Rendhagyó filozófiaóra III. : menü desszerttel

Fáy László

Rendhagyó filozófiaóra III.

Menü desszerttel

Előző két Rendhagyó filozófiaórám on (Iskolakultúra, 1995. 20-21. sz.

és 1996. 1. sz.) m enüt kínáltam érettségiző diákoknak filozófiából.

A m en ü h ö z azon b a n desszert is jár, bár erről m ostanában gyakran megfeledkeznek nálunk. Igaz, sokak szerint édességgel

nem szabad jóllakni, e z azo n b a n még nem ok arra, hogy teljesen kiiktassuk étrendünkből.

V

alahogy így van ez a filozófia „desszertjével” azaz McLuhan, Ortega és Spengler ma már klasszikusnak számító, népszerű müveivel is. Az európai gondolkodásra tartós és jelentős befolyást gyakorló felsorolt szerzők neve sajnos többnyire telje­

sen hiányzik az érettségi előtt álló diákság szellemi útravalójából; az 1990 óta megjelent középiskolai filozófia-tankönyvek jó részében nyoma sincs munkásságuknak. Harmadik Rendhagyó filozófiaórámon egyebek között ezt a hiányt is szeretném pótolni az említett gondolkodók legnépszerűbb műveinek rövid ismertetésével, ezért ezt is beiktattam a be­

tűrendben soron következő Életfilozófia címszó anyagába.

Életfilozófia

Az életfilozófia megjelölést a köznyelv „alapelv”, „életelv” értelemben használja, ami könnyen vezethet félreértésekhez. „Az én életfilozófiám lényege az, hogy semmit sem szabad mellre szívni” - ebben a mondatban például az „életelv” szót helyettesíti.

Az elnevezés az irányzat egyik fő képviselőjétől, Wilhelm Dilthey (1833-1911)

német bölcselőtől származik. Használata azonban nem általános a gondolkodók körében, ezért sokan egyszerűen az irracionalizmushoz vagy az intuicionizmushoz sorolják.

Az életfilozófiát hívei gyakran szembeállítják az ún. „katedrafilozófiá”-val, amelyen a rendszeralkotásra törekvő, ám gyakran homályos, az élettől elrugaszkodott, a szaktudo­

mányok módszertanát és felépítését „majmoló” irányzatokat értik. (A katedrafilozófusok szerintük főleg az egyetemi professzorok közül kerülnek ki, erre utal az elnevezés is.) Az életfilozófia hívei szerint a legtöbb filozófiai „izmus” katedrafilozófia, ezzel szemben az általuk választott irányzat - meggyőződésük értelmében - mentes minden efféle hibától, amire elnevezése is utal.

Ez a lesújtó vélemény kölcsönös, mivel a katedrafilozófusok többséges az életfilozó­

fiát utasítja el, műkedvelők ügyetlen próbálkozásának tartva azt csupán.

Mindezek előrebocsátása után most ismertetjük az életfilozófia néhány fontosabb kép­

viselőjének munkásságát.

A fentebb már említett Dilthey a szaktudományokat két csoportra osztotta, úgy m in t:

- szellemtudományok (Geisteswissenschaften);

- természettudományok (Naturwissenschaften).

A gondolkodó jelentős része elfogadja ezt az osztályozást, bár egyesek más e ln e v e z é s ­ sel illetik a fenti csoportokat. Ilyen például

- a humán, illetve

Fáy László: R endhagyó filo zó fiaó ra III.

- a reál,

valamint a marxista gondolkodó konzervatívabb része által még ma is alkalmazott - társadalom-, illetve

- természettudományok

elnevezés. A társadalomtudomány megjelölés azonban egyúttal a szociológia magyar ne­

ve is, ami félreértésekre adhat alkalmat. A csoportokba való besorolást azonban - az el­

nevezésüktől eltekintve - a különböző filozófiai irányzatok követői is csaknem azonos módon végzik. Az egyetlen jelentős eltérés az, hogy míg a marxisták szerint a matemati­

ka a természettudományokhoz tartozik, addig a többi irányzat hívei ezt a tudományágat a humán, illetve a szellemtudományok közé sorolják.

Az életfilozófia az élet foglamát az élménnyel azonosítja, melynek forrása szerintük az intuíció (1. a Jegyzeteket]).*

Dilthey szerint a szellemtudományok és a természettudományok közötti döntő különb­

ség az, hogy míg az utóbbiak a természet külső tapasztalataival foglalkoznak, addig az előbbiek a belső „élményekre” támaszkodnak: a természetet megmagyarázzuk, a törté­

nelmet ellenben megértjük. A különbség közöttük tehát ismeretelméleti jellegű: míg a ter­

mészettudományok oksági magyarázatokat keresnek, addig a szellemtudományok olyan megértésre (Verstehen) törekednek, amely kifejezi az élet szerkezetét (struktúráját).

így hát a szellemtudományok megértő jellege alapvetően más megismerési módszert is igényel, mint a természettudományok; Dilthey ezt a hermeneutika bán (1. a Jegyzete­

ket!) vélte megtalálni.

A történelem Dilthey szerint elsősorban annak a módnak a története, ahogyan az em­

ber felfogja és megérti a világot, így ez tehát szerinte nem más, mint az emberi lét fejlő­

dése (1. a Jegyzeteket!). Ez a nézet szöges ellentétben áll a dialektikus materializmus (a továbbiakban, rövidítve: diamat) felfogásával, mely a kauzalitás általános érvényességét hirdeti, és mindenütt természettudományos, illetve gazdasági magyarázatokra törekszik.

Dilthey tanítása értelmében a „világnézet” (Weltanschauung, ami szó szerinti fordítás­

ban világszemléletet jelent és így nem tapad hozzá olyan, egyes szélsőséges nézeteket képviselő irányzatoknál gyakori agresszív jelentés, mint a világnézet megjelöléshez) nem más, mint átfogó nézőpont az élethez, ami magában foglalja azt, ahogyan a világot szem­

léljük, értékeljük és válaszolunk rá. Dilthey a különböző világnézeteket három csoportra osztja, melyek közül az első a korábban már említett naturalizmus, második az objektív idealizmus (melynek egyik képviselője pl. Hegel), végül a harmadik a szubjektív idealiz­

mus (pl. Kant).

Dilthey munkássága nagy hatással volt a nyugati gondolkodásra; az Empirizmus című szakaszban már említett, és az ún. szellemtörténeti iskola által gyakran hangoztatott

„korszellem” fogalma például hasznos, bár nem általánosan elfogadott magyarázó elvnek bizonyult a történettudományban. Erre támaszkodik többek között Hóman Bálint és Szek- fű Gyula Magyar történet című, alapvető és máig időszerű történelmi munkája is.

Dilthey főbb müvei: Bevezetés a szellemtudományokba (Einleitung is die Geistes­

wissenschaften, 1883); A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban (Der Auf­

bau der geschichtlichen Welt in den Geisteswissenschaften, 1910).

Ebben a szakaszban csak azokkal az - olykor kultúr-, társadalom-, illetve történelem­

filozófusnak is nevezett - gondolkodókkal foglalkozunk, akiknek nézetei közel állnak Dilthey-éhez, vagyis az életfilozófiát választják kiindulási alapul. Ezek a következők:

Spengler, Ortega, McLuhan, Teilhard de Chardin és Hamvas Béla; a felsoroltak munkás­

ságát az alábbiakban ismertetjük. Az irracionalizmus, illetve intuicionizmus című sza­

kaszban pedig olyan további bölcselők tanítását tárgyaljuk, akiknek a felfogása kissé tá­

volabb áll Dilthey-étől.

A Jegyzetekre való hivatkozás az előző Rendhagyó filozófiaórák Jegyzeteit is magában foglalja.

Fáy László: R endhagyó filo zó fíaó ra III.

Az életfilozófia Dilthey által alkalmazott szellemtörténeti módszere és irracionalista megközelítése számos olyan gondolkodónál is követőre talált, akik a kultúra keletkezé­

sének, fejlődésének és terjedésének kérdéseivel foglalkoztak; vizsgálati területüket kul- túrfilozófiának nevezzük. E tudományág egyik legismertebb, nagyhatású képviselője volt

Oswald Spengler (1880-1936),

aki nézeteit főművében, A Nyugat alkonya című kétkötetes munkájában (Der Untergang des Abendlandes Umrisse einer Morphologie der Weltgeschichte, 1922) fejtette ki.

Spengler apja postahivatalnok volt, ő maga a hallei, a müncheni és a berlini egyetemen folytatott matematikai és természettudományi tanulmányokat. Doktori disszertációját azonban már filozófiából írta és 1904-ben védte meg a berlini egyetemen. Ezt követően öt évig a tanári pályán működött, majd amikor öröklés útján vagyonhoz jutott, felhagyott a tanítással és a kutatómunkának szentelte élete hátralevő részét.

