ILLYÉS GYULA
Emlék-bánya
Alig vártam a földrajzórákat. Szerettem ezt a tantárgyat, szomjasan szin- te. Ráadásul tanárunk is megszeretni való volt: érzékletesen jó előadó és ma- gát nem kímélő pedagógus. Gyűjtötte (diák kora óta) a képes levelezőlapokat, dobozokba osztályozva. Öra előtt egy-egy csomót mindig beküldött, kedvünk- re nézegethettük. Kirándulásra vitt bennünket, a cikói templomromhoz, a börzsönyi — a Vörösmarty-meglakta — Perczel-kúriához. Kamaszkoromra meglehetős — szerintem tökéletes — képek éltek a fejemben arról, hogy mi- lyen lehet Anglia, Japán, sőt Afrika és Dél-Amerika. Szomjúságomban még a nem szeretem számokat — a városok lakosaiét, a folyók hosszúságáét, a hegycsúcsok magasságáét is tüzetesen magamba szedtem. Az iskolai füzetbe példás-pontos térképeket rajzoltam, kékkel színezve a tengert, barnával a hegyet, zölddel az erdőséget, vonalkákkal a mocsarat.
Aztán az évtizedek folyásával és érdeklődésem fordultával mindezeket az adatokat rendre elfeledtem. Ma képtelen volnék tévedhetetlen karlendü- lettel megmutatni a világatlaszon a Popokatapetl-t, a Kilimandzsárót, az Ama- zon torkolatát. Az egykor oly hibátlan tudás a mélybe merült, s jó ha csak egy csúcsdarabka látszik belőle, mint a tengerben úszó jéghegyeknek.
Ám különösképpen mégsem semmisült meg. Csak a tudat alá került, ez is; hogy az ilyen elmerülés korántsem jelenti a megsemmisülést, rég ismere- tes. Dél-Amerikának egyetlen adatát sem merném eskü alatt megismételni.
De hogy milyen Dél-Amerika, arról kitörölhetetlen kép él bennem. Hiteles^
és érzékelhető kép. Olyan módon, ahogyan világosan él bennem Rembrandt egy-egy önarcképe, anélkül, hogy jómagam le tudnám festeni. Vagy akárcsak vonásról vonásra magam élé idézni. Oly módon, ahogy valóságos élmény- ként élnek bennem olyan versek is, melyeknek egyetlen szakaszát sem tu- dom betéve. Ahogy a Háború és béke is él bennem.
Így vagyok emlékeimmel is. Oly elevenen élnek s hatnak bennem, ahogy egykor belém nyomódtak anélkül, hogy adatszerűen föl tudnám idézni őket.
•
Két töredéket — mindkettő a József Attilával való kapcsolat megörökítésére tett kísérlet — közlünk itt Illyés Gyula hagyatékából.
Egyéniségünk nagyrészt nem más, mint rejtett és megnyilvánuló emlé- keink összessége. Emlékeink egy része úgy dolgozik énünkön, mint a szobrász a szobrán. De emlékeink java már benne van a szoborban; úgy sugárzik be- lőle, hogy már nem változtathatunk rajta, még akkor sem, ha az egész m ű - vet összetörnénk. Egyéniségünk belső szerkezete föloldhatatlanul a múltunk.
Holott nagyon is izgalmas és tanulságos volna kibontani ezeket a rejlő emlékeket. Ez leplezné le rajtunk a sors munkáját, vagyis azt, hogy mi mó- don is lettünk azok, amik vagyunk.
Ezt ígérik az önéletrajzok. Ígérik, de alig-alig képesek véghez vinni. Mert ki tudja visszatekintve megállapítani, hogy mi volt a lényeges hatás? Lélek- tani alaptétel: az emlékezet föltétele a feledés; hogy valami fontos megma- radjon bennünk — hogy egyáltalán fontossá legyen — rengeteg dolognak h á t - térbe kell szorulnia, sőt teljességgel el kell tűnnie.
