naplójegyzeteiben is visszatér a magyar vidék és vidékiség problémája. D e az író és esszét író külföldre utazó Herceg János meghódítja a nagyvilágot,, kitekint otthonáról, írásaiban „távlatokat" nyit. (Forum.)
SZEKÉR ENDRE
Hídverők Erdélyben
BALOGH EDGÁR 1944—1946 KÖZÖTT ÍRT CIKKEI
Közép- és Kelet-Európa» józanul gondolkodó, s főként progresszív elköte- lezettségű emberfői már évtizedek óta, lényegében az elmúlt több mint fél évszázad alatt minduntalan arról szóltak, érveltek és'vitáztak (volt, aki még börtönt is szenvedett ezért), hogy a Duna-völgyi népeknek egy közös akarat- tal össze kell fogniok.
Ezek az érvek lehettek Európát átszelő ívűek, lehettek regionálisak, mind- egy, azonos célra muattak: a közösségi akarat megvalósítására.
Nem véletlenül írtuk úgy, Duna-völgyi népek. Balogh Edgárnak éppen ilyen címmel jelent meg — évtizede — kötete: Duna-völgyi párbeszéd. Ez tá- gabb régiót ölel fel, míglen a mostani kötete — a budapesti Kossuth Könyv- kiadó jóvoltából és elévülhetetlen érdeméül — azt a címet viseli: Hídverők Erdélyben 1944—1946. Balogh Edgárnak az erdélyi Világosság című lapban 1944—1946-ban írt cikkeiből nyújt nagyszerű választékot. Méltó a bevezető:
Kovács J. Béla beszélgetése Balogh Edgárral. Életrajz is e cikkgyűjtemény, mely szervesen illeszkedik a Hét próba (1965), a Szolgálatban (1978), vala- mint az Acéltükör mélye (1982) sorába.
Tehát a publicista Balogh Edgár történelmi-politikai megnyilatkozásairól van szó e cikkekben, életének és az erdélyieknek nehéz pillanatait rögzítve.
Életrajz és publicisztika, történelem és szubjektivitás, a történelmi szükségsze- rűség és az egyén magatartása ötvöződik ezekben az írásokban.
1944 kora őszén már minden illúzió szertefoszlott: augusztus 23-dika tör- ténelmi ténnyé vált. A történelem és a háborús politika mindennapjainak vas- törvénye érvényesült. Mit. tehetett az a Balogh Edgár ilyen történelmi szi- tuációban, aki — egy évtizeddel a Sarlóból való kihullása után, áttoloncolva Csehszlovákiából Romániába — új környezetbe került? Mint ő sokszor meg- vallotta (és ehhez e cikkekben is hű maradt): a népszolgálat és a népfronti szellem igénye és ereje hajtotta. Már túl volt a Vásárhelyi Találkozó pró- bálkozásain, már túl Szárszón; a történelem közvetlen közelről és közelben diktálta a tennivalókat. A feladat számára világos volt, az adott és kriti- kus történelmi pillanatban: a demokratikus erőket összefogni, a „forgószél- ben" egymás kezét megragadni — magyarét és románét. Ez volt a konkrét feladat. S hogy ezt Balogh Edgár felismerte, ezért agitált, szervezett, ezért ő a történelem, az utókor előtt felemelt fejjel állhat. íme, a máig érvényes, egy- kori megfogalmazás, a felismerés lényege, az indítás iránya: „Erdély magyar- sága annyi szenvedés után új bizakodással tekint a jövő felé. Tudja, hogy a 94
végső győzelemig segítenie kell a népek szabadságharcát Hitler imperializmusar.
ellen, s kész a Vörös Hadsereg támogatására. Tudja, hogy a front megpróbál- tatásai után saját magának kell eltakarítani a romokat s újjászerveznie a maga életét. Eszerint cselekszik. És tudja azt is, hogy a dolgozók közös ér- dekei szerint meg kell osztania Erdély minden gondját az itt lakó románság- gal. Erre őszintén és becsületesen hajlandó, a testvériség hasonló szellemét ke- resvén a román dolgozók oldalán. Lelküsmeretvizsgálat ideje van. Rajtunk mú- lik, hogy a fordulat sorsdöntő napjaiban kiérdemeljük a boldogabb jövőt."