Az Untergang első kötete néhány hónappal a német katonai összeomlás előtt jelent meg 1918-ban és kirobbanó sikert aratott. Az olvasók nagy része ugyanis Németország első világháborús vereségét e mű nyomán a Nyugat alkonyának tudta be és így felment­

ve érezte magát a háborús felelősség alól. Sok korabeli publicista nézete szerint ezért 1919 „Spengler éve” volt. (A mű második kötete 1922-ben látott napvilágot, ekkor azon­

ban az első kötetet is átdolgozta a szerző.)

1919 és 1924 között Spengler számos politikai írást és vitairatot is kiadott; közülük a Poroszország és a szocializmus címűt egyesek a német nemzeti szocializmus előfutárá­

nak tekintik. Ezt a nézetet alátámasztja az a tény is, hogy kérésére Hitler személyes ki­

hallgatáson fogadta a filozófust, ami elég hosszúra nyúlt: majdnem másfél óráig tartott.

Később azonban Spengler hátat fordított a hitlerizmusnak, mivel helytelenítette annak antiszemitizmusát. Szerinte ugyanis „a faji gondolat nem egyéb, mint a zsidó fölény mi­

att érzett düh rikító álruhája”. Ezért a bölcselő kegyvesztetté vált Hitlernél, a nácik áru­

lónak minősítették, aminek következtében a támadások özönével kellett szembenéznie.

Többek szerint Spengler korai halálában is a hitleristák kezét kell látni.

Spengler szerint az európai történetírás tévutakon jár. Az ókor-középkor-újkor séma hibás, de még ennél is nagyobb baj, hogy az Európán kívüli eseményeket csaknem telje­

sen figyelmen kívül hagyja. Pedig például a kínai történelem lényegesen hosszabb idő­

szakot ölel fel, mint az európai, és számos megszívlelendő tanulsággal is szolgálhatna számunkra.

Mindezen úgy lehet segíteni, ha „kultúrákban” gondolkodunk. Spengler nyolc ilyet kü­

lönböztet meg, ezek: a kínai, az indiai, a babiloni, az egyiptomi, a mexikói, az antik (gyakran appolóninak is nevezi), az arab (szerinte „mágikus”), végül a nyugati, melyet olykor „fausti”-ként is emleget. Szerinte a fent felsorolt „kultúrák” (a mai szóhasználat ezeket inkább kultúrköröknek nevezi) az élőlényekhez hasonlíthatók: megszületnek, vi­

rágzásnak indulnak, majd elhervadnak és végül elpusztulnak (1. a biologizmus címszót a Jegyzetekben!). Az egyes kultúrkörök élettartama, akárcsak az azonos fajtájú növényeké vagy állatoké, nagyjából azonosnak vehető. A különböző kultúrák így akár „egyidősek”

is lehetnek, ha azonos stádiumban (pl. virágkorukban) vannak, bár a valóságban talán év­

századok választják el őket egymástól. Például egy mai huszonöt éves ember is „egy­

idős” azzal a Petőfivel, aki az alábbi sorokat vetette papírra: „Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, / Hogy vállamon huszonöt év van m ár... / »cserebogár, sárga cserebogár!«”.

Bár Dilthey-hez hasonlóan Spengler is lényeges különbséget lát a sz e lle m tu d o m á n y o k és a természettudományok között, és ő is azt vallja, hogy az előbbiben az okság elve, s így a természeti törvények is érvénytelenek, Dilthey-vel ellentétben a természet és a tör­

ténelem világa közötti fő különbséget mégis abban látja, hogy míg az előbbi kész, befe­

jezett - szóhasználata szerint „létrejött” (Gewordene) addig az utóbbi állandóan vál­

tozik, azaz „létrejövő” (Werdende). Mivel a történelem tanulmányozása egyet jelent e

F áy László: R endhagyó filo zó fiaó ra III.

„létrejövő” kultúrák vizsgálatával, azért Spengler szerint a történeti tárgyú kutatás (ellen­

tétben a természettudományokkal) nem rekedhet meg a részleteknél: a kultúra egészét kell szem előtt tartania. így a történész figyelmének a művészet, tudomány, gazdasági élet stb. jelenségeire is ki kell terjednie.

Ebből kiindulva Spengler arra a következtetésre jutott, hogy a kulturális élet különbö­

ző területei mind magukon viselik koruk bélyegét. így például nemcsak barokk zenéről, festészetről, építészetről, szobrászatról vagy irodalomról beszélhetünk, hanem barokk matematika, közgazdaságtan is van, hiszen a kor szelleme, gondolkodásmódja ezekben is megnyilvánul.

A „létrejövök” csoportjába tartozók (pl. a kultúrák) jellemzését és egybevetését Speng­

ler szerint a morfológia és a fiziognomika (1. a Jegyzeteket!) alkalmazása teszi lehetővé.

Az előbbi (=alaktalan) megjelölést a botanikától, utóbbit az antropológiától „kölcsönöz­

te” a szerző; felhasználásuk azon a feltételezésen alapul, hogy a benső tartalom valami­

lyen külső formában is megnyilvánul. Ezektől lényegesen különbözik a Spengler által szisztematikának nevezett módszer, mely szerinte azzal foglalkozik, ami már létrejött.

Szisztematikusnak nevezi Spengler pl. a fizikust, a logikust, a darwinista biológust vagy a pragmatista (1. a Jegyzeteket!) történetírót, de a filozófus Kantot is, egyszóval mind­

azokat a kutatókat, akik munkájuk során az okság elvére támaszkodnak.

A leíró, formaalkotó fiziognomika ezzel szemben mellőzi a kauzalitást (1. a Jegyzete­

ket!), mivel Spengler szerint ez nem más, mint a szellemi világba áttett portré. így pl.

Don Quijote, Weither vagy Julien Soréi egy korszak portréi, Faust azonban egy egész kultúráé.

A különböző időkben keletkezett kultúrák egyes korszakai feltűnő hasonlóságot mu­

tatnak egymással; Spengler szerint úgy is mondhatjuk, hogy ezek azonos stádiumban vannak. A matematika például - mely filozófusunk szerint a „fiziognomika” egyik feje­

zete (természetesen a spengleri értelemben) - bizonyos szempontból azonos stádiumban volt Püthagorasz és Descartes, illetve Arkhimédész és Gauss idejében, vagyis az ókor­

ban és az új-, illetve a legújabb korban, ezért az antik és a nyugati kultúra e korszakai

„egyidejűek”-ként is jellemezhetők (vö. a fenti Petőfi-idézet kapcsán írottakkal!) De en­

nél Spengler szerint még több is igaz: a gótika, barokk, felvilágosodás stb. korszakának főbb vonásai nemcsak a „fausti”, hanem más kultúrákban is megtalálhatók, továbbá pl.

Alexandria, Bagdad és Washington „ugyanabban az időben” épült, Hannibál és az első világháború pedig „egyidejűleg jelenik meg”, legalábbis Spengler felfogása értelmében.

A fenti feltételezések lehetővé teszik Spengler számára, hogy az egyes kultúrák „élet­

korát” megbecsülje, pusztulásuk várható idejét pedig előre jelezze. Ezzel elérkeztünk fej­

tegetéseink számunkra legérdekesebb, valamennyiünket érintő részéhez, melyre főművé­

nek címében is utal: a nyugati kultúra hanyatlik, pusztulása küszöbön áll. Egy kultúra ha­

nyatlásának biztos jele szerinte a civilizálódás, melynek főbb ismérvei a következők: a világváros és a vidék közötti növekvő feszültség, a minél nagyobb haszonra törekvés és ezáltal a pénz mindenhatóságába vetett hit, a demokrácia látszatdemokráciává torzulása, nagyhatalmak létrejötte és terjeszkedése, a technika tökéletesedése, ugyanakkor a művé­

szetek és a filozófia elhalása, a vallástalanság terjedése, a sport, a divat, a testi higiéné, a helyes táplálkozás és a szex kultusza. Mindezen tünetek alapján Spengler arra a követ­

keztetésre jutott, hogy a nyugati (fausti) kultúra halálra van ítélve: pusztulására a 2000- es évek első századaiban kell szerinte számítanunk.

Spengler Goethe nyomdokaiban járt. A költőóriás ugyanis tudatosan szembehelyezke­

dett korának egyre jobban terjedő tudományos világképével, mely a legújabb felfedezé­

sekre támaszkodva számos sikeres műszaki alkalmazással büszkélkedhetett, ám egyúttal a művészetek háttérbe szorulásával is fenyegetett. Ezt az aggodalmat Spengler is osztja és ezért történeti tárgyú vizsgálataihoz egy, a természettudományos módszerektől merő­

ben különböző utat keresett. Ezt Goethe morfológiai módszerében vélte megtalálni, me­

F áy L ászló: R endhagyó filo zó fiaó ra III.

lyet ugyan a polihisztor költő elsősorban botanikai vizsgálatainál alkalmazott, azonban mindjárt azt is hozzáfűzte, hogy e fogalmat a megszokottnál tágabb értelemben fogja használni. A fogalom kibővítésétől ugyanis azt remélte, hogy segítségével a puszta leírá­

son túl sikerül majd a „külső, látható, kézzelfogható részeket a maguk összefüggésében megragadni” és „azokat benső jelzésekként felfogva ily módon a szemléletben bizonyos mértékig az Egészet uralni”. Ez a „tudományos” igény Goethe szerint szorosan összefügg a művészet törekvésével is.

