Pavlovits Tamás: Mi egy ember a végtelenben? Pascal-értelmezések SzeMle N

b

P

Pavlovits Tamás: Mi egy ember a végtelenben?

Pascal-értelmezések

Budapest, Gondolat–Aeternitas, 2014

Örömteli tény, hogy magyar filozófiatör- téneti életben Pascal jelentős súllyal van jelen – erről tanúskodik a közelmúltban megjelent tanulmányok, monográfiák és szövegkiadások magas száma. A 2010-ben megjelent magyar nyelvű Pascal-mono- gráfia szerzője, Pavlovits Tamás ezúttal igen átgondolt szerkezetű és tartalmas tanulmánygyűjteménnyel örvendezteti meg olvasóit. A könyv első három fejeze- te folyóiratokban és kötetekben korábban már (francia vagy magyar nyelven) meg- jelent, Pascal életművét különböző szem- pontokból tárgyaló tanulmányokat tartal- maz, amelyek mögött azonban könnyedén észlelhető az az egységes – s persze már a bevezetőben is pertraktált – háttérkon- cepció, amely a negyedik fejezet két írá- sában és a kötet epilógusában bomlik ki a maga teljességében. A szerző bevallása szerint a kötetben elővezetett értelmezé- sek összhangban állnak megelőző két Pas- cal-könyvének legfontosabb állításaival,¹ s valóban, mi is úgy véljük, hogy a korábbi írások gondolatmenetéből szervesen ki- növő, azokat azonban új felismerésekkel

1 Pavlovits Tamás 2007. Le rationalisme de Pascal. Paris, Publications de la Sorbonne;

Pavlovits Tamás 2010. Blaise Pascal. A ter mé- szettudománytól  a  vallási  apológiáig. Gö döllő, attraktor.

gazdagító kötetet tartunk a kezünkben. Az első fejezet a Megismerés elmélete címet vi- seli: az itt olvasható írások azt a szerepet tárgyalják, amelyet a természet, az embe- ri test, valamint a képzelet és a végtelen játszanak a megismerésben. A második fe- jezet címe Ember,  társadalom,  morál: itt a címnek megfelelően elsősorban etikai és az emberek társadalmi együttélését tár- gyaló szövegeket olvashatunk. A harmadik fejezet – Vallásfilozófia, teológia – pedig val- lás és filozófia, megváltás és bölcselet vi- szonyát elemző írásokat tartalmaz. Végül a Rendek és perspektívák című negyedik fe- jezet két tanulmánya, ha szabad így fogal- maznunk, némiképp rendbe és perspektí- vába állítja a korábbiakban mondottakat.

A kötet alapos olvasója természetesen talál átfedéseket a tanulmányok között, ám ez a legkevésbé sem róható fel a szerzőnek. Az alábbiakban az eredeti (a francia és nem- zetközi Pascal-kutatásban is szemlátomást vitaképes) és bátor koncepció bemutatásá- ra és – szükségszerűen szubjektív – érté- kelésére törekszünk.

Ahogyan az több tanulmányból is kide- rül, Pavlovits – sok más korábbi értelme- zőhöz hasonlóan – központi szerepet tulaj- donít a pascali életműben a három rendről szóló híres töredéknek (339/793). Pascal szerint a test, az ész és a szív rendje egy-egy sajátos értékrendet, cselekvési elvet és a

valóságra nyíló perspektívát határoz meg.

