Zrínyi Miklós müveinek ihletői, forrásai közt a klasszikusnak számító forrásokon (Vergilius, Tasso) kívül számon szokták tartani Lucanust, a római ezüstkor legjelentő
sebb eposzíróját is, de elmaradt annak alapos vizsgálata, hogy Lucanus költői műve mi
lyen hatást tett Zrínyire. Végképp nem esett szó arról, hogy Zrínyi olvasata miképp il
leszkedik be a 17. század Lucanus-értelmezései közé, mennyiben egyedi és hol találunk olyan pontokat, amelyeknél a kortárs befogadási mintákhoz csatlakozik, és amelyek költészetfelfogásának néhány elemét is megmutatják.
A Zrínyi-könyvtár katalógusa szerint a költőnek két Lucanus-kiadása is volt, mindket
tő egy-egy nevezetes kiadás sokadik átdolgozott változata és utánnyomása: az egyik Verulanus 15. századi kiadásának 1539. évi leideni lenyomata,1 a másik pedig a 17.
század eleji Hugo Grotius-féle kiadás Thomas Farnabius által kommentált változata 1658-ból/ Az 1539. évi kiadás Zrínyi-példánya a lapszélen több helyen vízszintes ceru
zavonalakkal van bejelölve.3
Hogy ezek Zrínyiéi-e, eddig nem döntötte el a kutatás, mindenesetre a könyvtár kata
lógusának modern kiadása nem veszi fel a megjelölt Lucanus-helyeket. Bizonyos azon
ban, hogy e vonalkák Zrínyitől származnak, mert ha összevetjük a megjelölt részeket a Zrínyi által müveiben felhasznált Lucanus-szövegrészekkel, kizárólagos egyezéseket találunk. így a Mátyás-elmélkedésekből a „Bella geri piacúit nullos habitura triumphos"
(Luc. I, 12) idézetsora, a „Sub iuga iam Seres"5 (Luc. I, 19-20), a „Pars mundi mihi"6
(Luc. II, 583-584), a „Macedón fines"7 (Luc. X, 28-46), a „Mors ultima poena est"8
(Luc. VIII, 395-396) kezdetű sorok mind meg vannak jelölve Zrínyi példányában.
Ha-1 A Bibliotheca Zriniana története és állománya, szerk. KLANICZAY Tibor, Bp., 1991, 269, tételszáma 278 (BZ 226).
2 Uo., tételszáma 277. A kötet a Pharsalián kívül tartalmazta a korban Lucanusnak tulajdonított Nero-dicsőítő Calpurnius Siculus-eklogát, Petroniusnak a lucanusi eposzfelfogással vitatkozó Bellum civiléjét {Sat.
118-125), valamint az angol Thomas Maius Pharsaiia-beíejezését hét énekben. Ez a példány hiányzik a Zágrábban őrzött Zrínyi-könyvek közül, de kései kiadási éve miatt (1658) az esetleg benne levő jegyzetek nem jöhetnek számításba a Zrínyi-müvek többségénél.
3 A zágrábi Lucanus-példányt még Szörényi László jegyzetelte ki a 80-as években, így köszönet illeti őt jegyzetelésének átengedéséért.
