A VOKÁLISOK SORRENDISÉGÉNEK HELYE AZ ÉNEKLŐ KÖZÖSSÉG HANGNEVELÉSÉBEN
CSIKÓS ANDOR
Az iskolareform létrehozta Tantervben az Ének -Zene tant árgy keretében az előzőkhöz mé r t en igen előkelő helyet foglal el a hallás- fejlesztés mellett a hangnevelés hangsúlyozása.
Érthető, hiszen a gyermekhangot az általános, m a j d a középiskola első osztályaiban a zenei érzelem-kifejezés eszközévé kell kialakíta- nunk, hogy a kollektív muzsikálás legegyszerűbb mó dj á ra, a közös éneklésre alkalmassá tegyük. így megfogalmazva a cél világos, a fel- adat magasztos, ám a hozzávezető út tisztázatlan.
Korántsem kívánatos, hogy a Tanterv min den t megváltó sémát közöljön, így a pedagógust megfossza az egyénisége diktálta nevelési ízlésétől, hiszen ez az oktatási, nevelési, képzési f o r mák színes t á r- házából való választási jogát korlátozná. A Tanterv ez t n e m teheti, n e m is teszi. Helyet te az elérendő követelményeket sorolja el, osztá- lyokra bontva.
Tehát: általános jellegű és érvényű utasítást ad, a recept össze- állítását a nevelőre bízza, akinek az idevonatkozó szakirodalom n y ú j t- hatna segítséget — ha volna ilyen.
Az éneklő kollektíva hangnevelésével foglalkozó szakirodalom hazánkban szinte teljesen ismeretlen. Nem így a német nyel vterüle- teken. Náluk a regula a k ór usmun ká ra is kiterjed és bőséges vas- kalapossággal folyik a kollektív hangképzés. A n n a k ellenére, hogy sokat foglalkoznak, vitáznak eme problémák felett, k ór u s k ul t ú rá j uk nagy általánosságban lefelé gravitál. (Pl.: a lipcsei Tamás-templom kórusa, illetve a Wiener Sänger-Knaben.)
Az utóbbi évtizedben szembeszökő a bolgár kórusok kristálytiszta hangzása, dús színgazdagsága. Sajnos, gyakorlatukna k szisztémája nem jut el honi szakembereinkhez. Nálunk az; egyéni hangképzéssel jelen- tős számú mű foglalkozik, de az éneklő közösség hangi nevelését célzó mu nk a hiánycikk. Még az általános iskolai szaktanárképzés sem tud a végzős hallgatók tarsolyába tenni semmit arr a nézve, hogy az egyéni hangképzésből mit, hogyan használhat fel osztály- és k ó r us mu n káj á- ban. A „Hangképzéselmélet" című jegyzet ilyen vonatkozású ismeret-
anyagot n e m tartalmaz. Pedig i fj ús ági és felnőtt kórusaink hangzásbeli problémákkal küzdenek.
Furcsa kettősség áll fenn: hála kiváló énekes-képző mestereink- nek, h a z á nk kiváló szólóénekes gárdával rendelkezik. Ez azonban még nem elég. Ha mi zenei t ö megk u l t úr át akarunk, a szó szoros értelmé- ben, akkor dolgozó n ép ü n k et úgy t u d j u k csak a zene kult úra aktív részesévé tenni, ha a kollektív nevelés legegyszerűbb f o r m á j á ra az énekkari mun kára képess é neveljük. Ehhez nem elegendő m ár a kotta- olvasás megfelelő f o k a (amit 'elsősorban a nemzetközileg is n ag y sikert elérő ú. n. ,,Kodály-szisztémá"-nak köszönhetünk), h a n e m szükséges a tud at os hangkezelés is. Ez utóbbi követelmény teljesítésére szám- talan séma forog közkézen. Ezek között vann ak elméletileg is többé- kevésbé megalapozottak, azonban gyakoriak a tudálékos, sőt n éha misz- tikus, i n ká bb káros, m i n t hasznos tevékenységek.
