Székedi Ferenc
A látható és a láthatatlan
Művészeti feljegyzések
(2000-2018)
Szerkesztő: Cseke Gábor
2
Tartalom
Az olvasóhoz
I. Képzőművészet
1. Egyéni és társas kiállítások, díjátadások, könyvek, katalógusok Székely gyökerű egyetemesség (Gyulai Líviusz)
Pegazussal érkezett (Deák Ferenc)
Új, más világot teremtett (Plugor Sándor) Aki jól gazdálkodott az idővel (Páll Lajos) Akinek a neve védjegy (Páll Ágoston) A bennünk élő szülőföld (Márton Árpád) A MOL-mentor (Márton Árpád)
Erdélyben van itthon (Paulovits László) Értékek – kéznyújtásnyira (Olajos Béla) Emléktöredékek – öt tételben (Gaál András) A mi Európánk (Gaál András)
Vizuális metaforák (Gaál András)
Így lett a sorsom Csíkszereda (Gaál András)
Társak a hétköznapokban is (Hunyady László és Hunyadi Mária) Aki a jelképeket nem kínálja tálcán (Bartos Jenő)
Az örökös visszatérés (Bartos Jenő) A megélt élet hitelével (Antal Imre)
Évszázadok mélyén fogant örökség (Kubinyi Anna) Az idők jelzései (Kubinyi Anna)
Gondolati önarckép (Sipos László)
Szellemi értékközvetítés (Kohán György) Szeben, a főváros (Bartha Ernő)
Patak partján, a padon (Vargha Mihály) A szenvedélytől a nyugalomig (Botár László) A festő és festménye (Botár László)
Fél évszázad teltén (Botár László)
Gesztusok a Duna mentén (Botár László) Tükör által élesen (Botár László)
Képei ott kezdődnek, ahol a szó végződik (Botár László) Szellemi áramkörök (Zsigmond Márton, Bara Barnabás) A kísérletező (Nagy Ödön)
Búcsú Nagy Ödöntől
Az angyalok szava (In memoriam Ercsei Ferenc) Ahol minden megtörténhet (Turcza László) Aki ismeri az Időt (Turcza László)
Alfák a csúcson (Fazakas János László, Erőss Csongor) A felszín alatt (Fazakas János László)
3 A Vámos nyomdokain (Varga Ödön Tibor) Fémlovas a főtéren (Kövér Oszkár)
Ahol a párhuzamosok találkoznak (Ütő Edit, Szávai Krisztina) A természet és a természetfölötti (Janitsek András)
Az innenső parton (Székely Miklós) Új arcok, régi fotók (Ferencz S. Apor) Születésnapi jegyzetek (Rangyák József) Játék a színekkel (Rangyák József)
A képekben van otthon (Horváth Levente) E-mailek és kulcsszavak (Nagy Emese)
Festmények és fotók (Miklós István, Molnár Attila)
Szétbontás és újraépítkezés (Szabó Árpád, Vajna László Károly)
Tíz év a Bála jegyében (Deák Boldizsár, Szabó Árpád, Vajna László Károly, Neacșu Ștefan Anton)
Méltóság és korhűség (Bocskay Vince)
Amikor a társadalom megszólít (Sárpátki Zoltán) Aki soha nem adta meg magát (Sárpátki Zoltán) Korszakváltás, lépésről-lépésre (Kusztura Sándor)
2. Csoportos kiállítások, megyei tárlatok, művésztelepek, katalógusok Szárhegy, a csoda! (Szárhegyi gyűjteményes grafikai tárlat)
Aki megállította az időt (Zöld Lajos)
Vonzások és taszítások (Megyei tárlat, 2004) A változatosság jegyében (Megyei tárlat, 2006) Léteznek, mert cselekedtek (Free Camp, 2006) A látható és a láthatatlan (Free Camp, 2007) A huszonegyedik században (Megyei tárlat, 2007)
Az alkotás és a megélhetés szorításában (2007, Nagy István Művészeti Középiskola) Szép – nem szép, tetszik – nem tetszik (Megyei tárlat, 2008)
Matisse a Hargitán (Megyei tárlat, 2009) Külső és belső terek (Megyei tárlat, 2010) Nyitottan, érzékenyen (Megyei tárlat, 2010) Kilátás a magasból (Free Camp, 2011) Ők, negyvennégyen (Megyei tárlat, 2011)
Egyéniségek a változó világban (2012, Megyei Tárlat) Hogy itt maradjon az Angyal (Karácsonyi Tárlat, 2012)
PAG és TAG: műgyűjtők és művészetpártolók (2012, a Pál Magángaléria és Aukciós Ház megnyitójára)
Élni érte és megélni belőle (A csíkszeredai művészellátó megnyitója, 2012) Egyazon védernyő alatt (Stúdió 9; 2013)
A káosz és ami mögötte van (I. Hargitai Szalon, 2013) Szalonképes szavak (II. Hargita Szalon, 2014)
Határok, határmentiség, határtalanság (III. Hargitai Szalon, 2015) Együtt és egymás mellett (IV. Hargitai Szalon, 2016)
A minőség művésztelepe (A Bálványosi Művésztelep megnyitója, 2015) Bukarest után Csíkban (Országos tárlat, 2015)
Híd – a különbségek fölött (CreArt, 2014)
4 Médiamasszázs (CreArt, 2015. március)
Az elveszett és a megtalált nemzedék (CreArt, 2015) Nem hallgattak a múzsák (CreArt, 2015)
Széljegyzetek a jövőről (CreArt, 2016) Viszony és iszony (CreArt, 2016)
A mester és tanítványai (Zsögödi Nagy Imre Diák-Alkotótábor, 2016) A tizenkettedik (Free Camp, 2016)
II. Fotóművészet, egyéni és csoportos kiállítások, katalógusok Harmincezer fotó (Nagy P. Zoltán)
Itt marad, a fókuszpontban (In memoriam Nagy P. Zoltán) A láng – önmagunkban (Balási Csaba)
Formák és fények egyensúlya (Balási Csaba)
Székely lányok, székely fotóművész (Ádám Gyula) Előtérben a háttér (Ádám Gyula)
Ott van mindabban, amit megörökít (Ádám Gyula) Három közül – a negyedik (Vencsellei István)
A szépség bűvöletében (Craiovai Mihai Dan Călinescu fotóklub) Egy firenzei Máramarosban (Marcello Materassi)
Az el nem tűnt szénásszekér nyomában (Japán fotósok) Új szögek, régi témák (Szabó Attila)
Ami a címek mögött van (Camera Club Siculorum) Tea – többesben (Fotók a csíki nőkről)
Hatalmi érdekek és szólásszabadság között
Élettel telt alkotások (Sajtófotók a Hargita Népénél) III. Művészeti vonatkozású vitacikkek
Az érték és az értéktelenítés (A nemzeti giccsről)
Habszivacs a gerendaházon (A műépítészek felelősségéről)
Pléhkrisztusok és útszéli keresztek (A táj- és közösség idegenségről) Europa Nostra (Az azonosság megőrzésről és a hivalkodásról) Kitörni a fényre (A nacionalizmus félelemkeltéséről)
A kör négyszögesítése (A képzőművészet szerepéről a helyi társadalmakban) Márton Áron „szupersztár” (Hitről, pénzről, csalfaságról és magamutogatásról)
*
A szerzőről
5
Az olvasóhoz
Az lenne a legkézenfekvőbb megközelítés, ha ezt írhatnám: a képzőművészet szeretete a családi házban ragadt rám. Gyermekkoromat festmények között töl- töttem, hol ez, hol az a részlet vonzotta a tekintetem és már akkor eldöntöttem:
ha nagy leszek, bizony állandóan a képtárakat és a kiállításokat bújom majd.
De hát erről szó sincs: a múlt század ötvenes éveiben a zsögödi szülői ház hálószobájában, mint annyi más székely házban, egyetlen festmény uralta a teret: Jézus az olajfák hegyén. Méltóságteljes, aranyozott gipszkeretben, a jobb alsó sarkán alkotójának a nevével: Háromszéki. Ma sem tudom, ki lehetett, valószínűleg egyike azoknak a szentkép festőknek, akik sorozatban készítettek hasonló vagy más vallásos tárgyú képeket és eladásukból éltek. Netán lehetett volna oltárfestő is, hiszen a nagy felületen használt színek sok tekintetben hason- lítottak a zsögödi templom hármasoltárán látható, árnyalatokkal nem sokat törődő festékek felviteléhez, a színeket és formákat ott viszont alaposan meg- figyeltem, miközben a ministrálás perceit kellett eltöltenem a misekönyv egyik oldalról a másikra való átvitele, a bor- és vízkiöntés, a csengettyűzések között, a latin nyelvű liturgiák mondatai a híveknek háttal álló pap olvasatában vagy éneklésében pedig úgy rám ragadtak, hogy bárhol is vagyok, bármilyen nyelvű szentmisén, emlékeimben mindig azok térnek vissza.
