Mit mérnek a nemzeti számlák?

Mit mérnek a nemzeti számlák?

Hüttl Antónia

PhD, egyetemi magántanár E-mail: antonia.huttl@kopint- tarki.hu

A szerző néhány, a nemzeti számlák egészét végig kísérő ellentmondást emel ki: azt, hogy az olyan alap- fogalmak, mint az új érték, a jövedelem és a tőke nem csak a megszokott módon értelmezhetők; lényeges ér- vek szólnak a más, alternatív fogalomhasználat mel- lett. Semmiképpen sem akarja azt sugallni, hogy létez- ne jobb megoldás a jelenleg alkalmazottnál. Csak arra kívánja ráirányítani a figyelmet, hogy a módszertan kölcsönös engedmények eredménye, és nem létezik tökéletes metodika. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy valójában nem a statisztikai módszertan, hanem a közgazdaság-elmélet olyan látens hiányosságairól van szó, amelyek a fogalmak statisztikai mérésre alkalmas- sá tétele kapcsán kerültek a felszínre. Írásában négy témát tárgyal:

1. A termékadók elszámolása halmozódást visz az új értékbe. A halmozódásmentes új érték a termelési tényezők költségszintje lenne.

2. A javakat és szolgáltatásokat a fogyasztói hasz- nosság arányában értékeljük, miközben az új érték a termelésben keletkezik. A termelés és a fogyasztás időpontja között az árak változását a készlettartási kü- lönbözetben számoljuk el. Alternatív módszer lehetne, ha csak a végső fogyasztás képezné az új értéket (bele- számítva az értékcsökkenést, de kihagyva a felhalmo- zást).

3. Nem tekintjük költségnek az eszközökön kép- ződő készlettartási veszteséget, ugyanakkor a várható veszteség fedezésére képzett tartalék jövedelem. Ez a féloldalas szabály felülértékeli a növekedési ütemet, és félretájékoztatja a döntéshozókat.

4. A többtényezős termelékenység beleillik a nem- zeti számlákba. Ilyen becsléseket széles körben készí- tenek, bár a gazdaságelméletek nem támasztják alá, mit is fejez ki az aggregált szintű tőkeinput.

TÁRGYSZÓ: Nemzeti számlák.

A

több mint fél évszázados fejlődés nyomán a nemzeti számlák olyan szintre jutottak, ahonnan nehéz lesz folytonosan tovább haladni. A módszertan közelmúlt- ban lezárult legújabb felülvizsgálata kétségtelenül nagy előrelépést tett a rendszer konzisztenciájának erősítése terén. A felülvizsgálat kapcsán külön munkacsoportok vettek nagyító alá számos, eddig elnagyoltan kezelt részletkérdést, és a munka két- féle kimenettel zárult: vagy az eddigieknél részleteiben konzisztensebb módszer- tant dolgoztak ki, vagy – megállapodás híján – a témát további kutatást igénylő feladatok közé sorolták (SNA 2008). Bármi legyen is a kutatások kimenete, a nyi- tott témák többsége csak egy-egy nagyon speciális területet érint. A rendszer egé- sze kiforrott. A felülvizsgálatot követően a nemzeti számlák nyomon követik a tel- jes újratermelési ciklust, így elmondható, hogy minden – potenciálisan társadalmi- lag szervezhető – gazdasági jelenséget felölelnek. Ezért erősen korlátozottak a to- vábbi fejlesztési lehetőségek akár a rendszer bővítéséről akár a belső konzisztencia elmélyítéséről van szó.

Ez az állítás annak ellenére igaz, hogy az elmúlt időszakban felerősödtek a nem- zeti számlákkal szembeni kritikák, amelyek elsősorban azt nehezményezik, hogy azok fő aggregátumai erősen leszűkítve vagy akár torzítva fejezik csak ki a társadal- mi jól-lét alakulását. Nagy nemzetközi visszhangot váltott ki az a jelentés, amelyet a gazdasági és társadalmi fejlődés méréséről készített a több Nobel-díjas közgazdász- ból álló bizottság (Stiglitz–Sen–Fitoussi [2009]). Tagjai két szempontból kritizálták a makrogazdasági statisztikákat és ezen belül a fejlődés fő mércéjének tekintett bruttó hazai termék (GDP) indikátorát. Egyfelől azért, mert a GDP nem, vagy kifejezetten torzítva értékel számos, társadalmi szempontból fontos tényezőt. Ilyen például az, hogy a mutató érzéketlen a jövedelmi egyenlőtlenségekre, így előfordulhat, kedve- zőnek mutat akár szélsőségesen nem Pareto-optimális növekedési pályát is. A nem- zeti számlák olyan árarányokkal értékelik a létrehozott javakat és szolgáltatásokat, amilyen arányban az egyéni fogyasztók hajlandók a rendelkezésre álló jövedelmüket elkölteni különböző javak és szolgáltatások vásárlására. Kizárólag az számít, az egyéni fogyasztó számára mennyivel hasznosabb a kenyér a cipőhöz képest (vagy fordítva), de az nem, hogy a szegényeknek nagyobb hasznot jelent az első kiló ke- nyér és az első pár cipő, mint a gazdagoknak a sokadik termék. Ezért a kimutatott új érték nagyságát nem befolyásolja, hogy szétnyílik-e vagy összezárul a jövedelmi ol- ló, holott társadalmi szinten ez nyilvánvalóan nem közömbös kérdés. Másfelől elő- hozták azt az ismételten felmerülő kritikát, hogy a környezetterhelés kívül marad a nemzeti számlák által lefedett jelenségek körén. A szabad javak használatát nem számoljuk el költségként, még akkor sem, ha azok nem megújulók, ezért a hosszabb

távon fenntarthatónál kedvezőbbnek mutatkozik a növekedés. A kutatás menetében egy további érv merült fel a számlarendszerrel szemben: a nemzeti számlákra épülő előrejelzések alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy előre jelezzék a pénzügyi válsá- got.

Abból a szempontból egyik kritika sem jogos, hogy a nemzeti számlák ezen hiá- nyosságai mindig is ismertek voltak, legfeljebb a felhasználók széles köre számára nem volt közismert. Helyesebben a nemzeti számlák adatainak könnyű hozzáférhető- sége sok felhasználót arra késztetett, hogy az adatokat a relevanciájukat, értelmezési körüket meghaladó módon használja. A jól-lét méréséhez a társadalomelméleti ala- pok tisztázásán keresztül vezet az út, erre nem a nemzeti számlák fokozatos bővíté- sén és fejlesztésén keresztül lehet haladni.

