ugyancsak 1933-as tanulmányában így vallott erről a könyvről:

„Ebben rendszeres előadásban megkísérlem a lélektudomány ama megállapításait gyümöl- csöztetni, amelyeknek pedagógiai felhasználására jelenleg gondolni lehet. Éppen eme tö- rekvésem miatt a pedagógiai művek olvasói talán csodálkozni is fognak könyvemnek tar- talmán, amelyben a pedagógiai fejtegetések a legszorosabban összefonódnak pszichológiai tényeknek és megállapításoknak a kifejtésével. Talán azt a szemrehányást fogom kapni, hogy inkább pszichológia, mint pedagógia; másfelől pedig azt, hogy állandó pedagógiai kitérései miatt mégis alkalmatlan arra, hogy rendszeres és kimerítő pszichológiát adjon”

(Mitrovics, 1933: 110).

A professzor nagyon pontos értékelést adott a saját munkájáról: valóban nem vegytisz- tán pszichológiai mű, de szisztematikus neveléstudományi munkának sem tekinthető.

A könyv felépítése alapján ugyan azt lehetne gondolni, hogy inkább pszichológiai alap- művet kívánt megírni Mitrovics, ő maga sem tagadja, hogy a mű szerkezete, anyagbe- osztása is ezt sugallja. A szerkezet kialakításával, a tartalom elrendezésével kapcsolatban az alábbi szándékát tárja fel a szerző a már idézett tanulmányban:

„… az anyag beosztásánál is a pszichológiai szempontokat vettem irányadóknak, bár a ne- velési célok szempontjából talán jobb lett volna teleologikus felosztási elveket érvényesí- teni, ilyenformán: erkölcsi, vallásos, tudományos nevelés stb. Felfogásunk szerint azonban ezeknek a célkitűzéseknek a nevelés összes fázisaiban és részletfeladataiban érvényesülniük kell és nemcsak egy-egy pontján; más oldalról eme feladatok is csak pszichológiai eszkö- zökkel oldhatók meg. Így könyvemnek főfejezetei az értelmi, az érzelmi és az akarati élmé- nyekről szólanak, az értelmiek közé sorozván az érzéklés és a szemlélés jelenségeit is”

(Mitrovics, 1933: 112).

A könyv egyik ismertetője, Boda István is észrevette ezt a kettősséget, de ő ezt inkább a munka erényének tartja, nem pedig az olvasót megzavaró tényezőnek. Azt is megálla- pította, hogy a szerző pszichológiai eszmefuttatásai mind-mind egy vallásos nevelésfilo- zófia alátámasztását, megerősítését szolgálják. Ezt az észrevételét így közli:

„… a munka valósággal oly pedagógiai lélektan, amely elsősorban a vallás-erkölcsi legne- mesebb ember-eszmény kiformálódhatásának lelki törvényszerűségeit és feltételeit törek- szik kidomborítani, biztos vonalú felépítésben, nagy világossággal, logikus következetesség- gel” (Boda, 1933: 126).

Összefoglaló munkája mellett leginkább utánpótlás-nevelő tevékenységével írta be a ne- vét Mitrovics a debreceni egyetem történetébe. A professzor a legígéretesebb tanítvá- nyának Zombor Zoltánt tartotta, aki 1930 és 1934 között volt a Tisza István Tudo- mányegyetem matematika-fizika szakos hallgatója. Zombor a doktori értekezését, ame- lyet A lélektan szerepe a pedagógiában és a reakciós idő pedagógiai vonatkozásai cím- mel írt mesterénél, 1935-ben védte meg, ezután kapott tanársegédi kinevezést Mitro- vics intézetébe. Itt a professzor irányításával figyelemre méltó kutatásokat folytatott:

többek között átdolgozta a Sterzinger- és Roggenkampf-féle figyelemvizsgálatokat.

