Csoportos kiállítások, megyei tárlatok, művésztelepek, katalógusok Szárhegy, a csoda! (Szárhegyi gyűjteményes grafikai tárlat)

Ez a rendhagyó tárlat, itt a Kriterion Házban, két részből áll. Velünk szemben látható Zöld Lajosnak az az összeállítása, amelyet Botár László közreműkö-désével készített. A képek és a szöveg azt az utat vázolja fel, melyet a szárhegyi ferences kolostor és a kastély tett meg ahhoz, hogy művészteleppé válhasson.

Ebben az átváltozásban, amely Márton Áron püspök úr engedélyétől a további restaurálási elképzelésekig tart, Zöld Lajos volt nem csupán a szikra, de a láng is, amely mindvégig lobogott és nem elriasztott, hanem akárcsak az otthon melege, összefogásra buzdított. Munkája biztosított hátteret a művésztelepnek, az itt látható alkotások pedig kivétel nélkül a művésztelepen születtek.

És ez az egyik súlypontja Szárhegy nagyszerűségének. Más alkotótáboroktól eltérően ide ugyanis nem hoztak kész képeket, hanem valamennyit ott készítették, és így született meg az ország egyik legjelentősebb képzőművészeti gyűjteménye, amelynek Önök most a grafikai válogatását látják. A figyelmes szemlélő mondhatni a romániai grafika negyedszázados arculatát láthatja maga előtt fametszetekben, rézkarcokban, linómetszetekben, ceruzarajzokban, szén-rajzokban, temperában és egyéb technikákban. A jelenlegi kiállítás, szerzőit tekintve is az egyik legrangosabb, hiszen manapság nagy ritkaság az, hogy egyetlen teremben találkozzon a Munkácsy-díjas Deák Ferenc az erdélyi művé-szettörténetbe már bevonult Baász Imrével, Cseh Gusztávval, Bardócz Lajossal, Mircea Dumitrescuval és másokkal, köztük jó nevű magyarországi és bukaresti művészekkel. Olyan művészek alkotásait láthatjuk itt, mint Plugor Sándor, Kusztos Endre, Gaál András, Márton Árpád, akikről már több monográfia is megjelent és valamennyien irányjelzői az erdélyi képzőművészeti életnek. Ami pedig a témákat illeti, azt hiszem, önök is észreveszik, hogy számos alkotás kimondottan társadalmi ihletettségű: a falusi házban üldögélő öregasszony képében meglátják majd a falurombolás elleni korabeli tiltakozást, a rinocérosz, az orrszarvú nyilvánvalóan azt az otromba hatalmat sejteti, amely érzéketlenül tapos rá az emberi sorsokra és érdemes még felfedezni több más olyan jelképet, amelyek bizonyítják, hogy az igazi művészet mindig megtalálta a szorításból való kitörés útjait és eszközeit.

Akik az immár átalakult művésztelepre látogattak és látogatnak, rendszerint elmondják: Szárhegy egy csoda! Zöld Lajos, Gaál András, Márton Árpád, sok-sok művész és számos műpártoló jóvoltából azonban a szárhegyi csoda meg-cáfolja a népi bölcsességet: nem hét napig, hanem immár több mint huszonöt esztendeje tart, és az értékek egyensúlyvesztésének jelenlegi időszakában is az igazi, emberi alkotás szépségére és nagyszerűségére figyelmeztet.

Szárhegy kastélyával, képeivel és szobraival emlékeztet: az élet sohasem csak fekete és fehér. A legnehezebb időkben is éltek olyan emberek, akik közösségi célokat követtek és jó, ha ezt most, a nyitottságban kissé szétporladó helyi társadalmainkban sem feledjük. Szárhegyet az egyéni alkotók közösségi ereje teszi naggyá és fogadjuk ezt el jelképnek a jövőre is. (2001, Kriterion Ház)