A rendszer értelmezési keretén belüli továbbfejlődési lehetőség erősen behatárolt, az értelmezési keret kibővítésének iránya és módja viszont túl képlékeny. Ezért a je- len tanulmány egyik témával sem foglalkozik. Ehelyett arra vállalkozik, hogy rávilá- gítson néhány a nemzeti számlák koncepcionális hátterével kapcsolatos anomáliára, vagyis a jelenleg használt rendszer gyenge pontjaira. Bár szűk szakmai körökben ilyen felvetések időről-időre előfordulnak, minthogy exponálásuk elbizonytalanítaná mind a statisztikusokat, mind a felhasználókat, ezért nem kapnak széles körű nyilvá- nosságot. De azt gondolom, hogy a kétséges pontok ismerete is szükséges a módszer- tan tudatos használatához.

A nemzeti számlák hivatalosan elméletmentességüket hangsúlyozzák. Úgy fo- galmaznak, hogy „kellően rugalmasak ahhoz, hogy megfeleljenek különböző köz- gazdasági elméletek vagy modellek követelményeinek feltéve, hogy azok elfogadják a termelés, fogyasztás, jövedelem stb. azon alapfogalmait, amelyekre a nemzeti számlák épülnek” (SNA 2008 (1.30)). Az igaz, hogy az elméleti háttérhez szükséges ismeret nem sokkal több, mint ami a termelésről, fogyasztásról, jövedelemről, beru- házásról és néhány más fogalomról egy alapfokú tankönyv összefoglalója lehetne.

Az elméleti háttér azonban két szempontból is nélkülözhetetlen. Egyrészt ez rendezi össze a gazdasági jelenségek számszerűsítését, biztosítja a konzisztenciát és kohe- renciát. Másrészt segíti a felhasználókat az adatok szakszerű használatában anélkül, hogy el kellene mélyülniük a részletes módszertani útmutatásokban.

Az elméleti háttér nélkülözhetetlen, és minthogy mind a statisztikusok, mind a felhasználók által a tanulmányaikból ismert neoklasszikus és általános egyensúlyel- méleti alapfogalmakat használja, így magától értetődőnek tűnik. Helyesebben a neo- klasszikus és általános egyensúlyelméleti paradigma kínálja azt a lehetőséget a szám- szerűsítésre, amelyet a nemzeti számlák kihasználtak.

Az elméleti háttérre alapozva a nemzeti számlák fő aggregátumai megfeleltethe- tők a közgazdaságtan olyan alapvető kategóriáinak, mint a GDP volumenindexe a gazdasági növekedés széles körben elfogadott fogalmának, háztartási szektorban a jövedelemelosztás után keletkező egyenlegező tétel az elmélet szerint a fogyasztói

választás tárgyát képező „szabadon” rendelkezésre álló jövedelemnek. Bár az elne- vezés szerint „nemzeti” számlákról van szó, a piacok – mint egy „területre” koncent- rálódó gazdasági kapcsolatok – mellett a piacgazdasági elméletekben kevesebb fi- gyelem fordul a nemzeti szemléletű aggregátumok felé.¹ Minthogy kevésbé kiforrott a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon elmélete, ezért kevésbé elterjedten alkal- mazzák az ilyen tartalmú statisztikákat.²

A közismert elméleti fogalmak használata mellett a nemzeti számlák másik nagy előnye a konzisztencia. Az, hogy következetesen azonos elszámolási elveket alkal- maznak a rendszerbe tartozó összes statisztikai adat előállításakor. A konzisztenciára épül a koherencia, ami azt jelenti, hogy a nemzeti számlák az újratermelési ciklust számszerűen is végigvezetik. Bemutatják, milyen célokra kerül felhasználásra a meg- termelt, importált javak és szolgáltatások értéke. Jogcímek és szektorok szerint nyo- mon követik a termelésben keletkezett jövedelmek elosztását. A jövedelemelosztást követően a szektorok fogyasztásra és felhalmozásra szánt kiadásai megegyeznek az adott célra rendelkezésre álló termékek értékével: például a háztartások fogyasztási kiadásainak a fogyasztási cikkek értékével, a termelők beruházási kiadásának a beru- házási javak értékével. Azt is megköveteli a koherencia, hogy a rendelkezésre álló jövedelmekből levonva a fogyasztásra és reáleszközök felhalmozására történő kiadá- sokat eljussunk a pénzügyi megtakarításoknak a pénzügyi nyilvántartásokban kimu- tatott értékéhez. A számszerűsített modellekkel végzett gazdaságpolitikai hatásvizs- gálatokhoz elméletileg összeillő és számszakilag koherens adatrendszerek szüksége- sek. A nemzeti számlák ehhez nyújtják a statisztikai bázist.

Rima és szerzőtársai [1995] történelmi összefüggésekben több oldalról támaszt- ják alá azt az állítást, miszerint a közgazdaságtan jelenlegi főáramlata tekinthető a társadalomtudományok egyetlen olyan ágának, amely képes az egyébként csak a természettudományokra jellemző logikai következtetésekre. Arra, hogy felhasználva az arisztotelészi logikát, igaz premisszákból, igazolt módszerek alkalmazásával, va- lós következtetésekhez juthassunk. Minthogy a gazdaságpolitikát elsősorban a jövőre vonatkozó következtetések érdeklik, rendkívül fontos, hogy a logikai érveléssel a közgazdaságtan képes a „mi fog bekövetkezni” típusú állítások megfogalmazására.

Ez a gazdaságpolitikai előrejelzések ismeretelméleti alapja. A nemzeti számlák a

1 A nemzeti jelző az adott piacokon megjelenő gazdasági alanyokat sorolja be tartós gazdasági érdekeltsé- gük szerint rezidenseknek vagy nemrezidenseknek. A nemzetgazdaság a rezidens egységek összessége. A rezi- densek magatartása elsősorban a jövedelemelosztás és a pénzügyi megtakarítások terén meghatározó. A hazai termék a rezidens termelők által létrehozott új érték, a – régebben nemzeti terméknek nevezett – nemzeti jöve- delem a rezidens egységeknek, mint termelési tényezőknek a termelésből származó jövedelme.

