ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám
SZEMLE Irodalomtörténeti Közlemények (ItK), 113(2009).
KECSKEMÉTI GÁBOR: „A BÖCSÜLETRE KIHALADOTT
ÉKES ÉS MESTERSÉGES SZÓLLÁS, ÍRÁS”. A MAGYARORSZÁGI RETORIKAI HAGYOMÁNY A 16–17. SZÁZAD FORDULÓJÁN
Budapest, Universitas Kiadó, 2007 (Irodalomtudomány és Kritika: Tanulmányok), 622 l.
Kecskeméti Gábor monográfiája nem csupán terjedelmét tekintve impozáns vállalkozás, hanem célkitűzését tekintve is az: az 1580 és 1630 közé eső fél évszázad magyarországi retorikai gondolkodásának – s ezen belül európai kapcsolatainak – monografikus feldolgozását vállalta. Ez a fél évszázad pedig köztudottan igen iz- galmas periódusa mind az európai, mind pedig a Kárpát-medencén belüli irodalom- teoretikus eszmélkedésnek, a téma nem- zetközi szakirodalma könyvtárnyi, már- már az áttekinthetetlenségig növekedett az utóbbi két évtizedben. Különösen merész vállalkozásról van tehát szó, ugyanakkor megkerülhetetlen, időszerű és rendkívüli haszonnal járó kutatási program teljesítését regisztrálhatjuk a monográfia kapcsán.
A vaskos kötetnek mind a tíz fejezete akár önállóan is megálló eszmefuttatás, többségük – vagy legalábbis egy változa- tuk – magyar és/vagy idegen nyelvű igé- nyes szakmai fórumon már korábban meg- jelent (pl. Camoenae Hungaricae, Arizona Center for Medieval and Renaissance Stu- dies stb.). A közöttük fennálló kapcsolat a figyelmesebb olvasás után határozottan érzékelhetővé válik, mivel azonban mind- egyiknek van önállóan is hozama, metodi- kája, figyelmet érdemlő szemléletbeli vagy adatszerű újdonsága, érdemes külön-külön is szólni róluk.
A bevezetésben világos feladatkijelölést kapunk: kommunikációelméleti szempon- tokat érvényesítő retorikatörténeti korszak- monográfiát tartunk tehát kezünkben, olyan munkát, amely a vizsgált korszak magyarországi és erdélyi nyomtatott reto- rika- és homiletikaelméleti praeceptumait a teljesség igényével tekinti át. A gram- matikai, poétikai és logikai kézikönyvek vizsgálata nem tárgya az értekezésnek, amely ilyen módon különbözik Bartók István ismert munkájától, az Irodalomtu- domány és Kritika című sorozat korábbi kötetétől. Noha a most vizsgált periódus szorosabban véve az 1580–1630 közé eső fél évszázad, azt már elöljáróban hangsú- lyozza a szerző, hogy többször szükség- képpen át kellett lépnie ezeken az évszá- mokon, mivel egyes jelenségek csak a tágabb kontextusban voltak értékelhetők.
Ezt az álláspontot valóban igazolva látjuk a fejtegetések során, olykor messzire ve- zetnek az összefüggések, még Verseghy Ferenc 19. század eleji retorikai álláspont- jára is kiterjed a szerző figyelme (367–
368). A téma egyébként közismerten a Tarnai Andor által elindított kutatási prog- ram kereteiben kapott helyet, több ponton az ő megállapításait gondolja és fejleszti tovább a tanítvány, s mindezt az újabban rendkívüli módon megélénkült német és angolszász szakirodalom hasznosításával
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám
teszi. Ez nemcsak korszerűségét jelzi, hanem azt is, hogy a magyar kutatás ennek révén most már mindinkább szervesen beépül a nemzetközi trendekbe, s ennek jótékony hatása meg is mutatkozott az utóbbi években számos kiadvány és konfe- rencia révén.
Módszertani újdonság Kecskeméti vizs- gálódásában, hogy a kora újkori irodalmi igényességű szövegek létrejöttében hármas szerepet tart szem előtt: a praeceptum, az auctoritas és az usus (traditio) együttes hatását hangsúlyozza, s ez korábban elke- rülte a kutatók figyelmét. Meggyőző az érvelése, amely szerint: „A kommunikáto- rok nagy átlagáról az feltételezhető, hogy az érvek retorikaelméleti besorolásától és az elokúció antik példaképeitől nagyrészt függetlenül, azokra kevés teoretikus fi- gyelmet fordítva, inkább a gyakorlatban kialakult érvelési szokásokat, konvenció- kat, legitimként elfogadott tételeket és eljárásokat követve, szokásszerű megfo- galmazási és szemléltetési panelekhez nyúlva dolgoztak” (23). Mivel a teoretikus kézikönyvek csak az egyik (bár talán még- is a legfontosabb?) tényezőt jelentik a művészi igényű textusok kialakításában, így csak helyeselhető, hogy a további fejezetek ezt a háromgyökerű indíttatást veszik szemügyre, s a praeceptumokon kívül egyfelől a mintaadó (többnyire antik) tekintélyeket, másfelől az egyes szövegek szellemi hátterét, kapcsolatrendszerét, filo- lógiai kontextusát igyekeznek az elméleti munkák mellé állítva számba venni.
A második fejezet épp ezt a szempontot érvényesíti akkor, amikor egész 1711-ig áttekintést ad a retorikai kézikönyvek magyarországi jelenlétéről, itthoni kiadá- saikról és használatukról. Indokoltan jut arra a következtetésre, hogy az elméleti
munkák mellett a klasszikus antikvitás retorikai szerzőinek szövegkiadásai és ki- vonatai játszottak nagy szerepet a szónok- lattan oktatásában. Ismeretes, hogy míg Nyugat-Európában nemzeti nyelveken is megindult a retorika fejlődése, addig ma- gyarul sajnálatos módon nem születtek ilyen munkák, s ennek – legalábbis egyik – nyilvánvaló oka az lehet, hogy mind a Királyság, mind Erdély városainak több- nyelvű (magyar, német, szláv) diáksága számára a latin volt a leginkább elfogadha- tó közös nyelv, gyakran az itt tanító rekto- rok sem magyar anyanyelvűek voltak, ez is gátolhatta a magyar fordítások létrejöt- tét. Itt Kecskeméti jól áttekinthető tábláza- tot közöl (37–39), amelyben az értekezés által hivatkozott retorikai és homiletikai kézikönyvek fontosabb adatait (kiadás éve, példányszám, műfaj) tünteti fel.
A harmadik fejezet két magyarországi szerző retorikai munkáit tárgyalja. A bárt- fai születésű orvosdoktor, polihisztor Ge- org Henisch (1549–1618) ugyan Augs- burgban élt és ott jelent meg retorikai kompendiuma is, származása révén mégis ide köthető, ám mindeddig a hazai szak- irodalomban ismeretlen volt. Művének második, 1613-as kiadása két példányban található meg Magyarországon (hogy hol, az nincs feltüntetve), ezt a táblázatos, bővített változatot vizsgálta Kecskeméti.
Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy Henisch 1590-ben kiadott dialektikája (amely itt természetesen csak a bibliográ- fiában szerepel, minthogy nem retorika) megvolt Kassán a Szent Erzsébet templom könyvlistáján, ez is adalék a Szepességből elszármazott szerző későbbi hazai ismert- ségéhez, utóéletéhez.
