Opponensi vélemény Fried Ilona Őexcellenciája kívánságára. Színház, kultúra és politika a fasizmus Olaszországában című nagydoktori értekezéséről
Fried Ilona könyvének – mert a jelölt az értekezést könyv formájában nyújtotta be – meghatározó témája a fasizmus és a színház kapcsolata, azon belül is alapvetően az 1934-es nemzetközi Volta-konferencia (Convegno Volta sul teatro drammatico), amelyen számos külföldi drámaíró is részt vett (noha, mint az értekezés hangsúlyozza, ugyanakkor számos külföldi meghívott nem fogadta el az invitálást a konferenciára, különböző okokból). E konferenciát szakmai oldalról Luigi Pirandello és Filippo Tommaso Marinetti védnökölte (előbbi a konferencia elnöke, utóbbi a titkára volt). A szimpózium Mussolini idején és az ő iniciatívájára szerveződött.
Az értekezés a problémakör beható ismeretéről tesz bizonyságot. Minderről nemcsak a téma részletes kifejtése, olasz és magyar nyelvű dokumentumainak argumentatív beépítése, hanem – ezzel szoros összefüggésben – a 900-at is meghaladó lábjegyzetszám és az alapos Névmutató is meggyőző képet ad. Az utolsó, XIII. rész Appendixei négy rövid dokumentumot tárnak az olvasó elé az 1930-as évekbeli magyar PEN Klub üléseinek megbeszéléseiről. Ezen Appendixek közül kettő Marinetti 1932. május 18-án, illetve 19-én megtett felszólalását tartalmazza. Pedáns filológiai igényt jelez, hogy a könyvet nemcsak dekoratív, de informatív módon is „tarkító” képek jegyzéke és eredete is elérhető a könyv végén, s ily módon utánkereshetővé válik (különösen, ha felkeressük az Accademia dei Linceit).
A könyvnek van egy további, nem nagyon bújtatott, de a fő témához képest mégis másodlagosan exponált aspektusa, jelesül a korszak olasz-magyar irodalmi kapcsolatai. (Erről először az Előszó 11-12. oldalán beszél a szerző, majd a szöveg későbbi fejezeteiben, különösen az utolsóban erre visszatér.)
Az értekezés monografikus jellege ugyanakkor némileg csorbát szenved az utolsó fejezetekben. A dolgozat tizenhárom, római számjegyekkel ellátott nagy fejezetből, azokon belül számos alfejezetből épül föl. Az utolsó előtti, XII. fejezet (Luigi Pirandello útja) Pirandello Volta-konferenciabeli elnöki szerepe okán többé-kevésbé szervesen kapcsolódik a korábbiakhoz, ugyanakkor el is tér azoktól, mert egy „művészportrét”, egy művészi életutat mutat be (l. például a Pirandello és Róma, A szicíliai társulatok, Pirandello a művészetben és a közéletben című alfejezeteket), kitérve Pirandello magyarországi fogadtatására is.
Másfelől az utolsó, XIII. rész, amely a Filippo Tommaso Marinetti Budapesten – 1931, 1932 és 1933. levéltári dokumentumok és Gáspár Margit visszaemlékezései alapján címet viseli, Marinetti személyétől eltekintve igen kevés közösséget
mutat a disszertáció főtémájával, az 1934-es Volta-konferenciával. (Ebben a részben egyebek között ilyen alfejezetek szerepelnek: Marinetti 1931-es budapesti látogatása, Marinetti és szenvedélyes magyar szerelme, Marinetti a Pen Club 1932-es kongresszusán, Marinetti visszatérése Budapestre 1933-ban és a dubrovniki Pen találkozó).
E két utolsó rész bizonyos mértékű „leválását” a főszövegről a XI. rész címe jelzi a legjobban, mely így hangzik: Epilógus: Egy kultúra vége? Még ha úgy értenénk is (amit a disszertáció okfejtése nem támaszt alá), hogy a fasiszta rezsim alatt működő színházi kultúra végéről van szó ebben a mindössze három oldalas részben, az „Epilógust” rendszerint a könyv végére szokás illeszteni, s ritka gyakorlat lehet, hogy azt még követi egy vagy két terjedelmes fejezet.