[A gyergyószárhegyi Barátság Képzőművészeti Alkotótábor 1974-ben jött létre Zöld Lajos ügyvezetésével és Gaál András, valamint Márton Árpád művészeti vezetésével. Négy évtized alatt, a minden év augusztusában megtartott művésztelepek eredményeként a Lázár grófok részben helyreállított reneszánsz kastélyában az egyik legnagyobb erdélyi festészeti és grafikai gyűjtemény jött létre, a ferencrendi kolostor alatti zöld övezetben pedig szabadtéri szoborparkot hoztak létre. A romániai rendszerváltás és az épületek visszaszolgáltatása után a művésztelep más formában folytatta munkáját, az addig összegyűlt anyagot elraktározták és olykor válogatásokat mutatnak be belőle. Szárhegyen a Hargita Megyei Tanács alintézményeként művelődési központ létesült, a kastélyt az egyik örökös a Böjte Csaba atya vezette dévai Szent Ferenc Alapítványnak adomá-nyozta. A történetnek azonban ezzel még nincs vége, az örökösödési perek vég-kimenetele beláthatatlan...]

Aki megállította az időt (Zöld Lajos)

Az újságírókról azt tartják, hogy a pillanat művészei, noha közelebb járunk az igazsághoz, ha így fogalmazunk: a pillanat mesteremberei. A szakmájukat valóban komolyan és meggyőződéssel művelő újságíróknak a szavakhoz, meg-válogatásukhoz, összefűzésükhöz, jelentésük, hatásuk, következményeik felmé-réséhez legalább annyira kell érteniük, mint az egykori és mai gyergyói mester-embereknek mindennapi munkájukhoz. A pillanatok bűvöletében elröppenő hetek, hónapok és évek nyomán azonban majd minden újságíró életében eljön egyszer a felismerés, hogy hiába él együtt az idővel, az mégis kicsordul kezei közül, ezért aztán valami mást, valami maradandót kellene alkotnia ahhoz, hogy ne a végtelenségig aprózza fel önmagát.

Az akkor negyvenkét esztendős Zöld Lajosnak, az Előrétől, majd az Ifjúmunkástól a Hargita napilaphoz hazatért újságírónak, mai ünnepeltünknek, az 1974-es esztendő hozta el ezt a felismerést és jómagam, akkor még kezdő pályatársaként, innen követhettem figyelemmel azt a következetességben, kitar-tásban, céltudatosságban, a közösségi összefogást a legnehezebb körülmények között is megteremtő kezdeményezésekben, ötletekben gazdag munkáját, amely-nek eredményeként létrejött az a szókapcsolat, amelyet azóta is így emlegetamely-nek:

Szárhegy, a csoda! Mert tekintve az idők járását, az volt a javából.

Ahogyan Zöld Lajos elképzelte a Barátság alkotótábort, ahogyan megtalálta hozzá az ugyancsak gyergyói, de ugyanúgy csíki Gaál Andrást és Márton

Árpádot, ahogyan rájött arra, hogy a gyergyói Tarisznyás Márton és a csíki Kovács Dénes muzeológusok nyomdokain haladva haló poraiból meg lehet menteni a Lázár kastélyt, a ferences kolostort, ahogyan kitalálta erre a történel-met mentő közösségi célra az önmagában is hagyományőrző Szépteremtő Kalákát és ahogyan mindezt szülőföldjén, saját háza népe előtt és saját háza népével együtt tehette meg, az valóban maga volt a csoda! Ez a csoda pedig kisugárzott és azóta is szüntelenül kisugárzik. Nem hagyott érintetlenül írókat és költőket, sem olyan gondolkodókat, akik hisznek az emberség erejében, akik bíztak és bíznak abban, hogy a másság elismerése és megismerése nem megosz-táshoz, éppen ellenkezőleg: egymás gazdagításához vezet. Mai szóhasználattal talán így is fogalmazhatnánk: Zöld Lajos és segítőtársai munkája nyomán Szárhegy már akkor megtalálta az európaiságnak azt az útját, mely úgy képes itthon értékeket teremteni és befogadni, hogy közben nem adja fel önmagát.