Ezen a tudatnak az a vadászeb kaparása sem segít, amit őszinteségnek nevezünk. Természetes, hogy kezünkbe sem vesszük azt az írott visszaemlé- kezést, amelyben a toll mondatonként nem az őszinteség papírt maró tintá- jába mártódik. Mi vonzza a szemet szavakként szinte oly növekvő szomjjal Veres Péter Számadású ban s méginkább aztán az Ország úíjánban? Az, hogy még a légvétel is hiteles a keresetlen mondatok, a keresetlenségükkel is hite- lességet sugalló mondatok közt. S mi okozta a keresetlenséget? A megszállt bizalom, hogy az őszinteség írói érték. Már a pályát kezdő Veres Péternek á hitvallása — először 1937-ben veti papírra — hogy „az írás, ha nem cselékT vés, akkor fecsegés". Cselekvő írás pedig az, amely „behatolva az emberek öntudatába,. állásfoglalásra, önalakító gondolkodásra készteti őket". (Nem- csak politikai állásfoglalásra, tehetjük hozzá, .hanem még olyanra is, aminőt Rilke vall, hogy „Du musst dein Leben andern.") Ez . a behatolás a tudatba, ha bizonyosak vagyunk arról, hogy az író nem „szerepet játszik". Nem szere- peket. Ez a szíriész művészete. Az írónak csak egy jellemet lehet kidolgozni és játszánia: önmagát. Annak pedig, hogy higgyenek és bízzanak benne, „az őszinteség első föltétele".
Mármost: lehet korlátolt őszinteség? Lehetnek ennek a legelső föltétel- nek határai?'
Amíg művekben maga a parasztság nem vallott róla, a magyar falu er- kölcsi élete századok óta terra incognita. A tudósítások olyan szélsőségesek, olyan legendabeliek róla, akár az ókor ábrázolásai a messzi világrészekről.
A legényember Veres Péternek, a közületi szenvedélyességénéi csak benső, egyéni szenvedélyessége izzóbb. Eszményi élettársra lel: Juliska és ő ka- landregénybe illő próbákon át tartanak ki egymás mellett mindvégig, Phile- mon és Baucis példáját idéző harmóniában. Minderről százoldalanként ka- punk egy-egy kurta mondatot, azt is másról beszélve. Ezzel és ezzel is tö- rődnünk kellett, mert akkor már a negyedik gyermek is megérkezett — effé- léket, olyan ősgazdag író tollából, akiben- ártézivízszerűen várják ömlésüket az adatok és a magyarázatok. Visszaemlékezései voltaképpen ürügyek nem a saját személyének, hanem a világnak a bemutatására.
*
Aki megpróbált már memoárt írni, saját bőrén tapasztalhatta, hogy ugyanaz az emlék, ha valami miatt később ismét papírra kell vetni — mert az első fogalmazás elveszett — általában merőben más ábrázolást kap. Ez ter-
mészetes. Mert ha az ábrázolt dolog nem is, az ábrázoló lelkület közben óha- tatlanul megváltozott. Nem lehet kétszer belelépni ugyanabba az emlékezet- patakba sem. Mert hisz elkerülhetetlenül megváltozik az ábrázolásnak a célja és körülménye. Nem szólva szeszélyes és oly könnyen befolyásolható el- ménk működéséről.
Emléket tehát láttatón megörökíteni művészi föladat. Semmivel sem ki- sebb, mint egy érzelem versbe foglalása vagy egy Napóleon-korabeli csata- jelenet regénybe iktatása.
Maga az emlék ugyan kimozdíthatatlan, mint a rouen-i székesegyház ka- puja, melyet Monet napszakonként ú j r a festett. Áll önmagában tényként az emlék, de valahányszor képet adunk róla, akaratlanul is más-más oldaláról m u t a t j u k meg őt magát is. Voltaképpen így helyezzük őt magát is a hiteles- ség dimenziójába.
*
Legyünk óvatosak.
Életünk magaslatairól hátratekintve tapasztalhatjuk, hogy emlékeink ja- vát mi magunk gyártjuk; értve rajta, hogy mi kerekítjük szemlélhető egész- szé. Tetszelgésből főleg. Vannak megélt eseteink, lehet köztük fájdalmas, vagy akár póruljárás is, melyek elmondásával sikerünk van; ezeket többször is el- ismételjük, előbb esetleg csak kiszínezzük, később meg is szerkesztjük. A nem sikereseket félretoljuk, mintegy a papírkosárba dobjuk. Ekként egyéniségün- ket is akaratlanul a siker szerint alakítjuk. Magunk sem gondoljuk, milyen mélységesen a társadalom képződményei vagyunk. Képet rajzolunk magunk- ról, embertársainkról s egyszerre csak hús-vér szerint is azzá a képpé válunk.