Ennél sokkal jelentősebb viszont Pécse- li Király Imre retorikája, amely sok hason-
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám
lóságot mutat Matthaeus Dresser közked- velt tankönyvével. Pécseli Királlyal már többször foglalkozott a szakirodalom, de ilyen részletességgel még senki nem ele- mezte kézikönyvének forrásait. Kecskemé- ti érdeme, hogy Johann Scholl marburgi professzor művét, az 1611-ben Frankfurt- ban megjelent Praxis rhetoricát mint Pé- cseli Király példaanyagának egyik fontos forrását meggyőzően mutatja be, továbbá regisztrálja Naprágyi Demeter 1595-ös krakkói orációjának a Pécseli Király-szö- veggel való összefüggését. Sőt, az átdol- gozott harmadik kiadáshoz Vossius mun- kájának használatát is kimutatja, ez jelzi, hogy a külföldről hazatérő peregrinusok itthon is figyelemmel követték a szellemi élet újabb nyugat-európai fejleményeit.
A stúdiumok színhelye, a német szellemi környezet részletes feltérképezése a ko- rábbinál sokkal árnyaltabb kép kirajzoló- dását segíti elő Pécseli Király esetében még eszmetörténeti szempontból is (elég, ha most csak az irénizmussal való kapcso- latára utalunk).
A negyedik fejezet a retorikai oktatás hazai gyakorlatát tekinti át (103–144). Sor- ra veszi az ismert és kiadott iskolai tanter- vekben szereplő klasszikus szerzőket, majd viszont azt kénytelen megállapítani, hogy a tárgyalt időszak a magyarországi auktorkiadásokban igen szegényes. A Di- sticha Catonis gyakori edíciói inkább csak az alsó fokú latinoktatás céljait szolgálták (bár hozzátehetjük, hogy azt korántsem eredmény nélkül tették!), ezen túl a leg- többször kiadott szerző érthető módon Cicero, az episztoláknak 1711-ig összesen 19 kiadását regisztrálja Kecskeméti. Mivel a Sturm-féle ismert válogatást vette alapul a korabeli magyarországi nyomdák több- sége, ezért a mértékadó modern kiadások
(Teubner, oxfordi edíció) alapján azonosí- tott levelek listáját is közli az értekezés.
Cicero levelezésköteteinek az oktatásban játszott meghatározó szerepéről meggyő- zően tanúskodó körképet kapunk (116–
117). A jezsuiták a Ratio studiorum előírá- sai szerint már a legelső grammatikai klasszisban olvastattak Cicero-szövegeket, a grammatica mediában az Epistolae fami- liares volt az előírt olvasmány, a supre- mában a De amicitia szerepelt, így kellett eljutniok végül a retorikai osztályban a legnehezebb Cicero-beszédek tanulmá- nyozásáig. Kérdés, hogy a jezsuita gimná- zium használta-e a kolozsvári Heltai- nyomda 1581-es Cicero-kiadását, avagy külföldről behozott tankönyveik között voltak a római szónokfejedelem levélgyűj- teményei. Magunk az utóbbit tartjuk való- színűnek, bár erre nincs adatunk.
Ennél a könyvtörténeti adaléknál vi- szont sokkal fontosabb az a fejtegetés, amit a progümnaszma műfajairól olvasha- tunk az értekezésben. Aphthoniosz és Her- mogenész rendszere határozta meg az iskolai retorikaoktatás alapjait, ezt Kecs- keméti Thurzó Imre wittenbergi tanulmá- nyainak bemutatásával szemlélteti (133–
137). Megállapítja, hogy „a biccsei tanul- mányok során a progümnaszmata teljes műfaji repertoárjának feldolgozására sor került”. Az oktatás csúcspontját jelentő de- clamatio és consultatio alkalmazásában egy holland kutató, Marc van der Poel monográfiáira támaszkodik, teljes joggal, mivel így európai kontextusban helyezheti el a magyarországi jelenségeket.
Az ötödik fejezet – logikusan tovább- lépve a retorikai ismeretek számbavételé- vel – a Magyarországon lezajlott retorikai tárgyú disputációkról ad számot. Teljes mértékben újdonságnak számít a trencséni
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám
Stephanus Omasztha 1615-ben sorra került iglaui disputációjának ismertetése, amely- nek szövegét ugyan tanára, a helmstedti Paul Müller írta, de a téma a korabeli reto- rikadefiníciókkal foglalkozva alapvető fontosságúnak számít a korszak retorikaér- telmezéseinek korszerűségére vonatkozó- an. Részletes szövegelemzéssel bizonyítja Kecskeméti, hogy a Zabarelláétól eltérő nézeteket képviselt a trencséni diák, s felfogása a padovai Antonio Riccoboni nagyhatású fejtegetéseihez állt közel.
Nem kevésbé fontos és érdekes az itt tárgyalt másik disputáció témája sem: Zó- lyom vármegye ítélőszéki esküdtbírájának a fia, ifjabb Zolnay Péter 1642-ben a be- szédmodorral kapcsolatos három erényről, a nyájasság, igazmondás, szellemesség (comitas, veracitas, urbanitas) együttesé- ről disputált, így a retorika és etika sokat vitatott kapcsolatáról fejthette ki tudását.
A „vir bonus dicendi peritus” elvét Ramus részéről ért támadás közismerten nagy vihart váltott ki az európai retorikai gon- dolkodásban, ehhez szól hozzá Zolnay Pé- ter rózsahegyi Disputatio ethicája, amely a három fontos virtus közül félreérthetetle- nül az igazmondást sorolja első helyre.
A szöveg részletes elemzése alapján meg- győző Kecskeméti értékelése, amely sze- rint „a 17. századi lutheránus kommuniká- cióeszmény közösségi vonásai váltak ben- ne láthatóvá” (165). Ez a szélsőségektől tartózkodó, társadalmi életet szabályozó, közösséget erősítő mentalitás arisztoteliá- nus alapozású, a belőle kirajzolódó retori- kai ideál – Kecskeméti szerint – „ismeret- elméleti tétekkel is összekapcsolható”, így végeredményben a felső-magyarországi irodalmi és erkölcstani eszmélkedésnek egyaránt üde színfoltja, amely hasznosan gyarapítja eddigi ismereteinket.
Hasonlóképpen a hazai szellemi élet egy eddig rejtett vonatkozására világít rá a hatodik fejezet, amelyben egy körmöcbá- nyai ifjúnak, Paulus Rosának eddig isme- retlen tudományos életútját és egyetlen műve filológiai-retorikai érdekű részletei- nek tüzetes vizsgálatát kapjuk. A Gnomo- logiae Demosthenicae Graecolatinae cím- mel Bázelban 1570-ben kiadott munka az 5. kötete a görög bölcs szövegkiadását célzó impozáns humanista vállalkozásnak, e kötet textusait fordította Rosa görögből latinra, példázva azt, hogy munkahelyén, az augsburgi gimnáziumban is el lehetett jutni színvonalas filológiai feladatok meg- oldásáig. Ehhez természetesen az a hallat- lanul gazdag szellemi kapcsolatrendszer volt szükséges, amelyet Kecskeméti e vonatkozásban feltárt és bemutatott.
Az értekezés legterjedelmesebb és leg- több újdonsággal szolgáló fejezete a hete- dik, amely a németországi peregrinatio academica jelentőségét méri fel a magyar- országi retorikai műveltség szempontjából.
