DOKTORI DISSZERTÁCIÓ

Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar

DOKTORI DISSZERTÁCIÓ

Ignácz Károly

Választási küzdelmek és választások Budapesten 1920–1939

Törvényhatóság, pártrendszer és választások

Történelemtudományok Doktori Iskola,

vezetője: Dr. Székely Gábor DSc., egyetemi tanár Új- és jelenkori magyar történelem Doktori Program, vezetője: Dr. Erdődy Gábor DSc., egyetemi tanár

A bizottság tagjai:

elnök: Dr. Pritz Pál DSc., kutató professzor bírálók: Dr. Vida István DSc.

Dr. Sipos András PhD.

titkár: Dr. Varga Zsuzsanna CSc., habilitált egyetemi docens tagok: Dr. Hubai László CSc., habilitált főiskolai tanár

Dr. Föglein Gizella CSc., habilitált egyetemi docens (póttag) Dr. Sipos Balázs PhD., habilitált egyetemi adjunktus (póttag)

Témavezető:

Dr. Gergely Jenő Dsc †, egyetemi tanár Dr. Izsák Lajos Dsc., egyetemi tanár

Budapest, 2011

- 2 -

Tartalomjegyzék

Bevezetés... 4

Források ... 6

Szakirodalom ... 10

Módszertan és szerkezet ... 25

1. Budapest önkormányzatának alakulása a Horthy-korszakban... 33

2.1. A kormányzat és a fővárosi erők közötti politikai küzdelmek: centralizáció és az autonómia védelme... 36

2.2. Az önkormányzatiság főbb kérdései a törvényekben és a gyakorlatban ... 45

2.3. A törvényhatósági választások és általános funkciójuk ... 53

2.4. A fővárosi törvényhatósági bizottság speciális tagjai... 55

2. A fővárosi pártstruktúra... 62

3.1. Az új fővárosi párstruktúra alapjának kialakulása: az 1920-as választások... 63

3.2. A keresztény pártok ... 71

3.1.1. A Keresztény Községi Párt ... 71

3.1.2. További keresztény pártok... 73

3.3. A fővárosi kormánypárt változásai... 75

3.4. További jobboldali pártok ... 79

3.4.1. Az új szélsőjobboldali pártok ... 83

3.5. A liberális pártok és politikusok... 84

3.5.1. Vázsonyi és Rassay pártjai: külön vagy szövetségben? ... 84

3.5.2. További liberális pártok ... 86

3.6. Baloldal: a szociáldemokrata párt... 89

3.7. Összegzés: a pártok és irányzatok támogatottságának összehasonlítása... 91

3.7.1. A fő irányzatokba be nem sorolt pártok ... 93

3. A választási rendszer ... 95

4.1. A választójogosultság korlátozása... 97

4.1.1. Kizárások a választójogból: az 1939. évi országgyűlési választás ... 99

4.2. A választói névjegyzék problémái... 105

4.2.1. Választás elavult névjegyzék alapján: az 1935. évi törvényhatósági választás ... 108

4.3. A szavazatok mandátumértékének egyenlőtlenségei ... 110

4.3.1. Viták az aránytalan törvényhatósági választókerületi beosztásokról ... 112

4.3.2. A mandátumkiosztási rendszer hatása ... 117

4.4. Az indulók számának korlátozása: az ajánlási rendszer ... 120

4.4.1. Az ajánlások tömeges hamisítása vagy jogtalan visszautasítások? Az 1935. évi törvényhatósági választás... 124

4. A választói magatartás ... 129

5.1. A választási részvétel a választási rendszer függvényében ... 129

5.2. A választási eredmények kontinuitása... 132

5.3. Az 1930. évi törvényhatósági választás politikai mintázata és sajátosságai ... 136

5.4. A választójogosultak általános jellemzői 1930-ban ... 139

5.5. Budapest társadalmának térbeli elhelyezkedése 1930-ban... 142

5.6. A választói magatartás 1930-ban... 152

- 3 -

Összegzés ... 170

Bibliográfia... 174

Függelék... 182

Pártrövidítések ... 182

Táblázatok jegyzéke ... 184

Diagramok és kartogramok jegyzéke ... 186

- 4 -

Bevezetés

A Horthy-korszak választásainak vizsgálata legtöbbször a tágabb politikai rendszer átfogó elemzésének része, ennek megfelelően a választási rendszer és a politikai rendszer megítélése szorosan összefügg. Utóbbi esetében a kérdéssel foglalkozó történészek álláspontja alapvetően megegyezik: e korszakot a diktatúra és demokrácia közötti, korlátozott, tekintélyelvű (autoriter, autoritatív, autokratikus) jegyekkel rendelkező parlamentáris rendszernek írják le.¹ A párt- és választási rendszer jól mutatja-e kettőséget:

hiába voltak többpártiak a választások, ha azokon rendre a hegemón helyzetben lévő kormánypárt szerzett abszolút többséget, biztosítva a fő célt, a parlamenti váltógazdálkodás elkerülését. Hiába volt a dualizmus korához képest jelentősen szélesebb a választójog, ha a választók túlnyomó többségének csak nyílt szavazásra volt lehetősége. Magát a választási rendszert részleteiben és működésében vizsgálva azon belül is lényeges különbségeket találunk. Hubai László összegzése szerint a főváros és „Budapest-környék”

választókerületeiben, ahol mindvégig titkos szavazás volt és 1922-től a jelentős politikai irányzatok lényegében szabadon indulhattak, „mérsékelten korlátozott”, a többmandátumos törvényhatósági városokban „korlátozott”, míg a nyíltan szavazó vidéken csak „imitált választások” folytak.²

Budapest a dualista korszakban vált gyors ütemben igazi modern nagyvárossá, mérete és szerepe jelentősen meghaladta a többi városét. A kortársak szemében már az első világháború előtt is külön világ volt az országon belül, és az eltérő gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatok önálló fővárosi politikát eredményeztek. Budapest kiemelt szerepe az 1918–1919-es eseményekben azonban megváltoztatta a megítélését az ellenforradalom hatalomra jutásával: a „bűnös Budapest” jelszava komoly hatást gyakorolt az új jobboldali kormányzat és városvezetés politikai döntéseire. Ezzel a főváros „ellenséges” környezetbe került, mert azok a meghatározó a gazdasági és társadalmi tényezők, amelyek a főváros különállóságát, speciális jellegét adták, alapvetően nem változtak meg. A „keresztény

1 Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában (1914–1945). Csokonai, Debrecen, 1998. 104–

105.; Gergely Jenő – Pritz Pál: A trianoni Magyarország 1918–1945. Vince, Budapest, 1998. 167.; Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris, Budapest, 1999. 233.; Püski Levente: A Horthy- rendszer (1919–1945). Pannonica, Budapest, 2006. 258–259. és 279.; Sipos Balázs: A Horthy-korszak politikai rendszere (1919–1944). In: Magyarországi politikai pártok lexikona (1846–2010). I. kötet. Főszerk.

Vida István. Gondolat – MTA-ELTE Pártok, Pártrendszerek, Parlamentarizmus Kutatócsoport, Budapest, 2011. 137.

2 Hubai László: Választók és választói jog Magyarországon (1920–1947). Társadalmi Szemle, 1998/7. 117.

- 5 -

Budapest” megteremtését célul kitűző jobboldali politikai erők viszont politikai téren a város átformálására törekedtek.³

A fentiekben vázoltak adják a jelentőségét és érdekességét az 1920 és 1939 közötti

„mérsékelten korlátozott” fővárosi választások vizsgálatának. Első megközelítésben egy alapvető konfliktus, ellentmondás látszik: a modern Budapest a központi hatalom által elismerten és elfogadottan tágabb politikai szabadsággal rendelkezett az ország többi részénél, ami magának a konzervatív, tekintélyelvű rendszernek a kereteit feszítette.