A perspektívák nem átjárhatóak, s egymás- sal tökéletesen összemérhetetlenek: a test rendjében „versenyző”, vagyonra, hata- lomra és testi örömökre áhítozó királyokat és földi hatalmasságokat példának okáért teljességgel hidegen hagyja Arkhimédész kiemelkedő szellemi teljesítménye, az ész rendjének nagyjai – a filozófusok – pedig csak egy műveletlen és demagóg vándorta- nítót látnak a szív rendjének urában, Jézus Krisztusban. a rendek Pascalnál termé- szetesen nem egyenrangúak, köztük vilá- gos értékhierarchia áll fenn: a szív rendje az a kitüntetett, ugyanakkor természetfe- letti perspektíva, amelyből az emberi ter- mészet „isten képmásaként, azaz a maga egységében és igazságában mutatkozik meg”. a Perspektíva és igazság című tanul- mányban ezen kívül Pavlovits még egy ne- gyedik rend, a dicsőség rendjének létezé- sét is kikövetkeztethetőnek látja bizonyos pascali passzusokból, ennek mibenlétét azonban itt nem fejti ki. Ahogyan fentebb már jeleztem, a rendeket tárgyaló töredék központi szerepének hangsúlyozását az elemzők egy jelentős részénél is megta- lálhatjuk. Pavlovits Tamás korábbi köny- veinek és jelen tanulmánykötetének azon- ban vannak markánsan újító – és ennek megfelelően nem vitathatatlan – állításai, méghozzá a következők. Először: szerzőnk hangsúlyosan próbál amellett érvelni, hogy a zseniális matematikai és fizikai felfede- zéseiről is ismert Pascal egyáltalán nem ne- vezhető irracionalista vagy antiracionalista gondolkodónak. Hiszen felfogása szerint a megismerésnek az ész rendjében hasz- nálatos elvei (a geometriai módszer, az el- lentmondás-mentesség, a kizárt harmadik, stb.) univerzális érvényűek, mi több, még a szív rendjének is megvan a saját raciona- litása. más kérdés persze, hogy az emberi értelem számára nyilvánvalóan és bevallot- tan felfoghatatlan „ésszerű rend” filozófiai értelemben racionalitásnak nevezhető-e,

vagy az ész rendjéből a szív rendjébe való átlépés pillanatában a bölcseletből átbu- kunk (átemelkedünk) a teológia szférájá- ba. A kérdésfelvetés hátterében nyilván- valóan az újkori bölcseletben központi szerepet betöltő oppozíció, a contra ratio- nem/supra rationem szembenállása húzó- dik meg. Szerzőnk bizonyos értelemben elfogadni látszik Pascal saját értelmezését, mely szerint a bűnbeesés következtében korlátozott emberi elme számára felfog- hatatlan racionalitás, amely a szív rendjét, azaz végső soron a keresztény vallást jel- lemzi, az ésszerűség legmagasabb rendű, legautentikusabb formája – s éppen ez nyit utat a keresztény hit egy pontig racionális, ám egyszer csak az emberi ésszerűség fölé emelkedő apológiája előtt. nos, amint az a kötet tanulmányainak a korábbi szakiro- dalmat tárgyaló, önpozicionáló szakaszai- ból is kiderül, felkészült interpretátorok egész sora próbált választ adni a szív rend- jének bölcseleti értelmezhetőségével kap- csolatos kérdésekre. A jeles filozófiatörté- nész, Antony mckenna például úgy véli, hogy mivel Pascal belátta: az ész eszközei- vel képtelenség bizonyítani a keresztény vallás igazságát, a szív rendjének „történé- sei” voltaképpen a hit fideista-szkeptikus apológiájának részeiként értelmezendők.

Ezzel részben egybehangzó módon (bár nyilvánvalóan más kiindulópontról) nyil- vánul meg az a Jean-luc marion is, akinek értelmezései szemlátomást nagyon fon- tosak Pavlovits számára. A kortárs feno- menológiai gondolkodás nagy alakja, aki Pascalt szinte kizárólagosan Descartes-tal ütköztetve értelmezi, a szeretet rendje kapcsán a metafizika destitúciójáról beszél, ami alatt azt érti, hogy Pascal megmutatja:

„van egy felsőbb rend végtelen távolságra tőle [mármint a metafizikától]”. A pascali gondolkodás tehát a metafizika végét jelzi, oly módon, hogy illusztrálja a meghökken- tően hagyományos tézist: a szeretet meg- haladja a bölcseletet. A metafizika „elbo-