A költő nem állt meg a morfológia újraértelmezésénél. Kísérletet tett egy olyan „mű­

vészi világkép” megalkotására is, amely szerinte közelebb áll a személethez, mint az el­

vont természettudományos felfogás. Színelmélet (Farbenlehre) című munkájában példá­

ul elutasította a geometriai és a hullámoptika már akkor is ismert törvényeit és helyettük

„újakat alkotott”. így az üvegprizmán áthaladó fehér fénynek a szivárvány színeire bom­

lását azzal magyarázta, hogy „az üveg valami homályosat kever a fényhez”. Ezt a „felis­

merését” azután többre becsülte, mint egész költői munkásságát.

Hasonlóképpen járt el Spengler is a természettudományok egyes tanításaival kapcso­

latban. Nem fogadta el például Darwin evolúciós elméletét és úgy tartotta, hogy a fajok mutáció útján jöttek létre.

Az Untergang lét- és ismeretelmélete egyaránt dualista. Erre utal Spengler két létező­

je, a létrejövő és a létrejött, valamint a megismerés általa említett két módja, melyek kö­

zül az első az okság elvén, a második a beleélésen alapul. Ez körülbelül azt jelenti, hogy a könyvében szereplő két létező közül az első a szellemi, a második az anyagi szubsztan­

ciához kapcsolható, míg a fent említett megismerési módok közül az első a tudományra, a második a művészetekre jellemző.

A természettudományos világkép kizárólagosságának megkérdőjelezésével sem Goe­

the, sem Spengler nem állnak egyedül; hasonló megnyilvánulásokkal napjainkban is ta­

lálkozhatunk. Ilyen kísérletnek tekinthető például Kuroszava japán rendező Derszu Urzala című filmje, de e csoportba sorolható az egyes néprajzkutatók által meghirdetett ún. „sámánisztikus világkép” is.

Átütő erejű közönségsikere ellenére a szakmai közvélemény egy része az Untergangot fanyalogva fogadta. A történészek szinte teljesen elutasították, de a filozófusok sem bán­

tak éppen kesztyűs kézzel Spengler eszméivel. Kortársa, Ernst Troeltsch történész sze­

rint például „E történelemszemlélet nem a forrásokra alapozott történelemkutatás isme­

retének és művelésének gyümölcse. Hemzseg a hamis adatoktól, gazdag fantáziájú állí­

tásoktól és téves analógiáktól...”. Egy másik történész, Friedrich Meinecke sincs Spen- glerről sokkal jobb véleménnyel: „Mindaz, amit saját szakterületemről ír, értelmetlenség.

A többi azonban fölöttébb szellemdús.”. Benedetto Croce (1866-1952) olasz filozófus pedig nemes egyszerűséggel Vico-epigonnak nevezte Spenglert (1. a Jegyzetekben a meg­

felelő címszavakat!).

A sok rossz kritika mellett azonban jókkal is találkozhatott Spengler. Manfred Schröter Küzdelem Spenglerért (Kritikusaink kritikája) című könyve például igen sokat segített az Untergang elfogadtatásában; korának egyik legismertebb ókortörténésze, Eduard Meyer pedig támogatásáról biztosította a szerzőt.

Spengler további müvei: A döntés évei. Őskérdések: töredékek Spengler hagyatékából (Urfragen: Fragmente aus dem Nachlass). Ezt a könyvét nem fejezte be a szerző, így élet­

rajzírója, A. M. Koktanek adta ki a Spengler hagyatékában talált feljegyzések alapján, 1965-ben.

Spengler népszerűsítéséhez nagyban hozzájárult az irányzat másik jelentős képviselője, Jósé Ortega y Gasset (1883-1955)

spanyol társadalomfilozófus; neki köszönhető, hogy 1923-ban spanyolul is megjelen­

hetett az Untergang.

F áy L ászló: R endhagyó filo zó fiaó ra III.

Ortegát Spenglerhez hasonlóan elsősorban a Nyugat jövőjének kérdése foglalkoztatta;

az 1929-ben megjelent Tömegek lázadása című főmüvének is ez a témája. Ebben arra a következtetésre jut, hogy az egyre nagyobb befolyással rendelkező, alacsony műveltségű tömegek veszélybe sodorhatják a nyugati civilizációt.

E tételének igazolására Ortega az emberiséget két csoportra osztja. Az elsőbe azokat so­

rolja, akik sokat várnak el maguktól és kötelességekkel terhelik túl életüket, míg a máso­

dikba tartozó többiek nem várnak maguktól semmi különöset, elegendőnek tartják, ha min­

den erőkifejtés nélkül élnek. Az utóbbi csoport tagjai szerinte „bóják, akiket a szél mozgat ide-oda”. A tömeg közülük kerül ki, de nem azonos a munkássággal, ugyanis az előbbi sa­

játosan nem kvalifikált személyekből áll. Ez a csoport semmit sem tett a civilizáció létre­

hozásáért, egyszerűen csak „beleszületett”, ezért aztán nem is becsüli azt semmire.

A tömegek növekvő befolyáshoz jutása Ortega szerint a 18. században kezdődött,

„amikor egy bizonyos kisebb csoport felfedezte, hogy minden egyes ember, már azzal, hogy megszületett, minden különösebb előkészület nélkül, bizonyos alapvető és polgári jogokkal rendelkezik”. Eleinte e jogok tudata „mint eszmény” lelkesítette ugyan a népet, ám nem hitte el, hogy szuverén lett és jó ideig továbbra is úgy élt, mint annak előtte. Ma viszont minden eszmény realitássá vált, nemcsak a törvényalkotásban, hanem minden egyén szívében is. Ehhez járult még az életszínvonal emelkedése: ezek együttes hatásá­

nak eredményeképpen „a világ és benne az élet is hirtelen megnövekedett”. Mindez el­

sősorban az átlagembert érintette: lehetőségei - a civilizációnak is köszönhetően - meg­

sokszorozódtak, kitárult előtte a világ.

Azonban a tömegember - akinek számára a civilizáció, amelybe beleszületett és ame­

lyet igénybe vesz, olyan önkéntelen és magától értetődő akár a természet - szükségkép­

pen primitívvé válik. „A civilizáció úgy tűnik számára, mint valami bozót” - írja Ortega az említett művében.

A civilizációt azonban fenn is kell tartani, ami csak erőfeszítések árán lehetséges. Ám a tömegembert ez cseppet sem érdekli, nem hajlandó szolgálatára, hiszen úgy véli, hogy mindez magától van és születési jogon megilleti őt. Ráadásul minél fejlettebb technikára épül, annál bonyolultabb, így egyre kevesebb azok száma, akiknek felkészültsége alkal­

mas a fenntartásából (pl. egy távközlési műhold megtervezéséből, pályára állításából és üzemeltetéséből, vagy a Föld eltartóképességének véges voltából és az emberiség szapo­

rodásából, illetve a környezetkárosodásból) eredő problémák megoldására.

A tömeg nemcsak a civilizáció vívmányait becsüli le, így tesz a kulturális és az erköl­

csi értékekkel is. A tömegembert csak jóléte érdekli, ugyanakkor e j ólét okairól nem vesz tudomást. Nem látja a csodálatos szellemi munkát és hatalmas erőkifejtést, ami a civili­

záció létrehozásához és fenntartásához elengedhetetlenül szükséges: mindezt születési jogon követeli magának, de semmit nem hajlandó tenni érte. „Az éhségmozgalmak során a tömeg kenyeret szokott követelni, és az eszköz, amit erre igénybevesz, rendszerint a pékműhelyek elpusztítása. Ez az összehasonlítás akár szimbolikus példa gyanánt is szol­

gálhat: nagyobb és durvább arányokban ugyanezt teszi a tömeg a civilizációval, amely táplálja őt” - írja szóban forgó müvében Ortega.

A tömegemberek szívesen tömörülnek ún. tömegmozgalmakba: ilyenek a fasizm us és a bolsevizmus. A diktatúrák pedig „becézik a tömegembert és közben eltaposnak minden kiválót”.

