Somos Róbert
Friedrich Nietzsche és Kerényi Károly
Ahogyan egyéb filozófusok esetében, úgy Nietzsche kapcsán is különfé- le megközelítéssel él és élhet az utókor: a nietzschei gondolkodás filológiai alapokra épülő rekonstrukciójától kezdve a Nietzschét foglalkoztató prob- lémákat középpontba helyező vizsgálatokon át a bölcseleti és egyéb hatás- történeti kutatásokig bezárólag. Magam ez utóbbi területen szeretnék egy adalékkal szolgálni, mégpedig a következő megfontolások alapján. A Ni- etzsche-filológia igazából véve a germanisztika területe, a Nietzschét fog- lalkoztató eszmék problémacentrikus, illetve fogalomtörténeti jellegű vizs- gálatai maguk is a XIX–XX. századi életfilozófiai áramlat keretébe illeszt- hetők, tehát egy bizonyos stílusú filozofálás, illetve filozófiatörténeti beállí- tódás képes ezekkel érdemben foglalkozni. Magam nem vagyok germanista és az életfilozófiai áramlat nem áll hozzám közel. Nietzschét egyfajta arisz- tokratikus filozófiai populizmus képviselőjének tartom, a filozófiai popu- lizmus egyik legjellemzőbb jegyének pedig a „féligazságok” hirdetését gon- dolom. Ám úgy vélem, ezek a féligazságok nem értelmetlenségek, hanem nagyon is fontosak, a Nietzschét olvasók és a szellemi nagykorúak számára – mértékkel – egyenesen jótékonyak, s ezzel összefüggésben a hatás, illetve a hatástörténet kérdése Nietzsche esetében más regiszterben hangzik fel, mint a tudományos igényeket hangoztató bölcseleti próbálkozások vonatko- zásában. Mennyiségi értelemben azért, mert Nietzsche hatása jóval kiterjed- tebb, mint az absztrakt fogalmi építkezést folytató szakfilozófusoké, kvalita- tív értelemben pedig azért, mert az ő esetében nem annyira a fogalmi esz- köztár vagy a módszer közvetítéséről beszélhetünk, hanem a létezés és ön- magunk egészként történő szemléléséről, értékeléséről, sőt, érzéséről.
Minthogy számomra a filozófia és az ókortudomány – ezen belül kivált- képpen a magyar klasszika filológia – egymáshoz való viszonya egyéb okokból is lényeges, így Nietzsche Kerényi Károlyra gyakorolt hatását fo- gom vizsgálni referátumomban. Két tézist állítok fel, s ezeket igyekszem bizonyítani. Az első arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy Kerényi maga is alulértékelte és félreérthető perspektívába helyezte Nietzsche reá gyakorolt hatásának tényét. A második tézis egy mélyen meghúzódó benső rokonságot
állít kettejük között, s e rokonság alapját abban véli felmutatni, hogy két eredendően dionüszoszi személyiséggel van dolgunk.
1.
Nietzsche Kerényi Károly számára egyszerre ókortudós és filozófus.
Ahhoz, hogy fölmérjük, filozófiai értelemben mi volt Nietzsche mondandó- ja Kerényi számára, röviden érintenünk kell azt a problémát, mit is tekintett Kerényi egyáltalán filozófiának.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogyan viszonyult Kerényi a filo- zófiai hagyományhoz, akkor egyértelmű az, hogy az ő számára az életfilo- zófiai irány volt meghatározó. A Thomas Mann-nal folytatott levelezés beve- zető elmélkedéseiben arról az entelekheiáról ír, melyet Goethe 1830-ban a következőképp fejezett ki Eckermann-nal folytatott beszélgetéseiben: „»Az egyén makacssága, s hogy az ember lerázza magáról, ami neki nem megfelelő, számomra annak a bizonyítéka, hogy létezik ilyesmi.« És 1828. március 11-én.