Ilyen mértékű, a teremtést, az alkotó munkát, a hazai képzőművészetet és irodal-mat, a hazai közgondolkodást szolgáló két évtized után Zöld Lajosnak pedig arra is volt ereje, hogy 1994-ben mindezt egységes egészként, továbbra is fel-használható, de mindenképpen tovább gondozandó és megbecsülendő műkincs-ként adja át utódainak. Ő maga pedig visszatért a szavak erejéhez és a Víz szalad, a kő marad; Kölcsönkért élet, kamatra; Szekértábor a Szármány hegyén című könyveiben megírta, összegyűjtötte a hátterét mindannak, amely immár megérint-hetően, kézzel foghatóan bizonyítja, hogy igenis Zöld Lajosnak nem csupán a pillanatot, hanem az időt is sikerült megállítania. Nem önmaga számára, hiszen egyénként oly gyorsan átlobban a fejünk fölött, hanem községének, közösségé-nek, amelyből vétetett. Szárhegyen immár szoros és megbonthatatlan egységben ötvöződnek a keresztény és a világi értékek, az a múlt és az a jelen, amire nem csekély erőfeszítésekkel, nem könnyen, nem áldozatmentesen de felépíthető a jövő. Az önök döntése nyomán az örök-tevékeny Zöld Lajos immár Szárhegy díszpolgáraként szolgálhatja az elkövetkező éveket és biztos vagyok benne, hogy őt, akárcsak eddig, megírni lehet, de – leírni nem... (2010, Gyergyószárhegyi Művelődési Otthon, Laudáció Zöld Lajos díszpolgárrá avatásán)

[Zöld Lajos (Gyergyószárhegy,1932 – Csíkszereda, 2014) az Előre, az Ifjú-munkás, majd a Hargita és Hargita Népe újságírója. 1974-ben Gaál Andrással és Márton Áronnal létrehozta és húsz éven át igazgatta a Gyergyószárhegyi Barátság Képzőművészeti Alkotótábort. Munkájára több önéletrajzi kötetben tekintett vissza]

Vonzások és taszítások (Megyei tárlat, 2004)

Nem lehet kétszer belelépni ugyanabba a folyóba – tartja a jól ismert ókori bölcsesség, és ennek igazát nehéz megcáfolni, hiszen a hömpölygő víz már másodpercek után sem ugyanaz. És vajon nem hasonló a helyzet az idővel?

Elképzelhető, hogy bármit, amit szerettünk, amiről úgy éreztük, hogy életünk jobbik része, tíz, húsz vagy harminc esztendő múlva ugyanúgy fel lehet idézni?

Ugyanúgy – biztosan nem, hiszen változtak és változnak az idők, változtak és változnak az emberek, de bizonyos keretek más és más tartalommal megőriz-hetők és voltaképpen ez szavatolja azt a nemzedékeken átívelő folyamatosságot, melyet oly szívesen nevezünk hagyományápolásnak, az értékek átmentésének vagy egész egyszerűen az előzményeket is megbecsülő szellemi-alkotói létnek.

1968 után az újonnan megalakult Hargita megye és a megyeszékhelyi címért-rangért tüntetésekkel megküzdött Csíkszereda nem csupán a műszaki értelmisé-get vonzotta a később egyértelműen félresikerültnek ítélt székelyföldi ipartelepí-téssel, hanem úgy tűnt: a művészi alkotómunka is egyre otthonosabb lesz a Hargita két oldalán, vagy éppen a Bucsin alatt. Egymás után tértek haza azok a főiskolát frissen végzett csíki, udvarhelyi, gyergyói képzőművészek, akik nagy szavak nélkül is úgy érezték, hogy itthon a helyük, és a megpezsdülő képző-művészeti élet másokat is ezekre a tájakra irányított.

A Hargita megyei képzőművészeti élet történetének előbb-utóbb elkészülő elemző tanulmánya majd felméri, pontosan hány hullámban is jöttek vissza vagy érkeztek ide a művészek, miként követték egymást a festőnemzedékek, hogyan vált műfajilag is egyre átfogóbbá, változatosabbá az évek során grafikusokkal, szobrászokkal, keramikusokkal, textilművészekkel gazdagodó megyei képzőmű-vészeti élet és ebben a visszatekintésben minden bizonnyal kiemelt helyet kap-nak az egykori megyei tárlatok, amelyek nem csupán Csíkszereda szellemi-mű-vészeti életében jelentettek eseményt, hanem országos szinten is számontartották azokat, mint a hazai képzőművészeti élet alakulásának, változásainak az egyik igen fontos mércéjét. Szakmai-esztétikai szempontokból éveken át annyira szigorú és igényes volt a válogatás, hogy a megyei tárlatokra akár egyetlen alko-tással bekerülni is mindig rangot és megbecsülést jelentett. Amikor a politika egyre durvábban kezdett beleszólni a szellemi életbe, az alkotói létformákba, amikor nem csupán témákat és formákat sugallt, hanem azokra kötelezett, akkor továbbra is a képzőművészet tudta védeni a legsikeresebben a személyi és alkotói méltóság várfalait és képes volt hosszú éveken át nem csupán ellenállni, hanem jelképekben, képi metaforákban üzenni az igazat, mit sem törődve a megrendelt felszínnel és az elvárt felszínességgel.

