B JO T K N W lÆ V E iW
ERDÉLYI-SZÉPMiyBS- CÉH
CLUJ-KOLOZ5V31R-1 S-
A N A N K É
A PO N K O N
Tűnt éveimből egy bús kép kísért:
— A parkbozót a ponkon végétért.
A domb elé hanyatló sík terült.
Téleste rajta ködből tenger ült.
Oly sűrű, moccanástalan ködár, Álomnak tetszett benne a madár;
Mindent nehéz egy-láttatlanba vont, Alá alvadt a föld s a horizont;
Mint hályog ült a messziség szemén, Beléje fúlt az induló remény —
Oly sokszor álltam én e dombfokon, S úgy jött: e táj egy másikkal rokon.
Mit képben láttam annyi év előtt, S szívenfacsart, hogy könnyem vérbe jött:
— Ájult tengerben egy szigetnyi folt, A szirten egybedermedt árnycsoport. . . Szemük az alvadt messziségbe fúr, S a messziség a semmiségbe fúl.
Egészen elszitálta vak sötét, Álomsirály, ha szántja tán ködét.
De fényzászlót egy halk csillag se bont, Hályogba húnyt az ég s a horizont . . . ö k várnak egyre, virradatlan — óh, S én jól tudom, hogy sohse jön hajó . . .
7
A V IN N A V Á R I L A K O M A *
Voltatok-é, voltatok-é a vinnavári lakomán? —
Szívem megkondult, mint harang s indultam a harang nyomán . . . Tavasz volt, ütközött a fű, Szentgyörgy-virág nyílt és kökény, És megvillant a csipkevár szédítő sziklafok szögén.
A vár alatt egy gyönge lány harmattal rózsát öntözött, Megszólítottam, ő felelt s a szava gyöngyként gyöngyözött.
Hangjától úgy zenélt az ég, mint megpendült kristálybura, És szólt: az ottan Vinnavár és vár rád Vinnavár ura.
Alig kongattam a kaput, már szárnyat nyittatlanba tárt, És fürge szolgálattevők hozták az enyhítő pohárt, Álomzenével üdvözölt csillagboltos márványterem, Arany volt ott minden kehely "és minden öltözet selyem.
Szóló szőlő könnyével forrt a rózsaszín kristálypalack, Mosolygó alma kacagott, csilingelt a csengő barack.
És körbe repke ifjú raj zsongott, mint méz körül a méh, Orcájukon szebb volt a fény, mint szent malaszt ha hintené . . .
---S fején tiarás-glória, testén lobogó lángruha, Szemében örök hatalom . . . ott dőzsölt Vinnavár ura!
Szeméből egyetlen sugár, minek is több avagy tovább, Felérepült a balga szív, elébetört a gyenge láb — Rebegtem: üdvözöllek én, mint az örökkön egy királyt!
S ő felkarolt, ölére vett, aranykelyhéből megkínált.
Ittam mohón, ettem mohón s elhittem én az éneket:
„Örök vasárnap a világ, itt sohse érünk pénteket . . . “ Erembe tűz, agyamba tűz .. . s két karba ájult két karom . . . Jaj megfogott, mint vasbilincs, a vinnavári hatalom.
--- És mindig új tál, új pohár és mindig új étel-ital, Űj dal és új vendégsereg és mindje zsenge-fiatal.
És mindig új tánc, új zene, mindig forróbb az ölelés,
És mindig új éh-szomjúság és minden csók még mind kevés — Zengő kacajban jár körül közöttünk Vinnavár ura,
Körötte száz apródfiú, mosolyuk tündöklő-fura,
* Vinnavárról tartja az ungmegyei nép, hogy annak ördöngős ura pompás lakomával, ajándékkal halmozta el vendégeit, de a várat elhagyva, azok szörnyű éhséget éreztek és kincseik hamuvá váltak, mert minden, amit élveztek és kaptak, szemfényvesztő csalás volt, ördögi praktika.
8
És mindje vékákat cipel s a véka színig színarany . . . Felkacag Vinnavár ura: „Ide boldog, boldogtalan!
Töltsétek színig zsákotok, kötényt, zsebet és zsebruhát, Sírig megemlegessetek, az örök Vinnavár urát!
Kakas kiált . . . az ég fakul, csillag vakul, siessetek, Az éj lejárt, de itt a kincs, örökkön emlegessetek !“
És térdre hullt a balga nép és balgán térdre hulltam én,
És minden ajkon hála kelj és könnycsepp mindünk két szemén:
„Szegényen s éhesen jövénk, lakottan s rakottan megyünk, Hozsánna Vinnavár ura, urunk, királyunk, istenünk !"
Kacagott Vinnavár ura, kacaja csengett, mint a kés:
„Másé az új nap, új öröm s újfent a vendégeskedés."
De míg a kapu ránk szakadt, ajkunkról hála gyöngyözött, Lent vén szipirtyó vihogott és vérrel tüskét öntözött.
„ H ih i. .. hogy szolgált Vinnavár?" fogatlan ínye vigyorog, Hangjára felnyög fent az ég, mint messzi mennydörgés morog.
Megyünk, de tagunk, mint ólom, bár mintha könnyebb vón batyunk, A szívünkön nagy szívfogás, de hallgatunk, még hallgatunk . . . ---Együnk sóhajt most, s lopva néz, a másik félénken kitör:
„Annyi aranypohár után, s oly égedelmes szomj gyötör."
S a harmadik: „H a két napon nem ettem vón, úgy éhezem."
A negyedik: „Lábam nehéz, mindjárt letör a két kezem . . . "
És megvonaglik minden ajk és minden orca kínba ráng, Falat kenyérért, korty vízért esd száraz ínyünk, szomjú szánk.
S kibontva könnyülő batyunk . . . óh szemfényvesztés, iszonyú!
Minden arany kopott kavics és minden drágakő hamu . . . Gyomrunk üres, batyunk üres, s üres szívünk majd meghasad, És fentről Vinnavár ura tombolva, őrjöngőn kacag.
S kiált: „Bohók, bohók, bohók, bénulva kong a szívetek, Kiloptam onnan egy rugót, amíg ölepiben ültetek . . .!“
S nyittatja újra a kaput, toborzza az új híveket,
S mi hasztalan lelkendezünk, szemük vakult, fülük siket — Mert írva van: mindenkinek terítnek egyszer Vinnavárt, Megnyitják érte a kaput, megtöltik érte a pohárt.
Fölbúg szívében a harang, tapossa a harang nyomát, Hogy végiglakja és lakóija a vinnavári lakomát.
9
A LÉLEK SZONETTJE
— Olosz Lajosnak —
Vannak fehérbordájú könnyű lelkek, Ezüstvitorlás szélparancsot esdők.
Víg szélparancsra lenge táncba kezdők, Kik gyöngyuszállyal száz új útra lejtnek.
Hajó-lelkek; az élet ringva bennek:
Akad virágos holtjuk is, de ritkán, S keblükről őt hullám közé taszítván Megkönnyebbülve új örömbe mennek.
És vannak templom-lelkek. Ó-szilárdak, Örök sziklába vájt boltív alattuk, S oltár alá veszik száz szent halottjuk.
Helyhezfagyott, elárvult néma kripták — Idegen élők borzadnak, ha nyitják:
Tudják, a holtak itten visszajárnak . . .
io
JUBILEUMRA
— A Bethlen-kollégiumnak — Mikor anyánk először elbocsátott,
Ügy monda: „Most már ő lesz az anyátok, Tudásban sok-száz tejtestvéretekkel
Fehér ölében együtt nőjetek fel/*
Fehér anyánk! Ünnepre hívó szentély!
Ma mindnyájunkért újra elüzentél, Beh szép is volna: büszke életnyárban öledre futni, kéz a kézbe, hárman.
De csak belépek a kitárt nagyajtón.
Fehérlő bolt alatt fejem lehajtom, Ajkamra nehéz, csukló ige szökken:
„Anyánk! Ma hozzád én panaszra jöttem.
Nézd, itt vagyok s csak egyedül vagyok!
---Az egyik bujdosó, a másik rég halott/*
I I
ANANKÉ
— Sándor emlékének — Hatévesen már prédikált,
— Anyánk köténye a palást — Tízévesen sárból kigyúrta Az ezredéves kiállítást.
