ÚJ TANULMÁNYKÖTETEK
ILLÉS BÉLA: PIPAFÜST MELLETT Illés Béla tanulmányainak, visszaem-
lékezéseinek ez a gazdag, reprezentatív kötete minden bizonnyal irodalmi éle- tünk ritka pillanatait idézi. Több okból.
Mert egy fél évszázados szakadatlan és aktív harcról tudósítanak, küldetésről, amit Iilés Béla a szocialista eszme és kultúra diadaláért vállalt. E harc köz- bülső állomásai, részgyőzelmei, vajúdó kételyei — nos mindez napjainkban m á r patinás irodalomtörténet, párttörténet;
felelevenítése mégis pa-ancsoló szükség, hiszen ennek mindvégig a szocialista eszméért elkötelezett életútnak és mun- kásságnak gazdag tapasztalatai, tanul- ságai nélkülözhetetlenek számunkra, akik méltó örökösként kívánunk to- vábbhaladni az általa taposott ösvé- nyen.
Elhatároló példa és tanulság tehát számunkra ez a kötet, s mielőtt meg- próbálnánk eligazodni gazdag és sok- rétű anyagában, hadd fogalmazzuk meg már most, mintegy a magunk számára is legfőbb értékeit.
Tanúja a sorsfordító történelmi ese- ményeknek, az „élet keletkezésének", a szó legszorosabb értelmében vett új, emberileg értelmes élet keletkezésé- nek, vajúdásos izgalmainak — s a visz- szatekintő emlékezésekből mindenütt kitűnik: sohasem tért ki a pártos, esz- meileg megalapozott állásfoglalás elől.
Innen van, hogy élményei n e m csupán egyszerű átélések, hanem, az e harcban való aktív, elkötelezett részvétel, sze- mélyes asszisztencia. S tegyük hozzá mindehhez: a tanulmányok, rövid lé- legzetű kritikák vagy visszaemléke- zések szépmívű sodrában ú j r a felfedez- hetjük a maga kimunkált teljességében az igazi Illés-szintézist: a széles körű ismeretek biztos kezelését és felhaszná- lását, s a végtelenül gazdag élmény- anyag illusztris felelevenítését.
Diószegi András Illés-tanulmánya há- rom kikristályosodott pontban látja az író művészetének legjellemzőbb saját- jait: egyfelől az életigazság igényében, amely egy sajátos expresszionista cse- lekvésű hevülettől kapja aktivizáló ki- sugárzását; s e kettő együtt m á r tulaj- donképpen a tolsztoji—solohovi teljes- ség igény újrafogalmazása is, „a teljes valóság művészi megjelenítésének prog- ramja".
Méltató, eligazító sorainkhoz idéztük az író művészetének e jól megfigyelt fogódzóit — mert tárgyalandó tanul- mánykötetében is segítséget nyújtanak
számunkra az eligazodás és a felmérés nem kis felelősségű m u n k á j á b a n .
Az 1951-ben írt Az irodalompárcos- ságáról című tanulmánya elsősorban eszmei frisseségével és időálló hitével lehet aktuális példa és felszólalás is egyben napjaink idevágó vitáihoz. Nyíl- tan fogalmazva: ha valakinek kétségei vannak az irodalom pártosságáról, ol- vassa el ezeket a tanulmányokat, s meggyőződhetik e kétségek a l a p t a l a n - ságáról. Egy olyan ember győzi meg erről, akinek hitét a legnagyobbak pél- dái adták és formálták: hiszen Lenin, Lunacsarszkij, Gorkij, Majakovszkij, Kun Béla, Rudas László személyes is- merősei, barátai és harcostársai (s ezt ma m á r kevesen mondhatják el!). S még valamit, ami megkap e ciklusban:
sohasem sajátítja ki az előbb felsorolta- kat öntelt, vagy éppen arisztokratikus fensőbbséggel — sajátosan egyszerű és természetes stílusával úgy beszél róluk, úgy idézi őket, hogy szinte észrevétle- nül már a mi személyes ismerőseinket gondoljuk bennük.
Külön érdeklődésre tarthat számot a Mikszáth Kálmánról írott ciklus. Tud- juk: nem véletlen, hogy külön ciklust szentel Mikszáthnak, sőt, meg is idézi
„régi hűséges szerelmesként" a nagy palócot egy interjúra (Pipafüst), a múlt és a jelen összevetésére, hiszen beval- lottan Mikszáth művészete áll hozzá a legközelebb. Tudjuk azt is — de itt sajnos nem térhetünk ki ennek bővebb tárgyalására —, hogy ezt a rokonságot sokan és sokféleképpen, többnyire fél- remagyarázták. A m á r említett tanul- mány jelöli ki a helyes arányokat eb- ben a kérdésben is.
Az Írók, pályatársak hosszabb léleg- zetű fejezete olyan visszaemlékezéseket, dokumentumokat és elemzéseket tar- talmaz, amelyekre pusztán az „iroda- lomtörténet" kategóriája mindenképpen kevésnek bizonyul. Párttörténet is ez a ciklus, világtörténet is egy kicsit: 1929- ben a Csendes Don kapcsán ú j Tolsz- tojként üdvözli Solohovot; 1945-ben a fronton, elzárva a világtól, a főpa- rancsnokság Ehrenburg cikkeivel acé- lozza akaratukat, hitüket; személyes él- mények f o r m á j á b a n vall Majakovsz- kijról, aki mindent kevesell, mindig többet akar. S tekintete a példák gaz- dag tárházától megerősödve a magyar irodalomtörténet riasztó adósságait is lelkiismeretesen végigpásztázza: 1953- ban égető adósságként ír Gábor Andor 86
életművének összefoglaló méltatásáról, az emigrációs irodalom feltárásáról, s általában, az emigráció történetének összeállításáról. S az ébresztést és ak- tív előremutatást a Könyvek között cí- mű ciklus kritikái, tanulmányai tovább bizonyítják — lenyűgöző az a sokrétű- ség, felelősségteljes felkészültség, ami ezekből az írásokból árad. Minden gaz- dag tapasztalatát gyümölcsöztetni a k a r - ja itt, hazai földön, a hazai irodalomban.