csátásáról” szóló marioni állítást azonban Pavlovits Tamás nem hajlandó elfogadni annak teljességében. Erőfeszítései arra irá- nyulnak, hogy bizonyítsa: a vallás termé- szetfeletti igazságára vonatkozó teológiai diskurzust Pascal képes volt hatékonyan összeegyeztetni a természetes alapokon álló filozófiai diskurzussal. álláspontja sze- rint az apológiát író Pascal nemcsak meg- haladja (elbocsátja, esetleg lefokozza)² a filozófiát, hanem vissza-visszatér hozzá: a Gondolatokban sem fordul szembe a tudo- mányos műveit jellemző szigorú és egzakt matematikai gondolkodással, hanem „egy sokkal összetettebb racionalitáskoncepció- ba integrálja azt”. Mit is jelent ez ponto- san? kiderül például a Vallás és racionali- tás a Gondolatokban című tanulmányból, amely azokat a „legautentikusabb” (ám itt egyenként sajnos nem részletezhető) racionalitás-jegyeket – a pogány vallások kritikája, a kereszténység mellett szóló antropológiai és teológiai érvek, a héberek vallásának figuratív értelmezése – veszi számba, amelyek Pavlovits szerint sem tar- toznak a természetes ész hatókörébe. nem is tartozhatnak, hiszen a szív rendje kizáró- lag Jézus krisztus önmegnyilatkozásának útján, tehát egy par excellence filozófián kívüli autoritásra támaszkodva nyílik meg az ember előtt. Az emberi ész tehát, ha de more geometrico nem is tudja bizonyítani a keresztény hit megalapozottságát, még- is „a kereszténységben kell felismernie a legkitüntetettebb vallást”. Pavlovits en- nek megfelelően csak „részben ért egyet”

a pascali apológiát szkeptikus-fideisztikus kísérletként értelmező mckennával, aki nem szívesen beszél racionalitásról (még kevésbé „autentikus racionalitásról”) egy

2 a destitution kifejezés másik lehetséges fordítása a lefokozás volna – érdemes volna átgondolni a használatát, mert egy helyen (158) Pavlovits is erősnek érzi az elbocsátás kifejezést.

olyan argumentáció kapcsán, amely folya- matosan filozófián kívüli és észfeletti esz- közökre építve próbálja validálni önmagát.

másodszor (persze az első ponttal nyil- vánvaló összefüggésben): a pascali élet- műben fellelhető számos ellentmondást Pavlovits általában a perspektívák különb- ségére próbálja visszavezetni, elutasítva ennek megfelelően azokat az értelmezői kísérleteket (például Vincent Carraud-ét), amelyek két, egymástól időben elkülönít- hető pascali antropológia létezése mellett érvelnek. Azokat, amelyek elképzelt vita- partnerek (például és elsősorban a liber- tinus) szerepeltetésével magyarázzák az életmű bizonyos mértékű inkoherenciáját, s végül természetesen azokat is, amelyek például a morál kérdésében egy kérlelhe- tetlenül szkeptikus-antiracionalista atti- tűdöt tulajdonítanak Pascalnak. Valóban roppant érdekes és nehezen eldönthető kérdés, hogy a Pavlovits által védelmezett perspektivikus igazságfogalom pontosan milyen viszonyba is állítható a szkeptikus/

fideista attitűddel, hiszen voltaképpen az ismeretelméleti és etikai kérdésekben megnyilvánuló szkepszist is bátran a pers- pektivizmus egy formájának tekinthetjük.

A kettő elválasztását nem könnyíti meg az sem, hogy az érvek folytonos ellentétükbe való fordításának Pascalra oly jellemző ar- gumentatív stratégiája voltaképpen közös eleme a pürrhonista indíttatású filozofálás- nak és a perspektivista igazságfelfogásnak.

A pascali perspektivizmus célkitűzéseiben nyilvánvalóan éppen a szkepszis megha- ladását célozza: a francia bölcselő ugyanis nem lemondani szándékozik az igazságról, hanem épp ellenkezőleg, nála a biztos és megkérdőjelezhetetlen tudás vágya kény- szeríti ki a soumission de la raisont – új vi- szonyt kialakítva ezáltal az igazsággal: az alázatos szemlélődését. Pascal a fontos kérdésekre adott egymásnak ellentmon- dó válaszokat (például a végtelen világ-

