1964-ben kiadott bôvített változatá- ban) társadalmi reformokat követelt a szegények problémáinak megoldása és a rasszizmus enyhítése, a feketék helyzetének javítása érdekében. „Az álom gyermekeimegírásakor mégis ke- vés figyelmet szentelt ennek a körül- ménynek, annak ellenére, hogy a gaz- dasági különbségek kiegyensúlyozása lényeges része a kibucok szocialista politikájának is” – írja Pollak (346–347. old.). Mi több, 1964-ben annak a véleményének adott hangot, hogy korábban, két- és ötéves kor kö- zött meg kell kezdeni a hátrányos helyzetû gyerekek iskolai nevelését.
Bettelheim pedagógiai gyakorlatában és az elôítéletekkel kapcsolatos állás- foglalásaiban érdekes ellentmondás rejlik: Pollak kutatómunkája szerint fekete bôrû gyerek sohasem ne- velôdött az Ortogenetikai Iskola falai között. Ebbôl persze nem kell okvet- lenül arra következtnünk, hogy Bet- telheim utasította vissza az afroame- rikai beteg gyerekeket, akik talán el sem jutottak orvoshoz.
Pollak tárgyalja Bettelheim politi- kai nézeteinek megváltozását is: a li- berális politika egykori híve a hatva- nas évek végén már elítélte az Egye- sült Államok vietnami háborúja ellen tüntetô fiatalokat, az egyetemi diák- megmozdulások és sztrájkok részt- vevôit. A diákok rádióján sugárzott beszédében kijelentette, hogy „tö- megparanoiában szenvednek”, és ôt a Hitlert támogató egyetemistákra em- lékeztetik. A Fehér Ház oktatásügyi albizottsága elôtt úgy nyilatkozott, hogy a tiltakozó megmozdulásokban
„ott vannak a jövô Sztálinjai és Hitle- rei”, és egy-két éves katonai szolgála- ti idôt javasolt, amivel majd elejét le- het venni a fiatalok lázadásának. Lé- nyegében attól tartott, hogy az új bal- oldal szélsôjobboldali válaszreakció- kat válthat ki. A továbbiakban külön- bözô fórumokon a félelmen alapuló, tekintélyelvû nevelés és a hagyomá- nyos, határozott apaszerep jogossága mellett érvelt. Érdekes, mennyire nem látott ekkoriban összefüggést a megfélemlítés és a pszichózisok, illet- ve a tekintélyelvû diktatúrák között.
A mese bûvölete és a bontakozó gyer- meki lélek címû könyve kapcsán az életrajzíró egyenesen plágiummal vá- dolja Bettelheimet. Mások – például
Joan Blos, Alan Duncles és Alison Lurie – ez irányú kutatásait is figye- lembe véve, párhuzamos idézetek so- rával mutatja be, miként vett át Bet- telheim – jelöletlenül – teljes bekez- déseket Julius Heuscher klinikai pszi- chiáter A Psychiatric Study of Fairy Tales: Their Origin, Meaning and Use- fulness (A tündérmesék pszichiátriai ta- nulmányozása: a mesék eredete, jelenté- se és haszna) címû könyvébôl, miként kölcsönözött megfigyeléseket Erich FrommAz elfelejtett nyelvcímû köny- vébôl vagy Róheim Géza és Otto Rank írásaiból. Pollak azt is kifogá- solja, hogy Bettelheim nem foglalko- zott XX. századi mesékkel. Egyéb- ként a könyv pszichoanalitikus meg- közelítésmódja is utalhat a plágium- ra, hiszen Bettelheim nem volt feltét- len híve a pszichoanalízisnek. Pollak leírja A mese bûvölete fogadtatását, népszerûségét, a dicsérô kritikákat, az Amerikai Mûvészeti és Irodalmi Aka- démia díját. Idézi Heuscher nagylel- kû reflexióját is: „Mindannyian köl- csönveszünk ezt-azt. Sokszor magam sem vagyok biztos abban, hogy amit mondok, a saját elmémbôl pattant-e ki, vagy máshonnan jött-e. […] Örü- lök, hogy hatottam Bruno Bettel- heimre…” (401. old.). Az irodalom- tudós Harold Bloomot pedig „meg- hatotta, elbûvölte, s többnyire meg is gyôzte a mesék eredetének tisztázásá- ra irányuló emberi erôfeszítés, amely a hátborzongató bûvöletet építô igé- zetté változtatja” (uo.).
Ugyanakkor Pollak figyelmét elke- rülte egy igen fontos mozzanat, az idôs Bruno Bettelheim önreflexiója A mese bûvöletében: „az ember dühében és félelmében bizony hajlamos ag- resszív, aszociális, önzô tettek elköve- tésére” (Bettelheim: A mese bûvöle- te… Corvina, Bp., 1985. 13. old.). Mi más volna ez, mint személyisége árnyoldalainak beismerése? És Bet- telheim a továbbiakban is többször rávilágít saját életproblémájára, pél- dául amikor így ír: „Az életben a sú- lyos nehézségeket nem lehet elkerül- ni, hanem küzdeni kell ellenük, és ez a harc elválaszthatlanul hozzátartozik az emberi léthez – de ha az ember nem hátrál meg, hanem kitartóan szembeszáll a váratlan és igazságtalan megpróbáltatásokkal, túljuthat min- den akadályon, és végül gyôztesen
kerülhet ki a harcból.” (Uo.) Nyilván- valóan a tehetséges, ám mélyen trau- matizált személyiség érvényesülési stratégiáiról árulkodnak ezek a sorok.
