GÉCZI JÁNOS
[a történet-éghajlat]
tudnád-e a történetet
s ezt a lejtőkérdést más mód: oly léha mint kamaszképen a rejtmosoly melyben ott óvatoskod az eljövő
levegővel feltöltött hajszálakkal az arcot megdaraboló fűrészráncokkal pedig a tartozás odaránt szellemtestéhez és riaszt ebben a csengettyűhangos hullásban
akár a szétfutó tinta avagy a finom tus a kanadai nyárfaérzékeny írópapíros
sárga és foszlékony laptestén rábök: én vagyok én
a szerkezet elvetődött árnyékán amely megérint de máris csúszik arrébb
hiszen fotofill avagy fotomán csapda ez akár a büszt orcáján
elcsorduló képmáz szomorkás csillogás szétmálló az ének .sósavjában
hiába szűköl marja át enhártyája aljából a terracotta-testet nem marad másabb a kivájt üregnél
szikár üreg a levegőből
füsthiánnyal hússzagtalan és képzetes hasítsuk ketté tehát ezt a hullahó-történetet
érthető amint közelítünk zsíros beleihez a szüzsé
borral feltöltött horoggyomrához (a gyomorrom az első hóember elhűtött hasában ó az a szív-veri s foszló
gyönge szerv) ritmikusabb dologba is akadhatnánk e megéledésben amilyen a nyelőcsőbe fúrt halszálka
kihüvelyezhető utcakoszba ahol a hétköz silány kis napjai grasszálnak
viselhetőbb kínzásba ínzásba nzásba zásba ásba sba ba a személyesben ott lehetne bök orron a tél egy ellapult csillaga ama vágyott
élet- és íráspróba gyár elmosódott köz-európai
hogy emlékezzen az is ha mégoly apró s fölösleges a kézjeggyel hiteltelenített időre 36.
igen így helyeselsz és kibólint
a levélláda indonéz növénye elernyeszti szoba-szokott leveleit a sárga lemezeken
csillan a képed visszanéz mielőtt együtt beleszívódnátok a sejtekbe ahová amúgy vágysz holott nem teljesebb az cserépnyi pokolmennynél két hét alatt szerterothadó
élődögnél — ne maradjon több annál amennyi lehet lélekprózányi ha már .megkerülhetetlen ez illékonyság
akár a papírzacskó a fénypáncélba bútt betonlépcső alján almákkal telítve amelyet átlépni de tudomásul venni sem mertél
csak előbűvölni torkodból a hüppögést szokás kérdése ez a köztéri télhang lehetne adventi vagy farsangi oly közeliek
benned karnyújtásnyi mindkettő csonka felkarnyi vagy annyise ha már befér egy szerda és csütörtök közé
— de ez az ami bizony s -talan . hisz könyökig merül a büszt a talapzat
súrolt tömbjébe abban kotor matat a rostált kavicsok közt
elszivárog a cementpórusok szürkéjében nem bízik tenyértárt a hóesésnek
melyet a történet kiráz magából ebben a mocsok évadban már nem először
a távolságra választ ad a síküveg a tovább elaraszol a másik térfélre amíg a kintről szónokiunk itt együtt bent
addig a bent kívülünk tolakszik a megkopasztott fenyőgallyal szatellit-cukrokkal és angyalhajasan közelíti a dobozlerakatot a lépcsőátjáró szipuzó krampuszait közéjük áll szavát veszti hagyja hogy bundásodjék rajt a delelő december
eldörzsöli deres szemöldökét lerántja szakálltalan állát
el ne érzékenyedjen mielőtt fölfalnak a humuszsavak
mielőtt mint lelencházat a szorgos földrengések kapkodva lebontanak
csak ne — curükkölsz az égveledbe ne a kérdést ne a történettestet
elég az ámítás idézeteiből
bizonyíthatatlan minden ami ez és az ami az
ha megérkezik a nagy trükkökkel s hóna alatt a tükörrel a nélkülözhetetlen
— mordul vetődik a metafora párduca a kis tér báránypuha haván keskeny az árnya mint önmaga
tétele annak hogy a test örök a lélek pedig halhat — magára kukkol így minden jós és hallgat
hívő lehetsz vagy logikatudós ennyi legyen elég maradjunk a hullahónál
amelyet te onnan én innen tapasztalok szokvány vétség éppen elfér ha oldalára fordul az üveghártyában mögéje kanyarul az a fényes párducfolt hogyan lettél több minden mondhatónál
nem ilyennek hitted te sem én sem de figyeljük egymást tévéáztatott szemmel ebben az esésben a hadköteles havazásban
korzózzuk körbe az elhagyott tárgyakat a testek gót allelujáit s az alvadt tust
a nyárfapapíron
amint közönnyel részekre darabolja a világot kötélre fűzi a szótárszavakat
mielőtt beletapsolnánk a rémmesébe de az istenbe! ismét ülünk a történet mellett kapkodjuk egymás lélegzetét felcsap karmol a láng s a nyurga igekötők
összefossák a város csorba ragyogását fényzeppelin imbolyog és lomhán leereszt
ráníc lappadt tüdő a riadalomban — nem több a havazás terünket belakó párducánál
átlátható: ő ül bennünket körül és a szeme az igen fagyott jéghez hasonló
világos karbunkulus
mi meg itt reszketünk itt és várjuk a nagy havasembert mert eljön értünk szenes zsákkal
vállára vesz és átcipel a tisztább havazásba ahol nem hull a hóval hulla és eszme s nem fekszik fosztott toll az elnyúlt mezőkre
nem őrzi a fehér a kényes párduc lábnyomait nem lévén se több se kevesebb magánál