2 Ha jól meggondoljuk, akkor a kormányzati gazdaságpolitika-alkotáshoz fontosabbak lennének a nemzeti szemléletű mutatók, mint a hazai tartalmúak. A termékadók a rezidens végső fogyasztókat terhelik (ezért adó- mentes az export). A rezidens háztartások megtakarítása kiszámíthatóbb forrás az államadósság finanszírozásá- hoz, mint a külföldi befektetők. A foglalkoztatáspolitikának elsősorban a rezidens munkaképes lakosságnak kell munkalehetőséget kínálnia, és nem a külföldi ingázóknak.

gazdaságpolitikai előrejelzések készítéséhez azzal járulnak hozzá, hogy a tényadato- kat a fő tételek/premisszák szerint rendezik össze, ezzel lehetővé téve azok verifiká- lását.

A nemzeti számlák főleg a következő gazdaságelméleti alapfogalmakra hivatkoz- nak: termelés, fogyasztás, érték, jövedelem, megtakarítás, kamat, kockázat, adó, tá- mogatás stb. A tőke fogalmát sokáig tudatosan kerülték a módszertanok, azért, mert a gazdaságelmélet azt több értelemben is használja. Helyette az eszközök különféle csoportjait különböztették meg, állóeszközöket, pénzügyi eszközöket, készleteket, nem termelt eszközöket stb. De a számlák korábbi változatából sem maradt ki telje- sen a tőke elnevezés, vannak tőkeadók és tőketranszferek is, megkülönböztetve a rendszeres, folyó és az egyszeri, felhalmozási célhoz kötött jövedelem-tranzakciókat.

Újabban a tőkeszolgálat elszámolása kapcsán került elő a tőke, mint a termelésben használt eszközök szinonimája.

A hivatkozott alapfogalmak a mikrogazdaságtanból származnak, amely különféle gazdasági kapcsolatokban/tranzakciókban vizsgálja a gazdasági alanyok magatartá- sát, de nem foglalkozik azzal, hogy összekapcsolja a tranzakciók sorozatát. Azáltal, hogy a nemzeti számlák a gazdasági események makrogazdasági hatásainak bemuta- tásakor összekapcsolják az egyes mikrogazdasági kategóriákat, szükségképpen szembesülünk a fogalmak közötti, az elmélet szintjén rejtve maradó inkonzisztenci- ákkal. Például azzal, hogy a termelés vagy a fogyasztás időpontjához igazodva érté- keljük-e az eseményeket. Minthogy az árak folyamatosan változnak, a kimutatott ér- ték függ a számbavétel időpontjától. Különösen jelentős lehet az eltérés azon cikkek esetén, amelyekkel az árutőzsdén kereskednek, ilyen például a gabona, a kőolaj és más ásványkincsek. Mivel a nemzeti számlákban az egyszer már elszámolt termékek későbbi értékváltozása nem számít bele az új értékbe, lényegesen más nagyságú ér- téket mutathatunk ki a termelés és a fogyasztás időpontjában. Továbbá vannak olyan, a mikrogazdaságtanban érvényes fogalmak és tételek, amelyek makroszinten egy az egyben nem alkalmazhatók. Jó példát szolgáltatnak erre a tőke és a jövedelem fo- galmának anomáliái, amire a későbbiekben visszatérünk.

A nemzeti számlákban használt alapfogalmak egy részét – mint a preferenciák, a termelési technológiai döntések, a piaci csere – a mikroökonomia kimerítően tárgyal- ja; másik csoportját anélkül használja, hogy azt szabatosan definiálná. Ilyen a kamat, a jövedelem, a beruházás, a megtakarítás. Hicks azt mondja, hogy „ezek alapjában véve végül is nem logikai kategóriák, hanem durva közelítések, amelyeket az üzlet- ember arra használ, hogy eligazodjék…” (Hicks [1978] 206. old.). Így a nemzeti számlák módszertanára hárul, hogy a számszerűsítés kapcsán behatóan specifikáljon bizonyos puha gazdaságelméleti kategóriákat.

A továbbiakban az anomáliák négy témakörét tárgyaljuk. Nem állítható, hogy tel- jes lenne a lista.

1. Halmozódásmentes-e a termelésben keletkezett érték?

A közgazdaságtan egyik alapkérdése az értékelmélet, azaz, hogy mi a közös is- mérv, ami meghatározza a termékek (javak és szolgáltatások) cserearányait. Kezdet- ben az értéket a hasznosság fogalmával azonosították, és ezt tekintették az emberek gazdasági jólétének, az anyagi boldogság numerikus mértékének. A mai közkeletű elméletek a hasznosságot a fogyasztói preferenciákra egyszerűsítik: egy termék any- nyira hasznos, amennyit egy fogyasztó hajlandó érte fizetni. A kinyilvánított prefe- renciákból következik az a tétel is, hogy a fogyasztói árarányok nem önkényes szá- mok, hanem a fogyasztóknak a termékek határegységeire vonatkozó értékítéletét fe- jezik ki. Az árarányok azért fontosak a nemzeti számlákban, mert ezek jelentik a sú- lyokat ahhoz, hogy az egyébként különböző használati értekkel rendelkező terméke- ket összesíthessük. Ez teremti meg az alapot a közgazdasági értékkel bíró makrogaz- dasági aggregátumoknak, annak, hogy a GDP az – egyéni fogyasztó szempontjából – optimális fogyasztói választások eredményét mutassa. Ugyanakkor a gazdaságelmé- let a fogyasztók fizetési hajlandóságával – vagyis meglehetősen pragmatikusan – ér- telmezi a fogyasztói preferenciákat, amiből az következik, hogy a nemzeti számlák makrogazdasági aggregátumaival sem társítható valamiféle széles értelmű társadalmi jólét.