Az életrajz írója olykor túlságosan szi- gorúan ítélkezik. Bettelheimet erôs önérvényesítési vágy hajthatta, és lé- nyének agresszív vonásai bizonyára nem függetlenek sem az átélt trau- máktól, sem azoktól a szorongások- tól, amelyeket a családi és társadalmi korlátok, a zsidó identitás problémái váltottak ki. Nem lehetett könnyû a megalázottság, kiszolgáltatottság évei után idegen országban, idegen nyel- ven teljesen újrakezdeni az életet, még akkor sem, ha azt az országot a lehetôségek hazájának képzeljük is.
■■■■■■■■■■■■ VÁRI ERZSÉBET
Racsmány Mihály:
A munkamemória szerepe
a megismerésben
Akadémiai Kiadó, Budapest, 2004.
100 old., á. n.
Ebben a könyvben egy elmélyült ku- tatással ismerkedhetünk meg, amely az emberi emlékezet természetét és az észlelésben, nyelvi funkciókban, gondolkodásban, problémamegol- dásban betöltött szerepét vizsgálja. A mû lényegében könyv alakban publi- kált doktori disszertáció. Ebbôl két dolog következik: egyrészt a nyelveze- te tudományos, nem könnyed isme- retterjesztô, másrészt fókuszában egy adott kutatássorozat áll, s a benne ta- lálható irodalomáttekintés is ennek alárendelt. Mielôtt azonban teljesen lelomboznánk a szûkebb témában já- ratlan olvasót, érdemes megjegyezni, hogy szaknyelve ellenére a könyv jól érthetô az érdeklôdôk széles köre szá- mára, s a leírt kutatás is elég érdekes, hogy ne csak vájt fülû szakbarbárok szûk köre forgathassa. (A Magyaror- szágon, illetve magyar nyelven tanuló nagyszámú pszichológushallgatónak pedig akár alapolvasmány is lehetne.) A kötetben két kutatási terület ta- lálkozik egymással: a rövid távú emlé-
kezet kutatása, illetve egy ritka örök- letes fejlôdési rendellenesség, az úgy- nevezett Williams-szindróma vizsgá- lata. Az utóbbi, ritkasága ellenére, pszichológiai szempontból igen érde- kes, mert sajátosan érinti a mentális fejlôdést. A szerzô lényegében arra kí- váncsi, hogy a Williams-szindróma átfogó pszichológiai tüneteinek létre- jöttében van-e szerepe a rövid idejû emlékezet sérülésének, illetve hogy a rövid idejû emlékezet pontosan ho- gyan sérül e tünetegyüttesben. Ezen összefüggés megértéséhez elôször is meg kell ismerkednünk a két alapfo- galommal.
Hétköznapi szemléletünknek is ré- sze a felismerés, hogy emlékezetünk rövid idejû és hosszú idejû tárolási funkcióra oszlik, s ezeket a megtartá- si idô mellett kapacitásuk is megkü- lönbözteti. Hosszú idejû emlékeze- tünk kapacitásának nincs ismert, jól mérhetô korlátja; hogy mennyi isme- retet sajátítunk el, az alapvetôen a ta- nulásra fordított erôfeszítéstôl függ.
Életünk során folyamatosan képesek vagyunk új ismeretek, képességek el- sajátítására, ugyanakkor folyamato- san felejtünk is. A hosszú távú emlé- kezet e dinamikája, valamint igen nagy kapacitása és heterogén jellege (lásd például a nyelvi anyagokra, ész- lelési élményekre, mozgásos készsé- gekre emlékezés különbségeit) együt- tesen szinte lehetetlenné tesz bármi- lyen konkrét kapacitásbecslést.
Rövid idejû emlékezetünk kapaci- tása mérhetônek tûnik, bár a létezô mérési módszerek, illetve eredmé- nyek élénk vita tárgyául szolgálnak. A mérések erôsen korlátozott tárolási képességrôl árulkodnak. E kapacitást kódolási egységekben mérik, azaz például számjegyekbôl, rövid szavak- ból vagy betûkbôl nagyjából ugyan- annyit tudunk gyorsan, rövid idôre megjegyezni, mivel a felsorolt fajták mindegyike fogalmi, megismerési egységet alkot. S hogy mennyi az ugyanannyi? A ma már klasszikusnak számító (mintegy ötven éve született) felfogás szerint 5 és 9 egység közötti;
mai, módszertanilag szigorúbb kuta- tások azonban alacsonyabb korlátot mutatnak ki: mintegy 3–5 egységet.
Bár vizuális rövid idejû emlékezetünk a szóbelitôl igen eltérôen mûködik, bizonyos mérési módszereket hasz-
nálva (mint ezt az ismertetett mû szerzôje is tette: lásd alább) hasonló korlátok mutathatók ki nem nyelvi anyagon is.
