Illyés Gyula, Keresztury Dezső, áskándi Géza, Szepesi Attila versei; összeállítás a mai román irodalomból; Fodor András Rózewicz-ről, Rab Zsuzsa Ahma-továról

k.

r

; s í>.

i

Illyés Gyula,

Keresztury Dezső,

áskándi Géza, Szepesi Attila versei;

összeállítás a mai román irodalomból;

Fodor András Rózewicz-ről, Rab Zsuzsa Ahma-

továról

tiszatáj

I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T

Megjelenik havonként .

Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÖ' Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÓZSEF

Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László Szerkesztőség: 6740 Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Táviratcím: Tiszatáj L Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Elő- fizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI 1900 Budapest, József nádor tér 1. sz.) köz- vetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díj: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25916.

ISSN 0133 1167

77-2423 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József

Tartalom

XXXI. ÉVFOLYAM, 7. SZÁM 1977. JÚLIUS

ILLYÉS GYULA versei: Jogaink, Dugovicsok, Tanú 3 KERESZTURY DEZSŐ: Balaton-parti változatok (vers-

ciklus) 5 PÁSKÁNDI GÉZA: A Sűrűn-Szóló monológja (vers) ... 9

SIMÁI MIHÁLY versei: A költözés ősze, Fehér gyász,

Józanságom diadala 12 SZEPESI ATTILA versei: Szonatina, Hommage á Ver-

meer, Pasztell, Szó 13 PETRI CSATHÓ FERENC versei: Vidék vidékén, Tükör-

hályog, Plakát, Heraldika, Paradicsomi albérlet 16 HERVAY GIZELLA: Rekviem (vers, részletek) 18 DOBAI PÉTER: „Van fájdalom a gondolatban" (Jegyzet

Vajda Jánosról) 20

MOST — PUNTE — HlD

DÁVID GYULA: Román irodalom — 1976 22 IOAN ALEXANDRU versei: Fénylő fényesség, Határta-

lan szerelem, Szüleim, Remetekolostor, ősz, Fa János

(Kányádi Sándor fordítása) 24 ANA BLANDIANA: Emlékek gyermekkoromból (Dávid

Gyula fordítása) 27 MIRCEA DINESCU versei: A téren, hol a gépek sírdo-

gálnak, Az utolsó előadás (Csiki László fordítása) ... 32 EMIL BOTTA versei: A boszorkány, Álom (Éltető József

fordítása) 33 FÀNUS NEAGU: Bráila város jósága (Csiki László for-

dítása) 35 CONSTANTIN TOIU: Kommunizmus annyi mint szov-

jethatalom plusz villamosítás (Dávid Gyula fordítása) 41

TANULMÁNY

T. BÍRÓ ZOLTÁN: Népi-nemzeti kultúra a szocialista

társadalomban 49

SZAKOLCZAY LAJOS: A lírahős három stációja (Arc-

képvázlat Szepesi Attiláról) 59

KELET-EURÓPAI NÉZŐ Lengyelország

FODOR ANDRÁS: Rózewicz költői fordítása 64 Szovjetunió

RAB ZSUZSA: Anna Ahmatova 70

KRITIKA

PÁLFY G. ISTVÁN: ö r a strázsán (Dobos László: Egy

szál ingben) 75 MÁRKUS BÉLA: „Függesszük szemünk 6 arcukra"

(Király László: Sétalovaglás) 78 CSAPODY MIKLÓS: Bajor Andor: Az éjjeliőr nem tud

aludni 82 KOVÁCS GYÖZÖ: Kismonográfia a Korunkról (Balogh

Edgár: Itt és most) 83 POMOGÁTS BÉLA: Láng Gusztáv: A jelen idő nyomá-

ban 85 TANDORI DEZSŐ: „Az idő megállításának képletei"

(Ács Károly: Ének füstje, füst éneke) 87 TÜSKÉS TIBOR: „Királysir" (Várkonyi Nándor: Pergő

évek) 89 FARKAS LÁSZLÓ: Vasárnapi nyelvművelés (Indulatos

megjegyzések egy felemás könyvre) 92

Szerkesztői asztal ....: 96

ILLUSZTRÁCIÓ Stéhlik János rajzai a 4. és a 21. oldalon Plugor Sándor metszetei a 8. és az 58. oldalon Sonkodi István rajzai a 15. és a 34. oldalon Engel Tevan István rajza a 48. oldalon

I L L Y É S G Y U L A

Jogaink

Ahogy fogynak vén napjaink, ős jogaink úgy szaporodnak:

kicsikarni már most, amit megadnátok majd a halottnak:

későn, utólag! Lear király

dühe súg: egy morzsát, egy csöppet nem hagyni el abból, mi jár,

kijár akkor a kutyadögnek.

Egy a rabság: nem lenni boldog!

Száműzött vagyok s fölkelő.

Térdre mind, amíg van idő;

míg kegyet oszt a trónja-fosztott.

Míg van időtök helyrehozni

— már most eleve — hogy kidobtok!

Ide mindent! Hisz meghalok s ti, kiváltságosok, élni fogtok!

Dugovicsok

Nem érdekelnek, csak az öregek:

a csatárlánc a tunya had előtt;

az ellenséggel összegomolyultak; ők, a kényszer-hősök, veszni kérkedők;

az elesők, fetrengők, — már csak ők, a tébolyultan küzdők vonzanák,

kik — védeni bár semmi nem maradt —

kitartanak, kitartanak.

Itt pusztulnak köröttem. Ki s milyen parancsot vert belétek, belénk, belém is, társaim,

hogy — kívül király s Isten gondjain — álljuk tetvesen s csont-bőr is a harcot várva a kontyost, legyen ok, s ne holmi, egy jó bömböléssel a mélybe hullni!

Tanú

Eleget rázott a teve

s a repülő, a tank. Leszállok.

Hogy semmi sincs készen a jogadásra?

Nem vártam fogadást.

Van fogadás. A talp

ősi nyelven társalog a talajjal.

Majd sorra megbeszéljük. Azt is, mért öntetett ólom a fülbe s tépetett ki a szem.

STEHLIK J A N O S R A J Z A

K E R E S Z T U R Y D E Z S Ő

Balaton-parti változatok

SIRÁLY

Egy suhanás, egy zuhanás

s csőréhen ott a zsákmány;

elül a hullám

s az égre felvonul lám, mint szokott a szivárvány.

SÍRKÖVEK

Az embert a múlás szele sodorja, de megmarad, őrzi magát a kő;

az ember szabad, bár a halál foglya, a kő fogoly, vásítja az idő.

Foszló emlékeket idéznek málló sírkövek.

Az élet is, a kő is folytatódik, az egyik a másik nyomait őrzi;

forró kövön napoz a rebbenő gyik, a lét egyszerre illanékony, ősi.

HALÁSZOK

Töfög a kis motoros, kötél feszül, jó szoros,

kiterül a háló;

húzzad, ha kell egyedül,

— inad,.izmod megfeszül — akár az igásló.

Ha sikerül a fogás, mehet haza a halász,

otthon is van dolga; — zaj aztán nem hallatik, némán lebeg a ladik

lengő nyugalomba.

NÁDAS

Tavasszal zöld a nádas, akár a zsenge sás:

vízfestményen könnyü-lázas halk festék-csordulás.

Nyáron édes búvóhely fennakadt csónakon;

nincs kivetnivaló benn, hogy odabujdosom.

Az ősz arany királyi palástja leng a vizén, szólnak őrült furulyái,

velük a tél üzen, s jönnek toló-kaszával

a jégen a nád-aratók;

lehull rejtek-hazám, jaj! — az élet elöreválóbb.

ÉLŐ KÖZÉPKOR

Vékony volt a templomfal:

támogatták támfallal s megállt sok századot.

Nádtetejét cserépre módosabb nép cserélte,

tornyot is rakatott.

MAGYARI BÉNIGNA IMAKÖNYVE

Kapuján Szűz Mária kígyó fejét tapodja:

vigyáz a világra.

Régi szentek imádják Jézus-anyja Máriát,

•ki világ virága.

Pálosok éltek az erdő mélyén, böjttel, imával megszaporítni a test kínjait, áldozatát.