egyetemben megfigyelhető jelenségek nem utalnak semmiféle transzcendens igazságra versus a természet isten teremt- ménye, s kifejezi az isteni szándékokat) tehát kétségtelenül egy magasabb szin- ten próbálja egyesíteni, még akkor is, ha a széttöredezett perspektívák összhang- jának lehetőségét csak pillanatokra képes felvillantani. Az egyetlen igaz perspektíva azonban, amelyből tekintve felismerhető igazságaink részleges volta, a természetes emberi megismerés számára elérhetetlen- nek tűnik. Az Úr különös adományaként felfogott hitnek híján lévő, azaz isteni ke- gyelem nélküli bölcselkedésre kénysze- rülő igazságkereső számára a szív rendje nem nyílik meg: legfeljebb a hitbe ugrás fideisztikus döntése vagy a fogadás proba- bilisztikus gesztusa marad lehetőségként a számára. Pavlovits Tamás mégis kap- csolatot próbál teremteni Pascal két korai matematikai írása (Esszé  a  kúpszeletekről,  illetve A kúpszeletek származtatásáról) és a viszonylag közismert morálfilozófiai–ant- ropológiai–apologetikai írások között, méghozzá oly módon, hogy kiemeli: Pas- cal rekonstrukciója szerint egy adott kúp különböző perspektívákból szemügyre ve- hető kúpszeletei meghatároznak egy olyan pontot, ahonnan helyes ítélet alkotható a kúpszeletek kiterjedéséről és egymással alkotott viszonyáról. Ebből a geometriai természetű felismerésből – szerintünk né- mileg merészen – arra következtet, hogy Pascal ismeretelméleti és etikai gondol- kodása is csak látszólag lehet szkeptikus, hiszen ahogy a geometria, úgy a bölcselet szférájában is léteznie kell egy olyan át- fogó „perspektívának, amely ellenáll a rendek közötti végtelen távolság okozta heterogenitásnak”. Kiindulópontja ennek az eszmefuttatásnak az a töredék, amely egyszer 21/381-esként (147), másszor pe- dig 55/381-esként (162) idéztetik fel a kö- tetben: „Csak egyetlen oszthatatlan pont a megfelelő hely. minden más túl közeli,

túl távoli, túl magasan, vagy túl alacsonyan van. A festészetben ezt a perspektíva ki- jelöli, mi fogja azonban kijelölni az igaz- ságban és a morálban?” Pavlovits nagyban épít tehát az egyetlen olyan fragmentum- ra, amelyben nemcsak feltűnik a „pers- pektíva” kifejezés, hanem egyenesen arról van szó, hogy Pascalnak szándékában állt annak szűken geometriai értelmén túl- mutató jelentést tulajdonítani. Miképpen nyilvánulnak meg a pascali szándékok pél- dául a társadalmi rend igazságosságának, a feljebbvalóknak kijáró tisztelet kérdé- sének vonatkozásában? A második feje- zet egyik kitűnő tanulmányából kiderül, hogy más-más rendből beszélve a feltett kérdésre más és más válaszokat kapunk.

A teljes tudatlanságban leledző nép szerint az inegalitárius társadalmi rend igazságos.

A félig felvilágosodottak belátják, hogy az igazságosságot nem lehet bölcseleti- leg megalapozni, így válaszuk a kérdésre nemleges. A hívők „fejletlenebb” része a társadalmi rendet a tökéletes isteni igaz- ságossággal veti össze, így szintén nem- mel felel. A tökéletes keresztények végül megértik, hogy a társadalmi igazságosság – minden hiányossága ellenére – mégiscsak képmása az isteni szeretetnek, s ez volna a legmagasabb fokú vélemény, ami a tár- sadalmi rend vonatkozásában kialakítható.

