A hatékonyság időbeli változásának mérési problémái

MÓDSZERTANI TANULMÁNYOK

A HATÉKONYSÁG lDÓBELl VÁLTOZÁSÁNAK MÉRÉSI PROBLEMÁI

DR. DRECHSLER LÁSZLÓ

A hatékonyság1 változása mérésének fontosságát aligha szükséges indokolni.

Arról viszont érdemes elmélkedni, miért van az, hogy mind hazánkban, mind a többi szocialista országban ez a feladat csak a legutolsó néhány évben került előtérbe.

A* hozamok és a ráfordítások arányát kifejező mutatószámokat már régóta alkal—

mazunk a gyakorlatban. Ezek a mutatók azonban —— egészen a legutóbbi időkig -—

nem voltak igazi hatékonysági mutatószámok. Mai szóhasználatunkkal élve, ezek parciális hatékonysági mutatók voltak, a hozamokat nem az összes ráfordításhoz, hanem csak egy bizonyos rófordításfajtához viszonyítottuk. lgy mértünk termelékeny—

séget (hozom/munkaidő-ráfordítás), eszközhatékonyságot (hozam/átlagos eszközál—

lomány), s még néhány más hasonló mutatót alkalmaztunk.

Nehéz volna megmondani. miért csak parciális hatékonysági mutatókat számí- tottunk. Az egyik ok minden valószínűség szerint az lehetett. hogy — tudatosan vagy esetleg nem is annyira tudatosan — azt feltételeztük, hogy ha minden erőforráshoz (ráfordításhoz) viszonyítjuk a hozamot (külön-külön, az egyes parciális mutatókkal), ezzel lényegében ugyanahhoz a képhez jutunk, mint amit az összes hozam és az összes ráfordítás arányával kapnánk. Mint látni fogjuk. ez nincs egészen így. Annak is szerepe lehetett azonban. hogy nem voltak eléggé tisztázottak azok a kérdések.

hogy lehet—e, és hogyan lehet a különböző erőforrásokat (a munkát és az eszközö—

ket) közös nevezőre hozni.

Sokkal könnyebb viszont arra a kérdésre válaszolni, miért nem bizonyult kielé—

gítőnek (: korábbi gyakorlat. miért kellett mégis erőfeszítéseket tennünk annak ér- dekében. hogy a parciális mutatók mellett tulajdonképpeni (komplex) hatékonysági mutatókkal is vizsgálni tudjuk az időbeni változásokat. Természetesen ebben szere—

pet játszott az a felismerés is, amely ma már szinte közhelyszerűen hangzik, oly so- kat hivatkozunk rá, hogy fejlődésünk olyan szakaszába értünk, amelyben csakis a hatékonyság növelésével juthatunk előre. Az itt vizsgálandó kérdések szempontjából azonban nem ezt tartom a fontosabbnak. hanem azt: világossá vált, hogy ebben a vonatkozásban a sok parciális mutató nem nyújtja ugyanazt a képet, amit a tulaj—

donképpeni hatékonysági mutató adhat.

A szokványos kép, amit kaptunk, a legtöbb esetben az volt, hogy a munka ter- melékenysége emelkedett, az eszközhatékonyság pedig csökkent. Összességében

1 A hatékonyság kifejezést nem értelmezik egységesen Magyarországon. Egyes szerzők a hatékonyság.

gazdasági hatékonyság. gazdaságosság között lényeges különbséget tesznek, a szélesebb háttérfogalomtól a szűkebb, mérhető mutatók felé haladva. A jelen tanulmány - az Állami Tervbizottság hivatalos anyagainak szóhasználatával összhangban — nem tesz ilyen megkülönböztetést, magukat a mérhető mutatószámokat is hatékonyságnak nevezve.

492 DR. DRECHSLER LÁSZLÓ

azonban nem lehetett ennek alapján megmondani, hogy javult—e a hatékonyság.

vagy romlott. előbbre jutottunk, vagy sem. Mégcsak arra sem kaptunk ilyen eset-

ben választ. hogy egyáltalán van-e valami hiányolni való: az eszközhatékonyság csökkenésének ugyanis van egy természetes tényezője is, az. hogy a fejlődés bizo- nyos szakaszán az eszköz veszi át bizonyos mértékig a munka szerepét. Ha ezért és csakis ezért csökken az eszközhatékonyság, ez nem tekinthető negativ jelenség—

nek, mert ezt bőven kompenzálja a termelékenység emelkedése. Ha csak parciális mutatókat számítunk (komplex hatékonysági mutatót nem) nem tudjuk meg, ez volt—e a helyzet az adott esetben. vagy tényleg vannak hiányolni valók.

Egyidejűleg kezdtünk valamilyen megoldást is találni arra, hogy miként hozzuk közös nevezőre a munkaráfordítást és az eszközráfordítást. ami elengedhetetlen a komplex mutató meghatározásához. Az első kimondottan hatékonyságdinamika- mérési számításokkal2 már az 1970-es évek elején találkozhatunk. ezeket a számí—

tásokat azután 1977—ben az Állami Tervbizottság egyik határozata Magyarországon

hivatalos rangra emelte.

E tanulmány keretében a (komplex) hatékonyság dinamikájának mérési prob- lémáival foglalkozom. A terjedelem korlátaimiatt mondanivalómat két szempontból

is korlátoznom kell.

Egyrészt arra kell felhívnom a figyelmet, hogy itt csak a hatékonyság időbeli változásának vizsgálatával foglalkozom, s nem térek ki a különböző variánsok ha—

tékonyságának összehasonlítási problémáira (a ,,döntéselőkészitő" hatékonysági számításokra). Erről már csak azért is érdemes volt említést tenni, mert a hatékony—

sági számítások funkcióit a hazai gyakorlatban néha nagyon leegyszerűsítik: úgy vélik, ha megfelelően mérik a hatékonyság dinamikáját. ezzel a hatékonysági szá-

mításokkal kapcsolatos minden feladatnak eleget tesznek.

A másik korlátozást az képezi. hogy e tanulmány keretében lényegében csak makroökonómiai szinten foglalkozom a hatékonyság időbeli változásának mérésével,

a mikroökonómiai. vállalati szinten felmerülő problémákat csak futólag érintem.

Semmiképpen sem becsülöm le ez utóbbi problémák fontosságát, mondanivalómat azonban korlátoznom kellett, s úgy gondolom, hogy a makroökonómiai mérés kér- déseinek tisztázása hozzájárulhat a mikroszinten történő hatékonysági vizsgálatok

problémáinak megoldásához.