Tizenkét éviben regényt írt, Beszélőgépet komponált, Volt aztán képíró, vegyész, Tudós, ki új nyelvet csinált .. . Tanított, iskolát nyitott, Drámát írt, s játszta jómaga, Scját nótáit muzsikálta, Hogy jött a vágyak korszaka.
Petőfit adta serdülőn,
S fejébe szállt mártír Kossuth, Zöld diáktüntetéseken
Bősz sarkától nyögött az út . . . És énekelt és szónokolt, És izzadott és fabrikált — Hittük: a bíborlobogóval Várja az életbarrikád . . .
— Én csak bubáztam, néha sírtam — S a sors, a vak kockavető
Félszeg vakot-hatot vetett, ölemből a bubát kiverte, S szememből a lánykönnyeket.
Riadót rikkantott reám, A barrikádra taszigált, Befogta harci szekerembe A pirosszárnyú paripát,
S a lobogót, a lobogót e Babusgató kezembe nyomta:
— „Előre, leg-előre, hé!"
Kajánul és kacagva mondta, 12
— „Neked vihart, csengő csatát, Mely glóriáz és összevérez . . . ’ Neki csak egy fehér cseresznyefát, Fejfául elcsuklott fejéhez/*
13
SEHEREZÁDE HIMNUSZA
— Seherezáde, fényes gyöngyalak, Én tégedet sohasem hívtalak.
Bennem jöttödhöz-bízó hit nem élt, Te jöttél hozzám, mint sohsem remélt.
És furcsa játékot kezdtél velem, Ágyamhoz ültél egy mély estvelen, Megcsókoltál, mint kedves kedvesét, S elindítottad végtelen meséd . . .
— Seherezád, én szultán nem vagyok.
Keblem alatt hervadt lányszív sajog, Megfoszlott álmok pókhálója rajt.
Nem tervei az fejedre szörnyű jajt, Nem féltheted te tőlem életed, Pazar meséd hát mit mesélgeted?
Mesével mért altatsz, mit költögetsz, Egy mesét másba minek öltögetsz?
— Seherezáde, mit akarsz velem?
Nyugtot nem hagysz se nap, se éjfelen, Pedig nekem egy kell : a nyugalom ! A pillám két csepp alvadó ólom, Tehermart vállam összerogyni vágy, Kezem lehull, mint két halott virág, Minden tagom bírhatlan szörnyű súly, S a te meséd apadhatatlan új . . .
— Seherezád, makacs Seherezád, Ne nyomd fülemre mézbeszédű szád, Elég volt már a meseszó-robot,
Eleget voltam hallgató rabod.
Eleget voltam tölcsér, melyen át Másoknak szűrted szűz mesék borát,
Kimart, kirozsdáit, bús tölcsér vagyok, Seherezád, aludni akarok!
14
— Seherezád, furcsa Seherezád,
Mi van veled . . . nem ismerek ma rád.
Mézöntő szájad torz mosolyra ráng, Álomszemed lidércszín csalfa láng.
Napfényhajad naphomlokod körül Ezer sárgás kígyóba göndörül,
Vigyorgón kezdődik meséd, az új . . . Seherezád félek, hozzám ne nyúlj!
— Seherezád, szörnyű Seherezád, Hisz mint a vámpír, fúr belém a szád.
Szíjkép tekergőz rám hajostorod, Csókoddal orvul éltem kóstolod!
Szúvasra szívod csontom, testemet, Agyam bolondos kórság este meg — Álomkehelyt adsz, füstöt, párabort, S véremből ülsz cserébe szomjú tort . . .
— Seherezád, óh jaj, megfulladok! — Tested alól mint gyík kisurranok.
Most rámveted lobogó tincsedet,
Hogy ruhám lángbimbókkal hintse meg!
De ajtót tépek, éjbe táncolok, Testem körül kibomló láng csorog,
Futásom, mint az őrülté, szilaj — Lángköntösöm lobbantja vak vihar . . . És lánguszályban lábam míg bokáz, Seherezád rikoltva hahotáz:
— Dicsőségemtől gyúlt fel köntösöd, Verejtékeddel hírem öntözöd,
Terebély lángid földtől mennyekig Seherezád hatalmát hirdetik.
Tőlem rohanva égőbb lángra kelsz, Átkodban himnuszt rólam énekelsz.
Pártába fűzöm lelkedből a jajt, Koronám gyöngye ajkadról a tájt, Szívvéredből sikoltó buggyanás Az én fejemre költ szent áldomás!
15
— Cérnára kötött légy, láncfogta eb:
A te rabságod százszor teljesebb.
Magad — nincsen tűfok, amelyen át Az életből halálba váltanád.
Megbénulsz, hogyha tőrért nyúl kezed, Fele útján a mérget leteszed,
Szíved a vízhaláltól elremeg, Tűzből kihoznak végzet-istenek,
Fegyver nem fog, ki nem kezd semmi kór Utadba villám nem vág semmikor —
Virrasztanod kell át az életen,
Tenger mesém míg mind kiönthetem .. . Mert aki egyszer bírni merte titkom, Szolgám marad, míg összetiprom!
16
A CSILLAGOKHOZ
. . . Ök csendben úsznak fent a kék vizen, A sugártollú, hívesgőgű hattyúk,
Óh, mennyi estén vánszorogtam én Oly rútan, mint a kerge juh alattuk.
Cipeltem zsák gyanánt a bánatot,
És verte sarkam, mint kölönc, a szégyen, Bősz hallgatásom jobban jajgatott, Mint tajtékban kibuggyanó beszédem.
S olykor kemény, dühödt farkasszemet Értetlen néztem én a csillagokkal:
Ök csendben úsznak fent a kék vizen, Nincs lelkűk s boldogok rideg magokkal.
Egyik se vádol és egyik se kér,
Megy és ragyog és nem tudod, mi lakja — S téged kiráz a visszanyelt panasz,
A visszanyelt vágy háborgó salakja.
Óh, hogy sebzett a szeplőtlen sugár,
Hogy gyűlöltem közömbös gőgjüket még, — S egy éjjel vad tréfára izgatott
Az irgalmatlan, hattyúszép süketség.
S mint a királyleány, ki más híján Kályhát nyitott és abba mondta kínját, Nehéz szavakkal meggyötörtem én Az égbolt csillaghímes baldachinját.
És akkor, ott, a csillagcsúfoló, Szentségtörő, mezítlenlelkű percen Láttam: a hattyúk gőgje elpirul, És sugártolluk szánva összeberzen.
És fölserkent a rezge szembeszéd, Amelyből értek immár mindhalálig — A gőgöm lassan tündökölni kezd, S a sorsom lassan csillagsorsra válik.
— Óh, hattyúraj, érctollú, égi nép,
Ki oly csudán szállsz, hogy szálltod se látni, Nem borzolod az égnek kék vizét,
17
S buktodban is csak lánggal tudsz kiáltni, Magadtartása egy és mindörök:
Szépségpáncélban távoli titokság, Mint lecke szállt le rólad énreám A tündérfénnyel káprázó konokság.
Te tanítottad a fehér mosolyt,
Mögötte könny vagy üdv, elfér akármi, Te tanítottál: széteső magam
Keményre gyúrni, ércre kalapálni.
Kék hídon járni a világ felett, Csak önnön, kényes utamat vigyázni, Magamba nézvén: látást lesni meg, Magamba hallgatón: próféciázni.
18
FEHÉR ÉNEK
Fehér lovam, jerünk, Fehér öröm velünk!
Hadd táncolunk, hadd nyargalunk, Megérkezett fehér nyarunk.
Fehér szél küld fehér zenét, Fehér rügy nyitja halk szemét, Fehér felhők szitája reng, Fehér csillaghullás kereng, S a fehér milliónyi szikra:
Ég öléből cikázó ikra.
Fehér lovam, jerünk, Fehér öröm velünk!
Fehér teremtés magva hull, A földön pázsittá mohul, A lenge fákat íme nézd:
Nem állják még a magvetést, Mint szűz először-asszonyok Rázzák és rejtenék magolj, És ájult csittulásba vesznek És hófehér teherbe esnek.
Fehér lovam, jerünk, Fehér öröm velünk!
