Irodalom és zene.
A „KULTURA" ELSŐ MATINÉJÁRÓL.
M
osf már túl vagyunk a kezdet lenyűgöző, akadályozó nehézségein, most már fel- tartóztathaílanul haladunk előre, új útakon, ú j magaslatok felé.De, álljunk meg egy pillanatra. Mint a vándor, kit az országúton eléje bukkanó kilóméter- jelző figyelmeztet arra, hogy mily nagy útat tett mea és aki most mosolygó megelége- déssel tekint vissza.
Ilyen útjelző a „Kultura" első matinéja.
Érdekesen izgató és súlyos komoly dolog közönség és író találkozása. A közönség szem- pontjából inkább érdekes, mert ismeri és szereti vagy nem szereti az írót, és ha csalódik személyében, ismét vigaszra lel munkáiban.
De az íróra, vagy egy egész irótáborra nézve tragikus komoly dolog ez a találkozás. Elő- ször is, megtudja, hogy van-e közönsége. A vérbeli írónak kell a közönség, mert hiszen azért ír, mert valami meg nem határozható parancsoló belső vágy arra ösztökéli, hogy amit elgondol és áíérez, azt mások előtt is feltárja. Másodszor pedig megtudja, hogy milyen a közönsége. Nincs érdekesebb dolog mint felolvasás közben a közönséget figyelni.
Megérti-e az írót, visszhangra találnak-e lel- kében, rezonálnak-e szivében az író gondo- latai, érzései.
A „Kultura" közönségének egy töredékével, a pestivel került szembe. Valljuk be őszintén ebben a közönségben bíztunk legkevésbbé, ezt a közönséget hittük legtávolabb céljainktól és íme ez nyújtotta először az elismerés hangos tapsait a „Kultura" munkatársainak.
Jól esett megállapítani a hallgatóság imponáló számát, de még kellemesebb volt megfigyelni, hogy mily intelligens, minden finomságra rezonáló, igazán megértő közönség gyűlt össze a régi zeneakadémia nagytermében.
Hangay Sándor a műsort igen szerencsés kézzel állította össze, a közönséget egy percre sem fárasztottuk el, mindvégig friss érdeklő- déssel élvezhették a matiné számait.
Legnehezebb és legfelelőségteljesebb hely- zete Balassa Imrének volt. Ha az ő bevezető előadása nem sikerül, ez megpecsételi a matiné sorsát. De már elegáns és biztos fel- lépésével is megnyerte a közönség ronkon- szenvét amit az előadás természetesen csak fokozott.
Balassa kitűnő előadó, aki a legmélyebb és legmagasabb gondolatokat is bámulatos közvetlenséggel mondja el. Azt hiszem, elég ha annyit mondok róla, hogy beváltotta mind- azt a reményt, amit az ö szerepléséhez fűz- tünk.
Balassa bevezető beszéde után Hangay Sándor verseket olvasott fel. Mikor fellépett az előadói emelvényre frenetikus taps fogadta.
Ő költő, ő áll legközelebb a közönség szívé- hez. Bájos fiatal lányok, lelkesedő ifjú emberek javakorban levő szülök, öreg nénik és bácsik egymással versenyezve ünnepelték a költőt, aki már mindnyájuknak hozott néhány feled- hetetlen édes órát. Ezt a néhány percet is mindnyájan mint egy illatos emléket úgy őrzik meg. Az egyes versek, majd a felolvasás után olyan tapsvihar keletkezett, hogy az Andrássy- út szépei kíváncsian nézegettek felfelé, a terem felé, hol egy lelkes közönség ünnepelt
egy fiatal, tehetséges, meleg szívű poéta embert.
A csendesülő tapsvihar új erőre kapott:
dr. Giesswein Sándor pápai prelátus, ország- gyűlési képviselő lépett a pódiumra és „A társadalmi fejlődés és a háború" című értékes
és mindvégig érdekes előadást tartott.
Körülöttünk dühöng a háború és ő a békéről akar beszélni. A békéről mely egyszer és mindenkorra megszünteti a pusztító háborút,
mely nemcsak a hadviselő felek, hanem az ö s s z e s népek egészséges fejlődését megaka- dályozza. Nem antimilitarista, mert a had- seregben is egy szép eszme megvalósítását látja, annak az eszmének, hogy vannak javak, így a haza boldogsága, a szabadság, melyek- ért ha kell, életünket is fel kell áldoznunk.