A HOZAM KIFEJEZÉSE

A hatékonysági mutató általános formáját tekintve a hozam és a ráfordítás ará- nyát fejezi ki. A mutató tartalma, tulajdonságai tehát jelentős mértékben függenek attól. hogy a hozamot miben fejezzük ki.

Makroszinten erre a célra csak valamilyen értékben kifejezett mutatószám jöhet számításba. Természetes mértékegységben vagy normaóra egységben nem lehet az egész népgazdaság (vagy akár egy—egy ágazat) gazdálkodásának eredményét ösz-

szesíteni.

Értékbeni mutatószám is sok van. s ezek nem egyformán alkalmasak a haté-

konyság mérésére,

A következő kérdéseket kell ezzel kapcsolatban megvizsgálnunk:

a) Milyen értékelemeket tartalmazzon a választott mutatószám?

b) Milyen körre vonatkozzék a választott hozammutató?

c) Milyen árakon fejezzük ki az értéket?

2 Elsősorban a Központi Statisztikai Hivatal lparstatisztikai főosztályának és Gazdaságkutató intézetének egyes tanulmányairól kell itt említést tenni.

A HATEKO NYSÁG MÉRÉSE 493

A) A hozammutatók értékelemek szerinti tartalma

A legjobb kiindulást itt a marxi értékelemek szerinti bontás szolgáltatja. A ter- mék értéke a c-l-v—l—m elemek összege. ezt a maga egészében bruttó termelési ér- téknek nevezzük. Ha ebből kihagyjuk az átvitt értéket. a c—t, akkor a létrehozott új értéket. a v—l—m-et, azaz a nettó termelési értéket kapjuk. Az m elem önmagában

pedig a tiszta jövedelem értékét adja.

Ezt az első megközelítést némiképpen finomíthatjuk. Először is a bruttó termelési értéknek két fokozatát különböztethetjük meg egymástól: a halmozott bruttó terme-—

lést (például a társadalmi terméket. amelynek értékében ugyanazon termék értéke többször is szerepelhet) és a halmozatlan bruttó termelést (például a halmozatlan társadalmi terméket vagy másnéven társadalmi végterméket). Másodszor. a bruttó és a nettó érték között egy közbülső fokozatot is megkülönböztethetünk, amit félnet—

tó termelési értéknek nevezhetünk. Ez a mutató az új érték (v—l—m) mellett tartalmaz- za az átvitt érték (a c) egyik részét, az állóeszközök értékcsökkenési leírását (amor- tizációt), de a másik részét. a folyó termelőfelhosználást nem. Más oldalról nézve.

a félnettó mutatószámhoz úgy jutunk, hogy a bruttó termelésből nem az egész c elemet, hanem csak a folyó termelő felhasználást vonjuk le. Legközismertebb pél- dája a lélnettó mutatószámnak a hozzáadott érték (a tőkés országok számlarendsze—

rében a GDP). Végül a harmadik finomítás az, hogy az m elemen belül is megkü—

lönböztetünk egy alkategóriát. a nyereséget (kizárva tehát a tiszta jövedelem másik részét. a központosított tiszta jövedelmet).

Sematikusan ábrázolva az egyes értékemeleket, illetve a belőlük képzett muta—

tószámokat. a következő összefüggések tárulnak elénk:

Közponosított Halmozádást nem t Halmozódást

NYe'eSég tiszta Bérek Amortizáció okozo okozó

Jovedelem folyó termelő felhasználás

ml l "72 ! V ] Ci l Cz Ca

*** l

i c

Az egyes mutatók:

nyereség (mi)

tiszta jövedelem (ml—l-m2 : m) nettó termelés (v—l—m)

félnettó termelés (v—l—m—l—cll

halmazatlan bruttó termelés (v—l—m—l—ci—l—cz)

halmozott bruttó termelés (v—l—m-l—Ci—l—Cz—l—Cg : c—l—v—i—m)

Melyek az alkalmasabb, s melyek a kevésbé alkalmas kategóriák a hozam ki-

fejezésére a hatékonyság mérésénél? E kérdésre nem lehet mindentől elvonatkoz-

tatott választ adni. mert a hozam jó vagy rossz tulajdonságai azon is múlnak, hogy miként fejezzük ki a ráfordításokat. Félszemmel ezért már előrepillantva a hatékony- sági mutató nevezőjére (amelynél, mint látni fogjuk. általában az élőmunka—ráfor-

dításokat és a tőkeráfordításokat hozzuk közös nevezőre), a következő általános meg-

állapításokat tehetjük.

a) A bruttó mutatók kevésbé alkalmasak a hatékonyság mérésére. mint a nettó mutatók. A halmozott bruttó termelés éppen halmozottsága miatt. de a halmozatlan bruttó termelés is növekedhet olyan tényezők hatására. amelyek nem jelentenek va-

lóságos hatékonyságváltozást (például több importanyag—felhasználással és csakis ezzel elért nagyobb érték).

b) A félnettó mutatók is kevésbé alkalmasak a hatékonyság mérésére. mint a nettó mutatók. mert az amortizáció is átvitt érték, nem az adott időszak termelő—

folyamatának eredménye. Ha például, egyik időszakról a másikra semmi más nem történt, csak az. hogy új gépeket állítottak üzembe, aminek eredményeképpen a ter- melés értéke is emelkedett. de kisebb mértékben, mint amilyen a gépek elhaszná- lódásának (amortizációjának) növekménye volt. aligha lehet vitatni, hogy a haté- konyság itt nem emelkedett. hanem csökkent. A nettó termelés alapján történő haté—

konyságmérés ezt helyesen is tükrözi, a félnettó alapon történő mérés azonban ja—

vulást mutathat, mert a hozzáadott érték növekedett, a munkaráfordítások nem vál—

toztak. a tőkeráfordítások (eszközlekötés) nagyobbak lettek ugyan. de esetleg csak olyan mértékben, amennyire az összes ráfordítás növekedésének aránya alatta ma—

rad a hozzáadott érték növekedési arányának.

c) A nettó termelés és a tiszta jövedelem vagy a nyereség összevetésekor nem volna helyes a kérdést úgy feltenni, melyik a jobb a hatékonyság mérésére. A lé- nyeges megválaszolandó kérdés itt az, kinek a szempontjából, más szóval milyen szemléletben akarjuk a hatékonyságot vizsgálni. Óssznépgazdasági szempontból — amiben benne van a népgazdaság mint vállalkozó és a népgazdaság mint a létre- hozott eredmény felhasználója (fogyasztója) is — a nettó termelés alapján történő mérés adja a helyes választ. Ha például azonos ráfordítás mellett nőtt a nemzeti jövedelem. akkor népgazdasági szempontból nőtt a hatékonyság függetlenül attól, hogy miként változott (: megoszlás a v és az m között, például attól. hogy az m ér- téke esetleg csökkent.