H a héthatárba kaptatok, Fehér fűből kapsz abrakot, * Fehér csillaggal teliszőtt Fehér bársonyból térítőt.
Körülcsókol fehér vihar Fehér nyarunk virágival, S ha fürdet fehér permeteg, Fehér pillét ha kergetek, Fehérszín gyöngyöt pergetek:
Megejt a fehér fergeteg — Egy pille ajkamhoz tapad,
19
Egy gyöngyszem fürtöm közt akad, Egy bimbó ujjam közt szakad — Lelkem fehér kehelyre nyillad, Belécsókol fehérke csillag, S foganva fehér terhemet,
Szülök fehérszép gyermeket — Fehér lovam, jerünk,
Fehér öröm velünk!
S ha más utunkon felkacag, Hogy fehér lelkünk álma csak, Fehéren sóvár áltatás,
Fehér tüzekbe vágtatás, Szűzen-fehér megáldatás.
Szűzen-fehérlő csókcsata, Szűz-fehér csókok magzata — Piros nyárból csak egy mosoly S fehér légvárunk szétoszol, És mind a fehér nyár-csoda S fehér üdvösségünk oda . . . Fehér lovam, mi így vagyunk, A tél nyarunk, az éj napunk, S az’álom kenyerünk — Fehér lovam, jerünk!
20
M Á R T ÍR
— Megmondtam néki: hogyha pisszen . . . Még olyat nem látott az Isten!
. . . Kolonccal húztam volt a torkát, A pincébe ostor alatt botorkált.
O tt vézna kezét gúzsba tekertem, Rothadatlan cölöpre vertem.
Mindennap lejártam . . . nem kegyelemre, Csak vérfagylaló fegyelemre,
Amíg az esküt vérrel túrta, A törvényemet megtanulta . . . S ma újra szisszent!
Sebeihez hívta az Istent —
— A lámpát, a kulcsot, az ostort!
Ilyet, mint ma, még sohse kóstolt.
Vinnyogj csak! Én is üzenek, A köszörűvel nyisszenek.
A kés, a kés hogy élesül, Toros ünnepre fényesül!
Eláslak az ászok alatt, Többet ne cégérezd magad, Ne nyögd utcára szégyenem!
És nyöszörög: S ha élve nem . . . ! Leszek láncos kísérteted,
Ki szégyeneddel csörgetek.
Nem hallgatok,
A szemedből kijajgatok, Bélyegnek hordasz magadon, Kiülök kényes nyakadon, A válladat meggörbítem A gőgödet letörpítem, Az álmaid megfékezem, A verseid megmérgezem.
Pásztorórádba mételyt dobok, Hogy sír a véred s- nem lobog —
21
Mert rajtad hazudik a páncél, Mert kár a rámrakott láncér’!
Mert nem lesz súlyos az ászok, Síromból sírva kimászok ! Lelkedből lélek:
Amíg élsz, én is élek.
Mert én te vagyok és te én, Néha szomorú, néha szegény:
Feledben panaszos, gyönge vagy, Lelkedben annyiszor könnybe vagy!
Ha gyötörsz, félmagad gyötrőd, Kacsodat veri az öklöd.
Mert néha, mint sas vagy, mint bika, De néha házatlan csigabiga,
Mert néha Isten-ostora, És néha egy kis ostoba;
Ma égigérő fa, — holnap Reszkető csipkebokor vagy, Illat: szelek játéka,
Búvó leveli béka,
Csöpp tűz, mire illik a véka . . . Félig félkeblű amazon,
Félig alázatos hajadon, Óh ne tégy csorbát magadon:
Óh, engedj engem szabadon!
22
KŐTALÁNY
Ahol mi laktunk, nem volt promenád.
Kertünk fölé a temető sötétlett, Borostyánsűrűn, kőrisfátylon át Kikezdett kripták homlokboltja kétlett.
Kék íriszek közt, zengő méhezajban, Örökzölddel setét sírok során, Ott játszadoztam későn vagy korán A kert felett, a fűbefúlt hegyaljban.
Ismertem minden dombot és keresztet, Faragott fejfát, ormos oszlopot.
Tudtam a kőhalálfej hol ijeszthet, Ha alkony jött s rá tűzlepelt lopott.
Egy márványlaptól — mélyen volt bedőlve Két vasperec rajt, rozsdamart, setét — Óh féltem, mintha ajtó vón’ a földbe, S találgattam titkon történetét.
Mikor a nap, az óriási kanna, A földre gyémántzáport öntözött, Surrantam, mintha gyenge gyík suhanna, Virágos, arcigérő fű között.
A márványajtót úgy el-elcsodáltam, Míg ujjam írásán betűzve járt — A kőn se év, se név, csak ennyi állt:
— Amit kerestem, azt sohsem találtam — Nem tudta senki már, kié a kő,
Virág se, könny se áldozott felette.
Nem tudták azt se, férfi volt-e, nő, Ki földi ajtajára ezt verette.
Nem tudta senki, mit jelent a szó, Nem is próbálta, hogy nyitját találja — És útrakeltem, lettem bujdosó,
És nem gondoltam többet én se rája.
*3
---Húsz év után. Halk őszi alkonyat.
Fent útrakészülőben épp a fecskék .. . Fák halántékán őszült lombfonat:
Szövögetik nyúlt árnyak már az estét.
A kőhalálfej sápadt glóriában:
— Én Istenem, ha félnék tőle még! — Van nála rosszabb, szívem tudja rég . . . Köszöntöm némán, meg se ing a lábam.
Tovább. Fejem csöndben szegül a földre, Járatlan fűtenger borul alám.
Egyszerre — elmohulva rozsdazöldbe — Rámnéz az elfelejtett kőtalány.
Óh, nem talány . .. bús értelemre váltan Szívemre döbbenetként rávirrad,
Hogy jó lesz nékem is e sírirat:
— Amit kerestem, azt sohsem találtam -
z
2 4
A KERESZT ELŐ TT
Valaki egyszer Krisztusa elébe Ily szókkal járult imádság helyébe:
„Uram. Én értem, mit üzen a péntek:
Imádkozni értük, kik nékünk vétnek.
Tudom, mit mond a bűnösasszony-példa:
Fölemelni, ki elesett, ki céda.
S hogy ördöngősből istenest csináltál, Hogy kődobónak kenyeret kínáltál . . .
— És ládd Uram, én felvettem a vértet, Mely a te gúnyád és harcoltam érted.
A kővel szemben kenyérrel kiálltam, És méregért piros vérem kínáltam.
S bár vissza kő repült, fekete átok, Napnyugtán szóltam mégis: megbocsátok.
Reggelre ismét új kényért szereztem — Én Krisztusom, beh hányszor újrakezdtem!
— Ismersz te is vesztett csatát. Egy éjjel Árul el Júdás és tagad le Péter;
Kikért jöttél, keresztre ők veretnek,
Tamás nem hisz szavadnak, csak sebednek . . De megváltottaid vájjon ha holnap
Megint ördöngősök módjára szólnak?!
H a Magdaléna nem kísér halálig, De estveiig újból cédára válik?
25
Ha minden magvat, amit elvetettél, Sziklára sodort volna egy veszett szél, Ha szájad minden szent igéje meddő, Elad s elárul mind a tizenkettő?!
. . . Amikor véres könnyeid peregnek, S aludni tudnak ők, akik szeretnek, H a nem jön angyal, homlokod simítni,
Se szombat éjjel, sírodat kinyitni?!
— Én Krisztusom, Hozzád leszállt a Húsvét, De nékem új s új nagypéntek jut ismét!
Mindenik hajnal új csatát ereszt rám, Mindennap újra hajt az én keresztfám!
. . . S ha lelki sírba, tetszhalálba fekszem, A kőajtó alól meg nem menekszem,
Míg ki nem döntöm két szegény kezemmel, Nem jön segítni sem Isten, sem ember!
— Taposó-?jószág hogyha körbe trappol, Magot csépel ki s új remény kel abból;
De énelőttem csak a céltalanság, Akárhogy tartsam példáid parancsát.
Kikhez jó volnék s kiket jóra vinnék, Ök megmaradnak, akik voltak, mindég.
Csak kősziklára, sivatagba vetni, Óh, elfáradtam hasztalan szeretni;
És lábadhoz lehullok most kiégve:
Mondd Krisztusod, e vergődés mi végre ?“
2 6
— Valaki egyszer imádság helyébe Ily szókkal járult a kereszt elébe.