4 ZRÍNYI Miklós Prózai művei, szerk. KOVÁCS Sándor Iván, 1985 (a továbbiakban: ZP), 196.
5 ZP, 197.
6 ZP, 201.
7 ZP, 202.
8 ZP, 203.
sonlóképpen az Áfium „Dedecori est fortuna prior"9 (Luc. VIII, 31); s a Szigeti veszede
lem „Mindenben árt a késödelemség"-ének (II, 1) latinja, a „Semper nocuit differre paratis" (Luc. I, 281) is. Az Áfiumbm található két másodlagos Lucanus-idézet,10 de ezek közül az egyiket maga is megjelölte („Fatis accede deisque...", Luc. VIII, 486-487) Lucanus olvasása közben. Egyetlen hely van, amelyet nem jelöl saját példányában, ugyanakkor idézi egyik levelében: Ruch ich János zágrábi alispánnak írja, hogy „Num itaque impietatis arguerer si dicerem illud Lucani: Hoc placet, o superi, cum vobis perde
re cuncta propositum est, nostris erroribus addere crimen?"11 Feltűnő viszont, hogy ez a levél is 1658-ból való, méghozzá decemberből, miután már a Lucanusból alaposan sze
melgető Mátyás-elmélkedések is elkészült, és mikor Zrínyi a mára elveszett, 1658-as kiadású Lucanus-kötetét beszerezhette.12
Akadnak ezeken kívül is Lucanusra utaló jelek Zrínyinél, de mivel ezeket Zrínyi nem jelölte be példányában, óvatosabban kell kezelni őket, hiszen jórészt epikai közhelyekkel állunk szemben. Akár Lucanus előtti (Homérosz, Vergilius), akár Lucanus utáni költők (elsősorban Tasso) közvetíthették az adott locus communist Zrínyinek. Már Kovács Sándor Iván is megemlítette, hogy a Szigeti veszedelem epikai előzményei között számon kell ugyan tartanunk a Pharsaliát is, de a két eposz összevetése öncélúnak bizonyulna, hiszen ugyanazt az epikai trópus- és figurakincset használják, és így Zrínyi közvetlen forrása szinte megállapíthatatlan, vagy ha sejthető is, akkor valószínűleg nem Lucanus az.13 Ennek alátámasztására már Kovács Sándor Iván hozott egy példát, hasonlót idézhe
tünk a Szigeti veszedelem XV. énekéből:
És ily szörnyen fénlik cometa magasbul:
Ez nagy országokra kár nélkül nem fordul, Szörnyű jüvendőket hordoz hatalombul. (XV, 56) Lucanusnál is azonosak a comete, azaz az üstökös következményei:
Ignota obscurae viderunt sidera noctes
Ardentemque polum flammis caeloque volantes
9 ZP, 215.
10 ZP, 228, 432.
" „Vajon tiszteletlenséggel vádolnának, ha Lucanust idézném"; az idézett sor Luc. VII, 58. ZRÍNYI Miklós Levelei, kiad. MARKÓ Árpád, Bp., 1951.
12 Kovács Sándor Iván figyelmeztetett rá, hogy mikor Zrínyi az ^«//a-epigrammában azt mondja, hogy
„Uer katharaktákat árasztottam", szintén Lucanusra utal vissza, ám ebben közvetlen forrása Smetius Verstana lehetett (Zrínyi-könyvtári tételszáma 363). Smetius verstana abból áll, hogy az antik költészet összes szóelő
fordulására metrikus szövegkörnyezetből hoz példát, és a Cataracta szóra éppen Lucanustól idéz egy sort (X, 318), hiszen a szó a klasszikus költészetben másnál elő se fordul versben. Lásd Henricus SMETIUS, Prosodia, Francofurti, 163314, 80. Smetius hazai elterjedtségéről lásd BÁN Imre, Irodalomelméleti kézikönyvek..., Bp., 1971,23.