Kérdés, hogy milyen problémákat okozott a fővárosi politikai rendszer működésében az, hogy míg a jobboldali hatalom nem kívánta átadni Budapest 1919–1920-ban megszerzett vezetését, addig pont itt nézett szembe a legerősebb ellenzékkel, ahol kevesebb lehetősége volt a választók befolyásolására. Ennek bemutatására a helyi, „önkormányzati” (a korabeli közigazgatási hatóság elnevezése alapján törvényhatósági) választások alkalmasak, amelyeknek elvileg az lett volna a célja, hogy a fővárosi „parlament”, a törvényhatósági bizottság közgyűlésének összetételéről döntsenek. A korszak kormányerőinek dilemmája leegyszerűsítve úgy szólt: hogyan lehet biztosítani a főváros „megfelelő”, jobboldali vezetését titkos szavazás mellett? S mindez kiegészülve az eltérő országos és a fővárosi vezetés konfliktusaival hogyan hatott Budapest önkormányzatára, autonómiájára?

A fővárosi parlamenti és törvényhatósági választási rendszerek feltárása önmagában is sokat elmond az országos és helyi hatalomgyakorlás módszereiről, jogfelfogásáról, társadalomképéről. Az alapkérdés, hogy milyen speciális választási szabályozásokkal és technikákkal, korabeli kifejezéssel „korrektívumokkal” próbálta a hatalom a titkos választásokon megnyilvánuló szabad politikai akaratnyilvánítást korlátozni, az ellenzéki erők befolyását csökkenteni. Ezen túlmenően a választási rendszer szoros összefüggésben áll a pártstruktúrával és a választási eredményekkel: e három tényező, ha különböző mértékben is, de nyilvánvalóan kölcsönösen hat egymásra. A választójognak a dualista korszak utáni kiterjesztése, a politika „eltömegesedése” átalakította (lényegében kialakította) a fővárosi pártstruktúrát. Hogyan ment végbe ez a folyamat? Országos vagy helyi pártok domináltak Budapesten? Mi volt a pártrendszer rendező elve, milyen irányzatokba lehet sorolni a különféle pártokat?

3 Budapest szerepének és megítélésének változásairól lásd Sipos András: Reformok és reformtörekvések a fővárosban (1920–1947). Budapesti Negyed, 1993/2.

- 6 -

A választási rendszer korlátozásai megjelentek a parlamenti és törvényhatósági választási eredményekben, de a titkos szavazás miatt ez inkább az egyes pártok által elért mandátumarányokat, s kevésbé a szavazatarányokat érintette. A pártok által kapott szavazatok mögött valós társadalmi támogatottság támogatás volt, ezért a választási rendszer korlátainak figyelembe vételével a fővárosi eredmények alkalmasak a választói magatartás vizsgálatára. Ha azt feltételezzük, hogy a két világháború közötti Budapesten voltak tartós társadalmi-politikai törésvonalak, akkor azoknak a választási eredményekben, illetve azok stabilitásában, kontinuitásában is meg kell jelenniük. A kérdés az, hogy különböző választási és a szocio-demográfiai adatok összevetése és elemzése alátámasztja- e a törésvonal-hipotézist, és ha igen, akkor milyen volt a korabeli Budapest jellemző

„választási térképe”.

Mindezek a kérdések állnak e disszertáció középpontjában. A téma átfogó jellegénél fogva sok más kutatási területet is érint, de ezek, például Budapest (társadalom)története csak részlegesen, a fő témához kapcsolódva kerülnek tárgyalásra. Maguk a választások esetében is elsősorban a kiemelt problémákkal foglalkozom, s kevésbé olyan kérdésekkel, mint a választások részletes köztörténete, vagy a pártok jelöltjeinek, mandátumainak és képviselőinek jellemzői, változásai.

Források

A vizsgált korszakban hat általános parlamenti (1920, 1922, 1926, 1931, 1935, 1939) és négy törvényhatósági (1920, 1925, 1930, 1935) választás volt Budapesten. A téma elsődleges forrásai a választási adatok, amelyek összegyűjtése és adatbázisba rendezése nem egyszerű és nem problémamentes folyamat. A parlamenti választások esetében az alapkutatás már megtörtént, és annak eredményét Hubai László háromkötetes munkájában publikálta.⁴ (Az atlasz természetesen tartalmazza külön a budapesti választókerületek eredményeit is.) A fővárosi törvényhatósági választások összesített eredményei különböző forráskiadványokban és szakirodalmi munkákban megjelentek, de átfogó, egységes szempontú adatközlés még nem történt. A kutatás alapfeltétele volt tehát egy ilyen

4 Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza. Napvilág, Budapest, 2001. I-III. kötet + CD- ROM.

- 7 -

adatbázis létrehozása. Az országoshoz hasonlók a fővárosi választások forrásproblémái.⁵ A hivatalos jegyzőkönyvek csak kevés esetben maradtak fent, ezért azokat korabeli statisztikákkal, végső esetben a sajtóban közölt adatokkal kellett pótolni. Szerencsére mind a fővárosi statisztikai hivatal, mind a szociáldemokrata párt a korszakban fontosnak tartotta a választási eredmények alapos, többféle bontásban történő közzétételét, ami egyben lehetővé tette a különböző forrástípusok egymással való összehasonlítását, ellenőrzését. A választási adatok összegyűjtésének alapelve, hogy az a lehető legrészletesebb bontású, azaz a legkisebb választási egységig, szavazóköri (szk) szintig lemenő legyen. Az 1920. év választásainál azonban ez nem volt megvalósítható, mert ott csak egyéni, illetve listás választókerületi (EVK és LVK) szintről maradtak fent eredmények. A többi választásnál azt a forrást vettem elsődlegesnek, amelyik szavazóköri bontásban közölte az adatokat.

Mindezek alapján a vizsgált tíz választás forrásait az 1. táblázat foglalja össze, az ezekből létrehozott adatbázisból származnak a disszertációban szereplő adatok és eredmények (a továbbiakban hivatkozások nélkül). A teljes körű szavazóköri adatokból már többféle összesítést lehet készíteni: választókerületit, közigazgatási kerületit, továbbá a főváros egészére vonatkozót is.

1. táblázat. A fővárosi választási adatok forrásai 1920 és 1939 között

Választás éve típusa

Adatok bontása

Elsődleges

forrás típusa Elsődleges forrás Kiegészítő forrás 1920 ngy 22 EVK statisztika BSZSÉ, 1921-1924. 565. BFL IV.1405. 22. doboz 1920 tvh 10 LVK sajtó Független Budapest, 1920.

3 LVK statisztika BSZSÉ, 1921-1924. 566.

1922 ngy

200 szk statisztika Mónus 1927

1925 tvh 200 szk statisztika BSZSÉ, 1921-1924. 567-570.

1926 ogy 200 szk jegyzőkönyv BFL IV.1405. 22. doboz BSZSÉ, 1927. 284-287.

1930 tvh 200 szk statisztika Mónus 1931a Illyefalvi 1934

1931 ogy 200 szk statisztika Mónus 1931b BSZSÉ, 1931. 125

1935 ogy 250 szk jegyzőkönyv BFL IV.1405. 22. doboz BSZSÉ, 1935. 133-137.

1935 tvh 200 szk statisztika BSZSÉ, 1935. 138-141. PIL 658.f. 5/173.ő.e. 1-15.

1939 ogy 250/350 szk jegyzőkönyv BFL 1405. 28-37. doboz BSZSÉ, 1941. 234.

Rövidítések:

ngy, ogy, tvh: választás típusai: nemzetgyűlési, országgyűlési, törvényhatósági BSZSÉ: Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyve.