A jó énekkari t a g hangi tul ajdonságát vizsgálva, a zenei hang négy összetevőjét helyezzük előtérbe:
1. Magasság (a rezgésszám függvénye).
2. Dinamika (a rezgésnagyság, implitudó függvénye).
3. Szín (a felhangok kombinációja, jelen esetben a rezo- nanciális komponensek helyes alkalmazása).
4. Idő (az egymásutániság relációi, ez alkalommal azon- ban a helyes légzéssel kapcsolatos frazeáló-készség is).
Nincs mód ezen a helyen arra, hogy eme összehasonlításra teljes részletességgel k i t é r j ü n k. Az é ne kt an ár jogosan t a r t j a legfontosabb- nak a hangszín kérdését, hiszen az egységes hangzás a magasságok kívánt fokán, a di nami ka összes árnyalatában elsődleges követelmény mind en zenemű jól-frazelált előadásában. Minél gazdagabb egy kórus színskálája, annál t ö bb lehetősége van a valóság zenei t ü k r é n ek hű tolmácsolására. En n e k elérése, sajn os nem képezi az általános iskolai énektanár-képzésnek a legcsekélyebb hányadát sem.
A kórussal szembe n felállított követelmény serkentő hatására a karvezetők kiváló e gyü tt esek mu n k áj á b ól lesnek el egy-egy gyakor- latot, m a j d alkalmazgatják több-kevesebb sikerrel. Ezután tanácstalan- ság, aggály, túlzott magabiztosság, esetleg kényelemszeretet keríti őket a hatalmába. Egyesek úgy vélekednek, felesleges a hangképzést külön gyakorolni, arra való a programba vet t mű, ezt úgy kell kiválasztani, hogy a hangképzést szolgálja. Mások az órák el ejét 5—10 perces gya- korlattal kezdik, sokszor figyelembe sem véve a gyakran formálissá váló céltalanságot. I smét mások akkor végeznek hangnevelő munkát, amikor a tanulás al at t levő mű a tagság számára is indokolttá teszi azt.
Igen komoly nemzetközi sikert elért együtt esünk vezetője hangképzés címén többszólamú intonációs gyakorlatot végeztet, kiindulva Kodály:
Én eke l j ünk tisztán c. mű v én ek előszavából. Vannak, akik a vokalizálás mi n d ent megoldó h a t á s á ra esküsznek.
Ne vessük fel a k é r d é st mereven , hogy kinek va n igaza. A jó kar- vezető egyiket sem hasz nálja kizárólagosan, n e m is lehet pálcát törni egyik vagy másik fel fogás felett sem, hiszen az elérendő célban is
egyet vallanak. Abban is igazuk van, hogy minden megszólaltatott h ang csiszolható a hozzáértő kezében. Éppen ezért k imo n d h at ju k : he - lyén, idejében alkalmazva bármelyik elven alapuló tevékenység hasz- nos, jó szolgálatot tehet. A karnagy szaktudásán és rátermettségén múlik, hogy mikor melyiket látja alkalmazásra szükségesnek.
Amikor e t an u l má ny szerzője a nyilvánosság elé t á r ja a kollektív hangképzés egyik (nem mi n de n esetben szükségszerű) részének, a voka- lizációnak kialakulását, a n n a k egy-egy fejlődési állomásánál kritikusan is elidőz, segítséget kíván n y új t a ni a gyakorlat-termelte problémák
elé állított zenepedagógus számára.
*
A IX. század végén P au lu s Diaconus szent Jánosihoz, az énekesek
„védszentjébez" fordult e m e himnusszal, sike- res, szép, tiszta, csengő éneklésért esedezve. A gondviselés közibenjáró- j ának segítségében re- ménykedve, bízvást zen- gett a dal, ami telhető, az ügy érdekében meg- tétetett.
Szakemberek köré- ben. ismert, hogy eme himnusz sorkezdő szó- tagja i :
Ut Re Mi Fa Sol La adták az Arezzói Guido- na k tu laj don ít o tt (Cot- tonius még Guido kezé- r e is ráplántálta!), a ko- rabeli kottaolvasás alap- ját szolgáló hangneve- ket. Nincs f or r á s u nk ar- ról, vajon hangképzési gyak orlat ként felhasz- n ál t ák -e az említett, összefüggő szövegüktől elválasztott szótagokat.
Ám az abszolút-szolmizációs olasz iskolákban ma is döntő érvként ha t a vokálisok, valamint a hangmagassággal összefüggőnek vélt rezonan-
•ciális komponensek azonossága.