Ha viszont a népgazdaság mint vállalkozó szempontjából vizsgáljuk a hatékony- ságot. akkor a tiszta jövedelem (m) alapján történő mérés a helyesebb. Ha ceteris paribus az m csökken. akkor a népgazdaság mint vállalkozó rosszabb helyzetbe ke—

rül még akkor is, ha a v növekedése ezt kompenzálja.

Végül, ha a vállalatok szempontjából vizsgáljuk a hatékonyság alakulását, vagy—

is ha a számítás népgazdasági szintű ugyan. de vállalati szemléletű. akkor a nye- reség alapján történő mérés a legalkalmasabb.

Egyelőre még ne mondjuk ki a végső szót. melyik tipusú mutató mellett fogla—

lunk állást. Ehhez figyelembe kell venni azt is. amit az árakkal, árváltozásokkal kap- csolatban e fejezet C pontjában fejtek ki részletesebben.

B) A számításba veendő tevékenységek köre

Ismeretes, hogy hazai tervezési és statisztikai gyakorlatunkban a felölelt tevé—

kenységek körét tekintve kétféle termelési mutatókat alkalmazunk: anyagi termelésre vonatkozó mutatókat (például nemzeti jövedelem) és szélesebb tartalmú (nem anyagi szolgáltatásokat is felölelő) mutatókat (például nettó nemzeti termelés). lsmeretes az is. hogy a szélesebb tartalmú mutatók bevezetését sok vita előzte meg. s az alkal- mazásukkal kapcsolatos véleménykülönbségek ma sem jelentéktelenek. Nekünk most arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy a hatékonyság mérésére melyik típusú mu- tató alkalmasabb, az anyagi termelésre vonatkozó vagy a szélesebb tartalmú mu- tató.

Előre szeretném bocsátani — s ezt azok. akik korábbi munkáimat ismerik, nyil- ván nem vonják kétségbe —. sohasem elleneztem a szélesebb tartalmú mutatók be—

vezetését. Ma is azt vallom. hogy általában a termelés, a gazdasági fejlettség mé- réséhez ezek a mutatók hasznos szolgálatokat nyújtanak. Ami azonban a hatékony—

A HATÉKONYSÁG MÉRESE 495

ság mérését illeti, itt határozottan az anyagi tartalmú mutatók mellett vagyok, s ke—

véssé tartom jónak a szélesebb tartalmú mutatók alapján történő hatékonysági szá- mításokat.

Nem azért ellenzem a szélesebb tartalmú mutatók alkalmazását, mert azokban nem anyagi elemek is vannak, hanem azért, mert a nem anyagi szolgáltatások leg- nagyobb része (egészségügy, oktatás, közigazgatás. védelem) nem árujellegű, s itt nincsenek meg a hatékonyság mérésének a feltételei. A nem árujellegű tételeknél a hozamot nem tudjuk hozamkén't mérni (ezek a szolgáltatások nem kerülnek értéke- sítésre. itt tehát nem tehetjük meg azt, amit az árutermelő szférában, hogy lényegé- ben az árbevétellel vesszük egyenlőnek a bruttó termelést); a statisztika itt nem tud mást tenni. mint azt, hogy a hozamot a ráfordításokkal veszi egyenlőnek, vagyis azt feltételezi, hogy minden nem árujellegű szolgáltatás annyit ér, mint amennyit költöt-

tünk rá.

Márpedig. ha ez így van, akkor semmi értelme az így kapott hozamot elosztani a ráfordításokkal. mert csak azt kapjuk vissza. ami a priori fel'tételezésünk volt. Azt talán kevesen vitatják, hogy a nem árujellegű szférára önmagára vonatkozóan nem volna sok értelme az ilyesfajta hatékonysági számításoknak, amikor azonban a két szférát összevonjuk, meglepő. hogy sokan nem érzékelik ezt a hátrányt. s kiállnak a szélesebb tartalmú mutatók alapján történő hatékonysági számítások mellett.

C) Az árakkal kapcsolatos kérdések

Az egyik tisztázandó kérdés az. hogy vajon a hatékonysági számításokat való- ságos árakon (a tranzakciók tényleges lebonyolítási árain) vagy valamilyen imputált árakon (például bizonyos tiszta jövedelmi elemektől — adóktól. szubvencióktól stb.

— megtisztított árakon vagy belföldi tranzakciókat is külkereskedelmi árakon értékel- ve) célszerű—e végezni.

A hatékonyság dinamikájának mérésére — különösen, ha az makroszinten tör—

ténik — a valóságos árak alkalmazása a célszerű. Nemcsak azért. mert másra aligha volna lehetőség (lehetetlennek látszik például a nemzeti jövedelemnek vagy valami—

lyen más hasonló mutatószómnak külkereskedelmi árakon való meghatározása).

hanem azért is. mert az árrendszer aránytalanságai, torzításoi a hatékonyság idő—

beli változásának mérésénél csak viszonylag kisebb zavarokat okoznak (minthogy az egyes összehasonlított időszakokban a torzítások megközelítően azonos mértékűek, s igy nagyjából kiegyenlítik egymást). Nem tartozik szorosan a témánkhoz. de meg—

emlitem: más a helyzet a döntéselőkészítő hatékonysági számításoknál. például kü- lönböző beruházások hatékonyságának összehasonlításánál. Itt az árrendszer arány—

talanságai (például bizonyos termékek nagymértékű szubvencionálása) már nagy torzításokat okozhatnak. Ezért az ilyen hatékonysági számításoknál (például az ún.

D mutatónál) imputált árakat is alkalmazunk (belföldi eladásokat, vételeket is kül—

kereskedelmi árakon értékelünk).

Az árakkal kapcsolatos másik fontos eldöntendő kérdés: kifejezésre jusson—e a hatékonyság indexeiben az árak változása vagy sem. Kiélezve a problémát: ha egyik évről a másikra semmi más nem történt, csak az árak változtak, változott—e (:

hatékonyság?