De lógott még két lenyomat a konyhánkban, az ágyam fölött, amelyről a frissen megtömött és a testemhez még hozzá nem alakult szalmazsákos éjszakákon örökké legurultam. Mindkettő a Balatont ábrázolta. Az egyiken, a hullámok meg- törte, csupa-kékségben fehér vitorlások úsztak tova, a másikon pedig a parton csendesen elsimuló víz fölött hófehér sirályok csapatának néhány egyede gon- dolkodott azon, vajon leszállniuk lenne érdemes, avagy továbbrepülni. Soha nem kérdeztem, de biztos voltam benne, hogy nem csupán engem, ott született gyer- meküket, hanem a két képet szüleim a Balaton melletti Nemestördemicről hozták magukkal, amikor sok más székelyföldi családdal együtt hazatértek második világháborús menekülésükből. Jobban mondva, inkább Édesanyám lehetett, aki összecsomagolt, hiszen vasúti tisztviselő Édesapám akkor még a szovjet hadi- fogság viszontagságaival küzdött és bizony még hosszú-hosszú hónapoknak kellett eltelniük, amíg először megláthatta a fiát.
És hogy ne feledjem: a szoba egyik falán ott szerénykedett még két fekete- fehér fénykép. Az egyiken posztónadrágos, karikalábú öreg álldogált az út közepén, a két oldalról felsorakozó házak mögött, amelyek a fénykép felső részén egy templomba futottak össze, a másikon pedig valamiféle patak csordogált, a füzek árnyékában pedig egy öregasszony hajolt a víz fölé és áztatta benne a ruhákat. Jóval később tudtam meg, hogy két Nagy Imre festményről készült, ala- posan lecsökkentett méretű reprodukciókat keretezett be a korabeli mesterember és talán azért is kerültek a falra, mert édesanyám korán elhunyt anyja, Nagy Anna a festő unokatestvére volt, és ugyanúgy hívták, mint édestestvérét.
6
A rokonság ellenére, gyermekkoromban Nagy Imréhez nem sokat jártunk. A hasonló korú zsögödi fiúkkal egyetemben – voltunk egy foci csapatra valóan – viszont csodáltuk, amint a művész az Olt mentén csatangolt és olykor rápillan- tottunk kiváló horgászfelszerelésére, amellyel csak úgy rángatta ki az akkor még a falu mellett kanyargó, tiszta vizű, helyenként hínárral teli folyóból a csukákat.
Ha éppen nem búgott fel Simpson motorkerékpárja, amelyen puffos nadrágjával, térdzoknijával, bőrszíjas szemüvegével úgy ült, mint egy első világháborús pilóta, amint éppen visszatér az ellenséges állások felderítéséből. És olykor azt is láttuk, amint rajzol: esténként a hazatérő teheneket a Kisvár alatt, amint éppen átgázolnak az Olton, a híd mentén.
De hát engem akkor nem nagyon érdekelt a rajz. Annál inkább az olvasás meg a számtan. A természetrajzi és biológiai házi feladatokat például mindig Édesanyám rajzolta meg. Eleve nem értettem, hogy ha a borsó vagy a béka meg- található a könyvben, akkor miért kell azt még egyszer lerajzolni, de hát Édesanyám, amikor a házimunkában és a ruhavarrásban egy kis szünetet tartott, szívesen kisegített. Egy vasúti kistisztviselői fizetésből csak nagyon nehezen lehe- tett akkoriban megélni, ezért ő varrt, nagyon sokat varrt. Az egész családnak, férjének, nővéremnek, nekem, a szomszédoknak, a rokonoknak és igen büszke volt arra, valahányszor dicsérték egy-egy ruháját és erősen bosszankodott, ha lemásolták. Szabásmintákra emlékszem, szabókrétákra, ruhapróbákra a háló- szobai tükör előtt, meg fogak között tartott gombostűkre. És színekre, mintákra, ruhaanyagokra, amelyeket kiválóan tudott társítani és elegánssá varázsolni még akkor is, ha viselője éppen az elmaradhatatlan pityókaszedésből érkezett ruhát próbálni. Talán nem is tudatosult akkor bennem, de ezek voltak számomra az első leckék a színek és formák egymás mellé rendeléséből, akárcsak az, ahogyan az udvaron is mindig megválogatta a virágokat, hogy egyik szín miképpen kerüljön a másik mellé.
Már a középiskola padjait koptattam, amikor a menekülés után Magyarorszá- gon maradt unokatestvérem, Berecz András nyíregyházi festő felesége, György- pál Ilona tudomásul véve olvasási szenvedélyemet, elhozta nekem a Nagyvilág néhány számát; ez jelentette számomra az ösztönzést arra, hogy 1962 után, buka- resti műegyetemi éveim alatt, kínkeservesen megszerzett román nyelvtudásom birtokában, olvasgatni kezdjem annak teljesen más kivitelezésű román változa- tát, a Secolul XX-et, azaz a Huszadik Századot.
A két folyóirat között ég és föld volt a különbség. Amíg a Nagyvilág a maga szerény megjelenésével nagyon komoly kortárs világirodalmat hozott el a ma- gyarul olvasónak, addig a Secolul XX. inkább nyomdai kivitelezésében bizonyult igen látványosnak, eredeti világirodalomban jóval kevésbé. A kiváló minőségű papír viszont jót tett a reprodukcióknak és soha nem feledem azt a számot, melynek a fedőlapján egy olyan szobor vonzotta magához a tekintetemet, hogy többször is meg kellett szemlélnem az újságárudában, amíg összegyűlt annyi pénzem, hogy megvásárolhassam.
Zadkine A rombadőlt város-a volt ez a kép.
7
Ez állt a fedőlapon és megdöbbentett, hogy íme, olyan ez a szobor, mint egy óriási, az egekhez könyörgő jajkiáltás: elég volt, legyen már vége a fájda- lomnak, a pusztításnak. Addig soha nem gondoltam arra, hogy igen, egy szobor ilyen is lehet, nem csupán férfi vagy nő, gyermek vagy fiatal, király vagy had- vezér, szentek sokasága... És a második világháborús, rotterdami bombázásokra emlékeztető Zadkine-szobor nyomán elkezdtem olvasni a modern szobrászatról, rendszertelenül, ahogyan értem. Moore és Giacometti, Arp és Calder, Brâncuși és Laurens, Boccioni és Ernst, Dubuffet és Tinguely, Tatlin és Tanguy... Már nem is tudom, miként sorjáztak egymás után. Az említett világirodalmi folyóirat több száma foglalkozott a huszadik századi szobrászokkal, a korabeli Bukarest pedig a bezártság után és a bezártság előtt éppen a nyitás éveit élte, Mrožeket, Beckettet, Ionescót játszottak a színházakban és egyáltalán nem jelentett nehéz- séget, hogy az ösztöndíjamhoz járó néhány menzajegy árából a könyvesbol- tokban akkor még roppant olcsón árusított művészeti albumokat vásároljak, s próbáljam megérteni mindazokat az akadémikusi stílustól elrugaszkodó, avant- garde törekvéseket, nem csupán a szobrászatban, hanem a festészetben is, me- lyekről soha, senki nem beszélt nekem és amelyekről úgy éreztem: emlékeztetnek a matematikára, hiszen amiként számomra nem jelentett semmiféle nehézséget, hogy az n-dimenziós terekkel vagy új axiómákra felépített elméletekkel ismer- kedjek, ugyanúgy roppant becsültem azokat az alkotókat, akik túllépték a hagyo- mányos határokat és bármiféle társadalmi megütközés ellenére volt bátorságuk saját gondolat- és érzésvilágukat érvényesíteni.
Persze, néhány esztendőnek el kellett telnie, amíg ez a rendszertelen és folya- matosan gyarapodó ismeretanyag valamiképpen leülepedett bennem, de addig már, 1971-ben, különböző körülmények összejátszása folytán kinyitottam a Hargita napilap szerkesztőségének ajtaját, amelyet majdnem húsz esztendő teltén csuktam be.
Az első írásomra is jól emlékszem: Csíkszereda a parkok városa marad. Ezzel a címmel díszelgett a harmadik oldalon és immár négy és fél évtized után elmond- ható, kijelentésemben nem sokat tévedtem. A második cikkem viszont Király László akkor megjelent harmadik kötetéről, a Ballada a fáradt asszonyokról című versgyűjteményéről szólt; ebbe aztán beleadtam apait-anyait. Az egyetlen, harminc vagy negyven soros mondatban találkozott Chagall Erdéllyel, Ginsberg, Kerouac és a beat irodalom Kassákkal, utóbbinak az egyik klasszikus sorát idéztem befejezésként: ha a költő nem épít önmagának saját, külön világot, akkor bátran elmehet szivarvég szedőnek. Azóta sem tudom megköszönni eléggé korabeli főszerkesztőmnek, Albert Antalnak és a művelődési rovat vezetőjének, Miklós Lászlónak, hogy a korabeli körülmények között, minden további nélkül megjelentették a formabontó írást, amelyre nagyon sokan felkapták a fejüket és amely számomra azt jelentette: a napilapban is próbáljak a művelődési anyagok pástján haladni.