1989 után a Hargita megyei képzőművészetnek ez a társadalmi szerepe alapjaiban változott meg, a nyitottság, a bezártság utáni felszabadultság magától értetődően hozta el a művészet önmagához való visszatérését, öntörvényű igazodását. Az oly sóvárogva nézett nyugati albumokon és reprodukciókon túl, valóban kézzelfoghatóvá vált és közvetlen látótávolságba került minden, amit bibliai szófordulattal akár a képzőművészet tiltott gyümölcseinek is nevez-hetünk. Nem csupán hét, hanem többszörösen hét szűk esztendő után azonban, az alkotóknak nem csupán a bőség zavarával, hanem az állandó kétellyel is meg kellett küzdeni: vajon nem vagyok végérvényesen lemaradva? Vajon lépést tudok-e tartani a világgal? Ráadásul olyan új nemzedékek léptek az alkotás

színpadjaira, akiknek már csak önmagukkal és nem a kimondott vagy ki nem mondott társadalmi megrendelésekkel kellett viaskodniuk, számukra a közelmúlt nem maradt más, mint egyre inkább elmosódó szürke színfolt az idő palettáján.

Hargita megyében is lehet úgy alkotni mint Párizsban? Divatjamúlt lim-lomként sutba kell-e vágni a realizmust, a helyi ihletforrásokat? Vissza kell-e térni az egykori, polgársággal packázó avantgárdhoz, vagy mindenféle és -fajta poszt-modern irányzatok mellé kell szegődni?

A változásokat követő útkeresés, a megélhetéssel nem mindig társuló művészi szabadság, a képzőművészet új szerepköreinek megtalálása az elszegényedés évtizedei után természetszerűen anyagelvűvé és pénzközpontúvá váló helyi közösségekben, a külföldi és főleg a magyarországi piaci igények egyeztetése a belülről másként fakadó kifejezőkészséggel, olyan modellek követése, amelyek-nek teljesen más a befogadó, vagy éppen az elutasító közege – egész sor olyan ellentmondást, vonzást és taszítást szült, amelyek nem csupán az alkotásokban, hanem kisebb-nagyobb alkotói csoportosulások létrejöttében és felbomlásában, létszámuk állandó hullámzásában is kifejezésre jut. Ezért jogos a kérdés: vajon beszélhetünk egyáltalán Hargita megyei képzőművészetről? E kifejezésnek, e hármas szókapcsolatnak megvannak a maga meghatározó jellemvonásai, legalább töredékeiben kifürkészhető közös fogantatása és jelzéseiben észrevehe-tő stílusjegyeinek hasonlósága? Vagy csupán Hargita megyében élő képző-művészekről szólhatunk, akiket mindössze a mesterség eszközei és anyagai, a gimnáziumi és a főiskolai évek kötnek össze, netán egy-két közös alkotótelep, külföldi tanulmányút vagy kiállítás?