Ebből a kátyúból Ortega szerint csak egy kivezető út van: az egységes Európa. Vala­

mennyi európai nép gondolkodásában igen sok a közös vonás: „...ha vizsgálat alá ven- nők a magunk szellemi tartalmát - véleményeinket, normáinkat, vágyainkat, előítéletein­

ket megállapíthatnék, hogy ezek legnagyobb része a franciába nem Franciaországból, a spanyolba nem Spanyolországból kerül, hanem a közös európai alapból származik.” így közkincsünk, az európai civilizáció és kultúra Ortega szerint csak közös erőfeszítéssel, összefogással menthető meg.

Fáy László: R endhagyó filo zó fiáé ra III.

Ortega látnoki szavai napjainkban beteljesülni látszanak. Nap mint nap tanúi lehetünk a tömegember pusztításának: megrongált műalkotások, játszóterek, lepusztított parkok, tönkretett telefonfülkék, feltépett autóbusz-üléshuzatok és szándékosan letört gépkocsi­

antennák, kövekkel megdobált vonatok, az önkiszolgáló üzletekben randalírozó vagá­

nyok jelzik a lázadó, vandál tömegek útját. Ide tartozik futballhuliganizmus is. Csak re­

ménykedhetünk abban, hogy Ortega jóslatának többi része is valóra válik, és az Európai Unióhoz tartozásunk megfékezi a civilizációnk ellen lázadó tömegeket.

Egyéb munkái: Meditationes dél Quijote (1916) Espana invertebrada (1922).

Mind Ortega, mind Spengler meglehetősen sötét képet festenek a nyugati kultúra jö­

vőjéről. A torontói egyetem irodalomtörténet professzora, Marshall McLuhan (1911-1980),

aki elsősorban filozófusként vált ismertté, homlokegyenest ellenkező felfogást vall.

A protestáns McLuhan érdeklődését Chesterton vallásos író műveinek olvasása a katoli­

cizmusra irányítja; rövid vajúdás után katalizál. Vallásos hite filozófiai nézeteiben is megnyil­

vánul: „A felebaráti szeretetről úgy gondolkodom - vallja mint mindenki felelősségéről mindenkivel szemben.” Nézetei szoros rokonságot mutatnak Teilhard de Chardin (1. a követ­

kező szakaszt!) ún. megváltástanával. „Az elektromosság egész bolygónkra kiterjeszti köz­

ponti idegrendszerünket, előidézve minden emberi érzékelés pillanatonkénti kölcsönös ösz- szefüggését” - írja McLuhan egy helyen, amiben nem nehéz felfedezni az Isten és ember kö­

zötti találkozásnak azt az előképét, melyet Teilhard de Chardin a történelem céljának tekint.

McLuhan főműve a Gutenberg-galaxis címet viseli. Ebben a könyvnyomtatásnak az em­

beri gondolkodásra gyakorolt hatását vizsgálja a kultúrfilozófia szempontjából. Szerinte az írásbeliség elteijedésének döntő szerepe volt a nacionalizmus kialakulásában; az elektroni­

kus tömegkommunikáció előretörésével és az írásbeliség ezzel egyidejű, fokozatos, de elke­

rülhetetlen háttérbe szorulásával azonban a 19. századi nemzetállam gondolata is elenyészik.

Forró és hideg című munkájában McLuhan az informatika kérdéseivel foglalkozik. A direkt közlést „forró”-nak nevezi (v. ö. „forró drót”), míg az áttételeset „hideg”-nék.

„Legjobb a Persil mosópor” - ez McLuhan szerint „forró” hirdetés, míg például egy rejt­

vény, melynek megfejtése a „Persil” szó, szerinte „hideg”. E két fogalom alapján a tévé hideg közeg, míg az újság forró. Szerinte a hideg reklám hatékonyabb a forrónál.

McLuhant a reklámpszichológusok mesterüknek, míg a hippik ideológusuknak tekintik.

Utóbbiakat a filozófus „világfalu” eszméje kerítette hatalmába; e szerint ugyanis a jövő kö­

zösségében megjelenő szolidaritás és „részvétel” (mely utóbbi igen közel áll ahhoz a miszti­

kus részvételhez, melyet Teilhard az emberiség Istennel való azonosulásának tekint) elvezet a második aranykorhoz. A Hair című musical zárójelenete, a Vízöntő kor (1. a Jegyzeteket!) víziója e posztindusztriális társdalom jövőképének művészi, „hideg” kifejezése. Ugyanilyen

„boldog jövőképet” vetítenek elénk a marxista filozófusok is: szerintük azonban ez a „kom­

munista, osztály nélküli társadalomban” fog megvalósulni, amikor „mindenki képességei sze­

rint dolgozik”, de a közösen megtermelt javak „bőségszarujából mindenki egyaránt vehet”.

McLuhan ezt egy kissé másképpen látja. Szerinte a „világfaluban” nem kell már dol­

gozni, mivel az automata gyárak szinte maguktól ontják majd az emberi élet fenntartásá­

hoz szükséges javakat. Nagyjából úgy, ahogyan ez a trópusokon néhány évszázaddal ez­

előtt történt: gyakorlatilag a fákon maguktól termett gyümölcsök biztosították a bennszü­

löttek létfenntartását.

McLuhan gondolatmenete beleillik a paleontológiai kutatásaival és ősemberi leleteket feltáró expedícióival nagy tudományos sikereket elért francia jezsuita szerzetes,

Pierre Teilhard de Chardin (1881-1955)

által létrehozott filozófiai-teológiai rendszer gondolatkörébe. Ez a „teilhardizmus”-nak is nevezett irányzat nem sok elismerést hozott a szerző életében, aki - mivel szelleme gyak­

F áy L ászló: R endhagyó filo zó fíaó ra III.

ran elkalandozott a szaktudományán túli terültekre - a katolikus egyház konzervatív kö­

reinek .jóvoltából” hamarosan a gyanúsak listájára került. Nem maradhatott Párizsban, megfosztották a vallásos és tudományos oktatás lehetőségétől; a halál is New York-i száműzetése idején érte.

Művei csak halála után jelenhettek meg nyomtatásban, melyek azonban meghozták számára a kései elismerést. Az 1960-as években megtartott II. Vatikáni Zsinat, mely szá­

mos reformot eredményezett a katolikus egyház életében, Teilhard nézetének terjesztése elől is elhárított minden akadályt.

Teilhard szakított a skolasztika (1. ott!) és újskolasztika merev, változtathatatlannak tartott nézeteivel és a vallási misztikát a modem természettudományok reális közelségé­

be hozta. A 20. századi fizika eredményeire és Bergson (1. az irracionalizmusról szóló szakaszt!) tanítására támaszkodva építette fel realista misztikának is nevezett filozófiai és teológiai rendszerét, mely napjainkra számos gondolkodónak (pl. McLuhannak) is ki­

indulópontjává vált.

Teilhard hangsúlyozza, hogy a világ tudományos birtokbavételéhez új módszerre van szükségünk; e módszert hüperfizikának nevezte el. Az volt a célja, hogy ennek segítsé­

gével hidat verjen a szaktudományok, a bölcselet és a teológia között. Szerinte „a spiri- tualistáknak (1. a Jegyzeteket!) igazuk van, amikor oly nyakasan állnak ki amellett, hogy az embernek bizonyos transzcendenciája van (1. a Jegyzeteket!) a Természet többi része fölött. A materialisták nem tévednek akkor, ha azt állítják, hogy az Ember csak egy fok­

kal több az állati formák sorozatánál. Ez esetben, mint sok más hasonlóban is, a két antitetikus evidencia (=ellentétes felismerés) magasabb egységben oldódik fel.” (L. még a dialektika címszót a Jegyzetekben, továbbá Hegel tanait a későbbiekben!)

Teilhard nézete szerint az élettelen anyag és az élővilág fejlődése folyamán egyre foko­

zódik az összetettség: ez a folyamat az entrópia (1. a Jegyzeteket!) növekedésével ellenté­

tes irányú, a közösségbe szerveződés pedig a szocializálódás magas fokára emeli az em­

beriséget. A fejlődés során az ember eljutott a tudatig és a szabadságig; a további fejlődést a szabadság növekedésének kell tekintetnünk. A világ alapjában szabadságjellegű, mert már ősi elrendezésében is fölbukkan a véletlen, vagyis „az Isten helye a dolgok között”, ami a fizikai valószínűség ellenében működik. A mindennapok nyelvére lefordítva ez kö­

rülbelül azt jelenti, hogy Teilhard Isten létezésének egyik bizonyítékát a világ fejlődésé­

ben, a biológiai evolúcióban látja. A fizika törvényei szerint ugyanis a magára hagyott zárt rendszer (1. az entrópia címszót a Jegyzetekben!) az egyöntetűsödés, kiegyenlítődés (ho­

mogenizálódás) felé halad; ha egy pohár vízbe egy darabka cukrot teszünk, egy idő múl­

va eltűnik a cukor és az egész víz édes lesz. Ha vissza akarjuk szerezni az így eltűnt cuk­

runkat, a vizet el kell párologtatnunk a pohárból, ami csak energia bevitellel (melegítéssel, illetve spontán felmelegedéssel, mely esetben a víz a környezetből veszi fel az energiát) lehetséges; ilyesfajta dolog a fejlődés is, ami Teilhard szerint magától nem mehet végbe, így Teilhard, akárcsak Bergson (1. az irracionalizmusról szóló szakaszt!) a fejlődésben egy természetfeletti erő (Isten) teremtő - energiabevitel útján való - beavatkozását látja.