Nem én voltam az egyetlen eszkimó. A festő- és szobrász barátokkal büsz- kélkedő Váli József legszívesebben a képzőművészetről írt, Bálint András elő-
8
szeretettel üldögélt az akkor még diadala teljében levő Transzilvánia filmszín- házban (amely hosszú haldoklás után 2016-ban Csíki Moziként született újjá), hogy megírja soros filmleveleit, jómagam pedig a tizennyolc éven át szerkesztett, hetente megjelenő, műszaki ismereteimet kamatoztató Tudományos Horizont oldal mellett ragadtam, hol innen, hol onnan csipegettem, próbálva bizonyítani, hogy a két kultúra, az irodalom és a művészet, illetve a természettudományok nem is állnak olyan messzire egymástól. Így teltek-múltak az esztendők, miköz- ben a szerkesztőségben jól megfért egymás mellett az a két vonulat, amely mióta a közép- és kelet-európai, illetve a magyar kultúra létezik, kisebb vagy nagyobb összefüggésekben rendszerint egymásnak esik, mindegy, hogy miként nevezték meg: urbánusnak és rurálisnak, hagyományőrzőnek és európainak, nemzetinek és nemzetközinek, bezártnak vagy nyitottnak, és voltaképpen ez a szakadatlan küzdelem mutatta meg, hogy különösképpen nemzetiségi sorsban, a túl- és továbbéléshez mindkettő egyaránt nélkülözhetetlen. Sőt: idősebb újságíró társam, a szárhegyi Lázár kastélyban és ferences kolostorban alkotótábort létre- hozó Zöld Lajos kiváló szervezőkészségével azt is bizonyította, hogy mindenkire:
püspökre és igazgatóra, kisemberre és kultúraktivistára, képzőművészetet oktató egyetemi tanárra és népművészre, íróra, szerkesztőre és fotóriporterre, kitartás- ra, türelemre, fondorlatra, tárgyalásra, kompromisszumra és ki tudja még mi mindenre szükség van ahhoz, hogy az idő ne borítson ránk végérvényesen fátylat. Sem ő, sem az ott fáradhatatlanul fotózó Nagy P. Zoltán, az említett, felejthetetlen nevekkel együtt már nincsenek az élők sorában, mint ahogyan az ott készült alkotások sok-sok szignója is immár az öröklété.
Amikor az 1980-as években, a napilap egyre szürkébb és szellemileg mind beszűkítőbb taposómalmában úgy éreztem, hogy akarva-akaratlan az újságírás nyelve is megkopik, elveszti az anyanyelv színes, gazdag szófordulatait, igennel válaszoltam a Kriterion Kiadót vezető Domokos Géza felkérésének, hogy a kortárs román irodalomból próbáljak meg fordítani. A Romulus Guga regényei, Mircea Nedelciu Esterházy Péter és Temesi Ferenc szövegeire emlékeztető írásai, Bedros Horasangian műveltséget hordozó novellái nem csupán arra taní- tottak meg, hogy a műfordítás olyan mint a zsákba futás – mindegyre előre szeretnél szaladni, de a helyzetekre pontosan meg nem lelt szavak hiányérzete ott zsong benned és gúzsbaköt, hasraesel miattuk –, hanem újból meg újból arra a legszokványosabb közhelynek hangzó és ezért pironkodva mindig elkerülendő igazságra is, hogy milyen sok a közös, ha úgy tetszik, egyetemes vonás a más és más nyelvet beszélő emberekben és irodalmukban. Akárcsak a képzőművészet- ben, amely ugyancsak fordítás-igénnyel jelentkezett: csak a romániai rendszer- váltás után, 1991-ben megjelenhető tanulmánykötetben az általam nagyra- becsült Mezei Józseffel, Halász Annával, Horváth Andorral és másokkal együtt a hazai konstruktivista törekvésekről és kortárs ipari formatervezői kísérletekről fordítottam tanulmányokat, felhasználva mindazt a művészettörténeti és művészetfilozófiai szakszókincset, ami az évek során rám rakódott.
9
Ekkor azonban már fejest ugrottam az 1989 után virágkorát élő lapkészítésbe.
Kis, ólomszagú nyomdánkban, ahol néhai Papp Dezső és Rangyák József szer- kesztőségi titkárok, Papp Éva és Kovács László szedők, sok más, ólombetűkkel, ólomsorokkal és keretekkel viaskodó, fagyos teleken elakadó rotációs gépekkel vesződő nyomdászok társaságában többször megéltük a hajnalt, mint az éjfélt, egymást érték a megrendelések. Kisgazdáktól a virágkertészekig, a néprajzosok- tól a lovasokig, kereszténydemokratáktól az ifjú anarchistákig, irodalomtudó- soktól a karikaturistákig mindenki lapot kívánt készíteni magának. Mindegy, hány oldalon, mindegy, milyen méretben, mindegy, milyen szöveggel. Az évek hosszú során át korlátok közé szorított, elfojtott közléskényszer olyan elemi erővel robbant ki, hogy a romániai pénzhígulás előtt jóval elszabadult a szóinfláció, amelyhez természetesen a demokratizálódás útvesztőiben botorkáló politika is hozzátette a magáét.
Jómagam az RMDSZ felkérésére feltámasztottam, és Papp Kincses Emesével, Nagy Benedekkel, Borbély Ernővel, Vorzsák Jánossal és más lelkes társaimmal együtt néhány éven át éltetnem sikerült a Csíki Lapokat, amely már kiszabadulva az ólom fogságából, hathatós székelyudvarhelyi közreműködéssel Csík első szá- mítógépes lapjaként írta be magát a sajtótörténetbe és ott is maradt, amikor néhány esztendőnyi politizálás után Szőke Béla, az egyik középiskolás osztály- társam által létrehozott Csíki Tv-hez igazoltam át, hogy fiatal munkatársaimmal előzmények nélküli, térségi audiovizuális intézményt teremtsünk a semmiből.
De ez már a történelemnek egy második szála.
A harmadik viszont, amely közvetlenül kapcsolódik a képzőművészethez:
Domokos Géza és Tőzsér József Csíkszeredába helyezték át a Bukarestben meg- alapított Kriterion Alapítvány székhelyét, a fiatal civil szervezet tevékenységét ugyancsak erőteljes képzőművészeti vonatkozásokkal gazdagítva. Márton Árpád festőre, az igazgató tanács tagjára hárult ez a feladat, hogy évente tucatnyi kiállítást szervezzen a Kriterion Ház kiállítótermében, s legtöbbször saját maga akasztgatta a falra a képeket, jómagam pedig hosszabb-rövidebb szövegekkel itt kapcsolódtam be a tárlatok felvezetésébe.
Korábbi kiállításmegnyitókon járva mindig úgy éreztem, hogy az indító mon- datok rendszerint két végleten helyezkednek el: az egyiknek, a szűkszavúnak az a jelmondata, hogy fölösleges minden szó, beszéljenek a képek, a másiknak pedig az a művészettörténeti, úgymond akadémikusi fejtegetés, amelyben ott és akkor a nagyközönség nem mindig tud elmélyülni, esetleg majd később, ha a szöveggel a lapokban, vagy katalógusban is találkozik. Én úgy döntöttem, megpróbálok valamiféle középutat keresni és ebben segítségemre volt, hogy akkor már hosszú ideje írtam tudósítói jegyzeteket különböző napi- és hetilapoknak, rádióknak, a Csíki Tv-ben pedig Ráadás címmel minden vasárnap elmondtam, beolvastam, mikor hogyan sikerült, egy-egy meglehetősen magas nézettségű heti kommentárt, amely vagy a helyi társadalom fontosabb eseményeivel, netán országos jelenségekkel foglalkozott, olykor európai- és nemzetközi kitekintéssel. Ezek a szövegek meglehetősen sokrétű közönségnek szólt, mint ahogyan a kiállítások
10
közönsége sem szakértőkből állt, hanem olyan emberekből, akik kedvelték a művészetet, becsülték vagy ismerték a művészt és különösképpen a figuratívból nonfiguratívvá váló, az alakok és a klasszikus képzőművészeti hagyományok átalakulásával járó világban minden megnyitón számítottak valamiféle eligazí- tásra. A képzőművész színekkel, formákkal, felületekkel, vonalakkal, síkokkal és sok más látható elemmel – vizuális nyelven alkot. Aki a művészek és a képek, szobrok bemutatására adja a fejét, az szavakban fogalmaz, tehát voltaképpen egyféle tolmácsolást végez a vizuális és a szóbeli nyelv között, annak tudatában, hogy ez utóbbi jóval közelebb áll a nézőhöz, hiszen már kisiskolás korától ezzel nőtt fel. Ugyanakkor úgy gondoltam, hogy ezekkel a szövegekkel legalább rés- nyit lehet nyitni az érdeklődők előtt adott alkotási hátterek felé és egyúttal azt is meg lehet mutatni, hogy a környező világ miként türemkedik be a maga értelmi és érzelmi hatásaival, azok sokféleségével a művészek gondolkodásába, érzé- kenységébe, teremtő hangulatába. Tárlatnyitó szövegeim legnagyobb részt így művészeti írásokká, ha úgy tetszik, nem egyszer társadalmi beágyazódású publicisztikákká is váltak és ez a jelleg jórészt végig kíséri a könyvemben fellel- hető majd valamennyi szöveget.