Mónus 1927: Mónus Illés: Az országgyűlési képviselőválasztás számadatai. A budapesti és budapestkörnyéki képviselőválasztás számadatai 1922-ről és 1926-ról. Szocializmus, 1927/2. 41–56., táblázatok: 48–56.

5 Uo. I. 11–12.

- 8 -

Mónus 1931a: Mónus Illés: Az 1930. évi budapesti törvényhatósági választások statisztikája.

Különlenyomat a Szocializmus 1931. évi 1. számából.

Mónus 1931b: Mónus Illés: Az 1931. évi országgyűlési választások statisztikája. Különlenyomat a Szocializmus 1931. évi 8. számából.

BFL: Budapest Főváros Levéltára

IV. 1405. Budapest Székesfőváros Törvényhatósági Bizottsága Központi Választmányának iratai

22. doboz: Választási jegyzőkönyvek, választási bizottságok iratai, 1920–1935.

28–37. doboz: Választókerületi és szavazóköri jegyzőkönyvek, 1939.

Illyefalvi 1934: A székesfőváros múltja és jelene számokban. Statisztikai Közlemények 87/1. Szerk.:

Illyefalvi I. Lajos. Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala, 1934. 262–265.

PIL: Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár

658. Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), Szociáldemokrata Párt (SZDP), 5.

Titkárság

173. Az 1935-ös budapesti törvényhatósági választások iratai. Kimutatások a választás eredményéről.

Független Budapest, 1920: Független Budapest, 1920. június 30., július 22. és 30.

A legrészletesebb eredmények értékeléséhez természetesen szükség van a szavazóköri beosztások, utcajegyzékek ismeretére. Az 1920-as és 1922-es választásoknál erre nem találtam forrást,⁶ az 1925-től használt 200 szavazókör elhelyezkedésére viszont igen,⁷ s utóbbi szerint tartották meg az 1925. és 1926. évi választásokat. Az 1930. évi törvényhatósági választáson az új közigazgatási, és az azokkal megegyező választókerületi rendszer miatt a 200-as beosztást kis mértékben, néhány helyen módosították.⁸ A módosítások azonban nem vonatkoztak az 1931. évi országgyűlési választásokra, amelyeken az eltérő választókerületi beosztás miatt az eredeti 200-as beosztást használták.

Miután akkor már problémaként jelentkezett, hogy egy-egy szavazókörbe túl sok választójogosult tartozik, ezért az 1930-as években a szavazókörök számát megemelték.

Az 1935. évi országgyűlési választások 250-es beosztásáról a korábbiaktól eltérően nem

6 Az 1922. évi nemzetgyűlési választáson 410 szavazókör volt Budapesten. Az 1. táblázatban szereplő, 200- as beosztásra vonatkozó eredményeket a szociáldemokrata Mónus Illés vezette csoport számolta ki az 1922- es eredményekből.

7 Budapest jogszabályai. A főváros szabályrendeleteinek, szabályzatainak, szolgálati utasításainak és elvi határozatainak rendszeres évi gyűjteménye 1925–1927. 119–175. és Budapest Székesfőváros utcáinak, utainak és tereinek beosztása törvényhatósági választókerületek, közigazgatási kerületek, nemzetgyűlési választókerületek és szavazókörök szerint. Székesfőváros Tanácsa, [1925].

8 Fővárosi Közlöny, 1930/82. (december 19.) 2275–2306.

- 9 -

utcajegyzék, hanem teljes térképes ábrázolás maradt fent,⁹ amit a szintén meglévő választói névjegyzékkel lehetett ellenőrizni.¹⁰ Az 1935. évi törvényhatósági választáson viszont a speciális szabályozás miatt a régi, 1930-as névjegyzéket használták, az annak megfelelő 1930-as, 200 szavazókörös beosztással. Az 1939-es választásokon a nagyobb szavazókörök több részre bontásával azok száma 350-re emelkedett, de a felosztás a névjegyzékek „kettévágásával”, sorszámozás (ABC-rend) szerint történt, azaz a korábbi 250-es beosztás területileg megmaradt.¹¹ Mindezek alapján nyolc választás eredményeiről a legrészletesebb, szavazóköri bontású digitális választási kartogramokat tudtunk készíteni.¹²

A választások lefolyását, a rendszer működését jellemző iratok csak hiányosan maradtak fent a parlamenti választásokat intéző fővárosi Központi Választmány és a törvényhatóságiakért felelős fővárosi Igazoló Választmány levéltári anyagában. Hivatalos választási jegyzőkönyvek legteljesebben 1939-ről állnak rendelkezésre. A választásokat követő panaszok közül voltak, amelyek az ügyészséget és bíróságot is megjárták, s azok a fővárosi tiszti ügyészi iratok között találhatók. A fővárosi statisztikai hivatal is foglalkozott választási ügyekkel, elsősorban a névjegyzékek összeállításának, ellenőrzésének, jellemzőinek kérdéseivel, így szórványosan a hivatal levéltári anyagai tartalmaznak a témát érintő iratokat.

A választási források külön típusa a választói névjegyzék, amely a következő adatokat tartalmazta: a választójogosult neve (nőknél leánykori is), születési helye és éve, foglalkozása (állása), lakcíme, szülei neve, választói jogcíme. Névjegyzékek készülhettek a választások előtt, külön összeírás alapján, és az általános választások közötti években, a meglévő névjegyzék kiigazításával. A különféle cenzusokkal korlátozott választójog és a gyakori előrehozott általános választások miatt a névjegyzék összeállítása a korszakban nemcsak szimplán technikai, hanem komoly vitákat kiváltó politikai kérdéssé vált. Ezzel, és ennek kapcsán a névjegyzékek megbízhatóságával a disszertációban majd külön is foglalkozom. Míg a választók összesített száma a különböző statisztikákban rendelkezésre

9 Budapest Főváros Levéltára (BFL) XV.16.e. 251/38. 1–65. – Részlegesen az 1925-ös 200-as szavazókör beosztásról is fennmaradtak térképek: BFL XV.16.e. 251/39.

10 A választó névjegyzékben szerepelnek a jogosultak lakcímei. BFL IV.1405. Budapest Székesfőváros Törvényhatósági Bizottsága Központi Választmányának iratai. 23–27. doboz.

11 A szavazókörök számozása is 1-től 250-ig terjedt, mert a több részre osztott szavazóköröket külön a, b és c jelzéssel látták el. A 350 szavazókör eredménye így viszonylag egyszerűen átkonvertálható a 250-es területi beosztásba.

- 10 -

áll, addig az alapdokumentumok, a teljes körű, egész Budapestre kiterjedő névjegyzékek közül csak kevés maradt fent. A korszakból az első ilyen a törvényhatósági választók 1930.

évi névjegyzéke, amely külön összeírással az 1930. decemberi választásokra készült.¹³ A későbbiekből fennmaradtak az 1935-re, 1943-re és 1944-re készült országgyűlési névjegyzékek,¹⁴ mindhárom egy-egy korábban készült névjegyzék kiigazítása. Az 1935-re készültet használták is általános választáson (1935), míg a II. világháború alattiakat értelemszerűen nem. A választói névjegyzékekhez kapcsolódik a következő forrástípus, a főváros társadalmát jellemző szocio-demográfiai statisztikai adatok, amelyeket a központi és a fővárosi statisztikai hivatal korabeli kiadványai igen részletesen és sokoldalúan közöltek.

A fővárosi önkormányzat alakulása, a fővárosi politikai élet működése és a választási szabályozás témáihoz a történeti szakirodalom által használt forrástípusok állnak rendelkezésre: a jogszabályok, a parlamenti iratanyag, a fővárosi közgyűlés jegyzőkönyvei, a fővárosi hivatalos kiadványok, az országos és helyi sajtóanyag, a fővárosi politikusok (Harrer Ferenc, Rassay Károly) emlékiratai, illetve a Budapest történetéhez kapcsolódó forrásgyűjtemények.