Szép kódexeket írták, a hártyát feldiszitették:

ékesen őrizze így magyarul az imát.

Dúlt lelkén vágyott könnyíteni véle Benigna.

Ráfért: élete vad gazság volt, csupa bűn.

BETYÁRSÍROK

Raboltak? Lázadtak is a betyárok:

nekik szántak akasztófát, derest, s ha nem jutott sírjukul csak az árok,

emlékük őrzi nóta, kő, kereszt.

EGY VÉN HÁZRA

Fújta a szél fújta szegény jobbágy házát, tüskebokor megszaggatta, talpát tarlók rágták.

De ő visszavágott, hol tréfát hol átkot:

mit ő le nem szakaszthatott szakasszák le mások!

Az ördögöt fogta, zárta tökkolopba, —

mi is azzal játszottunk még kisgyerekkoromba.

A HELIKONI GRÓF

Kifosztott országába bukott király:

Keszthelyre úgy tért még haza Festetits, kiben korának Géniusszá

szólt, hogy a rabságot lerázza, amelyben görnyedt akkor az elmaradt szegény, paraszt-nemes, elbusúlt betyár,

a parttalan vizek, nagy erdők,

puszta mezők fia: dúlt magyarság.

Emelt hát könyvtárt, épite iskolát, hajót, hidat jót s rendeze ünnepet,

hogy egyetértő ész növelje csínosodását nemzetünknek.

A ZALA TORKOLATÁNÁL

civilizáció!

Megszabályoztad a Zalát,

gátak közt hozhat

iszapot, minden rosszat,. —

nincs hol lerakja sarát.

BÍRÓ MÁRTON ARCKÉPE ELŐTT

Ha csüggedtek, gondoljatok Bíróra!

Sárviskóból hágott fel Veszprém püspöki székébe s egy fél országot megrakott derék épületekkel.

Konok magyarként összekülönbözött káptalanával, Sümegre tette át

székhelyét s plébániatemplomát Maulpertsch mesterrel pingáltatta ki.

Ott ül ma is a kóruson, helyi kisurak veszik körül, lábtól a Mester udvari díszben.

Bölcsen néz le reánk a pásztor;

azt tanítja, a hazai nyájat hazai módra kell terelni.

MAGÁNYOS KOMP

Búcsúzva is szép a komp, a kikötő;

elnémult a kolomp, egyetlen sirály

se jár,

s lábujjhegyen megyen

halk szél szárnyán az idő.

P Á S K Á N D I G É Z A

A Sűrűn-Szóló monológja

Én Sűrűn-Szóló Hozzád beszélek, Ritkán-Szóló (Ki olykor rangrejtezel Végnélküli Szótalanként) Kihívlak (provokállak!), mint tetű a benned-lappangó Vakaródzási hajlamot; és van erőm, hogy úgy pillantsak A Minden Tetveire, mint Hasznos Csodákra

Hisz nélkülük sohasem tudtam volna meg

Hogy KÉPES VAGYOK vakaródzni is (és ez, mi tagadás Gyakorta kéjes). Szóval: úgy szólok Hozzád, Ritkán-Szóló Ahogy illő, Retorika-Palástban (pironkodásom a Semmi Fehér szégyen); ó a retorika annak feltevése

Hogy sokan hallgatnak; a retorikus hang mögött

Láthatatlan sokaság tolong, a tülekedés csigázza föl a hangot

Igen, e felsrófolt hang-láng a Temérdek-Hallgatóra-Méretezett-Meghitt Pátosz s retorika: Tömeg fülébe való meghitt suttogás

Miként a Sokaság esküvésre emelt karja, rengeteg ujja Sem más, mint megsimogatása egy Gondolatnak

Az Elhangzónak, mérhetetlen időben Szóval: hegyezd füled kiáltásomra

(Látod: ez a hiábavaló, a haszontalan cselekvés Hisz kiáltásomat fül-hegyezés nélkül is hallanád

De mert retorikám a Temérdek-Sok fülébe való suttogás Hát peddze füled; a Sok-Minden képviselője volnál Ritkán-Szóló)

Ritkán szólasz, mert így lehetsz Te Titokszerű

Míg én, a Sűrűn-Szóló

Szaporán beszélő: kiszolgáltatott Mint a por: bármely láb illet engem Midőn Te megvárakoztatod a Sokaságot S így azt hiszik: milliom töprengésed Késleltetett elébük lépni

E késleltetésben várakozásuk — hasa áldott asszonynak — megnő Minden várakozásban a Te mélységed épül

Minden várakozás talapzatodnak rúdja így emelnek föl Semmiből

Termésköved: Hasztalan Időm

Idegeim unalma, semmije, szorongató nem-cselekvés Vetíti égre árnyékod, körvonalad, ó Monumentális Üresség Nagyságod lényege az Én Semmim

Egyszeriséged lényege az Én Nyüzsgő Sokszoriságom

Egyszerűséged lényege az Én Szövevényem

A Te Csodásságod glóriáját fösti vagy éppen fonja Ama időtlen várakozás, melynek részese, tanúja

És képviselője annyi ember: várakozó susmus vagy várakozó üvöltés Mind-mind a Te Fontosságodnak Kelemen-építője

De ők nem tudják, hogy minden bennük van

Amit beléd gondolnak, s hogy általuk épülsz te Titokká Várakozásból-Szőtt-Csoda vagy, anyagod nincs különben Anyagod a várakozás maga, az irdatlan idő

És a várakozás — idő-akarat így vagyunk hát veled

Elfeledtük, hogy hiányunkból kovácsoltuk a tökét Amit már a Te Gazdagságodnak vélünk

Te fedezted fel — általunk — a későn-jövés

A késleltetést mint fenntartott s mint kitartott csodát vagy szörnyű kint A közeledés, majd újra-távolodás csúfos iróniáját

A létezést mint adagolt semmit

Te fedezted fel, hogy révünkön lehetsz S mi fedeztük föl, hogy okunkból fölépülsz Ö önmanipuláns ember

Saját spekulációi rég elfödött

Fűvel benőtt s feledett vermébe hulló

Nagyapám halálos ágyán elfeledte megmondani (Vagy már ideje nem volt szája nem moccant Vagy röstellte vagy mittudom)

Hogy házunk végébe csapdát állított Mert félt a tolvajoktól

S most én, szegény unoka estem bele — kiáltván

„Minő véletlen!" Ó a történelem mm egyszer Szép- és ükapák feledett vagy szemérmességből Be nem vallott csapdája unokáknak

Mit is tagadnám, Ritkán-Szóló hasonlítasz reá is Az operett primadonnára, kinek bejövetelét Parádésra csinosítja a Szerkesztés Csodája ősrégi komédiákban legalább két szolga

Párbeszéde mintegy szőnyeget terít Szóbanforgó Főhős És a helyzet elé: várakozásunk karjába hadd rohanjon Ó igen, a Szerkesztés Csodája

Ám ne feledd: az isteni tervszerűség

— More geometrico (diviniae . . .) —

Az emberi terv- és célszerűséget Utánozza, mint fiú az apját

A deus ex machina pedig nem szerkezeti törés — ugyan már! — Nem következetlenség — ezt sokan ma sem tudják —

Hanem igaz s logikus mindazoknak Kik a csodák hitében nevekedtek Ne haragudj hát, Ritkán-Szóló

Hogy Átlátott (Átvilágított) Fenséged így kitárom

Általad magam leplezem le s magam által téged

Ó nem elég, ha kő és tigris és vihar Setteng felém, nem, nem elég semennyi MÉG ÖNMAGAM IS LOPAKODIK FELÉM Tengernél több veszéllyel

Beszéltem Hozzád, Ritkán-Szóló Én, Mindenség örök fecsegője

Legbeszédesebb kofája, locska szomszédasszonya Fűnek és fának

Én, ember s költő is (tálán) Én, kit egy porszem megalázhat ÉS MINDEN KÖZLÉSEM MEGALÁZ Fecseg már hallgatásom is