A Kriterion Ház kiállítótermében az évek során nagyon sokan éltek az ingye- nesen felkínált lehetőséggel, sőt mi több, Domokos Géza ötletére útjára indult az alapítványnak egy kitüntetése is, a Kriterion Koszorú, amely életműveket díjazott, és közöttük képzőművészek is szerepeltek. Az úgymond hagyományos Kriterion- korszakban, egészen 2011-ig, amikor is a kiállítási tér a már befutott, jó nevű hazai és magyarországi kortárs képzőművészek Új Kriterion Galériájává alakult, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a jelen idő élvonalát hozza el Csíkszeredába, nem válogattam a megnyitókra hívó felkérésekben, bárkinek szívesen segítettem. Ez magyarázza a meglehetősen széles skálát, amin az ismert és az akkor még pályakezdő nevek mozogtak.
Időközben a Kriterion Házból és a Balási Csaba működtette Golden Gallery- ből álló csíkszeredai kiállítási lehetőségek alaposan megváltoztak, méghozzá látványosan kibővültek. A Csíki Székely Múzeum, amely jelentős magyarországi intézményekkel együttműködve maga is elindult a nagy tömegeket befogadó képzőművészeti kiállítások útján (Munkácsy, Szinyei Merse, Csontváry, nagy- bányai festőiskola stb.) átvette és galériává alakította az egyik Kossuth utcai, addig műtermekként működő ingatlan emeletét, az utólag Művészetek Házának nevezett és a város tulajdonába került Szakszervezeti Művelődési Ház már évekkel az átvétel előtt alkotó és kiállító felületet biztosított és biztosít ma is, mindenekelőtt közösségben alkotó festőknek. A Hargita Megyei Tanács saját székházát, a Csíkszeredában csak Fehér Háznak nevezett épületet, többek között korszerű és funkcionális kiállítóterem berendezésével tette nyitottá a nagyközön- ség előtt, de az alkotások olyan színtérre is eljutottak, mint a vasútállomás melletti egykori gabonaraktár, a magánkézbe került és átalakított Siló. Az évek során kisebb galériák, nem konvencionális terek is megjelentek, sőt PAG betűszóval megnyílt az első magángaléria és aukciós ház is Csíkszeredában.
11
A legtöbb helyszínről, nem is egyszer, kiállításmegnyitókra és katalógus szö- vegek megírására kaptam felkérést, mint ahogyan más megyékből és más váro- sokból, községekből, alkotótáborokból is felkértek, hogy szövegekkel kísérjek el egy-egy vendégül látott tárlatot. Hargita megye 2013-ban bekapcsolódott a több európai országot magába foglaló uniós CreArt programba és az a megtisz- teltetés ért, hogy megválasztottak a több évre kiterjedő rendezvénysorozat nagykövetévé.
Menet közben pedig történt még valami. Tőzsér József, a Pallas-Akadémia könyvkiadó néhai igazgatója felkért, hogy az erdélyi magyar könyvkiadás rendszerváltás utáni legnagyobb könyvműhelyének Műterem sorozata számára írjak egy monográfiát Antal Imréről, a gyimesi festőről, a könyv pedig bestseller lett: néhány hét alatt elfogyott, olyannyira, hogy már a saját szerzői példányaim is gazdára akadtak. A Csíkszereda Kiadó felkérésére 2016-ban a 80 éves Gaál Andrásról készítettem egy nagyobb formátumú, többek között nyolcvan oldalas életrajz-interjút tartalmazó kötetet, amely szintén nagy sikernek örvendett és elfogyott (jelen kötet mindkét munkából tartalmaz kisebb részleteket). Mint aho- gyan az érdekesség kedvéért a megnyitó- és katalógus, valamint más, az újsá- gokban megjelent és a bukaresti rádió magyar adásában elhangzott szövegek mellé beválogattam néhány eseménytervet és egy olyan forgatókönyvet is, amely művésszel, művészettel foglalkozva megmutatja az olvasónak azt is, hogyan néz ki a háttere mindazon dokumentumfilmeknek, amelyekből néhány, egykori Csíki Tv-s munkatársammal és főként Csíki Zsolttal együtt, az évek során több tucat- nyit készítettünk, olykor inkább a város életének hű krónikásaként és krónikája- ként.
Hasonló szemlélettel készültek fotóművészeti kiállításmegnyitóim, katalógus szövegeim, a témával foglalkozó más írásaim is. Valamikor Nagy P. Zoltán fotó- riporter és fotóművész kért meg arra, hogy az általa alapított Hargita fotóklub számára írjak szövegeket, később több fotóművész értékelte mindazt, amit a fotókról és fotósokról közölni próbáltam a közönséggel, így egyre több fotó- kiállítást nyitottam meg és a felkérésekből mind a mai napig nem fogytam ki.
Az előszó előtti tartalomjegyzék tartalmazza a könyv szerkezetét.
Az első rész a képzőművészeti, a második a fotóművészeti írásokat tartal- mazza, a harmadik pedig a médiában megjelenő olyan vitaanyagaimat foglalja össze, melyek a művészet és a társadalom időszerű összefüggéseit tárgyalják, leginkább az erdélyi magyarság művelődési vészhelyzeteire figyelmeztető szemszögből, és amelyek meglehetősen nagy közönség-visszhangra találtak.
Az első, képzőművészeti részt két részre osztottam. Egyikben az egyéni, másik- ban a csoportos kiállításokra összpontosítottam, valamiféle olyan sorrendben, amelyek az egymást követő nemzedékek életkorát veszik figyelembe. Persze, ezt az elképzelést nem mindig lehetett tökéletesen betartani, hiszen a művészet, akár az élet, nem szorítható mereven skatulyákba és ez magyarázza azt is, hogy a szövegek elhangzásának, megjelenésének kronológiai jelzete is olykor összeka- varodik, de az egymásutániságnak ennek ellenére megvan a maga, belső logikai
12
szerkezete. Az olvasó kedvéért több szöveg végére rövid életrajzi, művészpályát vagy jelenséget bemutató néhány soros jegyzetet is készítettem, de csak olyan esetben, amennyiben az illető írásból mindezek nem derülnének ki. Az érdeklődő a mai, internetes világban a feltüntetett néhány adat alapján elvégezheti a maga további kereséseit, nyomozásait.
A kötetben így, főként az utóbbi évtizedből összegyűjtve, valamivel több mint száz írás és még több olyan művész szerepel, akik hozzájárultak Csíkszereda sokszínű, eleven, mindegyre megújuló és a megyei, helyi közintézmények, a nagyközönség által is támogatott művészeti életének kibontakoztatásához.
Az élet nem áll meg: a művészeti középiskola, a művészeti népiskola, a város művelődési intézményei, kiállító terei mindegyre a műtermeken, művésztelepe- ken és mindenekelőtt az alkotók szenvedélyes munkáján alapuló újabb meg újabb látnivalókat kínálnak, a művészetekre figyelő könyvkiadás pedig a város több kiadójának és nyomdájának köszönhetően egyre gazdagabb, s különös- képpen Szabó Andrásnak, a Csíki Székely Múzeum munkatársának, a Nagy Imre hagyaték kurátorának köszönhetően nem csupán az immár klasszikus Nagy Imre- vagy Nagy István-féle örökség legkülönbözőbb vonatkozásait méri fel, hanem a város művészeti múltját is részletezi. Szatmári László, Turós Eszter könyvei, Hegedűs Enikő tanulmányai, az utóbbiak tárlatnyitó szövegei immár igazolják, hogy képzett művészettörténészek és műkritikusok is beléptek a város- nak ama szellemi terére, melynek legalább egy részét, a rendszerváltás után, az alkotók és az alkotás, a közösség iránti tisztelet jegyében jól-rosszul betöltöttem.
Részegh Botond képzőművész irányításával, Hajdú Áronnak, a legigényesebb erdélyi magyar könyveket megjelentető Bookart kiadó igazgatójának támoga- tásával az Új Kriterion Galéria néhány esztendő alatt az országos, sőt a kortárs nemzetközi képzőművészeti élet és média figyelmébe került, a város hagyo- mányos kiállítási helyei markánsabban rétegződtek, a Csíki Székely Múzeum művészettörténeti vonatkozású gyűjteményes képzőművészeti seregszemléi a leg- nagyobb közönséget vonzzák Erdélyben.
Az idők változtak. De amikor manapság még mindig meghívnak egy-egy kiállítást megnyitni, változatlanul megkérdik, hogy a plakátra, a meghívóra, a szórólapra, a facebook-eseménykrónikába, a katalógusba mit írjanak személyem mellé. Művészeti író? Újságíró? Szerkesztő? Műkritikus? Művészettörténész? A hazai képzőművészeti szövetség tagja? Sapientiás médiatanár?
A kérdésre mindig azt szoktam válaszolni, hogy elegendő csupán az a két szó, amely négy és fél évtizednyi, mindig a nyilvánosság előtt végzett munka nyomán talán jelent valamit. Azaz: írják csak a nevemet.
Mert ha az nem elég, akkor Kassák példázata nyomán nyugodtan elmehettem volna szivarvégszedőnek.
Székedi Ferenc
13
I. Képz ő m ű vészet
1. Egyéni és társas kiállítások, díjátadások, könyvek, katalógusok Székely gyökerű egyetemesség (Gyulai Líviusz)
Március 15 előestéjén nyitunk meg kiállítást a Kriterion Házban és azt hiszem, rendezvényünk némileg jelkép erejűvé is válik, mivel egy székely gyökerű magyarországi grafikus egyetemességre és világirodalmi kitekintésével azokat az összefüggéseket is példázza, melyekben ott rejlik a magyar nemzet egysége, ugyanakkor felszínre jut az a törekvése is, hogy a maga sajátos, szabadon megfogalmazható értékeivel Európa és a világ kultúrájának részévé váljon. A demokratikus jogrendre, a társadalmi fejlődésre, a sajtószabadságra és más dimenziókra kiterjesztve, voltaképpen ez az eszmény határozta meg 1848 márciusának, a magyar forradalomnak, majd a szabadságharcnak a legfontosabb céljait, és ha mindezt olykor meg is próbálják eltakarni a mai magyarországi politikai élet hozzánk is eljutó hullámverései, akkor sem szabad felednünk:
Március 15-e csupán úgy maradhat számunkra valódi ünnep, meghitt, benső- séges évforduló, ha ezeket a gondolatokat, ha az összefogást, a mást akaró forradalmi lobogás gyönyörű szép örömét idézzük, azt a néhány napot, amely 1989 decemberében a mi lelkünket is megérintette, és amelyhez soha nem szabad tapadnia a félelemnek, a velünk egyazon nyelvet beszélők elleni harag- nak, még akkor sem, ha azóta többen, több mindent többféleképpen látunk. Azt hiszem, a hétköznapok zűrzavarában, a média ránk hulló szó- és képzuhata- gaiban csak akkor lehetünk valóban önmagunk, ha ezt a sarkalatos igazságot nem adjuk fel, ha az eltérő megközelítésekben sem feledjük a lényeget, sőt képesek vagyunk annak legkülönbözőbb vonatkozásait úgy kibontani nem csupán önmagunk, hanem a mások számára is, hogy az segítsen, támogasson, eligazítson a világ újra felfedezésében és megértésében.
Akárcsak most, ezen az estén, egy vérbeli művész munkássága, egy olyan, ragyogó tehetséggel megáldott grafikusé, mint Gyulai Líviusz, aki alighanem már gyermekkorától magával vitte a Székelyföld és a székelység legfontosabb örökségét: kevés szavú, konok, kemény és kitartó munka nélkül nincs igazi siker, nincs jelent és jövőt megalapozó, tartalmas élet, még akkor sem, ha néhányan a mai világban megpróbálják éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítani.
Az előttem járó és az utánam sorjázó jó néhány nemzedék javarésze televízió, internet és minden más, világot nyitogató, de valóságot és közvetlen emberi kapcsolatokat csak helyettesítő, a gondolkodást elkényelmesítő eszköz híján úgy nőtt fel, hogy sokat olvasott, a rádió mellett a könyv volt az egyetlen, amely próbálta kissé távolabbra tolni az egyszínűsítésre törekvő ideológia olykor már-
14
már teljesen ránk záruló falait. Az olvasmányélmények sokszínű, egymással talán nem mindig összeillő világában lehet, hogy soha nem néztük meg a könyvek impresszumában a mindig kiválóan és hangulathűen illusztráló-rajzoló grafikus nevét, pedig Gyulai Líviusz nem csupán a világirodalom magyarul kiadott munkáiban, hanem a magyar irodalom klasszikus és jelenkori alkotásai- nak közzétételében is mindvégig itt volt velünk. Cervantes, Molière, Defoe vagy éppen Faulkner és Kafka, Shakespeare, Ionesco, Csokonai, Babits, Karinthy vagy éppen Weöres Sándor, Nagy László, hogy csupán néhány nevet említsek abból a több mint félezerből, akiknek alkotásaihoz a maga bravúros-fantáziadús rajzaival Gyulai Líviusz hozzáadta a maga többletét, a kötetekbe gyűjtött székely és magyar népmesék önálló világot teremtő illusztrációiról nem is beszélve. Az itt kiállított grafikák is jól bizonyítják: az aprólékos, az utolsó pont elhelyezésére is figyelő kimunkáltságon túl van valami egészen döbbenetes abban, ahogyan Gyulai Líviusz a vonalakkal, a felületekkel, az egymástól eltérő kultúrák ötvözésével képes különböző stílusokban szólni hozzánk: ha kell, ironikusan, humorosan vagy éppen nosztalgikusan, a groteszk játékosságával, az abszurd szorongatásával, netán a realizmus józanságával, a lírára utaló finom lélekrajzzal vagy a próza történetmesélő képességével. Hosszasan és sokat lehetne még beszélni Gyulai Líviuszról: tollrajzairól, amelyek Kondor Béla és Nagy Pál munkái mellett annyira izgalmassá tették a magyar közéletiségbe már évtizedekkel ezelőtt is alaposan beleszóló Élet és Irodalmat, animációs filmjei- ről, amelyeknek derűjétől, humorától, életszeretetétől, bölcsességétől, történet- vezetésétől oly távol állnak a mai fecsegve üvöltöző, ám mégis semmitmondó, sorozatgyártott rajzfilmek és egész életútjáról, Munkácsy- és Kossuth-díjakkal elismert munkásságáról... (2007, Kriterion Ház)
[Gyulai Líviusz (Barót, 1937) Kossuth-díjas grafikusművész. Tollrajzain, linó- és fametszetein hitelesen ábrázolja az átélt irodalmi, kultúrtörténeti világot, amelyet egy-egy grafikai ötlettel ironikussá változtat.]
Pegazussal érkezett (Deák Ferenc)
Deák Ferencnek a Betű és rajz című könyve 1988-ban jelent meg, és rend- hagyónak számított a maga nemében, hiszen a tipográfus és illusztrátor mesterségről még senki nem írt addig ilyen bensőségesen, nem az elemző, hanem a teremtő-alkotó ember szemszögéből.
Görög művészet, szó- és iniciálé-író szerzetesek, Picasso és Matisse, vagy akár Miro és Vasarely gondolatai találkoznak abban a folyamatban, melynek során a gondolat szavakká, jobban mondva a szavak írott képévé változik. A 2000-ben Munkácsy-díjjal kitüntetett Deák Ferencnek ez a kötete nyugodtan nevezhető az utána következő valamennyi könyvtervező szakmai bibliájának, hiszen olyan őszintén, annyira hitelesen és meggyőzően vall benne a betű és a
15
rajz kapcsolatáról, az alkotás, a teremtés folyamatáról, hogy az még a legutóbbi frankfurti könyvvásár szakmai közönségét is magával ragadta.
Hajdú Áron, az Alutus nyomda igazgatója is a nemes, az egyszerű, de a találó, a tartalomhoz ragaszkodó könyvformák híve. Nem véletlen, hogy a megújult erdélyi könyvpiacon már díjazták az általa vezetett Bookart kiadó könyveit.
Szólhatnék akár biblikusan, akár literátusan, de akkor is azt kellene mondanom:
itt találkozik most a Mester és egyik tanítványa, Hajdú Áron, amikor Domokos Géza, a Kriterion Alapítvány elnöke a vesződséges, de szellemi elégtétellel teli évtizedekbeli küzdőtárs, ma este Kriterion Emlék-jellel, Ferencz S. Apor fiatal csíkszeredai képzőművész alkotásával emlékeztet valamennyiünket arra, hogy a Kriterion neve végérvényesen és kitörölhetetlenül összeforrt a Deák Ferenc nevével.
Domokos Géza Igevár címmel megírta Kriterion-visszaemlékezéseit, Deák Ferenc még adósa ennek. Lehet, hogy a mai est után Ő is megteszi. Újra együtt vannak itt a Kriterion alapemberei, közöttük Dávid Gyula szerkesztő, Bálint Lajos műszaki szerkesztő, Egyed Péter szerkesztő, az alkalom pedig kiváló arra, hogy itt, együtt gondolkodjunk el a művészetről, a könyvekről, arról, hogy volt, van és lesz valami ezen a világon, ami soha, semmiféle műszaki és információs bravúrral nem helyettesíthető és politikai akarattal le nem törhető: az emberi alkotókészség, a lélek érzékenysége, a szellem nyitottsága.
Deák Ferenc pedig minden bizonnyal tudni fogja, hogy a betűk, a rajzok, a sokezernyi tipográfiai jel mellett hol jut hely ennek a szerény, de valamennyiünk soha nem múló tiszteletét kifejező Emlékjelnek. (Kriterion Ház, Emlékjel átadás Deák Ferencnek, az ünnepség beköszöntője. 2005. július 1. Az Alapítvány 2010-ben Szegeden Kriterion-koszorúval is kitüntette Deák Ferenc grafikust)
[Deák Ferenc könyvtervező, grafikus (1935 Kökös–2013, Szeged), a romániai magyar folyóirat- és könyvgrafika egyik legtöbbet foglalkoztatott és legsokolda- lúbb személyisége. 1967 és 1995 között a Kriterion kiadó grafikai szerkesztője- ként döntő szerepet játszott a könyvsorozatok, kiadványok grafikai arcélének ki- alakításában. Ő tervezte meg a Kriterion jellegzetes emblémáját, a nyitott könyvet formázó Pegazust]
Új, más világot teremtett (Plugor Sándor)
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a kisgrafika megnevezés az alkotás mére- teire utal, de korántsem ez a legfontosabb jellemzője. A műfajt leginkább a tartalom határozza meg, amely jóval zártabb, nem annyira szétsugárzó, mint a nagyközönségnek szánt általános témavilág. A kisgrafikák ugyanis legtöbbször célszemélyekhez, céleseményekhez és céltárgyakhoz kapcsolódnak, létrehozójuk
16
tekintettel van a leendő tulajdonos foglalkozására, érdeklődési körére, életének és munkásságának egyéb vonatkozásaira vagy az események és tárgyak jellegére.
A kisgrafikák két nagy csoportra oszthatók. Az egyiket az alkalmi grafikák alkotják (országos vagy helyi ünnepségekre, megemlékezésekre, családi eseményekre stb. szánt alkotások) a másikat pedig az ex librisek.
A nyomtatott könyvek elődeit, a kéziratos kódexeket egykoron akkora becs- ben tartották, hogy kezdetben mint értékes vagyontárgyakat leláncolták, majd később a tulajdonos nevével, rangjával és címerével is ellátták. Ezt vagy a kódex szalagdíszére festették, vagy a kötéstáblába nyomták. Ezek az úgynevezett super ex librisek tekinthetők a mai ex librisek ősének. A Gutenberg galaxis kialaku- lásával, a könyvnyomtatás megjelenésével egy időben a könyv tulajdonosa vagy a könyvet birtokló intézmény igyekezett valamiképpen saját tulajdonjogát a könyv belső tábláján is feltüntetni, legtöbbször a rá jellemző névvel, szöveggel vagy rajzzal. Így születtek meg a szó szerint „könyveiből” jelentésű ex librisek, amelyek a maguk sokszorosítható formáiban végigkísérték nem csupán a könyvek, hanem a képzőművészet világát. Ezeknek a kisgrafikáknak a története 1470-ből származtatja a mai értelemben vett első ex librist, a német Johannes Igler és Georg Mair fametszeteit, ezt követően pedig a műfaj lépést tartott a sokszorosító grafikai eljárások fejlődésével.
1552-ben jelent meg az első rézmetszetű ex libris, majd rézkarcok, litográfiák, acélmetszetek, linómetszetek, különböző fotómechanikai eljárások hosszú sora követte egészen a napjainkra jellemző számítógépes-digitális technikák változa- tosságáig. Az ex librist a képzőművészet nagyjai, függetlenül a századoktól, soha nem kis testvérnek, hanem önálló művészeti műfajnak tekintették, majd minden grafikus és festő megpróbálkozott vele. Dürer, Cranach, Holbein, vagy napjainkhoz közelebb a Der Blaue Reiter köré csoportosult német expresszio- nisták, Rottluff, Nolde, Pechstein és mások. De szép számmal akadnak ex librisei Monetnek, Picassónak, Maseerelnek, sőt az irodalmár Cocteaunak is.
Következésképpen az ex libriseket nem hagyták érintetlenül a képzőművészet forradalmi változásai, forrongásai, minden korszak, minden útkeresés felruházta a maga sajátos jegyeivel.
Az első erdélyi magyar ex libris feltételezhetően Hollandiában készült a tizenhetedik század utolsó negyedében, ezt követően pedig a kisebb számban használt, főleg címeres, heraldikus könyvjegyeket tartják figyelemre méltóknak.
A huszadik század elején az iparművészet önállósodása hozta el az erdélyi ex libris készítésének és forgalmának a fellendülését, majd az 1920-as évek közepétől leginkább a szecesszió stílusjegyeit hordozó könyvjegyek terjedtek el, különösképpen az Erdélyi Szépmíves Céh kötetein. A teljesség igénye nélkül Bánffy Miklós, Debreczeni László, Kós Károly, Tóth István, Gy. Szabó Béla, Mattis-Teutsch János a kor kiváló erdélyi ex libris készítői. A rákövetkező világháborús évek, majd a békekötés utáni rendszerváltás a maga szocialista- realista műveltségeszményével nem kedvezett az ex libris művelésének, csupán az 1960-as és 70-es évek valamivel nyitottabb romániai társadalma hozta vissza
17
a műfajt olyan kiváló grafikusok munkája nyomán, mint Deák Ferenc, Feszt László, Paulovics László és mások.
Időközben azonban az ex librisek kivonultak a könyvborítókról és nem csupán világszerte, hanem mifelénk is önálló életet kezdtek élni. Megjelentek a kisgrafikáknak azok a gyűjtői, akik immár könyvek nélkül is értéknek tekin- tették az ilyen jellegű alkotásokat, helyi és országos egyesületek jöttek létre, amelyek két évente kongresszusokat tartó nemzetközi szövetségbe tömörültek.
A gyűjtőmunkával együtt járó csere-bere jelentősen növelte az ex librisek piacát és fokozta az erdélyi művészek alkotókedvét is.
A kökösi származású, marosvásárhelyi művészeti középiskolát és kolozsvári képzőművészeti főiskolát elvégző, kiváló rajztudású és az európai áramlatokra nyitott Plugor Sándor (1940–1999), a Sepsiszentgyörgyi Művészeti Líceum névadója az igen sajátos hangulatú, nagy átütő erejű irodalmi illusztrációinak és a helyi fogantatást fel nem adó, egyetemes megfogalmazásokban gazdag rajzai- nak, grafikáinak természetes kísérőjeként jutott el ex librishez és amint a kiállí- tás is bizonyítja, a műfajban is egyedit és maradandót alkotott. Az alkotóereje teljében elhunyt Plugor Sándor a képzőművészet szülőeszközével, a vonallal, képes olyan sokatmondó, az ex libris címzettjére is mindig tömören és ötletesen utaló, expresszív hatásokat elérni, amelyek több évtizeddel a művek keletkezése után is valódi műélvezetet jelentenek a tárlatnézőnek, egyben kötelezik arra is:
nézzen egy kissé utána a könyvjegyeken található neveknek. És ha így tesz, akkor nagy meglepetésben lesz része: a Plugor ex librisek nyomán felbukkan előtte a rendszerváltás előtti Erdélynek az a szellemi-művelődési elitje, mely akkor is romániai magyar kultúrtörténetet írt, amikor leginkább szerették volna présben tartani.
Plugor Sándor, életében többször is kiállított Csíkszeredában. Utoljára, éppen húsz esztendővel ezelőtt olyan nagyméretű, Krisztus portrékat hozott el, amelye- ken a kínszenvedés jajszavain túl ott parázslott a fel nem adás, a megváltás, a túl- élés ígérete. A plugori kusza vonalak halmaza maga a varázslat – írtam akkor –, annak a művésznek az igézete, aki egyetlen fehér papírlapon, egyetlen fekete tusnyommal képes olyan új világot teremteni, amely akár az egyén, akár egy kisebb-nagyobb közösség jelképévé magasztosulhat.
Plugor Sándor kisgrafikái is ugyanebből a forrásból fogantatnak. És akkor is velünk maradnak, ha az e-könyvekre már nem lesz amit ragasztani. (2015, Pál Aukciós Ház és Galéria)
[Plugor Sándor (Kökös, 1940 – Sepsiszentgyörgy, 1999) erdélyi magyar grafikus, festő. Rajzait, grafikáit, festményeit számos közgyűjtemény őrzi, többek között a Magyar Nemzeti Galéria, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Sepsiszent- györgyi Képtár. Életművét özvegye, Miklóssy Mária gondozza.]
18
Aki jól gazdálkodott az idővel (Páll Lajos)
Médiás diákjaim a Sapientián gyakran megkérdik: manapság annyian fotóznak, majd mindenkinek a kezében, nyakában ott lóg a digitális gép, honnan lehet mégis tudni, hogy melyik a jó fotó? Persze, ilyenkor elbeszélgetünk témák- ról, látásmódokról, kompozíciós készségről és egyebekről, de mindig ugyanoda lyukadunk ki: amelyik eredeti, amelyik másképpen szól hozzánk, mint a többiek, amely képes új értékeket teremteni.
Székelyföldet nagyon sokan fotózták és fotózzák, nagyon sokan festették és festik, rajzolták és rajzolják, ám mégis, ha ötven, név nélküli festményt felsora- koztatnának az egyik galériában, akkor tökéletes biztonsággal rá lehetne mutat- ni: ez, éppen ez közülük a Páll Lajos munkája.
Mi teszi eredetivé, egyedivé a Páll Lajos alkotásokat?
A témaválasztás? Hogy ez leggyakrabban Korond vagy Sóvidék a maga embereivel és a maga mindennapi életével?
A stílus, ahogyan kubista-expresszionista elemeket képes ötvözni nyugodt, hagyományos realizmussal vagy akár amolyan chagalli álomvilággal?
A jelképteremtő látásmód, amely az emberi élet apró kis töredékeiben is megtalálja az egyetemességét?
Az erőteljes színkezelés, amely soha, egyetlen pillanatra sem ér rá finomkodni és igen mély érzelmi hatásokat képes kiváltani?
A szokatlan szögek keresése, amely a szokványostól teljesen eltérő módon kínálja számunkra a látványt?
A fénnyel vagy éppen a képsíkokkal való sajátos, öntörvényű bánásmód?
Sorolhatnánk, hosszasan sorolhatnánk a kérdéseket, hogy majd a válaszokon el- töprengve találjuk meg az eredetiség kulcsát, de amint az egész jóval több a részek összegénél, ugyanígy a Páll Lajos képek is a maguk összhatásában sugá- roznak ránk, méghozzá olyan erőteljesen, hogy soha senkit, egyetlen pillanatig sem hagynak közömbösen. Valamiféle olyan nagyságrendű erő árad ezekből a képekből, amit racionális alapon elemezhetünk ugyan, de úgy járunk vele, mint a vallással, a mágiával, a transzcendenciával vagy éppenséggel magának az alkotásnak azzal a folyamatával, amely saját, legbensőbb titkait soha nem engedi teljes egészében felfedni. Ezért gondolom úgy, hogy itt, ezen a kiállításon is, a Páll Lajos-képeket nem csupán nézzük, nem csupán látjuk, hanem teljes szívünkkel-lelkünkkel érezzük is. Valahogyan úgy, mint amikor messzi útról tér haza az ember és meglátja a Hargitát, a Kalondát, a Firtost vagy mindazokat az apró részleteket, melyek nem látvánnyá, hanem otthonná teszik számára a tájat.
Páll Lajos nem a megszokott módon vonatkoztat el, hanem alkotásain a konkrét, helyi valóság valamiféle olyan varázslaton megy át, amely az emberi alakokat, sajátos környezetüket jóval egyetemesebb és majd mindenki számára érvényes fogalmakká nemesíti át. És alighanem ez biztosítja képeinek Erdélynél, Magyarországnál is jóval nagyobb hatósugarát.
19
Páll Lajos hetven éves. Az idő mindeddig jól gazdálkodott Páll Lajossal és minden megpróbáltatása ellenére, a festő Páll Lajos, a költő Páll Lajos, a gazdálkodó Páll Lajos is igen jól gazdálkodott az idővel. Úgy gondolom, ennek a szerencsés egymásra találásnak a folytatását kívánjuk neki a következő eszten- dőkre, nyolcvan éves születésnapi kiállításán pedig ugyanitt találkozzon velünk és a negyedszázados Pallas Akadémiával, azzal a kiadóval, amely az alkalomra ilyen remek könyvet adott ki!... (2008, Csíki Székely Múzeum)
[Páll Lajos, (Korond, 1938 – Székelyudvarhely, 2012), erdélyi magyar költő és festőművész. Kiváló művész (2011), a Magyar Művészeti Akadémia tagja (2005)]
Akinek a neve védjegy (Páll Ágoston)
Korondon a művelődési otthon a több mint öt éve elhunyt, kiváló képző- művész és költő, a Páll Lajos nevét viseli. Kevesen tudják ezt azok közül, akik akár télen, akár nyáron autójukkal átrobognak az utcai vásáros faluban, vagy megállnak és szétnéznek a portékák között, amelyek jelentős része manapság viszonteladás, akár a környék termékeiből, akár sokkal szélesebb szórásból, amelyek között előkelő helyen szerepelnek az országban máshol is megtalálható kínai giccstermékek. Akik viszont jól értesültek és nem először járnak arra fele, mindig megkeresik Páll Lajos testvérének, Páll Ágostonnak a portáját, mert tudják, hogy még néhány más korondi keramikus házával és kiállító termével együtt, a népi kerámiaművészet leginkább itt őrzi eredeti formáit és színeit. A múlófélben levő héten azonban a gyász telepedett a Páll Ágoston portára, hiszen a ház ura, az egyetlen olyan korondi keramikus, aki megkapta az UNESCO szellemi örökség díját, hetvenkét éves korában elhunyt és nagy részvét mellett a tegnap kísérték utolsó útjára. A korondi kerámia története adott mértékben az idők homályába vész, de annyi bizonyos, hogy egykor a faluban nem a jómódú, hanem a kevés földdel rendelkező emberek fedezték fel maguknak az égetett agyagedény készítést, méghozzá mázatlan formában, mert abból tudtak megélni.
De csak akkor, ha edényeiket el is tudták adni, így a korondiaknál nem csupán a korongozás, hanem a termékkel való vándorlás is nemzedékről-nemzedékre öröklődött. Először gyalogszerrel és szekérrel, manapság természetesen autóval és egyre szélesebb körökben. Kezdetben csupán a mezőségi falvakra és Maros- vásárhely, Szászrégen, valamint Beszterce környékére jutottak el a korondi edények, a huszadik századra azonban Romániának nem akadt olyan turisztikai központja a tengerparttól a hegyvidéki üdülőkig, ahol ne lehetett volna találkoz- ni korondiakkal, akik már a legkülönbözőbb formájú mázas kerámiát kínálták eladásra. Ez a típusú kerámia nem kis erőfeszítések árán a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején honosodott meg a községben és a több nemzedéken át keramikus Páll-család neve különösképpen ezzel forrt össze.
Ezeket a hagyományokat termékenyítette meg a maga népi iparművészi látás-
20
módjával az a marosvásárhelyi Bandi Dezső, aki a múlt század hatvanas- hetvenes éveiben a kerámia igazi reneszánszát hozta el a befogadó Páll Ágoston számára is, aki művészi érzékenységével, a hagyományos sárga, zöld és barna színek különböző árnyalataival, valamint a szászokkal örökölt kék színnel készített olyan új formákat is, amelyek jól illeszkedtek és illeszkednek meg- változott világunkba, mindig otthonias hangulatot teremtve bárhol, ahol meg- jelennek. Páll Ágoston és családjának a neve – hiszen már régóta nem egyedül dolgozott a kerámiáin – így a minőség védjegyévé vált Korondon és nem véletlen, hogy a határokon túl, nem csupán Magyarországon, hanem Nyugat- Európa különböző országaiban, sőt az Egyesült Államokban is, ha erdélyi kerámiáról beszéltek, akkor leginkább a Páll-név került szóba. Páll Ágoston halálával több erdélyi szakmai-népművészeti szervezet is szegényebb lett, örök- ségét azonban tovább viszi a családja és nem kétséges, hogy a Páll név a jövő- ben is megmarad nem csupán a művelődési otthon homlokzatán, nem csupán Korondon, hanem mindenütt, ahol abban bíznak, hogy legyen bármennyire is érték vesztett a világ, az igaz értékek túlélik az idők hullámverését. (2018.
január 19; Bukaresti Rádió)
A bennünk élő szülőföld (Márton Árpád)
Úgy emlékszem, valamikor a múlt század nyolcvanas éveinek a második felé- ben történt, amikor a Hargita megyei képzőművészeti kiállítások témaváltoza- tosságát egyre inkább beszűkítették és a hivatalosságok már csak olykor találták magyarázatra méltónak, hogy az előválogatásokon mit miért kell levenni a falról. A legtöbb esetben intettek, hogy ez marad, ez meg nem, sőt az sem volt ritkaság, hogy az úgymond zsűritag ideológiai megfontolásból saját maga helyezte a padlóra a képet és meg is fordította, nehogy a véletlen arra járóban a festmény üzenete valamiféle komoly érzelmi és értelmi törést okozzon, letérítve az egyetlen, üdvözítőnek mondott útról.