Szakirodalom

A fővárosi választások rövidebb-hosszabb bemutatása sok Budapesttel foglalkozó történeti munkában helyet kap. Így a köztörténeti összefoglalásokban, a monumentális Budapest története sorozatnak a korszakkal foglalkozó 1980-as kötetében, és a jóval kisebb terjedelmű újabb, 2000-ben megjelent munkában is.¹⁵ Ezekben az összefoglalásokban szintén szó esik a főváros önkormányzatáról, autonómiájáról, de nem a választásokkal együtt tárgyalva. Az önkormányzatiság jogi háttérét önálló munkában Tarjányi Sándor foglalta össze,¹⁶ a különböző részterületeket a fővárosi levéltár 1990-ben kiadott

12 A számítógépes térképrajzolási munkában nélkülözhetetlen segítséget nyújtott Szabó Balázs.

13 Budapest Székesfőváros törvényhatósági választók 1930. évi végleges névjegyzéke. Országos Széchényi Könyvtár 18 037/választókerület/szavazókör. – A szavazókörökön belül az utcák ABC-rendjében, házszámok szerint haladt a felsorolás.

14 BFL IV.1405. 23–27., 38–44. és 45–50. doboz.

15 Budapest története V. kötet. A forradalmak korától a felszabadulásig. Szerk.: Horváth Miklós. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.; Bácskai Vera – Gyáni Gábor – Kubinyi András: Budapest története a kezdetektől 1945-ig. [Budapest Főváros Levéltára], Budapest, 2000.

16 Tarjányi Sándor: A fővárosi törvény és módosításai. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest, 1972.

- 11 -

tanulmánygyűjteménye mutatta be.¹⁷ Budapest politikai életének és önkormányzatának összefüggéseiről Sipos András írt több tanulmányában.¹⁸ A kérdés legújabb átfogó, elsősorban, de nem kizárólagosan jogi megközelítésű feldolgozása Schweitzer Gábor PhD- értekezéséből született könyve.¹⁹ Ennek fő megállapítása, hogy a korszak hivatalos felfogása szerint a törvényhatósági autonómiának összhangban kell lennie a nemzeti érdeket képviselő kormányzattal, ezért a meghatározó politikai irányvonal az autonómia korlátozása, a kormányzati ellenőrzés és centralizáció növelése volt. A Budapesttel szemben érvényesülő politika az 1930-as évek közepére teljesedett ki.²⁰

Az egyes fővárosi pártok és irányzatok története, városházi tevékenysége jól feltárt, elsősorban önálló munkák révén: a liberálisokról L. Nagy Zsuzsa, a helyi keresztény pártról Gergely Jenő, a szociáldemokratákról Varsányi Erika írt monográfiát.²¹ A fővárosi kormánypártokról viszont ilyen mű nem született, amit a fentiek mellett a kortárs várospolitikusok, elsősorban Harrer Ferenc visszaemlékezéseivel lehet pótolni.²² A monográfiák bár képet adnak a fővárosi politikai életről, de elsősorban a kiválasztott irányzat vagy párt szemszögéből, az ahhoz kapcsolódó forrásanyag felhasználásával, így a fővárosi pártstruktúra egésze eddig nem képezte külön vizsgálat tárgyát.

A korszak parlamenti választási rendszerének a politikai akaratnyilvánítást korlátozó tényezőit és azok hatását legátfogóbban Hubai László tárta fel.²³ A jogi szabályozást és következményeit országos szinten nem kronologikusan, választásról választásra mutatta be, ahogy az a történeti összefoglalásokban szerepelni szokott, hanem rendszerszerűen, az egyes tényezőket külön elemezve. S utóbbiak közül nemcsak a közismertekkel foglalkozott, mint a választójogosultság korlátozása vagy a nyílt és az egyhangú szavazás, hanem olyan kevésbé tárgyalt szakkérdésekkel is, mint a választókerületek egyenlőtlen

17 Összeállítás a budapesti közigazgatási önkormányzat múltjából. Szerk.: Lőrincz Lajos. Budapest, 1990.

18 Sipos András: Reformok és reformtörekvések a fővárosban (1920–1947). Budapesti Negyed, I/2. (1993) 49–67.; uő: Borvendég Ferenc, 1934. és Szendy Károly, 1934–1944. In: Budapest főpolgármesterei és polgármesterei 1873–1950. Szerk. Feitl István. Napvilág, Budapest, 2008. 81–86. és 201–217.

19 Schweitzer Gábor: Az önkormányzatiság színe és fonákja. A fővárosi törvényhatósági bizottság szabályozása 1920 és 1930 között. L’Harmattan, Budapest, 2010.

20 Uo. 249–254.

21 L. Nagy Zsuzsa: A budapesti liberális ellenzék 1919–1944. Akadémiai, Budapest, 1972.; Gergely Jenő: A Keresztény Községi (Wolff) Párt (1920–1939). Gondolat Kiadó, MTA–ELTE Pártok, pártrendszerek, parlamentarizmus kutatócsoport, Budapest, 2010.; Varsányi Erika: A Szociáldemokrata Párt várospolitikája Budapesten a két világháború között. Napvilág, Budapest, 2011.

22 Harrer Ferenc: Egy magyar polgár élete. Gondolat, Budapest, 1968. és uő: Egy polgár élete II.

(Emlékiratok) Budapest Főváros Levéltára XIV. 31. 12. doboz.

- 12 -

beosztása, a mandátumallokációs rendszer célirányos változtatása, a szavazatok mandátumértékének eltérése, végül a magas ajánlási küszöbök és a választási kaució. A szerző mindezek alapján sorolta korszak választásait szabadságfokuk alapján a már említett három (területi) modellbe, amelyek közül legszabadabbnak a mérsékelten korlátozott fővárosiakat ítélte. Külön Budapest szempontjából a jogi szabályozás következményeiről nem született összefoglalás, ahogy a fővárosi törvényhatósági választási rendszer korlátainak átfogó elemzése sem képezte korábban kutatás tárgyát.

A választói magatartás korabeli és történeti irodalma

A választások társadalmi hátteréről, az egyes pártok, irányzatok mögött álló választókról már a Horthy-korszakban is készültek elemzések, legtöbbször nyílt vagy közvetett politikai céllal. Ezeknek a tanulmányoknak az egyik csoportját a hivatásos, állami és fővárosi statisztikusok készítették, és a kérdés súlyát jelezve a hivatalok olyan vezetői neve alatt jelentek meg, mint Thirring Gusztáv és Illyefalvi I. Lajos, Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatalának egymást követő igazgatói, Kovács Alajos, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) elnöke és Konkoly Thege Gyula, a KSH aligazgatója. Thirring az 1925-ös írásában az addig Budapesten megtartott négy választást vizsgálta, kiemelten az 1925-ös eredményeket, amelyeket nemcsak táblázatban közölt, hanem szavazóköri térképen is ábrázolt.²⁴ Konkoly Thege az 1926. évi országos országgyűlési választások kapcsán röviden foglalkozott a fővárosi eredményekkel is, összehasonlítva három választás (1922, 1925, 1926) adatait, s azokat egységesen, a 22-es választókerületi beosztás szerint a térben is megjelenítette.²⁵ Végül a harmincas évek közepén Kovács az 1920 és 1935 között megtartott kilenc fővárosi választást dolgozta fel, összehasonlító táblázatokkal.²⁶ E tanulmányban már nemcsak részletes szavazóköri térképet találunk az 1935. évi törvényhatósági választásról, hanem olyan térképpárokat is, amelyek egyrészt a keresztény lakosság és a jobboldali pártokra, másrészt az izraelita lakosság és liberális pártra esett szavazatok arányait, s azok összefüggéseit ábrázolják. Egyik írás sem igazán foglalkozik magával a választási rendszerrel, az ellenzéki pártok korlátozásaival, viszont mindháromnak hasonló a fő következtetése: a jobboldal folyamatos előretörése a fővárosi

23 Hubai László: Választók és választói jog Magyarországon (1920–1947). Társadalmi Szemle, 1998/7. 105–

117.