Illetőleg az él helyettünk. Az emlékbányászat értelme az volna, hogy kide- rítsük, milyenek is' voltunk valójában. S ebből következőleg, milyenek is
— azaz kik is vagyunk ma.
Félve fognék — amire Flóra folyton sürget — emlékeim időrendbe fog- lalt leírásába: teljes életrajzomba. Holott az eleje már meg is volna: azok a részletek, melyeket a nagybirtokok cselédségének sorsát ábrázolva kora gyer- mekkoromról s családomról elmondtam. S ott vannak a versekbe s más mű- veimbe ékelt életrajzi adatok.
Tele nem egyszer olyan kiáltó pontatlansággal, hogy nem őszintétlenség- gel, hanem hazugsággal vádolhatnám magamat, ha nem tudnám magyaráza- tukat adni.
„Megettünk téged, kis malac, nyakonszúrt a szegény paraszt..."
Nem, apám sosem volt paraszt. Noha jól értett s végzett paraszti mun- kát — így házilag disznóvágást is —, elég jó jövedelmű uradalmi gépészko- vács volt; sőt főgépész.
„Kaszáltam én eleget otthon felesföldünkön..."
Kaszálni valóban kaszáltam két nyáron is, de feles földünk nem volt.
Családi, illetve jóismerősi segítségül- — mert a férfiak a fronton voltak — vettem részt aratásban, masinálásban.
Élete végén apai nagyapám se juhászszámadó volt m á r ; pusztagazda.
Mit szolgált hát ez a gyakori rangfosztás, illetve lejjebbminősítés?
Egy ügyet szolgált. Eszméim — és igazságérzetem — a legalsó népréteg táborába vitt. Már első verskísérleteimben ezek szószólója próbáltam lenni.
Egyszerűen a sorsomat is nekik ajándékoztam. (Az „alacsony" származás a k - kor még nem előny volt!) Sorukba akartam állni, hogy az ő szavuk lehessek.
(Nem saját nevükön neveztem az említett személyeket, sőt a pusztát sem, mert az adatok, azok hitelesek voltak!)
A másik magyarázat erre a fordított sznobizmusra, hogy azokat a ténye- ket lírikus mondta el, nem a naplószerű beszámoló, hanem a költészet szabá- lyai szerint. De hadd tartsak idegen pajzsot magam elé, a nagyobb igazság védelmére.
Ismerjük Petőfinek már nem is kezdő korából való versét, A jó tanítót.
így végződik:
„Lelopkodtam sonkát, kolbászt Saját kéményébül,
Ez volt ajándékom s ő még Meg is hitt vendégül!
Ebből egy sor sem igaz, nyilvánvaló. A merész állítás csak mint a m ű f a j kívánta csattanó állja meg úgy-ahogy a helyét.
Az uradalmak cselédsége mindenütt dézsmálta a földesurat illető, de ál- taluk termelt javakat úgy, hogy azt már a Biblia is nemcsak menti, hanem szinte tanácsolja: nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját. De az urasági szérűskertek olyanfajta közakaratú dézsmálásáról, amilyent a Hősökről be- szélek című vers fest, jómagam is mások elbeszéléséből kaptam; igaz, a hely- színen, és olyanoktól, akik ilyenkor maguk is tevékenykedtek.
Meg van hát az okom, hogy gyanakodva nézzem épp a legdédelgetet- tebb emlékeket. Igen, a toll készségesen ngkieredne s amit így, művészi szárnyalással ábrázolna, hiteles is lenne, mert hisz a művészet járuléka a hi- tel megteremtése is. De az én idősödő szemem egyre szigorúbban k u t a t j a (minden mögött) a cicomátlan valóságot, a kézzel is megtapintható tényeket.
A líra a fiatalság adománya.