13 KOVÁCS Sándor Iván, Befedez a kék ég, ha nem fed koporsó... = Uő., Zrínyi-tanulmányok, Bp., 1979, 96.
Obliquas per inane faces crinemque timendi
Sideris et terris mutantem regna cometen. (I, 525-529)l
De ha utánanézünk az üstökösök nagyszámú epikai előfordulásának, megtaláljuk, hogy a lucanusi országok sorsát eldöntő (regna mutantem) üstököst először Silius Italicus veszi át tőle (Pun. I, 461), míg a párhuzamos „üstököshagyomány", mely Vergiliusnál (Aen. X, 272) szerepel először (?) és többen folytatják (Avien. Arat. 594, Claud, rapt. Pros. I, 233, Silius Pun. VIII, 637), eredetileg Arisztotelésztől származik és elsősorban az üstö
kös által okozott rendhagyó időjárásbeli változásokkal foglalkozik.15 Csonka Ferenc16
ezt a helyet Taurinus Stauromachiájából eredeztetné (Staur. I, 44-48), amit persze szin
tén nem lehet kizárni, de Taurinushoz is valószínűleg Pontanótól került át a toposz.17
Nyilván a „süvítő szél erősségű kiáltás" toposzát sem Lucanus írja le egyedül:
...It tantus ad aether a clamor
Quantus, piniferae Boreas cum Thracius Ossae Rupibus incubuit, curvato robore pressae
Fitsonus aut rursus redeuntis in aethera silvae. (I, 388-391)18
Ez Zrínyinél a következőképp szerepel:
Mint mikor az fölszél Késmárkbul kiszakad, Ama sürüfenyős erdő közben akad,
Támaszt zúgást nagyot, nem reked s nem lankad, Hajol előtte lágy, és kemény ág szakad. (V, 37)
A prózai művekkel, levelekkel kapcsolatban persze más a helyzet, ott Zrínyi pontos forráshelyet ad, s így nem arra kell figyelnünk, hogy honnan veszi át Zrínyi az idézetet, hanem arra, hogy miként teszi azt, mi az átemelt szöveg eredeti kontextusa, és milyenbe kerül át. Zrínyi a prózai müveibe betoldott idézetek nagy többségénél megadja a forrást, Lucanust; és ha pontos ének- és versszámot nem is ad, ez mégis arra utal, hogy nemcsak
14 „Vár kiki még gonoszabb sorsot, mivel isteni bosszú / Földet, tengereket, levegőt megtölte csudákkal. / Éj idején soha nem látott csillagzatok égtek, / A menybolt lánggal lobogott; a légürön által / Száguldó fáklyák kanyarogtanak; - üstöke látszott / Szörnyű lövöldéknek, birodalmakat a mi megingat." (A lábjegyzetekben adott fordítások Baksai Sándoréi.)
15 TRENCSÉNYI-WALDAPFEL Imre, „Csillag esik, föld reng... " = Uö., Humanizmus és nemzeti irodalom, Bp., 1965, 35-46
16 CSONKA Ferenc, A Stauromachia utóélete a magyar szépirodalomban = Klaniczay-emlékkónyv, szerk.
JANKOVICS József, Bp., 1994, 164. Hasonlóképp, mikor Csonka Taurinustól (V, 273) eredezteti a Szigeti veszedelem „Fegyvert! fegyvert!" (VI, 50) csatakiáltását, akkor ezt nem zárhatjuk ki, de egyszerűbb Horatiusra (Od. I, 35, 15) vagy Ovidiusra gondolni (Met. XII, 241).
17 CSÁSZÁR Zoltán, A Stauromachia antikés humanista forrásai, Bp., 1937, 5.
18 „Oly nagy üvöltéssel, mint thrax Boreas, mikor Ossa / Fenyves szirtéinek neki dőlvén, légbül a földig / Hajladozó erdők megalázott fái suhognak."
maga a leírt idézet volt számára fontos, hanem az idézet eredeti kontextusa saját szöve
gének előképéül, mondhatni tipologikus prefigurációjául szolgált. Hogy mennyire lénye
ges volt számára az eredeti szövegkörnyezet, bizonyítja az, hogy modern államrezon olvasmányaiból a klasszikus szöveghelyeket mindig visszakereste. Példáként szolgál erre az Áfium két helye: az egyikről, ahol közvetlen forrása, Busbequius, Sallustiust idézi, még Ferenczi állapította meg a forrással összevetve, hogy a fejezetszám megadásához vissza kellett keresnie az eredetiben.19 Az Áfium egy másik helyén viszont épp Lucanust idézii: „quaerunt gentem cum qua cadant"20 - mondja, és Ferenczitöl tudjuk,21 hogy forrásában, Mathias Bernegger Quaestiones miscellaneaejéban a „quaerunt cum qua ca
dant" forma szerepel, tehát a „gentem" betoldásához ki kellett keresni az eredeti lucanusi sort, a „quaerit Cum qua gente cadat"-ot (VIII, 504-505).
