TAKÁTS GYULA
Magyar idő
A rózsaszín knosszoszi oszlopok ...
Kék, nagyszarvú bikák s a lepkék kísértenek. A szép déli napok
s hegyem tövében mintha ott is lennék, ahol az idő aranyló szárnya
fénylett és állt a homlokom felett.
Előttem századok magánya
s nevek vésik e bazalt hegyeket...
Vitorlák éke, hattyúk, ludak és lábamnál nagy, sötét bivalyok tapossák szét a hullámzó utat
és földünk ég .. . Tőzeg-parázs ragyog.
Csupán egy makacs fügefa
szólít nyersen és hangja mintha ..'.
Hallgatja hidegen a szilva.
Kéken jegyez a nem is tinta.
Ert, bodzaszín magyar idő!
Bár bokra mintha itt sem állna és mezsgye sincs és szélén se a kő, mely véghely volt villámló tájba...
Egy végvár helyén
Végvár ha volt. . . Ledőlt, de látszik még és ez elég!
A megmaradt torony, e kör kirajzolja az őrködök helyét.
— Vagy nem vagy te is az? —
Költők — ha vagytok —, most feleljetek Vagy zörgessétek, nem láncotok,
kaviccsal tömött fejetek ...
Töretlen
Nincs szárnyam, jól tudom, de azt is, szállhatok!
A börtön tornyából kiléptem s töretlen köztetek vagyok.
KÁLNOKY LÁSZLÓ
Intérieur
A hullámzó tükörben egymást ölelő bútorok, mint vízbe fulladó szerelmesek
álló alakjai. Boltívek homályában látni még a kiapadt vizű vázákban hervadó virágokat.
Arcképek a falon, titkuknak rácsát nem nyithatja kulcs, se kéz. A végtelen álom szobája ez,
ahol örökre megvetve az ágy,
ahol a visszfények egyformán mozdulatlanok nappal és éjszaka,
és a mécses olaja elfogyott.
Emlékszik a szoba ama nászéjszakára,
a réges-régire, a sötétben fel-felhangzó nyögésre, bútorrecsegésre, homályos indítékú zokogásra, mikor lepergett az égről a holdfény
s egy meztelen leány hasának tálja fogta fel a szinte láthatatlan cseppeket.
Egy feketeszőrű férfikéz valamennyit gyors mozdulattal letörölte.
Azután kezdődött elölről a fojtott nyögdelés, a gyermeket nem váró ölelés,
a gyönyör áramát időnként megszakító zokogás, a hajnali didergés
és a feltűnés nélküli távozás
az ellenszenves város esős, borongós reggelén.
8