Ha problematizálni szeretnénk a fentebbi felosztást, megjegyezhetnénk, hogy szem- látomást még a szív rendjéből is legalább két válasz adható a feltett kérdésre, illet- ve, hogy az ész rendjéből kiindulva – te- hát mindenféle hit nélkül – is lehetséges a „legmagasabb fokú” véleményhez igen hasonló álláspontra jutni a tökéletlen, mégis elfogadható rend vonatkozásában.

a társadalmi igazságosság mindenesetre Pascal szerint nézőpont kérdése, mondja Pavlovits, így viszont nem teljesen világos, hogy miben is rejlik az igazi bölcsesség: el- fogadni a fentebb legmagasabb rendűnek minősített választ, vagy éppen nem lehor-

gonyozni egyetlen válasznál, hanem a lé- tünket alapvetően meghatározó perspek- tivizmust átlátva felismerni minden egyes válasz sajátos igazságértékét. Az előbbi válasz számunkra nem tűnik teljességgel meggyőzőnek, az utóbbi pedig, ha jobban belegondolunk, aligha mutat túl a szkepti- kusok relativizmusán.

Végül: a perspektivikus Pascal-értel- mezés megítélésének fontos tényezője lehet az, hogy rátalálunk-e a „rend” fogal- mának eredetére a tudós francia bölcselő gondolkodásában. a fentebb már idézett Jean-luc marion szerint a pascali gondol- kodás három rendje a speciális metafizika (metaphysica specialis) három hagyományos tárgya (test, lélek, isten) mentén került meghatározásra, míg Pavlovits inkább Pas- cal matematikai írásainak (például az ér- tekezés  az  aritmetikai  háromszögről) szám- rendjeire (ordres  numériques), próbálja visszavezetni az elnevezést. E szövegben olyan számsorokról esik szó, amelyekben szigorú szabályok mentén következnek egymásra a számok, a szabályok pedig az adott számrendnek a háromszögben el- foglalt helyétől függnek. A rend tehát egy jól meghatározott racionalitást zár magába, éles ellentétben a véletlenszerű számso- rokkal. Pontosan ez a másik kettőtől éle- sen eltérő racionalitás jellemzi a három metafizikai rend mindegyikét is – e közös vonás alapján választotta tehát Pavlovits szerint Pascal éppen a rend kifejezést a valóság felfogásának különböző szintjei- nek leírására. E magyarázat véleményünk szerint kitűnően illeszkedik szerzőnk írá- sainak koncepciójába, hiszen, ne feledjük:

Pavlovits Tamás különböző könyveiben elővezetett értelmezéseinek központi ele- me Pascal irracionalizmusának vagy antira- cionalizmusának tagadása (vagy legalábbis árnyalása). márpedig, ha sikerül a pascali gondolkodásban központi szerepet betöltő fogalom aritmetikai eredetét valószínűsí- tenie, azzal nyilvánvalóan komoly lépést

tesz a megfelelő irányba. Persze ettől még lehetnek kételyeink a dolog megalapo- zottságát illetően: feltűnő például, hogy a rendek „radikális elválasztottsága” – amit az aritmetikai eredet nyilvánvalóan imp- likál – annyira talán mégsem radikális, hi- szen a szív és az ész mind az ész, mind a szív rendjében együttműködik egymással:

„a szív érzi az alapelveket, az ész pedig ezekre építi, vagy ezek alapján ismeri fel a rendet” (156). A szív rendjében Pavlovits szerint nem egy misztikus tudás manifesz- tációját kell látnunk, hanem egy alapelve (Jézus krisztus) révén természetfeletti, ugyanakkor mégis természetes raciona- litású világlátást – amely azonban mégis radikálisan meghaladja az ész rendjében foglaltakat.

A pascali életmű egészét, valamint ter- mészetesen a szerzőre és korára vonatko- zó szakirodalmat is igen alaposan ismerő Pavlovits Tamás a kötet tanulmányaiban bátran megbírál – vagy legalábbis árnyal – néhány komoly múltra visszatekintő ér- telmezést és állítást. ismertetőnk záró részében ezeket az esetek többségében (pontosabban egy kivételtől eltekintve) igen meggyőzőnek tűnő értelmezői javas- latokat próbáljuk legalább röviden bemu- tatni és rájuk néhány szóban reflektálni.