Az egyetemjárás németországi célpontjai között érthető módon kap kiemelt helyet Wittenberg és Marburg, de a többi univer- zitás – Rostock, Lipcse, Frankfurt am Oder, Tübingen, Jéna, Helmstedt, Königs- berg, Herborn és Bréma – magyar kapcso- latait is számba veszi az értekezés idevágó alfejezete (ebből legfeljebb Strassburgot hiányolhatjuk). A német egyetemeken ta- pasztalt, megismert, elsajátított retorikai és teológiai áramlatok feltérképezése valóban megmutatja, hogy ezek nélkül a magyaror- szági elméleti ismeretekről nem lehet valós képet nyerni. Már csak az ott tanuló magyarországi diákok nagy száma miatt is így van ez. Ha majd valamennyi német egyetem magyar diákságának névsora elkészül (Szögi László folyamatban lévő
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám
kutatásai közismerten erre irányulnak), nyilvánvalóan ki fognak egészülni a reto- rikai műveltségükre vonatkozó ismerete- ink is, amelyek azonban már most is logi- kus rendben tárulnak fel a jelen értekezésből.
Meggyőzően mutatja meg Kecskeméti, hogy a wittenbergi retorikai kultúra legje- lesebb képviselői (Georg Maior, David Chytraeus, Andreas Pancratius, Adam Theodor Siber és mások) a homiletikára is hatással voltak, nézeteik humanista be- ágyazottságára pedig számos példát hoz, s indokoltan hangoztatja ennek a ténynek a figyelembevételét a hazai irodalomtörténe- ti kutatásokban. Számos példával illuszt- rálja, hogy a magyar diákoknak messze- menően megvolt a lehetőségük a sajátosan reprezentációs-laudációs célzatú szónok- lattani gyakorlat wittenbergi mindennap- jaiba való beilleszkedésre. Ezt szemlélte- tendő Thurzó Imre ismert, s igen tanulsá- gos ottani stúdiumain kívül Kecskeméti részletesen bemutatja Nicodemus Frischlin 1587-es szónoklatának magyar vonatkozá- sait, amelyeken túl a wittenbergi profesz- szor exercitatio-centrikus szemléletének és vitáinak ismertetése jelent ismét újdonsá- got immár nemcsak a magyar, hanem a német szakirodalom számára is. Ugyanis a Frischlin–Crusius polémiában nem keve- sebbről van szó, mint a nagytekintélyű Melanchthon megítéléséről (260–265), ami az egész retorikai felfogás számára új al- ternatívák lehetőségét vetette fel. Nicode- mus Frischlin és Martin Crusius szenvedé- lyessé váló vitája éppen 1587-ben érte el tetőpontját, jogos a szerző gyanúja, mely szerint az ottani magyar coetus tagjai élénk figyelemmel kísérték annak fejleményeit (269).
További három professzor magyar diá- kokra tett hatását emeli ki egy önálló alfe-
jezet: Aegidius Hunnius volt eddig a leg- ismertebb közülük, most Leonhard Hutter és Johann Hülsemann neve került mellé, ők képviselték az ortodox lutheránus teo- lógiai vonalat, amellyel a királyi ország- rész evangélikusainak szellemiségében számolnunk kell. Minthogy ezen teológu- sok központi gondolata szerint a Szentlé- lek eszközökkel él mind az egyház, mind az egyén spirituális életében, a közvetítés- nek, a medialitásnak kiemelt funkciót tulajdonítanak, s ez a prédikátori szó ere- jébe vetett hitet (s ebből következően a hallás utáni üdvözülést) emeli főszerepbe.
Nem nehéz belátni ezen elv fontosságát a kor hitvitáiban, a szakirodalom nyilván bőségesen hasznosítani tudja majd Kecs- keméti idevágó – s ehelyütt tovább nem részletezhető – fejtegetéseit.
Marburg kapcsán Kecskeméti elsősor- ban Andreas Gerardus Hyperius jelentősé- gét méltatja, beemeli a kutatásba az eddig figyelmen kívül maradt, 1562-ben megje- lent retorikáját, méltatja humanista voná- sait, s magyarországi kapcsolatait is sokré- tűbbeknek mutatja be, mint ahogy azt eddigi tudásunk alapján láttuk (305–310).
A flandriai Ypernből származó teológus- nak homiletikai elméletéről is részletes elemzést kapunk: kiderül ebből, hogy Hy- perius öt beszédnemet tartott alkalmasnak a prédikátori munka szempontjából, de ezek keveredése (a genus mixtum) volt szá- mára természetes, noha a primarium genus jelentőségét is hangsúlyozza (318–319).
Indokoltan szentel Kecskeméti külön alfejezetet Ramus és Lipsius németországi recepciójának bemutatására, ez önmagá- ban is tanulságos, a magyarországi helyzet megértését is elősegíti.
A nyolcadik fejezet – Retorikai beszéd- nemek és osztályozható irodalmi gyakorlat
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám
címmel – a genus didascalicum irodalom- elméleti alappozícióit önálló alfejezetben tárgyalja. Teljes joggal hangsúlyozza itt Kecskeméti Melanchthon jelentőségét, ezt a genust valóban ő alkotta meg s az ő nyomán kapott kiemelt szerepet a későbbi protestáns retorikai gondolkodásban. A di- dascalicum szerepét a katolikus teoretiku- sok csak periférikusnak tartották, kiegészí- tő szerepet szántak a tanító nemnek, mi- ként az észlelhető Ludovicus Granatensis és Carolus Regius idevágó fejtegetései alapján.
A továbbiakban a genus iudiciale ma- gyarországi jelenlétét kíséri figyelemmel a szerző, többek között a hitvita és a politi- kai beszéd műfajaiban mutatja ki szerepét.
Megfigyelései közül külön is kiemelhető, hogy Rimay elméleti álláspontjában és költeményeiben ugyancsak felleli ennek a beszédnemnek a működését. Az utóbbira példa a Balassi-epicédium 5. darabja, amelyben Diana és Mars dialógusában ismeri fel és mutatja be a törvényszéki beszéd jellegzetes alakzatait. Kecskeméti- nek ez az eljárása jelentős nyeresége a szövegértelmező törekvéseknek, mivel új lehetőségeket nyit meg számos egyéb régi magyar prózai és verses szöveg interpretá- ciójához is.
A kilencedik fejezet a retorikai foga- lomkészlet alkalmazásainak egyes példáit mutatja be Balassi és Rimay költészetében.
A „magyar Amphion” nagyciklusának ér- telmezéséhez szól hozzá az Aenigma- elemzés révén az első alfejezet, teológiai érdekű retorikai trópusnak minősítve azt, s ezzel jóslatjellegét, a későbbi lírai önélet- rajz előrevetített foglalatát láttatva benne (403–416). Újszerű megközelítés ez a sokat magyarázott és vitatott versciklus tudománytörténetében, a Balassi-kutatás
eszmecseréiben nyilván sokszor fog még ez a tétel napirendre kerülni.
Filológiai szempontból is sok újdonsá- got ad a Rimay retorikai eszményét jel- lemző itteni fejtegetés. A Prágai-féle Gue- vara-fordításról írott Rimay-levél latin auktoridézeteinek teljes feltárásával mind- eddig adós volt a kutatás, a legutóbbi össz- kiadás (1992) a 19-ből csak az öt attribuált citátumot azonosította. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk: bravúros filológiai meg- oldások révén tudja itt bemutatni a szerző Rimay ciceronianizmusának ambivalenciá- ját: reá hivatkozik ugyan, mégsem követi praxisában a nagy tekintélyt, s épp ebből vezethető le a barokkon innen maradó, a kései humanizmusban gyökerező szemlé- lete és írói mentalitása. Találó és egyben igen jelentős Kecskeméti tömör megállapí- tása, mely szerint: „Vir bonus dicendi peri- tissimus – foglalhatnánk össze a dolog lényegét, egyben Rimay önértelmezését és erkölcsi kívánalmát” (440). Értékes, s a korszak szövegeinek további vizsgálatában hasznosítható megfigyelés az is, hogy a barokk kategóriájához hozzátartozik a nor- matív tartalom nagy belső meggyőződés- sel, küldetéstudattal és ezekhez illő retori- kai arzenállal történő közvetítése, s ez a voluntarista, manipulatív, reprezentatív jelleg hiányzik Rimayból. A magunk ré- széről meggyőzőnek látjuk az így felvá- zolt, az eddigieknél árnyaltabb és markán- sabb Rimay-képet, amely új szempontok- kal erősíti meg a költő kései humanista–
manierista minősítését.