Ezenkívül újfajta módszert dolgozott ki a figyelem, az emlékezet és a lényeg-felismerési képesség vizsgálatára, és koordinálta azt a kísérleti figyelemvizsgálatot, amelyet az összes debreceni középiskola négy felsőbb osztályában végeztek (az öt teszt között ott volt általa készített és átdolgozott feladat-együttes is). Így készült el a mintegy 1600 sze- mélyről 13000 adatot tartalmazó vizsgálati anyaga. Hozzá hasonlóan szorgalmas tanít- ványnak bizonyult a szintén matematika-fizika szakos Faragó Tibor. Faragó 1935-ben szerzett tanári oklevelet, de már 1933-tól foglalkoztatta őt a Mitrovics-műhely: először gyakornok, majd fizetéstelen tanársegéd volt a Kísérleti Lélektani Intézetben. Az 1937/38-as tanévben előadóként is szerepelt a Tanárképző Intézetben, de közben – a megélhetését biztosítandó – gimnáziumi óraadást kellett vállalnia. 1939-ben a miskolci református leánygimnázium tanárává nevezték ki. Ugyanebben az esztendőben védte meg doktori disszertációját. Az ő témája – eredeti szakterületéhez is kapcsolódva – a matematikai tehetségek vizsgálata volt, értekezését A matematikában tehetséges tanuló címmel nyújtotta be mesteréhez.

Mitrovics számára súlyos problémát jelentett az utódkijelölés kérdése. Olyan embert szeretett volna a nyugalomba vonulása után a debreceni egyetem pedagógiai katedráján látni, aki elkötelezett a kísérleti lélektan irányzata mellett és továbbviszi az általa elkez- dett kutatásokat. A szegedi magántanárra, Boda Istvánra esett a választása, akinek ad- digi munkásságát magasra értékelte. Az ő személye valóban garanciát jelentett volna arra, hogy változatlanul folytatódik a Mitrovics által kiépített műhely munkája. Boda István nem csupán a Magyar Psychológiai Társaság titkáraként folytatott tevékenysége révén vált ismertté a hazai pszichológiai kutatók körében a harmincas évek végére, ha- nem a sajátosan magyar személyiségjegyek feltárására irányuló kutatásaival is. A deb- receni egyetem bölcsészkara mégsem őt, hanem Karácsony Sándort választotta meg Mitrovics utódául.

K

S

:

A HAZAI PSZICHOLÓGIATÖRTÉNET EGYIK ZÁRVÁNYA

Karácsony Sándor munkásságáról és legfőképpen a pedagógiai eszméinek fundamentu- mául szolgáló társaslélektani rendszeréről az utóbbi évtizedekben számos tanulmány és könyv született, de valódi jelentőségét a hazai pszichológia történetében leginkább Lányi Gusztáv írásai világítják meg. Lányi már 1985-ben így határozta meg Karácsony helyét a magyar lélektanban:

„Karácsony Sándor nem központi alakja a magyar pszichológia történetének. Ez egyfelől érthető, másfelől azonban egy sajátos szcientikus emlékezetkiesés meg is akadályozza – ha nem is »központi«, de – megérdemelt helyének kijelölését a tudománytörténetben. A mai (»modern«, »tudományos«) pszichológiákon felnőtt pszichológusok számára ugyanis Kará- csony Sándor társaslélektana első pillantásra inkább valamiféle anakronisztikus őskövület- nek tűnhet. A tudományos szakpszichológiákon nevelődött pszichológus továbbá azért is fogadhatja értetlenül Karácsony társaslélektanát, mert bizonytalan lehet annak eldöntésé- ben, hogy vajon e társaslélektanban a lélektannak egyáltalán mi a szerepe. […] Ezúttal mégis arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy a jelzett problémák ellenére Karácsony tár- saslélektani rendszere a hazai tudománytörténet (s ezen belül pszichológiatörténet) nem megkerülhető tényezője, noha magam is úgy vélem: Karácsony társaslélektana a szcientikus pszichológia felől érthetetlen, sőt »könnyűnek találtatik«, ám mint tudásszociológiái jelen- ség nagyon is érthető, jellegzetes és talán jelentős gondolat- és eszmerendszernek bizonyul”

(Lányi, 1985: 760).