Szószátyár lesz az egészségem Betegségem is locsogás

E SZÓLHATATLAN MINDENSÉGBEN E MEGSZÖLÍTOTT MINDENSÉGBEN EME IGÉTLEN MINDENSÉGBEN

Eme EMÉ-ben, hol kőnek nincs szája, torka Csak nekem — fülem

Hol a kőnek még valamivel szövetkeznie muszáj Egy mélységgel, egy másik kővel

Egy lejtővel és két fülemmel Hogy hangot adjon legalább

Eme EMÉ-ben, hol szótlanságom enaem megölne Míg beszédességem megaláz

Hol némaságom gyilkos lenne És fecsegésem koldulás Eme EMÉ-ben vigaszom van Én találtálak ki, Ritkán-Szóló Nem te engem, hát jól vigyázz íme, a NYELVEM: ez szült téged A locsogásom földajkált

De kriptád is majd ez a nyelv lesz E Nyelv halála

Mert véle hál a hallgatás

Véled hal meg Beszédességem Sírotok közös, Némaság

SZÓTLANSAGOM HALÁLOD LENNE KÖZLÉKENYSÉGEM A CSODÁD Világra ez szült: rá vigyázz És most leteszem a tollat E vallomás

E kiáltás, e suttogás

Is megaláz

S I M Á I M I H Á L Y

A költözés ősze

Megtántorodnak a tárgyak Ez a költözés ősze

köangyal kezében lángkard kezemben kezedben semmi Ebben a paradicsomban ma este hatályát veszti nyarunk

A gyönyörök kertjét fölgyújtja holnap az isten s nekiáll disznót perzselni

Fehér gyász

hóból-épült madár madárrá-vált hó kijátszott a halál bolond megváltó mire volt a virgács zűr földindulás?

lettél volna inkább komfort-mikulás

ragasztottál volna szabvány körszákállt szórtad volna szórva csak a várva-várt giccs-csomagocskákat

— ne ezt a csodát ne ezt az izgága vad hószákadást nem állták nem bírtad nem bírják s te állód madár-kristály-csillag

hull hull a halálod

Józanságom diadala

ne veszítsétek el a fejetéket

mondtam a két verekedőnek mire

ők

átharapták a torkom aztán

félrecsuklott fejem fölött ahogy kívántam

kezet ráztak

S Z E P E S I A T T I L A

Szonatina

ITT KÉTÉVES VAGYOK verébfejű nomád

suhognák fölöttem a Vérke-parti fák s a kertben hol hordót gurgatott a vihar elborít a kapor zöld hullámaival

NAUSZIKAA öltözködik virágba hajába temetkezik

szemében farkas és bárány bárányfarkas

nevetése aranyboglár csengettyűje páros üvegalma

NAPOK FEKETE GYÖNGYSORA pupilládon évszakok merülése arcod ne takard le

szemed örvényét aki én vagyok vállad ívét

gyümölcsben alvó erdők virradását milyen idő jelenléted fölissza a sötét

mire kimondalak már tegnap van tegnapelőtt

Hommage á Vermeer

napsugárban fölizzó limlomok üveg tojáshéj korsók régi órák a mozdulatlan örökkévalóság egy tört csupor ívében fölragyog majd messzi tetőkön fénylik tovább falakat fest a kései derengés

hol a madarak röpte idegen kéz az úton áthajolnak görbe fák elmerülő perceid távolában

föllobbantja az égbolt tiszta kékjét kigyúló lámpák alkonyi zenéje felleg lobog a gyűlő félhomályban s arcoddal összecsobban a sötétség Tejútig kitáruló messzesége

Pasztell

arcodban mennyi üzenet hány befalazott ezerév távol tenger harangszava mediterrán nők mosolya szélcsiszolta kék fövenyen delelő szivárvány-sugár szemed fölfénylő tótükör Noricum baljós völgyein hol ködbe fonja fürtjeit a lomb s az égi szövétnek alatt elszenesedett ős-szavák örvénylenek

hallod a holdas éjszakát

sziklafalak

zúgását ki fejtheti meg míg lombra hó hull évre év játszol a csönddel szólítod láthatóvá elrejtezel fordul a távol és közel

sorsok melyeknek álma vagy öledből újjászületők

dobognák benned távoli forrás zuhog

méhedben jövő századok

alszol lélegzeted akárha

holdívű gyíkok surrogása

sötét a ház

Szó

egy szó a kőfalon

5 3 W

hétszáz éve olvashatatlan a jelet író kéz letört

kibetűzöd

folyók rovásírását madárszárny íveit a levegőben hallod

a szelek jelbeszédét kimondod tél van nyár van

elolvasod

az arcodba égő betűket

S O N K O D I I S T V Á N R A J Z A

P E T R I C S A T H Ó F E R E N C

Vidék vidékén

asszonyom a ludakat nézi

átröpülik a ház előtt strázsáló lucfenyőket kiröpülnek az ablaktalan őszből

a kerti széken ül

domborodó babahasán tartja a két kezét körötte gágogástól hangos Alcsi szigete én hallgatok asszonyom énekelget gá-gá-libu-gá micsoda vidék vidék vidéke ez

ludak röpülnek el a táj olyan idilli hogy asszonyom akár sírhatna is míg a ludai elröpülnek

arccal az ablaktalan ősznek az asszonyom akár sírhatna is de ő csak énekelget míg a könnyeit a szempillámmal fölsöpörgetem

Tükörhályog

A szemét sohasem láttam;

tükörhályog takarta:

sötét szemüveg.

Nézzen a szemembe, mondta, és nézzünk szembe a tényekkel.

Nézzünk.

Az arcom sápadt volt, az orrom megnyúlt a szemüvegről visszatükröződve.

Én tulajdonképpen, mondta, elintézhetném azt is, hogy többé, nem volna módja az én szemembe nézni.

Már elintézte, gondoltam, gyermekdalokat kezdtem dúdolgatni magamban, a koponyámon belül sütni kezdett a nap, aztán mosolyogtam is, mert a bárányok nem fagytak meg a kertek alatt, aztán

eszembe jutott, hogy ő már mindent elintézett.

Kibámultam az ablakon.

Az utcán a kósza lámpavilág,

bevonta a Nap munkakönyvét.

Plakát

Elaluszik a kiontott vér világvilágló szégyenében

Heraldika

A helység címerében a költő mellényei láthatók a pirosakat

a forradalomhoz a fehéreket a szerelemhez a zöldeket

a magyar ugarhoz viselte a költő

amint ezt önök is tudják

Paradicsomi albérlet

Kezdem megszeretni

ezt a keselyűlelkű öregasszonyt.

Legalább őszinte.

Annak mutatja magát, ami:

keselyűnek.

Az orra csőrszerű, és mindenbe beleüti:

maga Gabika sohase főz levest, sohase Gabika, még vasárnap se, el fog magától válni a férje — mondogatja a feleségemnek, aki károgó karvalynak tartja,

és él a gyanúperrel, hogy az öregasszony az ajtó mögött hallgatózni is szokott.

Recseg a rekamié.

Maguk folyton csak pazarolnak,

mondta a múltkor, hogy mire

értette, nem tudom, a feleségem

sírt, potyogtak a könnyei a

paradicsomszószba, én csak

sziszegtem, mint a kígyó, az

öregasszony pedig miután

megetette a kertitörpéket,

istennel kezdett beszélgetni.

H E R V A Y G I Z E L L A

Rekviem

(RÉSZLETEK)

egy homlok és egy vércsepp kisfiú volt

lett belőle felnőtt halott homloka alatt földrengés lapult időzített bomba:

tiktakolt a múlt megállt az óra és rámutatott lett belőle felnőtt halott az óra számlapja visszafelé forog visszajön az idő feltámad a halott felnő a virág kisfiú volt

egy elszabadult kéz verekszik vakon tőből levágták fiatalon

ökölbeszorítv>a örökre

verekszik vakon fiatalon

örökre

védtelen vágy úszik a végtelenben vad világítótestek űri üzemekben egy porszem letérdel egy húr hanyattzuhan három halállal

vertél meg Uram!

*

megbicsakló mondatok lábdobogásban

gyermekcsontok csillaghullásban jár-kel az óra mindig másban mégsem hiszek a másvilágban!