A monográfiát lezáró tizedik fejezet (Retorika és történeti reflexió: a historia litteraria korai történetéhez) az elmondot- takból az irodalomtörténet létrejöttére és tudománytörténeti helyére vonatkozó ta- nulságokat összegzi, kissé talán túlzott
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám
tömörséggel. Végső konzekvenciájával azonban az elmondottak fényében mesz- szemenően egyet lehet érteni: a romantika előtti irodalmi szövegek esetében a komp- lex retorikai elemzés „múlhatatlanul szük- séges”, ha el akarjuk kerülni az irodalom- történetben a tropikus jellegzetességek túlburjánzása révén jelentkező buktatót (463).
Áttekintve az értekezés fejezeteit, vilá- gosan summázható a következtetés: a kora újkor magyarországi irodalmi gondolkodá- sára nézve alapvető új ismereteket hozó munkáról szólhattunk, szinte valamennyi fejezet adott filológiai nóvumot, s ami még jelentősebb, módszertanában is változatos és igen tanulságos monográfiával gazda- godtunk. A történeti kommunikációelmélet láthatóan termékeny szempontokat tud kínálni a régebbi literatúra szövegeinek megértéséhez, s úgy hisszük, az újabb korszakok számára is hasznos interpretáci- ós lehetőségeket adhat.
Az értekezés szövege technikailag pél- damutatóan makulátlan, elütést vagy saj-
tóhibát nem vettünk észre benne. Ugyan- csak példás a rendkívüli mennyiségű hi- vatkozás ökonomikus és logikus mozgatá- sa, a kiterjedt szakirodalom célirányos használata, a manapság olyannyira divato- zó lábjegyzetburjánzás elkerülése. A könyv végén terjedelmes (mintegy húszlapnyi) angol nyelvű összefoglalás teszi lehetővé a fontosabb eredmények nemzetközi meg- ismertetését. A monográfia által megmoz- gatott terjedelmes adattömegben az eliga- zodást személy- és helységnévmutató se- gíti, jelentősen növelve a kötet használha- tóságát.
Kecskeméti Gábor könyve kiemelkedő színvonalú munka, mind a vállalt feladat súlyát, mind pedig a kidolgozás pontossá- gát s az elért eredmények újdonságát te- kintve, eredményei a jövőben megkerülhe- tetlenek lesznek mind a tudománytörténeti, mind pedig a textológiai és szövegértel- mezési vizsgálódások során.
Bitskey István
SZILÁGYI MÁRTON: HATÁRPONTOK Budapest, Ráció Kiadó, 2007, 303 l.
A szerző különböző tanulmánykötetek- ben és folyóiratokban 1997 és 2005 között megjelent – és a jelen kiadás számára az első publikáció óta átdolgozott – szövegei a kortárs irodalomértés azon válfajába sorolhatók, amely a szöveg és szerzője közti viszony szorosabbra fűzésével, ezál- tal az életrajz, illetve az elsődleges kontex- tus részét képező korabeli kommentárok felhasználásával törekszik (az elmúlt évti- zedek újabb olvasás- és értelmezéselméle- teit is szem előtt tartó) újraolvasásra. Bár a
metodológia önmagában nem követelne meg külön magyarázatot vagy elméleti felvezetést, a kötetindító szöveg pozíciójá- ba helyezett Irodalomtörténet és társada- lomtörténet határán című tanulmány (7–
28) ezt a feladatot maradéktalanul teljesíti, ugyanakkor már címében utal a kötet job- bára teljes korpuszát meghatározó – erős (de nem csupán) filológiai meghatározott- ságú – értelmezési intencióra. Szilágyi szerint a múlt század rendszerváltást meg- előző éveiben a marxista befolyásoltságú
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám
episztéméket „övező egyre erőteljesebb kétely”, valamint az ebből értelemszerűen következő, „korábban elhanyagolt határte- rületek irányába való tájékozódás” során a társadalomtörténet sajnálatosan nem ka- pott elég figyelmet az új horizont távlatá- ban, bár ennek oka nem csak a nyugati elméleti irányzatok reklámértékében, ha- nem a társadalomtörténeti diszciplína politikatörténettel szembeni, sajátosan a magyar kontextushoz kötött oppozíciójá- ban keresendő (7–8). A társadalomtörténet azonban olyan szempontból mégis min- denképpen a hazai közeg „lappangó ha- gyományának” tekinthető, hogy az iroda- lomtörténet-írás markánsan felhasználja kutatási módszereit, igaz – és ebben rejlik a legitimáláshoz szükséges deficit –, „fo- lyamatos módszertudata” nem alakult ki.
További problémát jelent az, hogy a társa- dalomtörténet kompetenciájába tartozó témák (mint például a könyv- és olvasás- történet) jobbára az irodalomtörténet(i kutatás) számára bizonyultak megszólal- tathatónak, viszont ez a visszatartott nyo- maték produkálhat izgalmas eredményeket az olvasástörténet és a kultuszkutatás tere- pén. Mindez a szóban forgó diszciplínák korábban szigorúan megkötött státuszának utóbbi két évtizedben tapasztalható lassú elmozdulására nyújt bizonyítékot. Ennek leglátványosabb jele Szilágyi elmondása szerint az életrajz felértékelődése, amely nemcsak a korábban az intentional fallacy gyűjtőnév alatt összefoglalt, a pozitiviz- mus vádjával illetett kutatásokkal szembe- ni ellenerőként releváns, de napvilágra hozhat olyan, mára elfeledett biográfiákat, amelyek bár – sokszor jelöletlenül – átha- gyományozódtak, önálló autoritásuk (pél- dául a kultuszkutatás horizontján) megkér- dőjelezhetetlen (mint Domby Márton Cso-
konai-életrajza, 15). A Szilágyi által vázolt társadalomtörténeti kutatás kiindulópontja egy olyan kérdés megfogalmazása lehet, miszerint szolgáltathat-e (az irodalom kü- lönböző korszakok szerinti felfogásához, az irodalom intézményes kereteiről kiala- kított képhez) eddig ismeretlen adalékokat a szerzői életrajz kapcsán megrajzolt „tár- sadalmi modell” (23). Nem meglepő, hogy a tanulmány zárlatában megadott, hasonló orientációjú vizsgálatok számára rendelke- zésre álló elméleti irányzatok (a dekon- strukció vagy hermenutika által [is] meg- határozott kulturális antropológia, mikro- történelem vagy a mentalitástörténet) sor- ban visszaköszönnek Szilágyi többi szöve- gében, ezzel demonstrálva egyrészt a kuta- tás összetett elméleti bázisából kiinduló széles spektrumát, másrészt a társadalom- történet és az irodalomtörténet közötti köl- csönös összefüggést, melynek köszönhető- en „az irodalomtörténet-írás elsajátíthatja a történeti forráskritika finom módszereit, míg a történetírás a szöveginterpretáció rendkívül ösztönző metódusait” (25).