Fent elsápadt az égi mennyezet, S a megfeszített Isten könnyezett.
27
I R G A L O M
EMLÉKÜL
— Néhai Herepey Gergelynének —
Te messze vagy — sok év gyűlt meg közöttünk, Folyó dagadt, felnyúltak a hegyek.
Nem is tudom, sírt néked hol vetettek, Sírodhoz mégis gyakran elmegyek.
Láb nélkül menni régen megtanultam, Borongó kedvem koszorút ha küld;
A lélek el nem lankadó zarándok, Mikor virágja hajtott s könnye gyűlt.
Sírod lábánál gyakran ül a lelkem, Köztünk a föld, köztünk a szemfedél — S a föld alá, a szemfedél alá nyúl Lelkem egy csókra drága kezedér’.
Kezed kézen fogott volt engem egyszer, Mikor mentem, mint senkitlen vakok — A sápadt kígyó leste már a léptem, S nem tudtak rólam fent a csillagok.
31
KEZEK
Nézz kedvesed kezére:
Hol láttad ezt a szépet?
— Holnap tán másra téved.
Nézd gyermeked kacsóját:
Fogózva fog ma téged.
— Letépi majd az élet.
És nézz anyád kezére, Legyen bár csont a földben,
Ha bántnak: összezörren.
32
ELÉGIA
Tavaszeső dobbant az ablakomra, És rámüzente: itt van április . . . Most ifjogatja télfehér bozontját
Otthon az erdőörvös agg Pilis.
Diákok hírelik: ibolyát kaptak Vasárnap künt a Bükkös-Laposán.
Házunk felett a kőszegésű gruppban Kidugta orrát sok jácintkocsán.
. . . A grádicson egy öregasszony indul, Szőttes kötény .. . zsubé . . . parasztkalap.
Kezén szotyor, — gereblyenyélt szorongat És kicsi kapát balhónalj alatt.
Megy a mezőkre, mint hű ápolónő, Kit lábbadó betegje esdve hí,
Hogy rajta ezer gyengéd jót műveljen, Fésülje és tisztát adjon neki.
. . . Hogy rendezi, öltözteti a földjét, Hogy készíti tavaszi köntösét!
Itt gödröt ás, elföldeli az áldást, Ott járogat s szélszárnyon hinti szét.
Öntöz, kötöz, kapálgat és gereblyél, Megtörli olykor hervadt homlokát — Itt kél a legszebb pompa a határban:
Csudás csokrokkal hímezett brokát.
Óh, mennyit ápolgattad, mennyi éven, Szent öregasszony, már a kerteket!
De kerítetlen földben, messze alszik, Ki kedvesebb volt mindennél neked.
Palástot izzadsz annyi pőre rögre, S a síron, mely alig néhány tenyér, Hová térítőnek lelked takarnád, Pásztor tapos és déli nyáj henyél.
Kezed, melyből a mag megáldva perdül, Szemed, melytől a rügy nő látomást,
3 33
O tt egyetlen fűszálat nem fogantat, El nem öntözhet egy könnyhullatást.
Cifrázod az élőknek örömére Az élők örömszellős kertjeit,
S csak néha mondod: egyszer hátha mégis . . » S a hangod, mint imánál, oly szelíd.
Fel kell, hogy íródjék az égi listán, A jólimádkozók imáihoz
A minden imák közt e legszerényebb, S egy szent zarándokutat áldva hoz.
Édes anyám, igen, majd üt az óra, S az ég egy ennyi vigasszal megáld:
Hogy kicsikapát foghass és gereblyét, S kedves fiadnak sírját megkapáld!
34
K L ÉN APÁM
— Erdélynek — Az én apám tudott jól franciául S Bázelben németeknek prédikált.
De mikor elment Szolnokdobokába, Román szótárt vett és grammatikát.
ö t éve nem volt ott a nyájban pásztor, És sok magyar feledte már szavát — Kallódó lelkűkért apám a kátét Románra fordította át.
Zsidók is éltek ott. Buzgók s szegények.
S az én apám zsidóul is tudott.
S jöttek hozzája nagyszakállú vének:
Hallgatni az ótestamentumot.
Mint gyermekek ülték körül apámat, Bár harmincéves hogyha volt csupán, És olvasott és magyarázott nékik A Szentírásból az apám.
A földesúrnak volt egy kis leánya S apámhoz így szólott a földesúr:
„Hittanból is készítsd vizsgára őt, Nem hagyhatom, hogy elmenjen hazúl.
Hogy nem híved? Add rája paroládat, Hogy azt tanítod, amit megkíván K átéja/1 — És a zárdában jelesre Vizsgázott le a kis leány.
Az én apám úrvacsorát ha osztott, S hazakerült a rész, mely a papé, Üjból terített a szent maradéknak:
„Nem a miénk — így szólt — az agapé,
3’ 35
Hanem azé, ki valamennyiünkért Egyforma kínnal szűrt és aratott/' S mindnek, ki aznap a küszöbre lépett, Italt kínált és falatot.
Az én apám, mielőtt sírba szállott, Egy sor ártatlan hajnalkát vetett.
Az örök hajnalt hozták a virágok És elvitték a földi életet.
S halottnézőbe a ravatalához Eljött egy sohsem látott idegen,
Megállt a lábánál s azt mondta nékünk:
„Krisztus járt benne idelenn."
És bár az én apámat sírba tettük, Azért ő meg nem halt, én jól tudom.
Csak az üvegcse tört el, ám az illat, A lélek jár kötetlen-szabadon.
Isten kiskertjét őrzi s az virágzik Abban, ki gyűlölettelen szeret — És száll apám közöttünk, mint a jó szél A jó vetés felett.
36
KATONASÍR
— Csorna Feri unokaöcsém emlékének — A Dancurás felett gyopárt kerestem, — Szemem elbotlott törpe léckereszten.
A léc körül sok sárgalángú kosbor, S nefelejcs-bársony, ezercsillagostól.
Egy bádogszám s két dátum állt a lécen, S egy név, nekem oly idegen egészen,
— Franz Zrim. — Nehézkes akcentusba csengett, Azt sem tudom, merről, miféle nemzet.
S azért mégis, döbbent szívvel megálltam, Találkozónál, mit nem híve vártam.
. . . Lelkembe csókolt hirtelen az emlék:
Tizenkilenc lehettem s ő tizennégy.
Nagy meghittség a függönyzött szobákon, Az öregeken délutáni álom.
Félszeg mosoly közt ajkán szók osontak:
— Mért születtél nagyobbnak és rokonnak?
. . . Sok év . . . a fehérvári állomáson.
Zászlók . .. zöld ágak . .. ember, egy a máson.
Magát földhöz verő asszonyi népség, Egy ifjú arcon nagy, kietlen kétség.
Mozdonysikoly .. . Szeme szemünkbe szánt még:
„Soha se láttok", visszanézi ránk még.
H at hét se múlt, cél nélkül, dőre harcon — . . . Pár sziklatömb a sírja, fönt a Karszton, S akik valaha sírjánál elmennek,
Ily árvának nézik s ily idegennek.
De az ő lábát jól be sem fedezték, Két hű kezét a keselyűk sebezték, Zápor szapulja feje szőke selymét, összeesném, ha így sírjára lelnék.
— S itt ezt a sírt az Isten bévetette, Aranyuszályt húz át a nap felette, A patak idesír az örökestig . . .
Oly megbékült, oly boldog sírnak tetszik.
— Tán vigaszul hozza elém ma Isten,
37
Hogy torz sejtésre szép kendőt terítsen.
Egy árva sírért árva sírt mutatva:
Fedetlenül az idegent se hagyta.
Hogy az a másik épígy alhatik Isten gondján, az Ítéletnapig. —
38
BÚCSÚJÁRÁS
És újra láttam régi halk szobámat — Az ablakok mögött a régi bánat.
Terülni hívtak régi renyhe székek:
Hallottam szárnycsapását húnyt meséknek.
Az ágy az árnyban lassan fölfehérlett:
Szívembe szólt a régi álomélet . . . Vállamra hullt a nehezült folyondár, És meghajoltam én a régi gondnál.