Teilhard világképébe az üdvözülés és elkárhozás vallásos fogalmai éppúgy beleille­

nek, mint a szeretet, mely utóbbit ő „kozmikus energiának” tekinti, mindezek nézete sze­

rint fizikai analogonoVkzA (1. a Jegyzeteket!) érzékeltethetők. Gondolkodásának kulcsa ugyanaz, mint a modem természettudományoké: az analógia. Ez utóbbi alapján állította fel például Schrödinger a modern elméleti fizika egyik legfontosabb összefüggését, a ró­

la elnevezett egyenletet, mely rávilágít az anyag és fény kettős (részecske és hullám; el­

ménk számára alig felfogható) természetére. Hasonlóképpen jár el Teilhard is, amikor a létezők különböző szintjein (élettelen, élő, növény, állat stb.) feltárt összefüggéseket ál­

talánosítja, s analógiás alkalmazásukkal értelmezi az egész valóságot. ( Például üdvözü­

lést jelentő szeretetet és az elkárhozást jelentő gyűlöletet az elektromos vonzás és taszí­

tás Coulomb-féle törvényével állítja párhuzamba stb.)

Fáy László: R en d h ag y ó filo zó fiaó ra III.

Teilhard de Chardin nagy érdeme, hogy visszaállította a vallás és a tudomány köz­

ti, a felvilágosodás idején megrendült harmonikus kapcsolatot és olyan világképet nyújtott, ahol a hit nem ellentétes a természettudományokkal. Míg Szent Ágoston (i.

u. 354-430) Platón (i. e. 428-348), Aquinói S ze n tta m á s (1224-1274) pedig Arisz­

totelész (i. e. 384-322) tanítását állította az egyház szolgálatába, addig Teilhard a modern természettudományokkal tette ugyanezt. Főbb művei: Út az Omega felé; Az emberi jelenség.

Az életfilozófiához kapcsolódó kultúrfilozófia egyik további képviselője, Hamvas Béla (1897-1968)

fővárosi könyvtáros volt, állásából azonban 1949-ben politikai okokból felfüggesztették.

Ezután Tiszapalkonyán, Inotán és Bokodon volt segédmunkás, raktáros, majd gondnok.

Kultúrfilozófusi életművét három nagy korszakra lehet osztani. Az első a görög esz- ményű, lírai hangvételű „hyperioni korszak”, amely nevét az 1936-ban írt Magyar hype- rionX.ó\ kapta. Második periódusának kulcsszava a hagyomány. Ennek az időszaknak fő­

műve a Sciencia Sacra (a. m. szent tudomány) című írása, mely Az őskori emberiség szel­

lemi hagyományai alcímet viseli (1943-1944). Végül harmadik korszakára a Patmosz cí­

mű, 1959 és 1966 között keletkezett háromkötetes esszégyűjtemény a jellemző, mely egyúttal életművének végső összegezése is.

Hamvas Béla munkásságát témaválasztása alapján is vizsgálhatjuk. írásműveinek egy ré­

sze az archaikus népek ún. szent könyveiről szól; ez a feltáró, kommentáló munkáinak cso­

portját alkotja. Ide sorolható a már említett Scientia Sacra tizenegy könyve, Az ősök nagy csarnokának (1943-1960) kommentárgyűjteménye, továbbá a Patmosz esszéinek egy része.

Munkáinak második csoportja út a kinyilatkoztatástól az élet felé. Ezek a művei epikusab- bak, élményszerűbbek, poétikusabbak. Ilyen a Babérligetkönyv, az Unicornis (1. a Jegyze­

teket!), a Silentium (=Hallgatás), a Titkos jegyzőkönyv, az Öt géniusz és A bor filozófiája.

Hamvas Béla nem a keleti és nem a nyugati (egymástól lényegesen eltérő) gondolko­

dói alkat kimunkálására törekedett, hanem az emberi szellem kortól, égtájtól, faji-népi- vallási-politikai meghatározottságoktól független bázisán a létező egyetemes és centrális alapján igyekezett lábát megvetni. Ott, ahol még Kelet és Nyugat felé egyaránt vezet út.

Ugyanúgy szellemi örökségének tekintette Tibet sejtelmes misztériumvilágát, Héloise és Abélard szerelmi üzenetváltását, a pszichológiai tudattalan mélységeit, mint a Vízöntő kor (1. a Jegyzeteket!) éjszakába világító mesterséges fényét.

Vízöntő című esszéjében Ortega (1. fentebb!) gondolatait tovább folytatva az emberi­

ség szellemi elsekélyesedésének problémájával foglalkozik. Amikor az ember materialis­

tává lesz, a természet spirituális (1. a Jegyzeteket!) erőivel való kapcsolatról lemondott, akkor visszafejlődik és elsüllyed. Ebben a felfogásban Hamvas szerint világossá válik, hogy a modem primitív csőcselék miért materialista és hogy a tömegvallás miért a mate­

rializmus. A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyegethet, az, hogy primitívvé válik, eldobja magától a tudatos gondolkodást és ezzel a tudatlanság óceánjába merül. így vá­

lik csőcselékké, söpredékké züllik és oszlik fel, elsüllyed oda, ahová az őserdő indiánjai, négerei, a tundrák eszkimói és az ausztráliai sivatag pápuái - állítja Hamvas Béla Vízön­

tő című müvében. Szerinte a dolgok megértését újból kell kezdeni, mert az embernek még sohasem volt annyira szüksége az értelem fényének segítségére, mint most, amikor a Föld és az emberiség egy új korba, a Vízöntő jegyébe lép.

Az életfilozófia indította útjára a tudománynépszerüsítő irodalmat is, melynek hason­

ló volt a célkitűzése, mint a szóban forgó bölcseleti irányzatnak: az olvasó szellemi él­

ményhez juttatása. Egmont Colerus Az egyszeregytől az integrálig, A ponttól a négy di­

menzióig, valamint Püthagorasztól Hilbertig című könyvei a matematika, Franz Krbek A fizika mint élmény című műve a fizika, míg E. Aisberg Most már értem a rádiót és Most

Fáy László: R endhagyó filo zó fiaó ra III.

már értem a televíziót című könyvei a rádió- és televíziótechnika rejtelmeibe próbálta él­

vezetes - bár olykor kissé pongyola - formában bevezetni olvasóit.

Fatalizmus

Az elnevezés a fatum (=végzet) latin szóból származik és olyan nézeteket jelöl, ame­

lyek szerint az embernek nincs befolyása sorsának alakulására, mivel azt földöntúli ha­

talmak irányítják.

A fatalizmus megjelöléssel elsősorban a régebbi, főleg a népszerűsítő filozófiai írások­

ban találkozunk, például Fichte (1761-1814) német bölcselőnél. Manapság inkább a de­

terminizmus, illetve a predesztináció (1. a Jegyzeteket!) kifejezés használatos, mivel ezek pontosabb meghatározást tesznek lehetővé.

A fatalizmus, determinizmus, illetve predesztináció tanítása szorosan összefügg az ún.

akaratszabadság problémájával, amit az empirizmusról szóló szakaszban Hobbes mun­

kásságának ismertetésénél részben már érintettünk. Itt a főkérdés az, hogy miképpen gya­

korolhatja az ember a szabad akaratát, ha egyszer életének minden mozzanata előre meg van határozva, vagy el van rendelve. E probléma etikai és jogfilozófiai kérdéseket is fel­

vet. Ha ugyanis szabad akarat az előre-elrendeltség, illetve -meghatározottság folytán nincs, akkor felelősség sincs, a felelősségrevonás pedig értelmetlen. Ha az ember nem fe­

lelős tetteiért, akkor jó vagy rossz cselekedeteiért sem büntetés, sem jutalom nem jár.

Az akaratszabadság tételét számos gondolkodó - több-kevesebb sikerrel - próbálta meg összeegyeztetni a determinizmus, illetve a predesztináció tanításával (ezek egyike volt az imént említett Hobbes is), megnyugtató megoldás azonban mind a mai napig nem született.

Fatalista nézetekkel számos filozófusnál találkozhatunk. így például fatalizmus hirdet­

tek a sztoikus gondolkodók (1. ott!), valamint a fentiekben tárgyalt Spengler is. Utóbbi szerint ugyanis kultúránk és civilizációnk pusztulása elkerülhetetlen, éppen ezt fejtette ki A Nyugat alkonya című művében.