A rövid idejû emlékezettel kapcso- latban a pszichológusok által ma leg- inkább elfogadott koncepció az úgy- nevezett munkamemória-modell. E modell lényege, hogy amit rövid ide- jû emlékezetnek nevezünk, egy több- szörösen összetett rendszer, s szerepe nem egyszerûen passzív adatrögzítés (mint mondjuk egy számítógép cache-memóriájában), hanem példá- ul aktív-ismételgetô megtartás, infor- mációszelekció, döntés-elôkészítés, illetve nemkívánatos válaszautoma- tizmusok gátlása. Elsô felosztásban a munkamemória három alegységbôl áll: 1. az úgynevezett téri-vizuális megtartási egység (a metaforikus an- gol kifejezés, visuo-spatial scratch pad fordítása nyomán ezt téri-vizuális vázlattömbnek hívjuk); 2. a fonoló- giai hurok, és 3. a központi végrehaj- tó. Az elsô, vizuális alrendszernek ré- sze egy rövid távú tár, mely észlelési benyomásokat ôriz rövid, önmaguk- ban legfeljebb néhány másodperces idôtartamokig, illetve egy kontroll- rendszer, amely az aktuálisan ôrzött nyomok újraaktiválását, „frissen tar- tását”, ezáltal pedig meghosszabbí- tott megtartását végzi. A fonológiai hurkon belül is megtaláljuk az igen rövid idôtartamú akusztikus, illetve fonológiai tárat (az utóbbi már be- szédhangokként kategorizálja az így értelmezhetô akusztikus jeleket), és a frissítô-fenntartó rendszert, mely nyelvi anyag esetén az artikuláció belsô folyamatait hívja segítségül. A felismert és fonológiailag tárolt be- szédet „csendesen ismételgetve”, új- raartikulálva frissítjük, s ezáltal ak- tívan fenntartjuk. Végül a központi végrehajtó szerepe a versengô emlék- nyomok közötti döntést igénylô, te- hát nem automatikus választás – a döntés szempontja pedig jellegzete- sen az, hogy mi a személy pillanatnyi célja, feladata, illetve ennek érdeké- ben milyen viselkedési stratégiát kell kiválasztani – és a másik két alrend- szerben lévô információkkal megtá- mogatni. Ez az elég bonyolult modell nagyszámú kísérlet eredményének értelmezésébôl bontakozott ki, s a kutatók az említett funkciók ideg-
rendszeri alapjairól is rendelkeznek részleges ismeretekkel.
A másik központi jelenség, a Willi- ams-szindróma, az idegrendszer fejlôdésének örökletes zavara (ám a jellegzetes pszichológiai tünetekkel szív- és érrendszeri, valamint moz- gásszervi problémák is együtt jár- nak). Az egészében csökkent intelli- gencia mellett azonban a Williams- szindrómás személyek jó nyelvi és társas képességekkel rendelkeznek.
Szókincsük közel áll az életkoruknak megfelelô átlaghoz, ritka szavak isme- retében még kissé jobb is lehet annál.
E személyek aktívak, beszédesek, és könnyen teremtenek kapcsolatot; az idegenektôl nem félnek, nem zárkóz- nak el. Nyelvmegértésben jók, ám bi- zonyos nehézségeik vannak; a megér- tésnél is jobbak azonban produktív nyelvi képességeikben, illetve a nyelv- tani szabályok megtanulásában és al- kalmazásában. Nyelvtani képességeik tehát épek, szókincsük viszont atipi- kus, amennyiben a ritka szavakat az átlagosnál hatékonyabban tanulják meg. A jó nyelvi képességekkel szem- ben áll a téri-vizuális kogníció súlyos elmaradása, mely alól érdekes módon kivétel az arcfelismerés. A Williams- szindrómás személyek vizuális észle- lésében az átfogó struktúrák felisme- rése kevésbé sikeres, míg az egyes for- mák, mintázatok elemeit, apró részle- teit jobban megragadják. A nyelvi és vizuális képességeik különbsége nem enyészik el a fejlôdés során, hanem határozottan megmarad.
A két terület – a munkamemória, illetve a Williams-szindróma – úgy kapcsolódik össze egy kutatásban, hogy utóbbiban éppen az a két pszi- chológiai modalitás (nyelvi és vizuá- lis) válik szét, amelynek megfelelô al- rendszereket a munkamemória-mo- dell is feltételez. Érdemes megemlíte- ni, hogy a munkamemória koncep- ciója a Williams-szindróma kutatásá- tól függetlenül alakult ki. Sôt még azt is sikerült kimutatni a munkamemó- ria-koncepció alkalmazásai során, hogy különbözô típusú értelmi fejlôdési problémák eltérô munkame- mória-mintázatokkal járnak együtt.
Williams-szindrómásoknál a téri-vi- zuális komponens gyengesége mellett a verbális munkamemória közelebb áll az átlagoshoz (például számterje-
delmi teszttel – számjegysorozatok megjegyzésével – mérve). Egy másik genetikai eredetû zavar, a Down- szindróma esetén azonban éppen for- dított a kép: itt a téri munkamemória meglehetôsen jó, míg a számterjede- lem erôsen károsodott.