Mindazonáltal emlékeimet leírni csak úgy volnék képes (csak úgy t a r t a - nám érdemesnek), ahogy Proust, ha képes volnék az ő szívósságára. Nem festményt, hanem goblent mutatni a múltról, még pedig akként, hogy rögtön szálaira bontjuk.
Nem egyszer fogott el hirtelen támadt szomjúságként az írhatnék, hogy József Attiláról való emlékeimet megmentsem. A puszta tények, azt hiszem, még elég épen a fejemben vannak. De rögtön az elsők között fölmerül egy olyan elem, amelynek kiszálazása a tény legaprólékosabb fölsorolásánál is többet érő tény lehetne.
Miért látogatta József Attila anyámat, miért járt hozzánk akkor is, ami- kor tudta, hogy én nem vagyok otthon? Nem sokkal a megismerkedésünk után (1927-ben) elsétáltunk hozzánk, nem bírván abbahagyni a fiatalok szo- kásos gondolatcserélését. Ez a séta nem volt kis távolság: a Népszínház ut- cától ki Angyalföldre, túl a Lehel úti kaszárnyákon.
Konyha és alkóvos szoba, a Lehel út 26. számú hatalmas bérkaszárnya harmadik emeletén, ennyi volt anyám lakása, amikor Párisból hazajöttem.
A lakásban nem volt semmi komfort, de abban a kültelki proletár környe-
zetben is a hajdani pusztai főgépészné igényét, szinte túlzott rend és tisztaság szeretetét sugározta. Anyám magányos volt; nemcsak apámtól vált el, ha- nem mondhatni az egész családtól; fehérneművarrásból tartotta fönn magát, támogatást, tartásdíjat, valami vagyonrészt is elutasítva. Ritka látogatóit a vidéki vendéglátás szokásaival fogadta, kötelezőnek érezvén, hogy étellel s pihenő hellyel is megkínálja őket. Szerény, de kellemes és szép beszédű tár- salgó volt; kellemes, sőt szép és finom külsejű is, innen még az ötvenen.
Berda Józseftől tudom, aki újpesti útjain szintén föl-fölkereste, hogy a nagy bögre kávé, s a vastag vajas kenyér kijárt neki, távollétemkor is.
József Attilát bizonyosan nem a bögre kávék és vajas kenyerek vonzot- ták. Hisz a kivillamosozás árából azt bent a városban bármelyik kávéházban megkaphatta volna.
Mit kaphatott hát abban a külvárosi proletárlakásban? A saját gyermek- korát? A saját anyjának a fölidézését? Ez a valószínű. De ezzel az emlékgob- lennek csak egy fonalát tartanánk a kezünkben. Megtörtént, hogy csak pi- henni jött. Elbeszélgetett egy darabig, aztán engedélyt kért, hogy amíg anyám a konyhában dolgozik, aludhassék egyet a szobában, a díványon. De ezekről nekem alig tett említést.
2.
Telíthetetlen szivacs volt József Attila koponyája. Utólag azt kell gon- dolnom, hogy ami egyszer szemébe vagy fülébe került, az örökre beszívódott az elméjébe. Déry is, Zelk is azt jegyzi föl, hogy első találkozásukkor föl- mondta nekik egy-egy versüket. Erdélyi azt írja, hogy több verset tudott be- téve tőle, Erdélyitől, mint ő maga, a szerzőjük. Csak meg kellett kérni s könyv nélkül szavalta el — szép és mértéktartó módon — saját költemé- nyei közül is akármelyiket. Így mondta el a magyar irodalomnak és a ma- gyarra fordított külföldi irodalomnak csaknem minden közemlékezetben for- gó darabját is.
Ezzel a képességével az irodalombarát társaságoknak csaknem minden esetben egy-kettőre a központja lett. Elősegítette ezt ötletgazdagsága, sok szo- katlan véleményé"" és időn túl tartó kamaszos bája. A költészetben csodagyer- mekként jelentkezett.
Épp ily frissen beszívta agya az elméleteket is. És épp oly tömören, lük- tető-elevenen lökte ki. Ezzel kevesebb sikert aratott. Mert hisz viták során alkalmazta, a maga merész kapcsolású érveivel.
Jó néhány évvel ezelőtt belekezdtem — ha jól emlékszem kétszer is — első találkozásunk leírásába. Néhány lap volt, fölleihetetlenül elmerült abba- hagyott kézirataim valamelyik szénakazlában.