A kérdésre nem lehet egyszerű választ adni. Pedig itt sokszor vagyunk hajlamo—

sak leegyszerűsíteni a problémát. Tervezési, statisztikai gyakorlatunkban hozzászok- tunk egy kettősséghez: mérni vagy folyó. vagy összehasonlító (változatlan) áron le- hét: vagy benne hagyjuk teljesen az árváltozást mérésünk eredményében, vagy ki- szűrjük abból teljesen. Valamilyen közbülső harmadik megoldásra nem szoktunk

gondolni. Az ilyen leegyszerűsítés más területeken. például gazdasági fejlődésünk ütemének mérésénél is jelentős problémákat okoz (úgy, hogy ezt a kérdést mint a statisztika és a tervezés általános módszertani tételét is érdemes felülvizsgálni); a hatékonyság mérésénél azonban kifejezetten elégtelennek látszik a csak folyó áron vagy csak összehasonlító áron való mérés.

Kezdjük azzal, hogy folyó áron nem lehet jól mérni a hatékonyság változását.

Ezt egyébként senki sem állitja. úgy hogy itt nincs kivel vitatkoznom. Az árak inflá- ciós tényezők következtében is változnak. ennek pedig semmi köze a hatékonyság változáshoz. Ha egyik évről a másikra semmi más nem történik. csak minden ár két—

szeresére növekszik, s ennek következtében a hatékonysági mutató is duplájára

emelkedik, teljesen nyilvánvaló: a hatékonyság nem változott.

Ebből önkéntelenül támad az a gondolat. akkor az árváltozások hatását ki kell szűrni, ennek pedig van egy régi receptje: a számítást összehasonlító áron kell végezni, amit vagy úgy érünk el, hogy eredetileg is ,,változatlan" (minden időszak—

ban ugyanazon) árakkal szorozzuk meg a menyiségeket. vagy pedig/úgy, hogy első lépésben folyó árakon végezzük a számítást, majd a folyó áras értékekből ár—

indexszel deflálva kiszűrjük az árváltozás hatását. A gyakorlat mintha teljesen ennek a gondolatnak a talaján állna, a hatékonysági indexek számítása szinte kizárólag

összehasonlító árak alapján történik, alig találunk kivételeket. Nemcsok nálunk.

hanem más szocialista országban sem.

El kell ismernem. az így történő mérésnek van létjogosultsága. Nem azt kifogá—

solom, hogy így számítunk hatékonysági indexeket. hanem azt. hogy csak így szó- moljuk azokat. Helyes, hogy vannak olyan indexeink, amelyekből minden árváltozást kiszűrünk, amelyek azt fejezik ki. hogy ha semmiféle árváltozás nem következett vol- na be. akkor -— a gazdálkodás egyéb eredményei következtében — hogyan változott volna a hozamnak a ráfordításokhoz viszonyított aránya. Talán még az is helyes, hogy az ilyen indexeknek adjuk az elemzésben az elsőbbséget, azért mert a fejlődés ütemének mérésénél (a nemzeti jövedelem indexénél) is azokat az indexeket állítjuk első helyre. amelyek minden árváltozást kikapcsolnak, s e tekintetben így van ez az egész világon.

Szükség van azonban olyan hatékonysági indexekre is, amelyek bizonyos fajta árváltozások hatását tükrözik.

Nem csak inflációs jellegű árváltozások léteznek. Tételezzük fel, hogy egyik év- ről a másikra semmi más nem változott, csak exportált termékeinket sikerült maga- sabb árakon eladni. A ,,sikerült" szóval azt akarom kifejezésre juttatni, hogy itt nem az általános árszínvonal emelkedett. hanem úgy értük el az exportárak emelke- dését, hogy közben importáraink változatlanok maradtak; tételezzük fel. az egész azért következett be, mert jobb piaci munkát végeztünk. számunkra kedvezőbb pia—

cot találtunk. Változott-e a hatékonyság?

Meggyőződésem az, hogy igen. Vagy legalábbis az, hogy van jogunk a haté- konyságot olyan fogalomként is értelmezni, amelynél a fenti változás a mutató javu—

lásaként tükröződik. Ha ceteris paribus magasabb áron exportálunk, ez a népgaz—

daság szempontjából ugyanolyan hatású. mintha változatlan ráfordítások mellett többet termeltünk és exportáltunk volna; ez utóbbit pedig minden gondolkodás nélkül a hatékonyság emelkedésének minősítenénk. A nagyobb exportért többet tu- dunk importálni vagy csökkenteni tudjuk adósságainkat függetlenül attól. hogy ezt a nagyobb exportbevételt azzal értük el. hogy többet exportáltunk, vagy pedig azzal, hogy magasabb áron exportáltunk.

Ha exportárainkat csak úgy sikerülne növelni, hogy közben importáraink is ugyanolyan arányban emelkednek, s most az egyszerűség kedvéért tételezzük fel,

A HATÉKONVSAG MÉRÉSE

497

hogy exportunk ugyanannyi, mint importunk, ez nyilván nem volna hatékonyságjavu—

lás számunkra. Amit nyernénk a vámon, elveszítenénk a réven, az ilyen áremelkedés

a mi szempontunkból inflációs jellegűnek tekinthető. Számunkra népgazdaságunk

hatékonysága szempontjából az a lényeges, hogy exportáraink importárainkhoz ké—

pest hogyan változtak. Eljutottunk tehát a cserearány-változás (terms of trade) jól ismert fogalmához.

Mindazt, amit ezzel kapcsolatban elmondtam, abban (: következtetésben lehet—

ne összefoglalni, hogy olyan hatékonysági indexet is kell számítanunk, amely a cse- rearány—változások hatását is tartalmazza. Ez az index is először összehasonlító ára-

kon kerülne meghatározásra, de ezután a számlálót (a nemzeti jövedelmet) korri-

gáljuk (: cserearány—változás hatásával, hozzáadjuk a tárgyidőszak összehasonlító áron kifejezett nemzeti jövedelméhez a cserearány—változásból származó nyereséget,

illetve levonjuk ebből a cserearány-változásból származó veszteséget.

Olyan javaslatok, hogy ilyen indexeket is számítsunk a hatékonyság változá—

sának vizsgálatára, már évekkel ezelőtt is felmerültek, gyakorlati megvalósításuk azonban, úgy tűnik, valahol megrekedt. Érdemes lenne ezt a kérdést újra megvizs—

gálni. ,

Osszefoglalva az árváltozások kezelésével kapcsolatban mondottakat, olyan in- dexek számítását javasolom, amelyekből vagy teljesen kíszűrjük az árváltozások ha—

tását, vagy pedig az általános árszínvonal-változás hatását szűrjük ki, a cserearány-

változás (árarányváltozás) hatását azonban benne hagyjuk. Mindkét megoldásnál szükség van az árindexekkel történő ,,deflálásokra". Itt az ideje ezért, hogy vissza-

térjek egy korábban nem teljesen lezárt témánkhoz: a különböző hozammutatók nem egyformán jól deflálhatók, s ezt is figyelembe kell venni, amikor ennek vagy annak a mutatónak az alkalmazása mellett állást foglalunk.