Az érték szintjét a nemzeti valuta egysége határozza meg, ez az ármérce lényegé- ben tetszőleges lehet. Ezért az érték nominális szintje önmagában érdektelen, csak az összesítéshez használt értékarányok fontosak. A hasznosságot kizárólag az egyedi fo- gyasztók értékítélete szabja meg. Nem befolyásolja az értéket, hogy az állam mennyire téríti el az árakat támogatások formájában. Ami például azért szükséges, mert az egois- ta egyéni értékítélet figyelmen kívül hagyja, hogy egyes alapvető javak és szolgáltatá- sok mindenki számára elérhető áron hozzáférhetők legyenek. Ezt a célt szolgálja töb- bek között a tömegközlekedés állami támogatása. Az értékarányokban kizárólag a fo- gyasztók által viselt költségek számítanak. A termékadókat az egyéni fogyasztók az ár- ban megfizetik, így azok az érték részét képezik, a terméktámogatások viszont nem az egyéni fogyasztók kiadását képezik, ezért kevésbé számítanak értékesnek a támogatá- sok következtében olcsóbban beszerezhető termékek.

Az elmélet szerint piaci egyensúlyi helyzetben az ár egyaránt tükrözi a fogyasz- tók marginális preferenciáit és a termelők határköltségeit. A termékadók és termék- támogatások közbeiktatásával felborul a piaci egyensúly: más árat fizetnek a fo- gyasztók és más árat realizálnak a termelők. Elvben választhatnánk, a határköltségek vagy a határpreferenciák arányait használjuk az aggregáláshoz. Két nyomós érv is szól a fogyasztói preferenciák mellett. Egyrészt az, hogy a fogyasztói preferencia a neoklasszikus elmélet sarokköve, és ennek jóval szélesebb társadalmi értéktartalma van, mint a klasszikus elmélethez visszanyúló termelői költségarányoknak. A másik,

inkább gyakorlati érv, hogy míg a piaci cserében a termékek fogyasztói ára közvetle- nül megfigyelhető, addig a költségek többnyire csak a vállalat egészének szintjén, esetleg tevékenységekre bontva ismertek. Termékszintű költségkalkulációk nem ké- szülnek rendszeresen, ezekre statisztikai megfigyelés nem szervezhető. Ráadásul a költségeket nem a számviteli, hanem a nemzeti számlák szerinti metodikának megfe- lelően kellene kimutatni.³

A bruttó hazai terméket így a fogyasztói árarányokkal súlyozott terméktömeg ér- tékével azonosítjuk. Ez a termékadók beszámítása miatt halmozódást tartalmaz. A termékadók a piaci termékek értékének részét képezik, majd ugyanaz az értékösszeg, mint állami bevétel, finanszírozza a közszolgáltatásokat, amelyek – költségszinten vett – értéke szintén beleszámít a bruttó hazai termékbe. A termékadókat tehát két- szer vesszük számba: a piaci termékek adójában és a közszolgáltatások értékében.

Ennek következtében a kimutatott értéktömeg függ az adószerkezettől: amennyiben a termékadók aránya nő a jövedelemadókkal szemben, akkor ennek hatására úgy tűnik, mintha nőne a bruttó hazai termék értékösszege.⁴

A jövedelemadók elszámolása során – szemben a termékadókéval – nem lép fel a halmozódás. A jövedelemadókat a termelési tényezők jövedelméből fizetik, és nem közvetlen összetevői az új értéknek. A termelési tényezők jövedelme a munka és a tő- keszolgálat ellenértéke. Ahogy a munkabérből fogyasztási cikkeket vásárolnak, a tőke- hozamból beruházási eszközöket, úgy a jövedelemadók finanszírozzák a közösség egé- sze által – egyénileg vagy közösségi alapon – fogyasztott közszolgáltatásokat.⁵

További problémaként jelentkezik, hogy míg a fogyasztói választás és a termék- adók széles körben elfogadott elvekre épülnek, addig a terméktámogatásokra a gaz- daságelmélet alig fordít figyelmet. A terméktámogatás negatív termékadó, de nehe- zen található olyan kapaszkodó, amely segíti az elhatárolást abban a kérdésben, mi számít terméktámogatásnak a sokféle, országonként eltérő és időben is változó költ- ségvetési támogatási forma közül. A támogatások nagy része termékspecifikus: akár a tömegközlekedésről, akár bizonyos energiafajták vagy a kultúra támogatásáról van szó. Abszurd, hogy az új értéknek – a támogatás mértékéig – nem része az állam által

3 A nemzeti számlákban nem termelési költség például a fizetett kamat, hanem az a pénzügyi eszközökön keletkező működési eredmény (profit) része. Költség csupán a kamat részeként elszámolt pénzközvetítői szol- gáltatási díj (financial intermediation services indirectly measured – FISIM). További eltérés, hogy a felhaszná- lás időpontjában érvényes áron számolják el a költségek között a vásárolt anyagokat, félkész termékeket. Az infláció miatt ez az ár többnyire magasabb, mint a számvitelben kimutatott beszerzési érték. A nemzeti szám- lákban az állóeszközök becsült értékcsökkenése is lényegesen eltérhet a számviteli nyilvántartástól.

4 Ezt a torzítást kiszűrik a bruttó hazai termék volumenmérésekor, miután az adókulcsok változása árválto- zásnak, és nem volumenváltozásnak minősül.

5 Ahhoz, hogy tényleg halmozódás mentes legyen az új érték, tulajdonképpen nem a termelés határköltsé- gei, hanem a termelési tényezők határköltségei arányában kellene összesíteni a javakat és szolgáltatásokat. Va- gyis nem ideális a nemzeti számlákban használt egyik árfogalom sem: az alapár és a beszerzési ár sem. Azon- ban nincsenek olyan megalapozott módszerek, amelyek alapján a termékekre vetítve felosztható lenne a terme- lési tényezők jövedelme.

preferált, vagyis támogatás formájában finanszírozott termék. Ezt elkerülendő, sem- mit nem kellene terméktámogatásnak tekinteni, hiszen az állam éppen azért nyújt támogatást, mert a terméket társadalmi szempontból fontosnak, értékesnek tartja.

Ebben az esetben azonban ellentmondásba ütköznénk, és két össze nem illő értékelé- si elv keveredne, ugyanis nemcsak a fogyasztók preferenciái alakítanák az értékará- nyokat, hanem a számukra kiadást nem jelentő támogatások is. Emellett felerősödne az a másik ellentmondás is, miszerint a költségvetési újraelosztás növelésével emel- hető a GDP szintje. Ha nőnek a termékadók, ez emeli a kimutatott új érték szintjét. A termékadókból származó költségvetési többletbevételből több jut terméktámogatásra, és ez az összeg is beleszámítana az új értékbe.