Írásból m á r ismertük egymást. Mindketten dolgoztunk Rubin László ak- kor indult — s nem sok időt élt' — havi folyóiratába, a Láthatárba. Rubin megmutatta az egyik hozzá írt levelét; ebben az én verseimről is ejtett szót, nem kedvezőtlent.
Már első személyes találkozásunkkor tökéletes volt köztünk a bizalom, a nyílt beszéd. Ez közvetlenül azután történt, hogy ő megjött Párisból. Onnart tuclom, mert tőlem tudakozódott a hazai viszonyok, illetve : a távolléte alatt történt változások felől. Este volt; a Szimplon kávéházban ültünk egy asz- talhoz.
Vidám volt, bőbeszédű, huszon-egynéhány éves. A gátlástalanságig m a - gabiztos. Rögtön az elején meghökkentett egy mondatával.
— Hol lehet itt mecénást szerezni?
A meghökkenést nyomban föloldta egy gyermekien tiszta mosoly. Űgy mondta azt a néhány szót, ahogy a gyermek idegenben is enni kér, vagy ázonnyomban belenyúl az asztalra tett süteményes tálba. Pazar fényben úszó hatalmas kávéházi teremben ültünk — körülöttünk az asztaloknál pompáza- tos nők, ítéletünk szerint csupa dúsgazdag, vacsoraképes polgár; köztük aranycsillagos egyenruhások is, főleg rendőrtisztek. A mi zsebünkben alig több, mint egy kávé ára.
De bennünket tordai hasadék választott el ettől a k a r u n k a t érintő pol- gári világtól. Mélységesen megvetettük őket a maguk rendje és szembe- szökően rendezett életük miatt. Nem mint bohémek tartottuk más világbe- lieknek őket; mint forradalmárok. Kérni tőlük valamit? Majd ők fognak
kérni tőlünk, sokkal hamarabb, mint gondolnák.
De József Attila sorsa úgy alakult, hogy anyja elvesztése óta ki volt szolgáltatva e társadalom kegyének. A tandíjmentesség, az ingyen inter- nátus után, melyhez rendkívüli elmebeli képessége révén jutott, szinte ész- revétlenül került abba a helyzetbe, hogy írói tehetségének korán jelentkező jegyei révén magányosok támogatásából tartotta fenn magát, ha leginkább a nyomor fokán is.
Hogy mindennek elébe vágjak, ebben látom szenvedésének, összerop- panásának egyik fő okát.
Akik támogatták, megbecsülésből tették. D e néha — gyakran inkább — nagyon megalázták, szándéktalanul is. Jóakarói közé sorozhatta Lesznai A n - nát is. Lesznai Anna másokat is támogatott; nem egy fiatal írót hívott meg hosszabb-rövidebb tartózkodásra körtvélyesi birtokára.
Megismerkedésünk kezdetén József Attila azzal a tervvel foglalkozott, hogy Pesten fejezi be a szegedi eltanácsolással megszakadt egyetemi tanul- mányait. A terveit mindig tüzetes utánjárással, a részletek pontos számba- vevésével készítette. Papírra rótt költségvetése volt, mennyit kell összesze- reznie . havonként albérleti szobára, kosztra, közlekedésre, dohányra. Elment a rektori hivatalba, megtudakolta, mit kell szánnia a beiratkozás költségei- re. . Erről fillérre menő jegyzéket készített. Egy másolatát* aztán elküldte Lesznai Annának, mellékleteként a levélnek, amelyben föltárta: ú j f o r d u - latot akar adni sorsának. Kikerekítve nyolcvan pengőt kért tőle.
Nem volt titkolódzó természet. A testét, lelkét érintő történések közül fölfedte gyermeki közvetlenséggel azokat is, melyeket más csak körülmé- nyesen említett volna.
Sűrűn pillogtatott, megnedvesülő szemmel mondta el nekem — mint nyilván másoknak is — mit kapott a kérésre.
Negyven pengőt hozott neki a posta.
Nem volt kis összeg; ennyit adni első kérésre még az igen gazdagok ré- széről is szép teljesítmény volt.