•

elfonnyadt a virág álma árnyéka süt a világra feljön a nap le is nyugszik halott kisded álma alszik ki védi meg a szerelmet?

meztelen lelkünkben reszket

verítékben vérben fázunk

otthont immár nem találunk

megpattant paripaszemek

kútbazuhant kisgyermekek

betiltották a napot is vért virágzik az aszfalt is megy egy kisszék a halálba tengerszínű volt az álma hajnalra már nem is látszik lepedőnk mind vérben ázik

*

fenn a fájdalom lenn a létra mennyi a tótágas százaléka?

virágvasárnap:

rozsdás glóriák válogathat magának ki-ki divatos halált fejjel lefele

jajgat a csend jézuska a jászolba visszament

*

egyik fájdalom mint a másik a vasánap is belevásik

föld alatt élek lesántul a lélek

szerelmetes gyermekeim a helyettes halál

mindig készenlétben áll repülő jön — riadok szó-szélvészben szaladok

fiam: kisingecske-álom utadat járom

gondolj rám a föld alatt szemedből csak az ég maradt kicsi ólomkatonám

hanyattvágott a halál harangszót álmodok neked virágot lépek neked fiam egyetlenem halálom életem!

*

befagyott szemek az óra mutatója áll

testőr-halál

fordítsuk ki a vitát aki ült és aki állt váltson rab-ruhát!

töröljük el a telet!

szüljünk tavaszt: gyereket akiért a jézuska is

szivárványon lépeget

*

zippzár a szájon hóharmat az ágon virágom! virágom!

rügy fakadjon!

falat remény

maradjon!

DOBAI PÉTER

„Van fájdalom a gondolatban"

VAJDA JÁNOS EMLÉKÉRE

MEGJEGYZÉSEK IMRE LÁSZLÓ JUBILEUMI ÍRÁSÁHOZ

Ha a Bakáts tér felől az ember átmegy a Ferenc körúton, a térből nyíló, szűk Tompa utcát folytatva, a 13-as szám alatt megtalálja Vajda János költő házát. Még létezik a házban az a hajlék — a kaputól balra, Pásztor Árpád Gina és Rozamunda című regénye szerint —, ahol a vadon természet e komor áldo- zója a városban lakott, mindig idegenként, kis és valóban „tudásra törpe és nagyságra vak" feleségével, akitől élete magányimperativuszához híven, még a boldogság esélye és csapása előtt, elvált. Még megvan a ház, a hajlék, az ud- var, ahol mély vadonhonvággyal szívében, az a XIX. századi magyar költő lakott, aki a 48—49-es szabadságharc pátoszával és mártíriumával örökre azo- nosulva: a XX. századot élte, érezte és emlékezte. Az az udvar, proletár virág- ágyaival, megrokkant ablaknégyszögeivel, még ma is olyan, mint amilyen az ő életében volt,, évszázada. Ezt a levert, töredezett kövezetű kis udvart világította be 1881. július elején az a minden emberi és minden történelmi tény, seb, név, dátum és hely iránt közömbös Üstökös, amelynek fehér héliumát egy üdvözlő gyászvers őrzi azóta. Ezen az udvaron állt és a csóvát figyelte, a kozmikus ki- űzetést, a búcsút: egyénisége minden nosztalgiájával azonosult a látható el- múlás képével, a tér és az idő emlékével, melynek egyetemes véletlenjét egyé- nisége véletlenjéhez mérte.

„Te mindenütt egyetlen, idegen!..."

Benne is viszontláthatatlan dolgok éltek, soha vissza nem térő helyzetek küszö- bén állt mindig, és újra meg újra átlépte ezeket a küszöböket. Életét és művét

— az emlékezés önkényével — évtizedekre tagolta és „Húsz év múlva", „Har- minc év múlva" visszatért Gina — Dorian Gray arcképe — emlékéhez, egy szerelemhez, egy nőhöz, aki már csak benne változott. „Teljes és intenzív életre vágyó egyéniség volt", írja Imre László a megemlékezésében. Így igaz, de meg- ölt világban élt, akkor is, ha életében vált világvárossá Budapest és társhata- lommá Európában a magyar nemzet, ö nem szerethette ezt a „fellendülést"

igazán, mert nem azok az eszmék és erők szálltak vele partra, amelyek a 48-as forradalommal indultak el. Vajda a forradalom túlélője volt, olyan túlélő, aki valójában nem élte túl az életét meghatározó eseményeket, csak éppen beléjük sem halhatott, mert mire kész férfivá vált volna, addigra nem volt már forra- dalom. És a szerelmet is így. ugyanígy kellett túlélnie, anélkül, hogy túlélte volna és anélkül, hogy meghalhatott volna általa. Senki és semmi nem viszo- nozta soha ezt az embert. A kor költészetében verseinek hangja merőben új- szerű: irtózatos személyessége, „individuális mitológiája" a memória miszté- riumából fakad, hogy ami emlék, az is él: „Van fájdalom a gondolatban". Neki magának valóban nem voltak személyes kapcsolatai — olvasmányai se — a

korabeli modern nyugat-európai költészettel, de ehelyett ő maga volt ez a kap- csolat. Ezért jogosan lehet hídnak nevezni Vajda Jánost Petőfi és Ady között.

Irodalomtörténetileg mindenesetre. De mint verseinek megíró ja, életének le- élője : különváló. Nem híd, hanem hídfő, pontifex... a lírában. Az, hogy kezdő- ként, húszévesen Petőfi hatása alatt állott — természetes; az, hogy előfutára Adynak — természetes; de a váli erdő, az üstökös, a nyári les, a nádas, a tó, a mély vadon, a Montblanc képeit sem Petőfi, sem Ady nem hordozta át — életből, honvágyból műbe — csak ő, Vajda János, aki a társat, az élettársat az abszolút szépségben, az abszolút emlékben, a tökéletes egymásban kereste.

HARMINC ÉV MÚLVA is:

„Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz, s helyet cserél bennünk a fájdalom".

MOST - PUNTE - HÍD

Román irodalom — 1976

Képet adni a román irodalom jelenéről, a legutolsó év vers- és prózaterméséről

— meglehetősen merész vállalkozás. Az ember óhatatlanul a névsorolvasás útvesztő- jébe tévedhet, s előfordulhat, hogy olyan utalások seregével árasztja el a minden- napi kapcsolat helyett csak időnkénti olvasmányélményekre, szórványos híradásokra támaszkodó olvasót, amelyek nem hogy elő nem segítik, de inkább akadályozzák a megismerést.

Lelkiismeretes, mindenre kiterjedő összkép egy épp csak hogy lezárt esztendő terméséről különben is szinte lehetetlen. Százszorosan érzi az ember mindazt a nehézséget, amellyel a jelenkor irodalomtörténészének meg kell küzdenie, amikor kísérleti célból pillanatra mozdulatlanná dermeszti az eleven irodalmi életet. Mert egy összefoglalásnak nem csak térben — ez esetben a román irodalom terében —, hanem időben is körülhatároltnak kell lennie. S bár a címben jelzett évszámmal ez a körülhatárolás kézenfekvőnek látszik, lényegében nem vonatkoztathatunk el attól, hogy az 1976-os évszámmal megjelenő kötetekkel — egyes versek, novellák vagy regényrészletek formájában — már évekkel ezelőtt találkozhattunk s a kész mű nem csak a jelen, hanem a félmúlt jegyeit is magán viseli: gondolataiban, mondanivalói- ban s azok művé formálódásának esztétikumában egyaránt.

Nem marad más hátra, mint a rendelkezésre bocsátott keretet kitöltve, részletező tanulmány vagy esszé helyett a művekre bízni magunkat: mondják el ők közvetlenül azt, amiről a kritikus eleve csak a maga — tökéletlenebb — eszközei birtokában szólhat.

Az itt következő válogatás — mint minden válogatás — nyilván önkényes. De bízunk benne, hogy sikerül érzékeltetni a mai magyar olvasó számára a mai román irodalom legfőbb jellemző vonásait: a népi hagyomány és a modernség, a múlttal való felelős szembenézés és a jelenben való elkötelezettség sokarcú valóságát.