Erős Ferenc Karácsonynak ugyanerre a besorolhatatlanságára mutat rá egyik kiváló tanulmányában (Erős, 2015). Ahogy a kortársakat zavarba hozta, úgy az utókor érté- kelőiben kérdések és kétségek özönét indítja el a Karácsony-életmű mindegyik szele- tének a tanulmányozása, a nyelvészeti tárgyú írásoké éppúgy, mint a „magyar lélek” rej-

telmeit boncolgató gondolatmeneteké. Ráadásul nehéz is „vegytiszta” munkákat találni Karácsony művei között, hiszen a nyelvészeti írásaira is a pszichológiai megközelítés jellemző elsősorban, és a pedagógiai munkáiban is számos lélektani utalást találunk.

Karácsony rendszerének a legszembetűnőbb sajátossága az, hogy szakít azokkal a ko- rábbi pedagógiai felfogásokkal, amelyek az egyéni lélektan fogalmainak segítségével igyekeztek megközelíteni a nevelés és oktatás kérdéseit. Vélekedése szerint az egyéni lélektanra épülő pedagógia alkalmatlan a nevelés jelenségeinek megfelelő mélységű ér- telmezésére, mert a nevelés folyamata csak közösségben valósulhat meg. „A nevelés – ír- ja –, mióta a világ világ, a nevelő és növendék egymáshoz képest. […] A nevelés szociális re- láció, eddigi tanulságunk szerint. Ha ezt a tényt a lélekkel kapcsolatban vesszük, a lélek te- vékenységi formáit is korlátozni fogja, mert nem tarthat nevelhetőnek minden életérzést, érzelmet, stb., hanem csak kategóriákként azokat, amelyek két ember relációjában nyilvá- nulnak, tehát a társaspszichologikumokat” (Karácsony, 1941: 295–296). Dankó Imre a Sorsunk 1944-es évfolyamában arról írt, hogy igazából már a 30-as években megmutat- koztak a kísérleti lélektan fogyatékosságai, határai. Éppen az 1934-es prágai pszicho- technikai kongresszuson vált nyilvánvalóvá, hogy maguk a kísérleti pszichológiát műve- lő tudósok sem voltak elégedettek az általuk bemutatott vizsgálati eredményekkel. „A ma tudománya – állítja Dankó az említett folyóiratba írt cikkében – nemcsak tudja a kísérleti lélektan hiábavalóságát, hanem kétségbevonja az egyéni lélektan létezését is. A társaslélektan szerint minden lelki funkcióhoz két ember kell. Két lélek szükséges, s a köztük fennálló viszony az, ami fontos, amit tanulmányozni lehet és kell. Az egyéni léleknek élet- érzései vannak, érez, tud, akar és hisz. A társasléleknek jogérzete, művészete, tudománya, társasélete és vallása van. Ez a lélektan a kísérleti lélektantól egyedül a másik ember megis- merésének vágyát kapta örökségbe” (Dankó, 1944: 542).

Boros Dezső, aki utolsó éveiben intenzíven foglalkozott Karácsony munkásságával, a hagyatéki anyagai között megmaradt Karácsony-dolgozatában arra mutatott rá, hogy a jeles debreceni professzor alapos pszichológiai olvasottság, tájékozottság birtokában építette fel a lélektani elméleteit. Erről így írt: „Karácsony pszichológiai felkészültsége magas szintű. Ezt még az ellenségei is elismerik, sőt azzal vádolják, hogy amit tudott a nevelésről, azt mind a svájci pszichológusoktól tanulta. A pszichológia nagyon sok területét művelte az általános lélektan mellett, komolyan vette a differenciállélektant, s pedagógiai elméletében levonta annak tanulságait” (Boros, 1990: 37). Karácsony könyvismertetéseiből, hosszabb- rövidebb cikkeiből ugyancsak kiderül, hogy tisztában volt a korabeli gyermeklélektan megállapításaival és fő kutatási problémáival. A könyvek lelke c. kötetének egyik tanulmányában pl. így írt a „korai pubertás” jelenségének korabeli szakmai megítéléséről:

„A gyermeklélektan a maga tudományos lelkiismeret-furdalásai közben még meglehetősen zavart és határozatlan az ún. korai pubertás kérdésével szemben. Nem hatnak rá megnyug- tatólag az egyre szaporodó gyermekregények sem, hiszen a legtöbbje ezeknek alig egyéb a pszichoanalitikus iskola tételeinek utánköltött, tehát másodlagos felhígításánál” (Kará- csony, 2006: 213).

2 Miért nem tud megtanulni németül a magyar gyerek? (Saját tudósítónktól.) Pesti Napló, 81(14), 6.

3 Iksz. névjelzésű tudósító: Kollektív nevelés – ma és holnap. Népszava, 64(62), 7.

K

Karácsony életrajzából tudjuk, hogy a hazai pszichológiai táborok közül az indivi- duálpszichológusokkal tartott fenn szorosabb kapcsolatot. Ehhez az irányzathoz Máday István révén kapcsolódott, akivel együtt folyóiratot is szerkesztett a harmincas években, a Gyermekvédelem c. lapot. Karácsony Sándor ugyanebben az időszakban rendszeresen eljárt az Individuálpszichológiai Egyesület üléseire, sőt előadóként is vállalt szereplést a jeles hazai pszichológusokat tömörítő társaságban. Lányi Gusztáv így írt erről a kap- csolatról: „Karácsony Sándor és az individuálpszichológusok kapcsolata nem esetleges volt, hanem jórészt az elvek azonosságából is eredt, noha Karácsony nem volt individuálpszi- chológus, csak gyakori előadója a Magyar Individuálpszichológiai Egyesület szemináriumai- nak” (Lányi, 1992: 30). Milyen témákról tartott előadásokat Karácsony Máday köré- nek? A korabeli hírlapok tudósításaiból értesülhetünk az egyes előadások tárgyáról.

1930. január 18-án pl. „Miért nem tud megtanulni németül a magyar gyerek?” címmel tartott előadást az egyesületben. Ebben nagyrészt a nyelvtanulás során belénk épülő gátlások természetét taglalta.² 1935. március 22-én „Nyelvtanulás lélektani alapon” cím- mel értekezett az Individuálpszichológiai Egyesület 112. vitaestjén, 1936. március 13- án pedig „Az iskola mint a kollektív nevelés színhelye” cím alatt foglalta össze a „közlelki”

sajátosságok kifejlesztésére vonatkozó gondolatait. A korabeli tudósító így foglalta össze Karácsony előadásának lényegét:

„Olyan nevelésre van tehát szükség, amely a közértelmi, közérzelmi és közakarati tulajdon- ságokat és végeredményben a szociális, segítő ember típusát alakítja ki. A továbbiakban hangsúlyozta, hogy a kollektív nevelésnek ideális színhelye volna az iskola. Az iskolai osz- tály kollektívumot, életközösséget alkot, egymásrautaltság uralkodik a közösség tagjai kö- zött. – Sajnos, a mai iskola nem használja ki ezt a lehetőséget – folytatta –, más szerveze- tekre (például cserkészet) bízza a társadalmi nevelést. […] Mai iskoláinkban azonban nem képzelhető el a teljesen megvalósult kollektív érzés, ezt a társadalom akadályozza meg. Elő- ítéletekkel terhelve jön tanító és tanuló az iskolába, amely – ezt be kell ismerni – nem tud- ja magát kivonni a külső környezet faji, felekezeti és osztályelfogultsága alól.”³

1937 februárjában, a Magyar Individuálpszichológiai Egyesület megalakulásának 10.