Legjobban deflálhatók a bruttó termelési értékek. Itt az árváltozások kiszűré- sének régi hagyományai vannak. A nettó termelési értéknél az árváltozások kiszű- résére a ,,tripla deflációra" van szükség. azaz külön kell deflálni a bruttó termelést, a folyó termelő felhasználást és az amortizációt. Ha ez a feladat nehezebb is, meg—

oldható, s rendszeresen szoktunk is ilyen számításokat végezni. Amit itt megjegyezni érdemes. az az, hogy a .,tripla deflációban" több a feltételezés. mint a szimpla def- lációban, így több a hibaforrás is. Az indexszámítás belső ellentmondásai itt éle- sebben jelentkeznek. mint a bruttó termelés árváltozásainak kiszűrésénél. A félnettó termelés ,,dupla deflációjára" nagyjából ugyanazt lehet elmondani, mint amit a nettó termelésre vonatkozóan: az egyetlen különbség az, hogy itt nincs szükség az amortizáció árváltozásának kiszűrésére.

Teljességgel más a helyzet a tiszta jövedelem és a nyereség mutatószámainál.

Ezeknek nincs .,saját" deflá'toruk (a nyereségnél például nem lehet árelemeket és mennyiségi elemeket megkülönböztetni egymástól). legfeljebb csak valamilyen ,,köl—

csönvett" deflátorral lehetne itt az árváltozásokat kiszűrni.3 Ennek azonban egyelőre még nem dolgoztuk ki a módszerét, s tény az. hogy gyakorlatunkban nem fordulnak

elő összehasonlító (változatlan) áras tiszta jövedelem vagy nyereség mutatók.

Mennyiben módosítja mindez azt a képet, amit e fejezet első részében kap—

tunk? Egyrészt azzal, hogy bár továbbra is azt tartom, tartalmi szempontból a nettó termelés jobb a hatékonyság mérésére, mint a bruttó, el kell ismernem, bizonyos esetekben jobb deflólhatósága miatt célszerűbb a nettó termelés indexét a bruttó

termelés indexével közelíteni, mint közvetlenül számolni. Másrészt pedig azzal kell

3 A kölcsönvett deflátor alkalmazása nem teljesen idegen statisztikai gyakorlatunkban, (: lakosság jöve- delmeinek nincs például saját deflátora, mégis számítunk reáljövedelem-indexet, ..köcsönvéve" a lakosság fogyasztásának árindexét.

A Statisztikai Szemle

kiegészíteni a korábban mondottakat. hogy a tiszta jövedelem és a nyereség a haté-

konyság dinamikájának makroszinten történő mérésére deflálásuk hiánya vagy pon-

tosabban: deflálásuk meg nem oldottsága miatt nem jöhetnek számításba./*

Mindent összevetve, a hozam kifejezésére a hatékonyság dinamikájának méré—

sénél makroszinten a nemzeti jövedelem (az anyagi termelés ágaiban létrehozott nettó termelési érték) mutatószáma — mind az összehasonlító áras nemzeti jövede—

lem, mind a cserearány—változások hatásával korrigált összehasonlító áras nemzeti jövedelem — látszik a legalkalmasabbnak. Mindez azt is jelenti, hogy makroszinten

— legalábbis egyelőre — csak össznépgazdasági szemléletben tudunk hatékonysági

indexet számítani, népgazdasági vállalkozói vagy vállalati vállalkozói szemléletben nem.

A RÁFORDlTÁSOK KIFEJEZÉSE

A tulajdonképpeni (komplex) hatékonysági mutató éppen abban különbözik a

parciális mutatóktól. hogy nevezőjében nem egy-egy, hanem valamennyi erőforrás

felhasználása szerepel. Két kérdést kell ezzel kapcsolatban tisztázni: mit is kell ezen

a valamennyi erőforráson érteni. és hogyan lehet a különböző erőforrásokat közös

nevezőre hozni.

A) A számba veendő erőforrások köre

Erre a kérdésre megint csak nem lehet mindentől elvonatkoztatott általános választ adni. Az, hogy mi legyen a nevezőben, attól is függ, mi van a számlálóban.

Ha a számlálóban a bruttó termelés értéke szerepelne, a nevezőben is szere- pelnie kellene a c-nek. azaz az anyagfelhasználásnak, az energiafogyasztósnok és

az állóeszközök értékcsökkenési leírásának. hiszen a c-l—v-l—m létrehozásában e té-

telek is ráfordítások. Ha azonban a számlálóban a nettó termelés értéke szerepel, a (: elemei nem tekinthetők ráfordításoknak. minthogy az új érték létrehozásában nem vettek részt. A továbbiakban —- tekintettel arra. hogy hazánkban a nettó termelés alapján történő hatékonyságmérésnek van nagyobb szerepe — csak a v—l—m-hez

rendelendő ráfordítás kérdéseit tárgyalom.

Az új érték létrehozásának elsődleges erőforrása az élő munka. Az élőmuka—

ráfordításokat létszámmal (munkaidővel) vagy munkabérrel fejezhetjük ki. Elméletileg

a létszám alkalmazása volna indokoltabb. Mint említettem, a hatékonyság dinami-

káját csak népgazdasági szemléletben tudjuk mérni. s ebből a szempontból nézve

a ráfordított munkaidő változása a lényeges, nem pedig a kifizetett béreké. Ha pél-

dául egyik időszakról a másikra sem a hozam, sem a ráfordított munkaidő. sem az egyéb ráfordítások nem változtak, megváltozott azonban a kifizetett bérek összege (mert nőttek az átlagbérek), népgazdasági szemléletben a hatékonyságot változat- lannak kell tekintenünk: ugyanannyi ráfordítással. mint korábban ugyanannyi új értéket hoztunk létre, csupán az új érték elosztásának arányai (a v és az m között)

változtak meg.

A hazánkban alkalmazott komplex hatékonysági mutatónál mégis a bérek és nem a létszám vagy a munkaidő szerepel a nevezőben. Abban, hogy ezt a meg- oldást választottuk. minden bizonnyal az játszott döntő szerepet, hogy úgy ítéltük

meg. a béreket könyebb közös nevezőre hozni az eszközráfordításokkal, mint a lét- számot vagy a munkaidőt.