E sorokat — Hídverők címmel — a Világosság 1944. október 18,-i szá- mában írta. Remélve is, bízva is abban — nem lesz elszalasztott történelmi", alkalom, nem lesznek hídrombolások, nem lesznek £kverők.
A Duna mentén még folyt a végjáték, de ő Petru Grozát kereste és talál- ta meg; s nem csak ő, sokan voltak, és jó néhányat találtak is. Történelmi szerepre készültek, történelmi hivatástudat vezette őket — együtt. Hiszen ak- kor, abban a helyzetben a helyi megoldások gyakran találkoztak az úgyne- vezett nagypolitikával; erre Romániában (de Csehszlovákiában is) számosa példa akadt. Régi átkokat kellett hatálytalanítani: fent és lent egyaránt. Igaz,, az elképzelések azonossága vagy hasonlósága mellett, a megvalósítás miként- je néha eltért. Sajnos a második világháború utáni Duna-völgye erre is nyúj- tott példát. Vagyis, amikor a kitűzött célok nem estek egybe a történelmi- politikai gyakorlattal — a valóságban.
De hát a romániai-erdélyi Magyar Népi Szövetség a nemzetiségek híd- szerepét tűzte zászlajára. Utal is erre Balogh Edgár, hiszen már volt hagyo- mány: Csehszlovákiában Győry Dezső „kisebbségi géniusza", Erdélyben Kacsó- Sándor „kisebbségi humánuma", avagy a Sarló, vagy az Erdélyi Fiatalok mozgalma, másfelől a jugoszláviai Híd gárdája. Arról ők nem tehettek — s- ezt a történelem igazolta —, hogy egy időben minden visszájára fordult. Ba- logh Edgár, s a Balogh Edgárok nem ezt, s nem így akarták. Erdély üzent a Világosság hasábjain, s tudták, hogy történelmi tettet hajtanak végre, ami- kor — 1944. októberében Kolozsvárt megalakult a Magyar Dolgozók Szövet- sége (MADOSZ). Demokratikus tömörülésbe egyesülni a román haladó és kommunista mozgalommal.
De nemcsak az erdélyi szűkebb régiót kellett újraértelmezni, hanem — s ez mutatja Balogh Edgár tágabb horizontú igényét — Kelet-Európai körképet is kellett nyújtani (Világosság, 1945. május 27.). „Tisztáznunk kell végre, és- pedig innen Erdélyből, gazdasági, társadalmi és műveltségi hovatartozásunk földrajzi fogalmát... A gazdaságtörténet ipari és agrár Európáról beszél, ami- kor Nyugat-Európát és Kelet-Európát megkülönbözteti. Társadalomtudomá- nyunk hódító és gyarmati népek ellentétében érzékeli Európa hagyományos kettősségét. Művelődéstörténetileg ott germán—latin, itt szláv—magyar—ro- mán a kultúrkör. Egy szó, mint száz: Európa keleti felének sajátos kérdései vannak, amelyeket közösen kell megoldanunk, nekünk kelet-európaiaknak..."
— írja, de nem áll meg itt, hiszen végkonklúziója — sajátosan kelet-európai kifejtésben — ez: „Ne is ragadjunk bele az erdélyi kis gondok-bajok sarába.