Rá könnybesápadt mind a régi álom, És rámszakadt a mea-culpa járom — . . . Aranyt a régi lámpa selyme hintett, A régi Krisztus akkor rám tekintett.
Rámnézett hosszan, mégse szemrehányón, S kigyúlt az áhítat a régi lányon.
— Óh Krisztusom, te láttad annyi évem, Előtted sírni nem köt semmi szégyen.
Tekinteted szelíd búval jelenti:
Hogy jól tudod, mit nem fog tudni senki.
Hogy füled hallott, szemed mindent látott, S hogy szíved nekem régen megbocsátott.
39
IRGALOM
Ki soká nem borul emberi vállra, Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra, Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Ki soká nem örvend az emberekkel, Egyszer a kertben harmatkora reggel Megérti, mit csíznek a csíz üzenget,
S mit a szél ujja az ágon kipenget.
Ki soká nem olvas emberi könyvet, Az megtanulja, mit a felhők írnak.
Ki soká nem lát egy emberi könnyet, Azért az esők patakokat sírnak.
Ki földi csókot immár sohse kóstol, Arra az ég lehajlik csillagostól,
S megérzi egyszer, hogy az Isten szája Csókol a napban le reája.
40
KI TUDJA
— Bitay Annának — Ki tudja, egyszer megriad a tél — És akkor utat szárászt még a szél.
z Ki tudja, egyszer feltisztul az ég — S meglátod majd, hogy még a régi kék.
Ki tudja, egyszer a rügy is dagad, És újultán nem sírod el magad.
Ki tudja, egy rögért újjad lenyúl, És érzed: forró. Érzed: porhanyul.
S aztán szívedre hullatod kezed, S hogy indul, mint a rög, megérezed.
41
TALIZMÁN
Gyermekkoromban, vízkeresztkor Utunk volt át a Kőközön.
Az utakat fehérbe ölte Félmétermélynyi hóözön.
Fölénk feketültek nagy erdők, Sziklák lihegtek, odvasok, Éjfél felé vonyítni kezdtek A Bikaszöktetőn az ordasok.
Bátyám csengőt nyomott kezünkbe, Maga fáklyát lobogtatott.
— Mint garaboncás villámkocsikája, A szánunk úgy roboghatott
Bévül a füst, a cingilingi Vetette rőt varázskörön, S szívünkben égre vihorászva Kinyílt viharszilaj öröm.
— Lásd, máma épp húsz éve annak . . . Üj Kőközöm van, új telem.
Bátyámat „elnyelé a birgej“,*
Rokonszív egy se ver velem.
S a zúzba fúló szurdokokban Oly rendítetlen ballagok, Kicsin tanultam, mit kell vinni:
Egy csengőt, meg egy csillagot.
Emlékeddel, aranyfiam te, Lábam elébe fényt vetek, Rólad gyöngyöző énekekkel Magam körébe csengetek, Tündérkörömben táncba lépek Ordító ordas éjszakán,
S fittyet hány ráméhes csikasznak Piros vérem, fehér bokám.
* birgej = sziklasír.
42
HATALOM
Ha én akarom: házatok felett Az ólomöblű felleg széthasad, S az epeszínű égen átalütvén A derű nefelejcse kikacag.
Egy messzekószáló fehér galambnak Az ereszaljatok eszébe jut,
Társat keresve kiröppent fölétek Pár békeszín, kezes galambfiút.
H a én akarom, házatok előtt Megrázkódik a fekete bokor,
És rózsaszínű májusfának áll Ajtótokhoz, hajnalhasadtakor.
Arcodba nyúl egy ága babra újjal, Pirosra írja sápadt képedet,
És könnyű lesz a lépted, mint a szél, Ezer manó segít meg tégedet.
H a én akarom, félénk asszonyodnak Jó szókat adsz, szívét megépíted, öledbe vonod síró kisleányod, S szivárványszín mesékkel békíted.
Oly jó leszel, mint egy darab kenyér, Oly boldog, hogyha én úgy akarom, És nem kell hozzá több egy mosolyomnál, Mert én vagyok a Hatalom.
43
SAPPHO A SZIKLÁN
— Reményik Sándornak —
. . . Fehér gyapjúruhámon ma nincs öv, nincs aranycsat, De remekbe redőzte legkönnyebb ujjú lányom,
Hajamban nincs egy hajtű, koszorúd éke van csak, Gyűrűtelen kezembe csak szerszámod ha szánom, lm, az elárult asszony, megcsúfolt koldus úrnő, Kinek önnön szemét kezével kéne verni:
Mint győztes hadvezér, szined elejbe úgy jő, Fehér örömű isten s nem átall énekelni.
— Lásd, palotám mögöttem idáig néz vakítva, Illattal int a kertem, cselédim idesírnak, A tengeren előttem a lopakvók ladikja, Elérné őket éle hitványabb szolganyílnak.
De megcsókoltam immár a küszöböt és vissza Nem nézek és előre nem küldök semmi átkot — Pillám felszikkadott már, a pillantása tiszta, S csak téged lát kegyesnek szemem, a látva-látnok.
Nem mondom: rám is ömlött az istenek szarúja, Aphrodité is ejtett néhány késői rózsát, — De kincseken, ruhákon nem szűnt szívem borúja, S a szerelem öléből mételyre vált a jóság.
De akit, fényes isten, bölcsőm mellé te küldtél,
Az nem hamisan csókolt s hű csókja megfogamzott — Neked legyen dicsőség, ki akkép könyörültél,
Hogy lelkemből az ének, mint tűzbokor kilangzott.
. . . S hogy lábamhoz lapultak dalomért földi szolgák, Szelíd lánynép hogy érte rajként körülimádott, Hogy habzó nektár mellé víg istenek dalolták, Óh, áldlak érte — mégis, másért légy százszor áldott.
Mert jaj, hamar fordulhat az égiek szeszélye, S min embernép hévül, elszállhat, mint a pára, És minden foly a földön, tüzek, vizek veszélye
Vetheti büszke dalom örökös éjtszakára.
Mely gyilokjárt szíven egy sóhajnyit se könnyít, Nem kétes örökhírért buggyan ajkamra hála,
De jobb kegyelmedért dicséretem elömlik:
44
Hogy bő igéket adtál a magam vigaszára!
Légy áldva, Kegyelem. Fegyvertelen nememnek,
Hogy mikor nem maradt más, csupán könny csorgatások, S egyenlőtlen csatáin az ádáz szerelemnek,
Csak sóhajok, vagy átkok és fogcsikorgatások;
Hogy mikor fájt a lét s a nemlét búja rágott, S töprengtek néma kínban eszükfél tőn a bölcsek, Piros szivárványban ha ölelte a világot Az égigérő mámor, s kurjongók hoppra kőitek:
. . . Te küllőt adtál s lendült a négykézlábú bánat, Te méltóságot adtál nyomoru panaszomnak,
Kristály fór mát a könnynek, a kedvnek lepkeszárnyat, Pacsirtasikkanást az üdvitatta szomjnak —
Nyugalmas koronám, nem félős, Tiogy elorzzák, Szelíd külön napom, melynek borulta nem jött:
Te jobb voltál kenyérnél, mert laktatott egy morzsád, És hűbb voltál anyámnál, mert sírig ért az emlőd!
Az emberpusztaságban, mikép vándor oázis, Kísértél engemet, elpörölhetlen Éden,
És tiszta lombjaid enyhítik szörnyű mám is, Foltatlanná avatva ez utolsó beszédem.
Hogy mikor ajkamig ver a sós-keserű tajték, És Atropos kezében cserszenve nyíl az olló, Imára fordítottam a végső, árva jajt még, S úgy indulok eléd most, jó istenem, A polló/4
45
S Z E L Í D S Z Í N E K
MEZŐSÉG
— Bitay Lillának —
I.
Messzi körül a dombok rajza enyhe, A föld kövér és gömbölyűn türemlő.
Mint sok-sok drága, duzzadt Céresz-emlő, Úgy ível mind a dúsmosolyú mennyre.
Aranytejet csapol a haliga nép itt, A dombokat nehéz aranyba folyva Aranyszemet hord aranyszínű polyva.
A napraforgó arany sátrat épít.
