Erkölcs és jog

S Z E R K E S Z T I : DR- ANGVAL PÁL, E G Y E T E M I TANÁR.

IRTA

D

IFJ. RUBER JÓZSEF

TORVÉNYSZÉKI BIRÓ

BUDAPEST, 1920

az, vagy sem és vájjon az, akiben megvan ez a tulaj- donság, boldogtalan-e. avagy boldog? (Platón.)

I.

A társadalom emberek szabályozott együttélése: a szociá- lis lét ott kezdődik és ott végződik, ahol a normák. Ezek a normák pedig a társadalmi lét legkezdetlegesebb fokán sem egyneműek; a különbségek, amelyek a vallás, az erkölcs, a jog ,és a társadalmi konvenció szabályait egymástól elválasztják,

csirájukban éppen ugy megvannak kezdettől fogva, mint ahogy az emberiség mindenütt társadalmi kötelékekben él és a „termé- szeti", a „preszociális" állapot a természetjogászok és az evo- lucionisták merő képzelődése csupán. A fejlődés. során ez a különbség, főképen az, amely a jog és az erkölcs szabályait egymástól elválasztja, egyre tudatosabbá és élesebbé válik. Az isteni és emberi törvényeknek ez az antinómiája örök és okai- ról részletesen fogok szólani. Az ember, ez az egyéni és közü- leti életet egyformán élő lény, amelyik ettől a kétlakiságtól sza- badulni sehogy és sohasem tud, ellentétes kötelességek üt- közőpontjába kerülhet és ez nemének egyik legnagyobb tragi- kuma. Nem véletlen, hogy a legelső szomorujátékirók egyike, az Antigoné halhatatlan költője éppen ezt választotta hatalmas remekmüve tárgyául.

A fejlődés azonban úgyis alakulhat, hogy az az ür, amely az erkölcs és á jog között szükségképen tátong, idővel áthi- dalhatatlan lesz és az a felelet, amelyet a tételes jog ismerete az egyes esetben a quid juris kérdésére ad, az ideális követel- ményekkel mindegyre több esetben lesz ellentétben. Sőt elő- állhat az a helyzet, hogy az erkölcs és a tételes törvény köve- telményei nem csupán in concreto, nemcsak az ezerváltozatu élet valamely előre nem látható szeszélyes esetében lesznek ellentétesek, de az, ellentét .a. jog és az erkölcs között már in thesi fenforog és egész jogintémények jutnak ellentétbe a tár- sadalom élő lelkiismeretével. Ez az abnormális állapot a jog normáinak alávetetteket nehéz döntések és válságos elhatáro-

zások elé állítja és különösen nehéz feladatot ró a jogszabályok végrehajtóira, a bírákra, akiktől nehéz hivatásuk az egyéni meggyőződésnek a tárgyi jog követelményeivel szemben való feláldozását, ezt a sajátságos sacrificium meritis-t kívánja.

A corps politique (Rousseau), a szociális test (Scháffle) e súlyos betegségének kétféle forrása lehet.

Vagy azt jelenti ez az ellentét, hogy az erkölcsi öntudat egy magasabb fejlődési fokra emelkedett s ekkor a haladás szük- ségszerűségének a felismerése, amely előbb-utóbb utat tör ma- gának az összes mértékadó tényezőknél, végső eredményben mag_a után vonja a túlhaladott kulturfoknak megfelelő jogrend korszerű reformját is.

Lehet azonban a jog és az erkölcs, vagyis a társas együtt- élésből folyó köteles engedelmesség és az opportunitást és ha- j, talmi szót nem ismerő egyéni lelkiismeret antagonizmusáuak

egy másik, egy egészen sajátságos forrása is. Anélkül, hogy a közület a kulturális tökéletesedésnek egy magasabb fokára emelkedett és a minden időben nehézkesen működő törvény- hozást egy fejhosszal megelőzte volna, — e nélkül is megtörtén- hetik, hogy a jogrend nem alapvető intézményeiben, hanem a?

részletekre vonatkozó szabályaiban és még inkább a jogalkal- ímazás módszere eltávolodik a társadalomnak a helyes emberi

[cselekvésről alkotott eszményétől, merőben mehanikus, utili- tárius, materialisztikus, krematisztikus lesz (az idegen mester- szavakkal való látszólagos visszaélésért bocsánatot k é r e k ; ezekre a fogalmakra ebben a gondolatfüzésben olyan magyar szót, amely azokat egymagában, körülírás nélkül tökéletesen kifejezi, képtelen voltam találni)^ A törvényhozás szem elöl té- vesztve a társas együttélés nagy "céljait, kézenfekvő célszerűségi tekintetektől vezérelteti magát, merőben a társadalom külső rendje eszközének tekinti a jogot; az eszmei iavakat az anya- giakkal szemben kellőképpen nem értékeli; a jogalkalmazás pedig a holt betűhöz tapad.

Ennek a jogpoliükának részben szülőoka, részben eredője az a párhuzamosan mutatkozó jelenség, hogy a jogtudományi elmélet is merev elzárkózást mutat az etikával szemben ; annak a félreismeréséből, hogy a jog a társadalmi normáknak önálló és a többi normáktól megkülönböztetendö rendje, felállítja a jog- rendszer zártságának a merev dogmáját, amely szerint a quid juris kérdésére a jogrend mindig megadja a feleletet, a jogász- nak orientálódást a leginkább élükre állított esetekben is a jog körén belül kell keresnie. így az erkölcs és a jog kapcsolata elhalványul, mert ha a jog valóban ilyen önmagában lezárt rendszer, akkor a többi szociális normákhoz való vonatkozásai a jogászra nézve közömbösek. így lép előtérbe a jog öncélusá- gának a gondolata, mert ha a jog minden esetre, amelyik itélő-

széke elé kerül, maga adja,meg a feleletet, akkor ez nyilván onnan ered, mert a többi szociális normákétól független, saját céljai vannak.

A XIX. század jogtudománya a jog és az erkölcs éles el- választásának a jegyében fogant. Mig a görög gondolkodók a jogbölcseletet az etika részének tekintik, a Corpus Juris Civilis szerint „jurisprudentia est rerum divinarum ac humanarum notitia" — s ez a felfogás uralkodó a középkoron és a régebb:

természetjogászoknál, addig Thomasius Keresztély után, vagyis a XVHI. század második felében már általános annak a felis- merése és elismerése, hogy a jog és az erkölcs a társadalmi normáknak két egymástól különálló rendje lévén, a jogbölcse- letet az erkölcsbölcselettől el kell választani és külön kell tár- gyalni. A XIX. század azonban az igazságnak ezen az arany középutján meg nem állott és az ingának a másik irányban is poláris távolságnyira kellett kilengenie, egészen a jogrendszer zártságának a dogmájáig.

Ha nem csalódom, ezt a dogmát a publicisztikai és jogtu- mányi irodalom három vezéralakja készítette elő : Montesquieu az államhatalmak elválasztásáról szóló elméletével, Bentham a kodifikáció érdekében kifejtett hatalmas propagandájával és végül Savigny a természetjogtól való irtózásával.

A XIX. század kodifikációi nyomán, amelyek kétségtele- nül az emberi művelődés történetének egyik "fényes lapjára tartoznak, úrrá lett az a gondolat is, hogy az uj kódexek min- denre megadják a jogszabályt, az ancien regime gyűlöletes birói önkényének vége és elérkezett a feltétlen törvényuralom,

—- az abszolút nomokrácia kora.

Ennek a felfogásnak minden hátrányos következményét kifejteni ezúttal nem feladatom, csak arra akartam rámutatni, hogy a jogrendszer zártságának a dogmája folytán miképpen távolodott el egymástól a jogtudomány gondolatvilágában a társadalom épületének két sarokköve : az erkölcs és a jog.

II.

Bár kétségtelennek tartom, hogy a jog lényegének á fel- ismeréséhez csak az emberi tudás végső elvei szerint orien- tálódó ismeretelméleti elemzés utján lehet eljutni, ezúttal még sem akarok hosszas ismeretelméleti bevezetésekbe elmerülni.* ,

Nem kívánom ehhez képest egy alapvető felosztással kez- ; deni, hogy mik azok az alapkategóriák, amelyek közül vala- . melyiknek alája minden tudatunk tartalmának szükségképen | esnie kell. Nem fogom ennélfogva kritikailag szembeállítani

az ismeretelméleten alapuló modem jogbölcseleti rendszerek

kiindulási pontul szolgáló felosztásait, hogy vájjon az észre- vevés és az akarás-e (Stammler) azok az alapkategóriák, amelyek szerint öntudatos állapotainkat osztályozni kell, hogy a jogfogalmat azután valamelyikben elhelyezhessük; avagy a végső eligazodást az az ellentét nyújtja, amelyik a között van, ami létezik és aminek lennie kell (Lask és Kelsen u. n.

normatív jogtudománya) ; vagy végül ez a felosztás n e m ilyen egyszerű és különböztetni kell a mundus intelligibilis kereté- ben négy „birodalmat" : a természet, az érték, a vallás és a kultura (ebbe tartozik belé a jog) birodalmát (Radbruch).

Meggyőződésem, hogy a szóbanforgó kérdés tárgyalásánál eleget teszünk a tudományos elmélyedés követelményeinek, h a azt választjuk kiindulási alapul, hogy ugy az erkölcs, mint a jog nem az objektív világban és nem is alanyiságunkban létező valami, hanem egy harmadik „birodalomba" tartozik;

valami, aminek lennie kell: és pedig lennie kell nem csak azért, mert magunkat szubjektive valamire kötelezve érezzük, hanem ettől teljesen függetlenül és nem is azért, mert valaki támasztja velünk szemben ezt a követelményt, hiszen ugy érezzük, hogy ez a valaki csak hordozója egy személy feletti, egy felettünk és felette álló rendnek (Simmel). Más és elterjed- tebb szóval jelölve meg a kategóriát, mindkettő a norma, a szabály, még pedig az emberi magatartásra vonatkozó nor- mák fogalma alá esik (a magatartást a szó legtágabb értelmé- ben véve, beleértve — az erkölcs szempontjából — az érzületi világot is). Hozzá lehet mindjárt azt is tenni, hogy ugy a jog, mint az erkölcs szociális normák, társadalmi szabályok.

~A jogra "nézve legalább is ez a jelleg kétségtelen.

Az erkölcsre nézve tagadhatatlan, hogy vannak bizonyos magatartási szabályok, amelyek nem vonatkoznak az ember- nek más emberekhez való viszonyára, hanem a teljesen elszi- getelt, a Robinson-szerü lét esetén is kötelezők, . igy p. o. a mértékletesség kötelessége. Lehet tehát beszélni a szónak ebben az értelmében vett „egyéni etikáról", szemben a „szo- ciábs etikával". Azonban az erkölcs szabályainak a zömét is a társas együttélésből származó viszonylatok szülik; az em- bernek u. n. önmaga iránti kötelességei is többnyire azokból a viszonyokból támadnak, amelyekbe társas együttélés foly- tán kerül. A merőben az egyéni életre vonatkozó erkölcsi sza- bályok a társas együttélés szabályaival szemben elhanyagol- ható mennyiséget jelentenek.

Kiindulási pontul szolgálhat tehát az a megállapítás, hogy ugy az erkölcs, mint a iog a társas együttélés szabálya. '

Ezzel az axiómaszerü megállapítással megjelöltük mind- kettőre nézve a közvetlen nemi fogalmat. Feladatunk m á r

most kettős : ki kell mutatni a fajlagos különbséget mind- kettőre nézve külön-külön s ehez képest el kell dönteni- azt a nehéz kérdést, hogy erkölcs és jog az alárendeltség vagy a mellérendeltség viszonyában vannak-e egymással, avagy vi- szonyuk egészen sajátszer,ü és szövevényes, ilyen egyszerű l o gikai formulával ki nem fejezhető.

A továbbiakra nézve a megismerésnek két utja nyilik.

Az egyik ut a jog és az erkölcs fogalmának a megkülön- böztetésére az volna, hogy a szerint a cél szerint különböztes- sük meg őket, amelynek megvalósítása a feladatuk.

Azonban minden felelet erre a kérdésre hysteron-prote- r o n ; feltételezi — véleményem szerint — annak az ismeretét, hogy mi a jog és mi az erkölcs. De még ha nem is támasztjuk ezt az ellenvetést, azt kell látnunk, hogy azok a legújabb kí- sérletek, amelyek a jogot ugy határozzák meg, hogy az az igazságosság ideálját megvalósító szabályok rendje, vagy egy- általán adósak maradnak azzal a felelettel, hogy mi az igaz- ságosság (Krückmann) ; vagy pedig azt agnosztikus problémá- nak tartják, amelyre határozott feleletet adni nem lehet; meg kell elégedni azzal a viszonylagos eredménnyel, hogy az

elgondolható ellentétes megoldásokat szembeállítjuk egymás- sal (Radbruch). így végső eredményben az ismeretlen fogalom mellé behoznak a rendszerbe egy még ismeretlenebbet. • Hogy pedig mi az erkölcs szabályainak a célja, erre két- ségtelenül az a felelet, hogy ez nem más, mint az emberi élet végső célja. Ámde erre a kérdésre a különböző etikai rend- szerek a cinizmustól a hedonizmuson át az aszkézisig százféle különböző választ adnak.

A teleologikus mozzanat, vagyis a cél gondolata lidérc- fény, amely könnyen ingoványba vezet. Annyi legalább is bi- zonyos, hogy a mások meggyőzésének nem a legszerencsé- sebb módszere olyan kiindulási alapokat választani, amelyek maguk is nagyon vitásak. Exaktabb, olyan alapokból kell ki- indulni, amelyek inkább örvendenek általános elismerésnek.

Ebből a szempontból több sikerrel kecsegtet a modern jogbölcseletnek a kanti hagyományok nyomán induló isko- lája, amely az erkölcs és a jog fogalmát formálisan igyekezik meghatározni.

A königsbergi bölcselő tanításain iskolázott gondolkodás (kriticizmus, traszcendentalizmus) minden gondolat tartalmá- ban elválasztani igyekezik a megismerés alakját és anyagát, a priorikusat és a posteriorikusat. Az emberi elme ugyanis Kant tanai szerint nem arzenálja kész és alkalmazásra érett ismereteknek, hanem bizonyos apriórikus, vagyis minden

tapasztalástól független észszerüségi elvek által csupán lehető- séget ad arra, hogy ilyen ismeretekhez eljuthassunk.

Az erkölcs ebben a gondolatvilágban nem kódexe maguk- nak a cselekvési szabályoknak, hanem csupán egy kategória, amelynek segélyével bizonyos szabályokra vonatkozó fogal- mainkat rendezzük, függetlenül attól, hogy mi ezeknek a sza- bályoknak a tartalma.

Ezzel a probléma Simmel szavai szerint eltolódott a tar- talmi lényegről a funkcionális lényegre. Ezen az ösvényen ha- ladva szeretném én is az erkölcs és a jog viszonyának a lé- nyegét megközeliteni.

A jog fundamentális parancsait az erkölcs is előírja. Az emberölés tilalma, a mások jogos vagyoni érdekkörének a sérthetetlensége nem csupán a jognak, hanem "egyúttal az erkölcsnek is a szabályai. Ezért nem tehettem magamévá azt a fogalomhatározást, hogy a jog az igazságosság eszményének a szolgálatában álló szabályok rendje, mert ha a fentebbi im- perativumok az igazságosság elvi követelményei, akkor azokat egyformán elénk szabja az erkölcs és a jog: az igazságosság eszméjét nem lehet a jog részére kisajátítani.

Nem ott, amit, — hanem ott, ahogyan parancsol, — en- nél a pontnál válik el egymástól az erkölcsi és a jogi szabály.

Természetes és magától érthető azonban, hogy a parancs mikéntje bizonyos mértékig visszahat a parancs tartalmára is.

Az a drasztikus metódus, amely a jognak nézetem szerint a fajlagos ismérve a többi szociális normákkal szemben, szük- ségessé teszi, hogy a jog a maga uralmát az emberi élet bizo- nyos köreire korlátolja. Arról is szó lehet ennek folytán, hogy a jog céljai, ideáljai netán nem mások-e, mint az erkölcséi?

így hát vissza a causa formális. a causa materialis és a caasa finalis-ra.

Hl.

Azok a rendszerek, amelyek az erkölcsöt a jogtól nem a cél szempontja szerint igyekeznek elválasztani, hanem a meg- ismerésnek fentebb vázolt utján haladnak, egymáshoz közel- eső pontokról indulnak ki.

így általános nézet, hogy a jog külső magatartásunknak a rendje, szemben az erkö'ccsel, amely szuverén uralmát az egyéniség egészére, annak legbensőbb, legtitkosabb érzületi életére is kiterjeszti.

Annak a tannak, amely a jog és erkölcs különbségét a külsőhöz tapadó és a belsőig ható — stilisztikailag kevésbé korrekt szavakkal külsőleges-belsőleges — ellentétére alapítja,

számos másféle változata is van. A legújabb jogbölcselők kö- zül erre a kiindulási alapra támasztja hatalmas rendszerét Stammler is.

Közel esik ehez a felfogáshoz Kant tanitása, a legalitásról és a moralitásról. E szerint a jog megelégszik azzal, hogy a neki alávetettek teljesitik parancsait, az engedelmesség indoka a jogrend szempontjából közömbös; ellenben az erkölcsi rend, amely az érzületi világnak is rendje, ilyen kényszerű engedelmességgel be nem éri, hanem megkívánja, hogy az emberek parancsait jószántukbóí teljesítsék.

E körül a pont körül forog az egyik leginkább figyelemre- méltó modern jogbölcseleti rendszer, a Kelsené is, aki a diri- mens különbséget a szabályok érvényesség forrásának a különbözőségében keresi. Szerinte a jog szabályainak a karak- terisztikonja a heteronómia, vagyis az, hogy idegen akarattól származnak, mig az erkölcsi szabály kinek-kinek önszabta törvénye, az autonom eredetű.

Végül ebben a körben mozog az orosz jogbölcselö, Petra- zicki tanitása is, aki a különbséget' abban látja, hogy az er- kölcs bizonyos magatartást önmagáért, magának az ilyen magatartásak az értékéért ir elő, ellenben a jog azt mások, jelesül egyes személyek, vagy az összesség érdekében teszi.

Pregnáns kifejezései szerint az erkölcs imperativ, a jog ellen- ben imperativ-attributiv jellegű rend.

Mindezek a különbségek tulajdonképpen csak folyomá- nyai, csak különböző oldalai annak az általánosabb formális mozzanatnak, amelyben a különbséget én látom.

A magam véleménye a következő :

Az erkölcs a helyes magatartás legáltalánosabb szabályai- nak a rendje. Legltalánosabbak ezek a szabályok abban az értelemben, hogy a magatartás legmagasabb elveit tartalmaz- zák. Ebből a legmagasabb fokú általánosságból következik az is, hogy ezek a szabályok egyetemesek, az emberi egyéniség valamennyi megnyilvánulására kiterjednek, a cselekvőségre, valamint a merőben szenvedőleges magatartásra éppen ugy, mint az érzületnek mindenki más számára hozzáférhetetlen világára. Gondolkodásunk törvényei, összhangra, egységre törő egész lelki berendezésünk feltétlenül kivannak ilyen leg- nagyobb általánosságú, ilyen egyetemes érvényű normákat.

Amit az előző pontban (Símmel nyomán) a normákról általában elmondottam volt, hogy a norma egyéniségünkön és a tárgyi külvilágon egyképen kivül eső valami, ezúttal is megismételem. Autonóm norma nincsen, ez contradictio in adjecto. Ha valami szabály, vagyis ha valaminek lennie kell,

akkor már. él és uralkodik, noha én még tudomással sem birok róla.

Az emberi társadalom nem érheti be azzal, hogy tagjaira bizza azt a kolosszális kettős feladatot, vájjon felismerik és követik-e azok a helyes magatartás szabályait

A szociális léttel egykorú annak a szükségességnek a fel- ismerése, hogy bizonyos magatartási szabályok a rendszegők- kel szemben külső kényszer utján biztosíttassanak. Nem kell Stammlernek a jog igazáról (das Recht des Rechtes) szóló klasszikus fejtegetéseit elolvasni, hogy belássuk a Feltámadás nagyszivü költőjével és az elméleti anarkizmus többi alva- járóival vagy dőre fanatikusaival szemben azt, hogy a külső

kényszerrel alátámasztott társadalmi rend a tökéletességnek több biztositékát nyújtja, mint a merőben önkéntes közre- működésen alapuló. Sőt egy pillantás az emberi természet túl- tengő önzésére, az érzéki ingerekkel szemben való csekély ellenálló képességére, szenvedélyességére és a távolabb eső célok értékelésének az átlagos embereknél majdnem általános hiányára, — arról is meggyőz, hogy társas együttélés külső kényszerrel biztosított szabályok nélkül egyáltalán lehetetlen.

A társas együttélésnek tehát egyenesen feltétele az, hogy az emberi magatartás bizonyos szabályai a külső kényszer szankciójával biztosíttassanak.

Most érkeztünk el a jog fogalmához. Ezeknek a kény- szerrel biztosított szabályoknak az összessége a jog. A jog a kényszer rendje. A kényszer a jog lényege, minden fényes és árnyékos oldala benne van ebben az egyetlen körülményben.

Jól tudom, hogy ez a felfogás a jogbölcselet legújabb ke- letű irodalmában jelentékeny teret veszített, egy „nehezen tartható defenzívába szorult" (Jellinek). Szükségesnek tartom ennélfogva, hogy a legfontosabb ellenvetésekre feleljek.

Hogy a történelmi materializmushoz semmi köze az el- mondottaknak, arról lejebb minden kétséget kizáróan tanú- ságot fogok tenni. A további fejtegetések során elmondandók az iránt sem fognak kétséget fenhagyni, hogy a X'IX. század juriszprudenciájának uralkodó csillagzatától, a jogi pozitiviz- mustól, amellyel szemben különben már az I. alatt elmon- dottak által is állást foglaltam, éppen ilyen távol állok.

Azonban végső elemzésben minden társadalmi szabály a közület tagjainak elismerésén, önkéntes alávetésen alapuL Semmiféle hatalom sem képes ugyanis a társadalom többségé- nek az akaratával szemben tartósan érvényesülni. Ha ez igaz, hol marad a jog kényszerjellege ?

Helyesen felel meg erre az ellenvetésre Hold v. Ferneck, hogy az embert a joggal kétféleképen lehet szembeállítani:

mint egyedet és mint a közület tagját Utóbbi minőségében az egyes ember valóban a jog hordozója, erről az oldalról tekintve a jog szubjektív hatalom, mely az egyes emberek önkéntes jogszerű cselekvésében hatályosul. Ebben az érte- lemben helytálló az „elismerési" elmélet. Azonban a jog és az egyes ember másképen is szembeállítható. Az elszigetelt

egyes ember jogellenes szándékával és cselekvésével szemben a jog mint valami tőle független, kivüle, sőt felette álló objek- tiv hatalom jelentkezik s ebből a nézőszögből helyesen be-

szélhetünk a jog kényszerjellegéről. ' Ámde ezen az alapon, amelyet fentebb vetettem, mégis

kiszorulnak a jog fogalmi köréből olyan szabályok, amelyeket a communis opinio kétségtelenül a jog rendjéhez számit.

Ezek lennének az u. n. leges imperfectae.

Ez azonban m á r részletkérdés, amelyre itt bővebben ki nem terjeszkedhetem, röviden csak annyit mondok, hogy ezek a szabályok igenis jogszabályok.

Mert nemcsak külső megjelenésük egyezik meg a kétség- telenül jogi jellegű szabályokkal (p. o. törvény állapítja meg), hanem szervesen illeszkednek be a jog szabályainak a rend- szerébe, azoknak szükségképeni előzményei vagy következ- ményei (pl. az alkotmánynak a törvényhozó hatalom gyakor- lására vonatkozó, számos tényezőnek felelőtlen hatáskört biz- tosító szabályai, amelyek az egész jogrendszer kiindulási pont- ját képezik).

IV.

Azt remélem ezek után, hogy miután igy sikerült az er- kölcsöt és a jogot a gondolkodás végső alapelemeiből kiin- dulva meghatároznom, sikerült egyszersmind a probléma gyö-, heréhez is hozzáférnem.

Ha az erkölcs a legáltalánosabb magatartási szabály, — és ez az a sarokkő, amelyre az egész rendszert támasztani kí- vánom, — akkor a jog fogalma alá foglalt kényszerjellegü szabályok csak folyományai lehetnek az erkölcs törvényeiben lefektetett irányadó általánosságoknak. Axiómaszerüen követ- kezik ez abból, amit a normákra vonatkozó gondolatvilágunk egységéről fentebb mondottam. •

A jognak tehát az erkölcs szolgálatában kell állani. Semmi más létalapja nincsen, mint hogy hozzájárul az erkölcs köve- telményeinek a megvalósításához. Ez is közvetlenül folyik abból, amit az erkölcsről fentebb elmondottam volt. Mert ha az erkölcs valóban azt a centrális helyet foglalja el. a nor- mákra vonatkozó gondolatvilágunkban és láttuk, hogy egy

ilyen centrumnak lennie kell, akkor minden emberi intéz- ménynek a létalapját, az indokoltságát csak az adhatja meg, hogy az erkölcs szabályain alapul, azoknak a folyománya.

Általánosan elterjedt Jellineknek az a mondása, hogy a jog az etikai minimum. Ennél pregnánsabban alig lehetett volna az erkölcs és a jog viszonyának a lényegét megjelölni.

A jog fajlagos jellemvonását ugyanis a kényszerben talál- tuk. Ámde a kényszer érvényesülésének a lehetőségei vajmi korlátoltak; markolat nélküli kard az, amely igen könnyen azt sebzi meg, aki forgatja (Binding), be kell tehát a jogi törvény- hozónak érnie azzal, hogy a maga szigorú normáit csupán a minimális erkölcsi követelmények hatályosítására bo- csássa ki.

Innen származik a jognak a fentebbi értelemben vett im- perativ-attributiv jellege is.

A jognak annyit emlegetett külsőlegessége is egyenes vo- nalban következik a kényszer fogalmából. Csak a külső, vagyis a külvilágban érzékelhető magatartás terén hatályosul- hat. Legsikeresebb tere a kényszernek a passziv magatartás.

Az emberi aktivitás létrehivására már sokkal kevésbé alkal- mas. Az ember belvilágán, az érzületi életen pedig megtörik minden hatalma. Ezért van az, hogy a lelki élet tényei a jog- ban csak mint a külső magatartás correlatumai, mint az em- berek cselekedeteinek rugói, az emberek nyilatkozatainak a forrásai tesznek számot. Egyébként a jog. nézőpontjából, „a meg nem valósított akarat hullám, amelyet egy utána jövő hullám elnyel" (Windscheid). Ennyiben és csak ennyiben mond igazat a római paroemia: ,,de intemis non judicat praetor".

Természetes ezek után az is, hogy a jogszerű magatartás (a jogellenesnél másképen áll a dolog) indokaival a jogrend nem törődik, a Kant-adta értelemben vett legalitással, vagyis a törvény előtti kényszerű engedelmességgel beéri.

Mindezek folytán az erkölcs és a jog között mélyreható különbségek t á m a d n a k ; a jog szabályai merevek, drasztiku- sak lesznek és az I. alatt érintett kötelességösszeütközésék : a summum jus summa injuria, bizonyos esetekben elkerülhe- tetlenek. . " '

Ebben lehet összefoglalni azokat a pontokat, amelyeken a jog azok miatt a korlátoltságok miatt, amelyek á lényét ki- tevő kényszertől elválaszthatatlanok, az erkölccsel szemben

inferioritásba szorul. • . De van az éremnek másik oldala is; vannak olyan pon-

tok is, ahol az erkölcs és a jog között vonható párhuzam a jog javára dől el.

Mig az erkölcsi szabályok megtartása Jpnek-kinek a kénye- - kedvére van hagyva, addig a jog saját magában hordozza meg- * valósulásának a biztosítékait is. A szankcionált normának, amely biztosítékokat nyújt saját előírásainak a megtartására, magasabbrendűségét az egyéni tetszésen, vagy bármikor kö- vetkezmények nélkül megszeghető társadalmi konvención alapuló normákkal szemben félreismerni nem lehet.

így kell érteni Schmoller mondását, hogy a jog, amellett, hogy tartalmilag etikai minimum, hatályosságát tekintve az etikai maximum is. És ebből magyarázható az a sajátságos gúnyos fölény, amellyel Binding, minden idők egyik leg- nagyobb jogásza, a jogot az erkölccsel összehasonlítja. Bin- . ding az erkölcsben az ezerfele szétágazó egyéni vélemények csöppet sem lélekemelő zűrzavarát l á t j a ; a jog karakterét pe- dig ezzel szemben abban találja, hogy a jog világosan kife- jezésre jutó egységes akarat. •

Ez az összehasonlitás mindkét oldalon téved.

A normákról fentebb általában elmondottakban leszögez- tem álláspontomat abban a tekintetben, hogy a norma soha- sem vélekedés. Az erkölcs szabályai is engedelmességet köve- telnek ; az erkölcsi eszmény nem olyan absztrakció, mint va- lami geometrikus figura, amely a maga elméleti szabatossá- gában a természetben fel sehol sem található, hanem az er- kölcs követelményeit az életben valóra kell váltani (Símmel).

Annak a fejtegetése, hogy a jognak akaratként való felfogása téves, hogy azt az államnak sem organikus, sem anorganikus felfogásával összeegyeztetni nem lehet, messzire vezetne. Uta- lok e tekintetben is a II. alatt elmondottakra, hogy a norma az egyéni vélekedéssel és a mások akaratával szemben külön- álló, független, autochton kategória.

Figyelmen kivül hagyja Binding azt is, hogy a jog sem mindig jelentkezik az irott jogforrás tárgyilagos szabatosságá- ban, hanem a történelmileg oly jelentős és teljesen soha ki nem szoruló szokásjog esetében éppen ugy, mint az erkölcs, csupán a közület tagjainak egymáséval nem ritkán ellentétes gondolatvilágában és nem mindig egyöntetű konkludens té- .nyeiben nyilvánul meg. .

Másutt van a különbség, nem a vélemény és az akarat között, hanem abban, hogy a jog szabályai a kényszer szank- ciójával vannak ellátva, mig az erkölcsei e nélkül szűkölköd- nek. Ez a külső kényszer, amellyel a jogsértő emberi bizonyos- ság szerint szemben fogja magát találni, a jog normáit a többi szociális normákkal szemben magasra emeli s azoknak egye- nesen a természeti világnak vas szükségszerűséggel ható oko- zatos törvényeihez hasonlítható abszolút hatályt ad. "

V.

Ennyiben lehet összefoglalni az erkölcs és a jog mérlegét.

Ha ezek után valamely logikai formulát keresünk az er- köles és a jog viszonyára, ezt a közkeletű logikai sémák között feltalálni aligha fogjuk.

Nem kétséges, hogy minthogy az erkölcsben az emberi magatartás legáltalánosabb szabályait ismertük fel, egységre törekvő gondolkodásunk helyes jognak csak az olyant fogja elismerni, amely összhangban van a morál követelményeivel.

A jogi törvényhozásnak a maga regulativ princípiumait az erkölcs hébei forrásából kell merítenie. Nincsen az erkölcsi- től netalán különálló, saját tengelyén nyugvó jogeszmény:

csak egy emberi végcél, egy eszmény van, amely közösen ural-

• kodik az emberi élet minden megnyilvánulása", annak egye-

; teme felett: egy panideál (Holzapfel).

A jog tehát, ha és ameddig helyes jog akar m a r a d n i : az erkölcs függvénye.

A történelmi materializmus jogbölcselete szerint sem az erkölcs, sem a jog nem primer tényei a társadalmi életnek, hanem csak visszatükröződései, függvényei a gazdasági viszo- nyoknak. Részemről az erkölcs eredetének a fejtegetésébe, amely mindenesetre a metafizika és a teodicea terére vezetne át, belebocsátkozni nem szándékozom. Gondolatfüzéseim végső eredményeképen beérem annak a megállapításával, hogy a jog nem öncélú, hanem az erkölcsre támaszkodó rend.

Önként merül fel ezek után, hogy az erkölcs és a jog fo- galmai nem állanak-e egymással egyszerűen az alárendeltség viszonyában: a jogrend az erkölcsi rendnek egy része csupán?

Ezt a tételt, amely közel jár az igazsághoz, csak lényeges megszorítások után lehet elfogadni.

Ha a jogi törvényhozás a maga végső orientációit csupán az erkölcsben keresheti és találhatja is, mégis kétségtelen, hogy azók a fentebb részletesen tárgyalt korlátok, amelyek a kény- szer érvényesülését csak szük téren engedik meg, a jognak az erklöccsel szemben, amely a maga nagyvonalú általános- ságaiban merészen szárnyal, bizonyos röghözköttséget adnak.

J Erkölcsi fogalmainkat illetően abban a meggyőződésben í vagyunk, hogy azok helytől és időtől, lelkünket annyira lenyü-

göző életviszonyainktól teljesen független normái a helyes J magatartásnak. A jogi törvényhozás célkitűzései nem ilyen

" merészek; a jogi törvényhozónak többnyire be kell érnie szabályainak helyhez és időhöz kötött viszonylagos helyessé- gével.

. ' Amint Schiller mondja a Politische Lehre c. epigramm- jábam:

W a h r e m Eifer genügt es,dass das Vorhandene vollkommen

Sei; der falsche will stets, dass das Vollkommene sei. , Stammler az előbbit abszolút, az utóbbit objektív helyes- j ségnek nevezi és annak a meggyőződésének ad kifejezést, i hogy az utóbbinál többet a jogi törvényhozás el nem érhet, mert mindenütt és mindenkor helyes jogszabály nincsen.

A Stammler-féle értelemben vett „objektív helyesség"

csak u j elnevezése a történelmi iskola fellépése óta a jogböl- cseletben úrrá lett relativitásnak. Senki sem vonja kétségbe,

— az előbb mondottak alapján és magam legkevésbé, — hogy a jognak valóban be kell az esetek túlnyomó többségé- ben érnie ezzel. Ezt nemcsak elfogadom, hanem az erkölcs- nek és a jognak szembeállításánál egyenesen és nyomatéko- san hangsúlyozom is. De ugyanakkor súlyt helyezek arra is, hogy ez a megállapítás csupán a potioriigaz.

Vannak a jognak ezeken a viszonylagos helyességü ré- szein kivül olyan szabályai is, amelyekben örökérvényű elvek jutnak kifejezésre, bármilyen kis részét is teszik ezek ki egy történetileg konkrété létező jogrendnek és bármilyen nehéz volna is ezeket az elveket szavakban szabatosan kifejezni.

Természetjog ez az álláspont? Igen, az. Ez természetjog, bár nem is egészen abban az értelmében a szónak, amely a múltban használatos volt. Volt idő. a történeti iskola virág- korában, amikor a természetjog crimen haereiicae pravitatis volt, ez azonban m á r elmúlt. A természetjogi gondolkodás fel- támadt egy évszázados tetszhalálából és egyre nagyobb tért hódit, h a még egyelőre idegen lobogó (a jog axiológiája, érték- elmélete és hasonló elnevezések) alatt jelenik is meg a küzdő- téren.

A jogi pozitivizmus, vagyis az a felfogás, hogy minden jog tételes jog és a helyes jog keresése a priori létező alap- elvekből nem lehetséges, a XIX. század egyik legnagyobb téve- dése volt. Egyik következménye volt ez. is annak, hogy a jog

és erkölcs szoros kapcsolatának a tudata elhalványult. Ez a jogbölcseleti rendszer, (amely' tulajdonképen a jogról való bölcselkedésnek a negációja), főképen annak a körülmény- nek köszönheti a létét, hogy a XVIII. század rettenetesen visszaélt a természetjoggal; a tételes jog felett álló vigens jog- rendszernek tanította, amelynek szabályai a tételes jog ellen- kező rendelkezéseivel1 szemben is kötelező erővel birnak.

A régi természetjog azt a következményeiben — mondhatni — katasztrofális hibát követte el, hogy a jog érvényessége és he- lyessége között különböztetni nem tudott. Az ebben az érte- lemben vett természetjogi gondolkodás ne támadjon fel soha

és nem is fog soha feltámadni; ezen a gyermekbetegségen a jogászi gondolkodás egyszer és mindenkorra túlesett már.

Nem kötelező erejű jogtételeket, hanem a törvényhozásra mértékadó legiszlatorius irányelveket adni, ez a ma és a hol- nap jogbölcsészetének a feladata.

A minden izében régi stilusu természetjog feltámasztá- sára is történt kísérlet a legutóbbi évtizedekben és éppen erről az oldalról hangzott el az a vád, hogy a jog kényszeijellegé- ről szóló tannak ugyanaz a gyökere, mint a jog és az erkölcs elválasztására irányuló törekvésnek : a jog materialisztikus felfogása.