Mi rángatta mégis a sírás görcseit a fiatal kérelmező szája köré?
Hogy nem hittek a szavának. Hogy levelét afféle — ügyesebben meg- fogalmazott — pumpoló fogásnak tartották. Hogy verseinek még olyan meg- becsülője is, mint Lesznai Anna nem vette emberszámba: nem becsülte any- nyira,. mint környezetének felnőtt tagjait.
Gyermeknek tekintették, túl sokáig. Ismétlem, áradt róla a játékosság,
a gyermeki könnyedség, a benső csilloghatnék, hogy már puszta megjelené- sével mosolyt keltsen. Hamarosan nem József Attila lett a neve, hanem csak Attila; rövidesen azok körében is, akik nem voltak beszélő viszonyban vele, akik csak hírből ismerték.
Igen sokan ma is így emlegetik, még Franciaországban is. Nagy szó — nem gyakori eset —, hogy egy művészt, főleg írót, egy ország a keresztne- vén fogadjon a szívébe. Ilyen kiterjedésben Petőfi sose lett Sándor, vagy Ady röviden Endre. Még az ugyancsak közvetlen Csokonai sem vált Mihály- lyá. Valahányszor én csak Attilát hallok azok részéről, akiket erre nem sze- mélyes kapcsolat jogosít, érzek a szívemben valamiféle szorítást is. A szere- tet mellett beleszorult annak idején ebbe az Attilába egy rész olyasféle hal- vány lekezelés is, ami szóval azokat illetjük, akiket nem kell egészen ko- molyan venni.
Mondjak példát, mennyire belejátszott ez is tragédiájába? Csak a leg- végsőt mondom. Gyakran beszélt az öngyilkosságról, többször meg is kísé- relte. Azzal, hogy ezt is mosolyogva emlegette, eloszlatta a gyanút, hogy egy- szer komolyan megteszi; hogy a szándék végzetesen ért benne. Dermesztő nagylelkűség: fölmentett mindenkit az aggodalom alól.
A magyar avant-garde komor ég alatt állt talpra; tragikusan komoly hangvételű volt, legalábbis eszmei állásfoglalásaiban, céljai magyarázásában.
Stíluslázadását, sokféle „illogikusság"-át „képtelen"-ségét, sőt „ésszerűtlen- ség"-ét azzal indokolta: válasz ez arra a szörnyű képtelenségre, amellyel a történelem a világháborúval részeltette az emberiséget.
Ez a szemlélet tetszetős, de hamis. Az avant-garde sajátos vívmányai már a háború előtt kialakultak. A költészet terén az irányjelző mű a Saint- Merry muzsikusa, illetve a Húsvét New York-ban 1913-ban, azaz 1912-ben keletkezett. A szürrealizmus és dadaizmus tünetei is — Max Jacob prózaver- seiben, Picabia J a r r y elmefuttatásaiban háború előttiek. (Mellesleg az ú j irányzat nem egy vezéregyénisége, Apollinaire, Marinetti — inkább háború- párti, mintsem háborúellenes volt.) Mindezek az ú j próbálkozások az angol és német nonszensz versek példájára jobbadán a játsziságból, a humorból, az iróniából fakadtak. A magyar formabontó irodalom előfutárai közé bizton oda lehet sorolni Karinthy Frigyest is, és nem csupán halandzsaversével. De villogtatják ezt a humort Kassák számmal jelölt költeményei is; bár nem csekély az a távolság, amely az ő szabad gondolattársító, ösztönös alkotásait elválasztja fegyelmezetten kitervelt, konstruktivista teóriáitól. Ebben nem állt egyedül. A kontinens valamennyi ösztönös, vagy művészien játszi irányza- tának vezérei — élükön André Bretonnal — súlyos bölcseleti, történelmi és lélektani elméleteket kovácsoltak; igen sok esetben, csaknem minden eset- ben, a saját alkotó képességük megláncolására. Kevés volt olyan, mint Jó- zsef Attila, akiben a korszak művészi vívmányai és elméleti fölismerései nem gátolták, hanem kiegészítették egymást.
*
Amikor a Szimplon kávéházban újra és újra egy asztalhoz telepedtünk, József Attila m á r kilépett az akkori izmusoknak bokabénító szövevényéből.
