Irodalom és zene

Irodalom és zene.

MOLNÁR ANTAL: „ÚJ DALOK."

S

okszor tépelődtem már azon, hogy miért nincsenek nekünk is olyan markáns, olyan kiemelkedő egyéniségeink a zene terén, mint van a németeknek, franciáknak, olaszoknak;

miért van az, hogy a magyar zene oly sivár, kietlen és puszta, amelyen egy-egy, feltűnőbb egyén csak oázisszerü ritkasággal található ? Hiszen a talaj, amelybe a termékenységet és amelynek a becsét a századok civilizációja és értéke adja meg, nálunk is megvan a kellő minőségben! Igen, de mennyiségben nem. A szabadságharccal megakadt az idő termelő és termékenyítő ereje. S mikor ismét meg- indul sok sallanggal, sok kártékony elemmel vegyült! Mindenekelőtt a nagy intenzitású irigy- ség ütötte fel nálunk a fejét: a fő gátló ok, amely a zsenik létrejöttének illetve kifejlődé- sének lándzsát szegez. Mert, ha adva is van egy örökké lobogó láng, a folytonos víz bi- zony füstté változtatja azt... Egy másik súlyos okot jelent az, hogy nálunk a művészek nem azért írnak, mert alkottak, de azért alkotnak, hogy írjanak. Bálványuk és ihletőjük nem a Művészet, de a Pénz! A pénz, amely ha ön- magában és a valóságban ezüstöt, aranyat, értéket jelent i s . . . áfszellemiesítve nem egyéb az értéktelen fémdarabnál. Oh, mily sorvasztó erők ezek pozitive, oh, mily vértszivó, ener- zsia-hervaszíó, erő-porlasztó hatalmasságok ezek! De a pozitív tények romboló munkái- hoz — hogy úgy mondjam — még egy nega- tív ellenség is csatlakozik: a kritika, az igaz kritika hiánya? Mert az átlag-emberek, az akárkik nem tudják felidézni a művek érté- két, amely mint a mesék szellemei, csak a fensőbbségesek szavára jelennek meg. Egy szellemi értéket csak a neki megfelelő meny- nyiségü és minőségű aggyal biró kritikus 1191

tudja megbecsülni és fémjeleztetni a közön- séggel. De nálunk ez nem igen lehet, mert a kritikusaink seregének szövetségese az irigy- ség, zászlója a pénz.

Kettős örömmel kell tehát megragadnunk az alkalmat, ha egy olyan egyénnel találko- zunk, aki érték is és kivétel is a betűkből most felállított osztályozott háló területéről...

aki nem alkuszik meg a viszonyokkal, de aki büszkén, hidegen és öntudatosan halad előre...

felfelé.

£ s éppen ezek, lelkes örömmel és ujjon- gással késztetnek bennünket és adják meg a jogot nekünk arra, hogy — ennek az egyén- nek — Molnár Antalnak legújabb szerzemé- nyeit még a nagy nyilvánosság előtt való megjelenését megelőzőleg leleplezzük és büszkélkedjünk vele.

A jelzett mű egy pár régi és modern poéta ver- seire írt dalokattartalmazza.Dalokat, amelyekbe szívet, lelket, agyat s tehetséget öntött a zene- szerző. Minden egyesről külön kellene szó- lanunk, mindegyiket külön kellene méltatnunk, de mégis . . . nem szükségesek, mert csak ismétlésekbe bocsátkoznánk. Elég ha egy- kettőt megvilágítunk, hogy az egész vakító, tündöklő lángban lobogjon . . .