24 Thirring Gusztáv: A budapesti községi választások. Magyar Statisztikai Szemle, 1925/5–6. 129–138.

25 Konkoly Thege Gyula: Az 1926. évi országgyűlési képviselőválasztás eredménye. Magyar Statisztikai Szemle, 1927/1. 39–41.

- 13 -

választók, főleg a keresztény vallásúak körében. Ahogy Kovács Alajos 1935-ben, összegzően megállapítja: „Mindezek az adatok kétségtelenül bizonyítják, hogy Budapest polgársága és munkássága mindig nagyobb és nagyobb arányban teszi magáévá a jobboldali világnézet alapján álló pártok eszméit. Minden ezzel ellenkező állítás megdől a statisztika kérhetetlen számainak világánál.”²⁷

A korabeli elemzések másik csoportját a szociáldemokrata Mónus Illés nevéhez köthető írások alkotják, amelyek a forrásoknál már megadott adatközlésekhez kapcsolódtak. Ezek, ugyanazon adatok alapján, nem vitatták a szociáldemokrata párt szavazatainak számbeli csökkenését, viszont részletesen tárgyalták azokat a nehézségeket és korlátokat, amelyekkel az ellenzéki pártnak szembe kellett néznie a választási küzdelmekben, és amelyek a visszaesését okozták. A korszakból még érdemes megemlíteni a fővárosi statisztikai hivatal 1934-es kiadványát, amelyben az 1930. évi törvényhatósági választás öt fő pártjának szavazatarányát a legrészletesebb, szavazóköri színes térképeken ábrázolták, külön elemzés nélkül.²⁸

A történeti irodalomban többféle módszert alkalmaztak annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy az egyes pártok, irányzatok mögött milyen társadalmi támogatottság volt. A hagyományos politikatörténeti megközelítés a pártok programjára, kampányára, jelszavaira koncentrált, azaz arra, hogy saját bevallásuk szerint milyen rétegeket kívántak képviselni, és ehhez kapcsolódva vizsgálta a párt vezetőinek és képviselőinek szociokulturális hátterét. A választási eredmények területi megoszlásával, elsősorban annak néhány szembetűnő példájával, csak kiegészítésként, részlegesen foglalkozott. Hasonlóan korlátozott résztémaként szerepelt a kérdés a 20. századi parlamenti választásokat bemutató, először 1994-ben megjelent tanulmánykötetben, hiszen ott az egyes szerzők alapvető célja politikatörténeti háttér felvázolása volt.²⁹

A választási eredmények sajátos területi megoszlása és az adott területek statisztikai és egyéb adatokkal alátámasztott speciális jellemzői közötti összefüggések feltárása tekinthető a választói magatartás fő megközelítésmódjának, amely különböző résztémákat

26 Kovács Alajos: A budapesti választások eredménye a világháború óta. Városi Szemle, 1935/6. 801–817.

27 Uo. 817.

28 Illefalvi I. Lajos: A székesfőváros múltja és jelene grafikus ábrázolásban. Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala, 1934. 88–92.

- 14 -

vizsgáló tanulmányokban öltött test. Az ilyen módszert alkalmazó kutatások közül talán máig a legismertebb Ránki Györgyé, amelyet 1976-ben publikált.³⁰ A szerző elemzését időben és térben is leszűkítette: az 1939. évi országgyűlési választás budapesti eredményeit vetette össze a főváros társadalmi struktúrájával a nyilas mozgalom bázisának vizsgálata céljából. A legkisebb választási egységek, a szavazókörök közül 14 adatait elemezte részletesen, majd ezt kiegészítette az akkori 14 közigazgatási kerület eredményeivel, s próbált meg általános következtetéseket levonni. Alapvetően tehát aggregált, területre és nem egyénre vonatkozó adatokkal dolgozott, ugyanakkor komolyabb matematikai statisztikai módszereket nem alkalmazott. A fennmaradt választási jegyzőkönyvekben az eredmények megvoltak, nehézséget a társadalmi összetételre vonatkozó források felkutatása és kiválasztása jelentette. Ránki egyrészt az 1943-as választói névjegyzékekben szereplő személyek (700-1000 választójogosult egy-egy szavazókörben) foglakozási adatainak feldolgozása mellett döntött, ezért is kellett a részletes vizsgálatot 14 szavazókörre korlátoznia. A kerületi eredményekhez egy korabeli statisztikai adatsort használt fel, amely a főváros 1940. évi főbérlőinek foglalkozási összetételét adta meg az egyes közigazgatási kerületekben.

A hatalmas feltáró munka különösen annak fényében elismerésre méltó, hogy számítógép nélkül, „kisipari” módszerekkel történt, ami egyben magyarázatul is szolgálhat a jelentős számú adatrögzítési hibához. A kiválasztott szavazókörök párteredményei a tanulmányban csak közvetetten jelentek meg, de még így is megállapítható, hogy a 14-ből két esetben hibás szavazati arányok szerepelnek, ráadásul pont a vizsgált Nyilaskeresztes Pártnál.³¹ A szavazóköri vizsgálatnál kategorizálási probléma is van: a 14 választási egységet a szerző a nyilas pártra leadott szavazatok aránya alapján négy csoportba sorolta, majd a választási eredmények és a társadalmi rétegek megoszlása közötti összehasonlítást már nagyrészt csak e négy csoportban végezte el. Ilyen alacsony esetszámnál azonban ez már túlzott leegyszerűsítésnek tekinthető (két adatsor, például a munkások aránya és adott párt szavazataránya, összehasonlítása 14 egységben még elvégezhető és átlátható), főként hogy

29 Parlamenti választások Magyarországon 1920–2010. 3. bővített, átdolgozott kiadás. Szerk.: Földes György–Hubai László. Napvilág, Budapest, 2010.

30 Ránki György: Az 1939-es budapesti választások. Történelmi Szemle, 1976/4. 613–630.

31 Az ellenőrzést a tanulmány 619. oldalán szereplő táblázat alapján végeztem el, amely megadja három párt szavazatainak megoszlását a 14 szavazókörben. Ezek közül két szavazatmegoszlás egész Budapesten egy szavazókörre sem illik! Egy harmadiknál csak elírás történt: az I. kerületi, 7. számú szavazókör, bár adatait Ránki felhasználta, nem szerepel a cikk elején lévő felsorolásban, „helyette” viszont két II. kerületi van megadva (tévesen). A hiba feltárását a korábban megadott választási forrásokból származó számítógépes adatbázissal lehetett elvégezni.