Mindezeket az ellentmondásokat egyedül az tudná feloldani, ha a nemzeti szám- láknál áttérnénk arra a gyakorlatra, hogy ne a fogyasztói árarányokat, hanem a terme- lői határköltségek arányait tekintsük az érték arányainak. Ebben az esetben a GDP-t a termékek tényezőköltségeinek összege adná ki. Ez kizárólag a munka és a tőke dí- jazását tartalmazná, nem halmozódnának a termelési adók. Azonban – mint már szó volt róla – ez a kiút különböző elvi és gyakorlati okokból nem járható.

2. Az újratermelési ciklus statikus ábrázolása

A nemzeti számlák – neoklasszikus mintára – a gazdasági jelenségek statikus leírá- sát adják. Az újratermelési ciklust, mint egymás mellett, egyidejűleg végbemenő tranz- akciók sorozatát ábrázolják. Valójában a tranzakciók láncolata időben egymást követi:

a termelés után néha csak évekkel később következik a fogyasztás vagy a felhalmozás.

A gabonát hosszú ideig raktározhatják, mielőtt kenyeret sütnének belőle. Az állóeszkö- zöket több éven keresztül használják a termelésben. Minthogy az árarányok időben változnak, ezért nem mindegy, melyik időponthoz igazítjuk az elszámolást.

Ismeretes, hogy a mikrogazdasági elszámolások kétféle számbavételi időpontot különböztetnek meg: az eredményszemlélet a reálgazdasági események bekövetkez- tének időpontjához, a pénzforgalmi számbavétel a pénzfolyamatok időpontjához idő- zíti az elszámolást. Rövid és középtávon a kétféle elszámolás eltérő képet mutathat a gazdálkodásról. A makrogazdasági statisztikák eredményszemléletben készülnek.

Mivel a pénzmozgások hektikusan alakulhatnak, és a reálfolyamatok elemzésére, előrejelzésére az eredményszemléletű adatok alkalmasabbak.

Egy termékkel kapcsolatos tranzakcióknak az újratermelést nyomon követő teljes sorozatát a nemzeti számlák egyetlen közös időpontban számolják el, holott azok el- térő időpontban történnek. Gyakori, hogy a megtermelt áruk sokáig készleten marad- nak, mielőtt a fogyasztókhoz kerülnek. Ezért az eredményszemléleten belül is több időpont közül választhatunk. Két kiemelt időpont az új érték vagy a termelé-

sitényező-jövedelem keletkezése. Amennyiben elfogadjuk, hogy az értéket a fo- gyasztók kinyilvánított preferenciái mérik, akkor az érték a végső fogyasztás (vásár- lás) idején, a fogyasztók által abban az időpontban kinyilvánított árarányokon kép- ződik. Ha a tranzakciókat a jövedelem keletkezéséhez kötjük, akkor a termelés idő- pontjában érvényes árarányok relevánsak. A kétféle szemlélet közötti eltérés főleg a beruházás elszámolásában ütközik ki. Amennyiben a fogyasztói preferenciák számí- tanak, akkor a beruházási javak nem képeznek új értéket, az csak a beruházási javak- kal termelt fogyasztási javakban megtestesült értékcsökkenésen és a tőkehozamon keresztül jön létre. Más szóval, zárt gazdaságban új értéket csak a végső fogyasztás képez.⁶ Ugyanakkor komoly hátránya a fogyasztás időpontjához illeszkedő értéke- lésnek, hogy csak késleltetve jelzi a gazdasági növekedést, mert nem értékeli a beru- házásokat. Ezért kevésbé alkalmas gazdasági előrejelzések készítésére.

A jövedelemszemléletű elszámolás a termelési folyamathoz kapcsol minden jö- vedelmet és költséget. Ebben a szemléletben a beruházási javak termelése jövedel- met generál, költséget az értékcsökkenés képez. Ezzel a szemlélettel van összhang- ban az ún. újrabefektetett jövedelem, amely a vállalkozás és tulajdonosa közötti jö- vedelemkapcsolatokat úgy követi nyomon, hogy csakis a termelés időpontjában mu- tatja ki a keletkezett tőkejövedelmeket (és veszteséget) a tulajdonos számláján. Más jövedelemmozgás nem létezhet a tulajdonos és a vállalkozás között.

Ebben a módszertani szabályban a nemzeti számlák nem következetesek: a terme- lés időpontjához, a jövedelem keletkezéséhez igazítják az elszámolást, holott, ha a fogyasztói preferenciák mérik az értéket, akkor az valójában a végső fogyasztás idő- pontjában képződik. A benzin annyit ért, amennyiért az autósok a benzinkútnál meg- veszik, és nem annyit, amennyi a benzin ára a kőolaj-finomítás időpontjában. A ga- bona ára nem az aratáskor, hanem a kenyérsütéskor érvényes ár. Az árak termelés és fogyasztás időpontja közötti változását a nemzeti számlák a készlettartási nyereség tételben mutatják ki, de ez nem számít be a makrogazdasági aggregátumok értékébe.

A fogyasztás időpontjához igazodó elszámolás esetén nincs készlettartási nyereség, mivel a végső fogyasztáskor fizetett áron értékeljük a termékeket, tehát a készlettar- tási nyereség is része az új értéknek.

Elméleti érvek miatt, ám elsősorban a statisztikai megfigyelhetőség lehetőségei- hez alkalmazkodva, a nemzeti számlák hibrid módszert alkalmaznak, miután a fo- gyasztói preferenciák arányában, de a termelés időpontjában mutatják ki az új érték keletkezését. Ugyanakkor nem következetesen, mert az újrabefektetett jövedelmet csak részlegesen, a külfölddel való kapcsolatban mutatják ki.

A termelésben létrehozott új érték és a fogyasztói haszon azonosságából az is kö- vetkezik, hogy minden termelés végső soron növeli a fogyasztói hasznot. Amennyi-

6 Nem lenne szükséges megkülönböztetni a jövedelmek bruttó-nettó szemléletű mutatópárjait attól függően, hogy jövedelemnek tekintjük-e azt, vagy sem. Új értéket kizárólag a végső fogyasztás teljes értéke képezne, be- leszámítva a termékekben megtestesült értékcsökkenést.

ben a megtermelt jószág az adott időszakban nem kerül fogyasztásra, akkor az a készleteket növeli, feltételezve, hogy azt egy későbbi időszakban használják fel. Ér- tékeseknek mutatkoznak az eladhatatlan készletek is, bár a fogyasztók számára nem hasznosak.