Az eddig elmondottakból látható talán, hogy az értekezés tudományági behatárolása sem tűnik egyértelműnek. Részben színház-, illetve drámatörténettel foglalkozik (egy meghatározott korszakban), ennyiben kétségkívül irodalomtudományi, illetve kultúratudományi. Másfelől az adott korszak jellegéből (Mussolini Rómája) fakadóan rendkívül erősek a történeti, politikai és művelődéstörténeti szálak a szövegben. Vagyis nehezen dönthető el, hogy irodalomtudományi, vagy történeti-kultúrtörténeti dolgozatról van-e szó.
Önmagában ez nem feltétlenül döntő kérdés, viszont a problémakör megközelítésének módszertanára nézve igencsak fontos. Úgy vélem, az értekezés alapvetően a művelődéstörténeti és a filológiai aspektust és közelítésmódot érvényesíti, amelynek metodológiája alapvetően a dokumentumok feltárásán és
„előtárásán”, vagyis az olvasók felé való prezentálásán alapszik, s ennek megfelelően egyfajta történeti archeológia kutatás-módszertanával dolgozik. A kultúratudomány elméletei, a szemiotikai, eszmetörténeti, szöveg-komparasztikai szempontok viszont hiányoznak a dolgozatból.
S talán ezzel függ össze a könyv sajátos beszédmódja, „arculata” is, amely egyszerre érvényesíti a tudományos (azon belül is elsősorban a történettudományos, illetve művelődéstudományi) szempontokat, illetve az ismeretterjesztő attitűdöt. Tudományos igényű, amennyiben számos dokumentum, valamint a korra, illetve a ’34-es Volta-konferenciára vonatkozó szakirodalmi anyag mentén bontja ki okfejtését, s részletesen ismerteti az egyes résztvevők és érintettek helyzetét. Az ismeretterjesztő jelleg azonban, más oldalról, éppen a hasonló felsorolásokban nyilvánul meg (ilyen például az 1927- es kvantumfizikai konferencia Nobel-díjas résztvevőinek megnevezése, annak jelzésével, hogy hányan és mely országból érkeztek /109-112./, vagy éppen a Volta-konferencia résztvevőinek, illetve meghívottjainak felsorolása). Az ismeretterjesztő „arculat” a lábjegyzetek azon típusaiban is észlelhető, amelyek
egy, a főszövegben megnevezett személyhez kapcsolódóan mindössze annak születési és halálozási évszámát adják meg.
Szerencsés lett volna kifejteni, hogy a Mussolini-féle fasizmus korszaka mennyiben befolyásolta az egyes, felsorolt olasz drámaszerzők írásait, illetve életművét. Az értekező megemlíti például, hogy Mussolini melletti kiállása ellenére Marinetti mindig a futurizmus és a futuristák művészi/művészeti érdekeinek képviseletére törekedett. Még fontosabb talán Pirandello szerepe, akit a XX. századi európai irodalomtörténet nemcsak kiemelkedő íróként, hanem egyenesen a színház és a dráma korszakos megújítójaként tart számon (l. Hat szerep szerzőt keres vagy IV. Henrik). (Pirandello prózája kapcsán alighanem hasonló mondható el, elegendő itt a Mattìa Pascal két élete című regényére utalni.) Érdekes problémafelvetés lenne annak kutatása, vajon van-e, és ha igen, milyen kapcsolat Pirandello drámaújító tevékenysége és Mussolini iránti elkötelezettsége, illetve a fasiszta hatalom kultúra-irányító nyomásgyakorlása között? A könyv alaptémájából igencsak következne ennek vizsgálata. S ehhez kapcsolódik a másik kérdésem is. Fried Ilona könyve Előszavában ezt írja: „A harmincas évek közepétől tovább szélesedik majd a szakadék a fasizmus által fennen hirdetett birodalmi ábrándok és a valóságos lehetőségek között. (11-12.) Ugyanakkor „[...] a fasiszta hatalom fokozatosan irányítása alá vonta a tudományos és kulturális szférát, bár bizonyos önállóságot azért meghagyott.”
(13.) Talán érdemes volna némileg részletezni, miben állt/állhatott ez az önállóság úgy „általában”, mint az egyes szerzők esetében.
Az értekezésben találhatóak fölöslegesnek tűnő kitérők: ilyen például Bianca Balla Sanguineti ügye, amelynek nincs köze a kultúrához.