Csak az ellen kell tiltakoznunk, hogy önző- érdekekért, nyereségvágyért milliók erejét, boldogságát tönkre tegyék, életét mészár- székre vigyék. A béke mozgalom ellenségei a tudományra szeretnek hivatkozni. De hiszen az állatok sem küzdenek egy fajon belül egy- m á s ellen; csak az ember állatabb az állatnál.
Valahányszor, valami új, világfelforgató dologgal jön valaki, az áltúdósok mindjárt lehetetlennek mondják. Számos esetben így volt ez. Most is úgy van. Mindez, azonban a békéért való küzdelmet nem tartóztathatja fel, küzdeni fogunk a békéért, mely alatt azonban nem a túnyaság, hanem a munka békéjét értjük.
A nagy erővel és páratlan szónoki kész- séggel előadott beszédet igen sokszor szakí- totta meg a közönség kitörő helyeslése.
Ezután Kázmér Ernő olvasta fel egy novel- láját. Kázmér Ernőt nem kell a „Kultura"
olvasóinak bemútatni, színes, hangulatos novelláit, bátor cikkeit igen jól ismerik. A fiatalok gárdájához tartozik és nagy túdás és fiatalos lelkesültség szerencsés keverékben egyesül nála. Novelláját melyből sok finom, aláhúzott lira múzsikált kifelé a közönség rendkívül kedvesen fogadta.
Utána Szederkényi Anna ült a felolvasó asztalhoz. Virággal, tapssal fogadták és a kiváló írónő ezt az igazán lelkes fogadtatást egy kedves, jól megírt novellával hálálta meg.
Igazán büszkék vagyunk rá, hogy ezt az egyre nagyobb és jelentősebb sikereket elérő írónőt a magunk táborához számíthatjuk.
Befejezésül Rákos Mici énekelte Molnár Antal új dalait a szerző zongorakíséretével.
Azt hiszem annak, aki a pesti közönséget ismeri, elég ha a siker fokmérőjéül, csak annyit mondok, hogy a dalok eléneklése után a közönség nem szaladt idegesen, kapkodva a ruhatár felé, hanem percekig ünnepeitea kiváló szerzőt és a bájos és tehetséges művésznőt.
íme a „Kultura" első matinéja! Tudom, hogy
azt a hangos megértést, azt a tapsos lelke- sedést mellyel a közönség íróit fogadta, nem tolmácsoltam elég színes erősen. De féltem, hogy olyan ember előtt aki nem volt jelen, a teljesen hű leírás, a pontos tükörkép igen nagy dicsekvésfélének látszana. Sikerünkről az egész sajtó beszámolt.
Befejezésül még valamiről. Egy táviratról.
Egy táviratról mely Sopronból jött, s amely a lázas, örömteli percekben érkezett hozzánk.
Ez a távirat, amely beszédes tanúbizonysága annak a kölcsönös megértő szeretetnek, mellyel a „Kultura" kiadója, szerkesztői, munkatársai egymás iránt viseltetnek, ez ad nekünk erőt a további küzdelmekhez, melyek még szebb, az eddigieknél is nagyobb diadalokra fognak vezetni.
Még egyszer köszönet a távirat küldőjének.
Szenes Béla.
©*©©*© ©í©©*© ©?©©*© ©i®©?©©*© ©*©©?©©?© ©y©©?©
SZEDERKÉNYI ANNA: A CSODALATOS SZIGET. (Új novellák.)
C
sillogó, aranyos kedves évek jönnek vissza I.a múltból, csillapítják fájdalmunkat, amely úgyis céltalan. A fiatalságunk, a kisvárosi élet bohó lüktetése bontakozik ki ezekből a novel- lákból, hol az ember nem tudja, vájjon tragédia vagy bohózat e az az érzéstömeg, ami erőt vesz rajta. Ami ezekben a kis novellákban lejátszódik, az mindenkivel megtörtént. Mikor az akácfák virágba borúltak és minden virág- zott, akkor mi is reszkettünk és vártunk. Babát vártuk, a tizenhárom éves, kis fekete szemű leányt, aki egyszere csak tizenhat éves lett, majd húsz és a torkunk összeszorúlt, a sze- münk homályos lett, mert újra elvesztettünk valakit. Aközött a sok nyurga fiú között, akik a hídnál álltak és vártak Babára és Irénre, én is ott voltam. Az én nadrágom is kopott volt és a kézelőm egy kissé piszkos. Később olyan jól esett hazúdni, hogy még mindig szeretem őt és elvesztettem öntudatomat, mint Béni, a nagyott akaró, bolond kis kakas.