évfordulójára emlékező közgyűlésén „A parasztgyerek pedagógiája” címmel tartott elő- adást Karácsony Sándor. Ebben beszámolt az 1920-as „földesi parasztgimnázium”

néven ismertté vált kísérletéről, és az individuálpszichológia nyelvén fogalmazta meg a kísérlet tanulságait. A Pesti Napló tudósítója a következő gondolatokat emelte ki az előadásból:

4 Névjelzés nélküli tudósító: A parasztgyerekeket másként kell tanítani, mint a városi ifjúságot.

Pesti Napló, 88 (32), 12.

„A falusi ember műveltsége a 16. század partikuláris iskoláinak a színvonalán mozog s nem lehet ugrásszerűen feljutni a 20. század nagyvárosi kultúrájához, hanem végig kell vezetni őket az elmúlt évszázadok műveltségi fokozatain. Ha ezt elmulasztjuk, akkor a parasztgyerek reménytelennek látja a tanulást, s ez fogyatékérzést kelt benne. A falusi tanító szintén fo- gyatékosságérzésben szenved, mert úgy érzi magát, mint a városi kultúra számkivetettjét.”⁴ Ez a gondolat egyébként Karácsony egyik vesszőparipája volt: több helyen is leírta, hogy a falusi gyermek másfajta nevelést és másfajta iskolát igényel, mint a városi tanuló.

Karácsony Sándor a későbbi előadásaiban is kedvelt témáit tárta az Individuálpszicho- lógiai Egyesület elé, az adleri fogalmak köntösébe öltöztetve mondanivalóját. 1938.

december 16-án például „A magyar lélek a nyelv tükrében” címmel mutatta be magyar- ságlélektani fejtegetéseit, 1940. január 26-án pedig „Az irodalmi nevelés (olvasásra kapa- tás) pszichológiája” címmel adott elő.

K

Karácsony neveléstudósi munkájának 1942-ben érett be a gyümölcse, ekkor nyerte el a debreceni egyetem pedagógiai katedráját. Már a székfoglaló beszédében nyilvánvalóvá tette hallgatósága számára, hogy elődjétől eltérő úton kíván haladni. Hamar felszámolta a Mitrovics által művelt pszichológia intézményi és eszközhátterét. Professzorsága ide- jén a pedagógiai szeminárium szekrényeiben érintetlenül álltak és porosodtak a pszi- chológiai kísérleti eszközök, mert ő a gyermek megismerésében az enciklopédikus mód- szert többre becsülte a méréseknél. 1942 novemberében a Bölcsészettudományi Kar tanácsától a megszűnt Kísérleti Lélektani Intézet helyett Társaslélektani Intézet felállítását kérte. Mivel ez a költségvetésben nem jelentett változást, mind a kar, mind pedig a mi- nisztérium elfogadta a kérését (Mudrák, 2015). Így meglett az intézményi kerete is annak a szakmai műhelynek, amely a körülötte kialakult hűséges tanítványi kört összefogta.

Békefi Benő nyíregyházi lelkész és tanítóképző intézeti tanár 1945 áprilisában a Kará- csonnyal ápolt szoros barátságát felhasználva hozta létre a Debreceni Egyetem Társas- lélektani Intézetének Nyíregyházi Fiókját. Ez a fiókintézmény rendezte meg 1945 augusz- tusában azt a kéthetes nyári egyetemet Nyíregyházán, amelyen Karácsony Sándor is tar- tott fejlődéslélektani előadásokat az érdeklődő pedagógusoknak (Hadházy, 1982).