»Ha az entelecheia erős jellegű, mint minden zseniális alkat esetében, akkor a testet éltetően áthatva nemcsak annak szervezetét erősíti és nemesíti, de szel- lemi fensőbbségével folyton azon van, hogy az örök ifjúság kiváltságát érvé- nyesítse.«”1
Kerényi zsenialitása az ókortudomány, a vallástörténet és a mitológia te- rületén nyilvánult meg. Ami ehhez az entelekheiához nem volt kapcsolható, azt ő is mintegy „lerázta magáról”. Ha most azt kérdezzük, a filozófiának milyen felfogása volt az, ami hidegen hagyta, akkor válaszunk az lehet, hogy a természettudományi vagy matematikai jellegű absztrakt filozófia, az elvont ismeretelméleti, logikai problematika, minden apriori konstrukció – egyáltalán a filozófiának mindazon oldala, ami a konkrét ember konkrét szemléletiségét, egzisztenciális személyességét nem tekintette külön tematizát vizsgálati területnek. Mivel a filozófiai problematikák sokasága ide tartozik, Kerényi néha pejoratív értelemben használja a „filozófia” szót.
„A római Porta Maggiore mellett fölfedezett antik bazilika jelentőségéhez”
c. dolgozatában pl. ezt írja: „Hogy pedig itt nem pusztán filozofikus, hanem komoly vallásos értelemben veendő mennybe ragadtatásról ... van szó, azt az épületben talált, véres áldozatokra valló nyomok bizonyítják”.2Parmeni- dész és Platón kapcsán azt emeli ki, hogy „világ-kettéosztásuk – a ‘létezés’
birodalma egyfelől, a ‘nem-létezésé’ másfelől – nem pusztán okoskodás
1 Kerényi Károly–Thomas Mann: Beszélgetések levélben. Budapest, 1989, 33. o.
Ford.: Szondi Béla.
2 Általam idézett kiadás In: Halhatatlanság és Apollón-vallás. Ókortudományi tanulmányok 1918-1943. Szerk.: Komoróczy Géza – Szilágyi János György, Bu- dapest, 1984. 17. o.
eredménye, hanem a görög vallásos világ-látásé.”3Ugyanitt, az „Örök Anti- goné” lapjain arról beszél, hogy a hegeli vallásfilozófia Antigoné-képe absztrakt, míg az „Esztétikai előadásoké” konkrét, s természetesen az utóbbi ábrázolást fogadja el.4 Theophrasztosz „Karakterrajzait” a botanikus hideg és tudományos embertudományként „embertelen egzaktságként” aposztro- fálja.5 A példákat lehetne szaporítani, de azt hiszem, így is egyértelmű, mi- lyen irányban tájékozódott Kerényi.6Az életfilozófiai vonalvezetésű bölcse- letek körét is szűkíthetjük, hiszen adataink vannak arra, hogy Kerényi nem vonzódott az önmagát humanizmusként számon tartó marxizmushoz vagy a Sartre-féle ateista francia egzisztencializmushoz,7 idegen volt számára a materializmus, dicsérő megjegyzései pedig leginkább Nietzschéről, Heideg- gerről és Jaspersről szólnak, de Heideggerből sem annyira a bonyolult fe- nomenológiai építkezés a lényeg számára,8 hanem a világnézeti tartalom és a tradícióra történő pozitív hivatkozás a görögök, Nietzsche és Hölderlin kapcsán.
Kerényi Károly egy 1957-ben készült, Perspektiven című írásában az ókortudomány megújulásának kérdését fölvetve természetes módon érinti a diszciplína jelenének és múltjának összefüggéseit. Mint másutt is, midőn e problémát boncolgatja, az akkori közelmúlt fél évszázadon át legnagyobb hatású ókortudósának, Ulrich von Wilamowitz-Moellendorffnak a tevé- kenysége és Nietzsche föllépése a fix kiindulópont.9 Wilamowitz kiemelte a görög filológiát a iskolareform efemer szükségleteihez való kapcsolatából, magasabb rendű szakszerűséggel művelte, egyetemes jellegűvé, szellemivé tette, a tudomány terén a szintetikus látásmód prioritását hirdette az egymás-
3Az örök Antigoné. In:Halhatatlanság és Apollón-vallás. 165. o.
4Uo. 164. o.
5„Humanizmus és hellénizmus” In:Halhatatlanság és Apollón-vallás. 255–6. o.
6 Részletesebben szólok erről a „Kerényi Károly és a platonizmus” című tanulmá- nyomban (Jelenkor,1998, 1066–1071. o.)
7Károly Kerényi: „Humanismus des integralen Menschen.” (1967) Általam idézett kiadás: Werke Bd. V/2.Wege und Weggenossen 2, München, 1988. 39. o.