A legelső a füzetben — Amadé egyik meg- zenésített verse — már szót kér. Igazi magyar műdal ez; amelyet egy kifinomodott egyéni- ség internacionális tehetsége, a magyar mo- tívumokon szubjektív faji érzéssel a zene szabályai alapján épített meg. Ilyen az igazi;

ez a művészi magyar műdal; itt a felirat hűen fedi a valót. Nem úgy, mint az e nemű terme- lésünknek legnagyobb része, amely cigány sallangoktól émelygős és a nép átlag, naiv nívóját hűen, de a tehetség hijján — sokszor akarata ellenére is pontosan követve, elseké- lyesíti. Ilyen jellegű és értékű dalok kellené-

nek nekünk, hogy amikor magyar nófát óhaj- tunk, ne csak fülünk és vérünk, de énünk és szellemünk is megkapja a maga táplálékát.

Tehetségének egyik különös és érdekes oldalát mutatja be a Csergő Hugó szövegére komponált dala. Az egész szerzemény ugyanis olyan zsánerű, mintha Schubert irta volna;

olyan hangulatu, olyan jellegű, olyan izű és olyan értékű. Nem remineszcenciák és átvett taktusok összekovácsolása ez, de friss, új és eredeti műve lehetne magának Schubertnek is.

A Molnár énjében Schubert szólalt meg és Molnár kezével írt a nagy dalköltő. Hogy így, ez egy végtelenül kedves, egy játszian finom, pazarul bájos készítmény, azt a mondottak miatt szükségtelen is külön említenem. Itt a lirai nap tündököl, aranysugaraival végigcsó- kolva a hallgató s z í v é t . . . viszont a Bodor Aladár „Rémlátás" című dalából például a drámai erő, a nagy enerzsiák, a megrázó érzések szele csap elő . . . végigremegtetve az ember idegeit.

Érdekes és értékes látószöget ad a Hangay Sándor verseire írt zenéje! E versekre ugyanis

— egyrészt — könnyű, szép és jó muzsikát komponálni, mert hiszen ezek — mondhatni

— nem egyebek, mint szedett kották, amiket csak vissza kell szállítani — hogy átváltozza- nak — a z öt-vonalak országába . . . másrészt azonban ez a zeneszerző tehetségének a na- gyobb fokát is jelenti. Mert akadhat komponista, aki abszolúte jó és szép zenét ír, de nem egy leheletüet a szöveggel. Ide nagy s kiváló szel- lemi alap kell, hogy valaki megérezze és ki- érezze az igazi hangulatot, megértse az igazi jelleget; hogy bele tudjon helyezkedni a szö- vegköltő agyába és szívébe . . . szóval, hogy képes legyen a dolgot wagneri alapon meg- oldani: egy szöveget más nyelvre átültetni, ugyanazt más formában megszólaltatni.

És a többi dalok is mind-mind (Babits M., Oláh G., Haraszthy L. stb. verseire) igaz gyön- gyök a zeneirodalom kincsesházában, úgy a laikusra, mint a zenészre vonatkoztatva. Ha az előbbi hallgatja ezeket az élet lüktetését, érzi a szépet, a felemelőt; ha a kritikus nézi őket, az alkotó fantáziát, a bő invenciót, a zenei leleményességet, a mindig találó han- gulatot a modern és érdekes harmóniákat, a

1193

tiszta nemes f o r m á t . . . értékeli és csodálja.

Ha osztályozni kellene e dalokat, úgy a fel- hozott négy csoportba osztanám be őket. De csak jellegüket és minemüségüket illetőleg.

Mert minőségileg és értékileg csak egy osz- tály van számukra: a kiválóság osztálya.

Munk Andor.

©mm©

KULTURA ALMANACH 1913.

K

ét év munkáját gyűjtöttük össze e díszes könyvbe, hogy bemutassuk egy alma- nach keretében magunkat, törekvéseinket, cé- lunkat s az eddig elért eredményeinket.

Ennél több nem akart lenni könyvünk!

Szeretnénk, ha vele még őszintébben, még melegebben összeforrhatnánk avval a lelkes olvasóközönséggel, kinek pártfogása és együtt- érzése adott eddig is bizalmat küzdelmeinkben.

Célunk ezután is az új, erős, művelt Nagy- magyarország megteremtése, melynek eléré- sére soha sem fogunk sokallani semmiféle áldozatot.