Fenom enalizmus és fenomenológia

Mindkét elnevezés a fenomen (=jelenség, tünemény) görög szóból származik. A fenomenalizmus a jelenségek leírására korlátozza a filozófiát, mivel felfogása szerint a dolgok lényege az ember számára megismerhetetlen. Ez más szóval azt jelenti, hogy a fenomenalizmus tanítása értelmében a tárgyak csak úgy ismerhetők meg, hogyan megje­

lennek, nem pedig önmagukban, ahogyan vannak. Ezért a fenomenalizmus hívei szerint minden tudásunk alapját a jelenségek alkotják.

A fenomenalizmus nem tekinthető önálló irányzatnak, mindössze annyit lehet róla el­

mondani, hogy számos gondolkodónál találkozhatunk a fent kifejtett nézetekkel. Ide so­

rolható a már korábban tárgyalt Berkeley és Fiume, a későbbiekben ismertetendő Kant, valamint a pozitivizmus és neopozitivizmus keretében sorra kerülő Mill, Russell, Mach és Carnap felfogása. Egyes vélemények szerint a fenomenalizmus kapcsolatban áll az ag- noszticizmussal és spiritualizmussal is (1. ott!), mivel azt állítja, hogy bár nem következ­

tethetünk annak jellegére, ami érzéki tapasztalatainkon kívül esik, azt a következtetést azonban levonhatjuk, hogy e körön kívül is létezik valami. (L. még a transzcendens cím­

szót is a Jegyzetekben!)

A fentiekhez sokban hasonló, azonban immár önáll6, fenomenológia elnevezésű irány­

zat megalapítója

Edmund Husserl (1859-1938)

német filozófus, aki a göttingeni és freiburgi egyetemnek volt a professzora. Jelszava ez yolt: „Vissza magukhoz a dolgokhoz!” Nézete szerint az egyéni pszichikai gondolkodá­

Fáy László: R endhagyó filo zó fíaó ra III.

si aktus különbözik a gondolkodás objektív tartalmától, ezért a tudomány - és benne a logika - alapfogalmai nem vezethetők vissza gondolkodásmódunkra: egy jelenség nem jellemezhető egyetlen fogalommal. A lényeghez úgy jutunk el, hogy a konkrét létező mel­

lékes mozzanatait, sőt létezésének kérdését is „zárójelbe tesszük”, így az már nem az ob­

jektív valóság, hanem a szubjektum, a „tiszta én” a priori (1. a Jegyzeteket!) tartalmazza, így a fenomenológia tárgyai csak a tudat konstitúciói (=alkotásai) lehetnek, legyen szó akár az angyalok kórusáról, akár egy hot dogról. A zárójeles tárgyalás használata ugyan­

is azt jelenti, hogy csak azzal foglalkozunk, ami tudatunkban megjelenik, nem törődve azzal, hogy ez a valóságban létezik-e, vagy sem. Fentiekre való tekintettel Husserl és még néhány gondolkodó az ilyen, „gondolati” tárgyak megjelölésére az intencionalitás szót használja, ami szerinte nem más, mint „a dolgokra való irányultság”. A Pegazus, a szfinx vagy a hétfejű sárkány Husserl szóhasználata értelmében egyaránt „intencionali­

tás”: ezek ugyanis a valóságban nem, csupán gondolatainkban léteznek.

Husserl tanítása nagymértékben támaszkodik Kant (1. később!) filozófiájára, egyúttal azonban az egzisztencializmusnak (1. ott!) is kiindulópontjává vált.

A fenomenológiai tárgyalásmódot számos szaktudomány alkalmazza. így például a modem elméleti fizika nem foglalkozik az ún. elemi részecskék mibenlétével, mindössze azok tulajdonságainak feltárását tekinti céljának. Az elektron esetében például meghatá­

rozza annak tömegét, töltését, sebességét, de arra a kérdésre, hogy valójában mi is az, egy kis golyó vagy inkább hullám, már nem tud válaszolni. Egyesek ehhez még hozzáteszik:

„Egyáltalán nem bizonyos, hogy elektron a valóságban is létezik, könnyen lehet, hogy ez csak a mi tudatunkban van.”

Husserl fontosabb munkái: Az aritmetika filozófiája (Philosophie der Aritmetik, 1890);

Logikai vizsgálatok (Logische Untersuchungen, 1900); Ideák egy tiszta fenomenológiá­

hoz és fenomenológiai filozófiához (Ideen zu einer reinen Phenomenologie und pheno- menologischen Philosophie) ez utóbbi első kötete 1913-ban, második és harmadik köte­

te azonban csak jóval később, 1952-ben jelent meg.

Fikcionalizmus

Alapítója és legfőbb képviselője, Hans Vaihinger (1852-1933)

irányzatát a „mintha” (als-ob) filozófiájának nevezte; erre utal a fikcionalizmus (fikció - önkényes feltételezés) megjelölés is.

A fikcionalizmus a fogalmakat önkényesen megalkotott feltételezéseknek, fikcióknak tekinti és azt tartja, hogy a valóság csak az érzékietek összessége, amelyben a gondolko­

dás az önkényesen meghatározott fogalmak, azaz fikciók segítségével teremt rendet. Vai­

hinger szerint a tér, az idő és a többi kategória (=fogalomcsoport) nem a valóságot tük­

rözi (ahogyan például a diamat állítja), hanem mindössze kényelmes segédeszköz az ér­

zékietek halmazának rendezésére, azaz fikció csupán. Vaihinger eme felfogása közel áll Kant, valamint Avenarius és Mach nézeteihez. (Lásd a kantiánizmusról és az empiriokrit- icizmusról szóló szakaszt!)

A fikcionalista azt mondja: „Én elismerem, hogy mi úgy gondolkodunk, mintha volná­

nak örök igazságok, melyekhez alkalmazkodnunk kell. Belátom azt is, hogy ha meg aka­

rom érteni a világot, akkor fel kell tételeznem Isten létezését. De ha azt kérdik tőlem, hogy mindezek valóságok-e, akkor erre azt felelem, hogy erről nekem sejtelmem sincs”

(Halasy-Nagy Józsefi. Mindebből az is látható, hogy a fikcionalizmus álláspontja rokon­

ságban áll az agnoszticizmussal.

Fikciókra, azaz hasznosnak bizonyuló önkényes feltételezésekre a fizika és a többi termé­

szettudomány számos példát kínál. Ilyen a fényvisszaverődés és a fénytörés Snellius-

Iskolakultúra 1996/8

F áy L ászló: R endhagyó filozófiaóra III.

Descartes-féle törvénye (amely azt mondja ki, hogy a beeső és a visszavert, illetve megtölt fény útja a beesési merőlegessel egy síkban fekszik, továbbá a beesési szög a visszaverődési szöggel, a beesési szög és a törési szög szinuszának hányadosa pedig a törésmutatóvál egyen­

lő) az ún. Fermat-elv (1. a Jegyzeteket!) segítségével is megfogalmazható. Ez azt a fikciót tar­

talmazza, hogy a fény „gazdaságosságra törekszik”: a legrövidebb idő alatt teszi meg útját.

Hasonló minimum-elvek, azaz fikciók érvényesek a mechanika többi ágában (pl. az ütközé­

seknél), de a kristálytanban és a biológiában is. Az utóbbi egyik ismert példája az, hogy a mé­

hek hatszög alapú sejteket készítenek, ami a leggazdaságosabb anyagfelhasználást biztosítja.

Freudizmus Sigmund Freud (1856-1939),

akiről az irányzat a nevét kapta, nem volt filozófus. Bécsben folytatott idegorvosi tevé­

kenységet, majd Ausztria német megszállása után Angliában emigrált. Bár a freudizmus elsősorban az idegbetegségek gyógyítására szolgáló eljárás, a filozófiára gyakorolt igen jelentős hatása miatt mégis részletesen foglalkoznunk kell vele.

Freud szerint - születésünk óta - tehát életünk folyamán elszenvedett sérelmeink, kel­

lemetlen élményeink tudatunk mélyén továbbra is jelen vannak bennünk és nemegyszer döntő módon befolyásolják cselekedeteinket. E sérelmek főleg a nemi ösztönnel kapcso­

latosak; látszólagos elfelejtésüket többnyire szándékosan, vagy félig-meddig szándéko­

san mi magunk idézzük elő az ún. elfojtás útján. Énünknek ez a „tudatalatti” része gyak­

ran konfliktusba kerül tudatos énünkkel, mely utóbbi a társadalmi szokásokat, környeze­

tünk erkölcsi felfogását képviseli. Ez az összeütközés azután idegbetegségekhez vezet­

het. A tudatalatti tartalom különböző módokon előhívható (pl. szabad képzettársítások révén, hipnózis útján, vagy egyéb módokon) és így gyógyítható.

Ezt a módszert pszichoanalízisnek (=lélekelemzés), az irányzatot magát pedig gyakran mélylélektannak is nevezik.