Ezek alapján logikus kérdés a mun- kamemória szerepe a Williams-szind- róma kognitív jegyeinek kialakulásá- ban. A szerzô három kérdés megvála- szolására tervezett kísérleteket. Egy- részt a verbális munkamemória kap- csolatát vizsgálta a szókinccsel, illetve a nyelv alaktani (morfológiai) rend- szerével Williams-szindrómásoknál (illetve összehasonlításképp átlagos fejlôdésû csoportoknál). Másrészt a Williams-szindrómában károsodott téri tanulás összefüggéseit kutatta a munkamemória téri komponensével.
Végül a munkamemória mindkét (verbális és vizuális) komponensé- nek, illetve a tér nyelvi leírásának (a térre vonatkozó kifejezéseknek) a kapcsolatát vizsgálta. Kísérleteit kü- lönbözô korú gyerekekkel végezte, az- az a fenti kérdéseket az értelmi fejlô- dés folyamatában közelítette meg.
Elsô kísérletét a következô hipoté- zisre alapozta. A Williams-szindrómá- ban számos megismerô funkció sérül, s mint ilyen esetekben általában, a személyek megmaradt funkcióik se- gítségével próbálnak boldogulni kü- lönbözô problémahelyzetekben. Eb- bôl annak kellene következnie, hogy a verbális munkamemória – a fonoló- giai-artikulációs rögzítés – egyéni kü- lönbségei jobban befolyásolják a szó- kincs alakulását Williams-szindrómá- ban, mint egyébként, hiszen ez egy megmaradt funkció, melyre a Willi- ams-szindrómás gyermek nagymér- tékben támaszkodhat. Eszerint tehát Williams-szindrómában a verbális munkamemória kapacitás és a szó- kincs nagysága közti pozitív összefüg- gés erôsebb, mint a kontrollcsoport- ban. E hipotézist kísérletileg el- lenôrizve az eredmények a követ- kezôk voltak. A Williams-szindrómá- sok számterjedelme – tehát verbális munkamemória-kapacitása – kisebb- nek bizonyult, mint a hasonló életko- rúak átlaga. Ami a szókincs fejlôdését illeti, a Williams-szindrómások pro- duktív szókincse (amit itt képek leírá- sára használt szavakkal mértek) szin-
tén alacsonyabb volt az életkori kont- rollcsoporténál. Az úgynevezett gya- korisági hatás – tehát, hogy gyakoribb szavakat jobban megjegyzünk, köny- nyebben hívunk elô nyelvi produk- ciós helyzetben, mint ritka szavakat – még erôsebb volt Williams-szindró- másoknál, mint az azonos korú kont- rollcsoportban. (Érdekes módon a szerzôt megelôzôen végzett kutatások inkább a gyakorisági hatás hiányát mutatták ki Williams-szindrómások- nál, és meglétét a problémamentesen fejlôdô csoportokban.) E kísérletben szerepelt egy olyan kontrollcsoport is, amely passzív szókincsét illetôen azonosan teljesített a Williams-szind- rómás csoporttal. A passzív szókin- cset a szerzô a Peabody-féle szókincs- teszttel mérte, ahol a vizsgált sze- mélynek szavakat mondanak, és a fel- adat a szavakhoz illô, azokat illusztrá- ló képek kiválasztása más képek kö- zül. A passzív szókincsben illesztett kontrollcsoport átlagéletkora jóval ki- sebb volt, mint a Williams-szindró- más csoporté: 13 éves Williams- szindrómás fiatalok passzív szókin- csükben a 7 éves, problémamentesen fejlôdô csoporttal teljesítettek azonos szinten.
E szókincsben illesztett (verbális) kontrollcsoport az életkori kontroll- hoz hasonlóan jobban teljesített a fordított feladatban – képmegneve- zésben –, mint a Williams-szindrómá- sok. Ezután a Williams-szindrómás csoportot két részre osztva verbális munkamemória-teljesítményük alap- ján (alacsony, illetve magas teljesít- ményû csoport) azt kapták, hogy e két fél csoport mind a gyakori, mind a ritka szavak ismeretében különbö- zött. Ezek az adatok megerôsítik a ki- induló hipotézist: úgy tûnik, hogy Williams-szindrómában a verbális munkamemória-kapacitás erôsen be- folyásolja a szókincs alakulását, még 10 éves kor után is. Átlagosan fejlôdô csoportban hasonló összefüggés csak mintegy 7 éves korig áll fenn; onnan- tól a szavak hosszú távú megjegyzését már inkább a jelentésük segíti, s nem annyira fonológiai-artikulációs tulaj- donságaik.
Második kísérletében a szerzô a verbális munkamemória-kapacitás és a nyelv alaktana elsajátításának össze- függéseit vizsgálta. A morfológiai fel-
adatban többes számot vagy tárgyese- tet elôhívó képeket mutattak, s hoz- zájuk illô kérdésre (pl. Mik ezek itt?
Mit dob a fiú?) kellett válaszolni. Így a többes szám és a tárgyeset szabá- lyos, illetve rendhagyó alakjai, s ezek- nek gyakori, illetve ritka példái útján közelíthetô meg a morfológiai telje- sítmény. A szerzô a Williams-szindró- más gyerekek mellett az elôbbi két (életkorban, illetve passzív szókincs- ben illesztett) kontrollcsoportot ha- sonlította össze. Az azonos korú kontrollcsoport szabályos és kivételes esetek ragozásában egyaránt felül- múlta a Williams-szindrómás csopor- tot, sôt a mintegy 6 évvel fiatalabbak- ból álló verbális kontrollcsoport úgy- szintén. A Williams-szindrómás cso- porton belül a magas munkamemó- ria-kapacitással rendelkezôk felül- múlták az alacsony kapacitású alcso- portot szabályos és kivételes esetek ragozásában egyaránt. A verbális kontrollcsoportot ugyanígy kettévá- lasztva, a két fél csoport csak a kivé- telek ragozásában különbözött, a sza- bályos esetekében nem.