Ne döntsük el hirtelenében a kérdést, annál is inkább, mivel valószínű, hogy az igazság valahol félúton vagy harmadúton mozog, ráadásul nem is egyenes-vonalú pályán, hanem olyan ismeretlen alkotói térben, amelynek összetevőit soha nem fogjuk teljes egészében megismerni. Egy-egy megyei seregszemle viszont hozzásegíthet ahhoz, hogy a mellettünk-körülöttünk zajló képzőművé-szeti átrendeződésnek legalább néhány vonását közelebbről szemügyre vegyük, megjegyezzük személyiségeit és felfedezzük az alkotás örökkévalóságra törekvő értékeit abban a környezetben, amely nap mint nap múló hiúságaival próbál elkápráztatni. És ez már nem kevés. Ezért örüljünk annak, hogy a Hargita megyei képzőművészek közös tárlata 1989 után, amolyan székelyföldi főnix-madárként immár másodszor támad fel és próbálja meg nem a lehetetlent, hanem a lehetségest bemutatni a kelet-európai értelmiségi létnek ama örök kettősségében, amely úgy szeretné a világot meghódítani, hogy közben a saját világát se veszítse el. Az elszigeteltség, a vidékiesség félelme és a csapongó, felszínes utánérzések Szküllája és Kharübdisze között azonban továbbra is csak az a művész tud áthajózni, akinek biztos iránytűje a megszenvedett, megdol-gozott és önmagán átszűrt értékteremtés.

Ennyit a vízről és a művészetről. A többi ott van a falakon és a térben...

(2004, Kriterion Ház)

A változatosság jegyében (Megyei tárlat, 2006)

Egy dolog bizonyos: 2006-ban a Hargita megyei képzőművészetet, a Hargita és a Bucsin két oldalán élő képzőművészeket nehezen lehetne begyömöszölni valamiféle közös skatulyába és ráragasztani a címkét: ez a tipikus székelyföldi képzőművészet. Pedig a művészettörténészek, a műkritikusok Nagy Istvántól, Márton Ferenctől, Nagy Imrétől kezdve mondjuk Gaál Andráson, Márton Árpádon, Maszelka Jánoson, Sövér Eleken, sok más csíki, gyergyói, udvarhelyi vagy éppen székelykeresztúri festőn át nem egyszer megpróbálták, hogy a Székelyföld festőit a táj és annak székely lakója jellegzetes motívumrendszerébe helyezzék el, de ez a törekvés soha nem sikerült maradéktalanul. Túlságosan súlyos egyéniségek, túlságosan öntörvényű alkotók szemlélték itt a világot és noha ugyanazokból a forrásokból táplálkoztak, mégis más és más kifejező-eszközökkel keresték-kutatták színekben és formákban, vonalakban és felületek-ben nem csupán a hely sajátosságát, hanem az egyetemességet. Nem csoda, hogy az 1989-es romániai változások után még nehezebb közös vonásokat meghatározni azokban a művekben, amelyek az eddig búvópatakként fel-feltörő társadalmi funkciók helyett mindinkább az esztétikai kategóriákat, az alkotó egyéniségét helyezik előtérbe, miközben egyre inkább élnek a képzőművészet folyamatosan megújuló technikai lehetőségeivel is. Ha nem is beszélhetünk közös Hargita megyei vagy éppen székelyföldi képzőművészeti iskoláról, néhány fontos áramlatot mégis észre kell vennünk. Mindenekelőtt: véget ért az átmenet. Befejeződött az az időszak, amikor a rendszerváltást követő jó néhány éves téblábolás után a nyitottság, a szabad témaválasztás és a korlátok nélküli kommunikáció feltételrendszerében a Hargita megyei képzőművészek vagy sokat utazgattak, vagy közvetlenül piaci megrendelésre dolgoztak, netán máshol már régóta feledett, de mifelénk még kimondottan újszerűnek vélt stílusjegyeket vettek át, inkább könnyebb és meghökkentőbb megoldásként, semmint meg-küzdött, átértékelt szemléletmódként. 2006-ban már az is egyértelmű: felnőttek azok a fiatalok, a képzőművészeti líceumoknak azon diákjai, akik 1989 után Kolozsváron, Bukarestben, Temesváron vagy éppen Budapesten más, fiatalabb tanárok keze alatt tanulták meg a mesterséget és különösképpen a grafika műfajában magukkal hozták a maguk friss, rugalmas, akár az új információs technológiákkal is összhangban levő látásmódját. A Hargita Megyei Kulturális Központ által immár rendszeresen megszervezett megyei tárlatokon az is jól látszik: a külföldi és a megyei nemzetközi művésztelepeknek, alkotótáboroknak is megvolt a maguk hozadéka, a két-három-négy hetes együtt eltöltött időszakok nem maradtak eredménytelenek. Következésképpen nehéz helyzetben van az, aki a 2006-os Hargita megyei tárlaton valamiféle egységes szemléletet keres.