A kötet a bevezető tanulmány után két részben folytatódik, amelyek egyben tema- tikus egységeket képeznek. Az első hat írás az adott szerzők életrajza (életrajzaik
„szövege”) segítségével próbálja feltárni a jelenleg is érvényben lévő irodalomtörté- neti kánon bizonyos epizódjainak, véleke- déseinek hátterét, míg a másik részt alkotó kilenc tanulmány egy-egy szöveg újraol- vasását tűzi ki maga elé elsődleges célul, nem megfeledkezve arról, hogy az aktuális szöveg megszólítja a recepciótörténet és a szerzőhöz kapcsolódó életrajzok, kom- mentárok vonatkozó szegmenseit is. Felte- hetőleg nem szerzői vagy szerkesztői fi- gyelmetlenségből következik, hogy mind- két egységben szerepel egy-egy „kakukk-
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám
tojásnak” tekinthető írás; inkább ez is azt bizonyítja, mennyire könnyű az átjárás a különböző jellegű szövegek között (illetve hogy ebből következően mennyire fogható fel tulajdonképpen szimbolikus aktusként a két egység kötetbeli elkülönítése), hiszen bármennyire is ragaszkodik a szerző az életrajzhoz, ezt ugyanúgy – különböző módokon archivált – szövegek segítségé- vel képes csak megkonstruálni. Az egyik említett írás a Dugonics András és az
„idegenek” (92–102), amelyben a „»saját«
és »idegen« oppozíciójának” kérdéskörét Szilágyi a szerző szövegeinek összeolva- sásával deríti föl, miközben az ezekben megjelenő történetszemléletet a recepció egyes megjegyzéseinek fényében vizsgál- ja. Az oppozíció – a sokáig hangoztatott véleménnyel ellentétben – korántsem ne- vezhető stabilnak, így Dugonics „idegene- inek” megjelenítése is a „történelem fölött uralkodó Gondviselésbe vetett hit követ- kezetes végiggondolásának” függvényében alakul (97). A szintén logikusnak tűnő etimológiai (diakrón) vizsgálat helyett, amely puszta jelölőként vizsgálná, az „ide- gen” szó saját kontextusában, a Dugonics- életműben értelmeződik, látványosan meg- bontva azt a véleményt, miszerint ’ellen- fél’ jelentésben lenne értendő (102), ezzel együtt a magyar irodalom korai alkotójá- nak szövegeire applikálva a maximát, mi- szerint az identitás mindenkori megkép- z(őd)éséhez erőteljesen hozzájárul az „ide- genség megismerése” révén elvont tapasz- talat. A második, közvetlen kontextusából, a szövegértelmezések közül „kilógó” írás Dayka Gábor kanonizációjával (vagy aho- gyan Szilágyi fogalmaz, „kánonizációjá- val”) foglalkozik (A „titkos bú” poétája?, 149–163). Itt Kazinczy Ferenc kötetrende- ző és – mint a tanulmányból kiderül –
autorizációs törekvései szolgálnak egyfajta közvetítő „médiumként”. A Daykára agga- tott „szentimentális” jelző nem következik egyenesen versei alaptónusából, hiszen az ezeket tartalmazó kötet betoldásokkal és a Kazinczy által előirányzott olvasási mód- dal együtt „határozta meg a befogadást”
(162). A kanonizációs „gesztus” és az eb- ből nem szükségszerűen következő („ka- nonizált”) termék közötti diszkrepancia legfőbb veszélye az, hogy (bár Szilágyi végül elismeri a költőre hagyományozott kategorikus elnevezés legitimitását) a Ka- zinczyhoz köthető „szentimentális” értel- mezési tradíció az időtállóság auráját nyeri el, holott igenis nekiszegezhetők esetlege- sen dekonstruáló értelmezések is.
A bevezető tanulmányt követő írás a kötet leghosszabb szövege, Szilágyi első monográfiája (Kármán József és Pajor Gáspár Urániája, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1998) egyik fejezetének legújabb változata. A „Pajor Gáspár életút- ját” követő szöveg bevallottan nem egy irodalomtörténeti szempontból figyelem- reméltó pályafutást mutat be, ezzel szem- ben viszont – társadalomtörténeti adaléka- inak köszönhetően – „modellt” (58) szol- gáltat a 18–19. században rendelkezésre álló karrierépítési lehetőségekről. Szilágyi első Csokonai-tanulmánya szintén egy előre megkomponált, tudatos stratégia fényében történő eseménysorozatot, neve- zetesen a költő kollégiumi pereit próbálja megtisztítani a kanonikus beidegződések- től, szemléletesen bizonyítva, hogy Cso- konai normaszegő viselkedésmódja egy – Pajoréhoz hasonló – életmódváltás felé tett határozott lépésként is értelmezhető.
A Halotti versekkel kapcsolatos polémia szintén ismert eleme az irodalomtörténeti diskurzusnak, de jelen elemzés a halotti
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám
ceremónia korabeli narratívájától kezdve a beszédes, Kazinczy által rögzített idekap- csolódó „pletykákon” át az – előbbi ta- nulmányban is szerepet kapó – metanyelvi viselkedésig több szinten, többféle külön- böző olvasat bevonásával árnyalja és pon- tosítja Csokonai „botrányosként” átha- gyományozódott tettét. A kötet egyik leg- izgalmasabb tanulmánya Czakó Zsigmond rejtélyes (?) öngyilkosságával foglalkozik.
Szilágyi tisztában van kutatásának korláta- ival, nevezetesen hogy a „lélektani moti- vációk” felderítése merő illúzió (118), viszont rendkívül tanulságos, hogyan kommentálják a Czakót körülvevő munka- társak és barátok az esetet, illetve hogyan próbálják ezt a nyilvánosság kontextusá- ban aktualizálni, mennyire hatásosan tud- ják (önös) performatív célok szempontjá- ból kiaknázni a drámaíró halálát. A Petőfi Zoltán életútját vizsgáló szöveg a kultikus költő fiának részletesebb megismertetése mellett alapot szolgáltat anyja, Szendrey Júlia magánélete rejtettebb dimenzióinak feltárására is.
A szövegelemzéseket tartalmazó máso- dik rész tág időintervallumot fog át. A fel- világosodás egyes szerzői éppúgy terítékre kerülnek, mint a romantikus Vörösmarty és Eötvös, de a modernség paradigmavál- tását előidéző olyan szerzők is, mint Re- viczky Gyula vagy Jókai Mór. Az elemzé- sek során számos, széles körben favorizált poétikai aspektus kerül elő, és ezeket Szi- lágyi – az adott szöveg lehetőségeihez illeszkedve – izgalmasan variálja: a nyelvi rétegek és stílusszintek analízisére látha- tunk példát A filozófus interpretációja kapcsán, a Lúdas Matyi újabb olvasatához pedig szerző és szöveg autoritásának vizs- gálata vezet. Kölcsey A Perényiek című drámatöredékének „üres helyeit” Szilágyi
egy vázlat segítségével próbálja kipótolni, és így összevetni az elméleteiben a dráma- írásról értekező szerző gondolatait egyet- len fennmaradt drámájának részleteivel.
Míg Vörösmarty szövegeinél termékeny módszernek bizonyulnak az olyan segéd- tudományok, mint a néprajz vagy a nar- ratológia, hasonlóan releváns értelmezési szempontként használhatók az intra- és intertextualitás felkínálta lehetőségek is.
A kötetet záró három elemzés mindegyike hosszabb prózai művet vizsgál. Ezek során minden esetben észrevehető az erőtelje- sebb „kánonbontási” szándék, de mindig más értelmezési szemponttal. Eötvös Jó- zsef Magyarország 1514-ben című regé- nyénél Szilágyi a történeti-politikai olva- sattól próbálja függetleníteni értelmezését, de a regény idejét és terét, illetve a meg- váltás motívumát működtető olvasásmód szinte észrevétlenül csapódik vissza egy alapjaiban más jellegű, de tulajdonképpen ugyanúgy egy hatalmi diskurzus irányítot- ta teológiai (vagy inkább teleológiai) ér- telmezésbe, így továbbra is függőben tart- va a regény teljesen új szempontokból tör- ténő megszólaltathatóságának lehetőségét.