- 15 -

a csoportok közötti határvonalak meghúzása is vitatható.³² Hasonló problémák vannak a közigazgatási kerületi választási eredmények esetében. Már a budapesti szavazókörök száma is pontatlan, 350 helyett a szerző csak 320-330 körülivel számol, aminek következtében az egyes kerületek adatai (az egyes pártok hány szavazókörben szereztek első, második és harmadik helyet) és az azok alapján készített összesítések sem jók.³³ A pártok szavazatarányait tartalmazó táblázatban az V. és vizsgálat szempontjából fontos XIII. kerületnél van jelentős hiba, miután a szerző valószínűleg nem az 1939-es, hanem az 1950 utáni kerülethatárt vette figyelembe, így Újlipótvárost Angyalföldhöz sorolta.³⁴

Ránki a választói névjegyzékben és a főbérlői statisztikában szereplő foglalkozási besorolásokat saját társadalmi struktúraképe alapján csoportosította át. Négy nagyobb csoportot különített el (uralkodó osztályok, középosztály, városi proletariátus, illetve egyéb, azaz a családtagok, háziasszonyok), amelyek közül kettő tovább bontott alcsoportokra. Míg a középosztályi négy alcsoportnál (kistulajdonosok; állami és városi közalkalmazottak; magánalkalmazottak; értelmiségiek és szabadfoglalkozásúak) fontos szerepet kap az eltérő jellegű köz- és magánszféra elválasztása, addig a városi proletariátus három alcsoportjánál (ipari munkásság; kereskedelmi és közlekedési munkások; szolgálók) ez nem érvényesült. Ráadásul a szerző a közlekedési (állami) munkásokról már a vizsgálat előtt megállapítja a korábbi szakirodalomra hivatkozva, hogy azok képezték a fővárosi nyilas mozgalom „melegágyát”, míg a főleg faluról származó szolgálók (házmesterek, hivatali küldöncök, házicselédek) esetében leszögezi, hogy ez a réteg nem a munkásosztályhoz, hanem inkább az alsó kispolgársághoz vagy „lumpen proletariátushoz”

tartozik. Az összesítve kilenc csoport közül a számszerű összehasonlításoknál, elemzéseknél csak hat jelent meg: a családtagok (feleségek) vegyes csoportja további felosztás nélkül érthető okokból maradt ki, míg a nem ipari proletariátus mintha eleve nyilaspártinak lett volna minősítve. A foglalkozás mellett, bár nem hivatkozott módon, megjelenik a vallási megoszlás egy adata is, a zsidó népesség aránya az egyes kerületekben.

32 Több szavazókör nyilas eredményei igen közel esnek a Ránki által meghatározott határpontokhoz (15, 25, 35%).

33 A tanulmányban sajnos sok ilyen pontatlanság van. A szavazókörökről először az szerepel, hogy számuk

„elérte a 320-at” (613.), míg a későbbi részadatok 331-et adnak ki (628.). A főbérlők társadalmi összetételét bemutató táblázatban (624.) a kerületek számozásának sorrendje rossz. Az egyes kerületek jellemzésénél pedig egyszerűen kimaradt a VII. kerület (624–628.).

34 1939-ben még Lipótváros és Újlipótváros alkotta az V. kerületet, Angyalföld volt önállóan a XIII.

- 16 -

A tanulmány fő érdeme maga a témaválasztás, a szavazóköri szintű vizsgálat és a választói névjegyzék felhasználása volt. Ránki összegezve a nyilasokra adott szavazatok térbeli megoszlását³⁵ cáfolta azokat a „szélsőséges” véleményeket, hogy a nyilas mozgalom tipikusan középosztályi vagy ellenkezőleg, csak munkásjellegű lenne. Szerinte a szélsőjobbnak sikerült egyszerre megnyernie a középosztály elégedetlen elemeit és a munkásosztály szakképzetlen, bizonytalan helyzetű részét, azaz a mozgalom jellegzetesen

„keverék” jellegű. A fentiek tükrében azonban ezt inkább hipotézisként, első megközelítésként, mint részletes vizsgálattal alátámasztott bizonyítékként kell értékelnünk.

A hatalmas adatfeldolgozás számszerű eredményeit a hiányos adatközlés miatt sajnos sem hivatkozásként, sem a kutatás esetleges folytatása céljából nem lehet felhasználni.

Hosszabb időszakot dolgozott fel Borsányi György 1989-es elemzése a budapesti munkások 1922 és 1945 közötti választási magatartásáról.³⁶ A cím azonban rögtön kiegészítésre szorul, miután a szerző az általa azonosított „munkáskerületeknek”, egészen pontosan ipari munkás és kisiparos kerületeknek a választási adatait mutatta be.³⁷ A forráskezelés nehézségei miatt ugyanis nem választói névjegyzékekkel, hanem népszámlálási adatokkal dolgozott, azon belül pedig a munkásságot az „ipari kereső” korabeli kategóriájával azonosította. Ezzel, ahogy a tanulmányban is szerepel, a munkássághoz kerültek a nagyobb számú kisiparosok és a kis létszámú ipari tőkések is, viszont kimaradtak a kereskedelmi, közlekedési, közszolgálati és mezőgazdasági munkások. A választási és statisztikai egységek eltérő határai miatt, bár forrásai között a lehető legrészletesebb, szavazóköri adatok is szerepeltek, Borsányi a budapesti választási eredményeket, azon belül a szociáldemokrata pártét, csak közigazgatási kerületi szinten vetette össze a statisztikai adatokkal. Emellett az általa kiválasztott egyes nagy

„munkáskerületeken”, azaz ahol az ipari keresők aránya meghaladta a 40%-ot, belül társadalmilag igen eltérő jellegű területek is voltak (például belső és külső Józsefváros), ami az elemzésben kevéssé jelent meg. A következtetések érvényességét, alátámasztottságát mindezek miatt ez esetben is korlátozottnak tekinthetjük.

35 Furcsa módon Ránki a nyilasok legjobb kerületét, Óbudát nem emeli ki. Ezt csak részben magyarázhatja, hogy az eredmények összegyűjtésénél a III. kerületi szavazókörök majdnem fele kimaradt.

36 Borsányi György: A budapesti munkások választási magatartása (1922–1945). Valóság, 1989/1. 87–99.

37 E tanulmány esetében csak a részvételi arányoknál találunk visszatérő hibát, miután a szerző a szavazástól távol maradókhoz sorolta az érvénytelenül szavazókat is. Furcsa módon Angyalföld 1939. évi párteredménye Borsányinál is hibás: az MSZDP 26%-os szavazataránya helyett 38,7% szerepel.

- 17 -

A tanulmány fő érdeme és újdonsága, hogy a szerző felismerte a választási eredmények bizonyos kontinuitását, a pártok, elsősorban a szociáldemokraták kerületi „rangsorainak”

állandóságát a Horthy-korszakban. További következtetéseinél Borsányi hangsúlyozta, hogy a választási magatartást nem csak az osztályhelyzet határozza meg, ezért többször utalt olyan általános és egyedi szempontokra (vallás, nemzetiség, lakóhely, választási helyzet stb.), amelyeket szintén figyelembe kellene venni. Ezek alapján jutott arra, hogy a munkások nem feltétlenül és nem mindig szavaznak munkáspártra, ahogy a munkáspártra sem csak munkások szavaznak. Számszerűen nem vizsgálta, de valószínűsítette, hogy a budapesti munkásság különböző típusai is eltérően szavaztak. A pártok felől megközelítve a szociáldemokrata és a kommunista párt társadalmi bázisát lényegében ugyanolyannak,³⁸ a nyilas mozgalomét viszont mindkettőtől eltérőnek ítélte: véleménye szerint a szocialista mozgalom a többgenerációs munkáscsaládokra támaszkodott, míg a nyilasok a munkásság fiatal, nem szervezett rétegit nyerte meg. Végül megállapította, hogy a munkások gazdasági helyzete és a politikai magatartása között nincs közvetlen összefüggés.