A szerzők között, akiket itt bemutatunk, vannak olyanok, akiknek neve már ismerősen cseng a magyar olvasó fülében is, és vannak olyanok, akik először szólal- nak meg magyarul. Vannak versek, prózai írások, amelyek egy ismerős pálya újabb állomásai, s vannak olyanok, amelyeken át eddig nem ismert világba van alkalma betekinteni az olvasónak. Az élő irodalom valósága ez is: a betetőződő, kiteljesedő vagy induló pályáké. Próbáljunk meg róluk, egy-két vonással bár, futó képet rajzolni.

Ioan Alexandru verseivel már találkozhatott a magyar olvasó: a hatvanas évek derekától több ízben szólaltak meg magyarul a Nagyvilág, a Tiszatáj, az Alföld oldalain Jékely Zoltán, Kányádi Sándor, Jancsik Pál és Tömöry Péter tolmácsolásá- ban. Legutóbb a bukaresti Albatros Könyvkiadónál a Legszebb versek sorozatban Jancsik Pál nyújtott belőlük egy kis kötetre valót. Különben a Kolozs megyei Puszta- topán született költőre fellépése után mindjárt felfigyelt a román kritika, s azóta is nagyra értékeli verseit, amelyekben a népi lét és tudatvilág mélyrétegei fakadnak fel a modern román lírából Lucián Blagához, a világirodalomból Rilkéhez rokonít- hatóan. Eddigi pályáján legsikeresebbnek tekintett kötete (Imnele bucuriei — Öröm- himnuszok, 1973) után, ahhoz hangvételben és gondolatiságban egyaránt kapcsolódva, 1976-ban ú j kötettel lépett az olvasó elé (Imnele Transilvaniei — Himnuszok Erdély- hez), melyben a múlt-jelen-jövendő szintéziseként érzékelt szülőföld szépsége, meg-

tartó ereje szól vallomásos sorokban. Az itt közölt versek mindkét kötetből ízelítőt nyújtanak.

Ana Blandiana ugyanehhez a nemzedékhez tartozik. A temesvári születésű költő- nő kolozsvári egyetemi hallgató korában közli első verseit, amelyek nem csak a kri- tikát nyerik meg, hanem a közönség szeretetét, sőt rajongását is. A világ felfedezé- sének tiszta öröme és fájdalmas döbbenete, játék és felelősség szól ezekben a versek- ben, amelyekből egy kötetnyit Hervay Gizella fordított magyarra (Homokóra, 1971).

A rokonszenves költőnő néhány éve finom művű esszékkel is jelentkezett, majd 1976-ban prózával, amely joggal hívta fel rá újra a figyelmet. Prózaírói minőségben most először szólal meg magyarul.

Emil Bottá neve teljesen ismeretlen a magyar olvasó számára. Pedig első verseit közel negyven évvel ezelőtt közölte Arghezi folyóirata, a Bilete de papagai. Épp har- minc éve, hogy első verskötete (Intunecatul april — Komor április, 1937) megjelent s az akkori Román írószövetség irodalmi díját elnyerte. A költő, akit egyik akkori kritikusa „a tragikus bohóc" névvel illetett (utalva nem csak költészetének sajátos- ságára, hanem színészi mesterségére is), mintegy tíz évvel ezelőtt jelentkezett újra régebbi és újabb verseivel. S aki „költő volt a színpadon és színész a költészetben", az emberlét nagy szerepének mély átélése után, legújabb kötetében (Un dor fára safiu — Olthatatlan vágy, 1976) mind kevesebb játékkal és mind mélyebb átéléssel faggatja az élet végső kérdéseit. Az év legjobb kötetének tartott verseskönyve ugyan- akkor a népi motívumok jelenlétével is megragadja az olvasót. Nem felszínes, külső- leges népiesség ez, hanem a népi etikum és esztétikum olyanfajta költői áthasonítása, amilyennel Eminescu, s újabban Ion Barbu verseiben találkozhattunk.

Mircea Dinescu első költői sikerénél tart nemrég megjelent harmadik kötetével (Proprietarul de poduri — Hidak birtokosa). A kamaszos naivságokkal vonzó első kötetek után a modern léttel most. találkozó költő (a kötet alcíme: „Európai metsze- tek") a mai ember életét uraló s a mitológiai istenekhez mérhető hatalmasságok (az automatizálás, a technika eluralkodása, a városiasodás, a természettől való elszaka- dás) fenyegető létének gyötrő élményét választja ihletforrásul, s ezek között keresi a meglevő és megmenthető emberi értékeket.

Fqnuf Neagu újra az ismert nevek közül való. A bráilai mocsárvidék és a Duna- delta különös világát megelevenítő elbeszéléseiből már a 60-as években jelentek meg magyar tolmácsolások a Nagyvilágban, majd a Romániai elbeszélők (1965) és a Kü- lönös látogatás (1968) című Európa-kötetekben, sőt Fodor Sándor fordításában ön- állóan is (Fülledt nyár, 1969). Az írószövetség irodalmi díjával kitüntetett regényét (És kiáltott az angyal) ugyancsak Fodor tolmácsolásában olvashatta a magyar közön- ség. A román olvasónak közben ő mutatta be Karácsony Benő Pjotruska című regé- nyét, a két világháború közötti romániai magyar próza e jeles alkotását. Legújabb regénye (Frumofii nebuni ai marilor orafe — Nagy városok szép bolondjai, 1976) előző regényéhez hasonlóan az író szülőföldje: Bráila környéke világába vezet s annak túláradó életteljességére emlékeztet. Csakhogy míg ott a buja természeti kör- nyezetben buján tenyésző vitalitás meghatározott társadalmi környezetben és cél- zattal jelentkezett, itt a hősök, a három „király", vagy inkább „borközi apostol"

alakjában annak öncélúságával riaszt. A szépség utáni vágy és annak groteszk ki- élése, jobb sorsra érdemes értékek szomorú elkallódása csapong ebben a regényben, mintha az író egy kísérlet alanyaivá tenné hőseit, mondván: hadd lássuk, hová jut- nak önmaguktól, ha eltűnnek a közösség tartóoszlopai. A nyelvi és képi leleményként is lélegzetelállító kísérlet egy végső fokon tartalmatlan életforma írói kritikája is.

Constantin foiu nevét ismét nem ismeri a magyar olvasó. Regénye (Galéria cu vifa sálbatica — Vadszőlőlugas, 1976) a román olvasóközönség számára is meglepetés volt, hisz írójuk — aki különben F. Neagutól nem messze, egy román alföldi kis- városban, Urziceniben született —, ötvenéves kora előtt mindössze egy detektív- regénnyel és nagyszámú fordítással gyarapította a román prózát. Lehet, hogy a mű- fordítás az ő számára is a prózaírói gyakorlat iskolája volt, mert mostani regényén sem nyelviekben, sem eszmeiekben nem érzik semmiféle kezdői bizonytalankodás,

sőt a felelős önvizsgálat, a közelmúlttal való kemény és nyílt szembenézés épp hogy érett írót mutat. Ezzel magyarázható, hogy a kritika elismerése is egységes volt:

nem csak az elmúlt év, hanem az utóbbi évek legfontosabb, legérdekesebb regényé- nek érzik. A regény, főhősének tragikus vége ellenére a szocialista humánum apo- teózisa.

Három költő és három prózaíró — összesen hat kötettel — mindez egy tört része az 1976-ös év román irodalmi termésnek. De úgy hisszük képviseli, mint rész — az egészet, a mai román irodalom szintjét és további kibontakozásának útját.

DÁVID GYULA

I O A N A L E X A N D R U

Fénylő fényesség

Fénylő fényesség fénylelő Liliomerdőből kelő.

Fénylő fényesség ezredévek Odvából csordult drága mézed Világokon túlról jövő

És soha meg nem pihenő Örök hajnal véget nem érő

Fénylő fényesség fényességtől fénylő.

Ki téged vár szeret, szelíd fény, S reménykedik téged szeretvén Hogy egyszercsak fénylő fényesség Ránkvirradva lész a teljesség Ki hittel hisz és jöttöd várja Hárman jönnek el látására.