Könnyebben tehette, mint más: valami mélységesen soha beléjük se gaba- lyodott.
Abban az időben — a húszas évek végén — József Attila költészetében (magatartásában még kevésbé) semmi nyoma sincs annak, ami a későbbi
tragikus hangot előre jelezné. A gyermekkor zord esztendeit mintha k i f ú t - ták volna lelkéből a kamaszkor nem közönséges sikerei: tizenhét éves ko- rában már könyve jelenik meg, tekintélyes pártfogói és hívei v a n n a k ; t ü - neményes képességű diák: egy év alatt két osztályból tesz vizsgát; a csoda- gyermek rendre beváltja, amit ígért.
Ez az ő arieli korszaka. Varázslatosan játszik a szavakkal: teremt ve- lük, úgy, ahogy Mallarmé tanácsolta rímelgető piktor barátjának.
Akkoriban kezdett láthatóvá lenni, mit is takarított be ő abból, amit — vissza Rimbaud-ig — az izmusok mezein talált. Művészete kifejtéséhez a fes- tőnek először is a színek kezelésében kell mesternek lennie. Ekként a köl- tőnek a szavak kezelésében. Igen, a vers anyaga és a szó, és nem költő az, aki nem formaművész. Klasszikus kísérletei mutatják, József Attila már diákfő- vel játszva kezeli; amit költői eszközként ütem és időmérték kínál. Az iz- musok nagy formarombolásából eredendő hajlamában megerősödve tért visz- sza. Hogy a segédeszközöket nem elvetni kell, hanem megújítani; az ú j t a r - talom kívánalma szerint, természetesen. Legalul kezdte, a népköltészet for- maművészeténél; ott, ahova jó ösztöne Erdélyit — és Lorcát és Jeszenyint — is visszavezette. Első hozzányúlásaival úgy tudott tömöríteni, mint egy leg- mélyebbről gyűjtött Bartók-szöveg.
„Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna."
És:
„ ... őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel..."
Játszva győz, a szó mindkét értelmében. Ekkoriban huszonhárom éves.
Legenda, hogy mellőzés fogadta. Párisból Pestre nem meghódítandó területre tért vissza. Ady egykori fölfedezői és útcsinálói mondták rá: itt a folytatás.
Egyre több verse forog nemcsak nyomtatásban, hanem a nyelveken is, könyv nélkül. Játékosságuk, az új, még rejtett formai remeklésük lopja be őket az agyakba, a szívekbe. Pesten nincs irodalmi szalonélet, nincsenek szalonked- venc költők. De vannak kis táborok. Egy ilyennek ő a kedvence.
Tévedtem, egy irodalmi szalonra mégis emlékezem, Polányiékéra, a Szé- na téren. Egy bájos orosz diáklány múltú — nagymama gyűjtögette m a g a köré a radikális polgárság fiatal szellemiségét; mintha valamennyi közgaz- dász lett volna. A múlt századbeli lakásból m a is a jókedv melegsége süt az arcomba: József Attila jókedvének, ragyogásának melege. Becézték; v á r t á k a jó mondásait, a szép sorait; csak Attila volt itt is, még a fiatalabbnak is. Föl- oldottan élvezték szelleme játékosságát. Ezt várták — mondhatni: várták el
— tőle.
S ezzel kezdett szövődni valamiféle akaratlan gubanccsapda, amilyen a madarak lábára fonódik.
A nagykorúsága küszöbén álló költőt a világ afféle Naturburschként ke- zelte; változatlanul a csodagyermek villámlásait honorálta benne akkor is, amidőn a férfikori teljesítmény csodáira figyelhetett volna. Jókai tolla talál-
ta ki, hogyan készültek a szultánok udvaribohóc törpéi. Az élénk eszű öt-hat éves gyermek testét cserépedénybe zsugorították: csak a feje nőhetett. A kép kegyeletsértő, de igazságot idéz. Akkori környezete a „Nincsen apám se anyám" oly tragikusan szeretetszomjas költőjét ilyen kelepcébe szorította merő jóakaratból, elismerése őszinte jeléül.
(1973)
SALLÖ ISTVÁN FARAGVÁNYA: PUSZTÁK NÉPE