1922 és 1935 között Nagy-Budapest mellett szintén titkos választások voltak a nagyobb, többmandátumos törvényhatósági városokban, így az előbbiekhez hasonló kutatásokra azok esetében is megvannak a feltételek. Jó példa erre Szécsényi Mihály írása, amely a szélsőjobboldal bázisát vizsgálta Debrecenben, az 1935. évi két (rendes és megismételt) választáson.³⁹ A szerző a nemzetiszocialista, továbbá összevetésül a szociáldemokrata párt eredményeit szavazóköri szinten feldolgozta, és térképeken ábrázolta. Miután választói névjegyzékek nem maradtak fent, ezért az egyes városrészek jellegadó társadalmi rétegeit részben a közigazgatási kerületekre vonatkozó statisztikai adatok (például az izraelita lakosság aránya), de főként a korábbi, Debrecen társadalmát, néprajzát bemutató történeti munkák megállapításai, a nyomornegyedek, munkástelepek, kültéri területek beazonosítása alapján határozta meg. A választási és társadalmi jellemzők összehasonlításával a szerző arra a megállapításra jutott, hogy a szélsőjobboldali mozgalom fő bázisa a periférikus helyzetű, gyökértelen városi és agrárproletariátus volt, amely korábban nem kötődött egyetlen politikai irányzathoz sem.⁴⁰ Mellettük a kisiparosok, a kisiparban dolgozó

38 A kommunista párt bázisának megállapításához az 1945-ös választási eredményeket, valamint a korábban illegális párt tagságára vonatkozó más forrásokat használt fel.

39 Szécsényi Mihály: A szélsőjobboldal társadalmi bázisa az 1935-ös debreceni választásokon. In: Rendi társadalom – polgári társadalom 1. Salgótarján, 1987. 367–387.

40 A szerző emellett kísérletet tett az egyes pártoktól a szélsőjobbhoz átszavazók számának meghatározására:

eszerint 1931 és 1935 között a kisgazdákat hagyta el a legtöbb, míg a szociáldemokratákat a legkevesebb szavazó. Azonban nem vette figyelembe, hogy az egyébként általa is említett, 1935. évi 6000 új szavazó

- 18 -

munkások és segédek, továbbá a mezőgazdaságban dolgozók, kisbirtokosok és bérlők között tartotta jelentősnek a nemzetiszocialista mozgalom befolyását. A szociáldemokraták bázisát részben hasonlónak ítélte: a nem állami üzemek és kisiparban dolgozó munkásrétegek alkották, de hangsúlyozta, hogy a baloldali párt vált a város zsidó kispolgárságának és polgárságának tömegpártjává is. Ezt a sajátos helyi politikai pártszerkezet is alátámasztotta, mert a Szécsényi által „polgári ellenzéknek” nevezett kisgazdapárt és Kossuth Párt szavazói nyitottak voltak a szélsőjobb felé.

Szintén a szélsőjobboldal 1935-ös szereplését vizsgálta Vonyó József is, de már nyílt szavazásos területen, Zala megyében.⁴¹ A szerző hangsúlyozta, hogy az ellenzéki Meskó- párt támogatóinak száma a kormányzat korlátozó intézkedései és a nyílt szavazás miatt a valóságosnál kisebbnek mutatkozik, de az elért választási eredményeket ezzel együtt is figyelemre méltónak, és az elemzéshez megfelelőnek tartotta. A párt társadalmi bázisának beazonosításához változatos adatokat használt fel. Összehasonlította Zala és két másik dunántúli megye (Fejér, Baranya) birtokstruktúráját és agrárnépességét, azokat az eltéréséket keresve, amelyek a (párt)választási különbségek magyarázatául szolgálhatnak.

Zala megyén belül járási, illetve választókerületi⁴² szinten vetette össze a társadalmi és a választási adatokat, újításként bevonva a községi képviselőtestületi és az 1934. évi megyei törvényhatósági választás eredményeit is. Végül egy új forrástípus, egy nyilas jelölt ajánlási ívének, az azon szereplő választók foglalkozásainak feldolgozásával jutott arra a következtetésre, hogy a szélsőjobb mozgalmat Zalában (is) a birtokos parasztság legszegényebb rétegei támogatták, míg vezetői értelmiségiek (ügyvédek) és birtokosok voltak.

A választási eredmények térbeli ábrázolása, a választási földrajz tudományága, ahogy láttuk, már a két világháború között megjelent, de aztán sokáig nem volt folytatása. Hubai László 2000-ben megjelent háromkötetes választási atlasza⁴³ részletes adatokkal és kartogramokkal (térképekkel) pótolta e hiányt. E mű a választói magatartásról konkrét elemzést nem tartalmaz, de jó kiindulópontot jelent a téma kutatóinak: a választások

korábbi pártpreferenciáit nem ismerhetjük, főleg hogy jelentős részük valószínűleg 1935-ben szavazott először, miután Debrecenben a választójogosultak száma 1931 és 1935 között több mint 10 000 fővel nőtt.

Mindezért az 1935-ös szélsőjobb szavazókat többségében új szavazóknak tekintő állítása logikusabbnak tűnik.

41 Vonyó József: Meskó pártja Zalában. Adatok a nyilasok Zala megyei szerepéről és társadalmi bázisáról (1933–1935). In: Zalai történeti tanulmányok 1994. Szerk.: Bilkei Irén, Zalaegerszeg, 1994. 277–303.

42 A szerző még nem rendelkezett a csak később feltárt községenkénti választási adatokkal.

- 19 -

hátterének és folyamatának megértését, az induló pártok és jelöltek jellemzőinek megismerését, a választási korlátok értékelését megkönnyítik. Egyben széleskörű összehasonlításokra adnak lehetőséget: egy vizsgált szűkebb terület (település, város, megye) eredményei milyen szempontból számítanak különlegesnek, eltérőnek a különböző átlagoktól (megyei, városi, titkos szavazású kerületek, országos). A választási földrajz megközelítésmódja jellemzi Hubai László azon tanulmányait is, amelyekben a Független Kisgazdapárt, majd a Magyarországi Szociáldemokrata Párt választási szereplését dolgozta fel.⁴⁴ Közös jellemzőjük és újdonságuk volt, hogy a vizsgálat az ország egészére kiterjedt, több választáson, sőt korszakon át, kiemelve az egyes területek (főváros, város, vidék) közötti és a választási szabályozásban (például titkos és nyílt szavazás) tapasztalható jelentős különbségeket. A szerző a kontinuus területi különbségekből kirajzolódó politikai régiókból következtetett az adott pártok mögött álló társadalmi bázisra, a régiók

„közismert” szociokulturális jellemzőire hivatkozva, így a választási adatokat nem vetette össze konkrét szocio-demográfiai változókkal, statisztikai adatokkal. Elemzése szerint a legsikeresebben a fővárosban és környéken szereplő szociáldemokraták fő társadalmi bázisát az ipari munkássága alkotta, s ez a megfelelés nagyobbrészt kölcsönös volt.

Ugyanakkor a munkásságra nemcsak egy párt hatott, s e társadalmi osztály létszámának és belső struktúrájának átalakulása következtében a harmincas években a szociáldemokraták támogatottsága jelentősen visszaesett, főleg a fiatalabb korosztályok körében. Hasonló módszert (is) alkalmazva, az országon belüli területi eltérésekre támaszkodva Gergely Jenő írt a keresztény pártok szavazóbázisáról, kiemelve a fővárost, és ott a Keresztény Községi Párt sajátos jellegét.⁴⁵ A konkrét társadalmi bázis meghatározáshoz viszont inkább hagyományos forrásokat és módszereket használt. Megállapítása szerint a fővárosi keresztény pártot elsősorban a nem-zsidó közép- és kispolgárság, tisztviselők, hivatalnokok támogatták, míg a párttal részben összefonódó keresztényszocialista mozgalom bázisát azok a vasútnál, postánál, köz- és állami üzemekben dolgozó munkások, alkalmazottak adták, akik a keresztény szakszervezetek tagjai voltak.

A választói magatartás, mint külön kutatási téma bekerült az először 1998-ban kiadott társadalomtörténeti tankönyvnek a Gyáni Gábor által írt, Horthy-korszakkal foglalkozó

43 Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza.