* Mindez nem Jelenti azt. mintha a tiszta jövedelemnek, a nyereségnek ne volna jefe'ntős szerepe a gazdasági elemzésekben. Ez azonban már sokkal inkább a jövedelmezőség témakörébe tartozik.

A HATÉKONYSÁG MÉRÉSE

499 Nem vétettünk-e ezzel a mutató számlálójának és nevezőjének összhangja el- len. nem kerültünk abba a helyzetbe, hogy a számláló (v—l—m) népgazdasági. a ne- vező pedig vállalkozói szemléletű? Jobban megvizsgálva a kérdést, kiderül. hogy nem. A nevezőben szereplő bér ugyanis itt nem saját szerepét játssza, hanem a lét- szám megszemélyesítője. Ez rögtön kiviláglik a hatékonysági index számításának sza- bályaiból. A tárgyidőszak mutatójában ugyanis nem ennek az időszaknak ténylege- sen kifizetett bére szerepel, hanem a tárgyidőszak létszámának és a bázisidőszak át-

lagbérének a szorzata. A két (bázis-, illetve tárgy—) időszak mutatójának nevezőjé—

ben szereplő érték tehát nem a bérek indexének arányában. hanem a létszám in- dexének arányában különbözik egymástól, az index tartalmi tulajdonságai szem-

pontjából pedig ez a lényeges.

Érdemes ezzel a kérdéssel egy kicsit mélyebben is foglalkozni. Elméleti szem- pontból nézve nem minden átlagbérmózgást kellene kiszűrni az indexből. Az átlag- bérek azért is emelkedhetnek, mert a munka mennyisége (az egy foglalkoztatott ál- tal ledolgozott munkaidő) vagy a munkaerő minősége (szakképzettsége) javul. Az ilyen átlagbérváltozásokat benne kellene hagyni az indexben, mert ezek valójában

ráfordításváltozásoknak tekinthetők (a nagyobb szakképzettség megszerzése is rá-

fordítás). Kiszűrni csak azokat az átlagbérváltozásokat kellene. amelyek vagy az ál- talános árszinvonalváltozás hatását kompenzálják, vagy a teljesítmények változását (nagyobb ügyesség, fegyelmezettebb munka, jobb munkaszervezés által elért átlag—

bér-növekedés). Minthogy azonban a kétféle átlagbérváltozás nem különíthető el egymástól, s az utóbbi tényezőnek általában sokkal nagyobb a hatása, mint az előb- binek, a gyakorlat azt az egyszerűsített megoldást választotta. hogy minden átlag—

bérváltozást kiszűr a hatékonyság indexéből.

A ráfordítások másik összetevője az eszközlekötés (vagy tőkeráfordítás). Az esz-

közlekötés nem tévesztendő össze az eszközelhasználódással, melynek figyelembe- vételérői már a hatékonysági mutató számlálójában gondoskodtunk (a termelőfel—

használás és az amortizáció levonásával). Az eszközlekötés ráfordításként való ke- zelésének (ugyanúgy, mint a Szovjetunióban az ún. ,,privedonnüe zatratü" alkalma- zásának) az az elvi alapja, hogy az eszköz is szűkös erőforrás, felhasználása általá- ban csak ott indokolt, ahol maga is hozzájárul a hozam növekedéséhez.

Az eszközlekötést mint ráfordítást (: lekötött álló— és forgóeszközök értékének egy normatív (százalékos formában kifejezett) hozam szerinti hányadával fejezzük ki. A lekötött eszközértékben az állóeszközök maradék értékükön szerepelnek, a tel- jes és a maradék érték közötti részt úgy tekintjük, hogy ez már megtérült, tehát

nincs lekötve. _

Felmerülhet még a természeti erőforások (például az ásványi kincsek) felhasz- nálásának és a lekötött föld utáni értéknek ráfordításként való figyelembevétele.

Ezek a tételek azonban — elsősorban értékelési nehézségek miatt —- nem szerepel—

nek az általunk számított hatékonysági mutatók nevezőiben. Számításon kívül ha—

gyásuk minden valószínűség szerint csak nagyon kis mértékben befolyásolja a haté- konysági mutatók indexeit.

B) A különböző erőforrások közös nevezőre hozása

Mint már utaltam rá, a komplex hatékonysági mutató számításának legkritiku-

sabb problémája az erőforrások közös nevezőre hozása. Ennek nincs magától érte—

tődő, automatikus megoldása, itt nem támaszkodhatunk a tervezés és a statisztika

hagyományos módszereire. A bérráfordítások (munkaerő-ráfordítások) mérésénél és

az eszközlekötés mérésénél nincsenek nagyobb nehézségeink; amikor azonban a

4-

kétféle ráfordítást közös nevezőre akarjuk hozni — a hatékonyság indexének meg-

" határozásához ez elkerülhetetlen —, kiderül, hogy ennek nincs valamilyen önmagá- tól kínálkozó természetes módja.

Kezdjük e problémák áttekintését a hazai gyakorlatban hivatalos rangra emelt hatékonysági index megoldásának bemutatásával. Az index alapját képező haté-

konysági mutató képlete a következő:

NEMZETI JÓVEDELEM

KOMPLEX HATÉKONYSAG' MUTATÓ : BÉRKCLTSÉGXLS—l—NETTÓ ESZKÓZÉRTÉKXOJ

A nevezőben szereplő 1.5—es és U.i-es koefficiensek szolgálják a közös neve—

zőre hozást. Nyilvánvalóan értelmetlen volna, ha a bérköltségeket és a nettó esz- közértéket egyszerűen csak összeadnánk. A koefficiensekhez a következő magyará-

zatot szoktuk fűzni:

1. a bérköltségek önmagukban nem fejezik ki a munkával, munkaerővel kapcsolatos összes ráfordítást (vannak különböző közvetett juttatások stb.), a béreket ezért ..pótlékolni"

kell. s egyezményesen 50 százalékos pótlékban állapodtunk meg;

2. az eszközlekötést mint ráfordítást az eszközérték utáni normatív hozam fejezi ki. ez utóbbira vonatkozóan pedig 10 százalékban állapodtunk meg.