Reviczky Apai öröksége két változatának összeolvasása egy – a második változathoz fűzött – szerzői előszó ismeretében töre- kedhet a kánon megbontására. Végül Jókai Mór egy olyan munkája zárja a kötetet, amely eddig csak ritkán került az értelme- zés horizontjára. Az Ahol a pénz nem Isten azért tarthat számot – akár ennél is inten- zívebb – érdeklődésre, mert az Jókai- korpusz egészében elfoglalt státusza révén hatékonyan olvasható újra segítségével a teljes megelőző életmű.
A tanulmánykötet címe így többféle- képpen is értelmezhető. Nem csupán arról van szó ugyanis, hogy Szilágyi szövegei a
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám
társadalomtörténet és az irodalomtörténet közötti lehetséges „határpontokat” jelölnék ki a mindkét tudományág számára hatéko- nyan felhasználható „olvasásmódok” (ol- vasástörténet, mentalitástörténet stb.) se- gítségével. Az életrajzon kívül több olyan szövegen kívüli kontextus bemutatására vagy árnyalására láthatunk kísérletet, ame- lyek például az irodalomtörténeti periodi- zációt is elősegíthetik. Ennek nyomaként említhető az 1793-as rendelet, amely „ki- rályi jognak nyilvánította a könyvnyomdák engedélyezését és a könyvvizsgálatot is”
(39), vagy Csokonainak a romantikára jel- lemző szerzői autoritás megteremtését cél- zó komplex eljárása (87). Ezek vagy pél- dául az orális kultúra és az írásbeliség A filozófusból kiolvasható diszkrepanciája (142), illetve a szabadkőműves diskurzus által „determinált” szövegtörlési művele- tek (153) az irodalom vagy irodalmiság intézményesülésének folyamatát árnyal- hatják egy olyan modell formájában, amely termékeny párbeszédbe helyezhető
az irodalmi szövegekkel, valamint a szö- vegeknek és egyéb kommentároknak ép- pen az intézményesülésről szóló cikke- lyeivel. Szilágyi legtöbb tanulmánya az eltérő vizsgálati irányok ellenére közös nevezőre vonható, hiszen gyakran vissza- térő elemként szerepel a nyilvánossá válás vagy a „láthatóság” kérdésköre (pl. 104, 132). A helyzettől függően instabil vagy dinamikus látványosság, a szövegek per- formatív dimenziójának vagy a színrevitel lehetőségének felkutatására irányuló szán- dék több tanulmányt is a – társadalomtör- téneti befolyásoltságú – archeológia tere- pére helyez. A kötet szövegei nem rendez- hetők egyetlen, jól körülírható narratív egységbe, de a különböző témájú tanulmá- nyok mégis bizonyítják Szilágyi Márton kérdésfeltevésének indokolt voltát, illetve a vizsgált szövegeket több esetben új je- lentésrétegekkel gazdagító, alapos és kö- rültekintő munkamódszerének legitimitá- sát.
Wirágh András
HAJDU PÉTER: IRODALOM, TÖRTÉNET, TITOK, IDEGENSÉG Budapest, Balassi Kiadó, 2009 (Opus Irodalomelméleti Tanulmányok), 311 l.
Rögtön kiindulhatunk a kötetborító pa- ratextusai által körülrajzolt problematiká- ból, a sorozat címéből és a hátlap szövegé- ből, melyek szerint irodalomelméleti ta- nulmányokat fogunk itt olvasni, illetve a címben vesszővel kettévágott, mégis köny- nyedén meghallható másik kulcsszóból:
irodalomtörténet. Történet és elmélet per- sze némileg mesterkélt szembeállítása, filológusi és teoretikus ész vitája mélyebb implikációkat is sejteni enged, ha például az irodalomtörténet-írás gyakorlata által fölvetett, s olykor megoldhatatlannak tűnő
elméleti kérdésekre gondolunk – amit egyébként a kötet egyik tanulmánya is tematizál –, Hajdu Péter elemzéseire mégis inkább a kétféle közelítésmód egymásban való közvetítése jellemző. Ha a kötet négy tematikailag jól megkülönböztethető feje- zetét az elmélet és a történet közti szem- benállás kibékíthetőségének metanarratí- vája felől olvassuk, akkor talán e messze- menően jóindulatú előfeltevés lehetőségeire, ugyanakkor korlátaira is rá lehet mutatni.
A kötet első tematikus blokkja az, amelyben az irodalomelméleti belátások
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám
gyakorlati alkalmazásának igénye a legin- kább szembetűnő. Az őszinteség retorikája című tanulmány például a különféle angol- szász és német irodalomtörténészek római irodalomról szóló elbeszéléseiben mutatja ki azt a makacsul továbbélő igényt, hogy a költői szövegből, minden episztemológiai lehetetlensége ellenére, a szerzői intenciót olvassuk ki. Ez arra mutat rá, hogy az irodalomtörténet-írás korántsem tud olyan könnyen elszakadni attól a romantikus tradíciótól, mely szerint a szöveg „egy revelatív élmény (Erlebnis) közvetlen kifejeződése”, illetve hogy a költői meg- nyilatkozás mögött egy a szavakért élettör- ténetével és élményeivel szavatoló, önma- gát teljes egészében birtokló szubjektum áll. A szubjektum e mítoszának avagy metafizikájának lebontásához kétségkívül azok a trópusok kínálják a fogódzót, ame- lyek hatékonyságukat már klasszikus meghatározásuk szerint éppen a szó sze- rinti és a nem kimondott jelentés közti diszkontinuitás jegyében fejtik ki, mint az allegória vagy az irónia. Az ironikus olva- sattól való irodalomtörténeti berzenkedés- ről Hajdu által mondottak szerint például Eve Adler hajlandó inkább három különfé- le Catullusról beszélni egy versben (cse- lekvő, a cselekvésre reflektáló, beszélő), hogy végül egy negyedikben fölismerje annak a szubjektumnak a konzisztenciáját és szubsztancialitását, amit ő maga az előbbi háromban „meghódít”, azaz vissza- hódítja a versben az élményt, aki azonban így, nota bene, megint csak aligha lehet több, mint a „Catullus” hangsor, egy az irodalomtörténet számára autoritással bíró tulajdonnév terjeszkedése a köznevek rovására. Sokkal inkább a történész, mint Catullus tudathasadásairól sikerül Hajdu- nak számot adnia, amikor Niklas Holz-
bergről írja: „Ő többször explicit módon és néha igen harcosan utasítja el a catullusi költészet közvetlen életrajzi olvasatát […]
Mégis szeretne a költőről kijelentéseket tenni” (17).
Mindezen frappáns és az irodalomtörté- nészek szándékaira (!) jól ráérző fejtegeté- sek után maga Hajdu némileg kétértelmű- en és bizonytalankodva foglal a kérdés kapcsán állást. „Szerinte a Catullus-vers egy olyan élethelyzetet visz színre, amely- ben lehetségesnek látszik egy szereplői tudat közvetlen kifejeződése. A költemény beszélője közvetlenül szólít meg egy má- sik személyt, és azonnali reakciót vár a részéről” (19). Itt egyrészt zavart okoz, hogy más értelemben szerepel a „közvet- len” szó az idézet első, illetve második mondatában. Az elsőben tudniillik eldön- tetlenül marad, hogy a szereplői tudat az olvasó számára fejeződik-e közvetlenül ki, vagy, miként a második mondat sejteti, a versben színre vitt élethelyzet két szerep- lője közti közvetlen kommunikációról esik szó. Szögezzük le: egyik változatban sem lehet szó közvetlen kommunikációról, mivel mindkét változatban valami nyelvi- leg közvetítettről, az első esetben a költe- mény írott nyelve, a másodikban a két szereplő között a tanítás nyelve általi köz- vetítésről lehetne mindössze beszélni.