Ma, midőn almanachunkat olvasóink kezébe tesszük, kérjük egész ifjú Magyarország fiatal- ságát, hogy kulturális munkánkban továbbra is segítsen, támogasson bennünket.

©í®)®?® ©i© ©i® ©t® ©t®©i®©t®)©t®)©tli©t@©t@©íl)©t®

DER TOR UND DER TOD.

E

zt az egy darabot ragadtam ki címül Hugó von Hoffmannsthal „Gedichte und kleine Dramen" című hatalmas könyvéből, amely húsz esztendei költői termelése legjavát tar- talmazza az új Németország legművészibb költőjének.

Ezt a jelzőt alkalmazhatjuk legtalálóbban a költőre, akiben a formák virtuozitása, a költői tárgyak csodálatos előkelősége, a szavaknak ragyogó színpompája és a hangulatfestés meg- ragadó lágysága pótolja az erőt, a fantáziát és a bensőséget. Csupa artisztika a Hoff- mannsthal poézise, költői megvalósulása a l'art pour l'art zászlója alatt sorakozott és a francia dekadensek csoportjából kialakult iro- dalmi szabadsághősöknek, akik megvetve az

i№

Irányzafosságoí nem tekintenek az élet bűneire és forradalmaira, zokogásaira és kínjaira csak művészetet látnak és keresnek. Baudelaire és Paul Verlaine a körülöttük zsivajgó, szá- guldó, vonagló és dühöngő körúti élet epizód- jaiban is megtalálják azt az abszolút szépség- vonalat és művészi értéket, amelyet versekbe sűríthettek. Párizs körútja, az ufólérhellenül charmeus jeleneteivel bőségesen ontotta szá- mukra az inspirációt, de Hoffmannsthal a bécsi kölfő nem merfthefett az ő fanatikus művészsóvárgása számára ihletet a bécsi nyárspolgárok mókáiból. A bécsi nép valcer kisérefü és jodlerhangokban tobzódó, bősé- ges sörrel öntözött mámora nem az a dyoni- zosi mámor, amelyből a nagy görögszépség kereső Hoffmannsthal Hugó művészetet me- ríthet. Tehát a német poéták ezen legfinomabb és legkulfurálfabbja afelier művész lett. Négy fal közé vonult és a gyönyörű selymek, bro- kátok, ragyogó könyvek, nehéz illatú virágok, régi korok ötvösművészei faragta nippek infe- rieurjébe vésfe falán a francia parnassienneknél is tökéletesebb szépségű és harmoniáju vers- sorokba azokat a müvészálmokaf, amelyet a szemei előtt elterülő és lelkébe fonódott vég- felen szépségperspekfiva kinált. Ez az afelier levegő teszi kissé fülledtté, néhol homályossá és hideggé Hoffmannsthal költészetét, a lük- tető fömeglihegéssel az emberrel, ennek bű- nével, vágyaival és mámorával való össze- kapcsolódás hiánya. Hiába adja nekünk a legtökéletesebbet, amit csak művészi képes- ség, lelki kimüvelfség, ízlésbeli magasrendű- ség csak teremthet egy, az élet verejtékétől, vércseppjeifől nedves, lihegő csiszolatban, de a mi léffragédiánk egy-egy fejezetéből szüle- tett történet vagy lyra sokkal erősebben simul hozzánk és éri el a sikert.

Hoffmannsthal Hugó csodálafosképen egy pár reffenefesen eltorzított opera librettóját leszámítva, nem jutott magyar fordítóhoz, pedig a »négy fal között" poétája Kosztolányi Dezső teljesen az ő inspirációjának gyermeke. A Hoffmannsthal gyönyörű színei, fülledt leve- gője. finom melancholiája rezdül meg a Sze- gény kis gyermek panaszaiban. Mért nem mutatja be a hálás tanítvány a mestert

H. B.

S KIERKEGAARD: A CSABlTÔ NAPLÓJA.