Ezek a megállapodások feltétlenül hasznosnak minősíthetők. hiszen ha ez nem történik meg. egyáltalán nem tudnánk hatékonysági indexet számítani. Ezzel azon- ban a közös nevezőre hozás problémája nem tekinthető megoldottnak. Hangsúlyoz- ni kívánom, nem a fenti szorzószámokat akarom kritizálni, nem tudok helyettük job- bat ajánlani. Arra szeretnék csak rámutatni, hogy egyelőre még nem dolgoztuk ki ennek a közös nevezőre hozásnak igazi elméleti alapját. Általánosságban sincs meg- nyugtatóan megoldva az erőforrások egymáshoz viszonyított értékelésének a prob- lémája. Ez nemcsak a hatékonyság dinamikájának mérésénél okoz gondot. hanem a döntéselőkészítő (variánsok közötti választásokat megalapozó) hatékonysági számí—

tásoknál is, sőt ezeknél néha még sokkal nagyobbat (például akkor. amikor a saját beruházás vagy az import között kell választani).

Végső fokon azt kellene elérni. hogy a hatékonysági mutató nevezőjében sze-

replő két tag egy-egy egysége a népgazdaság szempontjából azonos ráfordítást je- lentsen. Konkrétabban azt. hogy a bérköltség egy forintja és az eszközlekötés egy forintja a népgazdaság szempontjából azonos terhet jelentsen. Csok ilyen feltételek mellett tudunk helyesen tájékozódni olyan esetekben, amikor erőforrások közötti arányváltozások következtek be: például a múlthoz viszonyítva kevesebb munkával.

de több eszközzel érjük el ugyanazt a hozamot; javult—e vagy romlott ez esetben a hatékonyság?

A komplex mutató képletében szereplő koefficiensekkel —— ha esetleg nem min-

denki előtt tudatos is ez így — ezt az ,.azonos terhet" célt véljük elérni. De hogy va—

lóban elérjük—e, erre semmiféle biztosítékunk nincs.

Magam sem tudok — legalábbis egyelőre nem -— ennek a problémának a meg—

oldósához számottevő mértékben hozzájárulni. Csupán néhány gondolattal kísére- lem meg érzékeltetni az ezen a téren felmerülő problémák egyes vonásait.

A mondottak tükrében a koefficienseknek nem az abszolút értéke alényeges,

hanem az egymáshoz való aránya. A helyes arány azonban több tényezőtől függ.

Például más egymáshoz való arány indokolt ..kétszintű árrendszer" esetén (amely- nél a fogyasztói árak színvonala meghatározott arányban magasabb a termelői árak színvonalánál). s más olyan ,,fordított kétszintűség" esetén, mint ami *a hazai árvi- szonyokra jellemző. legalábbis az 1980-as árrendezésig. Más egymáshoz viszonyí- tott arány indokolt attól függően is, hogy a munkavállalók összes jövedelmüknek mi—

A HATÉKONYSAG MERÉSE

501

lyen hányadát kapják meg bérekben. s milyen hányadát béren felüli (közvetett)

juttatásokban. Annak is hatással kell lennie a helyes koefficiensarány kialakitására,

hogy állóeszközeink alul- vagy felülértékeltek-e. az amortizációs normák az állóesz- közök tényleges elhasználódását fejezik-e ki, vagy ettől eltérő arányúak. Talán an- nak is tükröződnie kellene a koefficiensek egymáshoz viszonyított arányában, hogy melyik erőforrásnak mennyire vagyunk szűkében. el vagyunk—e adósodva vagy sem.

olcsón tudunk—e hozzájutni hitelhez (tőkéhez) vagy sem.

Mindebből az is következik, hogy az egyszer megállapított koefficienseket nem lehet mindenkorra adottnak tekinteni, az ,,azonos terheket" közelítő egymáshoz való arányok időben változnak. Véleményem szerint például más arányok indokoltak ná- lunk az 1980-as árrendezés után, mint előtte, mert megváltozott a fogyasztói árszin—

vonal és a termelői árszínvonal egymáshoz viszonyított aránya.

Ugyanígy az is következik a mondottakból. hogy nem volna helyes arra töreked- ni. hogy minden országban ugyanazokat a koefficienseket alkalmazzák. Ha másért nem, akkor azért, mert az egyes országokban nem csekély mértékben eltérő a fo- gyasztói áraknak a termelői árakhoz viszonyított aránya (az árrendszer kétszintű- sége).

Érdemes arra a körülményre is felhívni a figyelmet — ami nem ötlik olyan egy- szerűen szembe a mutatószám képletéből —, hogy a komplex hatékonyság indexe nem más, mint a munkatermelékenység indexének és az eszközhatékonyság indexé—

nek súlyozott számtani átlaga. A problémát tehát úgy is felvethetjük magunknak.

milyen súlyt adjunk az egyik parciális mutató indexének s milyent a másik parciális mutató indexének. Nálunk ezek a súlyok — a bérköltségek másfélszerese, illetve a nettó eszközállomány tíz százaléka — azt jelentik, hogy a komplex hatékonyság in-

dexények kialakításában a munkatermelékenység indexének körülbelül 63 százalékos,

az eszközhatékonyság indexének körülbelül 37 százalékos súlya van.

Mit látunk más országok gyakorlatában ezen a téren? Az európai szocialista országok mindegyikében napirenden van a komplex mutató kialakítása, a gyakor- lati módszerekben azonban és a szóban forgó elméleti kérdések tisztázásában — leg- alábbis amennyire erre ismereteim alapján következtetni lehet -—- aligha jutottak előbbre nálunk. (Például a tervező szervek gyakorlatában, ha meg is határoznak ha- tékonysági indexeket, az országok többségében ezek a számítások inkább csak kí-

sérleti jellegűek.)

A kapitalista országokban a hatékonysági indexek általában a ,.teljes termelé- kenység" (total factor productivity) címszó alatt szerepelnek. Ennek a témának ki- terjedt irodalma van, amit a jelen tanulmány szerzője csak részlegesen ismer. E rész—

leges ismeretek alapján is levonható azonban néhány következtetés.

1. A szerzők nem csekély része az egyes tényezők (faktorok) jövedelemrészese-

dését használja (: munkatermelékenység indexének és a tőkekihasználás (eszköz—

hatékonyság) indexének súlyozására. Ha például az összes új érték 70 százalékát fizetik ki bérekre, s 30 százaléka marad meg profitként. adóként stb.. akkor a munka—

termelékenység indexe 0,7, a tőkekihasználás indexe 0.3 súlyt kap a .,total factor productivity" indexének kialakításában. Ezt az eljárást többnyire azzal indokolják.

hogy a jövedelemrészesedések (income shares) jól közelítik az egyes tényezők (mun- ka, tőke) viszonylagos súlyát az új érték létrehozásában (s ezen keresztül az egyes tényezők .,opportunity cost" arányait). Más szerzők azonban nem fogadják el és bírálják ezt az elméletet.