Sokszor idézett p é l d á j u k:
g Mí Sol
— A tenoristák „váltó-hangja" az „f". Ez még „n yi t va" énekelendő, A „g"-t m ár „födni" kell. Ehhez a „fedéshez" elegendő az: Ä és az O (Fa—Sol) közötti színkülönbség. így beidegződhet a magasság felé l ét r e- hozandó „hel yesará nyú", d e „szükséges" szín és vokálistorzulás.
A vokális zene-metodika egész történelmi fo ly amatán végigvonul a kottaolvasást segíteni akaró h angnevek hangnevelő tendenciája, h an g - nevelő beállítottsága. A János-himnusz szótagjai előbb a Si-vel 7- f ok ú vá bővülnek, m a j d a „nehezen" énekelhető ,-u" vokális (Ut) he - lyébe Ott o Gibelius (1659) az „ó"-t (Do) ülteti. Hazai törekvések az ,,u"
visszaiktatásán f á r a do z t ak olyképpen, hogy a Fá helyet t Fu -t énekel tet- tek a d u r hangsor negyedi k fokául. A munkál kodásuk rövid életű volt, győzött a Fa. Si hel yé be a Ti került, hogy az alterálás által létrejöv ő névmódosulás kapcsán a dur VII. fok a ne legyen azonos elnevezésű a felemel t Szó-val (Szi).
A vokálisokkal való törődésnek a felfokozódását századfordulónkra t e hetj ü k. Az utólagosság tü krében mellékterméknek t űn het ez a ma i vizsgálódó számára, ám ha k or u k b a n nézzük eme iskolákat, akkor szembetűnik, hogy a névadásnál kiindulási alap ju k a vokalizálás.
Nézzük Carl Eitz (1848—1921) abszolút rendszerét. 12 mássalhang- zót használ az oktáva kromat ikájáh oz:
B R T M G S P L D F K N B
c d e f g a h c
A magánhangzókat illetően, megelégszik öttel, amit a latin a-b-c-ből kölcsönöz. C-durban a sorrend a következő:
Bi To Gu Su La F e Ni Bl
A latin a-b-c-hez való mere v ragaszkodás még nyilvánvalóbb a G - d u r esetében, amely Eitznél így fest :
La F e Ni-Bi To Gu P a- L a
g a h-c d e fis-g
Hogy ilyen tökéletesen kísért a lati n abc vokális-sorrendisége, az sem- mi képpen sem lehet véletlen.
N e időzzünk H e r m a n n Thiessen munkálkodásánál, ki a relat ív- fonetikai rendszerébe az anyanyelvi vokálisok bekapcsolását szorgal- mazta, i nkább R. Münnich, 1930-ban „Ein Beitrag zur Tonnsilbenfrage und Schul musi kprop ädeuti k" címmel megjelent munk áj á ból idézzük a dur-hangsor n ev e i t :
J a Le Mi-Ni Ro Zu Wa - J a
Ez is szigorúan követi a latin abc magánhangzóinak egymásutániságát. Sajnos, e sorok í rója n e m talált semmiféle olyan forrásmunkát, amely
a kiindulást, tehát a latin abc sorrendbeli kialakulásának szisztema- t ik áj át indokolná, vagy legalább magyarázni igyekezne.
Feltehető, hogy sem Eitznek, sem Münnichnek hasonlóképpen nem állottak ilyen adatok a rendelkezésükre. Indokaik a sorrendiség tekin- tetében megdőltnek tekinthetők, a gyakorlat félrevet ette módszerüket, csupán a „hagyományőrző" vaskalaposság ráncigálja elő ideig-óráig a m ú lt örökségéből. Ilyeténképpen indokolt az a feltevés, hogy pusztán formálisan alkalmazták a latin a-b-c véletlen szülte egymásutániságát. Pedig rendelkezésükre állhatott volna a már 1783-ban létrejött, Hell- wag nevéhez fűződő, háromszögű „magánhangzó-schéma" (Laziczius Gyula: Fonétika, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1944. kiad. 92. o.).
Mégha ebben a r en d - szerben vizsgálták volna is módszerüket, r áj öh e t- tek volna: nyelvi aka-
dály fut ást alkottak.