Karácsony műhelyteremtő, iskolateremtő munkájának bemutatásakor nem hagyhat- juk említés nélkül azokat a tanítványokat, akiknek innen indult a pályája. Az alábbi- akban azokat a tanítványokat nevezem meg, akik 1942 és 1950 között hivatalosan is a debreceni egyetem alkalmazásában voltak, vagy az 1943-ban létrejött Társaslélektani Intézet munkatársaiként, vagy a Neveléstudományi Szeminárium tanársegédeként,

5 Fabricius-Kovács Ferenc (1967). Jelentés, társaslélektan, kommunikációelmélet. Magyar Pszicho- lógiai Szemle, 24(3), 331–346.; Fabricius Ferenc (1967). A jelentés és a „másik ember”. Kortárs, 11(8), 1273–1282.

illetve gyakornokaként. A Társaslélektani Intézet alkalmazottai közül Lükő Gábor és Komjáthy István vált ismertté az 1950 utáni évtizedekben. A Neveléstudományi Sze- minárium egykori tansegédszemélyzetéből szintén két tanársegédet lehet azok közé so- rolni, akik sikeres pályát futottak be, s nem fékezte a karrierüket a Karácsony-tanít- ványság stigmája. Egyikük Komlósi Sándor, aki végigjárta a szemináriumi segédsze- mélyzeti hierarchia összes lehetséges lépcsőfokát, előbb díjtalan (1943. szept. 1. – 1944.

aug. 31.), majd díjas gyakornokként (1944. szept. 1. – 1944. okt. 5.) dolgozott Ka- rácsony professzor mellett, később fizetéstelen tanársegédként (1946. szept. 1. – 1948.

aug. 31.), végül pedig fizetéses tanársegédi státuszban (1948. szept. 1. – 1950. aug. 31.) állt a tanszék szolgálatában (Mudrák, 2006). Nagyjából ugyanezeket a grádicsokat járta végig Kovács Ferenc, azzal a különbséggel, hogy ő a legutolsó stációig, a fizetéses ta- nársegédi kinevezésig nem jutott el. Ez a Karácsony-tanítvány, aki később Fabricius- Kovács Ferenc néven vált a magyar nyelvtudomány avatott művelőjévé, 1942. okt. 1.

és 1948. nov. 29. között segítette a tanszék munkáját. A Társaslélektani Intézet két említett munkatársa, Lükő és Komjáthy is viszonylag hosszú időt töltött a nagyhírű professzor mellett, Lükő 1943-tól 1947-ig fizetéstelen tanársegédként, 1947 és 1950 között pedig, egészen az intézet megszüntetéséig fizetéstelen adjunktusként dolgozott az egyetemen (miközben 1945-től magántanárként olyan előadásokat hirdetett, ame- lyek a nevelés folklorisztikus alapjaival foglalkoztak), Komjáthyt pedig, akinek neve a Mondák könyve c. munka szerzőjeként vált később országszerte ismertté, 1946. okt.

1. és 1950. jan. 1. között foglalkoztatta Karácsony intézete.

Talán nem véletlen, hogy Karácsony A magyar demokrácia c. kötet összeállításakor az Új egyetem felé címet viselő fejezetbe éppen Kovács Ferenc disszertációjáról készített bírálatát és Lükő Gábor habilitációs eljárásra benyújtott műveiről írt véleményét vá- logatta be. A tudományos közösségbe való befogadás fokozatait szép metaforákkal tette szemléletessé Karácsony: a doktori disszertáció értékelését a „Keresztelés”, a habilitáció alapjául szolgáló tanulmányok bírálatát a „Konfirmáció” cím alatt tette közzé. Kovács Ferenc „Kelet-Európa pedagógiánkban” című értekezésének bírálatában a professzor az alábbi prófétikus kijelentést tette: „A dolgozat valóban csak vázlat, de a szemelvények, amelyeket e vázlatosságban is nyujt itt-ott s az illusztrációk, amelyekkel minden egyes állí- tását elég gazdag anyagból választott szellemes idézetek egész sorozatában támogatja meg, igen tanulságosak és megnyugtató módon mutatják egy csak most induló szép, tudományos munka ígéretes kontúrjait” (Karácsony, 2011: 97). Karácsony jóslata bevált, Kovács Ferenc később valóban értékes tudományos munkásságot fejtett ki, igaz, nem a nevelés- tudomány, hanem a nyelvtudomány területén. (Ő már a 60-as években írt tanulmá- nyaiban magától értetődő természetességgel használta a karácsonyi fogalomrendszer olyan elemeit, mint pl. viszonyulás, másik ember, autonóm ember.⁵) A Lükő Gábor ha-