A tanulmány utolsó előtti bekezdése, ha jól értem, a szerzői szándék helyett az olvasói szándék primátusával látszik szim- patizálni, aminek kiindulópontja, hogy a szerzői szándék kiolvashatatlanságát a szöveg és kontextusai közötti ellentmon- dásokból vezeti le. Ezért tűnhet úgy, az olvasó dönthet olyan kontextus mellett, amely egy adott szöveg életrajzi, vagy olyan mellett, amely ironikus olvasatát támasztja alá. Csakhogy a szerzői intenció
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám
ellen nem a kontextusok közötti ellent- mondás a legfőbb, s nem is az egyetlen érv, hanem például maga a nyelv termé- szete, ahogyan azt ma ismerni véljük:
eminens értelemben a nyelv hív meg min- ket arra a beszélgetésre, amit például a költészetről folytatunk, nem pedig mi választjuk a nyelvi kontextust. Persze lehet beszélni az őszinteségről és kontextusairól is, de érzésem szerint a Catullus-szöveg- ben rejlő dialógus, a nyelvi közvetítettség mint tanítás erről a közvetítésről, egy el- méleti tanulmánynak irodalomtörténeti jelentőség tekintetében is még kiaknázat- lan lehetősége maradt (amennyiben „elmé- leten” nem pusztán az egyes „története- sek” teoretikus felkészületlenségéről szóló eszmefuttatásokat értjük).
Az irodalomtörténet-írás elméleti kér- déseihez közelebb álló problémakört, az etnikai sztereotípiákét emeli ki egy másik tanulmány (Etnikai sztereotípiák az iroda- lomtörténet-írásban), Beöthy Zsolt és Far- kas Gyula irodalomtörténeteit, továbbá a mai helyzetet tekintve át. A mai irodalom- történet-írás igénye, amely tisztában van azzal, hogy maga is narratív sémák és műveletek alapján képzi meg a történetét, óhatatlanul romantikus elbeszélésnek fogja tartani azokat az elbeszéléseket, amelyek az irodalom és a nemzet történetét egy- mástól elválaszthatatlan összefüggésben beszélik el. Ugyanakkor érzésem szerint nincsen kellőképpen tisztázva, hogy mit is kell manapság sztereotípián értenünk, aminek tisztázása, éppen manapság, lé- nyegbevágónak tetszik. Azért is hiányo- lom ezt, mert más szövegekben (pl. Mik- száth, Krúdy, Márai és a tótok vagy a populáris és professzionális olvasatok egymást megtermékenyítő, vagy éppen kifosztó-torzító játékát elemző Az elveszett
cím: Frankenstein és az értelmező közös- ségek) a szerző érzékenyen és körültekin- tően igyekszik reagálni nemcsak a populá- ris irodalmi, hanem a politikai aktualitá- sokra is. Az elemzés korrektül veszi szám- ba Beöthy elbeszélésében a nemzeti mito- logémák manipulatívan identitást teremtő, s talán olykor xenofóbiára serkentő, elég jól ismert sémáit, de nem ad semmilyen választ arra, hogy lehetséges-e egyáltalán sztereotípiák nélkül gondolkodni a Másik identitásáról. Persze a sztereotípia mintegy hallgatólagosan pusztán csak narratívaként tekintve már elveszíti esszenciális jelentő- ségét, de amennyiben csak narratíváink és meta-narratíváink vannak, akkor kérdés, hogy mi alapján lesz elfogadhatóbb az egyik elbeszélés a másik rovására.
Ha például a sztereotípia használója ál- tali reflektáltságának fokát is bevonjuk az elemzésbe, akkor talán többet mondhat- nánk e tekintetben Farkas Gyula irodalom- történetéről. Mert amikor Hajdu kimondja, hogy Farkas egyáltalán „nem kísérletezik fajelméleti érvelésekkel” (172), kissé mintha bajba kerülne azzal is, hogy magá- ra a magyar nemzetre vonatkozó sztereotí- piát mutasson ki, ami számomra nem min- den feltétel nélkül volt meggyőző. Farkas Gyula egy szöveghelyéről írja: „Ez tehát a magyarság énképének egyik hízelgő szte- reotípiája, amely a mérséklet, a fontolva haladás, az arany középút, a rendületek kerülésének fogalmaival írható körül.”
(Uo.) Különösen azért nem meggyőző ez az értékelés, mert a Farkastól általa idézett szövegben semmi ilyesmiről nincs szó, pusztán a magyar nemesi középosztályról, amely osztályként áll itt középen („akik a kiegyezés után bizonyos kesernyés kiáb- rándultsággal figyelik az új fejleménye- ket”, 172), ám ez nem feltétlenül sztereotí-
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám
pia. Továbbá pár lappal előbb Hajdu meg- állapítja, hogy Farkas nem tekinti a ki- egyezést pozitív mérlegűnek (167, 30.
jegyzet), így feltételezem, hogy nem fog éppen a kiegyezés Deákjára emlékeztető magyar sztereotípiát „hízelgő” értelemben használni. Nem mondom, hogy Farkas Gyula argumentációja mentes volna min- den sztereotípiától, de az érvelés megbi- csaklása okán hajlamos vagyok Hajdunál a két világháború közti irodalomtörténet- írásról szóló mai sztereotípiák hatására gyanakodni.
Nem mondható el ugyanez a Kerényi Károly kezdeményezésére létrejött Sziget könyvek elemzéséről, amelyek a történet–
elmélet tengely és az etnikai sztereotípiák viszonylatában azért lehetnek kiemelt fontosságúak, mert az itt megidézett szer- zők a „magyar lényegről” nem narratív műveletek alapján, hanem filozófiai fo- galmak mentén igyekeznek gondolkodni.
Egy a nemzet fikciójában gondolkodó narratív sémában talán nehezebb megsza- badulni a Kelet–Nyugat dichotómia máig kísértő jelenvalóságától, míg egy jellegze- tes filozófiai önaffirmáció megteremtheti a dichotómiát magában feloldó szintézist, amit a történetmondás is alapul vehetne.