Fénylő fényesség fénylelő Liliomerdökből kelő.

Mennyi éjszaka éjten éje S világok hulltak feledésbe.

Virrasztásukra egyedül A fények fénye tündököl.

Fénylő fényesség fénylelö Idegent idegenítő

Fénylő fényesség égi lép Századokon át menedék:

Síró kitudott és kivert Tebenned oltalomra lelt Szomjas zarándok itala Szállása voltál otthona.

Fénylő fényesség égi jó Idegent fölmagasztaló Fénylő fényesség szent ige Szállsz a kihunyt hold fölibe.

Határtalan szerelem

Ma éjszaka a házamat Oly végtelen nagy bánat érte Egy i f j ú angyal hirtelen Belehalt a bűntelenségbe.

Olyan fehér s annyira szent És olyannyira halhatatlan

Messzeség forró üdvözletét Csodát tartok a karjaimban.

íme a szeme. Szólna még Rebbenő csillag nyughatatlan tJjra lenni és kelni kész

S ahogy kelne, mindjárt kilobban.

Mit kívánsz tőlem? Vígy! Vagyok Időm betöltni útra készen Mintsem e nehéz éjszaka Soha immár véget ne érjen.

Szüleim

ösz szüleimet látom menni most Föl a szegényes kis erdélyi dombra Mintha a hányó őszi ég alatt Két földönjáró csillag gyalogolna Apám vállán az új átalvető

Szentelt olaj van búza s gyertya benne Halottak napján erdő közé tart

Hová az ősök vannak eltemetve Bazsalikommal kezében anyám Megy utána kendőkbe bugyoláltan Bocskora deres tarlón nyiszorog

Mennyben a falu mint juh a gyapjúban Kék hideg csípi arcuk kiszedi

Anyácskám barna szeméből a könnyet Föléjük ama bíborszín galamb A déli verőben glóriát lebegtet.

Remetekolostor

Paul Glierasimnak Méhrajok és kutak veszik körül

Tisztásra csöppentve áll a kolostor Apácahangot rezget a harang Ha csillag bondul hozzá a magosból Ikonosztáza szikkadt szentjei

A sárgult súlyos bükkök megborzongnak Mikor egy-egy térdeplő remete

Estefelé deres fényt harmatozgat Szűk ablakain éppenhogy befér A messziről jött fényekből egy résnyi

A földre érve száluk elszakad S a halál után újra kezdnek égni.

Ősz

Kövér a harmat holnapra itt a dér A kuvikok is már rég elhallgattak ösz van s az égnek hasa domborul Álcár a terhes asszonyoknak Senki semmit se kérdez már tovább Jól tudjuk most az út hová vezethet A hosszú árnyak elválnalc ki-ki Maga viszi a hátán a keresztet Szajzik a víz a forrás elakad

A szók a szájban szorongva keringnek Öröklétbe glóriásul a fej

Bs Kelet felé fordul a tekintet Termést ringat toronyból a harang Aranysárga nagy gyümölcsök gurulnak S az éjszakai naphoz tapadón

A faluból a Mindenségbe hullnak Mit is mondhatnék most neked fiam!

Legyen a béke zászlajára gondunk Vedd a pajzsot és helyezd közibünk Hogy az örömtől meg ne háborodjunk.

Fa János

Meghalt sírásó Fa János szegény Nem is tudom honnan jött a falunkba De a legszegényebb földre települt Bs türelmesen izzadt rajta túrta.

Hátán hordta az erdőből a fát S rakott magának kis emberi fészket Keletre néző fehér ablakút

Szemöldökfáján ikon szentje vérzett

Egy nyárfaágy s a bundája azon A sarokban meg barátságos kályha Asztala fölé olajlámpa és

Kancsók akasztva föl a gerendára A ház köré szőlőt is ültetett

Piros szőlőt és könyörgött hogy nőne S jött az egyik vasárnapi napon Három jó ember ki hallott már felőle Most kiterítve fekszik a padon

Arcán fényesség két szeme lezártan Bg a lámpa lehúzva pillogat

Bs örökélet-illat van a házban.

KÁNYÁDI SÁNDOR fordításai

A N A B L A N D I A N A

Emlékek gyermekkoromból

A havazás hirtelen jött, még mielőtt az ősz eltávozhatott volna, és egészen új, nem is sejtett csillogással s valami kétértelmű varázzsal vonta be a november végi napokat. Bolyongtam a parkokban és nem tudtam betelni a látvánnyal: az ágakon még ott voltak a légiesen aranyló levelek, amelyeken súlyosan, fehéren, bizonytalan egyensúllyal ült meg a hó. Ügy rendeztem a dolgaimat, hogy napokig csak délutáni váltásba legyek beosztva, s így volt időm a szabad délelőttökön háborítatlanul kó- szálni. A szemlélődés, mint mindig, túláradó boldogsággal töltött el, olyannyira, hogy képes lettem volna órákig mozdulatlanul bámulni valamit, abban a meggyőző- désben — bár ilyenkor (vagy talán éppen azért) semmi sem jutott eszembe —, hogy sohasem voltam közelebb a dolgok lényegének megértéséhez, mint a gondolattalan- ságnak azokban a perceiben.

Egyik-másik ösvény olyan fehéren csillogott, hogy valósággal útját állta a tekin- tetnek és semmivé foszlatta a formákat. Eltűntek az árnyékok, aminek következté- ben a tárgyak elvesztették megfogható valójukat, s csak a fehérség uralt mindent, természetellenes biztonsággal. Helyenként mintha titkos megállapodást kötött volna a két évszak, a levelek boltozata nem engedte földre hullni a havat s az úgy függött a fák koronájának magasságában, mint valami láthatatlan diadalív a még érintetlen ősz feje fölött. De ilyen szép csak az első két nap volt. Utána felszabadították az utakat, a hótól, azaz visszajuttatták őket lucskos-sáros nyomorúságuk előbbi állapo- tába, a parkok hótakaróját pedig megszentségtelenítette vékony lepedékével a korom.

Munkába menet és jövet is mindig áthaladtam a város középpontjában elterülő híres parkon, ahol az ágakon egyre hervatagabbá vált a fehérség, s az jutott eszembe, hogy kint a mezőn, túl az utcákon és a házakon, vagy talán már a kültelkeken is, tehát ott, ahol az utcák és a házak még nem olyan erősek, nem olyan hatalmasko- dóak, a hó még biztosan friss, a levegőnek pedig olyan lehet az illata, mint a frissen mosott és szárítókötélre fagyott ruhának. Ezért örvendtem, amikor megtudtam, hogy egyik kollégám helyett ki kell mennem a repülőtér közelében levő távoli raktárba, átvenni egy szállítmány könyvet a könyvtárunk számára. Az út nem volt több 10—12 kilométernél, én mégis úgy örvendtem neki, mint egy kalandnak, pedig nem is sej- tettem, hogy igazi kalandban lesz részem. Olyasfajta lázas türelmetlenség kerített hatalmába, mint gyermekkoromban utazás küszöbén. Egy tehertaxival indultam út- nak, amilyennel a kenyeret hordják ki az üzletekbe — ezek a kiskocsik a maguk megmagyarázhatatlan zártságával mindig különösnek, titokzatosnak tűntek számomra

— és már az úton, amint a sofőr mellett ülve a város ismert részein át a nagy sport- telepek felé haladtunk, az volt az érzésem, hogy egy más világba lépek, egy másik vonalra, amely egyelőre párhuzamos azzal, amelyen eddig jártam, de elég a leg- csekélyebb eltérés, a pályaszög legkisebb megváltoztatása, és katasztrofálisan, talán visszavonhatatlanul eltávolodom tőle.

Így is történt. A hídon túl a gépkocsi jobbra fordult és a parkot átszelő nemzet- közi műútról befordult egy réges-régi külvárosi negyedbe, amelyet nem csak hogy nem ismertem, de el sem tudtam volna képzelni. Nem azért éreztem elképzelhetet- lennek, mert sáros volt és nyomorúságos, hanem mert ennek az itteni nyomornak semmi köze nem volt a mához; a házak ki tudja, mióta állták így, összetákoltán, hősies elszánással az időt, a kertekben vén fák meredeztek, s az egész elesettségnek megvolt a maga patinája, varázsa. Különben a fák közül egy-egy nagyobb polgárház teteje is előtűnt, de azok cirádás falait és hivalkodását is nevetségessé tette az idő.