De a Lucanus-élmény nem elsősorban a szövegátvételek felszínén jelentkezik a kor
társak között sem. ALucanus 16-17. századi fogadtatásáról írott számtalan tanulmány maga is tanúsítja költőnk közkedveltségét. H. Dörrie nyomán a befogadás és az átha-sonítás két fő területét úgy határozhatjuk meg, hogy egyrészt „költői értékei" hatottak, értve ezen eposzának nyelvi, stiláris felfogását, másrészt tartalmi oldala, témája, a pol
gárháborúról vallott politikai állásfoglalása. Stiláris szempontból már Dantét lenyűgözte pátoszformuláival, Iapidáris fogalmazásával, nyelvi paradoxonaival és a szélsőséges fokozásokkal.23 A pátosz a lucanusi nyelvezet legfőbb sajátossága volt a 16-17. század olvasói számára is; az egész barokk érára érvényes lehet Gundolf állítása," hogy Lucanus jobban hatott pátoszával, mint republikánusságával. Tömörsége is fogalommá vált ebben a két században, és ez legjobban a fordításokból érezhető ki, hiszen fordítói már törekedtek Lucanus nyelvezetének stiláris követésére is. Tasso, aki a Gerusalemmé-ben, főként a XIII. és XVIII. énekGerusalemmé-ben, sűrűn vesz át tőle leírásokat, két sorban fordítja le Lucanus két hexameterét:25
Quod strident ululantque ferae, quod sibilat anguis;
Exprimit et planctus inlisae cautibus undae (Luc. VI, 690-691) [Come] e '1 pianto d'onda, che fra scogli géme,
Come rugge il leon, fischia il serpente (G. L. XIII, 21)
19 ZP, 215,417; FERENCZI Zoltán, Még egyszer Zrínyi és Busbequius, AkÉrt, 1918, 101.
20 ZP, 228.
21 ZP, 432.
22 H. DÖRRIE, Lukan in der Kritik des 16. und 17. Jahrhunderts = Classical Influences on European Culture A. D. 1500-1700, ed. R. R. BOLGÁR, Cambridge, 1976, 163.
23 E. FRÄNKEL, Lucan als Mittler des antiken Pathos = Lukan, Hrsg. W. RUTZ, Darmstadt, 1970, 15-50, főleg 24-31, Dantéről 42-50.
24 Fr. GUNDOLF, Cäsar: Geschichte seines Ruhms, Berlin, 1924, 33.
25 Hector PARATORE, De Lucano et Torquato Tasso, Latinitas, 19(1971), 11.
26 „Mint fenevad vijjog, mint kígyó nyelve süvöltöz; / Majd hallasz köveken megtört hullám zokogását."
A teljes Lucanus-fordítások is igyekeznek követni e tömörséget, ezért Brébeuf 1670.
évi francia fordítása sűrűsége miatt meg is kapja a „Lucano lucanior" címet, Seckendorff 1695-ös németje pedig szinte érthetetlen, olyannyira törekedett Lucanus zsúfolt nyelveze
tét megőrizni.27 (Hasonlóan szerencsétlen sorsúak a 19. század magyar Lucanus-fordí-tásai is, ugyanebből az okból.28)
Zrínyi egy helyütt fordított Lucanustól egészen pontosan, a „Coelo tegitur, qui non habet urnám" esetében, azaz a „Befed ez a kék ég" epigrammában, s ezt Lucanushoz vagy Tassóhoz méltó tömörséggel oldotta meg, épp egy sorral magyarítva a lucanusi hexametert. De ezt a paradoxikus szentenciát ő továbbgondolta, kifejtette, megtoldotta három sorral, és ez a továbbgondolás a Vitéz hadnagy szentenciamagyarázó aforizmáihoz közelíti a verset. Pusztán érdekes párhuzamként közöljük, hogy Seckendorff német fordí
tása is azáltal tudta megőrizni tömörségét, hogy kiadása elejére lucanusi szentenciama
gyarázatokat illesztett, és a barokk interpretáló hajlamot ottani diskurzusaiban élte ki.29 Lucanust szentenciázó stílusa a kor egyik kedvenc műfajában, az emblematikában is kedveltté tette. Bár az emlémaszö vegek slágerlistáján egyértelműen Ovidius vezet, néha felbukkan egy-egy Lucanus-idézet is.30 Különösen érdekes, hogy egy Domenico Gam-berti nevű olasz emblemista 1659-ben, Francesco d'Este temetésére készült emblémaso
rozatában {Trionfi della Morté) épp a lucanusi Coelo tegitur qui non habet urnamot megelőző sorból használja fel a „Libera Fortunáé mors est" félsort mottóként31 (Zrínyi is bejelölte egy vonással). Az olvasót paradoxonjaival gondolkodásra késztető Lucanus pedig szintén a barokk olvasó kedvére lehetett, és a Zrínyinél megfigyelhető paradoxikus megfogalmazásokban is feltételezhető a hatása (pl. „Török, megállani szavát, tartja bűn
nek", II, 57; és ezzel rokon az Aeneisből származó, ott még szinte egyedülálló Una salus victis... Zrínyi-féle fordítása: SzV III, 903 ). A lucanusi nyelvezet nagyszerűsége, a kor
szak esztétikájának értelmében vett fensége és a cselekmény történeti tragikuma együtte
sen kitűnő alapot szolgáltat tragédiák sora számára, gondoljunk csak a 17. századi Pompeius-tragédiákra (Corneille, G. Chapman, Ch. Chaulmer).