E tekintetben Hajdu szemléletében az a kifejezetten szimpatikus, hogy abban, amit az irodalomtörténet-írás mindig többé-ke- vésbé meghatározatlanul „nyugatinak” te- kint, nem feltétlenül mércét és mértéket lát, hanem az applikációs igény önállósá- gával és szabadságával fordul felé. És itt visszakapcsolódhatunk az előző tanulmány kapcsán említett komparatív irodalomtör- ténetekhez, melyekről nagyon bátran ezt írja Hajdu: „Kultúránk jelen összefüggés- rendszerében talán jogos az az igény, hogy ahogyan annak idején az irodalomtudo-
mány segédkezett a nacionalista ideológia társadalmi-tudati beágyazottságát elmélyí- teni, most segítsen ennek az ideológiának legalábbis 19. századi típusát lebontani”
(173). A kiindulópont itt is a Benedict Andersontól idézett tétel, miszerint a nem- zet „elképzelt közösség” (175), amivel a
„nemzetek utáni világállapot” (178) fikció- ját állítja szembe. Hajdu tisztában látszik lenni azzal, hogy ez utóbbi szintén egy jellegzetes fikció, s mint ilyen nem mentes az ideologikumtól, hiszen minden elgon- dolthoz, mint amilyen például egy „világ- állapot”, hozzátartozik ennek képzelet ál- tali fikcionálása. Hogy erre a világállapot- ra adott válaszként a Hajdu által bemuta- tott komparatív irodalomtörténetek elégsé- ges választ jelenthetnek, abban a magam részéről kételkedem. Igaz, Hajdu sem dönt egyértelműen. Mert van például olyan elemzés is, amely nem nemzetállamok utáni, hanem bizonyos értelemben az előtti világállapotot vizionál, a helyi identitások konglomerátumának időszerűtlen törzsie- sülését, a nemzetállamról való leszakadást és önállósodást helyezve kilátásba. Nem is állunk ettől olyan messze, ha a különféle nemzeti, etnikai kisebbségeknek környező államokbeli helyzetét figyeljük. Ebből szerintem legalább háromféle irodalomtör- ténet szükségességére következtethetünk:
1. egy szűkebb regionális irodalomtörté- netre (pl. Erdély esetén); 2. egy korszerű nemzeti irodalomtörténetre, amely termé- szetesen metszi az előbbit; 3. és egy a Haj- du által bemutatott John Neubauer – Mar- cel Cornis-Pope-féle európai irodalomtör- ténetre.
A nemzeti irodalomtörténet szükséges- ségekor továbbá arról az evidens tényről is beszélni kell, hogy az irodalomnak van egy specifikus nyelvhez kötöttsége, ami
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám
legvilágosabban például a költői szöveg fordíthatatlanságában mutatkozik meg. Ha egy irodalomtörténet nem a nemzetek és nem is a nemzetek utáni világállapot, ha- nem az irodalom fikciójáról szeretne be- szélni, akkor többek között ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni. Hajdu egy másik tanulmánya e koncepció irányába látszik mutatni: „Szerintem a világirodalom csak nemzeti változatokban létezik, és minden nép kialakítja a saját kanonizált változatát a többi nép irodalmából” (78). Ez a tanul- mány éppen az antikvitás egyes szerzőinek kánoni pozícióit és a róluk készült magyar nyelvű műfordítások viszonyát veszi szemügyre, s jól látható belőle, hogy azok a műfordítások őrizhetik meg leginkább kánoni pozíciójukat, amelyek célnyelvi orientációjúak: általában elmondható, hogy például Arany Arisztophanész- és Babits Dante-fordításai mindaddig „olvas- ható magyar szöveg[ek]” lesznek, amíg Arany és Babits nem műfordítás-szövegeik alapján is megőrzik helyüket az irodalom- történeti kánonban (85). Ebből pedig az a következtetés adódhat, hogy egy kompara- tív irodalomtörténet kánonja is csak any- nyiban számíthat normatív erőre, ameny- nyiben igazodni tud az egyes célnyelvekbe beágyazódott fordításnyelvi tradíciókhoz, vagy radikálisabban: egy európai kánon is mindig a nemzeti kánon függvénye marad.
Hajdu közelítéseire azonban nem a nagy elbeszélések és kategorikus végkö- vetkeztetések levonása, hanem a specifi- kus nézőpontok következetes végigvitele a jellemző, s ez a sajátosság a kötet leg- főbb erényei közé tartozik. A koloniális diskurzus vizsgálata a 19. század végi prózában (Egy baka és egy alkirály) feltét- lenül továbbgondolandó például az idegen nyelvű betéteket tartalmazó szövegek be-
fogadási lehetőségei vizsgálatának, vagy például Tömörkénynél az irónia és a szte- reotípia viszonyának tisztázása irányába.
Ilyen előremutató megfigyelés a Tömör- kénynél megjelenő katonai nyelv sikerte- len performatívumainak jelenléte, így sztereotípia, irónia és performatívum vi- szonya Tömörkénynél kifejezetten új megközelítést sugall. Például azt az egyébként nem pusztán teoretikus téttel rendelkező következtetést, hogy a szeman- tikailag tartalmatlan performatívumok, ígéretek csakis ironikus olvasatot enged- nek meg, ami egy irodalmi diskurzus ese- tén feltétlenül termékeny és ünneplendő, de egy politikai diskurzusban katasztrófá- hoz is vezethet. Igaz, az irodalmi szöveg ironikus olvashatóságának „alpári” válto- zatairól is van Hajdunak mondandója Göre Gábor levelei kapcsán, ami arra utal, hogy az irónia egy irodalmi szöveg esetén is lehet terméketlen. Az ilyen elvarratlan teoretikus szálak a kötetben valóban a kontextus szabad megválaszthatóságáról adnak hírt, ugyanakkor arra is jogos lehet utalni a Törökképeink kapcsán, hogy a közvetetten emlegetett Zrínyinél, aki a törökökről szóló irodalmi diskurzusnak mégiscsak a kezdőpontján áll, általában sokkal árnyaltabb a törökökről megrajzolt kép, és az Egri csillagok sem minden eset- ben tagadja meg a szintén sztereotip keleti kultúra vonzó meseszerűségét, noha a célzott válogatás helyeselhető szándéka, amely a törökökkel kapcsolatos sztereotí- piákat akarja tudatosítani, igazolja Hajdu megfigyeléseit. (A törökökről szóló iro- dalmi diskurzus legújabban megjelent regénye – HORVÁTH Viktor, Török tükör, Pécs, Jelenkor Kiadó, 2009 – talán tovább tágíthatja ennek a vizsgálódásnak a látó- körét is.)
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C;,,,. évfolyam . szám
A kötet tanulmányaiból számos további, nagyon fontos részkövetkeztetés adódik, s ezek nem elhanyagolható része nem feltét- lenül csak a bennfentes irodalomtörténeti diskurzuson belül érvényesíthető, például a szlovákokkal kapcsolatos sztereotípiák elemzése Mikszáthnál, Krúdynál és Márai- nál. A problémafölvetés tekintetében pél- dául messzemenően sokatmondóbb Mik- száth prózája, akinek szemlélete szerint a
„helyi békét” többnyire mindig a maga- sabb politikai körök hatalmi aspirációi rontják meg, mint a valószínűsíthetően manapság sokkal népszerűbb Máraié, aki- nek a témában alig van mondanivalója.
Más kérdés persze, hogy mennyire jogos ugyanazt a nézőpontot, fogalmi, elméleti apparátust alkalmazni Mikszáth és Márai prózájára, hiszen világos, hogy Márai ol- vasása a „polgár sztereotípia” politikai és egyéb implikációinak középpontba állítása esetén sokkal több eredményre juthat.
Ezek a következtetések ugyanakkor – a kötetnek az elméletírás versus történetírás közti kommunikáció metaolvasatát alkal- mazó megközelítésében – arra is fényt vetnek, hogy az irodalomtörténetről való gondolkodás sohasem független az iro- dalmon kívüli ideológiai aktualitásoktól, noha meglehet, az elméletírás sem. Az ilyen aktualitások Hajdu Péter kötetében azonban messzemenően tudatosan és logi- kusan épülnek be az elemzésekbe, miköz- ben arra irányítják a figyelmet, hogy a történetírásnak az immanens esztétikai értékeléseken túl mindig van valamiféle, úgynevezett társadalmi tétje, bármennyire is igyekszünk ezektől elvonatkoztatni. A leg- tisztább megoldásnak, Hajdu példáját kö- vetve, a nyelvi-esztétikai horizonton túli érdekeltségek felszínre hozatalát és meg- beszélését tekinthetjük.
Borbély András