a Morálteológia  és  tökéletes  morál  a vidéki levelekben című írásban például Pavlo- vits igen alapos fogalmi elemzésre építve száll vitába azzal az állítással, mely szerint a jezsuiták által gyakorolt – s Pascal által oly nagy megvetéssel kezelt – kazuisz- tika központi újítása az ész beengedése lett volna a morálteológia területére. Ez nyilvánvalóan nincsen így, s szerzőnk igen helyesen mutat rá arra, hogy Pascal szerint az ész helyes használata elengedhetetlen még az elsősorban a kinyilatkoztatásba foglaltakra épülő morálteológiában is – a téma tehát igen alkalmas arra, hogy ki- mutassa az isteni tekintély, a szeretet és az ész összhangjának fontosságát a morál

kérdéseiben. nagyon meggyőzőnek talál- tuk továbbá azokat a passzusokat, melyek- ben Pavlovits Tamás arra figyelmezteti olvasóit, hogy Pascal alapvetően korának gyermeke, modern gondolkodó, akinek a végtelennel kapcsolatos eszmefuttatásait aligha lehetséges minden további nélkül összekapcsolni a kontempláció premodern (ó- és középkori, pogány vagy keresztény) formáival és tartalmaival. Bár a pascali kontemplációt mintegy anti-kontempláci- óként – a szemlélődés hagyományának tel- jes destrukciójaként – értelmező Vincent Carraud álláspontját szerzőnk túlzónak véli, azt mégsem mulasztja el aláhúzni, hogy Pascalnál a „reprezentációnak ama örvénye, amelybe a kontempláció során a képzelet belezuhan, minden vonatkozta- tási pont elvesztését jelenti, és olyan zu- hanásélménnyel jár, amelyet a premodern kozmosz szemlélete soha nem eredménye- zett” (53). Pascalnál isten leginkább hiá- nyával tüntet, ám az istentől való megfosz- tottság egzisztenciális tapasztalata paradox módon mégis megkerülhetetlen szakasza a szív rendjébe való eljutásnak. Fontos, a nagy egyházatyákkal és a középkori ke- resztény gondolkodókkal való tradíció folytonosságát alapjaiban megkérdőjelező meglátásról van szó, amely annak megér- téséhez is hozzásegít, miért tekinthetjük a világ végtelenségének egzisztenciális ta- pasztalatát mélyen végiggondoló Pascalt bizonyos értelemben kortársunknak – akár annak ellenére is állíthatjuk ezt, hogy a ki- emelt látószög létezését tagadó nietzschei perspektivizmus talán még zökkenőmen-

tesebben illeszkedik a jelenkort uralni lát- szó posztmodern narratívába.

Végül: a Pascal gondolkodásának irra- cionalizmusát tagadó átfogó interpretáció mintha szükségszerűen hozná magával a francia bölcselő gyakran emlegetett an- ti-humanizmusának megkérdőjelezését célzó késztetést is. nos, igaz ugyan, hogy a humanizmus/anti-humanizmus ellentét- pár működtetése meglehetősen önkényes alapokon nyugszik; Pavlovits helyesen mutat rá a kifejezés lehetséges történeti és filozófiai jelentéseinek ellentmondásos voltára. Ezzel együtt is kissé erőltetettnek érezzük azt a kísérletet, hogy az ész he- lyes használatát megkövetelő, továbbá az ember számára az önmaga megismerését és a helyes gondolkodást feladatul kitűző Pascal esetében humanizmusról beszél- jünk, ahogyan azt a Pascal humanizmusa című – egyébként roppantul érdekfeszítő megfontolásokat tartalmazó – tanulmány teszi. Ha keresetlenül szeretnénk fogal- mazni, azt mondanánk: ha az a Pascal, aki oly hevesen vette védelmébe a hatékony kegyelmet a jezsuiták elégséges kegyel- mével szemben, s akit Voltaire „nagyszerű embergyűlölőnek” nevezett, humanista lehet, akkor a kifejezés tényleg nem jelent semmit, s megérett a történeti diskurzus- ból való törlésre.

Összességében egy igen átgondolt felé- pítésű tanulmányokból álló és kötetszinten is jól szerkesztett, tartalmas és olvasóbarát kiadvánnyal állunk szemben, amelyet bát- ran ajánlhatunk az újkori filozófia kérdései iránt érdeklődő olvasóknak.