S hová nem tellett hulló orcaharmat,
— A titkos ér áztatta barna földbe — Ragyogó rétek százvirágú zöldje Salamon pompáját kacagva sarjad.
S aranyt izzadó halmok izzó mellén, Salamont fitymáló rét cifra selymén Egy drága asszony andalogva elmén.
Nesztelen hág az aranygyönyörűre, Süppedve a vadér itatta fűre, Kezében a Csend álomhegedűje.
S míg hűs smaragdba, hév aranyba surran, Fejét fent fürdeti a mély azúrban,
S a táj halk-buja lelke peng a húrban.
II.
Erdő sehol . .. itt-ott egy berkes üstök.
Kavics se görg . . . hogy iramodna szikla?
Patak helyett csak ér, szalagnyi szikra, Folyó helyett tavak, áléit ezüstök.
4 49
Madárdal helyett míriárdnyi tücskök, Város helyett tanyák csak, törpe falvak.
Felettük az ég kék harangja hallgat, És fátyol ing: szél nem fodrozta füstök.
Szekér ritkán zörg, ló elvétve horkant, A kígyós út ezüstje fű-fakultas:
Porát csak néha szántja messzi utas.
Minden letörpült, állott, visszatorpant, Ez itt a tájék halk parancsa, titka, Még nótaszó, beszéd is vajmi ritka.
S a kin, mely égigkondult más határon, Elcsitul itt, az alvadt, drága tájon — (Fáradtra sírt gyermekre így jön álom.)
III.
Alkony felé az ég azúrharangja Napnyugaton átizzik sáraranyra,
S mint zászlódísz királyok pompa-sátrán:
A felhők színe skarlát, tünde sáfrány.
De keleten, a szürke horizonton Már búj az alkony álmokat kibontón, És fátyolként az égen szétsuhanva Szitálni kezd az este sűrű hamva.
A föld — napcsókban fáradt, drága test Ködből magára lepedőt ereszt,
Kalász és fű párás harmatban ázik.
Most dombperemre könyököl a hold, Tükre előtt halk éji lepke bolyg, S egy rettent nyúl is átalkarikázik.
IV.
Le-föl . . . hintónk hintázva úgy osan, Akárha tengerháton hajtanánk.
Dermedt nagy tenger itten földanyánk, Hág és esik ezerhullámosan.
Órák suhannak . . . semmi változás, Mintha nehéz szélcsendben állanánk.
Egyforma folyvást éji földanyánk, S az ég is fönt, a dús csillagcsodás.
Már félelem hálóz szívemre halkkal:
Fagyott tengerbe fagytunk béna talppal, Vagy vak varázs űz, s hintónk körbe nyargal?
. . . A szemhatáron íme valahol Most fény üzen a messzi fák alól, S megváltón egy komondor fölcsahol.
O tt kikötő vár: csöndes, halk sziget, Magános ház, szelíd szobák, színek, Meleg jó étkek, s jó meleg szívek.
4*
ŐSZELŐ
A rózsák évszaka lejárt . . . Meghajtva halavány fejed Csak állsz, csak nézed a határt.
Egy gally se ép, egy lomb se dús, Már tüske nő bimbó helyett, Már csendben föld felé áléi És halavány minden levél, Mint hervadt arcon gyenge hús.
S te állsz, te nézed a határt:
Hová indulj? Mi lesz veled?
— Számlálj el éveid felett.
Hajtsd tükörhöz halvány fejed . . . A rózsák évszaka lejárt.
5*
HOLD VERS
— Bitay Margitnak —
Most nézd, a hold — (a hold is asszony) Uszályával földet seper;
Oly jótevő a holdlepel.
Alatta minden úgy megépül, A naptűz marcangolta kert Már fölliheg, fejet emelt.
Vedd a kendőd, (a hold is asszony) Menjünk a kertbe, karba kar, ő jó, ő minket is takar.
A violák kétszer fehérek, És minden rózsa fölnevet, Vérző sebek nélkül szeret.
A sajgó, napharapta szájak Illatbeszédbe kezdenek, Titkok titkokhoz rezgenek.
Csókolók szent dühét beszélik, Csókoltak kínját, üdveit .. . S a hold oly csóktalan, szelíd.
Üljünk a hold alá ma ketten, Két csókoknak küldött szegény, Titkoskodjunk hold szőnyegén.
Szóljunk szelíd asszonybeszédet, A hím nap azt nem érti meg, S nem értik napforró hímek.
Szőjünk szelíd asszonybeszédet, Hímezzünk szenvedésmesét.
Kinek nem sorsa: semmiség.
53
Sírjunk szelíd asszonybeszédet, Mely szóra hűlt könnyhullatás, —
Holdfurcsa asszonymulatás.
S a hold, szegény, (a hold is asszony) Nem fitymál törpe titkokat:
Megkönnyez és megsimogat.
54
CSODA
A holdra felhők ritka fátyla foly . . . Fátylán a hold fehér mosolyt lop át.
S az átszüremlő halvány holdmosoly Ezüstfehérbe verte a szobát.
Szobám homálymohás, halk padlatán Árnyékvirágok félénk árja nyit.
Ezüsttapétás boltív hajlatán Árnyékfolyondár nyújtja karjait.
A polcon árnyviolák feslenek, Árnyékfutóka száz indára hajt . . . S ma mindet tünde bűbáj este meg, Ma mindje rezzen, pattan és sóhajt.
Árnyliliom ma dús kehelybe tágul, Árnyrózsa keblet szomjazón kitár, Holdöntözőből rájuk halk világul Holdpermeteg ezüst esőt szitál.
És fölujjong szobám árny-édenkertje, Melynek az éjfél édes nappala, Árnyéklepék csapódnak táncba szerte, Zümmög a csöndnek árnyék-méhraja:
Hogy szívem is kihajt egy pillanatra, A legfélőbb, csukottabb árnyvirág, S issza — egész valómat átitatva —
A holdmámor csudás harmatborát.
55
ENYEDI EMLÉK
— Áprily Lajos szomszédunknak — Állott már a házam oly fentre tetézten, Hogy a felhőn hídló szivárványt lenéztem.
Láttam már a tengert, hol kékebb a mennynél, Kép előtt rebegtem: soha szebbet ennél!
Hallottam muzsikát, hogy azt hittem: égből, Sok könnyem fakadt már szép gyönyörűségből.
De a mandulafát, amikor magában Áll az Őrhegy-aljban halavány ruhában — De a szellőt, mely a temetőhegyekben Gyantaport lehelt fel borostyánrügyekben — De a nótát, amit madármódra, nyersen Szöllőmetsző lányok búgnak ezer versen — De a tavaszidőt, ahogy ott kinyílik:
Mindenüvé vittem — elviszem a sírig.
ESTHAJNAL
— Tompa Lászlónak —
— Lázadatlan sűrű csöndben Fent a liliomköröndben. — Már a fények messze vannak, Már a liliák suhannak.
Már a fák mind feketébe öltöztek a zöld helyébe, Még a hold is — rajta fátyol — Eltiltott a mosolyától.
Csak a rózsák nem tágítnak, Fehér lázban világítnak.
— Lázadnak sűrű csöndben Fent. És liliomköröndben. — Mind, mit Ígértem magamnak:
Már a fények messze vannak.
Szemhatárom holdas öblét Fedi fátyol, fedi többrét.
A remények, zöld remények Színt váltottak mind szegények.
És a gondok mégse bántnak, Szárnyra kaptak, légbe szántnak.
Lázadatlan sűrű csöndben Jó a liliomköröndben.
Jó a fény, mely búcsút vett rég, Jó a hold, ha nem nevet még.
Jó a lomb, ha zöld helyébe Gyászt vészén fel halk cserébe.
Jó a gond, ha szárnya támad, Mint a lenge liliánák.
Lázadatlan sűrű csöndben Szép a liliomköröndben.
Í7
Szép, ha fények messzemúltán, Holdvilág fátyolbafúltán, Lomb előtt, mely színevesztve, Gond alatt, mely szárnyeresztve, Szélt se küldve légbe hintáz — Este gyúlva úgy, amint láz,
Rózsa nyúl ki, át az éjen, Álom gyúl ki, árnyba, mélyen, Messze izzik, mégse tágít S esthajnalkor felvilágít.