8Ebben az értelemben a husserli fenomenológia is idegen maradt Kerényitől –s ezen a ponton Hanák Tibor megállapításai („Kerényi és a filozófia” In:Kerényi Károly és a humanizmus. Svájci Magyar Irodalom-és Könyvbarátok Köre. Zürich. é.n. 88. o.) vitathatók. Jóllehet Kerényi tényleg használja Platón-tanulmányának német változa- tában alcímként a „fenomenológiai kísérlet” kifejezést (Platonismus, ein phaeno- menologischer Versuch. Liber Amicorum Bruges, 1966), ez nem a logikai problé- mákra összpontosító husserli fenomenológia módszere, hanem egyrészt heideggeri, másrészt a valláspszichológiában és a vallásfenomenológiában elterjedt, egészen tág értelemben vett deskripció.
9Még átfogóbb ábrázolás esetén a humanizmus vonatkozásában általában Wilhelm von Humbold tevékenységének méltatásával indít Kerényi, a mitológia terén pe- dig Karl Otfried Müller munkásságával.
tól elszakadt tárgyterületek (irodalomtudomány, történelem, régészet, val- lástörténet, filozófia, művészettörténet) helyett, s föllépett azon historicista felfogás ellen, amely a filológiában a történelem segédtudományát látta.
Wilamowitz nagyra értékelte és egész életében gyakorolta a filológiai ap- rómunkát, amelyet az egyetemes szempontok szem előtt tartásával művelt, s amelyre nemzedékeket oktatott – többek között Kerényit is. Kerényi a Perspektiven című írásában ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a szak- szerű filológiai aprómunka előtérbe kerülése és Wilamowitznak az ókortu- dományra vonatkozó magasztos elképzelései azzal a veszéllyel is jártak, hogy e kettős irányú munkálkodás mellett az ember háttérbe szorult, s az ókortudománynak az a törekvése, hogy a korabeli természettudományok szintjét elérje, a humanisztikus karakter elcsökevényesedését okozta. Keré- nyi hajlamos a humanisztikus jelleg föladását látni abban, hogy az ókortu- domány palettáján az antik természettudomány, matematika, technika is megjelent, s hogy ezek a témák háttérbe szorították a humanisztikus jellegű vizsgálódásokat, melyeknek paradigmája a költészet s általában véve az irodalom. Erre a tendenciára válasz a két világháború közötti harmadik hu- manizmus, amelynek fő képviselője Werner Jaeger volt. Ettől megkülönböztetendő – s most nem Kerényi fogalmazásával élek – egy ro- mantikusabb irány, melynek nagyhatású alakja Walter Friedrich Otto, Keré- nyi vallástörténeti és mitológiai kutatótevékenységének első számú ihletője volt. Otto, aki maga is mestere volt az analitikus módszernek, s akinek a figyelmét a legapróbb vonatkozások sem kerülték el, a vallástudomány je- gyében szintézist alkotott, azaz a vallásnak tulajdonította a legfőbb kultúra- teremtő képességet a görögség életében. A Perspektiven megfogalmazása szerint az az egzisztenciális momentum, mely már két korábbi bázeli pro- fesszor, Bachofen és Burckhardt, majd utánuk Nietzsche munkásságában megvolt, s ami a harmadik humanizmusból kimaradt, Ottónál előtérbe ke- rült. „Ez a kihívás (az egzisztenciális vonatkozás – S. R.) sokáig megvála- szolatlan maradt, és a sajátos, már Johann Jakob Bachofen és Jakob Burckhardt által a klasszikus ókortudomány számára megnyitott perspektí- vát nem tekintették erre adott válasznak. Így az a két világháború között, a módszertanilag túlságosan kötött és minden egzisztenciálistól visszariadó harmadik humanizmuson kívül valósult meg, két frankfurti professzor, Wal- ter F. Otto és Karl Reinhardt munkásságában, továbbá kevéssel a második világháború kitörése előtt az Apollón-könyvemben”.10 Nos, a szóban forgó Apollón-könyv 1937-ben jelent meg, s a föntebbi idézet Otto, Reinhardt és Kerényi saját álláspontját mintegy azonosítja az egzisztenciális momentum
10 Karl Kerényi: „Perspektiven” Általam idézett kiadás: Werke Bd. V/2. Wege und Weggenossen 2, München, 1988. 460. o.
kérdésében, azzal egymásnak megegyezőnek, homogén természetűnek mu- tatja be.