M ar ad j u n k még egy kissé a fonetika t erü le- tén. Helyezzük Bárczi
Géza Fonetikájából kölcsönzött (Tankönyvkiadó, Budapest, 1951. 26. o.) ábrába az á-é-i-o-u-t.
A bakugrások szembántók, ebből nyilván nem hangképzés, hanem artikulációs gimnasztika jön létre. An nyi azonban bizonyos, mindenféle megszólaltatott hangot lehet csinosítani. Lehetne tehát célratörőbb f o r -
mulát, b en n e megfelelőbb sorrendet kialakítani. Csupán a jó kórusgya- korlatot kell ene összeházasítani a korszerű fonetikai elmélettel.
Felszabadulásunk óta hivatalos metodikai propagandánk mégis túlsókat áldoz az á -é- i-ó-u általánossá tételéért. Szinte min dent meg - váltó sablonná vált, üres, céltalan formális kötelességszerűséggé, amely az énekóra és a kóru spró ba elején az indokolatlanság hókusz-pókuszá- ban lebeg. Dr. Werne r Alajos, ki ne k eme metódus térhódítását köszön- het j ük, a szájnyílás csökkentő t endenciája mellett mindig utalt a lágy- szájpad, a nyelvállás hangzóformál ó ere jére. Követői ezt a lényeges vonást teljese n fi gyel men kívül hagyták, mint ahogy más egyebek is elkerülték figyelmüket.
A csökkenő te nd en ci á ban Wernernek nincs igaza. Nem csökken a szájnyílás az á ut áni é esetében. Bár a szájnyílás függőleges tengelye
kisebbedik, a vízszintes tengely viszont legalább annyival nő.
Hangképzősor kialakításához nem a legszerencsésebb kezdés a magyar á- val történő indulás. Még a képzett énekesek nagyrésze is húzódozik az á hangzótól.
Húsz énekes kö r é ben végzett vél eménykutatás eredménye:
13-nak az ,,u" me ll e t t az ,,á" a legkellemetlenebb vokálisa, 5-nek mindegy és csak
2 szereti.
Néhány ell envélemény az á-val szemben a különböző hangképző iskolák ,,szaknyelvezete" szerint:
— Tiszta „á" nincs, torzítani kell, különben torokra szalad vagy kiabálós . . .
— Az „á" a le gguturá li sabb han g . . .
— Az ,,á"-t v ál t óh ang felet t fedni (dämpfen) k e l l . . .
— Az ,,á" nagyon előre esik . . .
— Az „á"-ból „ a" f elé hajló diftongust kell csinálni, a váltóhang felett pedig ,,ó"-t kell he ly et t e énekelni . . .
— Az „á" természetétől fogva h át ra csúszik . . .
— Aki azt állítja magáról, hogy neki k önn y ű CIZ j? Cl y CIZ t o r k o l . . .
— Ha egy énekes az t mondja, hogy neki mindegy, akkor az m ár odáig jutott, hogy ő a világ legnagyobb énekese. Persze, csak n agy - képűségben.
Ha le sz ámí tjuk a f e n t i idézetek tudalékossága feletti mosolyunkat, akkor is m ar a d a tárgyilagos vizsgálódó számára annyi, amennyiből az ,,á" i r á nti ellenszenv feltétl enül lemérhető.
Fo gad juk el, de csak elvben azt a tét elt; azért kezdünk az ,,á"-val, m e r t az a ,,legnyíltabb" vokális, és hal adu n k a legzártabb „u"-ig. Ez viszont színbeli, dinamikai elfojtásra nevelhet ! A külső artikuláció t úl- hangsúlyoz,ása, és e m e öt hangzó állandó gyakorlása (a többi magya r beszédben használatos vokálisok elhanyagolása mellett!) egyrészről hangszervi me geről te tésre vezet (Musik in der Schule; 15. Jahrgang, 1964. Heft 6. Autorenkollektiv des Gesangpädagogischen Studios Greifswald: Ursachen u n d man gel h afte n Stimmlippenverschlusse s der Kinder beim Singen, 234—239. oldal ezt bizonyító, idevágó, hasznos
olvasmány), másrészt a hangszínbeli kiegyenlítettség csupán egy vok á- lison belül valósul meg, a gyakorolt vokálisok egymáshoz viszonyítva eltérők színben és dinamikában.