bilitációs eljárása folyamán készült bírálatban pedig az alábbi mondat tükrözi a legvi- lágosabban Karácsony tanítványai írásaival szemben támasztott mércéjét: „Munkássága szolídságát garantálja egész tudományos pályafutása, mely azt bizonyítja, hogy sohasem el- képzelései és tervei alátámasztására gyüjtötte az adatokat, hanem megfordítva, a szaktudo- mány, az adatok területéről indult el, s azok kényszerítették a maguk rendjén néplélektani és pedagógiai meggondolásokra” (Karácsony, 2011: 99).

Még két olyan egyetemi magántanárt érdemes megemlíteni a Karácsony-érából, akik szintén bekapcsolódtak az egyetemi pszichológiaoktatásba. Elsőként a Piaget-fordító Kiss Árpádra utalok, aki 1946-ban lett a bölcsészkar magántanára. Igaz, ő pedagógiai tárgykörből kérte és nyerte el a habilitációt, de az 1947/48-as és az 1948/49-es tanév- ben pszichológiai előadásokat is tartott a hallgatóságnak (Mudrák, 2015). Később di- daktikusként vált a hazai neveléstudomány meghatározó alakjává. A másik említésre méltó egyetemi magántanár Kiss Tihamér volt, aki ugyan 1943-ban a kolozsvári egye- temen nyerte el a venia legendit „A gyermekkor lélektana” tárgyköréből, de 1947-ben áthabilitált debreceni egyetemre. Ő a gyermeki gondolkodás jellegzetességeiről hirdetett előadásokat az egyetemistáknak.

A hazai felsőoktatás 1948 és 1951 közötti szocialista átalakítása (tulajdonképpen klasszikus értékeinek megsemmisítése és addig működő rendszerének szétverése) nem hagyta változatlanul a pedagógia- és a pszichológiaoktatást sem, sőt mint ideológiai tartalmak hordozóit súlyosan érintette mindkét területet. Karácsony Sándor is áldoza- tául esett az „egyetemek reakciós elemektől való megtisztításának”, és „egy sikertelen ön- bírálat után kénytelen volt teljesen visszavonulni. 1950. március 28-án »önként« megírta miniszterének, Darvas Józsefnek, hogy egészségi állapota miatt nyugdíjaztatását kéri”

(Golnhofer, 2004: 76). Az ötvenes évek a kollektív memóriatörlésről és az erőszakolt felejtésről („a múltat végleg eltörölni”) szóltak a magyar pszichológiában is. Orosz Gábor egyik tanulmányában szemléletesen mutatja be a pedagógia és a pszichológia helyzetét ebben a nehéz időszakban. „Az 1950-es évek elején – írja – a pszichológiát és a pedagógiát a diktatórikus politikai hatalom egyaránt érdekkörébe vonta. Addig, amíg a pszichológia fejlődését és működését szinte teljesen megakadályozták, leállították, addig a pedagógia létét, kutatási lehetőségeit, »elméletalkotásait« pórázra fogottan – mivel az iskolák léteztek – engedélyezték, elviselték” (Orosz, 2004: 176). Ezekben az években csupán a szovjet pszichológia eredményeinek recepciója és a pedagógusképzéshez tartozó pszi- chológiai ismeretek képezték azt a szűk tartományt, amelynek határain belül a pszicho- lógia művelői mozoghattak. Bár az ötvenes évek végén újra kinyíltak lassan a kapuk a hazai pszichológia előtt, a két világháború közötti lélektan eredményei továbbra is el- hallgatandónak ítéltettek. A két debreceni pedagógiaprofesszor pszichológiai munkássá- ga így évtizedekre a megtagadott előzmények kriptájába került. Karácsony Sándor tár- saslélektanának újrafelfedezése az 1970-es évek végén kezdődött meg, Mitrovics Gyula életművének értékelésére pedig a rendszerváltás után tették meg az első lépéseket.