Eredeti elképzelésemben azonban csalódnom kellett. A hó, amely az előző napok- ban olyan fékevesztetten omlott, már itt, ezeken az udvarokon és háztetőkön is szennyesedni kezdett s meghunyászkodva olvadt a járművek kerekei és a lábnyomok

alatt. Tűnő fehérsége inkább kihangsúlyozta, mint eltakarta a közömbös kivénhedt- ség mindenfelé látható jeleit. Nyáron és különösen ősz elején bizonyára rendkívüli szépségeket kínált ez a növényzetbe-földbe belevesző táj, de most a hótól lucskos ágak épp csak hogy súrolták a vedlett falakat s a foszló kátránypapírral fedett raktárépületeket.

A könyvraktár egy irdatlan nagy udvarban állott, ahol más évszakokban a fák ágaiig kapaszkodó sűrű gyomerdő uralkodhatott. A kerítések mentén, a hóba roskadt virágaikkal, buja krizanténbokrok figyelmeztettek arra, hogy még ősz van. Vala- honnan egy kutyát riasztottam fel, annak bundája is a hó színére emlékeztetett:

valaha fehér volt, most sáros és öregesen sárguló, ugatásában pedig legalább annyi volt az ijedtség, mint a düh. A raktár hosszú, valószínűtlen épület volt, amilyet még sohasem láttam. Földszintjéből csak a két végén emelkedett ki egy-egy fatákolmány, ahová védőkorláttal ellátott nyikdrgó falépcsőn lehetett feljutni. A földszinten a fa- lakba vágott jókora ablakok a nedvességtől megfeketedett deszkával voltak besze- gezve, néhány szabálytalan méretű és szükségtelennek látszó rozsdás vasajtó szár- nyait pedig vaskos keresztpántok s háború előtti óriási lakatok tartottak fogva. Fent, majdnem az eresz alatt, kékre festett pléhtábla adta tudtul, hogy ez az épület könyv- raktár, csakhogy épp ez a néhány szó és a hivatalnév adta meg ennek a hosszú épü- letnek a teljes abszurditását, mert mindennek látszott — kísértetszállásnak, rabló- tanyának, legendás gyilkosság színhelyének —, csak épp egy intézmény hivatali helyi- ségének nem. A hely amúgy is természetellenes atmoszféráját még teljesebbé tette az, hogy amikor körbejártam az épületet, hogy bár egy élő lelket találjak, s félre- hajtottam a falakra nőtt, sőt felkapaszkodott ágakat, a hóban, félig földbe süppedve meglepetéssel fedeztem fel egy csomó eldobált, lepattant zománcú edényt, aranyozott szélű tányércserepet, rozsdás pléhvödröt, üres literes és lekváros üveget — némelyi- ket földdel tele, némelyiket sárosan —, amelyek mintegy tanúsították, hogy itt vala- hol háztartásnak, lakásnak, családnak kell lennie.

De család sehol sem volt. Amint a házat megkerültem, a furcsa emeletre vezető falépcső alatt egy ajtóra bukkantam. Üvegét egymást követő nyarak légynemzedékei pettyezték homályosra, belülről pedig egy pillangómintásan horgolt függöny takarta, zsíros szennyfolttal a kilincs környékén. Az ajtón túl keskeny, szűk előszoba deren- gett, túlsó végében egy asztalon a gáztűzhely, rajta nagy, gőzölgő ruhafőző fazék.

Jó erősen kopogtattam, annyira, hogy a másik szobába is behallatszhatott, amelyet ott sejtettem balról, de az egyetlen életjelt a fazékban fövő víz adta, amely élőlényre emlékeztető nyögésekkel tört fel a ruhák közül. Lenyomtam a kilincset, de alig értem az ajtóhoz, az egészen a falig hátracsapódott s tömény lúgszágú gőz tódult szembe velem.

Beléptem, kopogtam a második ajtón is, de onnan sem jött semmi válasz. Itt is lenyomtam a kilincset. Már nem reméltem, hogy valakit is találok, de elhatároztam, hogy egyetlen lehetőséget sem hagyok ki. Ez a második ajtó is ugyanolyan könnyen nyílt, de valami képtelen állati nyivákolást hallatva fordult a sarkában, aztán bizo- nyára egy, a háta mögé állított bútordarabnak ütközve hirtelen megállt. A nyílás így is elég volt ahhoz, hogy belássak a keskeny, alacsony mennyezetű szobába, amely tele volt mindenféle, a leomlásig egymásra zsúfolt ócska holmival, az öregség, nyo- morúság és évtizedes szellőzetlenség áporodott levegőjét árasztva magából. Először egy ágyat pillantottam meg, s szürkés, gyűrött huzatán egy elképzelhetetlenül sovány macskát, amely gonosz szemmel, felpúposodott háttal meredt rám, aztán egy ron- gyolt csipketerítővel letakart asztalt, amelyen szürrealistákat is megszégyenítő össze- visszaságban állott egy váza („Emlék Cálimáne$tiről"), benne porlepte, színehagyott szalmavirág, egy lábas valami meghatározhatatlan ételmaradékkal, egy száraz ke- nyérsarok, egy csomag legolcsóbb fajta Plugar cigaretta, egy karika fekete cérna merőlegesen beledöfött tűvel, amelybe azonban fehér gyapjúszál volt befűzve, egy csontfésű, egy ruhakefe, egy újság. Az ajtó háta mögött a szobának szinte egy negye- dét elfoglaló, aránytalanul nagy fotel, meghatározhatatlan színűre kopott huzattal, amely alól itt-ott a rugók is előmeredeztek, megrakva teljes összevisszaságban min-

denféle gyűrött ruhadarabbal, ócska pokróccal, odébb pedig az egész maradék falat betöltő háromrészes szekrény, ovális tükrökkel már rég nem záródó ajtóin. A szoba túlsó végében, háttal egy ablaknak, amely homályos volt az elmúlt évek alatt reá rakódott koromtól, portól és esőcsíkoktól, végre egy öregasszonyt pillantottam meg.

Sárga ruha volt rajta, amely alól bokában megkötött pizsamanadrág szárai látszottak ki, lábán nehéz férficipő, felsőtestén pedig fonnyadt derekára spárgával kötött, özön- víz előtti kozsók, amelynek molyrágta bőrén itt is, ott is előbújt a szőr. Fején kendő volt, rajta valami ritka, de már kideríthetetlen fajtájú szőrmekucsma, amely alól itt- ott ősz hajszálak szabadultak el. Egy teknő fölé hajolva mosott. Furcsa teknő volt, amilyet még sohasem láttam: kerek, mintha egy hordót fűrészeltek volna el, s annak dongáiból készítették volna, vasabroncsokkal összefogva, a dongák azonban olyan pontosan illettek egymáshoz s olyan fehérek voltak a víztől és a lúgtól, hogy az egész — különösen abban az irreális és hozzá mégis annyira illő környezetben — inkább valamiféle nagy gonddal készített műtárgynak tűnt.

— Jó napot kívánok asszonyom — köszöntem, hangosabban a kelleténél, mert arra számítottam, hogy úgy sem hallja meg azt, amit mondok. — A könyvraktárai keresem...

— A könyvraktár itt van. — Hangja tompa volt, mintha csak magában beszélne és öreges is, de elárulta, hogy a hallásával nincs baj. Nehezen lélegzett, majdnem sípolva. És mintha csak elejét akarta volna venni csodálkozó kérdésemnek, ráncos, lúgmarta kezével bizonytalan mozdulatot tett valahova, előre, vagy talán fölfelé.

Zavartan álltam, még mindig a kilincsre tett kézzel s nem tudtam, belépjek-e vagy elinduljak abba a meghatározatlan irányba, amerre az öregasszony mozdu- lata utalt.