Freud szerint az ember lelki életét az „ösztön-én”, a „felettes én”, valamint e kettő keveré­

ke, a közöttük mintegy közvetítő szerepet játszó „reális én” határozza meg. A lelki élet konf­

liktusai az „ösztön-”, és a „felettes-én” összeütközéseiből származnak, elsősorban azért, mi­

vel az „ösztön-én” fö tevékenysége az élvezetre (libidó) való törekvés. Ezzel szemben áll a

„felettes én”, mely mindazt elfojtani törekszik, ami ellentétes a társadalmi szokásokkal, erköl­

csökkel és tilalmakkal. A szabad képzettársítások (asszociációk) útján feltárt, illetve az ál­

mokban jelentkező tudattalan emberi megnyilvánulások mögött Freud tanítása szerint mindig szexuális indíték húzódik meg. Felfogása értelmében az agy a tapasztalat tartalmát áthelyezi az érvelés láncolatára és így egy fogalom egy másik, kevésbé fenyegető vagy elfogadhatóbb, ún. szimbólummal helyettesítődik. (Például a Vénusz bolygó „nyolcsugarú, lyukas csillag­

ként” való ábrázolása a fajfenntartás és szerelem női testrészének szimbóluma ősidők óta).

A pszichoanalízis módszere a szabad asszociációk, az álom, esetleg az (ún. „freudi”) elszólások és elírások elemzésével - mivel ezek Freud szerint a tudat alatti vágyak és fé­

lelmek megnyilvánulásai - nemcsak több lelki betegség okának feltárását tette lehetővé, hanem a történelem fejlődésének, egyes társadalmi változások indítékának is egyik lehet­

séges magyarázatát adta, legalábbis a módszer hívei szerint.

Az ember gyermekkori szexualitása kezdetben saját énjére, testére és az anyjára irá­

nyul, ami az Ödipusz-komplexusban nyilvánul meg. (Ödipusz thébai király a monda sze­

rint megöli apját és feleségül veszi anyját.) Freud szerint a felnőtt lelki életének problé­

mái, lelki alkata attól függ, hogy miképpen oldotta meg az Ödipusz-konfliktusát.

Az elfojtott szexuális vágyak személyiségzavarokhoz (pl. csökkentértéküség-érzéshez = Minnerwertigkeitsgefühl) vezethetnek, olykor azonban kerülő utakon, megváltozott for­

mában felszínre törnek. E szublimációnak nevezett lelki jelenség rendkívüli teljesítmé­

Fáy L ászló: R endhagyó fílo zó fíaó ra III.

nyék véghezvitelére ösztönözheti az embert: ilyenek lehetnek például szerelmes vagy egyéb versek írása, tudományos eredmények, sportteljesítmények, politikai, hadvezéri si­

kerek stb. Freud ez utóbbi nézeteit meglehetősen zokon vették a marxista gondolkodók, mivel ezzel szerintük a tudós belekontárkodott történelem-magyarázó elveikbe. A diamat tanítása értelmében ugyanis a történelmi, kulturális és tudományos haladást nem egy-egy kimagasló szellemi képességű ember teljesítménye, hanem a termelőerők és a termelési vi­

szonyok kedvező alakulása hozza létre. Ezenkívül más kivetnivalót is találnak a marxista gondolkodók a freudizmusban, amire későbbi filozófiai tanulmányaink során még vissza­

térünk. Mindezek eredményeképpen a freudizmust a diamat teljes egészében elutasítja.

A pszichoanalízis filozófiai jelentőségét egyébként maga Freud is felismerte, az irány­

zat színrelépését pedig a tudományos materializmus megállíthatatlan diadalaként értékel­

te. A kopernikuszi világkép szerinte bebizonyította, hogy a Föld nem a Világegyetem kö­

zéppontja, a darwinizmus azt, hogy az ember nem az állatvilág ura, a pszichoanalízis pe­

dig arra mutat rá, hogy a tudatos én „nem úr saját portáján”.

Freud tanításából egyesek arra következtetnek, hogy a szubjektum (1. a Jegyzeteket!) pontosan nem határozható meg. Maga Freud így ír erről: „...az, amit én-nek hívunk, az életben lényegében passzívan viselkedik”, mivel „ismeretlen és nem uralható hatalmak éltetnek bennünket”. ( E kérdéskört szokás az „én-azonosság problémájáéként is emle­

getni. Egy ezzel kapcsolatos nézet szerint az „én” tulajdonképpen nem is létezik.) A freudizmust egyesek az életfilozófia (1. fent!) irányzatához sorolják.

Freud főbb művei: Álomfejtés (Helikon Kiadó, Budapest, 1993); Bevezetés a pszicho­

analízisbe (Wien - Budapest, 1932); Az ősvalami és az én (Hatágú Síp Kiadó, Budapest, 1993); Pszichoanalízis (Kossuth Kiadó, Budapest, 1992).

Freud tanítványai közül sokan értek el kimagasló eredményeket a pszichoanalízis to­

vábbfejlesztése területén. így Alfred Adler (1870-1937) a mélylélektanból kiindulva az ér­

vényesülési törekvést tette meg individuálpszichológia nevű irányzatának alapjává. Sze­

rinte a csökkentértéküségi érzést a család, iskola, munkahely okozza, ami ellen az egyén kompenzációval (pl. ,,hobby”-kkal), olykor túlkompenzációval védekezik. Carl Gustav Jung (1875-1961) az általa komplex pszichológiának nevezett irányzatban a tudattalan f i ­ logenetikus (1. a Jegyzeteket!) őstapasztalattal magyarázza a lelki jelenségeket. Végül a harmadik nevezetes Freud-tanítvány, Szondi Lipót (1893-1986) kidolgozott egy, a szimpá­

tián és antipátián alapuló vizsgálati módszert (Szondi-teszt), melynek segítségével megál­

lapítható, hogy a páciens milyen lelki betegségben szenved. Szondi Lipótnak ezenkívül oroszlánrésze van a magyar gyógypedagógus-képzés megszervezésében és létrehozásában.

Kérdések - Mi az életfilozófia?

- Hogyan osztályozza Dilthey a tudományokat? Soroljon fel más tudományosztályo­

zásokat is!

- M i a döntő különbség a természettudományok és a szellemtudományok között Dilthey szerint?

- Mit nevez Dilthey világnézetnek (világszemléletnek) és hogyan osztályozza a z o k a t?

- Hány kultúrát különböztet meg Spengler? Soroljon fel néhányat közülük!

- Mihez hasonlítja Spengler a kultúrákat?

- Mit nevez Spengler civilizációnak?

- Milyen jelei vannak egy kultúra hanyatlásának Spengler szerint?

- Mi okozza a nyugati civilizáció válságát a) Ortega, illetve

b) Hamvas Béla szerint?

F áy L ászló: R endhagyó fílozófiaóra III.

- Hogyan kerülhetjük el a nyugati civilizáció pusztulását Ortega szerint?

- M ilyen jövőt jósol McLuhan az írásbeliségnek?

- Mi hozta létre a nacionalizmust és milyen sors vár rá McLuhan szerint?

- Mi az a világfalu?

- Mi az entrópia?

- Mi a fejlődés lényege Teilhard szerint?

- Mi volt a célja Teilhard filozófiai munkásságának?

- Milyen módszert alkalmazott Teilhard filozófiai munkáinál?

- Miben áll az akaratszabadság problémája?

- Melyik gondolkodónál találkozunk fatalista nézetekkel?

- Foglalja össze a fikcionalizmus tanításának lényegét!

- Miben áll az én-azonosság problémája?

- Mit tekint döntőnek Freud a személyiség kialakulása szempontjából?

- Hányféle én határozza meg cselekedeteinket Freud szerint? Sorolja fel ezeket és jel­

lemezze a szerepüket!

- Mi az elfojtás?

- Mi a kisebbrendűségi érzés?

- Mi az Ödipusz-komplexus?

- Mi a szublimáció?

- Mivel magyarázza a történelem fejlődését a) a dialektikus materializmus;

b) a freudizmus?

- Mit értünk a „katedrafilozófia” elnevezésen? Melyik irányzat hívei határolják el ma­

gukat a katedrafilozófiától és milyen indokolással? Hogyan reagálnak erre a katedrafilo- zófusok?

- Mi a Vízöntő kor? (L. a Jegyzeteket is!)

- Mi a hermeneutika? Melyik filozófiai irányzat hívei a) fogadják, illetve

b) utasítják el

a hermeneutikai módszert? (L. a Jegyzeteket is!)

Jegyzetek

analóg: hasonló, megfelelő.

analógia: hasonlóság, megfelelőség; különböző tárgyak és jelenségek megegyezése számos jelben. (Például a hasonló háromszögek megfelelő szögei megegyeznek. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy a hasonló háromszögek kö­

zött analógia áll fenn.)