Ezen eredmények értelmezésekor a szerzô kitér arra a kognitív pszicholó- giai kérdésre, hogy vajon a morfoló- gia elsajátításának alapja valamiféle automatikus szabálygeneralizáció, vagy épp ellenkezôleg, egyedi esetek rögzítése a hosszú távú emlékezet- ben, esetleg e két folyamat kombiná- ciója. A kognitív pszichológia, vagy ál- talánosabban a megismeréstudomány elsô átfogó elmélete az emberi megis- merést szimbólumfeldolgozó rendsze- rekkel modellezte, hasonlóan a mes- terséges intelligencia kutatói által lét- rehozott számítógépprogramokhoz.
(Kognitív pszichológia és megisme- réstudomány nem ugyanaz: elôbbi va- lamivel szûkebben, a kísérleti pszicho- lógia eszközeivel vizsgálja az emberi megismerô funkciókat, míg az utóbbi interdiszciplináris vállalkozás: magá- ban foglalja az idegélettan, a mester- séges intelligencia, az elmefilozófia és a nyelvészet megközelítéseit is – sôt néha az antropológiát is beleértik.)
A kogníció szimbólumfeldolgozó modelljei a meglévô információból a deduktív következtetés és az induktív generalizáció, illetve heurisztikák se- gítségével nyernek új ismeretet. (Ér- demes megjegyezni, hogy az induktív
generalizáció és a heurisztika fogalma nem azonos. A heurisztikák olyan megoldási elvek, amelyek az esetek többségében jó megoldást adnak, de nem mindig. Például a sakkozó prog- ramok heurisztikákon alapulnak, mi- vel a sakk, bár elvileg kezelhetô de- duktív következtetési eljárással, a gya- korlatban ez kivitelezhetetlen, mert a játék annyira komplex [errôl lásd Mérô László Észjárások címû köny- vét]. Az indukció célja viszont, hogy véges adathalmaz alapján olyan sza- bályszerûségeket fedjen fel, amelyek- kel jövôbeli események megjósolha- tók. Itt a cél a tökéletes szabály meg- találása, még ha egy adott pillanatban nem lehet is teljes bizonyossággal megállapítani, hogy egy adott, induk- cióval feltárt és mûködô szabály töké- letes-e – azaz a jövôben nem talá- lunk-e rá ellenpéldát.)
A gyermek nyelvtanulásában e szimbolista felfogás a szabályszerûsé- gek felismerését hangsúlyozza a nyel- vi kreativitás egyik alappilléreként. A gyermek nyelvtanulása nem utánzás, hanem új, elôzetesen nem hallott közlések létrehozatala. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a gyerekek az ôket érô nyelvi anyagból képesek fokozatosan kiszûrni és alkalmazni a nyelvtani szabályszerûségeket. E sza- bálygeneralizáció azonban nem tuda- tos: egy anyanyelvét kitûnôen beszélô 6 éves gyerek egyet sem tud megfo- galmazni abból a rengeteg nyelvi sza- bályból, melyet amúgy tökéletesen használ. A szimbólummanipulációs felfogás szerint tehát az alaktan (mor- fológia) elsajátítását e nem tudatos szabálygeneralizáció közvetíti, és ezért az nem függ össze a munkame- mória kapacitásával.
Egy másik felfogás szerint az alak- tan elsajátítása egy egységes, asszo- ciatív hálózat módjára szervezôdô emlékezeti rendszer útján valósul meg. E modell jóslata az, hogy a me- mória egyéni különbségei befolyásol- ják az alaktan elsajátítását. Ugyanak- kor e modell ellentmond a munka- memória-koncepciónak abban, hogy utóbbi szerint a rövid idejû tárolás kapacitása nem egységes, hanem el- térô modalitásokban (pl. nyelvi, vi- zuális) különbözô lehet.
Létezik egy olyan felfogás is, amely a nyelvtan szabályszerû, ismétlôdô
eseteinek elsajátítását szabálygenera- lizációval magyarázza, a kivételes, il- letve szabállyal nem jellemezhetô ese- teket pedig asszociatív emlékezeti rögzítés útján. (A magyarban az utóbbira egy példa a helységnevekhez kapcsolt -ba, -be, illetve -ra, -re végzôdések esete. Hibás például azt mondani, hogy „Miskolcba megyek”, és helyes az, hogy „Debrecenbe me- gyek”. Úgy tûnik azonban, hogy nincs általánosítható szabály arra, melyik helységnév után melyik végzô- dés jár. Ezt esetrôl esetre meg kell ta- nulni.) E modell szerint a munkame- mória egyéni különbségei csak a kivé- telek elsajátítását befolyásolják, a sza- bályos esetekét nem.