BORULÁS
Az égen szürke hályog, A fák fekete vázak — S a frissen ásott ágyasok Pőrén az égre fáznak.
Fakult pöttömnyi pintyek Már össze is beszélnek:
H írt kaptak pletyka szárnyain Berzengő, kurta szélnek.
Gonosz kakas a dombon Kurjantva kikiáltja, És háztól-házig üzeni Nagyszájú száz barátja.
Szolgáló fát cipelve Szimatol, mint az állat, S lelopja, mitse félve már A végső rózsaszálat..
Szájas kakasra fortyan:
„Nyughass — tudom, mi újság!"
S a föld, a fa, madár s a lány Beh titkosak, beh furcsák.
Rongy ködmen túl a rácson:
Félláb apóka koldul;
Pislán az égre kémei és A szolgálóra mordul:
— „No ha tudod, mi újság, Fordítsd felém a lépted, A párna fent ma elhasad,
Hajíts ki egy jó butykosat . . . Legyen csak ennyi vétked."
B A L G A H E G E D Ű N
I
BALGA HEGEDŰN
I.
Indultam Libanonba, Öltözködtem Sirásznak .. . S a tölgyeken a szélben Félhalott lombok fáztak.
Föltettem cédruserdőt, Rózsák részeg berkét . . . Fölvert avarból egy anemóna Felém lihegte lelkét.
Átöleltem, mintha cédrusfa,
Megcsókoltam mint rózsa ha vóna . . . S ő volt a cédrus, a rózsa:
A kicsi sápadt anemóna.
H.
„Add nekem a te szívedet" . . . Nem örökre kérem.
De látod: most át kell menni A szélszaggatta éjen.
» Ingó kicsi mécsed Kialszik a fekete szélben.
Add ide a kicsi világot, Hogy kezem fölibe tartsam — Ne félj, visszaadom,
Mihelyt a hajnal harsan.
Majd akkor gyújthatsz magadnak Égig lobogó máglyát,
S én eltűnhetek vissza, Mielőtt egy könnyemet látnád.
63
III.
— Apród, fehérkezű apród!
Ügy fázom . . .
— Vegyem a kovát, a taplót?
Szítsak a kandallókba lángot?
— Apród, csillagszemű gyermek!
Ügy elalkonyódnak a termek —
— Gyújtsak fenyőszilánkot?
— Két forró, fehér kezed Inkább a térdemre tedd.
S óh, ha csillagfáklya-szemed A szemembe veted! .. .
64
A NYÁRÁDM ENTI ÁLOM
— Kabdebó Ernának —
Emlékszel még az útra? — Csilión surrant a Nyarad, Pazar tavaszutó, aléltas délután.
Kocsink elébe rázta hajlékony, ifjú szárát Sok hamvaskék vetés, a táncos szél után.
Már alkony fújt a napra gyöngy fényű enyhe párát, A lehelletnyi hegylánc az éggel egybefolyt.
Oly halkan szállt a sok szó, oly csillón, mint a Nyárád, Hogy szinte láttam őket, mint tünde lepkebolyt.
S amint velünk repül, kocsink fölébe rajzva, Kápráztat, részegít, tánctótágast csinál . . . De mitse szóltam én. A tavasztarka rajzba Ájult boldog szemem a rét csodáinál.
Villant a margaréta, kéklett ezernyi csengő, Lazac-szín nyári paplant húzott a baltacin, Aztán kakukfűszőnyeg, parlagirózsakendő . . . Kezem olykor kinyúlt, esdőn, bohó csacsin.
Óh pipacsok, óh pézsmák, óh habvirágú selymek, Óh hacacáré pompa, ha mind együtt szorong — Olykor csak fölkacagtam, mint angyaltlátó gyermek, S nem képzelhette senki: miért vagyok bolond . . . Egy álmodás kísértett, beh jó is volna egyszer
— Mikor az Isten szeme suhan az égre fent — Pacsirta égi kedvvel, friss harmattiszta testtel Átbolygani vele a virágvégtelent . . .
Egyetlen szót se váltni. Neveket nem keresni Szívünk titokterhének, melyre nincs földi jel, S mint angyalok, csupán Isten előtt repesni, És nem kívánni többet Istentől semmivel —
5 6 $
— A világon keresztül árnyak feküdtek lassan, Hátunk mögött felébredt s kikelt a leske hold — Én két szemem behunytam, hogy szebben álmodhassam:
Egyszerre tejben úszó, ezüstös este volt.
Mint boly dúlt tűzrakásból csillagrajt hány a szikra:
Fiatal szívetek úgy szórta már a szót,
Láttam: mint tűzijáték száll fel ringó kocsinkra — Mosolygtam, bólogattam s ajkam nem válaszolt.
Egy álmodás kísértett: egyszer, egyetlenegyszer — És harsány kedvetek: kacagás, tréfa, páthosz, Csak annyi volt nekem, mint távoli orkeszter A szívem játszta színhez, szép álomorgiához.
66
ÜNNEP
Most nézd: a dombperemtől a folyópántlikáig Mint aranyszőke szőnyeg, a vetés úgy világlik.
Mikor beléje gázol sok gránátszínű szoknya, Mint piros áldozásul, ha száz kis láng lobogna.
Piros csóvák elébe bukik a föld arany ja, Mint máglya és mint oltár kél az első kalangya, A rezgő forróságon dal füstölg fel az égnek, Nem tudom én, imádság, vagy győzedelmi ének . . . Koszorúkép nem illett még ünnep így fejedhez, Aranykévés fejed hajtsd most ölembe kedves,
Míg két kezemet forró kalászhajadba ásom, Hadd mondok egy imát: ím az én aratásom.
5 6 7
i
SAPPHO
Hol a ciprusliget márványsziklába torpan, Lent a tenger liheg: a bronzcsillámú láva — Friss borostyánfűzér ibolyaszín hajába . . . Ül Sappho, szinte már az égiekkel sorban.
És lábánál Phaon, a fénysodorta lepke, Aranypászmás fejét a dicső térdre hajtva, A patyolat ruhán át tüzet lehel az ajka, És Sappho érzi: nektár így nem üdvözítette.
És Sappho szomorú. Ránéz a messzi holnap.
Valahol indul már egy lányka csitri lába,
A lanthoz újjá gyönge s csak bimbó van hajába.
És Sappho szomorú. Ránéz a messzi gyász ma : Kisiklik újjá közül az aranydrága pászma, S a lótuszok közt, lent, eloldódik a csolnak . . .
68
NAPVERŐN
A kertben állsz. Delel a nyár:
A nap szikrás aranyt zihál, A lomb a fán szinte rikolt,
Ruhád egy-bíborfényű folt . . . Beléje köt egy könnyű kacs, Rá elsápad minden pipacs, A nyakad oly sziromfehér, Ajkad csurrantott üde vér —
Szép vagy, kihívó, mint a nyár, Mely csókra ostorz, csókra vár . . . De te csak állsz a napverőn, Egy pontra bámulsz egymerőn,
Egy képbe szédülsz egy-vakon:
— Tél szárnya ver az ablakon, A kis szobában halk meleg, A lámpaszívből láng pereg.
Szemben veled egy drága arc, Finom, mint régimódi karc.
Nem férfi még s már nem gyerek, A férfi benne szendereg.
Oly halvány, mint egy liliom, Életből rajta semmi nyom.
A lámpa lop rá rózsaszínt Vérző csillagzat csók jakint.
Fején ájult aranycsigák, Szeme alatt kék karikák, Lesütött pillája megöl Égből hozott fény tündököl, Az ajka csipkevonalán
Látszik, még nem csókolta lány — Míg szeme a betűn osan,
Elnézed lopva, hosszasan . . . Künt halkan peng a téli tánc, S te örök téli éjt kívánsz . . .
69
Szikráz, tombol, rikolt a nyár, Megcsapkod, mint bőszült madár, Szélt kerekít, megráncigál, Szerelme vagy, s csókért cibál. — De nem tudod, mi csók, mi szél, Nem hallod, a nyár mit beszél, Nem törlőd sűrű könnyedet, Nem is tudod, hogy ömlenek . . .
7 0
ÉS JÖN NEK ÓRÁK
És jönnek órák, jönnek évek, Szikkadt, üres korsó gyanánt.
S én tikkadt szomjúságban égek, Ajkam sebes, láztól kihányt.