Ami a fejezetek tartalmát illeti, nagyon sok információt kapunk. Például a VI.
fejezet (Színház az Akadémián: A készülődés a színfalak mögött) történeti- politikai szempontokat érvényesít, és a nácizmus, a fasizmus, a politika
„húzószavai” mentén tárgyalja a színháztörténeti problémákat. A Volta- konferenciára szóló meghívások és lemondások kapcsán is számos értesüléshez jutunk. Külön érdekes Eizenstein elismerése az olaszok részéről, és kuriózumnak számít Mejerhold kézírásos levele. Szintén informatív, hogy sem George Bernard Shaw, sem García Lorca nem vett részt a konferencián, ahogyan az egyik fővendégnek számító magyar drámaíró, Molnár Ferenc sem. Hasonlóképpen informatív a Magyar drámaírók sikere Olaszországban című fejezet, amelyből kiemelendő Zilahi Lajos, Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért és mások szerepe és fogadtatása Itáliában. A magyar részvételt a Volta konferencián Herczeg Ferenc és Németh Antal „biztosította” (184-185), miközben a könyv
hangsúlyozza, hogy egyetlen női előadó sem szerepelt a konferencián, bár a feleségeknek és a „titkárnőknek” biztosították a vendéglátást. (185.)
Az értekezés szerzője szerint a ’20-as, ’30-as évek Olaszországát mindenütt áthatotta a színház, és ez nemcsak a „komoly” színházi játékot, hanem az ún.
népszínházat is jelenti. Továbbá számos izgalmas részletet tudhatunk meg a Volta konferencia és a néhány héttel korábbi, Gorkij elnökletével megrendezett oroszországi Szovjet Írók Kongresszusáról. (207), valamint a „szocialista realizmus” és a „fasiszta irodalom” úgymond szembenállásáról.
Az értekezés a III. fejezetben sok részletet közöl a XX. század első felének dráma- és regényírójáról, Luigi Pirandellóról. Ugyanakkor a színjátszásnak a politikával való összekapcsolása, még ha történetileg mégoly indokolt is, az irodalomtudományi szempontokat nélkülözni látszik. Ahogy az a megjegyzés is, miszerint Pirandellónak néha fasiszta egyenruhában kellett megjelennie (101.), mivel ez semmit sem árul el Pirandello dráma- és színházművészetéről. Hasonló mondható el a futurista színház bemutatása kapcsán (65-74.)
A ’34-es Volta konferencia kapcsán az értekezés szerzője részletesen tárgyalja az előre megadott öt témakört. Ezekből talán a legelső tűnik a legérdekesebbnek, idézem a könyvből: A színház jelenlegi helyzete a többi előadásformával való összehasonlításban: a film, az opera, a rádió és a stadionok. Jogosnak tűnik a meglátás, hogy az akkor viszonylag új médiumnak számító rádió és film nagy kihívást jelentettek a színház számára a ’30-as évek elején. Tulajdonképpen hasonló szituáció állt elő, véleményem szerint, három évtizede hazánkban (s korábban már a világban is) az ún. digitális fordulat okán, amikor mindenki arról beszélt, hogy meg fog szűnni a könyvolvasás, mivel szinte minden elolvasható már az interneten is. Tudjuk, ezek a jóslások nem bizonyultak igaznak, ellenkezőleg: a könyvpiac inkább fellendülőben van. Valószínűleg ez lehetett a helyzet a ’30-as évek színházával is.
Különösen izgalmas a könyvnek ama fejezete, mely az előadók, közöttük Pirandello gondolatmenete nyomán a színház személyességéről vs. a film személytelenségéről, gépiességéről beszél, jelezve Pirandello ambivalens viszonyát a filmhez. A Forog a film című (s meglátásom szerint itt már a cím is árulkodik a filmhez fűződő pirandellói kapcsolatról), valamint a Hat szereplő szerzőt keres kapcsán (korábbi fordításban: Hat szerep keres egy szerzőt) Pirandello számos erőfeszítést tett azok megfilmesítésére – s ezek eredményekkel is jártak. Pirandellóval némileg ellentétben ugyanakkor Marinetti „a filmet a modern technika nagy vívmányának tekinti”. (214.) Kár, hogy a könyv interpretatív módon nem aknázza ki, nem fejti ki a két álláspont közötti különbséget.