Végül a szerzô által idézett negye- dik, úgynevezett munkamemória- modell szerint a nyelvi fejlôdés üte- mét egy általános, nem nyelvi feldol- gozási, illetve kapacitáskorlát hatá- rozza meg. Ez az általános tároló, erôforrás-elosztó funkció azonban minden feladat, így a nyelviek kezelé- séhez is szükséges, tehát a jóslat sze- rint a munkamemória-kapacitás mind a szabályos, mind a kivételes esetek megtanulását befolyásolja. (Például ahhoz, hogy valamilyen nem tudatos mechanizmus a gyerek elméjében gyorsan azonosítsa az „A tárgy ragja -t” általánosítható szabályt, külön- bözô ragozott fônevek hatékony táro- lása szükséges a munkamemóriá- ban.)
Mivel a szerzô azt találta, hogy a Williams-szindrómás csoport tagjai a szabályos és kivételes nyelvtani esetek elsajátításában munkamemória-ka- pacitásuktól függô mértékben egy- aránt károsodást mutattak, értelme- zése szerint ez támogatta a munka- memória-modellt, és nem támogatta a szimbólumfeldolgozási modellt, il- letve a kettôs (szabályokat és kivétele- ket eltérôen kezelô) modellt. Ehhez az értelmezéshez alább még néhány megjegyzést fûzök.
Következô, harmadik kísérletében a szerzô a munkamemória szelektív sérülését, a vizuális komponens ver- bálistól való elmaradását vizsgálta meg Williams-szindrómában. E cél- ból téri-vizuális feladatokat végezte- tett: különbözô színû kockákból kira- kott mintázatok lemásolását (úgyne- vezett mozaikpróba), vonalak orien-
tációjának megállapítását (nyilak kö- zül a céltábla középpontja felé muta- tók kiválasztása, „céltábla-feladat”), és egy téri emlékezetet vizsgáló fel- adatot (Corsi-kockák), melyben a vizsgált személy elé lerakott kilenc kockából a vizsgálatvezetô néhányat megérint, és a személy feladata, hogy ugyanabban a sorrendben érintse meg ôket. Az életkori és verbális kontrollcsoport mellett olyan problé- mamentesen fejlôdô gyerekeket is vizsgáltak, akiknek téri kogníciós tel- jesítménye nem különbözik a Willi- ams-szindrómásokétól. E csoport 4-5 éves gyerekekbôl tevôdött össze, mi- vel az ô általános téri teljesítményük állt egy szinten a 13 év körüli életko- rú Williams-csoportéval. A kísérlet legfontosabb eredménye, hogy bár a téri kontrollcsoport és a Williams- szindrómás csoport teljesítménye nem különbözött a mozaikpróbában és a céltábla-feladatban, a téri emlé- kezetet speciálisan megcélzó Corsi- kockák feladatában a Williams-cso- port még a téri kontrollcsoporthoz képest is észrevehetôen lemaradt.
A harmadik kísérletet egy bonyo- lultabb negyedik követi, mely a téri tanulást hivatott feltárni és ennek összefüggését a munkamemória téri komponensével.Téri tanulásban álta- lában nagyok az egyéni különbségek.
E különbségek nem a gyakorlottság függvényei annyiban, hogy mondjuk térképszakértôk és laikusok téri tanu- lása statisztikailag nem különbözik. A téri tanulás idegrendszeri alapjairól viszonylag alapos ismeretekkel ren- delkezünk. A nagyagy halántéklebe- nyének hippokampusz nevû része és a fali lebeny egyaránt szerepet játszik a téri tájékozódásban, téri viszonyok megtanulásában, illetve a vizuális je- gyekre való emlékezésben. A hippo- kampusz e szerepe régen ismert, és sokszorosan megerôsített. A téri-vi- zuális információk hangsúlyán kívül egy általánosabb szerepet is játszik a tudatos (szakszóval explicit) emléke- zetben, mégpedig a rövid idejû tárból (a munkaemlékezetbôl) a hosszú ide- jû emlékezetbe való átmenetet hozza létre. Ha a hippokampusz mindkét oldalon megsérül, akkor a személy képes munkamemóriájában új infor- mációkat kódolni, és régi hosszú távú emlékeit is ôrzi, azonban minden újat
azonnal elfelejt, amint elterelôdik ró- la a figyelme, függetlenül attól, hogy elôtte mennyi ideig tartotta fenn ak- tívan munkaemlékezetében (ezt hív- ják anterográd amnéziának). E meg- jegyzési képtelenség viszont csak a tu- datos, nyelvi és képi-szemléletes (szakkifejezéssel explicit) emlékezeti anyagra terjed ki. Anterográs amné- ziások képesek új mozgásos készsége- ket megtanulni (például pingpongo- zás, teniszezés) vagy a meglévôket fej- leszteni (egy amnéziás gitárjátékos képes új akkordokat, fogásokat elsajá- títani). Az új készségek ilyenkor kiala- kulnak, bár késôbb a személy egyálta- lán nem rendelkezik emlékekkel a ta- nulás folyamatáról.