Fölfigyelhetünk azonban arra a tényre, hogy Kerényi egyrészt már ko- rábban is, a harmincas években írt korábbi tanulmányaiban is fölveti az egzisztenciális kérdések fontosságának témáját,11 s arra is, hogy már évek- kel korábban kezd kritikailag viszonyulni Ottóhoz, s ebben az egzisztenciá- lis momentumnak kiemelt jelentősége van. Ez a kritikai viszonyulás pedig a
„Gondolatok Dionysosról” című tanulmányban a legkézzelfoghatóbb, mely 1935-ben íródott Otto Dionysos-könyvének megjelenése alkalmából.12 A kritikai viszonyulás úgy értendő, hogy Kerényi új szempontokat vet fel, s semmiképpen sem úgy, mintha nem ismerné el Otto könyvének nagyszerű- ségét. Ezek az Otto művét mintegy kiegészíteni hivatott szempontok nem ad hocjellegűek voltak; Kerényi maga is írt egy művet Dionüszoszról, s ennek előszavában vall arról, hogy már 1931-ben foglalkoztatta a könyv eszméje.13 Kerényit nem elégítette ki Ottónak az az értelmezése, miszerint Dionüszosz őrült isten, s a létező végső egysége.14 Hiányolta Dionüszosz halálisten as- pektusát is: „Dionysos mint halálisten és halottak istene – úgy, ahogy őt például a tarentumiak tisztelték – enyhe és barátságos. Lényének erről a legsötétebb és egyszersmind legmegnyugtatóbb oldaláról sokat lehetne mondani, különösen, mivel Otto alig érintette”.15 Ahol pedig Ottónál szó van a halál-aspektusról, egyben rettenetről és halálról is szó van, igazából azonban ez életteliség, az élet fölfokozottsága, s paradox módon a meghitt, baráti kapcsolat a halállal az, ami Dionüszosz sajátja. Mind itt, mind a ké- sőbbi Dionysos-könyv bevezetőjében Nietzschére hivatkozik Kerényi: ő fejti ki a teliség gondolatát (Wille zur Macht), ennek három elemét, a sze- relmi ösztönt, a mámort és a kegyetlenséget.16 Ezek közül az első, az eroti- kus alapvonás Kerényi későbbi könyvének állítása szerint szintén kimaradt Otto interpretációjából.17
11 Szilágyi János György: „Kerényi Károly emlékezete” Általam idézett kiadás:
Szilágyi János György: Paradigmák. Tanulmányok antik irodalomról és mitoló- giárólBudapest, 1982, 250. o.
12W. F. Otto: Dionysos. Mythos und Kultus1933.
13Karl Kerényi:Dionysos. Urbild des unzerstörbaren Lebens.1967. Általam idézett kiadás: Werke Bd. VIII. 1976.
14 „Gondolatok Dionysosról” Általam idézett kiadás In: Halhatatlanság és Apollón- vallás. 188. o.
15Uo. 195. o.
16Uo. 196. o.
17Karl Kerényi:Dionysos. Urbild des unzerstörbaren Lebens.1967. Általam idézett kiadás: Werke Bd. VIII. 1976. 8. o. tegyük hozzá, az utóbbi helyen Nietzsche ket- tős befolyásáról beszél Kerényi: ez a „dionüszoszi filozófia” és a „tragikus sors”.
Azt látjuk tehát, a „Perspektiven” beszámolója pontatlan, az Otto-kritika jóval korábbi, mint az Kerényi szavaiból következik, s e kritika hátterében Nietzsche áll.
2.
Arra az állításomra, hogy Nietzsche dionüszoszi személyiség, csak egyetlen bizonyítékot hozok, hiszen ennek tényszerűségét magától értetődő- nek tartom. Az 1886-ból való önkritika-kísérletében Nietzsche kimondja, hogy Zarathustra „dionüszoszi szörnyeteg.”18 Már célunkhoz is közelebb visz, ha igazolni tudjuk, hogy Kerényi is dionüszoszi figurának látta Ni- etzschét. S valóban, egy „Bachofen – Nietzsche und Ariadne: Präludien”
című tanulmányában „dionüszoszi filozófusnak” mondja.19 Sőt, tovább- megy, s még Jaspers Nietzsche-könyvének azon állításával is vitába száll, mely szerint Nietzsche, ellentétben Hegellel,Schellinggel vagy Bachofennel soha sem látott a mítoszok mélyébe, s ez alól Dionüszosz alakja sem kivétel, hiszen Nietzsche nem megérti a mítoszt, hanem szimbólumként használja fel. Kerényi egyoldalúnak tartja ezt a nézetet, s álláspontja szerint Nietzsc- he, ha nem is filológusként, de személyes életsorsában igenis hitelesen azo- nosul Dionüszosszal, ezt igazolják azon megnyilatkozásai különböző írásai- ban, amelyekben Dionüszoszként, illetve Dionüszoszhoz közelálló alakként, pl. Thészeuszként szólal meg. Az egymással rokon alakok nem tekinthetők olyan szimbólumoknak, amelyekhez lenne valamilyen kulcsunk, megfelelte- téseket eszközölni szimbólum és szimbolizált között.