Emelkedjünk fel és nézzünk szét. A kelet-európai körkép biztató, s a tiszta távlatok közt hamar felitatódik az évszázados gyarmati elnyomás, az idegen ármány s a levert fasizmus minden hátrahagyott pocsolyája". Más szavakkal:
„Groza Péter és Luka László szavaival-tanításával be is köszönt az új Duna- völgyi történelem: testvéri szálak fonódnak máris a demokrata Románia s a demokrata Magyarország között, s a Szovjetunió baráti szomszédsága biztosí-
95
ték arra, hogy e két független, ország közös akaratát nem homályosítja el többé uszító, gyilkos idegen érdek".
A Világosság 1944 őszi cikkeiben egy új, demokratikus Közép-Kelet-Euró- pa (új Magyarország, és új Románia) képe körvonalazódott meg. Tehetett-e ennél többet akkor az egyén (Balogh Edgár)? Akkor, amikor Magyarország
— tőle nyugatabbra eső tájain — Szálasi „uralkodott", s a nyilasok élték ki szadista hajlamaikat.
Ott, Erdélyben, a hídverők: a tegnapi Észak- és Dél-Erdélyt szőtték egybe, alakítani kezdték demokratikussá; magyarok és románok — együtt. Mert kö- zös hazájuknak érezték.
Ezért nem érezzük <- „kötelező udvariasságnak" Balogh Edgár szavait, amikor Kovács J. Béla első kérdésére imígyen kezdi válaszát: „örvendek, hogy az Állami Gorkij Könyvtár kutatói fellapozták a kolozsvári Világosság régi számait, s köszönöm, hogy így napvilágra kerültek kor jelző egykorú írá- saim..." Igen, így igaz: Balogh Edgár írásai' korjelzőek. Ügy véljük, nem állunk messze az igazságtól, ha azt írjuk: ez a fogalom, kor jelző, korunk — jelenünk, közelmúltunk — egyik találó, új terminológiája lesz. Legalább any- nyira, miként azzá vált a hídszerep, a hídverők. Hiszen ezek is „korjelzők".
Ilyen igénnyel is fogalmazták meg ezeket. Miként Balogh Edgár fogalmazta meg cikkében: Hídverők. Akkor is, ma is erre, ezekre nagy szükség van.
Sohasem válnak időszerűtlenné. (Kossuth.)
KOVÁCS GYÖZÖ
Szederkényi Ervin halálára
íróbarátai hónapok óta tudták, hogy gyógyíthatatlan beteg, a vég ily gyors beteljesedése mégis váratlanul és fölkészületlenül ért mindenkit. Az irodalmi közélet mai súlyos gondjai közt különösen nehéz barátkozni a gondolattal, hogy ő, aki immár 23. éve irányította a Jelenkort, s akinek munkája: tájé- kozottsága, kvalitásérzéke és szerkesztői ötletei egyik legjobb lapunkká tették a pécsi folyóiratot, nem folytatja többé szerkesztői munkáját, nem áll elő újabb s újabb számmal, kulturális életünk csöndes szenzációival. Van, persze, olvasó is, író is, akinek ízlése más típusú folyóiratban találja meg eszményét;
ez természetes. Azt azonban más ízlésű, más vonzásban élő írótársai sem ta- gadhatják meg tőle, hogy saját arcélű, következetesen szerkesztett, színvona- las folyóiratot csinált. S bizonyos, az irodalom, a művészetek önelvű sajátos- ságaira, mesterségbeli fogásaira, „finomságaira", az irodalmi-művészi folyama- tok kortársi fölerősítésére kevés folyóirat ügyelt jobban, mint a Szederkényi- féle Jelenkor. A korszerű irodalmi kultúráért dolgozott, egy nagy irodalmi ha- gyomány talált benne méltó folytatóra. Ma már kimondható: nagy szerkesztő volt, az utóbbi évtizedekben a néhány legnagyobb egyike. Sovány vigasz ha- lálára, hogy életműve a Jelenkor évfolyamaiban fönnmarad, s — bár talán már fölismerhetetlenné asszimilálva — ott hat irodalmi kultúránkban. Hiányát nagyon fogjuk érezni valamennyien, akiknek fontos a magyar irodalom.
96