A téri tanulást a szerzô két feladat- tal vizsgálta, és a már említett négy csoportot (Williams-szindrómások, életkori, verbális és téri kontrollcso- port) hasonlította össze. Az egyik fel- adatban egy ötször ötös négyzethálót mutattak a személyeknek, amelyen a vizsgálatvezetô egymás után öt négy- zetet megérintett. A vizsgálati sze- mélynek ugyanazt az öt négyzetet kellett megérintenie. Sikertelenség esetén a vizsgálatvezetô ismét bemu- tatta a feladatot, és a személy újra próbálkozott, amíg sikert nem ért el, de legfeljebb tízszer. A másik feladat- ban (úgynevezett térképteszt) egy raj- zolt úthálózatot mutattak be, mely- nek különbözô pontjain különféle te- reptárgyak voltak. E térképen kellett különbözô útvonalakat, illetve a raj- tuk lévô tereptárgyakat megtanulni.
Az elsô feladat eredményei azt mutat- ták, hogy a Williams-szindrómások az elsô bemutatás után kevesebb pozí- ciót idéztek fel, mint akármelyik kontrollcsoport, és ezt követôen las- sabban is tanultak náluk. A Williams- szindrómásokra és a téri kontrollcso- portra egyaránt igaz, hogy a nagyobb munkamemória-kapacitású szemé- lyek gyorsabban tanulnak. Azonban a téri kontrollcsoportban e kapcsolatot részben az magyarázta, hogy az élet- kor növekedtével a munkamemória kapacitása is nô. A Williams-csoport- ban viszont az életkortól függetlenül erôs volt az összefüggés a kapacitás és a tanulás között. A térképteszt ered- ményei ehhez hasonlóak, azonban az is kitûnik belôlük, hogy a Williams- szindrómások, bár lassabban építik
be az új információt, a már megtanult anyagot nem felejtik gyorsabban, mint a téri kognícióban azonos szin- ten álló kontrollszemélyek.
A Williams-szindróma és a munka- memória összefüggésében egy sajátos találkozási pont válik igen érdekessé:
az, amikor a nyelvet a téri viszonyok leírására használjuk. Williams-szind- rómában a téri kogníció szelektív ká- rosodása mellett a nyelvi funkciók vi- szonylagos épsége a jellemzô. Ha így van, akkor a téri kogníciós deficit le- rontja-e a nyelven belül speciálisan a téri viszonyokat megragadó részterü- letet? Az már régebbi kutatások ered- ményébôl is kiviláglott, hogy a téri megismerés és a nyelv térleíró szele- tének fejlôdése összefügg. A téri nyelv fejlôdése a már elôzetesen kialakuló preverbális térkoncepcióra épül, és ezt alakítja tovább. A tárgyak alakjá- nak észlelése pedig azért fontos a nyelvtanulásban, mert a tárgynevek tanulásában a formával való megfe- leltetés alapvetô. Ha például szokat- lan színû tárgyat látunk (mondjuk egy rikító piros kanalat), attól az még kanál (felnôttek és gyerekek is így osztályozzák), vagyis az atipikus szín nem feltétlenül mond ellent egy adott tárgyosztályba tartozásnak. Ugyanak- kor egy nem kanálformájú tárgy le- het-e kanál? Erre már többnyire nemleges választ adnánk. Az alak nagyban összefügg a funkcióval (evôpálcika nem jó a kanál szerepé- re), de tárgyneveket, például a „ka- nál” szót, közvetlenül a tárgyak látha- tó formájához kapcsoljuk, s nem pél- dául az evés funkciójához.
A téri megismerés és a nyelv térle- író szerepe közötti specifikus össze- függés azért is érdekes, mert e megfi- gyelés ellentmond a nyelvpszicholó- gia Noam Chomskytól eredeztethetô modularista felfogásának. Ez utóbbi szerint a nyelvi képességünk öröklött, és egyéb kognitív készségeinktôl füg- getlenül, szinte elszigetelten fejlôdik (noha mûködése során természetesen kapcsolatba kerül egyéb megismerési képességeinkkel).
A szerzô ötödik vizsgálatában azt a kérdést tette fel, hogy vajon a téri kontrollcsoport tagjai felülmúlják-e téri nyelv tekintetében a Williams- szindrómás csoportot? Amennyiben igen, a munkamemóriájuk különbsé-
ge lesz-e ezért a felelôs? A gyerekek négy csoportja egy nyelvfejlôdési tesztben vett részt: a vizsgálat ve- zetôje színes mûanyag tárgyakat he- lyezett különbözô pozíciókba a sze- mük láttára. Ezt követôen kérdéseket tett fel a látott eseményrôl. Válaszaik- ban a gyerekeknek téri ragokat és névutókat kellett használniuk (példá- ul: Hol van a piros négyzet? – A po- háron; Honnan veszem el a zöld kört?
– A doboz elôl stb.). E téri ragok és névutók használatában a Williams- szindrómás gyerekek gyengébbek vol- tak még a jóval fiatalabb téri kontroll- csoportnál is. Ugyanakkor nem téri morfológiai produkcióban már nincs meg ugyanez a különbség. Többes szám és tárgyrag szabályos eseteit Williams-szindrómás gyerekek ugyan- olyan jól képzik, mint a téri kontroll- csoport tagjai, a kivételeknél pedig a Williams-csoport teljesített jobban.