IRODALOM

Ádám Péter – Tóth László (1994). A pszichológia története a debreceni egyetemen. In Kovács Zoltán (szerk.), A debreceni pszichológusképzés 20 éve (pp. 5–77). Debrecen: Kossuth Lajos Tudományegyetem Pszichológiai Intézete.

Boda István (1933). Újabb magyar neveléstani munkák. Magyar Psychologiai Szemle, 6(1–2), 124–136.

Boros Dezső (1990). Boros Dezső kiadatlan dolgozatai Karácsony Sándor pedagógiájáról és a tanárképzésről. Debrecen: Kossuth Lajos Tudományegyetem.

Brezsnyánszky László (szerk., 2007). A Debreceni Iskola neveléstudomány-történeti vázlata.

Budapest: Gondolat Kiadó.

Dankó Imre (1944). A tehetségmentő debreceni kollégium. Sorsunk, 4(9), 542–544.

Erős Ferenc (2015). A nemzetpolitikai lélektantól a tudományos fajelméletig. A magyar pszichológia történetének szürke zónája. Socio.hu, 5(2), 67–85.

Golnhofer Erzsébet (2004). Hazai pedagógiai nézetek 1945–1949. Pécs: Iskolakultúra.

Hadházy Lajos (1982). Adalékok Nyíregyháza oktatásügyének felszabadulás utáni első évéhez.

Pedagógiai Műhely, 8(4), 23–31.

Halász László (1961). Esztétika és pszichológia. Magyar Pszichológiai Szemle, 18(3), 368–370.

Karácsony Sándor (2006). A könyvek lelke. Budapest: Széphalom Könyvműhely.

Karácsony Sándor (2011). A magyar demokrácia. A magyar béke. Budapest: Széphalom Könyvműhely.

Karácsony Sándor (1941). A magyar világnézet. Budapest: Exodus.

Lányi Gusztáv (1992). A politikai pszichológiáról – Magyarországon. (Tudománytörténeti és tudásszociológiai vázlat.) Valóság, 35(9), 16–31.

Lányi Gusztáv (1985). Egy társaslélektani „nemzetkaraterológiáról”. Karácsony Sándor magyar- ságkoncepciója. Világosság, 26(12), 760–767.

Mitrovics Gyula (1933). A pdagógia és a pszichológia kapcsolata. Magyar Paedagogia, 42(7–8), 110–122.

Mudrák József (2006). Gyakornokok, tanársegédek, adjunktusok, intézeti tanárok, Á.D.O.B.

gyakornokok és beosztott gimnáziumi tanárok a Bölcsészettudományi Karon. In Hollósi Gá- bor (szerk.), Közlemények a Debreceni Tudományegyetem történetéből IV. (pp. 110–130).

Debrecen: Debreceni Egyetem BTK, Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola.

Mudrák József (2015). Pszichológia a Debreceni Tudományegyetemen a XX. század első felé- ben. Magyar Pszichológiai Szemle, 70(3), 579–595.

Orosz Gábor (2004). Kelemen László kutatásai az 1956-os balatonfüredi tanácskozáson. In Brezsnyánszky László – Fenyő Imre (szerk.), A Debreceni Iskola. Debrecen: Debreceni Egye- tem Neveléstudományi Tanszék.

Szondy György (1938). Debreceni Tanári Kör. Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny, 71(8), 307–308.

Vértes O. József (1918). Mitrovics Gyula: Az egyéni nevelés főbb szempontjai. Magyar Paeda- gogia, 27(4), 215–216.