3. Jövedelem és árfolyamnyereség

A nemzeti számlák egyik erőssége, hogy összehozzák a keletkezett új értéket a jövedelemmel. Valójában az az elméleti érv szól a termelés időpontjához köthető új érték számbavétele mellett, hogy ezáltal alkalmazhatóvá válik az a neoklasszikus té- tel, amely kimondja: a termelésben keletkezett új érték a termelési tényezők között kerül felosztásra. Végigvezetve a jövedelemelosztást, eljutunk a háztartások rendel- kezésre álló jövedelméig, amelynek felosztása, a fogyasztás-megtakarítás közötti vá- lasztás a mikrogazdaságtan egyik fő vizsgálati területe. A rendelkezésre álló jövede- lem fogalmát Hicks vezette be: „…az az összeg, amelyet az emberek anélkül fo- gyaszthatnak el, hogy szegényebbé válnának”. Statikusan nézve: „valakinek a jöve- delme egyenlő a munkából származó keresetével és a tulajdonból származó járadé- kával” (Hicks [1978] 207. old.). Dinamikusan tekintve a jövedelemben figyelembe kell venni a jövő keresetére és járadékaira vonatkozó várakozásokat. Bár az ex post és ex ante jövedelem megkülönböztetése rendkívül fontos a gazdaságpolitikában, de a nemzeti számlák általában kerülik a jövőre vonatkozó feltevéseket,⁷ és kizárólag a múlt tényeiből becsülnek.

A tényadatokra alapozva, statikusan is többféleképpen operacionalizálható a sze- gényebbé válás. Jelentheti például a vagyon nominális vagy a reálértékének megőr- zését. A nemzeti számlák elsősorban nominális jövedelemkategóriákkal dolgoznak, de az adatokból a reálértékek is előállíthatók. Sajátos szempont, hogy a nemzeti számlákban a vagyont növelő bevételek közül csak a tranzakciókból származó téte- leket tekintik jövedelemnek. Az eszközök átértékelési nyeresége nem közvetlenül a termelésből származik,⁸ ezért a nemzeti számlák az átértékelési nyeresé- get/veszteséget kizárják a jövedelem fogalmából.

Mikrogazdasági szinten a jövedelemtulajdonosok számára valójában közömbös, hogy bevételeik jövedelemből vagy az értékpapírjaik, ingatlanbefektetéseik átértéke- lési nyereségéből származnak. A nemzeti számlákban azért van szükség különválasz- tani a tranzakciókból, valamint az átértékelésből származó vagyonváltozást, hogy jö-

7 Ellentmond ennek az állításnak, hogy a nemzeti számlák az állóeszközök értékelését a hozamvárakozá- sokból vezetik le, ahogy arról szó lesz a termelési függvény tárgyalásakor.

8 Kivéve a részvények árfolyamnyereségét, mert hosszabb távon azt a profit alakítja.

vedelem csakis termelésből származzon.⁹ Továbbá ezt az értékösszeget vezessük vé- gig a jövedelemelosztásban, hogy fennálljon a jól ismert megtakarítás egyenlő fel- halmozással azonosság. Ellenkező esetben, ha például a lakásárak csökkenése nega- tív tételként megjelenne a jövedelemszámlán, akkor előfordulhatna, hogy úgy tűnne, mintha nem lenne forrás a fogyasztás finanszírozására.

Az átértékelési nyereség/veszteség kizárása aszimmetrikussá teszi a termeléssel kapcsolatos kockázat elszámolását. Nyilvánvaló, hogy a piaci áraknak átlagosan fe- deznie kell a termelés kockázatát. Például olyan iparágakban, amelyekre a gyors technológiaváltás jellemző, a piaci árakban meg kell térülnie annak, hogy előfordul- hat, a technológiai változás miatt ki kell selejtezni az egyébként még működőképes állóeszközöket vagy készleteket. Ilyenek többek között a divatcikkek és az informa- tikai termékek. A nemzeti számlákban a számbavétel féloldalas, a kockázatot fedező nyereség miatt magasabb a kimutatott új érték. A kár bekövetkeztekor az eszközök rendkívüli értékcsökkenése az átértékelési számlán jelenik meg, és nem a termelés költségeként. Így nem csökken a kimutatott új érték. A kábítószerek ára is azért ma- gas, mert a termelés és elosztás során nagy a lebukás kockázata. A börtönbe kerülő terjesztők „veszteségét” azonban nem számoljuk el a költségek között.

Az 2008-2009. évi pénzügyi válság is azért maradt sokáig rejtve, mert a megelőző években a hitelbőség gazdasági növekedést idézett elő, de a statisztikában a jövedelem- tételek között a hitelállomány leértékelődése nem került kimutatásra, még abban az esetben sem, amikor azt a bankok a számvitelben elszámolták. Sőt, a kockázatok növe- kedése, és ennek nyomán a kockázatos adósoknak nyújtott kamatlábak emelkedése a pénzintézetek kibocsátásának értékét gyarapította. Amikor a hitelek bedőltek, akkor a bankok ugyan jelentős vagyonveszteséget szenvedtek, de ez nem mint termelési vesz- teség mutatkozott, és így nem váltotta ki a hazai termék csökkenését sem. Az értékpa- pírok árfolyamvesztesége az átértékelési számlán került leírásra.

Ebben ez esetben az alkalmazás gyakorlati megfontolásai szólnának az árfolyam- nyereség/veszteség elszámolása mellett, szemben az elméleti érvekkel, amelyek amellett szólnak, hogy szűkítsük le a jövedelmeket a tranzakciókból származó, va- gyont módosító bevételekre/kiadásokra.