Kerényi életében egyszer készít kifejezetten és kizárólag Nietzschéről szóló írást. 1963 és 1965 között jött létre a Der Sprung: Nietzsche zwischen seinem Roman und seinem Evangeliumcímű tanulmánya, melynek fő témá- ja Nietzsche megőrülése, illetve halálokának vizsgálata.20 A dolgozat into- nációja is sokatmondó: két maszkot mutat be – fotón is – az egyik a berlini Állami Múzeum halotti maszkgyűjteményéből való – hamisítvány,
„wildheroischer Philosophenkopf in wilhelminischem Feldherrstil”, a másik
„a szenvedéstől és az érzéketlen önmagát túléléstől megtört, szegény ember üressé vált arca,” az Oehler-család tulajdonában lévő eredeti halotti maszk
18 Friedrich Nietzsche: A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus Ford.:
Kertész Imre, Budapest, 1986, 20. o.
19Werke Bd. V/2. Wege und Weggenossen 2, 101. o.
20 Említést érdemel még a „Bachofen – Nietzsche und Ariadne: Präludien” című írás: Werke Bd. V/2. Wege und Weggenossen 2, 101–132. o. és a görögországi Nietzsche-kultuszról szóló „Niko Kazantzakis – oder Nietzsches Fortsetzung in Griechland” című, 1957–59-ből származó tanulmánya. (Werke Bd. V/1. Wege und Weggenossen 1)
másolata, mely a bázeli Sils-Maria Nietzsche-házban található.21 A maszk- nak olyan szerepe van Dionüszosz kapcsán, amiről szólni is fölösleges, hi- szen ez az isten emberalakban mindig szakállas maszkban jelent meg..
Az őrület kérdésében Kerényi értelmezése azért is figyelemreméltó, mert Zarathustra fő eszméjét, az örök visszatérés gondolatát a megőrülés folya- matán belül úgy helyezi el, hogy az még a normalitás s a fölfokozott valóság területéhez tartozik, azaz, a vízió reális. „Vergil und Hölderlin” című tanul- mányában választ kapunk arra a kérdésre is, mit nyilatkoztat ki az örök visz- szatérés gondolata Kerényi szerint: azt, hogy miképpen nem lehet véletlen- szerű a történelem, s hogy egy föltétlen igenlésről van szó a lét (Sein) vo- natkozásában.22 A túlcsorduló életigenlés dionüszoszi vonás ugyanúgy, ahogyan maga az őrület is. A vízió kapcsán Kerényi hivatkozik arra, hogy Nietzsche Peter Gasthoz írt levelében tudósít arról, hogy folyamatosan komponálja Dionüszosz-dalait (Dionysos-Dithyramben).23 Zarathustra és Dionüszosz azonossága Kerényi számára ugyanúgy evidencia, mint az, hogy Nietzsche „dionüszoszi filozófus”.
Nem szűkölködik a Dionüszosz-vonásokban Kerényi egész élete és munkássága. Maga a tudomány átfordulása művészetbe dionüszoszi vonás.
Kerényi, ókortudományi kutatásai során a konkrét, az ember szellemi életé- ben pszichikai realitásként is megjelenő világ felé fordul, a vallás és a mito- lógia diszciplínái irányában tájékozódik. E konkrét, megformált istenalakok benépesítette világ azonban a mai ember számára kevéssé létező, holott eredetileg ezek az istenalakok nem puszta individuális lelki valóságként léteztek, hanem egy közösség és kultúra összetartó erejének forrását is ké- pezték. Az elveszett közösségi lelki realitás újraalkotása nem nélkülözheti az intuíció képességét, sőt, Kerényi megfogalmazásában a művészi teremtő- képességet. A leghatározottabb megfogalmazásban a „Tudósoknak való” c.