II.
Szederkényi Anna kitárja nekünk az ajtót amelyen be kell lépnünk, hogy tisztán lássúk
azokat a kis, puhaszívű emberkéket, akik sírással teli szívvel mennek neki az életnek és már korán csalódnak. Szederkényi Anna emberei korán gondolkodnak és csöndesen tűrnek, olyanok mint a kis öregek. Különös költemények ezek a novellák, a lírája: a realismus lírája és az egyszerű, keresetlen szavak a szívünkbe ütnek. Leányálmok, leti- port szerelem, félig ébren, félig álomban az első férfigyerek csókja, vagy csak kézsimítása.
Apró lelkiszenzációk, amik megkapnak, el- kápráztatnak bennünket, amikor olvassuk.
Ezek a kis novellák azok számára íródtak, akik gyönyörködni tudnak az írásmesterség egyszerűségében, nemes voltában és akik a lélekrezdülésekből nem valami virtoúz munkát akarnak, hanem az érett művészetet és az életet. Szederkényi Anna nem nyújt nekünk új útakat, új lehetőségeket, ő mindig csak magát adta, az elmerülő áhítatát a múltjának csendes eseményeibe. És ha arra gondolunk, hogy ez az érdekes és rendkívüli asszony, aki nagyon jól ösmerheti a maga értékét és mégis szerénykedni akar, akkor megállapít- hatjuk azokat az akadályokat, amelyek ártal- mára vannak írói bő produktivitásának. Egy- egy apró írása a legbecsesebb kivonata az életnek, egy-egy sorával szinte megdöbbent bennünket, mert a legkülönbözőbb emlékek összefonódva a jelennel, jelentkeznek benne.
III.
Szederkényi Anna világa színekben és érzésekben is a leggazdagabb skálájú, amelyet mesteri kézzel hangol és olvaszt belé a lírába.
Megilletődve olvasom minden sorát, azzal a ritka meghatottsággal, amely csak igen ritkán, a legszebb dolgok olvasásakor jelentkezik nálam és ilyenkor az első impresszióimra gondolok, a „Nihil"-re és „Hágár"-ra, azután egy néhány csodás, érdekes és keserű novel- lára az „Egyetértésiből és arra a csodás ütésre, amit a szívemen éreztem egy meg- hitt, esti csendes találkozáskor. Kis kályha mellett ültünk, a csendes szobát gyengén világította meg a lámpa, teát szürcsöltünk és Szederkényi Anna beszélt. Becsukott szemek- kel figyeltem, minden szó harmóniává kava- rodott bennem és láttam a vén, öreg pipa- készítőt, aki egy külön asztalnál evett, m e s s z e 1329
a családjától és olyan pontos volt minden cselekedetében, mint egy óra. Majd egy abroszt láttam, egy régi, megsárgult fakó ereklyét, sok csipkét és csintalan játékbabákat, amik sok mesebeli gyémántszálakkal fonják be az irónő képzeletét.
Később, néhány nap múlva, csodálkoztam magamon, mintha valami megváltozott volna bennem, mintha a lelkem, az a csodálatosan érzékeny lemez megrögzítette volna minden szavát a nagy írónőnek és a szavak meg- tanítottak volna valamire, valami olyanra, amilyenre az első impressziók a „Nihil" és a
„Hágár" és az a néhány keserű és érdekes novella, hogy így kellene mindenkinek írni.
Kezdeni önmagunkon, folytatni az Élettel és végezni önmagunkkal. Csak semmi silhouette és semmi furcsa mese. írni úgy, mint Szeder- kényi Anna, a legnagyobb magyar írónő.
K . E.
©?©©i® ©f®©i® ©*®©?©©i®©i®©i®©i®©j®
MARGITTAY: MARIANNE. (Novellák. 1912.)
M
űvészetnek és művészetnek lélekpendítő zajgása identikus őstalajból szakad fel termékenyítő ébredésre és reflexióikmegrezdü- lése áttranszponálódhatik. Közös erőforrásból nyerik gyökérvelő enerzsiáikat, csákányütésük nyomatéksúlyhordozásával egy színvonalon, egy meg-megdobbanó villanás felé tör: bár működő felszerelésük elütő, ritmikájuk egybe- hangzik és hatásuk hangrabiró rezonálása ugyanegy célterületről verődik vissza. Zenész- nek sikerülhet bensőnkben festőnek bele- nyomkodásától reszkető motivsugarakat kel- teni fortélyos feszülésre és párhuzamosan:festőnek zenészét, zenésznek íróét, írónak s z o b r á s z é t . . .