2. Feltűnő. hogy még a nagyjából ugyanazon az elméleti alapon álló szerzők ugyanazon országokra vonatkozó számításai között is nagyok a különbségek a súly- arányokban. Még nagyobbak a különböző országok közötti súlyaránykülönbségek.

Az eltérések ellenére is kirajzolódik az a kép, hogy a fejlett tőkés országokban a munkatermelékenység indexe 60—80. az eszközhatékonyság indexe 20—40 százalé—

kos súlyt kap.

Érdekes. hogy a nemzetközi szervezetek (például az ENSZ) módszertani ajánló—

saiban — ahol egyébként bőven találunk a munkatermelékenység mérésére vonat- kozó metodikát — hatékonyságra. ,,teljes termelékenységre" vonatkozóan semmit sem dolgoztak ki.

' Ebből azonban nem következik. hogy hivatalosan is ne publikáljanak ,,teljes ter-

melékenységre" vonatkozó indexeket. Ilyenek nemcsak egyes tőkés országok gya-

korlatában találhatók. hanem az ENSZ gazdasági elemzéseiben is. Ez utóbbiakkal kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy ezeket rendszerint úgy számítják, hogy a

munkatermelékenység indexe kétharmados. az eszközhatékonyság indexe egyharma- dos súlyt kap.

Mindezek csupán adalékok voltak ahhoz, hogy a különböző erőforrások közös nevezőre hozásának módszerét megnyugtatóbb módon tudjuk elméletileg megala- pozni. A szerző ennél többre most nem tudott vállalkozni. A problémának nem elha—

nyagolható a gyakorlati jelentősége. a hatékonysági index ugyanis elég érzékeny a

súlyarányokra (minthogy a termelékenységi index és az eszközhatékonyság indexe között általában nem csekélyek a különbségek).

A hazánkban alkalmazott koefficienseket már érte számos kritika. de nem min- dig ugyanarról az oldalról. A kapitalista országok, valamint az ENSZ gyakorlatával összehasonlítva, a 63—37 százalékos súlya,-vány nem látszik irreálisnak: ez azonban természetesen nem jelenti azt. hogy feltétlenül ezek a jó arányok. Megalapozott kö—

vetkeztetések levonásához e téren is további részletes és széles körű vizsgálatokra van szükség.

IRODALOM

Daly, D. I.: Combining inputs to secure :: measure of total factor input. The Review of Income and Wealth. 1972. évi 1. sz. 27-54. old.

Inzelt Annamária: A népgazdasági hatékonyság változásának mérése. Statisztikai Szemle. 1975. évi 5.

sz. 531—540. old.

Ivancsenko, V.: 0 pokazateljah élfektlvnoszti obscsesztvennogo proizvodsziva. Planovoe (Hoziaisztvo;

1979. évi 3. sz. 48—56. old.

Krengei, R.: Measurement of total factor input. technical change and output by industry in the Federal Republic of Germany 1958—1968. The Review of Income and Wealth. 1972. évi 2. sz. 173—183. old.

Naridi, M. I.: International studies of factor inputs and total factor productivity. A brief survey. The Review of lncome and Wealth. 1972. évi 2. sz. 129—154. old.

Pervuhin. A.: Metodologicseszkie opredelenija e'ffektivnoszti obscsesztvennogo proizvodsztva. Planovoe Hoziaisztvo. 1977. évi 3. sz. 76—87. old.

Román Zoltán: Termelékenység és gazdasági növekedés. Kossuth Könyvkiadó -— Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest. 1977. 467 old.

PE3l-OME

Asrop paccma'rpusaer npoőneMy uaMeper—ms ao Bpemenu AHHaMHKH KOMnnencr-ioü ecpdaexmsnocru Ha makpoypoane. Ann ablpameuns ama—m on cuurae-r Hanőonee nap.—

xonnumm oőoőuiaioumü noxasa'renb oőmecraenuoro npousaoncrsa. Conepmamue rakmeu ycnyru unable nakaaarenu OH cuuraef MeHee anI'OAHblMM nOTOMy, u'ro suauurenbnan uacrb ycnyr He nMee-r rosapnoro xapam'epa BBHAY Hero 311er Henbsn Bupaaurb OTAEHY Heeasu—

cumo or aarpar.

B oőnacw summer-ms surpa'r Hanőonee prnHoí—i npoőnemoü asnnercn npuaeAei-me K oőuemy snameuaremo san-par rpyAa " Manu-ram. I'lpumenaemoe 3 Beurpvm pemeune (sapaőomas nnaraX1,5—l—uucrble (poHAbIXOJ) cneAye'r cnn-ran; KoHBeHuMOHanu-MM, Ha arra Koamcpuuuemu ne HMelOT nonnunuoro Hayuuoro oőocuoaannn. OAHGKO oőpaaoeanuhre Ta- KHM oőpaaoM omocwrenbnue Berl 'rpyA-Kannmn noaoano-Taxn xopowo anmouarorcn !;

Kaprm-iy, cnomusmyiocn Ha ocuoaauun power-mü, npnmeuaemux a memAyHaponuoű npau- nme.

A HATÉKONYSÁG MÉRESE 503

ABTOp OTAeanO ocran—raanuaae'rcs Ha npoőneMe Tpax'rosnu HSMeHeHMü U.SH. Hpnxo- AHT K BblBOAY, HTO cyutecrayer HeOÖXOAHMOC'I'b KGK B pacue'rax B HeHSMeHeHHle u.eHax, TÖK M E TaKHX pacv—ierax, KOTOpre YHHTBIBBIOT BHHRHHe H3MeHeHHü B YCJ'IOBHRX TOPl'OBnH.

SUMMARY

The author discusses the problems of inter temporal measurement of efficiency (total factor productivity) at macro economic level. He takes the national income as the most suitable indicator for expressing the output effect. He regards thet net indicators which include also the services as less applicable. since a considerable part of the services has no character of commodity, conseauently in that case the output effect can't be expressed apart

from the input.

The most serious problem in expressing the input is how to eaualize the labour and capital inputs. The procedure applied in Hungary (wages multiplied by 1.5 plus net assets multiplied by 0.1) must be considered as a conventional one. However. relative weights of the labour and capital evolved in this way fit fairly well the solutions applied in the interna-

tional practice.

The author deals with the problems of handling the price changes separately. He comes to the conclusion that there is a need for computations on constant prices. as well as for

those taking into account the terms of trade effect.