írásában beszél erről: A művészet „... nemcsak az egyik lehetséges vagy esetleges értelme az életnek! Hanem éppen az az értelme, amely az élettel- jesség függvénye... És ha találunk teljes életet egy tudós munkájában? Ha ma mind több olyan tudós akad, aki tudományosságát a legszorosabb kap- csolatban állónak érzi saját egyéni életével; tudománya és annak igazságai életfilozófiájának magvát alkotják? Kárára van ez a tudománynak? Nem lehet a valóság az, hogy éppen az ilyen felfokozott ‘szubjektivitás’, ez a megragadottság a tudomány tárgyától, ez vezet a lényeg megismerésé- hez?”24Az életfilozófiai attitűd eszerint szoros kapcsolatban áll a tudomány tárgyától való megragadottsággal, amely Frobeniuson át Nietzschéig vég-
21Werke Bd. V/2. Wege und Weggenossen 2, 133. o.
22Werke Bd. V/1. Wege und Weggenossen 1, 229–230. o.
23Der Sprung: Nietzsche zwischen seinem Roman und seinem Evangelium.Werke Bd.
V/2. Wege und Weggenossen 2, 141–142. o.
24In: Kerényi Károly:Halhatatlanság és Apollón-vallás.241. o., vö. 160. o.
eredményben dionüszoszi ihletettség. A tragikusan ihletett életigenlés indi- vidualitáson túli dionüszoszi mozzanta fölismerhető Kerényi kései felfogá- sában, amely a jungi mélypszichológia irracionális, történelem fölötti és egyénen túli vonásait építi be. Kerényi folyamatos vándorútjai a mediterráneum térségében, szoros érzéki kontaktusa a délszaki földdel, nö- vényzettel a „nagy vadász”, Dionüszosz Zagreusz bolyongásait idézi.
Dionüszosz mindezek mellett a görög vallás legmeghatározóbb figurája.
A mitológiai anyagon kívül a misztériumvallások is ezt mutatják. Kerényi- nek az eleusziszi misztériumokról írt könyvének háttérben maradó, ám min- dig jelenlévő főszereplője Dionüszosz,25 a görög isten, azaz a görög vallás paradigmatikus lelki realitása. A „lelki realitáson” belül van még egy speci- fikus vonás is Kerényinél, ami saját tudományos és életfilozófiai motiváció- iban gyökerezik: amennyiben a lélek valóságainak megfelel valami a világ- ban. Ez az eset áll fenn a görög vallásosság esetében; az istenek részei a kozmosznak, saját alakjaik vannak, nem transzcendens létezők, csak abban az értelemben, hogy az őket megjelenítő lelki jelenségeken túl objektív rea- litásuk van. Ez a realitás antropológiai természetű. Kerényi ugyanis a teoló- gia kulcsát az antropológiában látta. Ezzel szemben a zsidó és keresztény vallás istene a világhoz képest transzcendens, megközelítése pedig a hit révén történik. E hit az irrealitás kifejeződése. Kerényi panteisztikus felfo- gásának része tehát az istenek plaszticitásának, érzéki formákban való jelen- létének, individualitásának és eseményszerű történéseinek gondolata, mely szoros összefüggésben áll egyrészt azzal a természetességgel, otthonosság- gal, amely egyik pólusa a görög ember istenekhez való viszonyának, más- részt pedig azzal a ténnyel, hogy az istenekről szóló beszéd nem spekulatív, racionalisztikus teológia, nem is kanonizált szent könyvek értelmezése for- májában bontakozik ki, hanem a költészet nyelvén. A költészetben élő és azt éltető mitológia mint folyton újraformálható anyag tehát az életnek értelmet adó művészetben otthonos. Kerényi nem hangsúlyozza elgondolásainak a keresztény hagyománytól elütő mozzanatait. Odáig nem ment el, mint Ni- etzsche, hogy kihívó módon hirdesse az Antikrisztust. Nyilván nem is gon- dolta azt, hogy Dionüszosz helyes megjelölése egy ilyen formula lehetne.
Tevékenységében azonban a dionüszoszi princípiumnak hódolt.
25Karl Kerényi:Die Mysterien von Eleusis.Zürich, 1962.