A

z analitikus regény, amely a lelki igazsá- gok finom törvényszerűségeit nem engedte letiporni a tetszetős, gördülékeny, izgató és népszerűségre, közkedveltségre olcsó alkal- makat nyújtó mese által, hosszú időkig a francia irodalom kisajátított kreációjaként jegyeztetett fel az esztétika krónikáin. Benja- min Constant Adolfja volt az a programm mesfermű, amely egy lélek vérző sebeiből, gyötrelmeiből, egy zaklatott szív rendetlen, lázas dobogásából építette fel azt a csendes drámát, amely mozgalmas volt személyek és izgalmas cselekvések nélkül. A lelki hullám- zásoknak finom részletezéssel, a minden mélységbe és veszélyes helyzetekbe behatoló könyörtelen feltárása adja meg Balsac „Em- beri dokumentumok" cfmü hatalmas regény- sorozatának igazi jelentőségét és a lelki mély- ségek finom titkaiban való merülés hozott a XIX. század regényirodalmába olyan erős, fanatikus kívánkozást az igazság után, amely- ből Flaubert Madamme Bovaryja és a nyers szenvedélyek durva útján haladó és az élet mocsarain kinyilt szemekkel tüzes keresések hajszáiban törtető Emile Zola Rougon és Maguart család húsz fejezetes bűnciklusa a szenvedélyek hatalmas modern éposza, szóval a naturalista regény született

Hosszú időkig Párizs jelentette a kibonta- kozást a hazugságok színes fátylaiból, amig az északi irodalom felé nem terelte Georg Brandes aposfolkodása az értők figyelmét és a Dostojevskij, Strindberg, Ibsen és Björn- sfjerne Björnson nagy guarteftje egy még félemlefesebb és puritánabb igazság keresés példájával nem ejtette ámulatba azokat akik az irodalmi irányzatok nagy hullámzásainak központjában élnek. A francia igazmondások- ban az igazságfanatizmus mellett bizonyos profán melléktendenciák is rejtőznek például a Zola regényekben — nem követek el ke- gyeletsértést — érzéki viziók ébresztése, egyes elfajult intézmények kipellengérezése, társa- dalmi, közgazdasági és politikai ideálok és dogmák glorifikálása vagy dehonestálása, addig az északi irodalom pontos, megdöb- bentően mélyrejáró analízise és a következ- 1196

fefések és keresések átlátszó lombikján át- szűrt megállapításai tisztán mint művészeti módszer, mint abszolút művészeti irányelv jelentkezik.

Ez a teljes, megkapó, abszolút igazság a maga tökéletességében sugárzik a nagy svéd gondolkozó Kierkegaard könyvéből. A csábító naplójából, amelyet Dauthendey ragyogó for- dításában nem rég bocsátott közre a lipcsei

„Insel" Verlag. A csábító egy modern epikur, akár csak az Oskar Wilde, Dorián Graye, egy könyörtelen szépségfanatikus, aki lelket mér- gező gyöngédséggel fonja körül a megkívánt leány testét és lelkét és mialatt az ostromlott lányszoba minden zugát megtölti színpompás dikcióival, vonagló, sóhajtó, esengő imádatá- val, szép hazugságokkal, szomorúsággal, bá- nattal, férfikönnyekkel, fegyverekkel, amik ellenállhatlan erővel sodorják a nőt a férfi- karok örvényébe, addig pontosan, hidegen, egy pszichiátor kegyetlenségével feljegyzi azokat a fiziológiai megfigyeléseket, amelye- ket szerelmi prédául szánt lányon a megisme- réstől a teljes bírásig észlelt. Kegyetlen könyv.