Könyv van a kezemben: forrongó ujjak vibrálásának megrögzítése: a jelen író műve és megszikrázó impresszióim egy meredt, kemény Rodin szobrot vibrálnak körül nyug- helykeresésükben. Csodálatos: haloványfehér, jégtestében remegő márványtömeg: finom vonású, hatalmat sejtető kéz, az alkotó kéz, a teremtő keze, amely kiváltja a szinte vér- serkedésig nyugalmasnak látszó erő telíségé-
bői az alkotást, az első teremtést, az első, de nyomban ölelkező emberpárt. Majdnem hullámzóan lihegő lüktetés fonódik fehérívű formáikba, Életet szorít markában és kecses- ségében jelképezi: az embert, az alkotót, az alkotást: Margittayt és a Mariannet.
Mert minden alkotásban valami közös han- golás rendszerű lirizmus ömlik szivárgásával:
az író is, a szobrász is impresszionista, de míg a szobrász létrehozta organizmus formás formátlanságával belényúl a mélységben vo- nagló lényegbe, addig az írónál; ez a műve- let szakadozott. Főereje a finoman halmozódó hangulatok leszűrésében van, nem szereti a stilizálás tűzdelő mozgatóit pengetni, inkább a természetességet keresi. De megtalálja-e teljességében és mer-e benne kinyújtózkodni?
Kérdés. A szív regéli zenélő meséit fejének, ritka nála a pszichológiai elemzés melódiája:
érzések csomósodnak novellái konstrukciókká.
Hamvas vágyak, meleg megujjongások, csen- desen szelid lelki válságok sűrűsödnek az
„Aki elment," „Új mezőkön," „Az én lelkem orgiája" és „Amikor feltámadtam" című no- velláiban silhueltekké: ezekben nyilatkozik meg legteljesebben a kiválósága.
Mindegyiken végigcsillan a szerelem, a maga lázas ismerésvágyával, lihegően duzzadt aka- rásával, forró erotikájával s tragikus mozdulatú kiábrándulásával. Csak az alakok, a figurák változnak: midőn akár a poétának érinfetlen- ségsóvárgását, akár a fiatal özvegy nő férfire- epedését rajzolja, tulajdonképen a Férfi és a Nő örök viszonylataiba helyettesítget képle- teket: csupán a tényezők variálódnak. Meg- villanó léleklobbanások s feketeségbe omló kialvások keringik át csoportjaik lelkét: a szerelmek interferenciájának lehellete lobog bele kószafüzésü betürekeszeibe. És kitűnően tud jellemezni: két-három megfoghatatlan meg- érzésből sarjadó színnel, embert, hangulatot alkot.
Kerr talán azt mondaná róla: Er ist ein Perspektivensteller, de én rátapintok értéké- nek homályosító sötétségfoltjaira is. Fény- árnyalatai nem oszlanak meg kiegyenlítődő surranással a poézis-tartalom vasvázai fölött és maguk a vázak nem egy fordulatnál örvény- lőén csorbák. Inkább a helyzetek festékvo- 1231
násai éleződnek ki: gyakran megbillen az összhangserpenyője. Pedig a forma is lényeg, sőt egyenértékű lényeg a béltartalmával. De a forma elsajátítható valami és bár e salak sok m á s fiatal íróéval közös, higyjük, hogy:
simára csiszolódik majd ez a gyöngeség.
Pedig ez a pont jogszerű vitahelye az öregek- nek, de egyben jogtalan indoka kényszerbe- hajtó elnyomásuknak. Mert a keretek össz- hangzat-tudománya fontos dolog, de a belső, tudatos csiszolódásával megszülemli: hiszen csak helytelenségeken keresztül vergődhetünk diadalra, Jókai is, Mikszáth is küzdöttek és helyes-e az ily helytelenségek miatti össze- tűzés s elnyomás?