4. Az aggregált termelési függvény

A termelési függvény zárja le az újratermelési ciklust, összekapcsolva a termelési tényezőket a termelésben keletkezett új értékkel. A termelési függvény a mikro-

9 Amennyiben a tulajdonos számláján elszámoljuk az újrabefektetett jövedelmet, a részvények árfolyama ekkor csak véletlen hatások miatt ingadozhat, az árfolyam tartósan nem változhat. A lényeges tételek közül ki- marad a jövedelemszámlákról a reáleszközök, a kötvény és más előre rögzített kamatozású értékpapírok árfo- lyamváltozása.

gazdaságtanban releváns összefüggés, a technológiai döntéseket fordítja át a közgaz- daságtan nyelvezetére. Azt az alapvetően műszaki-technikai döntést formalizálja, hogyan választja meg a vállalkozó a termelési tényezők, a tőke és a munka összeté- telét. A neoklasszikus elmélet az értékelmélet érvényességét kiterjeszti a termelési tényezőkre, azt állítva, hogy a tényezők áraránya a relatív szűkösségüktől függ. A fogyasztási javak csökkenő határhasznának analógiájára a volumen növekedésével csökken a termelési tényezők határterméke. Optimális egyensúlyi helyzetben a ter- melési tényezők árarányai megegyeznek a határtermékek arányaival. Az elmélet fel- tételezi, hogy a vállalkozók optimalizálnak, így a megfigyelt tényidősor optimális pá- lyát jelöl ki.

Makroszinten nincs értelme a termelési tényezők optimális kombinációjára vonat- kozó kérdésfelvetésnek, hiszen nem egy adott tevékenységhez szükséges technológia megválasztásáról van szó. A nemzetgazdaságban egyidejűleg sokféle termelési tevé- kenységeket folytatnak, különféle tőke és munkaráfordítás mellett. A makroszintű, kü- lönböző technológiákat aggregáló termelési függvény inkább csak arra alkalmas, hogy átfogó módon jellemezze a nemzetgazdaság termelékenységét. A függvény analitikus alakja nem része a számlák sorozatának, a módszertan a termelési függvény változói- nak a számszerűsítésére tér ki. A tőke és a munkainput jelenti a független változókat, az endogén változó a termelés, amelyet a hozzáadott érték fejez ki.

A neoklasszikus elmélet szerint a keletkezett új értéket a termelési tényezők kö- zött, azok termeléshez való hozzájárulása arányában osztják fel. Ez azt is jelenti, hogy egyensúlyi helyzetben megegyezik az új érték és a tényező ráfordítások össze- ge. Értékadatokból tehát értelmetlen a többtényezős termelékenység szintjét becsülni, hiszen az definíciószerűen 1.¹⁰ Ami vizsgálható, az a volumenek változásának üteme:

összevetve az új érték volumenváltozását a termelési tényezőinput változásával.¹¹ Ahhoz, hogy ezt kimutathassuk, független becslést kell készíteni egyfelől a termelés, másfelől a termelési tényezők volumenváltozásáról. Széles körben elfogadott mód- szerek léteznek arra vonatkozóan, hogyan mérhetjük a termelés/GDP volumenválto- zását: piaci termelés esetén az értékindex és az árindex hányadosaként, nem piaci termelés esetén közvetlenül a volumenindex becslése tekinthető adekvát módszer- nek.

Komoly elvi problémák merülnek fel azzal kapcsolatban, hogyan mérhető a ter- melési tényezők volumene. Első rálátásra úgy tűnik, hogy a munkainputot kifejezhet- jük naturális mértékegységben, például a ledolgozott munkaórák számával vagy a teljes munkaidős egyenértékes létszámmal. Az egy (teljes munkaidős egyenértékes)

10 Felipe [2002] jó áttekintést ad a következő témáról: rendszerint az magyarázza a számszerűsített aggregált termelési függvények jó illeszkedését, hogy valójában egy azonosságot becsülnek.

11 Visszautalva a halmozódásmentes új értékről a korábban mondottakra, a termelést a termelési tényezők jövedelmével kellene mérni. Így a termelékenység növekedése valóban azt mutatja, mennyivel gyorsabban nő a keletkezett érték volumene a felhasznált tényezők volumennövekedéséhez képest. Kevésbé szemléletes értel- mezés adható a termelékenységnek, ha a termelési értéket a termékadókkal növelt értékösszeg képezi.

foglalkoztatottra jutó GDP a munkatermelékenység széles körben használt mutatója.

A naturális mutató használata elfedi azt a problémát, hogy a foglalkoztatottak száma különböző minőségű munkafajtákat összesít, ami valójában torzítva méri a valódi munkainputot. Kiküszöbölendő ezt, a bérarányokat használhatjuk súlyként a külön- böző munkaminőségek összesítéséhez. Az ezzel összefüggő elméleti problémák tár- gyalására a későbbiekben térünk vissza.

Minthogy a tőkének nincs naturális mértékegysége, és azt kizárólag értékben fe- jezhetjük ki, a tényezőinputok mérésével kapcsolatos anomáliák is a tőkeinput szám- szerűsítése kapcsán kerültek felszínre. Tőkeszolgálatnak nevezzük a tőke termelés- ben való használatát. Mint szolgálat, az érték felbontható volumen- és árkomponens- re. A tőkeszolgálat volumene a tőkeinput, ez jelenik meg a termelékenységi mutató- ban. Az eszköz élettartama során úgy csökken az adott eszköz tőkeszolgáltatásának volumene, ahogy romlik az eszköz hatékonysága. Fontos felismerés, hogy az eszköz használata során nem feltétlenül azonos módon változik egy eszköz ára/értéke¹² és hatékonysága. Jó példa erre a villanykörte: annak hatékonysága az élettartam végéig jórészt változatlan, a használt villanykörte mégsem ér annyit, mint az új. A módszert részletesen az OECD [2009] kézikönyv tárgyalja.

Hasonlóan a termékek aggregálásához, a különböző eszközfajták inputját az ár- arányokkal súlyozva összesíthetjük. A tőke egységára azt az elmaradt egységnyi hasznot fejezi ki, amennyivel kevesebbet ér a jövő időszakban realizált hozam a be- fektetés mai áldozatához képest. Ez a diszkontráta vagy az elméletben használt elne- vezéssel a természetes kamatláb. A neoklasszikus elmélet szerint, mint bármely más jószágét, a tőke egységárát is relatív szűkössége, azaz a határterméke szabja meg.

Vagyis ahhoz, hogy megismerhessük a kamatlábat, először ismerni kellene a nem- zetgazdasági tőkeállomány összesített értékét és annak határtermékét. Ugyanakkor a nemzetgazdasági tőkeállomány összesítéséhez szükségünk van a kamatláb ismereté- re. Nem maga a szimultán összefüggés a probléma, hanem az, hogy nem bizonyított, a folyamat konvergál egy optimális egyensúlyi állapothoz (Cohen–Harcourt [2003].