Az egyik lapján epedő vallomás, lyrai ékkö- vekkel kirakott himnusz a lányhoz, a másik lapon metsző logikával megformált fölényes okosságu és mélységű feljegyzés a lány testi és lelki matériája egyes különösségeiről. Ra- jongó fohász a pásztor óra után a lányhoz, ami hideg a kegyetlen olvasó számára, pedig a következő sorok: „Vége, nem akarom töb- bet viszontlátni, a lányok gyengék, ha mindent oda adtak el is vesztettek mindent, mert a férfinél az ártatlanság egy negatív mozzanat, a nőnél az a lényének ereje és tartalma és csak addig lehet szépen szeretni, mig ez meg van." Az új férfi kulturbestiálitása és két- lakisága lükteti forró, eleven, életteljes igaz- ságban, ebben az analitikus regényben, ame- lyet a fjordok hómezőin írt a mull század derekán egy költő abban az időben, mikor Balsac is csak féltesttel birta kitépni magát annak a romanticizmusnak bilincseiből, amely a grand l'homme Hugó Viktor gyönyörű fejé- ről sugározta fényét az egész világirodalomra.

H. B.

©taxSY© ©i®©?®©'?© ©í®©?®©!®

1197

EGY ÚJ KÖTET NIETZSCHE LEVÉL.

A

nagy géniuszok pongyolában, ez a va- rázsa a hires emberek leveleinek. Az alkotások nagy küzdöporondján, a szavak, gesztusok és cselekvések kothurnusos pát- hoszával fellépő hírességek valami kedves intim közvetlen közelségben jelentkeznek előt- tünk, mikor a leveleiket olvassuk, amelyben magánéletük, törekvéseik, vágyaik és küzdé- seik regénye egy jó barát, rokon, szerető vagy mecénáshoz intézett közlésekben, ki sokkal egyszerűbben, diszkrétebben bontakozik ki, mint a mikép mi annak a nagy embernek életművét az imádásunk vagy gyűlöletünk nagyító lencséjén keresztül értékelni tudjuk.

Schoppenhauer és Ibsen a pesszimizmusnak e két legnagyobb modern prófétája, a taga- dások szomorú költői leveleikben kilépnek az ő gyűlölet és fölényes megvetésből épített fellegvárukból és kedves élelmességgel, derűs mohósággal nyúlnak az elismerés, a szellemi és anyagi érvényesülés nyújtotta gyümölcsök és ajándékok után és bölcseletük sötét és bús ködökbe takart lepleit szívesen szellőz- tetik, hogy besugározza a magános szobát a jó meleg fény, az éltető nap, a baráti el- ismerés ölelése és beküldje valami jóságos tündér azokat a kedves csinos hiábavalósá- gokat pénzt, megértést, szerelmet, amelyet még a legfölényesebb tJbermensch is csak elméletben utasít vissza.

A lipcsei „Insel Verlag" Nietzsche Frigyes- nek a legelvontabb emberek egyikének leve- leiből gyűjtött össze egy nagyon értékes kö- tetre valót, amelyek végig vezetnek egész pályáján, ábrándjain, csalódásain és őrületén keresztül. A levelek kristálytiszta világosság- gal mutatják a csupán eszmei életet élő tudóst, akinél a tudományos keresés mint öncél az egyetlen élettartalom. Az életmódnak kuliná- ris és érzéki bősége a személyi kényelmek kizárólag csak a tudományos munkaképesség fokozására valók, Nietzsche életében egy percre sem engedte át magát az epikuri kénye- lemnek, minden benyomás és hatás könyvek számára jegyződött fel naplóiban és minden érzése és gondolata azoknak a tudományos problémáknak hirdetésében, terjesztésében

1198

és a társadalom szellemébe való besugárzá- sában merült ki, amely tételeket igazaknak és jóknak i s m e r t . . . Nietzsche levelei, hiába hemzsegnek bennük a német szüklátókörü-

séget, bátortalanságot szidalmazó kitételek a legfajiabban német irások, a gérokkos docens, könyvek között, a szabad levegő friss fuval- máfól elzárt német „l.ehrer" néha keserű páfhoszba, néhol egy kissé esetlen szemér- mességü gúnyolódó tónusban tartott közlései a maga és környezetének életéről. A legna- gyobb német sfilművész jelentkezik bennük, de az a hajlékony, karcsú grácia az az éde- sen szemfelen blague egész világokat egy kacér gesztussal betekintő és az a viharokat kiélt derült rezignáció, az Anatole France mosolya, a francia psziché hiányzik belőlük.