Ezt nem találja meg, viszont éppen a téma- és műfaji változatosság, az egyéni-ségek jelentkezése az, ami ugyancsak vonzóvá teszi a seregszemlét. És aligha-nem a művészetpártoló, művészeket támogató, európai nyitású kezdeményezé-seivel magáról gyakran hallató kulturális központnak már arra is kellene

gondol-nia: a megyei tárlatok után eljött az ideje egy olyan állandó galéria létesítésének, mely tanulva a múlt veszteségeiből, már most képes megőrizni a jelenkori Hargita megyei képzőművészet legkiválóbb alkotásait. (2006, Kriterion Ház)

[Csíkszeredában a múlt század hatvanas éveiben kezdődtek az eleinte igen gyér, majd egyre rendszeresebb képzőművészeti kiállítások, amelyek az 1968-ban létrehozott Hargita megyében született vagy ide telepedett képzőművészek alkotásait mutatták be a nagyközönségnek. A romániai rendszerváltás után másfél évtizeddel ezt a megszakadt hagyományt folytatták a szervezők]

Léteznek, mert cselekedtek (Free Camp, 2006)

Különösen a modern művészek esetében igaz az az állítás, hogy a néző, a befogadó szubjektuma szerint változik az alkotások üzenete, sőt olykor annak a szubjektivitásnak a tudomásul vétele is, ahogyan a képzőművész létrehozta a sa-ját, úgymond objektív alkotásait. Ezért ne várjanak tőlem értelmezési kísérleteket, ne várják azt, hogy én egy tajvani, egy portugál, egy olasz, egy erdélyi magyar művész esetében átadom önöknek a megfejtés arany-, ezüst- vagy rézkulcsát, vi-szont megpróbálok néhány szót szólni arról a huszadik századvégi, huszon-egyedik századi művészetről, melynek felfogásában még az első vagy második világháború utáni avantgárd áramlatok is meglehetősen idejétmúltnak számítanak.

Azt hiszem, nem kell azon megütközni, hogy ez a művészet már régóta nem mérhető a szépség klasszikus eszközeivel. Ez a művészet – hogy zenei párhuza-mot vonjak – nem a dallamokkal próbál gyönyörködtetni, hanem akárcsak Bartók, Sztravinszkij vagy éppen Schönberg, az érzelmek vagy a szellem sokkal szélesebb skáláján mozog és saját eszközeivel, nem csupán egész hangokkal, hanem mondjuk fél- és negyedhangokkal, szokatlanabb hangzat-társításokkal igyekszik leírni a világot. Ez a képzőművészet nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy azt az ötletet, amely az alkotás bonyolult mechanizmusa során megfogan, illetve sok-sok gomolygó ötlet közül maradandónak bizonyul, a vizuális művészetek sajátos eszközeivel, formával, felülettel, színnel, vonallal, anyaggal, fénnyel, árnyékkal, a köztük levő együtt hatással kell visszaadni akár a síkban, akár a térben. Az így felfogott művészet tehát már régóta túljutott a látvány egyszerű, bárki számára hozzáférhető tükrözésén, lemásolásán. Ez a művészet az említett elemek felhasználásával új összefüggéseket keres, más és más hangsúlyeltolódásokat hoz létre, új jelképrendszereket dolgoz ki és éppen így képes közvetíteni az alkotásnak azt a szellemi többletét, amely álljon rendel-kezésünkre bármennyi információ is, mégis mindig igazi újdonságot jelent. A Hargita Megyei Kulturális Központ és több támogató segítségével létrejött nemzetközi képzőművészeti alkotó tábor, a Free Camp, azaz a szabad tábor nevet viseli. Ami azt jelenti: az ide érkezők számára nem volt kötött téma, nem kellett elmerengeni a Hargitán, Csíksomlyón, borvizeken, öreg házakon vagy

idős embereken, hanem néhány nap alatt, különösképpen az ismeretlenbe

idős embereken, hanem néhány nap alatt, különösképpen az ismeretlenbe