S így, ebből a szemszögből is igaz az, amit a kutatás már konstatált a prózai írásokkal kapcsolatban: a teljesség igény heroizmusát, fáradhatatlan harcát, mint legfőbb jellemzőket.
A Színházi esték fejezete számunkra különösen azért jelentős, mert 10—15 év távlatából ír olyan színművekről, melyek m a is jó ismerőseink, s me- lyekkel — tegyük hozzá — vélemé- nyünk ma is sok helyen megegyezik:
1947-ben dicséri Az ember tragédiá- iénak ú j koncepciójú rendezését; sík- raszáll az Anna Karenina történelem^
hamisító színpadravitele ellen, s impo- záns felkészültséggel dönti meg Molnár Ferenc Liliom-ának hitelét; ugyanak- kor • személyes élmények kapcsán meg- kapó életközelségbe hozza Shaw művé- szetét, s felvillantja az „ír komédiás" va- lóságos arcát.
De sokfelé tekintő oeuvre-jének to-
vábbi ékes bizonyítékaiként sorolhat- nánk az Irodalmi esték, a Filmszín- házban, a Képzőművészekről..., vagy A kultúra védelmében című t a n u l m á n y - ciklusait is. (Ez utóbbiban m o n d j a el többek között az orosz Petőfi megjele- nésének lebilincselően izgalmas mű- helytitkait is.)
S most, e vázlatos és röpke áttekintés végén hadd említsük meg a Dicsőség és rokonai ciklust. önkényesen tesszük, hiszen az itt megfogalmazott gondolat és elv mintegy az eddig elmondottak hitelét is méltóképpen erősíti, alátá- masztja: „ . . . n e g y v e n esztendeje va- gyok szemtanúja világtörténelmi jelen- tőségű eseményeknek, sőt itt-ott, mint szerény statiszta, résztvevője is voltam a világot átformáló harcoknak". Majd emberi, elvtársias hangon fűzi tovább a gondolatsort: egész életében a r r a a leg- büszkébb, hogy töretlen hittel és acélos akaraterővel mindvégig a szocialista eszméket szolgálhatta.
Illés Béla tollából — ékes példa r á a Pipafüst mellett is — hitelesek, igazak ezek a szavak. S főként: utat és példát mutatnak, s segítő szóval biztatnak helytállásra az eljövendő küzdelmek nehéz megpróbáltatásaiban. (Szépiro- dalmi Könyvkiadó, 1967.)
MAJOROS JÖZSEF
BALOGH EDGÁR: ÉN TINTÁS ESZTERGAPADOM
„Hogy mi forr az emberben séta köz- ben, abból telt ki ez a k ö t e t . . . bennük adhatom mag-magamat, rejtett lírámat, amelynek sohasem illett verssé formá- lódnia, mert annál én igazán mindig köznapibb ember voltam: szervező és közíró oszthatatlanul." Alig olvastam Balogh Edgár-könyvet, amelyben ne találkozhattam volna ennek a vallomá- sos és igaz önszemléletnek változatával.
1958—1965-ig írott publicisztikai írá- sainak válogatása ez a kis kötet, amely- nek darabjait a Korunk-ban és az Igaz Szó-ban olvastuk a n n a k idején, de így együtt elgondolkodásra késztetnek és a r r a a kijelentésre, hogy Balogh Edgár hatása, példája sokkal erősebb, mint azt Balogh Edgár tudhatná és különösen annál, mint amennyire bennünk tudato- sul.
A kötet a szerző régi tulajdonságait csillantja: a mindenre figyelés készsé- gét, melyet kor, sors, egyéni adottság művelt ki benne olyanná, hogy köznapi dolgok kis történeteiben mindig na- gyobb általánosságot lát, mint köznapi szemlélőtársai. Erre tanít meg: a lényeg-
látásra, a minden után érdeklődő vizs- gálódásra. Nem tetszeleg a mindent tu- dás pózában, szinte m á r rögeszméje, hogy ő csak közíró, tudományos köz- író — de ezt a magatartást teljesen ka- matoztatja írásaiban. „Gyakorlati célom vian minden sorral" — írja, és ez nem múló napi cél, ilyen talán sohasem volt életében. írásánalk — éppúgy, mint em- beri magatartásának — van bizonyos emelkedettsége, készsége, h a j l a m a a jó, vidító, szép emberi öröm meglátására.
Túl a hatvanadik évén, rendkívül nehéz személyes megpróbáltatások után Ba- logh Edgár a legoptimistább közíró, de n e m fellegjáró.
Valójában arról van szó, hogy ú j kö- tete fölfedi egyénisége, munkássága, módszere titkait. A műhelyre nyer itt bepillantást, aki olvassa, a műhelyre, amely ma is irigylésre méltóan tudatos- sággal berendezett munkahely. Példa- adás van ebben a gesztusban: így csi- náltam, így csináljátok, ti is fiatalabbak, utánunk jövők, de nincs benne semmi kioktató, fitogtató szándék.
A város: Kolozsvár, a folyóirat: a
0
979