Sokszor érezzük, hogy Nietzsche közvetlen igyekszik lenni az anyjához és nővéréhez, a hűséges Forsternéhez intézett soraiban, a paj- koskodó kedélyesség hangján beszél, de a bázeli és lipcsei professzorszellem dohos szaga nem távozik el oly könnyen és ez okozza, hogy még Nietzsche leveleit is valami a Pasforenheim-re emlékeztető szelid kenet- teljes filiszferszellem lengi át, pedig nála bát- rabban, tömeg fölött állóban senki sem birálfa a jelenségeket az életben, tudományban és a művészetben.

H. B.

©t©©*® ©*®©f® ©?©©*© ©?©

EGY OLASZ KÖLTÖ MAGYARUL.

A

z „Odi barbare", „Giambi ad epodi" és a

„Rime e rifmi" cfmű nagybecsű művek- nek szerzője modern is, klasszikus is egy lélekben. Ez falán különösen hangzik, de a valóság színeit mutatja. Mert „Giosué Carducci enfant de notre siècle", úgy gondolkozik, mint honának és korának előre, nagyratörő emberei, de eszméi érzékífésében már-már halottnak vélt formákat ragad vissza az életbe. Merész eszmék, az indulatok megkötöttségének fel- szabadítása, a nép, a tömeg duzzadásban levő erejének tudata és szabadságkövetelése csillan fel soraiban, harcol a népért, nemzete jussáért, haladásáért és mindezt az öreg, az

össze-visszaforgafotf, avulásba veszett, szinte kiélfnek mondható klasszikus versformáiban:

disztichonban, alkaioszi és szaffói mértékek- ben rögzíti a sorok réveteg halmazába. És a tegnap formája, a mai nap eszményeivel ha- talmas erővel fonódik össze s hangolódik egybe a nagy lírikus művészetében.

Mert Carducci költő, a szónak legigazabb és legjelentősebb értelmében: úra gondola- fainak és úra nyelvészetének. Gondolatokkal tűzdelt sfilusu poéta ő és erős mozgató, csodálatos érzései vannak, melyeket nyelve- zete olvadó lágysággal perget le az érzékilés fonalán. Valami megkapó zengésű zene csen- dül fel bennük és húrrendszerük pendülése az ellenállhatatlanság vonzásával rezegteti vele egyhangon érzékeinket. Oly élet lebeg a költészetében, amelynek pompázó rejtelmes- sége az elömlő hangok érzékeny illatának alján forrong és a befük és hangsúlyok ki- emelő és letompító erejének felhasználásában kristályosodik ki. Az ilyen egyéni művészetü, mélyértelmü hangoknak eredeti árnyalatukban való tartása roppant nehézségeket gördít az átültetésük elé. Az elhalványitás veszedelme kísért lépten-nyomon s az érzések elmosódása már nem egy alkalommal tönkretette idegenre fordításait.

A jelen könyv fordítója, Zoltán Vilmos azon- ban megküzdött az akadályokkal és a tehet- ség erejének sikerével dolgozott. Átértette, megtalálta mesterének hangját és magába lehelvén szelid világossággal átható nézését, ragaszkodó szabatossággal vetette elénk. Az élet, az illat megtartotta magát színeiben és a hangjátékok zenéjének hatása az ere- deti alkotás kísérő akkordjait váltja ki bel- sőnkből.

A Margherita királynőhöz irt gyönyörű ódá- jának, a bájos Adda idillnek, a fennen szár- nyaló „Himnusz a Sátánhoz", a komor „öszi reggel az állomáson" s a „Miramare"nak egyszerű, de egyben igen sikerült fordításával a legélénkebben igazolja, hogy elmerülve hangulatuk levegőjébe méltán szóltunk róla dicsérőleg.

Munkácsy Sándor.

1200