A történelmi időpontban, október 6-án hatvanadik életévét betöltő Márton Árpád gyergyói-csíki képzőművész (a két székely szék közötti határvillongást elkerülendő: gyergyóalfalusi származású, de Csíkszeredában él és dolgozik immár több évtizede) rendszeresen jelen volt a megyei tárlatokon; mély fogan- tatású, expresszionista képei mindig egy-egy igen erőteljes szimbólum köré szerveződtek. A megvágott kenyér, egyik előszeretettel használt jelképe, ezúttal is uralta a kompozíciót, és amikor felfele ballagott vele a Szakszervezeti Műve- lődési Ház lépcsőin oda is súgtam neki: Árpi, fogadjunk, hogy ezt leveszik, azzal az indoklással, hogy a jegyre osztogatott, napi kenyéradagot festetted meg.
Így is történt és ugyanezzel a magyarázattal még fel sem került a kép a falra.
Ez csupán egyetlen, a maga keserűségében is megmosolyogtató epizód abból a korból, amelyről jó néhány nemzedéknek megvannak a maga emlékei, abból a küzdelemből, amely évtizedeken át próbálta valamiképpen hagyományaiban
21
megőrizni vagy éppen a világ szellemiségére hangolni Székelyföldnek ezt a részét. Amint most Márton Árpád visszatekintő kiállítását nézegetem, és a róla szóló, most megjelent monográfiát lapozgatom, számos, hasonló kép megvillan előttem: a festő, amint ott próbál dolgozni a fűtetlen műteremben, ahol valóban farkasordító hideg van, a pedagógus-művész, amint a kis óvodások bámész tekintetében is képes elültetni a színek és formák varázslatos világát, a tanár- festő, aki oly szívesen nyitja meg immár főiskolát végzett volt tanítványainak a tárlatát, a művésztelep-szervező, akivel Szárhegyen minden kollégája olyan őszinte, bensőséges szavakat váltott. És természetesen maga a művész, akinek oly sok kiállítása és munkája nem más, mint gyötrelmes út a megtalált emberi lélekhez, a bennünk kitörölhetetlenül élő szülőföldhöz, mindahhoz, amit szavak- ban oly nehéz megfogalmazni, de színekben és formákban, megbonthatatlan és megkerülhetetlen létigazságokként ott kavarognak bennünk.
Márton Árpád hatvan évében azonban nem csupán egy művészi életpálya olyannyira sajátos vonulata bontakozik ki, hanem ott rejlik magának az erdélyi képzőművészetnek a sorsa: a nagy elődök hagyománya, a marosvásárhelyi és kolozsvári, mesterséget csiszoló és egyéniséget formáló évek, nem csupán a művészi, hanem a megélhetési útkeresések, a kiállítások egymást érő láncolata, majd lassú haldoklása és feltámadása, a társadalmi megrendelések után a piac kényszere és a sajátosság méltóságának a megőrzése egy olyan világban, ahol nem csupán szédítő, hanem olykor kimondottan bódító az értékek és ál-értékek szüntelen örvénylése.
És mit lehetne még néhány percben mondani? Talán annyit, hogy október hatodikán a számára kiszabott időnek immár hatodik évtizedén átjutó Márton Árpád, a festő, a pedagógus, a gondolkodó, a közéleti ember életének és munkás- ságának minden percében megmaradt annak, amit egyik képének igen gyakran félreírt címe sugall: ő soha nem volt Napra-forgó, hanem maradt akár a népe:
szikár, dolgos, keménykezű Nap-faragó, naponta-hetente megszelve a folyama- tosságnak, a továbbélésnek, a szülőföldi testi vagy szellemi létnek ezt a szerencsére csak ritkán fehér, de mindig családillatú kenyerét. (2000, Kriterion Ház)
A MOL-mentor (Márton Árpád)
A 2015-ben hetvenöt esztendős Márton Árpád festőművész 1940. október 6- án született a székelyföldi Gyergyóalfaluban, tanulmányait a Marosvásárhelyi Zene és Képzőművészeti Középiskolában (1954-1958) és a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia festészeti szakán végezte (1958-1964).
Főiskolai tanulmányai után nyugdíjba vonulásáig (2001) a csíkszeredai Művé- szeti Líceum keretében rajztanárként és művészetpedagógusként tevékenyke- dett. Egyéni alkotóművészeti – főként festői – munkássága mellett jelentős művészetszervezői tevékenységet is kifejtett. 1968-1999 között a Romániai
22
Képzőművészek Országos Szövetsége Hargita megyei fiókjának az alelnöke, illetve elnöke, 1993-tól a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága vezetőtestületének a tagja, az egyik legjelentősebb romániai művésztelep, az 1974-ben megalakult Gyergyószárhegyi Barátság Művésztelep egyik alapító tagja. Közéleti munkássága is jelentős. Megalakulása óta (1990) a Kriterion Alapítvány kuratóriumának tagja, az alapítvány rendszeres képzőművészeti kiállításainak egyik szervezője és megnyitója. Az egyetem elvégzése után több tucat egyéni és csoportos kiállításon vett részt Romániában, Magyarországon, valamint Európa több országában, romániai és magyarországi képzőművészeti alkotótáborok rendszeres résztvevője. Munkásságát 1990 után több mint tíz rangos díjjal ismerték el mind Romániában, mind Magyarországon, legutóbb 2004-ben részesült Szervátiusz-díjban. Művészetét, alkotásait több, az életpályá- ra vonatkozó kötet és katalógus foglalja össze. Művei megtalálhatók számos erdélyi múzeumban, valamint több magyarországi, európai és amerikai köz- és magángyűjteményben. Önálló vagy társalkotóként készített köztéri munkái (mozaikok, falfestmények) Hargita megyében találhatók.
Márton Árpád szülőföldjének és székely népének az egyik legjelentősebb kortárs festője. Kiváló és szakavatott ismerőjeként, Banner Zoltán művészetkri- tikus írja róla: „Márton Árpád a fehéren izzás szenvedélyével alakítja ki a maga belső tájait, s festészetében fokonként minősülnek át az expresszionizmus és a kritikai realizmus eszközei egy olyan mitologikus ábrázolásmóddá, amelyben a paraszti szenvedés, megalázottság, kiszolgáltatottság és kihasználtság élményei formajel érvényű figurák hősiességében, bukásában, tehetetlenségében stb.
magasodnak a köznapi lét sivársága és jelentéktelensége fölé. Ebben a művészi felfogásban már felismerhetetlenné dolgozódnak el az egyes stíluselemek, hiszen egyaránt beszélteti a dolgokat az expresszionizmus, a kubizmus, a szürrealizmus, a mágikus realizmus nyelvén; a felelősségnek ezen a fokán a forma mindig öntörvényű, mint az absztrakt művészetben, és egyetemes igazság hordozója, mint a nagyrealistáknál.”
2015 őszén a 75 éves Márton Árpád képzőművész tiszteletére életmű kiállítást rendeztek a Csíki Székely Múzeumban, a megnyitón több százan jelentek meg, köztük egykori növendékek egész sora, hogy köszönthessék azt a köztiszteletben álló személyiséget, aki mentorként kezdő lépéseiket irányította és kibontakozó pályájukon mindvégig támogatta. Márton Árpád életműve azonban még korántsem befejezett. A nagy festők idős korukban remekműveket alkotnak és a Mentor pályázat támogatása képes arra, hogy az elkövetkezőkben is utókor szá- mára felbecsülhetetlen értékű alkotások létrehozására ösztönözze a Mestert, sok- sok fiatal erdélyi művész példaképét. (2015, Ajánlás a MOL Mentor díjára)
[Márton Árpád (Gyergyóalfalu, 1940) Szervátiusz Jenő-díjas és a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett, Csíkszeredában élő képző- művész és művészetpedagógus. A Szárhegyi Művésztelep egyik megalakítója.]