De hiába: ez mindig így volt. S abban, hogy így volt létértékek rejlenek. Mert az össze- tűzés romjaiból titkos utakon ébredés fakad és az elnyomásban felszabaduló légáramok tömörödnek. A világ organizmusa, az eleven- ség szervrendszere különös valami, érdekes- ségében csodálatos. Benne a hatás előcsur- ranása ezer húrt bir reszketésre, ezer irányt átalakulásra és az elnyomás, mozgatórugói- val, nemcsak céltábláját feszíti, hanem egy- ben szétveti a mesterkedő folyamat megindí- tójának alappadozatát is. Akaratlan fegyver, azokat roppantja meg, akik „en niveau de son temps" állanak, mert észre lehet venni, hogy minden nagyság, minden időben az el- nyomott lekicsinyeltjein megy tönkre. Nemcsak az irodalomban, nemcsak a művészetben, ha- nem általában mindig és mindenütt a gazdag birtok lényege csírázza a letörést; a meg- csontosodott, jogdíszített nemességet végig gázolták a jognélküliek; a halalomnehézkes francia királyságot a hatalomnélküliek. És ebben az örök szüntelen hullámzásban vib- rálja ki magát a magasabbra fejlődés pro- cesszusa. Munkácsy Sándor.
CSAK VISSZA NEM! (Csizmadia Sándor versei.)
R
égen, évekkel ezelőtt sápadtan, lelkesen olvastam mindenfélét össze. Tizenhét rongyos év volt a nyakamon, mikor egy vasár-nap délelőtt megtanultam Csizmadia Sándor nevét. Akkor rekedten ismételtem magamban a refraint: „szegény anyám meg másnak mosni jár."
Akkor megértettem, hogy nem az a lényeg, hogy mosni jár, hanem, hogy m á s n a k . Furcsa . . .! Kis agyamban, apró gondolatok motoszkáltak arról, hogy hol a pénz, ha nem azoknál van, akik dolgoznak? Ezek vergődő percek voltak. És én a vallás órák alatt szabad- gondolatokat hirdető lapokat olvastam.
És összeültünk a Világosság kiadványai fölött három-négyen, tizenhétéves szellemi arisztokraták és azt mondtunk: „nincs Isten, csak népbutító, hazug papok vannak. És sassi Nagy Lajos tanárnak nincsen igaza, mikor a Pánszlávok és a nemzetiségiek ellen beszél.
Nincsen igaza . .
Azóta tudom, hogy éppen a tizenhétéves uraknak van szükségük legjobban az istenre és talán mégis igaza volt sassi Nagy Lajos- nak a nemzetiségi kérdésben.
Mindezt nem azért mondom el, mintha különösképen érdekesnek találnám, mert hisz mindnyájan átestünk ezen, — hanem azért, mert ebben az időben barátkoztam össze Csizmadia Sándorral.
Az utak eltérhetnek, de az első ideál meg- marad.
A Népszava mai poétái, mind Csizmadia versein nevelkedtek. Sokan talán már be is hozták a múltban oly gyakran oknélkül duz- zogó öreg költőt.
De hiába jönnek az újjongó fiatalok, azért mégis Csizmadia marad a vezér.
Most itt fekszik előttem ez a gyanúsan vastag könyv. Csak vissza n e m ! Az első vers gyönyörű. Tele van erővel és lendülettel. A
többi fölött már elsiklik a szem. I s m é t l é s e k Csak itt-ott ráz meg egy erős, kemény sor.
(Leszünk! A proletár beszél. Jön már a nyár . . .)
Valahogy olyan kényelmetlenül érzem most magam. Szeretnék előszedni régi-régi piros- kötésű Csizmadia köteteket. Mohón falni, olvasni őket, remegve félni, hogy elfogynak a versek.
A fejlődésben van egy fok, mely után csak visszaesés jöhet.
Kár, hogy ez igy van.
Nem szeretem elengedni a búcsúzók kezét..
Szász Menyhért.
©5®©*® ©t®©!®©!®©*®©»® ©i@©i® ©t© ©t®©*®
VILÁGKÖNYVTÁR.
E
bben a gyűjteményben, mely már annyi világhírű munkát tett olcsó pénzen hozzá- férhetővé, most Franz Oppenheimer: Az állam című könyve jelent meg. Az állam szocioló- giájával foglalkozik ez a munka. Nem köz- jogi elméletek délibábjait tükrözteti, nem államjogi paragrafusokba kapaszkodik, hanem az állam keletkezésének a történelmi fejlődés során való kialakulását kutatja. Az államelőtti bordák életétől a mai nemzeti államok kifor- málódásának küszöbéig mutatja meg Oppen- heimer a gazdasági tényezők és az erőszak egyre működő hajtóerejét a népek sorsának kialakításában. Tömérdek érdekes példa, szel- lemes, csípős stílus, a közönség tudásával és türelmével való bölcs számottevés a leg- kitűnőbb és egyben a legnépszerűbb szocio- logiai munkák sorába emeli ezt a könyvet.Ára tartós angol vászonkötésben 1 korona 90 fillér.