Érdekes a könyvben bemutatott előadások sorában Guido Salvini megszólalásának ismertetése, amely egyfelől a színházak népszerűsítésére a sporttól vett mintát kívánta alkalmazni (215.), másfelől színházi versenyek bevezetését javasolja. Salvini, Mussolini követőjeként, „hisz az újfajta dráma, a propagandaszínház […] szükségességében.” (216.) Hasonlóképpen izgalmas Bontempelli (akit az olasz irodalomban a mágikus realizmus jelentős képviselőjeként tartanak számon) a ’”színházépítészet, a tömegszínház és a kamaraszínházak” témájában (218.), de szerencsésebb lett volna a Bontempelli- idézet részletesebb elemzése, lásd az Aiszkhülosztól Verdiig, az antik görög drámától az Erzsébet-kori angol színházon, a spanyol drámákon, a commedia dell’artén át, s folytatóinak, Moliére-nak és Goldoninak, s a Bontempelli által szintén említett posztromantikus drámának, a bécsi oprettnek, a párizsi szalondrámának és az orosz balettnek összefüggéseit és fejlődéstörténetét vizsgálni. Ezt a disszertáció nem teszi meg, megelégszik Bontempelli szavainak beidézésével.
Másfelől Fried Ilona könyve több további érdekességgekkel is szolgál. Ilyen például Marinettinek a színház társadalmi missziójáról tartott előadásának összefoglalója Németh Antal nyomán, valamint az ehhez fűzött – a könyvben ritkán előforduló – szerzői interpretáció: „Bár Marinetti kultúrpolitikai elvei közel állnak a hivatalos ideológiához, azonban olykor magának is ellentmondva, sema tömegszínházzal, sem a propagandaszínházzal nem ért egyet.” (234.) Ugyancsak érdekes a Bontempelli és Marinetti között, az avantgárd megítélése kapcsán lezajlott vita bemutatása. Kiemelendő továbbá, hogy Németh Antal előadásában a színháztudomány fontosságára helyezte a hangsúlyt; hogy William B. Yeats hozzászólása a propagandisztikus színház ellen foglal állást (250.), és gondolatébresztő Pirandellónak Verga és D’Annunzio kapcsán tett megjegyzése, amely Pirandellónál a fasiszta színházpropagandától való elmozdulást látszik mutatni.
Tudománytörténeti tényt közöl a dolgozat annak megállapításával, hogy 1935-36- ban Mussolini támogatta Silvio d’Amicót az olasz Színművészeti Akadémia létrehozásában (amely, mint azt a dolgozat kijelenti, „a fasizmus időszakának egyetlen támogatott állandó színházi intézménye” volt. (270.) Mégis nehéz ezt összeegyeztetni a könyv azon kijelentésével, miszerint „Tény, hogy Olaszországban a fasizmus idején is megmaradt a polgári dráma, sőt, rendkívüli népszerűségnek örvendtek például a magyar dráma képviselői. Miközben a politika egyre inkább behatolt az emberek magánszférájába, maradt egy terület a politikán kívül, mely menedéket jelentett a mindennapok szűk, manipulált világa elől, s lényegében is megőrizte a polgári értékeket.” (277.)
Fried Ilona könyvének alighanem legsikerültebb fejezete az utolsó előtti, amely Pirandello élet- és művészi útját taglalja. Itt – bár rövid – értelmezést is kapunk a pirandellói humorfelfogásról, amelyet a szerző „filozofikus kétkedés”-ként azonosít, s joggal hivatkozik olyan potenciális ihlető elődökre mint Bergson vagy Freud. Megvilágító a szicíliai színházzal és bábjátékkal („pupi”, 288.) hagyományával való kapcsolat feltárása, s végre előkerül a nyelv kérdése is:
Pirandello ugynis az első darabjait szicíliai dialektusban írta. A Hat szereplő szerzőt keres kapcsán egy elemzést is olvashat a befogadó (297-302.), míg Pirandello színházfelfogását így summázza, alighanem jogosan, a könyv szerzője:
„Pirandello felfogásában az élet valójában színház (a színház pedig az élet), a színház metaforikus jelentése műveinek alapvető problematikájává válik.” (297.) Mindazonáltal, mint azt korábban is jeleztem, ez a fejezet a kötet fő témájával, a Volta konferencia eseményeivel és részleteivel csak annyiban tart kapcsolatot, amennyiben a konferencián Pirandello jelentős szerepet töltött be. Ugyanez vonatkozik a könyv utolsó, XIII. fejezetére, amely Marinetti és Gáspár Margit szerelmi viszonyát, valamint Marinetti budapesti látogatásait tárgyalja.
Javaslom az értekezés nyilvános vitára bocsátását.
2021. november 8. Dr. Horváth Kornélia habilitált egyetemi tanár