Kant szerint az analógia, akárcsak az indukció, a megismerési folyamat nélkülözhetetlen eszköze. Mivel azon­

ban az analógia csak empirikus, azaz tapasztalaton alapuló és nem logikai bizonyosságot ad, használatánál nagyfokú elővigyázatosságra van szükség.

Az ún. analógiás bizonyítás alkalmazásával valamely egyedi tárgyról vagy jelenségről más, hozzá hasonló tárgyra vagy jelenségre lehet következtetni. Ha azonban nem járunk el kellő gondossággal, könnyen tévedésbe eshetünk analógiás következtetésünk során. Például ha a hasonló háromszögekre vonatkozó fent említett tételt analógiás következtetéssel a négyszögekre alkalmazzuk, súlyos hibát követünk el, ugyanis azok a négyszögek, melyek szögei megegyeznek, nem feltétlenül hasonlók. (Pl. a négyzet és a téglalap nem hasonló, bár a szögeik megegyeznek.)

Az analógiás következtetés hibáira mutatott rá tréfás formában Robert Musil, 20. századi német író és gondol­

kodó: „Vannak sárga lepkék és vannak sárga kínaiak. így azt mondhatjuk, hogy egy ilyen lepke nem más, mint közép-európai, szárnyas törpekínai.”

antropológia: a. m. embertan

a posteriori: az „a priori” ellentéte. A kifejezést első ízben Arisztotelész használta a „későbbi” (hüszteron) fo­

galmának megjelölésére, melynek latin megfelelője az a posteriori elnevezés; ebben a formában a skolasztikus filozófiai is átvette. Szélesebb körű elterjedése Kantnak köszönhető, aki a tapasztalaton alapuló ismeret vagy fogalom megjelölésére használta.

Fáy László: R endhagyó filo zó fiaó ra III.

a priori: a. m. eleve. A kifejezést először Arisztotelész használta (proteron), majd ennek latin megfelelőjét (a priori) a skolasztikus filozófia is átvette. Elterjedése ugyancsak Kantnak köszönhető, aki a tapasztalatot meg­

előző, velünk született, az emberben eleve meglevő ismeret vagy fogalom megjelölésére használta. Szerinte a tér, idő és okság elve „a priori” kategóriák. Ellentéte az „a posteriori”, I. ott!

biogenetikai alaptörvény: azt mondja ki, hogy az élőlények egyedi fejlődése (ontogenezis) nem egyéb, mint a törzs fejlődésének (filogenezis) gyors megismétlése. Ez más szóval azt jelenti, hogy az egyén átmegy mindazo­

kon a fejlődési fokozatokon, amelyeken a törzs átment. Ennek során például az emberi magzatnak méhen be­

lüli fejlődése során egy ideig tüdő helyett kopoltyúja van. E tételt Ernst Haeckel (1834—1919) német biológus állította fel, egyesek pedig (pl. Binet, 1857-1911) az ember szellemi fejlődésére is átvitték. Eszerint a kisgyer­

mek szellemi fejlődésének iránya megegyezik az egész emberiség szellemi fejlődésének irányával. Például az ősember barlangrajzai nagyfokú hasonlóságot mutatnak a kisgyermekek rajzaival stb. (E kérdéskörrel az ún.

fejlődéslélektan nevű tudományág foglalkozik részletesen.)

biologizmus: a biológia szemléletmódjának alkalmazása más tudományokban.

civilizáció: a szellemivel szembeállított anyagi-technikai kultúra.

dialektika: Szókratész szerint a párbeszéd és vitatkozás művészete a fogalmak tisztázása céljából. Platón sze­

rint a dialektika a legfőbb tudomány, a dolgok lényegének megismerésére szolgáló eljárás. Kant a dialektikán látszatfilozofálást értett, mely a tapasztalatra való támaszkodás nélkül akar ismeretekhez jutni. Hegel szerint a dialektika a gondolkodás természetében rejlő törvényszerűségek alkalmazása, egyúttal maga ez a törvénysze­

rűség. Marx és Engels szerint a dialektika alapgondolata az, hogy a világot nem kész dolgok összességeként kell felfogni, hanem folyamatnak kell tekinteni.

epigon: valamely nagy művész csekély tehetségű utánzója.

entrópia: a rendezetlenség mértéke. Ha egy lakóházzal nem törődünk, mindent belep a por, a piszok. A búto­

rok elkorhadnak, a ház összedől. Lassanként minden egyforma (homogén) lesz, mint a víz, vagy a levegő. Ez az egyöntetűsödési (homogenizálódási) folyamat az entrópianövekedés tételének a következménye, amely azt mondja ki, hogy magárahagyott, zárt rendszerben az entrópia nő, vagy nem változik, csökkentése azonban csak energiabefektetés árán lehetséges. (Ha el akarjuk kerülni az entrópia növekedését, az előbbi példánál maradva a lakást rendszeresen takarítani, az elhasználódott berendezést pedig javítani, karbantartani, felújítani kell.) Mivel az entrópianövekedés tételében döntő szerepe van a zártságnak, egyesek azon az alapon vitatják a Világ- egyetemre való alkalmazhatóságát, hogy az utóbbi szerintük „nem zárt rendszer”. E vitatott kérdéssel a tan­

könyv Fizika és filozófia című fejezetében foglalkozunk részletesen.

Fermat-elv: kimondja, hogy a fény két pont között olyan úton terjed, amelyet a legrövidebb idő alatt tesz meg.

A Fermat-elvből a geometriai optika valamennyi törvénye (fényvisszaverődés, fénytörés stb.) levezethető. Pél­

dául egy egyenes ugyanazon oldalán fekvő két pont egyikéből az egyenes érintésével a legrövidebb idő alatt úgy juthatunk el a másik pontba, ha úgy haladunk, hogy az első pontból az egyenesig vezető út ugyanakkora szöget zárjon be az egyenessel, mint a másik pontba vezető út. Vagyis a beesési szög (mely az egyenessel be­

zárt szög kiegészítő szöge) egyenlő a visszaverődési szöggel. Ez pedig éppen a fényvisszaverődés törvénye. A szóban forgó elvet Pierre Fermat (1601-1665) francia matematikusról nevezték el.

filogenezis: 1. biogenetikai alaptörvény!

fiziognomika: a. m. arckifejezéstan. Arisztotelész óta számosán törekednek arra, hogy az ember arcából, illet­

ve arckifejezéséből jellemére, valamint kedélyállapotára következtessenek. E cél tűzi ki a fiziognomika (fiziognómia=arc, arckifejezés).

hermeneutika: az értelmezés elmélete és gyakorlata. Az elnevezést egyesek a hermeneuein (= tolmácsolni) gö­

rög szóból, míg mások Hermész nevéből származtatják, mivel utóbbi a görög istenek hírnökeként egyúttal köz­

vetítő szerepét is betöltött az Olimposz halhatatlan lakói és a halandó emberek között.

A hermeneutika alapjait sokak szerint Arisztotelész (i. e. 384-322) rakta le szövegmagyarázataival, később azonban ez az elnevezés főleg a bibliakritika tudományának megjelölésére szolgált. Schleiermacher (1768-1834), Dilthey, Heidegger (1889-1976), Gadamer (sz. 1900-ban) és Ricoeur (sz. 1913-ban) munkássá­

ga nyomán azután a hermeneutika olyan filozófiai módszerré fejlődött, mely a fenti gondolkodók szerint a hu­

mán tudományokban (főleg az irodalomtudományban) is sikeresen alkalmazható.

Mivel néhány kijelentés értelme gyakran megváltozik, ha más nyelven vagy más társadalmi helyzetű egyén szájából hangzik el (például régebben egyes vidékeken az alacsonyabb iskolai végzettségű emberek a „taxi”

szót személyautó értelemben használták; a fordítás közben keletkezett félreértésekre pedig tanulságos példát találhatunk Karinthy Frigyes így írtok ti című könyvében) szükségessé vált egy olyan módszer kialakítása, melynek segítségével az efféle hibák vagy félreértések lehetőleg kiküszöbölhetők. A hermeneutika ezt a célt kívánja szolgálni.

Maga a módszer elsősorban a nyelvészetre és a történettudományra támaszkodik, de jó adag találékonyságra is nagy szüksége van annak, aki alkalmazásával próbálkozik.

Akkor szoktuk mondani, hogy „megértünk” valakit, ha sikerül belehelyezkednünk az illető lelkivilágába, ha az

„ő fejével tudunk gondolkodni”. Nagyjából így játszódik le egy nehezen értelmezhető szöveg megértése is a hermeneutika tanítása szerint. Először csak sejtjük, hogy miről van szó: mi volt az alkotó szándéka, mit is akart kifejezni tulajdonképpen, majd ezt a „hipotézisünket” összehasonlítjuk további, idevágó ismereteinkkel. Példa:

Egy forgalmas áruházban keservesen zokogó kisgyermeket pillantunk meg. Átérezzük helyzetét, megsajnáljuk,