44 Hubai László: A Független Kisgazdapárt szavazóbázisának regionális változása 1931–1947. In: Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. Szerk.: Valuch Tibor. 1956-os Intézet – Osiris, Budapest, 1995. 430–443. és uő: A szociáldemokrata párt részvétele a választásokon 1922–1947. Múltunk, 1997/2. 119–145.

- 20 -

részébe, összegezve a történeti irodalom addigi eredményeit.⁴⁶ Már az 1995-ös társadalomtörténeti szöveggyűjteményben⁴⁷ újraközlésre, azaz kiemelésre került a Ránki és Borsányi fenti két tanulmánya, az azt követő tankönyv választási fejezetének hivatkozásai között pedig két kivétellel az eddig áttekintett írások többsége szerepelt.⁴⁸ Gyáni nemcsak ezeket mutatta be, hanem előtte egy rövid összefoglalást is adott a korszak választási szabályozásáról, annak változásairól. Ez az összegzés azonban több hibát, rossz adatokat és abból levont téves következtetéseket tartalmaz, elsősorban a választójogosultak számára és arányára, a nyílt és titkos, illetve egyéni és lajstromos szavazási módokra vonatkozóan.⁴⁹ A kisgazdapárt esetében pedig nem derül ki egyértelműen, hogy a szerző e név alatt az 1920- as alakulatot, a Bethlen-féle (hivatalos nevében még kisgazda) Egységes Pártot vagy a harmincas évek ellenzéki pártját érti, ami később, a kisgazda szavazóbázis elemzésénél okozott problémát.⁵⁰ A választói magatartással foglalkozó tanulmányok alapján viszont a szerző helyesen emelte ki, hogy elsősorban az ellenzéki, s kiemelten a szélsőjobboldali pártok szavazói álltak a kutatói érdeklődés középpontjában. A Horthy-korszak a hegemón kormánypártjainak társadalmi támogatottsága a választási szabályozás, főleg az egyhangú és a nyílt szavazás intézményei miatt sokkal nehezebben vizsgálható, így bázisát inkább negatívan, az ellenzéki táborokkal szemben lehet meghatározni.

Megszokott és új kutatási módszereket is alkalmazott Paksy Zoltán, aki a titkosan szavazó Pécs törvényhatósági jogú város 1922 és 1939 közötti parlamenti választásainak és választói magatartását elemezte, bár nem átfogóan, hanem két különálló tanulmányban.⁵¹

45 Gergely Jenő: A keresztény pártok és a választások 1920–1947. Századok, 1996/3. 613–638.

46 Gyáni Gábor: Politikai rendszer és a választói magatartás. In: Gyáni Gábor – Kövér György:

Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Osiris, Budapest, 1998. 334–

340.

47 Magyarország társadalomtörténete II. 1920–1944. Szerk.: Gyáni Gábor. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995.

48 A tankönyvben valószínűleg Gergely Jenő cikkének „kimaradása” miatt nem esik szó külön a keresztény pártokról, ezzel szemben Hubai László szociáldemokratákról szóló írásának hiányát „ellensúlyozza”

Borsányi cikke.

49 Például az 1938-as új választási törvényt értékelve a szerző azt állapította meg, hogy „lényegesen nem bővült a választójogosultak köre, amely az össznépesség 30%-a körül alakult ekkoriban is”, miközben ő maga is a különféle cenzusok szigorításáról ír. A pontos adatok alapján viszont egyértelműen a

választójogosultak számának jelentős csökkenéséről beszélhetünk: 1935-ben 34%, míg 1939-ban a listás szavazásnál csak 30% volt az említett arány; az 1937. évi választási névjegyzékekhez képest pedig 650 000 fővel kevesebb jogosult volt 1939-ben. A hiba onnan ered, hogy a szerző nem vette figyelembe a jogosultak arányának 1926 és 1938 közötti növekedését.

50 A tankönyvet azóta többször kiadták, de a 2001-es javított kiadásban ez a fejezet érdemben nem változott.

51 Paksy Zoltán: Nemzetgyűlési és országgyűlési választások Pécsett (1922, 1926, 1931). In: Tanulmányok Pécs történetéből 5–6. Szerk.: Font Márta és Vonyó József. Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1999. 219–240.

és uő: Az 1935. és az 1939. évi parlamenti választás Pécsett. In: Tanulmányok Pécs történetéből 10–11–12.

Szerk.: Varga Lajos és Vonyó József. Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2001. 201–226.

- 21 -

Az 1922-es, 1926-os és 1931-es választások vizsgálatánál a szerző a város lakosságának etnikai, vallási és foglalkozási megoszlását az 1920. évi népszámlálási adatok alapján városrészenként vizsgálta, megtartva a keresők korabeli besorolását: különböző ágazatokban dolgozók (földművelés, bányászat, ipar, kereskedelem, közlekedés, közszolgálat), valamint napszámosok, nyugdíjasok és tőkepénzesek, cselédek és egyéb kategória. Ezeket és a külvárosok esetében történeti irodalmat is felhasználva jellemezte az egyes szavazókörök társadalmi jellegét immár saját kategóriáival: polgári, felső- és középosztály; (iparos és kereskedő) kispolgári; (ipari) munkás; bányász; mezőgazdasági munkás; illetve ezek kombináció a vegyes területeken. Majd a társadalmi összetételt összehasonlította a választások szavazóköri és városrészenkénti eredményeivel, amelyek azonban sajátosak: az 1922-ben még négy szereplős küzdelem (kormánypárti, szociáldemokrata, pártonkívüli liberális és keresztényszocialista jelölt) 1926-ban és 1931- ben már csak kétszereplős, mert a kormánypárt polgári egységfrontot hozott létre a szociáldemokraták ellen, a választási korlátozások, magas ajánlási küszöbök miatt pedig önálló liberális lista nem tudott indulni. A levont következtetések ezért érezhetően korlátozottak, s csak alaptendenciákra vonatkoztak. Paksy a felsőbb osztályok kormánypártiságát és a munkásoknak a szociáldemokráciához kötődését állapította meg, de hangsúlyozva, hogy ezek messze nem kizárólagosak, mert jelentős számú „átszavazás”

történt. A munkások egy részének kormánypártivá válását a gazdasági helyzet javulásával, míg bizonyos polgári körök szociáldemokratákra szavazását azok ellenzékiségével és a liberális irányzat hiányával magyarázta. Utóbbi mentalitást elsősorban a város zsidó polgárságához kötötte. A kispolgári rétegeket viszont inkább kormánypárthoz tartozónak ítélte, de jelezve, hogy egyes kispolgári szavazókörökben (illetve a bányatelepen is) az érvénytelenül szavazók száma igen magas, akár 15-20% is volt, ami mögött tudatos szándékosságot, a kormányerő és a szociáldemokraták együttes elutasítását lehet valószínűsíteni.

Az 1935. és 1939. évi országgyűlési választások esetében Paksy már a fennmaradt választói névjegyzékek felhasználásával tudta vizsgálni a pécsi eredményeket. A névjegyzékben feltüntetett foglalkozásokat a statisztikai vizsgálathoz 16 kategóriába sorolta: tisztviselők, vállalkozók, ügyvédek, orvosok, tanár-tanító, egyéb értelmiségi, egyházi személy, kisiparos-kiskereskedő, kisvállalkozó, magántisztviselő, járadékos, altiszt, egyéb alkalmazott, munkás, háztartásbeli és egyéb. Véleménye szerint ezek a foglalkozások a korszakban sajátos presztízzsel bírtak, azaz alapvetően jól határozták meg a választók társadalmi hovatartozását, így összevonva 11 társadalmi csoportot képezett: