FÖLDI P ÁL f ő i s k ol ai t a n á r s e g é d:
A MARXI—LENINI MATERIALISTA DIALEKTIKA LÉNYEGE:
AZ ELLENTÉTEK EGYSÉGE ÉS HARCA
(Az e l l e n t m o n d ás t ö r v é n y é n ek n é h á ny kérdé se)
Az ellentmondás törvényének szisztematikus elemzése és logikai tárgyalása a marxi—lenini materialista dialektika összes részeinek, vonásainak, elemeinek stb. elválaszthatatlan egységén és kölcsönös kapcsolatán épül fel, mert csakis ezen az alapon érhető el vagy leg- alábbis közelíthető meg a probléma helyes, tudományos megoldása. Helytelen, kifejezetten dogmatikus, metafizikus, ezért tehát t udom ány- talan eljárási mód az, amikor a dialektika egy-egy részét, bizonyos elemét vagy vonását önkényesen ki ragadj ák és önmagában, a materia - lista dialektika egészétől függetlenül a k a r j ák megérteni, felhasználni és alkalmazni. E törekvés hívei a dialektikát egyes »önálló« vonások, egymástól független törvények, bizonyos filozófiai kategóriák vagy meghatározások mechanikus, gépies kombinációjának tekintik, és alkalomszerűen kiragadot t tételek »odaillesztésével«, sokszor vulgáris magyarázatával vélik megoldottna k a dialektika konkrét alkalmazá- sát. Ezeket arról is meg lehet ismerni, hogy örökös panaszuk van a materialista dialektikára, nemcsak nehéznek, hanem érthetetlennek, felfoghat atlanna k is tekintik azt. Ezek hibá ja — képletesen kifejezve — abban van, hogy a fáktól nem l á t j ák vagy nem a kar j ák látni az erdőt.
A materialista dialektika jellemző sajátossága és igen fonto s vizs- gálati követelménye az, hogy a marxista—leninista filozófiát vala- me nnyi részeinek elválaszthatatlan egységében és kölcsönhatásában kell tanulmányozni és elsajátítani, felhasználni és alkalmazni.
Ennek az alapelvnek megfelelően mindenekelőtt azt kell megvizs- gálnunk, hogy az ellentmondás törvénye milyen helyet foglal el, milyen szerepet játszik a marxi—lenini materialista dialektikában. Ezzel együtt f el m e rül a dialektikus mozgási, változási, fejlődési törvények kölcsö- nös viszonyának problémája.
1. Az ellentmondás törvénye és a materialista dialektika
Lenin életművének, a leninizmusnak egyik alapvonása a materia- lista dialektikának mint tudománynak meghatározása és kimunkálása.
Az objektív valóság dialektikájának feltárásában és megismerésében
Lenin nagy figy el met forditott az ellentmondás problémájára, s az ellentmondás t ö r vé ny ét a materialista dialektika lényegeként fogta fel és határozta meg . Vitathatatlanul igazolják ezt azok a megállapítá- sok, amelyeket Lenin a Filozófiai füzetek-ben tett.
»Az egységes k e t t é h a s a d á sa és e l l e n t m o n d ás ré sz ei nek a m e g i s m e r é se — e z a d i a l e k t i k a veleje (egyik ,lényege', egyik főb b, h a ug ya n n e m a l e g f ő bb s a j á- tossága vagy v o n á s a ) .. .
Azt, hogy iheilyes-e a di al e kt i ka t a r t a l m á n ak e z az oldala, a (tudomány t ört é- n e t é v el kell e ll en őri zni. A d i a l e k t i k á n ak e r r e a z o l d a l á ra r e n dsz e r i n t n e m f o r d í- t a n a k elég f i g y e l m e t (pé l dául P l e h a n o v ) : a z e l l e nt é t ek azonossáigát ne m a meg- ismerés t ö r v é n y é ti ek (és az o b j e k t ív vi l ág t ör vé ny én e k), h a n e m példák összegé nek te ki n t ik , , pé l dá ul a z áripaszem', , p é l dá ul az ő s k o m m u n i z m u s '. Ezt teszi Engel s is. De c s a k a ,köz ért he tőség k e d v é é r t ' , ' ..
A m a t e m a t i k á b a n: -f- és —. D i f e r e n c i ál és i nt e g rá l.
A m e c h a n i k á b a n: 'hatás és e l l e n h a t á s.
A f i z i k á b a n: p oz i t ív és negatív e l e k t r o m os sá g.
A k é m i á b a n: a t o m o k egyesül ése és disszociációja.
A t á r s a d a l o m t u d o m á n y b a n: o sz t á l y ha r c « [1].
A Filozófiai füzetek más helyein pedig ezeket olvas hatjuk :
»A d i a l e k t i k át r ö v i d en úgy h a t á r o z h a t j uk meg, m i n t az e l l e n t ét ek egységéről szóló t a n í t á s t. Ezzel k i m e r í t e t t ük a d i a l e k t i k a v el e j é t, ez az o nba n m a g y a r á z a t ra és k i f e j e z é s re szor ul« [2],
„A di a l e kt i ka k ü l ö n ö s en — n e m m á s, m i n t a m a g á b a n v a l ó dolog (Ansich) lényeg, s z u b s z t r á t u m, szu bsz t a nc ia — és a jelenség, ,m ásér tva ló- lé t' e l l e nt é t é n ek a t a n u l m á n y o z á s a. ( I t t is egymásba v a ló á t m e n e t e t, á t f o l y á st l á t u n k: a lényeg m e g j e l e n i k , a je le nség lényegi.) Az e m b e r i g on dol k od ás vé gt el e nül m é l y ül — a jel enségtől a l é n y e g h e z, — hogy ú gy m o n d j u k —a z e lsőrend ű lényegtől a m á s o d- r e n dű lényeghez és így t ová bb, vég nélkül. A t u l a j d o n k é p p e ni d i a l e k t i k a a n n a k az e l l e n t m o n d á s n ak a t a n u l m á n y o z á s a, a m e l y magában a tárgyak lényegében r e j l i k : n e m c s a k a j el e ns ég ek m ú l n ak el, v a n n a k m o z g á s ba n, fol yna k, h a n e m a dolgok lényegei is, ezeket is c s a k felt ételes h a t á r ok v á l a s z t j ák el egymástól, é p p ú gy m i n t a j el enségeke t « [3],
Mit jelent az és mi következik abból, hogy a materialista dialek- tika lényege, veleje, legfőbb sajátossága vagy vonása az ellentmondás problémájában, végső elemzésben az ellentmondás törvényében kere- sendő és jelölhető meg?
E kérdés megértéséhez mi nde n bizonnyal közelebb jutunk , ha meg- vizsgáljuk a dialektiku s mozgási, változási és fejlődési törvények köl- csönös kapcsolatát, belső összefüggését és viszonyát. [Esetleges félre- értésekre számítva megjegyzem, hogy a vázolt probléma tárgyalásá- ban a téma megszabta lehetőségek korlátoltsága és más érthet ő okok miatt meg kell elégednünk egy viszonylag egyszerűbb és lényegében utalásszerű ma gyaráza ttal és fejtegetéssel.]
Általában vé ve a dialektikus fejlődéstörvények rendkívül szerve- sen összefüggenek egymással, egymáshoz kapcsolódnak, egymással való legteljesebb egységben léteznek. Az ellentmondás törvényének megkülönböztetett helye és szerepe van ebben az egységben.
Lenin tételéből, mely szerint az ellentmondás törvénye kimeríti a dialektika lényegét, logikusan következik az, hogy a dialektika min- den más törvénye lényegében visszavezethető az ellentmondás törvé-
nyére, mert a dialektika más törvényei tulajdonképpen e törvény meg- nyilvánulásai. Ezért tekintette Lenin az ellentmondás törvényét a d i a - lektika magvának [4].
Mit jelent az, hogy a materialista dialektika minden más törvénye és tulajdonképpen valamennyi ún. páros kategóriája lényegében visz- szavezethetö az ellentmondás törvényére?
Minden kétséget kizáró ellentmondás nyilvánul meg például a mennyiségi és minőségi változás dialektikus folyamatában, amikoris a mennyiségi és minőségi változás kölcsönösen á t h a t ja e g y m á s t:
a mennyiség átcsap minőségbe és a minőség ugyancsak átmegy m e n v - nyiségbe.
Vitathatatla n ellentmondásokra b ukk anu n k továbbá a tagadás tagadásának törvényében, ahol látszólagos, de magasabb fokon való megismétlése nyilvánul meg a réginek, vagyis látszólagos visszatérés történik a régihez.
Szembetűnő az ellentmondás a különböző dialektikus kategóriák viszonyában: az anyag és tudat, a szükségszerűség és véletlen, a lényeg és jelenség, az általános és egyes, a t a rt a lo m és forma stb. kategóriái- nak ellentmondása.
A marxi—lenini materialista dialektika az ellentmondás törvényén épül fel, s ez a következőkkel bizonyítható: *
A természetben és a társadalomban minden tárgy és minden j e l en - ség — közvetlenül vagy közvetve — összefügg egymással és kölcsö- nösen feltételezi egymást. Az összefüggés és kölcsönös feltételezettség azonban nem egymásmellettiséget, hane m egymásra való hatást, tehát kölcsönhatást jelent. E kölcsönhatásban már kifejeződik a mozgás, mert mozgás nélkül nem képzelhető el kölcsönhatás.
A fenti gondolatmenet Engels szavaival így foglalható össze:
»Abban, h o g y . . . a testeik összefüggésben á l l a n a k, m ár b e n n e fogl alt at ik az,, hogy e g y m á s ra h a t n a k , és é p p en ez az e g y m á s ra v a ló h a t á s uk a mozgás« [5].
Lenin ugyanerről a gondolatsorról a következőket írta:
»Minden egyes jelenség valamennyi o l d a l á n ak kölcsönös f ü g g é se és legszo- rosabb, f e l b o n t h a t a t l a n ö s s z e f ü g g é s e . .. a mo zg ás egységes, t ö r v é n y sz e r ű vi lág- f o l y a m a t át a d j a . . .« [6],
Már az összefüggésben mint a kölcsönhatásban megvan az ellent- mondások mozgása, de maga a mozgás kifejezetten ellentmondás.
Erre vonatkozóan írja Hegel A logika tudománya című művében a következőket:
»A mozgás maga a meglévő ellentmondás« [7],
Megjegyzem itt, hogy Lenin a Filozófiai füzetek-ben megemlíti, hogy Csernov mint Hegel metafizikus ellenfele lépett fel a filozófiai irodalomban, s a fenti koncepcióval szemben tagadta a mozgás dialek- tikus — ellentmondásos természetét. Szerinte a mozgás azt jelenti, hogy egy test egy adott pillanatban az egyik helyen, egy másik, követ- kező pillanatban pedig másik helyen van. Lenin bírálva Csernov meta-
fizikus felfogását a mozgásról, azt mondotta , hogy Hegellel szemben ez az ellenvetés helytelen , m er t:
a) a mozgás eredményét ír ja le, ne m pedig magát a mozgást; b) n e m m u t a t j a m e g, nem tartalmazz a a mozgás lehetőségét;
c) úgy tünteti fel a mozgást, min t nyugalmi állapotok összegét, kapcsolatát, vagyis n e m küszöböli ki a (dialektikus) ellentmondást, hanem csak eltakarja , elodázza, elködösíti, elleplezi.
E bírálattal kapcsolatba n Lenin szinte szórói-szóra megismétli Hegel szavait:
»A mozgás ellentmondás, ellentmondások egysége« [8].
A mozgás, tehát m i n t ellentmondás — mon dju k az egyszerű hel y- változtató, a mechanikus mozgás — azt jelenti, hog y a mozgó t á rgy egyidőben egy meghatározott helyen (ponton) van és nincs is ott, m e r t ugyanakkor már egy másik helyen (ponton) van.
A dialektikus mozgás általában változás, az anyag mozgása: az anyag változása. A mozgásról m i n t változásról Engels a következőket í r j a:
»A mozgás legáltalánosabb értelmében véve, a za z a z a n y a g létezési m ó d j á- n a k , e l i d e g e n í t h e t e t l en t u l a j d o n s á g á n a k: f e l f o g o t t mozgá s, a világegyetemben vég- bemenő minden változást és folyamatot magában foglal, a p u s z t a h e l y v á l t o z t a t á s-
4tói a g o n d o l k o d á s i g . . . « [9]. (A ikiemelés t ő l e: F. P.)
»A moz gá s, az a n y a g r a a l k a l m a z v a , a r m yi m i n t változás egyáltalában« [10].
Vajon ezzel már kimerült a dialektikus mozgás? Ezzel már m i n - dent megmondtunk, a m it arról t udni lehet és tudn i kell?
Azzal, hogy meghat ároztuk a dialektikus mozgást, mint az anyag változását, még csak f el sem vete ttük a mozgás, a változás irányát.
De ha meghatározzuk ezt az irányt, ezzel a számunkra most különösen fontos problémához: a fejlődés meghatározásához j ut ot tun k el.
A fejlődés problematikájával kapcsolatban mindenekelőtt fel kell figyelnünk arra, hogy a fejlődésnek kétféle koncepciója van. Lenin A dialektika kérdéséhez című ta nulmá nyában azt írja, hogy a fejlődés két alapvető koncepciója (felfogása): a fejlődés mint csökkenés és növe- kedés, mi n t ismétlés és a fejlődés, mint ellentétek egysége (az egysé- ges kettéhasadása egymást kölcsönösen kizáró ellentétekre és ezek kölcsönös viszonya). »A mozgás előbbi koncepciója homályban h a gy j a az önmozgást, ha j t óe re j ét, forrását, motívumát (vagy kívülre helyezi azt a fo rrá st — isten, szubjektu m stb.) Az utóbbi koncepció éppen iz ,ön'-mozgás forrásának megismerésére irányítja a legfőbb figyelmet . Az első koncepció holt, szegényes, száraz. A második — eleven« [111.
Nem nehéz felismerni, hogy Lenin a fejlődés két alapvető koncep- ciójában a metafizikát és a dialektikát különböztette meg.
Ezek alapján hasznosnak t űnik a fejlődés metafizikus és a fe j l ő- dés dialektikus koncepciójának összehasonlítása. Ehhez az összehason- lításhoz azonban meg kell vizsgálnunk a fejlődés metafizikus és dialek- tikus felfogását külön-külön.
Már az idézett lenini megállapításból is érthető, hogy a m e t a - fizikus koncepció n e m jelenti általában a fejlődés tagadását. Ugyan - úgy n em jelenti, mint ahog y n e m jelenti a metafizikus koncepció a mozgás és a változás általános tagadását sem.
De a metafizikus koncepció (mint például a XVIII. századi francia materialista gondolkodók vagy Feuerbach) egyrészt mereven elsza- kítja, elszigeteli a mozgást, a változást és a fejlődést egymástól, nem tudja ezeket dialektikus egységükben és kölcsönhatásukban felfogni, vagyis nem t u d j a meghatározni a mozgást, mint változást és a válto- zást, mint fejlődést; másrészt az önmagában felfogott mozgást, válto- zást és fejlődést helytelenül határozza meg. Mert a metafizikus kon- cepció szerint a mozgás csak mechanikai mozgás, tehát helyváltoztató mozgás és semmi más; a változás csupán mennyiségi változás, de a mennyiség n e m csaphat át minőségbe, és a minőség sem csaphat át mennyiségbe; a fejlődés pedig aligha hasonlít a valóságos, az objektív fejlődéshez.
A fejlődés metafizikus koncepciója a következő alapvető mozzana- tokat tartalmazza:
a) A metafizikusok a fejlődést mint csökkenést, mint egyszerű ismétlődést, vagy mint bizonyos körforgást fogják fel; tehát t agadj ák a fejlődés szakadatlanságát és objektív, azaz egészében haladó, felfelé ívelő irányát.
b) Az így felfogott és mélységesen eltorzított fejlődésnek is ho- mályban hag yj ák a haj tóe rej ét, forrását, kiinduló pon tj át, belső tartal- mát, vagy a tárgyakon és a jelenségeken kí vülre helyezik ezt a f or r ás t: mozdulatlan mozgató, ami Aristotelesnél a formák f o r m á ja volt — vagyis az isten.
c) A metafizikusok ezen a ponton, t e h át akkor, amikor a fejlődés igazi alapját, valóságos fo rrá sá t: az ellentétek belső egységét és harcát, vagyis az ellentmondást n e m t u d j ák felfogni és meghatározni, — tehát akkor, amikor teljesen tagadják az ellentmondás törvényét — az idealizmus, a vallás, a papi maszlag, a papi butítás t al a j á ra csúsznak át. Más szóval a logikailag végigvitt metafizikus koncepció a fideizmus, a vallás támogatását, az isten igazolását jelenti.
A fejlődés metafizikus koncepciójával szemben dialektikus mate- rialista módon válaszoljunk arra a kérdésre, hogy mi a fejlődés.
A fejlődés lényegében nem más, mint az anyag változásának objektív iránya. Ezzel azonban csak a fejlődés lényegét határoztuk meg, de ez a meghatározás kiegészítésre és magyarázatra szorul. Viszont el fogadhatjuk kiindulópontként, s ennek a lapj án ki kell f e j t en ü nk a fejlődés dialektikus koncepciójának alapvető mozzanatait.
a) A materialista dialektika, szemben a fejlődés metafizikus k on - cepciójával, a fejlődést mint objektív irányú, felfelé ívelő, spirális vonalhoz, végnélküli körsorhoz hasonlítható változást f og j a fel.
Ez azt jelenti, hogy a fejlődés nem egysíkú, nem egyenes vonalú,, hanem tele van fellendülésekkel és visszaesésekkel, emelkedésekkel és hanyatlásokkal, előretörésekkel és visszavonulásokkal, szakadatlan - ságokkai és törésekkel stb., stb.
De ha valaki meghúzza a spirális középtengelyét, megkapja azt az egyenes vonalat, amely n e m vízszintes és n e m is önmagába visszatérő, hanem ferde és felfelé ívelő, de végnélküli vonal.
b) A materialista dialektika ugyanakkor helyesen határozza meg
a fejlődés alapját, f or rá sát, kiinduló pon t j át és belső tart almát is. Mert a fejlődés dialektikus koncepciója szerint a fejlődés alapja, oka, fo r- rása, kiindulópontja stb. ne m a külső ún. mozdulatlan mozgató, vagyis az isten, hanem a fejl ődő tárgyak és jelenségek belső tartalmát jelentő ellentétek egysége és harca, vagyis az ellentmondás. Más szóval a ma - terialista dialektika a fejlődés h aj t óer ej én ek, forrásának, belső tartal- mának a tárgyakban és jelenségekben meglévő ellentétek egységét és harcát, röviden az ellentmondást tekinti.
c) A fejlődés dialektikus koncepciója szerint nincs tehát szükség semmiféle ún. külső mozgatóra, mozdulatlan mozgatóra, vagyis istenre.
Ennyit általában a fejl ődés metafizikus és dialektikus koncepciójáról Miben áll tehát a dialektikus fejlődéstörvények és kategóriák köl- csönös viszonya?
Minden tárgy és mi n den jelenség az ellentmondásokban és az ellentmondások által létezik. De egyáltalán minden mozgás és változás az ellentmondásokra vezethető vissza. Az összefüggés is, a mozgás is, a változás is, a fejlődés is csak azért van, mert ellentmondást fejez ki.
Az ellentmondás törvénye tehát kifejezi a materialista dialektika lényegét és nekünk a dialektika minden más törvényeinek és kate- góriáinak elemzésében az ellentmondás törvényéből kell kiindulnunk.
Ezen az alapon kell részletesebben elemeznünk az ellentmondás törvényét.
2. Az ellentétek belső egysége és harca:
az ellentmondás törvénye Mit fejez ki az ellentmondás törvénye?
Az ellentmondás törvénye kifejezi a tárgyak és jelenségek mozgá- sának, változásának, fejlődésének alapját, forrását, t art almát képező ellentétek egységének és harcának belső, kölcsönös, tartós, lényeges, szükségszerű összefüggését és viszonyát. Az ellentmondás törvénye minden dialektikus mozgás, változás, fejlődés szükségszerű folyama- tának kifejeződése, tükröződése.
Mit jelent az ellentmondás törvényének ez a meghatározása?
Főleg azt, hogy minden ellentmondás magában foglalja egyrészt az ellentétek belső egységét, másrészt az ellentétek harcát, t ehát az
ellentétek mindkét oldalát, mindkét vonatkozását.
De mit fejez ki az ellentét fogalma?
Az ellentét fogalmi körébe tartoznak: a tárgyak és jelenségek ellentétes, vagyis különböző oldalai, tényezői, elemei (mint például a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak, az elnyomók és az elnyomottak, az uralkodók és az alárendeltek, a burzsoázia és a proletariátus stb.
a kapitalizmusban), tulajdonságai (mint például az áru használati érték és érték tulajdonsága stb.), tendenciái (mint például a nemzet fejlőde- sének két tendenciája az imperializmusban), vagy meghatározásai (mint például a szükségszerű és a véletlen, az általános és az egyes stb.
ellentétes meghatározásai). Az ellentétek lehetnek tehát különböző, egymással ellentétes oldalak, tényezők, elemek, tulajdonságok, tetiden- ciák vagy meghatározások [12].
286
Az így ^elfogott ellentéteknek két vonatkozása van: az ellentétek belső egységet alkotnak és az ellentétek egymással harcban állanak.
Mit jelent az ellentétek belső egysége?
Az ellentétek elválaszthatatlanul összefüggenek egymással, kölcsö- nösen feltételezik egymást, egymáshoz tartoznak, csak egymás által létezhetnek Egyszóval az egymást kölcsönösen kizáró ellentétek elvá- laszthatatlanul kapcsolatban állnak egymással, kölcsönösen feltételezik egymást.
Mit jelent az ellentétek harca?
Azt, hogy az ellentétes, vagyis a különböző oldalak, tulajdonságok, elemek, tendenciák, tényezők vagy ellentétes meghatározások nem- csak együtt léteznek, hanem — és ez az ellentétek fontosabb vonatko- zása — kölcsönösen ki is zárják egymást, vagy egymás kölcsönös meg- szüntetésére törekszenek, egymást kölcsönösen előbb-utóbb megszün- tetik, vagy kölcsönösen átcsapnak a maguk ellentétébe. Általánosság- ban, filozófiailag véve, az ellentétek harca kifejezi a tárgyak és jelen- ségek belső ellentéteinek, vagy azok külső ellentéteinek kölcsönös kap- csolatát és meghatározott viszonyát. Természetesen az ellentétek harca, amely végtelenül sokféle lehet, —- az adott tárgyaknak és jelenségek- nek megfelelően — mindig konkrét formában nyilvánul meg.
De az ellentétek harcát nem szabad elvonatkoztatni az ellentétek belső egységétől, mer t a belső egység és a harc egymástól elválaszt- hatatlanok és együtt fejezik ki az ellentmondást. !
Lenin azt mondotta, hogy a dialektika annak az ellentmondásnak ' a tanulmányozása, amely magában a tárgyak lényegében rejlik. Ezt a gondolatot azért idézem fel ú j r a, inert Lenin számára soha nem volt kétséges, hogy a tárgyak és jelenségek lényegében az ellentétek belső egysége és az ellentétek harca rejlik, s ez képezi az ellentmondás t ör- vényét, mert kifejezi a tárgyak és jelenségek tartós, lényegi, szükség- szerű, belső összefüggéseit és folyamatait.
Mindez világosan kitűnik a materialista dialektika elemeire vonat- kozó lenini fejtegetésből. [Az összefüggések és a teljesség kedvéért idé- zem azokat a részeket is, amelyek nem vonatkoznak kifejezetten az ellentmondás problémájára.]
»Részletesebben talán így lehetn e ismertetni ezeket az elemeket : 1. a vizsgálódás objektivitása (nem példák, nem kitérések, hanem a dolog önmagában);
2. e dolog más dolgokra való sokféle vonatkozásának egész összessége;
3. ennek a dolognak (illetőleg jelenségnek) fejlődése, s a j át mozgása, saját élete;
4. belsőleg ellentmondó tendenciák (és oldalak) ebben a dologban;
5. a dolog (jelenség stb.) mint ellentétek összege és egy- ség e;
6. ezeknek az ellentéteknek h a r c a, illetőleg kibontakozása, a törekvések ellentmondó volta stb.,
7. az analízis és szintézis egyesítése, — ogyes részek szétbontása és e részek összessége, teljes összegezése;
8. minden dolog (jelenség stb.) vonatkozásai nemcsak sokfélék, h a n em általánosak, egyetemesek is. Minden dolog (jelenség, folyamat st b. ) ö s s z e f ü gg mindegyikkel;
9. nemcsak az ellentétek egysége, h a n e m M I N D E N meghatá- rozás, minőség, vonás, oldal, tulajdonság átmenete mind e n má- sikba (ellentétébe?);
10. új oldalak, vonatkozások stb. felt árásának végtelen folyamata ; 11. a dolog, a jelenségek, a folyamatok stb. ember i megismerésé- nek végtelen elmélyülési folyamata, a jelenségektől a lényeghez és a kevésbé mély lényegtől a mélyebbhez;
12. az egyidejű létezéstől az oksághoz és az összefüggés és kölcsö- nös függés egyik formáj ától másik, mélyebb, általánosabb formájához; 13. az alacsonyabb fok bizonyos vonásainák, tulajdonságainak stb.
ismétlődése magasabb fokon és
14. látszólagos visszatérés a régihez (a tagadás tagadása);
15. a t a rt a l om harca a formával és megfordítva. A forma levetéser
a tartalom átalakítása;
16. a menyiség át menete minőségbe és vice wersa.
( A 15. és 1 6 . a 9. példái)« [ 1 3 ] .
A lenini gondolatmenettel teljes összhangban írta Marx a követ- kezőket:
»A vi sz ony la go s é r t é k f o r ma és a z e g y e n é r t ó k f o r ma e g y m á s h oz taritozó, e gy- m á st köl c sö nös en f el téte le ző, e l v á l a s z t h a t a t l an m o z z a n a t o k , d e e g y ú t t al egymást kizáró, illetve ellenkező végletei, azaz pólusai egy és ugyanannak az értékkifeje- zésnek . . [ 1 4 ] ,
A fent iekben kifej tet t bizonyítási eljáráson túlmenőleg egy önálló példán is megkísérlem levezetni az ellentétek belső egységének és ha r- cának dialektikáját. E példát szánom perdöntőnek az ellentmondás tudományos dialektikus materialist a értelmezése és meghatározása szempontjából.
Egy meglehetősen elhanyagolt, de igen fontos problémát vetek fel, azonban a kérdést csak mi n t példát elemzem. A példában az államról, mint társadalmi jelenségről, s ezen belül a diktatúra és a demokrácia objektív viszonyáról lesz szó.
Az állam a di ktatúra és a demokrácia belső egysége és harca által létezik. Tehát minden államban megvan a diktatúra és a demokrácia ellentmondása. Enélkül az ellentmondás nélkül nincs állam. Elég, ha hiányzik az egyik, mo nd j u k a diktatúra, már akkor megszűnik a másik is — a demokrácia. Mind a diktatúra, mind a demokrácia állami foga- lom és csakis együtt léteznek, de egyben kölcsönösen ki is zárják egy- mást: a di ktat úra kizárja a demokráciát és a demokrácia kizárja a dik- tatúrát. Miként azonban minden állam — osztályállam, ennek meg- felelően minden demokrácia — osztálydemokrácia és minden diktatúra
— osztálydiktatúra. Az államnak megfelelően tehát mind a demokrá- cia, mind a diktatúra osztály fogalom, vagyis az államnak, azaz a demokráciának és a diktatúrának osztálytartalma van.
2 8 8
Vegyük talán szemügyre a burzsoá állam és a proletár állam fej- lődését a vázolt alapelvek szerint.
A burzsoá állam esetében is megvan a diktatúra és a demokrácia ellentéteinek belső egysége, de megvan a kettő harca is. A burzsoá állam fejlődését általában az jellemzi, hogy a kisebbség, a burzsoázia számára van demokrácia, és a többség, a proletariátus, a dolgozó töme- gek számára nincsen demokrácia, csupán számukra d ikt atúra van.
Általában a burzsoá állam fejlődésének az az iránya, hogy a demokrá- cia egyre szűkül, s a di kta túra egyre bővül. Mikor már az ellentétes oldalak annyira eltolódnak, hogy lényegében a demokrácia teljesen kiszorul, az ellentétek, a szocialista forradalom révén átcsapnak a ma- guk ellentétébe: a burzsoá di kta túra romjain létrejön a proletárdikta- t ú ra és a burzsoá demokráciát felvál tja a proletár demokrácia.
A proletár állam esetében ugyancsak megvan a di kt at úra és a demokrácia belső egysége, de ugyanakkor fennáll a kettő kibékíthe- tetlensége, t eh át harca is. Il yenformán a proletárállam is a di ktat úra és a demokrácia ellentmondása a lapján létezik és fejlődik. De a prole- tárdi ktat úra a többség, a munkásosztály és szövetségesei d i kt at ú rája a kisebbség, a burzsoázia felé, és a proletár demokrácia a többség szá- mára jelent demokráciát a proletár államban.
A proletár államnak az a fejlődési iránya, hogy a demokrácia egyre szélesedik, s a diktatúra egyre szűkül, míg végül is a társadalom fejlő- désének megfelelően — megszűnik. De a demokrácia sem mar ad fenn önmagában, hane m a di ktatúrával együtt — a kommunizmus teljes győzelmének időszakában megszűnik a demokrácia is, vagyis elhal az állam.
Ezzel kapcsolatban írta Lenin a következőket:
" A p r o l e t a r i á t us d i k t a t ú r á j a, a k o m m u n i z m u s b a v a ló á t m e n et időszaíka, elő- s z ör a d j a m e g a d e m o k r á c i át a n é p, a t ö b b s ég s z á m á r a, és e g y b e n s z ü k s é g k é p p en e l n y o m j a a k i se bb s é g e t, a k i z s á k m á n y o l ók at. C s ák a k o m m u n i z m u s k é p es v a l ó b an t e l j e s d e m o k r á c i át biztosítani, és nőinél t e l j e s e b b lesz a d e m o k r á c i a, a n n ál h a m a - r á bb válilk ima'jd f e le s le ge s sé és h a l el m a g á t ó l « [151.
Az elmondottak alapján meg kell jegyezni, hogy teljesen képtelen- ség és rendkívül megtévesztő dolog a »tiszta« demokrácia, a diktatúra nélküli demokrácia, a »teljes«, a »szabad«, az »igazi« stb. demokrácia követelése és hangoztatása, miként az manapság gyakorta felmerül és különböző változatokban elő-elő bukkan. [Érdemes lenne e problé- mának nagyobb helyet biztosítani, de nem térhet ünk el túlságosan az alaptémától.1
Az ellentmondás alapján végbemenő mozgás, változás, fejlődés dialektikus materialista felfogása és meghatározása szempontjából figyelemreméltó és felhasználható az a hegeli megállapítás, mely sze- rint a tárgy és jelenség ha nem képes elviselni önmagában az ellent- mondást, tönkre megy az ellentmondásban [ 16].
Az elmondottakkal kapcsolatban meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ellentmondásnak csak egy meghatározott, objektíve adott egy- ségen belül van értelme, (mert az a kérdés, hogy milyen ellentmondás
van m o n d j u k Budapest és egy giliszta között — értelmetlenség és ko- m o l y t a l a n k é r d é s ). De egy objektíve adott egységen belül már a kü- lönbség is — a lényegtelen és a lényeges különbség is — ellentmondás, már a különbség is kifejezi, magában rejti az ellentmondást.
Az ellentétek belső egysége és harca t eh át m ár akkor is ellent- mondást jelent, ha az ellentétek lényegtelen vagy lényeges különbsé- gekként szerepelnek [17],
Ebből az következik, hogy elvont, abszolút; teljes azonosság nincs, nem lehet, csupán olyan azonosság van, amely magában foglalja a k ü- lönbséget, tehát az ellentmondást is, mert a különbség, ha dialektiku- san f o g j u k fel, már tételezett ellentmondást jelent. Más szóval az azo- nosság mindig viszonylagos és soha ne m abszolút. Mert egyrészt minden azonos önmagával, de egyben különbözik is önmagától, t eh át egyben nem is azonos önma gáva l; másrészt valami azonos lehet egy másikkal, de különbözik is a másiktól, tehát nem is azonos azzal. Ezzel kapcso- latban írta Engels az Anti-Dühring-ben, hogy: egy lény minden pilla- natban ugyanaz és mégis más.
Például az e m b e r azonos önmagával, de nem is azonos, tehát különbözik is önmagától, mert szakadatlanul változik, állandóan átalakul. Egyben egy meghatározott ember azonos egy másik emberrel,
— m o n d j u k Pé ter azonos Pállal —, mert mind a kettő ember, de külön- bözik is attól, tehát n e m is azonos azzal, mer t Péter nem Pál és Pál nem P é t e r.
Az azonosság és a különbség dialektikus kapcsolata különösen ismeretelméletileg indokolt és fontos. Mert ismeretelméletileg az azo- nosság és a különbség dialektikus kapcsolatának két vonatkozását, két oldalát, két összefüggését lehet (és kell) megkülönböztetnünk.
Ismeretelméletileg a logikus (és dialektikus) gondolkodás szem- pontjából meg kell kü lö nbö zt etn ünk:
1. az azonosság és a különbség azonosságát és 2 . az azonosság és a különbség különbségét.
A vizsgálódás feladata i határozzák aztán meg azt, hogy az azonos- ság és a különbség dialektikus kapcsolatának melyik vonatkozását e mel j ük ki. De soha n e m szabad el tek int enünk az azonosság és a kü- lönbség di ale ktiká ján ak egyik vonatkozásától sem.
Lenin például a Filozófiai füzetek-ben kiemelve a logika, a dialek- tika és az ismeretelmélet azonosságának és különbségének azonosságát
— a következőket í r t a:
» M a rx n e m h a g y o t t h á t ra ,Logikát', de h á t r a h a g y ta a ,Tőke' logikáját, és ezt a l a p o s a n f e l k e l l e n e h a s z n á l ni a s z ó b a n f o r g ó (kérdésben. A ,Tőkében' egy diszcip- l í n á ra v a n a l k a l m a z v a aninaik a m a t e r i a l i z m u s n a k l o g i k á j a, d i a l e k t i k á ja és i sme - r e t e l m é l e te (nem k e l l h á r om szó, e z e g y és ugyanaz), a m e l y á t v e tt m i n d e n t , a m i He g e l b e n é r t é k es v o l t és t o v á b b f e j l e s z t e t te azt« [18],
Csak megjegyzem, hogy amikor Lenin kiemelte a logika, a dialek- tika és az ismeretelmélet azonosságának és különbségének azonosságát, voltaképpen arra ut al t , hogy ez az azonosság Marx A tőke című mű v é-
ben valósult meg, főleg azáltal, hogy ebben az esetben a történeti és logikai sorrend (Áru — pénz — tőke: az abszolút értéktöbblet t er - melése és a relatív értéktöbblet termelése) teljesen egybeesik.
Az a körülmény azonban, hogy Lenin ebben a konkrét összefüg- gésben kiemelte a logika, a dialektika és az ismeretelmélet azonossá- gának és különbségének azonosságát, n e m jelenti azt, hogy más Össze- függésben ne lehetne kiemelni a logika, a dialektika és az ismeret- elmélet azonosságának és különbségének különbségét is. Sőt bizonyos körülmények között, m o n d j u k a logika, a dialektika és az i smeret- elmélet tárgyának meghatározásánál vagy kategóriáinak elemzésénél szükségszerű e három tudományág azonossága és különbsége különb- ségének kiemelése; természetesen anélkül, hogy az azonosságról — főleg arról, hogy mindhárom elmélete materialista — megfeledkez- nénk [19].
Befejezvén az azonosság és különbség dialektikus kapcsolatának elemzését, az ellentmondás meghatározását tisztázottnak tekintve szük- ségesnek tűnik, hogy az elmondottakból levonjuk a megfelelő követ- keztetéseket. E következtetések levonása és elemzése közben bírálat tárgyává kell t en nünk egynéhány ezekkel kapcsolatos filozófiai állás- pontot; többek között Sztálin állásfoglalását az ellentmondás t örvé nyé- nek értelmezéséről.
Ami Sztálint illeti, ő — mint ez halála óta kiderült, de különösen az SzKP XX. kongresszusa alapján nyilvánvalóvá vált — helytelenül fogta fel az ellentmondás törvényét. Az ő felfogásának helytelensége többirányú, ezért csak a legfontosabb vonatkozásokra térek ki.
A legnagyobb hiba kétségtelenül abban áll, hogy Sztálin az ellent- mondás törvényét mint az ellentétek »harcát« határozta meg. E kér- déssel kapcsolatban Sztálin eljárási m ód j á ra jellemző, hogy Lenin filo- zófiai műveiből csak azt vette figyelembe és csak azt idézte, ami az ellentétek harcával kapcsolatos. így például A dialektikus és a tör- ténelmi materializmusról című tanulmányában m iu t án az ellentétek belső egységéről, mint az ellentmondás egyik, b ár nem fő oldalárol még csak említést sem tesz — úgy állítja be a dolgot, mintha Lenin is azon az állásponton lett volna, hogy az ellentmondás törvénye ki- merül az ellentétek harcában. Ennek megfelelően Lenin A dialektika kérdéséhez című művének egy részét úgy idézte, hogy az idézetből az ellentétek belső egysége kimaradt, s csak az ellentétek »harca«
került be az említett ta nul mányba [20],
Ezzel kapcsolatban n e m lehet egyetérteni Molnár Erik álláspont- jával, aki A történelmi materializmus filozófiai alapproblémái című könyvében Sztálin szóvátett téves felfogását a következőkkel a k a r j a menteni:
» S z tá l in ,A d i a l e k t i k u s és t ö r t é n e l mi m a t e r i a l i z m u s r ó l' szióló m u n k á j á b an a z ellentéteik egy sé gén ek f o g a l m át mellőzi. E n n e k az a m a g y a r á z a t a, h o g y e z a m u n k a r övid f o r m á b an f o g l a l j a össze a d i a l e k t i k u s m a t e r i a l i z m u s a l a p e l v e i t . Ilyen ismertetésinél az e l l e n t é t ek e g y s é g é n ek f o g a l m át m e l l ő z ni lehet, m e r t a n n a k k i f e j t e t t alalkját, a z e l l e n t m o n d ás t ö r v é n y ét kell a f i g y e l e m k ö z p o n t j á ba áll í-
tani« [21],
Mivel magya rá zhat ó az a tény, hogy Sztálin az ellentmondás t ör- vényét egyoldalúan fogta fel és mint az ellentétek harcát határozta meg?
Semmiképpen sem azzal, amivel Molnár Erik az Sz KP XX. kong- resszusa előtt írt könyvében magyarázza [22].
Feltehetően ez azzal magyarázható, hogy Sztálin ezzel akarta ideológiailag megalapozni azt a politikai axiómát, mely szerint az ellen- tétek minden körülmé nyek között elkerülhetetlenül és szakadatlanul kiéleződnek. Mert aki n e m lát ja, vagy n e m akarja l átni az ellentétek belső egységét, csak az ellentétek harcát, anna k logikailag el kell jutnia az ellentétek elkerülhet et len kiéleződésének álláspontjára.
Ez a sztálini axióma aztán bizonyos mértékig érvényesült a Szov- jetuniónak mind a belpolitikájában, mind a külpolitikájában.
A Szovjetunió belpolitikájában ezen a helytelen elvi alapon n yu - godott az osztályharc, de mi nden más társadalmi-politikai ellentét, még a pártonbelüli ellentét szüntelen élesedéséről szóló tétel is, amelyet Sztálin 1937-ben mondott ki azzal, hogy meghatározta a osztályharc elkerülhetetlen és szakadatlan kiéleződésének fo r mu l á j át, azt, hogy az osztály harcnak még a szocializmus felépítése után is állandóan éle- ződnie kell [23].
Ebből a politikai axiómából aztán az következett, hogy mestersé- gesen kiélezték az ellentéteket, minden lehető módon fokozták az osz- tályharcot és ezen az alapon megszegték a szocialista törvényességet, megsértették a szocialista demokráciát stb. Kétségtelen, hogy hazánk- ban is a bizalmatlanságnak, a törvénysértésnek, az elkövetett hibáknak
— a személyi kultusz mellett — a vázolt elméleti-ideológiai tévedés képezte az alapját.
Az ellentétek szakadatlan és elkerülhetetlen élesedéséről szóló tétel gyakorlati alkalmazása károsan hatot t a Szovjetunió és hazánk külpolitikájára is, különösen abban, hogy kezdett elveszni a béke lehe- tőségeinek perspe kt íváj a, m ert a háború eszerint elkerülhetetlennek t ü nt.
Csak ezzel a körül mén nyel magyarázható, hogy Sztálin A szo- cializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban című mun k áj ában lényegében tagadva a háború elkerülhetőségének lehetőségét a »szó- banforgó« háború elhárításáról, »ideiglenes« elodázásáról, a »jelenlegi béke ideiglenes« fennt artásáról, általában a béke »ideiglenes« f en n tar - tásáról beszél [24].
Amikor azonban az SzKP XX. kongresszusán fel merü lt az emlí- tett sztálini séma bírálata és bizonyítást n y er t annak tarthatatlansága, egyes »modern« revizionisták (hazánkban Nagy Imre és revizionista társai) jogot for mál tak arra, hogy most m ár »bátrabban« és »nyíltab- ban« mint azelőtt —, általában -tagadják az osztályharc marxista—
leninista elméletét, de különösen Leninnek az osztályharcra vonatkozó tanítását, mi nt idejét múl t at, mint hasznavehetetlent. Az osztályharc marxi—lenini felfogásával szemben védelmükbe vették az »osztály- béke« régi, megszürkült jelszavát és azt mondták, hogy ezt az alap- elvet "kell a magyar sajátos viszonyokra alkalmazni. Az általános
osztálybeke előkészítésének és kivívásának ür ügy én azonban, amellyel sajnos, sokakat sikerült megtéveszteniük -— egy nyílt ellenforradalmi lázadást szítottak és készítettek elő, olyképpen, hogy a népi demokra- tikus rendszer nyílt ellenségei, az ellenforradalmárok abban a köz- hangulatba n és helyzetben »nyugodtan« szervezkedhettek és készít- hették elő az ellenforradalmat. Sőt Nagy Imre és csoportja nemcsak elméletileg, hane m később gyakorlatilag is (az ellenforradalom napjai- ban, amikor Nagy Imre volt a miniszterelnök) mindenben az ellenfor- radalmárokat segítette, azok kezébe játszották át a hatalmat, s így Nagy Imre és társai ténylegesen forrada lmárokk á váltak.
Mint kitűnik, az osztálybékéről szóló revizionista elmélet a gya- korlatban az ellenforradalmat és a kapitalizmus restaurálását jelen- tette. Mert úgy gondolták, hogy az osztálybéke egyenlő a »tiszta demokráciával«, amelyet csak egy ellenforradalommal , a nyugati imperialisták segítségével lehet kivívni és elérni. Egyszóval tehát ezek az ú j s ü t e t ű revizionisták egy nyugati m i n t á j ú »tiszta demokráciát«
ak artak, amelyben állítólag megszűnik az osztályharc és létrejön az osztálybéke.
Látható, hogy az osztályharc helyes, marxista—leninista értelme- zésének kétirányú, kétoldalú helytelen elméleti értelmezése alakult ki és nem kétséges, hogy ebben a fő veszélyt a revizionizmus jelentette és jelenti.
De a fentiekből nemcsak az tűnik ki, hogy Sztálin helytelenül fogta fel az ellentmondás törvényét általában, hanem az is kiderül, hogy helytelenül határozta meg az ellentétek harcát is.
Az ellentétek harcának az a helytelen meghatározása, mely sze- rint az ellentétek elkerülhetetlenül és szakadatlanul kiéleződnek, abból is következett, hogy Sztálin az ellentétek harcát leegyszerűsítette, »az új és a régi, az elhaló és a születő, a sorvadó és a fejlődő« harcára.
Mint kiderül, Sztálin a filozófiai értelemben felfogott harcot, vagyis az ellentétek harcát leszűkítette és ezáltal eltorzította. Mert, mint már az ellentétek harcának meghatározásánál volt róla szó, az ellentétek harca nem mindig az új és a régi küzdelme, nem mindig erőszakos, pusztító, nem mindig élet-halál harc, hanem kifejezheti azt a t én yt is, hogy a különböző, ellentétes oldalak, elemek, tulajdonságok, tendenciák, meghatározások stb. kölcsönösen kizárják egymást, köl- csönösen ellentmondanak egymásnak, ellentétben állnak egymással és meghatározott viszony alakul ki közöttük. Ilyen például a plusz és a mínusz, a negatív és a pozitív, a nő és a f é r fi stb., stb. ellentéteinek a »harca«. Persze ezek csupán egv meghatározott egységen belül fele- zik ki az ellentétek harcát, vagyis csak azon belül kerülnek meghat á- rozott viszonyba egymással. Mert mo ndj uk, a fé r fi és a nő egy meg- határozott viszonya csak a házasságban valósul meg, de n e m jelent feltétlenül marakodást a házastársak között, még kevésbé jelenti azt, hogy az egyik fél »megszüntesse«, »megsemmisítse« a másikat. Viszont a f é r fi és a nő meghatározott viszonya nélkül hamarosan kipusztulna az emberiség.
Nem ragaszkodom feltétlenül a példázat sokoldalúságához és tel-
jességéhez. Azt a k a r o m csupán érzékeltetni, hogy a harc filozófiai értelmezésben igen általános meghatározása és kifejezése az ellentétek különböző kapcsolatának és kölcsönös viszonyának.
Az ellentét fogalmának helytelen felfogását bírálva, rá kell m u - t at nu n k arra is, hogy egyáltalában téves az a felfogás, mely szerint az ellentét a kiélezett ellentmondás. Meg kell jegyezni, hogy Rudas László az Elméleti színvonalunk emeléséért című ta nulmá nyában azon az állásponton volt, hogy »az ellentét ne m egyéb kiélezett ellentmon- dásnál . . .« [25]. Ebben a kérdésben megtévesztően hatott Sztálin A szo- cializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban című m u n k á j á n ak a következő tétele is:
»A vez ető s z e r v e k he lyes p o l i t i k á j á n ak e s e t én a z o n b a n ezek az e l l e n t m o n d á- sok n e m v á l h a t n ak e l l e n t é t t é, és i tt n e m k e r ü l h et sor össze ütközé sre a t e r m e l é si v is z on y o k és a t á r s a d a l om t e r m e l ő e r ői közöt t « [26].
Ennek a lapján úgy tűnik, hogy az ellentét kiélezett ellentmondást jelent.
Ezzel szemben Molnár Eriknek igaza van abban,
»•hogy h e l y t e l e n d o l og az e l l e n t m o n d á st és a z e l l e n t é t et a f e j l ő d és k ü l ö n b ö z ő f o k o z a t a i n a k f e l f o g n i , és a z e lle nté tet, m i n t k i é l e z e tt e l l e n t m o n d á st s z e m b e á l l í t a ni a kö z öns é ges e l l e n t m o n d á s s a l. Ez n e m c s u p án t e r m i n o l ó g i ai k é r d é s, m e r t a z ut ó b bi s z ó h a s z n á l at e l h o m á l y o s í t ja a d i a l e k t i k u s ö s s z e f ü g gé s e k e t « [27],
Mélyebb elemzésben el kell j ut nun k ahhoz a belátáshoz, hogy az ellentétet amikor úgy határozták meg, mint kiélezett ellentmondást, akkor összekeverték azt a konfliktussal, vagy helyettesítették a kon- fliktust az ellentéttel.
Ez lehet a magyaráza ta annak, hogy az S z K P XX. kongresszusával lezárult korszakban a konfliktus szinte még mint kifejezés is megszűnt a filozófiai irodalomban.
Már pedig fel tét lenül hiba a konfliktus azonosítása az ellentéttel, vagy a konflikus kizárása és anna k az ellentéttel való helyettesítése. A konfliktu s igenis filozófiai probléma, noha a konfliktusnak nagyon sok művészi-esztétikai vonatkozása van. (Nem térhetünk itt ki a kon- fliktu s művészi-esztétikai vonatkozásaira, ezért csupán annak filozófiai összefüggéseit v e t j ük fel.)
Általában a konfliktu s fogalmának tisztázásában abból az alap- elvből kell ki indu lnunk , hogy minden konfliktus ellentét, de nem min- den ellentét konfliktus. Ezen az alapon azt kell mondanunk, hogy az ellentét és a konfli ktu s nem azonos fogal mak : azokat nem szabad összekeverni egymással [28].
Mi tehát a konfliktus ?
A konfliktus nem más, mint a kifejlett, a kiélezett, a magasfeszült- séget elért ellentét kifejezése, megnyilvánulása. Röviden: a konfliktns az ellentétek kiéleződésének kifejezője.
Ennek megfelelően az ellentét nem jelent mindig konfliktust, még az antagonisztikus ellentmondás sem. Mert például a kapitalizmusban a termelőerők jellege és a termelési viszonyok között mindig antago-
nizmus van, de ez az ellentét nem jelent mindig konfliktust , vagyis nem áll f enn mindig a termelési viszonyok és a termelőerők ellentété- nek a kiéleződése még a kapitalizmus körülményei között sem.
A konfliktus általában összefügg ugyan az antagonizmussal (az ellentétek kibékíthetetlenségével), de ne gondolja senki, hogy a kon- fliktus csak a társadalmi-gazdasági antagonizmus t a la j án keletkezhet.
Mert például a szocializmusra (a felépült szocializmusról van szó) gaz- daságilag és társadalmilag nem jellemző ugyan az antagonizmus, mégis van és lesz konfliktus a szocializmusban is. Ez abból következik, hogy a konfliktus nem más, mint az ellentét kiéleződésének kifejeződése.
Viszont bizonyos (morális, ideológiai, politikai stb.) ellentétek kiélező- dése a szocializmus körülményei között is lehetséges.
Tehát amikor azt bizonyítjuk, hogy az ellentét nem kiélezett ellentmondás, ugyanakko r nem tagadható az, hogy az ellentétek bizo- nyos körülmények között kiéleződhetnek, sőt ténylegesen ki is éleződ- nek (ez vonatkozik az osztályharc, a gazdasági-politikai és a nemzetközi élet területére is), de ebben az esetben m ár konfliktusról van szó.
Szükségesnek látszik itt azonban azt is megjegyezni, hogy t erm é- szetesen a konfliktus, min t a kiélezett ellentét megoldásának, vagy fel- oldásának módja, nem egysíkú dolog. A konfliktusok feloldódhatnak nagy megrázkódtatások, esetleges katasztrófák közepette — hirtelen, de feloldódhatnak nagyobb megrázkódtatások, esetleges katasztrófák nélkül is — fokozatosan. A konfliktusok megoldása vagy feloldása mindig az adott konkrét társadalmi, gazdasági, politikai és egyéb szi- tuációktól függ.
Az ellentmondás törvényének szélesebbkörű meghatározása szem- pontjából szükséges még egy probléma megvilágítása: az ellentmondás- ban meglévő ellentétek belső egységének viszonylagosságáról és az ellentétek harcának abszolút jellegéről van szó.
Lenin A dialektika kérdéséhez című t anul má nyában behatóan fog- lalkozott ezzel a problémával. Lenin meghatározása szerint:
»Az e l l e n t é t ek egysé ge (egybeesése, a z onos ság a, h a t á s e gy e nlős ég é) f elté te les, időleges, á t m e n e t i, viszonylagos . A z e g y m á st 'kölcsönösen k iz á r ó e l l e n t é t ek h a r c a abszolút, m i n t a ho gy a b s z o l út a f e j l őd é s, a m o z g á s « [29],
E lenini meghatározás alapján vizsgáljuk meg: mit jelent az ellen- tétek egységének viszonylagossága?
Az ellentétek egységének viszonylagossága lényegében kifejezi a következőket:
A t árgy akban és a jelenségekben meglévő ellentétek egy adott minőségi állapoton belül a maguk egységében léteznek, egymástól elválaszthatatlanok, egymással a legszorosabban összefüggenek. Ha hiányzik az ellentétek egyik oldala, egyik vonatkozása, akkor meg- szűnik a másik oldal, a másik vonatkozás is. így például: élet nélkül nincs halál, halál nélkül nincs élet; fent nélkül nincs lent, lent nélkül nincs f e n t ; könnyű nélkül nincs nehéz, nehéz nélkül nincs könnyű;
bánat nélkül nincs boldogság, boldogság nélkül nincs bá n at; burzsoázia nélkül nincs proletariátus, proletariátus nélkül nincs burzsoázia; impe-
rialisták nélkül nincsenek gyarmatok , gyarmatok nélkül nincsenek imperialisták; a háb orú ban t ám ad ás nincs védelem nélkül, védelem nincs támadás nélkül; előrenyomulás nincs visszavonulás nélkül, visz- szavonulás nincs előrenyomulás nélkül; győzelem nincs vereség nélkül, vereség nincs győzelem nélkül. Hasonló a helyzet minden más ellen- téttel.
De az ellentéteknek ez a viszonylagos egysége csak egy meghatá- rozott minőségi állapot esetén áll fenn, addig, amíg mennyiségi válto- zás történik ugyan, de ne m történik gyökeres minőségi változás. A mi- nőségi változás esetén megszűnik, felborul az ellentétek belső egysége, de az új minőségnek megfelelően az ellentétek új egysége jön létre. Ez az egység azonban ugyancsak viszonylagosan áll fenn, s aztán meg- szűnik.
Egyszóval tehát: az ellentétek belső egységének viszonylagossága a nyugalom viszonylagosságát fejezi ki. De nem a nyugalom viszony- lagosságából következik az ellentétek egységének viszonylagossága, hanem az ellentétek viszonylagos egységének következménye a nyu- galom viszonylagossága.
Mit jelent ugya nakko r az ellentétek harcának abszolút jellege?
Az ellentétek harcának abszolút jellege lényegében a következők- ben jut kifejezésre:
A tárgyakban és a jelenségekben meglévő ellentétes oldalak, ten- denciák, törekvések stb. kölcsönösen kizárják egymást, nem tűrik meg egymást, mindig ha r c ba n állnak egymással — a fejlődés minden sza- kaszán, a mennyiségi változások, tehát az ellentétek belső egységének esetén épp úgy, mi n t a minőségi változások folyamatában és a minőség megváltozása után is.
Az ellentétek harcának abszolút jellege kifejezi a mozgás, a vál- tozás, a fejlődés abszolút jellegét. Vagyis az ellentétek abszolút har- cának megfelelően a mozgás, a változás, a fejlődés is abszolút.
Az ellentétek viszonylagos egységének és az ellentétek abszolút harcának elemzése s orán Lenin utalt arra, hogy: a dialektikában a relatív és az abszolút közötti különbség is viszonylagos (relatív). F,z
a meghatározás főleg azt jelenti, hogy az abszolútban is van relatív és a relatívban is v an abszolút, e kettő különbsége tehát nem abszo- lút, h a n em viszonylagos.
Ez a felfogás az ellentétek egységére és harcára vonatkoztatva kifejezi azt, hogy az ellentétek abszolút harcában megvan az ellen- tétek egységének viszonylagossága, és az ellentétek viszonylagos egy- sége egyben kifejezi az ellentétek harcának abszolút jellegét is. Ilyen- formán az ellentétek viszonylagos egysége és az ellentétek abszolút harca közötti különbség relatív. Mert az abszolútban benne van a rela- tív és a relatív magában foglalja az abszolútot. Továbbá az ellentétek belső egysége az ellentétek harcához viszonyítva relatív és az ellen- tétek harca az ellentétek belső egységéhez viszonyítva abszolút.
Az ellentétek viszonylagos egységének, vagy az ellentétek abszo- lút harcának önmagában nem lenne semmi értelme.
Viszonyítás nélkül lehetetlen bárminek a meghatározása.
Következésképpen tehát az ellentétek egységének viszonylagossá- gát az ellentétek harcának abszolút jellegéhez és az ellentétek harcá- nak abszolút jellegét az ellentétek viszonylagos egységéhez kell viszo- nyítani.
3. A gondolkodás dialektikus ellentmondása
és a logika ellentmondási elve
Az ellentmondás törvényének eddigi elemzése és fejtegetése során
jőleg a nnak a dialektikának alapproblémájáról volt szó, amelyet Engels objektív dialektikának nevez. Vagyis az eddigiek során, noha a mate- rialista szubjektív dialektika, a dialektikus logika és a dialektikus ma- terialista ismeretelmélet néhány vonatkozása is előfordult, de első- sorban azt igyekeztünk megvilágítani, hogy az ellentmondás törvénye
— min t objektív törvény — a természet és a társadalom, az egységes anyagi világ legáltalánosabb, egyetemes érvényű törvénye, amely az emberek akaratától és tudatától függetlenül is érvényesül és hat.
Most viszont arr a kell figyelmet fordí tanunk, hogy az egységes anyagi világban, a természetben és a társadalmi életben meglévő és érvényesülő objektív ellentmondás hogyan tükröződik az emberek tudatában, vagyis, hogy az emberi tudat képes-e egyáltalán az objektív ellentmondást felfogni és tükrözni. Pontosabban szólva azt kell meg- vizsgálnunk, hogy az objektív valóság ellentmondásainak tudati fel- fogása és tükröződése nem áll-e kibékíthetetlen ellentétben az elemi (formális) logika ún. ellentmondási elvével, hogy a tudat által felfogott és tükrözött dialektikus ellentmondás, amely egyébként a dialektikus logika s zféráj ába tartozik, — és az elemi (formális) logika ellentmon- dási elve ne m zárja-e ki egymást, nem szünteti-e meg egyik a másikat.
Következésképpen azt a problémát kell megoldanunk és megvilágíta- nunk, hogy hogyan kell az objektív valóság ellentmondásait felfog- nunk, elgondolnunk anélkül, hogy logikai ellentmondást követnénk el.
Nézzük meg ezt a problémát először történeti fejlődésében.
A vázolt kérdéskomplexum a filozófia története során kifejezetten először Aristoteles filozófiájában, illetve logikájában jelentkezett.
Az ellentmondás kategóriájának történeti elemzésében volt már arról szó, hogy bár filozófiai alapfelfogásából és filozófiai rendszeré- ből logikusan következik az a mély belátás, hogy a világ tárgyai és jelenségei a tárgyakban és a jelenségekben rejlő ellentmondások által léteznek és mozgnak, de maga Aristoteles meghatározott társadalmi okok miat t és megfelelő tudományt örténeti előfeltételek hiányában aligha volt ennek teljesen tudatá ban; hogy csupán filozófiai rendsze- rének és okfejtésének mély vizsgálata során fedezhetjük fel abban a dialektikát, s ennek során az ellentmondás dialektikus megalapozását, ami nála lényegében ösztönös és nem tudatos formában jelentkezett, és Aristoteles ingadozva az idealizmus és a materializmus, a metafizika és a dialektika között, végső soron idealista-metafizikus végkövetkez- tetésre jutott. (Minden elevenség, mozgás és létezés legvégső oka a for - mák fo rmá j a, a mozdulatlan mozgató, vagyis az isten) ["30].
Mindezeken túlmenően most rá kell mut atunk, hogy Aristoteles,