A kamatlábak változásával hektikusan módosulhat az optimális tőke-munka arány.

Ebből az is következik: nem feltételezhetjük a statisztikai módon megfigyelhető ka- matlábról, hogy az jól közelíti az egyensúlyi kamatlábat. Lényegében hasonló prob- lémába ütközünk a munkainput összegzésekor. A naturális létszámadatok használata ugyan elkendőzi az ellentmondást, de az összegzéshez súlyként használt bérarányok csak az összesített munkainput ismeretében határozhatók meg. Ahogy a kamatról, úgy a bérarányokról sem állítható, hogy konvergálnak az egyensúlyi ponthoz.

Másképpen fogalmazva, a termelési tényezők inputját esetleges, értékarányokat nem tükröző súlyokkal tudjuk csak összesíteni. Ez nagymértékben gyengíti a teljes

12 Azért használhatjuk itt szinonimaként az ár és az érték fogalmát, mert nem az ár időbeni változásáról van szó, hanem az árnak az eszköz elhasználódását követő változásáról.

termelékenységi indikátor relevanciáját A múlt elemzésére alkalmas, de például olyan előrejelzésre nem, amely a vállalkozók optimalizáló magatartását feltételezve vetíti előre a termelékenység alakulását. Szemben azzal, hogy a GDP-ről állíthatjuk, a kimutatott értékösszeg az egyéni fogyasztói választás optimumát mutatja. A terme- lékenység mérése esetén nem feltételezhető, hogy a tőkeinput összesített értéke meg- felel az optimális beruházói magatartásnak, a bérarányoké az optimális bérgazdálko- dásnak. Mindazonáltal túl messzemenő lenne ebből levonni azt a következtetést, hogy használhatatlanok a termelékenységi mutatók.

Az előzőkben tárgyalt ellentmondások nem új keletűek, hanem jórészt egyidősek a nemzeti számlák történelmével. Sőt, a termelt javak és szolgáltatások, valamint a termelési tényezők értékelése körüli nézetkülönbségek visszavezethetők a klasszikus és a neoklasszikus megközelítés közötti eltérésre. A termékek és szolgáltatások érté- kelését illetően a döntés a nemzeti számlák kidolgozásának kezdetén megszületett: a piaci árat a fogyasztók értékítélete jelenti. Ennek ellenére a nagy statisztikai hagyo- mányokkal rendelkező országok más alternatív értékfogalmakat is alkalmaztak (Thage [1988]). A termelési tényezők értékelése csak újabban került a statisztikai metodika napirendjére, és még nem született végleges, egyértelmű döntés.

Erősebben technikai jellegű problémát vet fel a következő két téma. A készlettar- tási nyereség bevezetése hidalja át az időeltérést a termelés és a fogyasztás között. A témát lezárták, bár a megoldás a felhasználók számára nehezen követhető és a kész- lettartás nagysága statisztikailag nem jól becsülhető. A tárgyalt témák közül az SNA 2008 felülvizsgálata során egyedül az értékpapírok árfolyamnyeresége került a további kutatásra érdemes feladatok közé. Itt, ha lesz előrelépés, az inkább az elmélet kárára történő megalkuvást fog jelenteni az adatszerzés megkönnyítése érdekében.

A cikk semmiképpen sem akarja azt sugallni, hogy létezne jobb megoldás a jelen- leg alkalmazottnál. Inkább csak arra kívánja ráirányítani a figyelmet, hogy a mód- szertan kölcsönös engedmények eredménye, és nem létezik tökéletes metodika.

Ugyanakkor szükséges azt is hangsúlyozni, hogy valójában nem a statisztikai mód- szertan, hanem a közgazdaság-elmélet olyan látens hiányosságairól van szó, amelyek a fogalmak statisztikai mérésre alkalmassá tétele kapcsán kerültek a felszínre.

Irodalom

BOS,F. [1994]: Economic Theory and National Accounting. 23^th Conference of the IARIW. August 21–27. St. Andrews.

COHEN,A.J.–HARCOURT G.C. [2003]: Whatever Happened to the Cambridge Capital Theory Controversies? Journal of Economic Perspectives. Vol. 17. No. 1. pp. 199–214.

EC (EUROPEAN COMMISION) – IMF (INTERNATIONAL MONETARY FUND) – OECD (ORGANISATION FOR ECONOMIC CO-OPERATION AND DEVELOPMENT) – UN (UNITED NATIONS) – WB (WORLD

BANK) [2009]: System of National Accounts 2008. New York.

http://unstats.un.org/unsd/nationalaccount/docs/SNA2008.pdf

FELIPE,J.[2002]: The Relevance of the Aggregation Problem for the Concept of Total Factor Pro- ductivity. 17^th CEIES Seminar. March 4–5. Rome.

HICKS,J.R. [1978]: Érték és tőke. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest.

OECD (ORGANIZATION FOR ECONOMIC CO-OPERATION AND DEVELOPMENT) [2009]: Measuring Capital, Second Edition. Paris.

RIMA, I. H. (ed.) [1995]: Measurement, Quantification and Economic Analysis: Numeracy in Economics. Routledge. London, New York.

STIGLITZ,J.E.–SEN,A.–FITOUSSI,J.-P. [2009]: Report by the Commission on the Measurement of Economic and Social Progress. Paris. www.stiglitz-sen-fitoussi.fr/documents/rapport_anglais.pdf THAGE,B.[1988]: Input-Output Tables and the Value Concept of the SNA. Second International

Meeting on the Problems of Compilation of Input-Output Tables. March 13–19. Baden.

Summary

The paper highlights some conceptual problems of the national accounts methodology. It ar- gues that basic concepts, like new value, income and capital could be defined not only in the stan- dard way. Different concepts may be supported by substantial arguments too. The purpose of the study is not to suggest the modification of the present methodology of national accounting. The in- tention is merely to attract attention to the fact, that the methodology of national accounts is an out- come of compromises, and there is no ideal methodology. It should be also emphasised, that the shortcomings presented in the paper are mainly caused by latent weaknesses of economic theory and these became explored when the loose economic concepts have been specified for statistical measurement.