— Valami könyveket jöttem átvenni — mondtam inkább mentegetőzésként. — Az adminisztrátort keresem — tettem hozzá. Az öregasszony bólintott, meglepődés és reménység nélkül, mintha ezzel engem is belefoglalt volna a maga életének kilátás- talan világába.

— Üljön le — mondta, mintegy az én közlésemmel kapcsolatos véghatározatként s éppen ezért aggodalmat keltően. Mégis elhatároztam magam, eleresztettem a kilin- cset, amely már átmelegedett a tenyeremben, s valami szék után néztem, ahová leülhetnék. De azok egytől egyig tele voltak ruhával, újságokkal, kávéscsészékkel, mosdótálakkal. Végül is az ágy szélét választottam, azt a sarkot, ahol a fal felé felgyűrt lepedő alól kilátszott egy ugyancsak fakult, barnás-sárgás árnyalatokban játszó gyapjúterítő, amely azonban így, színehagyottan is igen szép volt, különösen ebben az általános elaggottságot árasztó környezetben. Leültem. Vártam. Az öreg- asszony többé rám sem nézett, hanem folytatta a mosást a már erősen szürke színű és láthatóan hideg vízben. Várakozás közben a falakat vettem szemügyre. Tele vol- tak mindenféle rámákba foglalt nagyméretű, retusált fényképekkel, sokszínű nyoma- tokkal; néhány rámába sok apró kép volt befoglalva s még több a nagy rámák sar- kaiba tűzve. Aztán voltak ott gobelinek gyümölcskosarakkal, macskákkal, primitív fes- tésű porcelántányérok, és mindezek között fára festett, fakó, de rendkívül szép ikon, amelyen apró, kivehetetlen, de éppen emiatt sejtelmesen szépnek tűnő jeleneteket ábrázoló négyszögek között egy bizánci szent fejét lehetett megkülönböztetni. A hátam mögötti falon, az ágy fölött két egyforma méretű és egyformán díszes rámába foglalt kép uralkodott, az egyiken katonaruhás, kerek — talán első világháborús — tányér- sapkát viselő, fiatal, de már jócskán testesedő férfi, kis bajusszal, amely éppúgy vallott egy kereskedőre, mint katonára, míg a másikról egy inkább szép, de minden- esetre határozott női arc nézett a szemlélőre magabiztosan, némi érzéki daccal, ami- től szebbnek, érettebbnek és intelligensebbnek tűnt, mint amilyen a valóságban volt.

A mosóteknő fölé hajoló öregasszony háta mögött a falon egy másik képen ugyanaz a nő volt látható, félig háttal a nézőnek, de ebben a pózban az előbbi benyomást, amelyet még határozottabbnak és majdnem gőgösnek tűnő profilja keltett, most eny- hítette a tekintete, amelynek zavartságában betegség vagy emésztő vágy tükröződött, így, amint féloldalt fordult, látható volt, hogy mellén jobb felől széles, csillogó szalag van átkötve, olyan, amilyet a királynők szoktak viselni, és ezzel, vagy talán most

jobban kihangsúlyozódó finom sasorra és ívelt szája miatt, az egész alak fejedelmi, majdnem lenyűgöző benyomást tett.

— Nem hiszem, hogy sikerülnie fog megtalálni az adminisztrátort — szólalt meg most újra az öregasszony, de csak egy pillanatra fordult felém, mintha tudta volna, hogy az arcképét nézem. Arca most is ugyanolyan volt: az alig feltűnő gőg és az intelligens érzékiség, ami annak idején kiemelte őt a banális arcok sorából, most sem engedte elmerülni az öregség hullámaiban. — Nem hiszem, hogy megtalálja az adminisztrátort. Senkinek sem sikerült még megtalálnia őt — tette hozzá olyan ter- mészetességgel (az őrültséget megmagyarázhatatlan módon teljesen ki kellett zár- nom), hogy egyszerre hatalmába kerített a titok bizonyossága — bár még nem a rémülete. — Nem tehet mást, mint hogy megvárja. Elég gyakran le szokott jönni.

Hogy milyen gyakran, azt nem mertem megkérdezni. Különben sem volt más választásom: várnom kellett. Az ablakon keresztül láttam, hogy a kocsi elment.

A sofőr biztos kihasználta késlekedésemet és elment valami magánügyben, vagy egy- szerűen itthagyott. Máskülönben elég jól éreztem magam ebben a szobában, a rég- múltra emlékeztető dolgok között, csak az öregasszony nyugodt közömbössége kez- dett izgatni. Keze olyan ráncos, olyan fehér volt a víztől s olyan görcsös és kidör- zsölt a mosástól, hogy rosszullét környékezett, ha ránéztem, mintha már a látvány is elég lett volna ahhoz, hogy továbbítsa nekem az oszlásnak induló hús fájdalmát.

— Segíthetek mosni, ameddig várok — mondtam akaratlanul, pedig egy másod- perccel előbb még eszembe sem jutott volna felajánlani segítségemet. Különben már meg is bántam. Az öregasszony feleletre sem méltatott, s tovább lötybölt dagadt ke- zével a vízben, kissé sértődötten — vagy csak nekem tűnt úgy — mint aki nem akar észrevenni egy tapintatlanságot. Ültem hát tovább az ágy szélén, nagykabátban, bélelt bőrkesztyűbe bújtatott hideg kezem tehetetlenül hevert az ölemben és semmi kedvet sem éreztem ahhoz, hogy előhúzzam alagútjából s bedugjam a hideg, piszkos vízbe, az összevissza gubancolódott ruhák közé. De csodálatos módon újra hallottam saját hangomat, amely meggyőződés nélkül ismételte:

— Igazán tessék megengedni, hogy segítsek, sokkal fiatalabb vagyok és úgyis csak itt ülök hiába. Ki tudja, mikor jön az az adminisztrátor. — Mint egy idegent, hallgattam saját szavaimat és azon csodálkoztam, hogy milyen könnyedén tudomásul veszem a bizonytalan időre szóló várakozást.

— Hát igen, előfordulhat, hogy az adminisztrátor késik. — És az öregasszony, aki úgy látszott, végre elhatározta, hogy abbahagyja a mosást, pizsamája lelógó sarkába beletörölte a kezét és leült az egyik szék peremére, a jéghideg cserépkályha mellé.

— Dohányzik? — kérdezte és idenyújtotta a csomag Plugart, majd elgyötört kezétől rendkívül szokatlan, előkelő mozdulattal, választékos gonddal maga is rá- gyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, s csak nagykésőre bocsátotta ki, amikor már nem is vártam, két kecses, szenvedélyes gomolyagban, amelyek még sokáig megtartották formájukat a szoba hideg levegőjében. — Nagyon jó cigaretta ez — mondta meg- győzően —, nem erős és tisztán növényi. — Az utolsó szó meglepően hangzott és sehogy sem illett a szövegösszefüggésbe. — Igen, az adminisztrátor lehet, hogy késik.

Hány éves is maga? — Miért? akartam kérdezni, mintha a kérdésnek valami köze lett volna az adminisztrátor késéséhez. Aztán csak azt mondtam meg, hogy mennyi.

— Ó, hiszen maga sokkal fiatalabbnak látszik. Nem gondoltam volna többnek húszévesnél. Sokkal fiatalabbnak látszik — ismételte meg különös, éles tekintettel, amelyben volt valami örvendező szánalom is. — A maga korában igazán nem számít, ha késik az adminisztrátor.

Tehát nem csak én képzelegtem. Egyáltalán nem. Maga az öregasszony hozta kapcsolatba az éveimet az adminisztrátor késésével, mintha nem is percekről vagy órákról, hanem sokkal hosszabb időről lett volna szó, amelynek már az én életemben is van jelentősége.

— Nem várhatok nagyon sokat — mondtam, hogy tisztázzam a dolgokat. — Különben is csak egy csomagot kell átvennem, amelyben a könyvtárunk részére k ü - lönleges engedéllyel kiutalt könyvek vannak. Azt mondták, hogy készen állnak, be- csomagolva, csak éppen alá kell írni értük. Nem értem, mi köze lehet ennek az én...