Az elhanyagolt a, e, ö, ü pedig fakón, üresen, esetleg kellő ar tik u - láltság hiányával szólal meg.
Dr. Sipos Jenő egyéni hangképzésre a következő sort alkalmazta:
Ü I É Á A. Az, idézett énekmester nem t ért ki arra, hogy a fone - tikus, Bárczá-tól idézett á brá nkat felhasználta-e szisztémájához, de ha visszalapozva megnézzük a közölt áb r án ezt a sorrendet, akkor fone - tikai szempontból is jóval helyesebbnek í télhetjük. Amit Dr. Sípos a szólistaképzésben követ el mény ként az egyén elé állít, azt a kollektívá- val is megvalósí thatjuk. Így pl.: A hangzókat lássuk el M indítással. Elsőidőben az aj ak kis nyitottsága a for málá sban n e vegyen részt. Így a nyelv, a lágyszáj pad f oglalkoztatottsága, kellő fe jrezonanciával, halk éneklés mellett létrehozza a viszonylag egységes vokalizálást. Néhány hét tel később a szájnyílás tágításával együt t, azzal p árh uza- mosan növelhető a dinamika, a szükség és az adottság szerint.
Ebben a hangzórendben a „kényes" Á a „k ö n n yű" É és az A közé kerül. Kollektív alkalmazáskor, a sor énekeltetésekor intonációs prob- léma jelentkezik: k í v á nt magasságban szólal meg az ü, az i, az é, de az á-tól kezdve süllyedő tendencia tapasztalható. Ha ezt megoldjuk, öt vokálisunk „helyére" került. A gyakorlat a következőképpen f est :
A közölt három gyakorlat segít kialakítani azt a szükséges mecha- nizmust, melyben a csengő egységes hangszínben megvalósulhat a h e- lyes vokalizálás, az együtt es dinamikai skálája, h an gterjed elm e bővül.
Hogy megerőltető ne legyen, csupán egy bőví tett kvartnyi szinten alkalmazható kro mati kusán fel és le, az adott szólam h ang terj ed el mé- nek magasságában.
Dr. Sípos Jenő egy másik gyakorlatába bekapcsol még két vokálist:
Itt még kevesebb lehetősége van a szájnyílás formálóképességének t ú l- forszirozására, az erős M-esítés dús fejrezonanciát ad. Egyébként ez is kromati kusán végzendő az előbbi magasságán belül. A még hiányzó két hangzót az e-t és az ő-t f u tó skálaként haszn ál ja:
Jelen t a n u l m á ny végéhez közeledve szükséges meghatározni a vo- kalizáció helyét, a kollektív hangképzésben.
Egyesiek úgy vélik, tökéletesen elegendő egy vokálissor, mely az a sín, ami re a kórus h a n g j át rátesszük, a kórusvezetőnek csak .annyi a dolga, hogy a gyakorlatot beindítsa és leintse. Ügy gondolják egy sorrend ma g á b an is létrehozza a helyes mechanizmust, meg megold minden problémát. Bízzunk abban, hogy megszületik m a j d valami h a - sonló, de a k ór u s- vagy osztálymunka mindig megk í vánja a zenepeda- gógus szakértő, irányító, h a kell beavatkozó funkcióját.
A magánhangzós gyakorlatok n ag y mér vű hasznosságát elismerhet- jük a következő t e r ül et eke n:
1. A szöveg érthetősége.
2. Egységes kórusszín
3. Különböző hangzók közötti színkülönbség kiküszöbö- lése.
4. Az e gy üt t es dinamikai és színskálájának gazdagítása. 5. A tiszta intonálás, az arra törekvő igény, éberség meg- alapozása.
6. Hangfejlesztés magasság és mélység irányában.
Nem l é ph e t ü nk fel a vokalizációs gyakorlatokkal szemben olyan igénnyel, am i t képtelen szolgálni. Az előbb felsorolt h a t területen sem tud teljes mé rté kig mi n d en b e n megfelelni, pedig a mai k ó r us mű -k u l- t ú ra fejlettségének magasszintű követelményei más t er ül etek et is igé- nyelnek. Ehhez bizony n e m elegendő csupán a hangzók céltudatos éne- kelgetése, h a n e m más jellegű kórustechnikai gyakorla t végzése is szükséges.