A munkamemória szerepét is sikerült igazolni: a Williams-szindrómás cso- porton belül statisztikailag összefüg- gött egymással a téri névutók ismere- te és a téri munkamemória terjedel- me. A ragok ismeretében nem volt hasonló összefüggés, feltehetôleg azért, mert a ragok gyakoribbak, túl- tanultak, és alkalmazásuk nem köve- tel meg téri kogníciót, mint a névutó- ké (például annak villámgyors végig- gondolását, hogy tényleg a két ház KÖZÖTT volt-e az autó, vagy MÖ- GÖTTÜK). A téri nyelvi kifejezések elsajátítását a téri és verbális munka- memória komponens egyaránt befo- lyásolja; a negyedik és az ötödik kísér- let fényében pedig a téri munkame- mória különbségei jórészt megma- gyarázzák a Williams-csoport és a té- ri kontrollcsoport közti különbséget a téri nyelv használatában.
Összességében tehát a szerzô vizs- gálatai részletes képet tárnak az olva- só elé a munkaemlékezet szerepérôl a nyelvi, illetve téri kogníció fejlôdésé- ben, s mindezt egy speciális fejlôdési tünetegyüttes, a Williams-szindróma vizsgálatán keresztül. Az elsô 7-8 életévben a verbális munkaemlékeze- ti kapacitás és a szókincs-elsajátítás üteme erôsen összefügg. Williams- szindrómában a megismerô rendszer jelentôs része károsodik, ám a ver- bális munkamemória épen marad.
Ennek következménye, hogy a szavak
hosszú távú fonológiai reprezentáció- ja jó; a személy sok szót használ, de a jelentésükkel nem mindig van tisztá- ban. Élete során végig támaszkodnia kell verbális munkamemóriájára a nyelvelsajátításban, ezért a morfo- fonológiai rendszer színvonala és a verbális munkaemlékezet kapacitása között erôs összefüggés fedezhetô fel.
Egészében tehát tartalmas választ ka- punk a mû címében felvetett kérdés- re, vagyis a munkamemória szerepére a megismerésben. Befejezésképpen a második kísérlet értelmezéséhez fû- zök még néhány megjegyzést.
A javasolt értelmezés szerint (lásd fönt), az a tény, hogy a Williams- szindrómások a szabályos és kivételes nyelvtani esetek ragozásában egyaránt károsodást mutattak, ellentétben áll a kettôs feldolgozási rendszert (szabály- generalizáció, illetve egyenkénti kivé- teltanulás) feltételezô modellek jósla- taival. Ez azonban nincs így. Az az eredmény pedig, hogy a Williams-cso- portban, illetve a szókincsben illesz- tett kontrollcsoportban azonos mintá- zat jelentkezett a szabályos és a kivé- teles formák produkciójában (a kivé- teles formáknál mindkét csoport tag-
jai többet hibáztak), szintén remekül megfér a kettôs feldolgozási model- lekkel. A kettôs feldolgozási modellek az elmélet szintjén semmilyen ellent- mondásban nem állnak a munkame- mória-modellel. Ha elfogadjuk a szer- zô felfogását, mely szerint a munka- memória egy eredendôen nemspecifi- kus, nem nyelvi kapacitáskorlátot ve- zet be a nyelvi anyag feldolgozásába (46. old.), akkor akinek magasabb a munkaemlékezeti kapacitása, az egy- szerre lehet hatékonyabb a szabálysze- rûségek felismerésében (azért, mert több anyagot tárol egyszerre a munka- memóriájában, s így könnyebben is- meri fel a szabályokat) és a kivételek tanulásában. Inkább arról van szó, hogy idegrendszeri adatok (például klinikai disszociációk) nem támasztják alá a szabály–kivétel kettôsséget a fel- dolgozásban. Nincsenek például olyan idegrendszeri sérültek, akik csak a szabályos, vagy csak a kivételes nyelvtani eseteket tudják megtanulni (míg sérülésük elôtt mindkettôre ké- pesek voltak). Ez azért lényeges, mert más esetekben létezik ilyen kettôs disszociáció: például agysérülés ered- ményeképp elveszhet az alaklátás, de
megmaradhat a színlátás. Fordított eset is lehetséges: másfajta sérülés eredményeképp megtartott alaklátás mellett eltûnhet a színlátás.
Az asszociációs hálózatmodellek szintén csak akkor állnak ellentmon- dásban a munkamemória-modellel, ha egységesnek tételezzük fel ôket; az viszont igaz, hogy azok a mesterséges neuronhálózatok, amelyekkel a nyelv- elsajátítást igyekeztek modellezni a nyolcvanas évektôl kezdôdôen, való- ban egyetlen hálózattal igyekeztek ta- nultatni szabályokat és kivételeket egyaránt (lásd errôl: Pléh Csaba [szerk.] A megismeréskutatás egy új út- ja. A párhuzamos feldolgozás.Typotex, Bp., 1997). Úgy tûnik számomra, hogy az emberi memória szervezôdé- sének modellje, s benne a munkame- mória koncepciója, meglehetôsen független a kogníció olyan általános elveitôl, mint a fent említett szimbó- lummanipulációs elképzelések, vagy elméleti alternatívájuk, az asszociatív hálózatok. Egy nemspecifikus tárolási korlát feltételezése a megismerés többféle általános elméleti keretével is összhangba hozható.
■■■■■■■■■■■■ JAKAB ZOLTÁN