Teljesen alaptalan szemrehányás. Részemről azt remény- iem, hogy gondolatfüzéseim és azok a végső eredmények, amelyekhez eljutottam, elegendők voltak arra, hogy ennek az indokolatlan voltáról bárkit meggyőzzek. A jog kényszerjelle- géről szóló tannak semmi köze nincsen a materialisztikus vi- lágfelfogás bármilyen árnyalatához: talán sikerült kellő meg- világositásba helyeznem, hogy a Jog fizikai erőhatalom, amely

„azonban létalapját az erkölcsben birja és amely csak addig jelent értéket az emberiség életrendjében, amig korlátai, alkal- mazásának a feltételei az ideális követelményekkel összhang- ban vannak.

Ugy érzem, hogy mielőtt az erkölcs és a jog viszonyára vonatkozó elmélkedéseimet befejezném, van még egy köteles- ségem : állást foglalni a modern jogbölcseletben u. n. kultur- norma elmélettel szemben.

Sajátságos párdarabja ez a mult századbeli jogtudomány ama törekvésének, amely a jogot és az erkölcsöt lehetőleg el- választani törekedett egymástól. Ez az elmélet a jog önállósá- gának tagadása. Eszerint á tanítás szerint ugyanis a jognak megvan ugyan a többi szociális normákétól különböző érvé- nyesülési tere, azonban a kezdeményezés, az eredeti célkitűzés a jogból hiányzik; annak csupán szekundér, komplementét, szankcionér szerepe v a n : „a vallás, az erkölcs, a társadalmi konvenció, a gazdasági forgalom, szóval a kulturnormák" bi- zonyos előírásait a külső kényszer garanciájával is körül- bástyázza. A jog önállósága a kultumormákkal szemben csak annyi, hogy ezek közül csak bizonyosokat választ ki intenzi- vebb védelemre és azokat némileg módosítva, „stilizálva" fek- teti be §-ainak Prokrustes-ágyába.

_ Valóban igy van-e ez ? Uszályhordozója-e csak a szuveré- nitásának gondolatában tetszelgő jogi törvényhozás a csupán a közfelfogásban élő többi szociális normáknak? Vagy „mél- tatlan lealacsonyitása ez a tan a jognak egy jogász részéről" és

„a féligazsággal szemben az az előnye, hogy minden izében hamis" (Binding)?

Mind a két kérdésre nemmel kell felelni. A kulturnorma- elmélet kétségtelenül igen termékeny tanitás, amely ismét kellő nyomatékkal mutatott rá a pandektajogi kézikönyvek sablonos bevezetései nyomán széles körben elterjedt felfogással szemben arra, hogy a jog és az erkölcs bensőséges, közeli kapcsolatban állanak egymással.

A kulturnorma-elmélet az én felfogásommal közös talajon áll és e z : a jog öncéluságának a tagadása, a jog függő viszonya az emberi magatartás legmagasabb normáit tartalmazó erkölcs-

c s e! szemben.

A tévedése ennek a tanításnak Ott kezdődik, amikor az ismeretelmélet terrénumáról áttérve a szociológiára, azt ta- nítja, hogy a jog a maga történelmi konkrét megjelenési alak- jában az uralkodó erkölcsi felfogástól függ. így már téves a ta- nitás. A jogi törvényhozó, aki munkájában, mint láttuk, az er- kölcsiség követelményeitől kell, hogy vezéreltesse magát, ezek- nek felismerésében megelőzheti a társadalom felfogását, tisztul- tabb erkölcsi eszmevilágot valósithat meg. mint ami hic et nunc uralkodik; sőt gyakori eset, hogy tanítómestere lesz népének és a tisztultabb felfogás a törvényekből kiindulva tör utat a köztudatba.

Mert a jogi törvényhozás az el sohasem érhető, de mind- egyre jobban megközelíthető erkölcsi eszményeknek van alá- rendelve és nem az utóbbiakról a társadalomban elterjedt fel- fogásnak, s ebben a feladatában, vagyis a morális követelmé- nyek felismerésében önálló.

, VI. .

Öriási vihar döntötte romba a magyar jogéletet.

A 4038/1919. M. E. sz. rendelet 1. §-a, amely szerint a „jog- folytonosság helyreáll", — holt betü. A nemzetgyűlésre vár az a gigászi feladat, hogy a jogéletnek iíiindén téren való ujjáterem- tését megkezdje.

Ez a nemzetmentő rekonstruktiv munka csak a jog etizá- lásának a jegyében, vagyis az erkölcs és a jog szoros kapcsola- tának felismerése és az ebből folyó tanulságok messzemenő ér- tékesítése mellett folyhatik le. A XIX. század törvényhozásai- nak Shylock-szellemü atmoszféráját ki kell szellőztetni a ta- nácskozó termekből, mielőtt még a viharok tüzében fogant ifjú testület összeül.

Ezen kivül nincsen üdvösség. Az uj honfoglalásnak csak

ugy van jövője, ha az nem csupán erkölcsi újjászületés, hanem gondoskodás történik arról is, hogy a lelki megújhodás a nem-

zet intézményeiben is minél hatályosabb kifejezésre jusson, Weh! Du hast sie zerstört,

Die schöne Welt Mit mächtiger Faust.

Mächtiger der Erdensöhne!

Prächtiger baue sie wieder, In deinem Busen baue sie auf!

Neuen Lebenslauf beginne Mit hellem Sinne,

Und neue Lieder Tönen darauf!

(Faust f.)

Qtatau, Budapest