És jönnek órák, jönnek évek, És nincsen bennük semmi új.
Egyben sem fogsz — bármeddig élek — Megtérni, hogy elémbe hullj.
71
VIRRASZTÁS
Szövik az évek szemfedődet — Óh, mindig sűrűbbé szövik.
Fejed fölött világló gyertyák Leégtek már egész tövig.
Kezemben a rózsák kiasztak, És nincs hol tépnem frisseket, Nincs már világom, nincs virágom, Alig van könnyem még neked.
Ülök a hervadt koszorúkon, A végső gyertyák fénye rőt.
És nincs erőm felkúszni hozzád És feltakarni szemfedőd.
Felettem egy nehéz lehellet Rózsáid porrá fújja szét, Kioltja az utolsó lángot. . . S szemem befogja a sötét.
72
S Z E R E L E M
Y
TAVASZI CSÓK
— N agy Emmának —
Csókolni, csókolni vágyom . . . de messzi az én szeretőm, A tavasszal csókoltatom meg magamat a hegytetőn.
Tavasz, állok elébed, kacsintok kacagva rád, Tavasz, készítsd a kedved, repesve vár az arád.
Tavasz, zsendülő testem pendítsd mint drága húrt, Tavasz, szélkörmű újjad forró hajamba fúrd.
Tavasz, bontsd ki a hajam, győzelmed zászlaját, Tavasz, hökkentsed dalba ajkam únt téli jaját, Tavasz, babráld a ruhámat, drága-bizsergetőn, Tavasz, lefekszem hozzád a lihegő hegytetőn, Fuldokló csóksikolyomtól rivalgjon a szent berek — Hadd higgyék: bolond vagyok, a tavasztalan emberek!
NYÁR
Fejemen a nyár lángkendője lengett, Kasza nem vágott még a fűbe rendet.
Csillagviláglón és bársonysötéten Gyermeklánc s búzavirág kelt a réten.
Tovább vadszegfű, sápadt árvalány volt, Pár földirózsa hivalkodva lángolt.
S nyitván a kerti indafonta rácsra Szemem kitágult néma ámulásra.
Mint drágán hímzett zöldbársony paláston, Oly pompa tündökölt a kerti páston:
Százszorszépek s lilagerezdű zsályák Elémbe vágtak, utam hogy elállják.
Oroszlánszájak hússzín ajka nyitva:
Az omló napitalt habzsolva itta.
A sarkantyúk égszínű tornya rezgeti, Liliomok kábítva tömjéneztek.
S körül sárgában és bíbor pazarban Rózsák rikítónak lángzó kazalban.
És elvakultam és a földre hulltam, — Szemem bezártam s tovább vakultam.
Reámjött: hogy most mindé földön nyár van S jött minden nyár fojtó virágos árban.
Rámtódult tündöklő buja káprázat, Virágot láttam, százezernyi százat.
Virágtól terhes messzi csodafákat, Pillangó-köntösű orchideákat.
Tengert, harsány harangvirágos kéket, És égő szerelemből tűzmezőket.
Narancsligetek, ághegyig virágba Sziromvihart küldöttek a világba, Koszorúk verték ostorként a testem, Virágok záporától összeestem.
Virághantok görgtek zuhanva rajtam — S virágok közt virághalállal haltam.
77
VÁLASZ
— Férfivirág, kemény virág a szájad.
A néma kérdés rajta, mint illat, úgy elárad.
Mit simogat rám a tekinteted?
Tán gyöngyöt álmodol nyakamra, Omló pompát a derekamra?
. . . Hiába kincsek, és brokátok, Én csillagok kincskohójába látok, S a föld futó fényét kikacagom.
Lehullsz tehát,
Hogy lábam elől felszedd a követ?
. . . Egy ifjúságon át
Bánatkolonccal a nyakamba’
Tövist tapostam mezteláb, magamba.
Nekem nem kés a kő, nem borzadás az éj, Gerincem villámok közt is kevély.
Hol áll a pálmazászlós férfiharc:
Fejedre glóriát csikarsz.
Hogy fény verődjék rólad énreám?
. . . Nem bolygónak teremtett Istenem, Hogy sütkérezzem tündökölve másban.
Hiába jössz elémbe glóriásan!
Én férfitól csak egyet akarok.
Fehér hittel, fehér kezemmel
Magam raktam éltemnek templomát.
S most csillag kell az égbenőtt toronyra, Korona villámcsiszolt homlokomra!
Nekem nincs áram, bérem, nincs jutalmam, Nincsen csalétkem, nincsen kárpótlásom.
Hozzám nem kúszik senki fel rongy, földi áldozáson!
Hogy koronám, hogy csillagom lehess:
Csak egyet adhatsz. — Szeress. Óh, szeress. — 78
A LARESEKHEZ
Akikről nagyanyám emlékezett,
Mind boldog, tiszta asszonyok valának, Tömjénkép elkísérte éltüket'
Illatköre a kék levendulának.
Mind hajnallal kelt, estével feküdt, Fénylett a háza, káprázott a kertje;
A munkát mindennapi köntösül, A gyermeket, mint ékszert, úgy viselte.
Vasárnapként templomra áhított, Zsoltározott s a textust megjegyezte; * Beteg zsellérhez nézett délután És Kisfaludyt könnyezgette este.
Vagy kézbe fogta a csokros gitárt, S az Árva Rózsát ábrándozva játszta;
Kendőt vett olykor, lámpást gyujtatott S épülni indult a teátrumházba.
A férfinép megfordult mind után, És báját gond híján egyik se hagyta, De egyért hímződött a cifra váll, S csak egyért vert az égő szív alatta.
Őrizték büszkén özvegy fátyoluk S ha ők mentek korábban mindörökre, Dicső igéket áldón vésetett
A férji hála hószín sírkövökre.
. . . így néznek rám a távol ősanyák Képről, albumról, hajdani regéből;
És jól'tudom, vigyázták eskümet A holtig-hívek égi seregéből.
79
Kísértek, mint nyoszolyó-asszonyok Szárnyán a fényes napsugárfogatnak, Megnézni háztájam s erkölcsömet, Amíg csak élek, meg-meglátogatnak.
Ó, hullatnák bár életembe majd
— Meghintve asztalt, ágyat és ruhákat — A boldog, tiszta asszonyok füvét,
Szent házi tömjént, kék levendulákat.
80
SZERELEM
Cirógatsz: szép földi játék, ölelsz: a szívemig átég.
Mutatni Lázország csodáit:
Csókodon viszel odáig.
De néha mitse játszol, Boldogan álmodni látszol,
Csak a nézésed hull rám: | Alázatbalzsamos hullám —
Akkor az nagyobb ajándék.
Lelkemben fölreszket a szándék:
Aki elé térdelsz most bennem, Angyalok húgává lennem. —
, 6 81
BOLDOG VERS
Gyújtsd meg, szívem, a. lámpát, Ajtód hagyd nyitva rám — így szokta hajdanában
Esténként jó anyám.
A nyájas lámpa égett, Az ajtó nyitva állt t A kis szobára, melyben
A kisleánya hált.
A fény, míg ágyamig jött, Szelíd lett és mohás, És altatóra lágyult A kályhapattogás.
Selyempapucsba surrant A többi törpe zaj:
Kezén olló ha zörrent, H a ajkán kelt sóhaj.
Később kötőtű percent, Fogta kötésemet, — Pár sort hozzája pótolt, Felvett lehullt szemet.
Tudtam, azt mondja reggel:
„Itt járt a kicsi tyúk, Ki megsegítget éjjel Jó kislányt, kisfiút/*
. . . Gyújtsd meg, szívem, a lámpát Ajtód hagyd nyitva rám — A kicsi tyúk jön újra Hozzám, mint hajdanán.
82
A tűzre ő rakosgat, Ö nyúl a toliamért, Leül írásaimhoz, Lemásol pár levélt.
Töpreng, simít, törülget, Percen kezén a toll:
Ahogy két kis kötőtű Percent valamikor.
S úgy, mint a régi ágyban A régi kis egér,
A boldog újra-kislány Álmodva üldögél.
Szívét tejben füröszti Régi, fehér malaszt:
Akkor anyja virrasztóit, Most kedvese virraszt.
6* 83