És ezzel máris a másik fő értelmezési vonulat, Lucanus politikai állásfoglalásának kérdésénél vagyunk. A 16. században a Pharsalia alapvető erkölcsi problémája a polgár
háborújelensége volt, ennek véres és vérfagyasztó lucanusi ábrázolása ihlette utánzásra a polgárháborús eposzok szerzőit (pl. Angliában Drayton, S. Daniel34), és ebbe a sorba
27 W. FISCHLI, Studien zum Fortleben Lucám Pharsalia, Zürich, 1943/44, 72-73.
28 KOVÁCS, i. m., 97-101.
25 FISCHLI, im., 15.
30 Pl. A. HENKEL, A. SCHÖNE, Emblemata, Stuttgart, 1967, 1465-1466. jelzet (Luc. V, 257).
31 G. KIRCHNER, Fortuna in Dichtung und Emblematik des Barock, Stuttgart, 1970, 94.
32 Vö. S. F. BONNER, Lucán and the Declamation Schools, American Journal for Philology, 87(1966), 257-283; E. LEFEVRE, Die Bedeutung des Paradoxen in der römischen Literatur der frühen Kaiserzeit, Poetica, 3(1970), 59-82.
33 Egyébként is Zrínyi egyik kedvenc Vergilius-sententiája: lásd ZP, 140, 350.
34 Michael von ALBRECHT, Geschichte der römischen Literatur, 1992, II, 735. Lásd még Maria CY-TOWSKA, Lucáin en Pologne, Eos, 60(1972), 137-148, különösen 141-142, ahol a 17. századi
Lucanus-illeszkedik Taurinus és Schesaeus Lucanus-imitáló eposza is. A hangsúly a 17. század
ban átkerül arra, hogy miként lehet a Pharsalia súlyos tyrannusellenes szavait az abszo
lutizmus századában kimagyarázni, enyhíteni. Az eposz egyértelműen szembeállítja a jogtipró Caesart és a köztársaságot megőrizni akaró Pompeiust, aki mellett az eposz etikai etalonja, uticai Cato is ott áll. Volt, ahol persze nem kellett szépíteni a dolgon, így Grotius a szöveg kiadójaként szabadon dicsérhette a phileleutheros, aristokratikos, miso-tyrannos (szabadságszerető, nemes, zsarnokgyűlölő) szerzőt németalföldijeinek („dignus est, quem mei Batavi legant").35 De Európa királyok uralta részeiben egy dolgot lehetett tenni: hogy erről nem vettek tudomást. A köztársasági megfogalmazások veszélyét persze érezték, nem véletlenül vétette ki az ad usum Delphini sorozatból Lucanust XIV. Lajos, és került ki a jezsuiták tananyagából is, központi intézkedésre. Mégis a Pharsaliát imitá
ló eposzok, a belőle merítő szövegek, bármennyire paradox módon is, Caesar alakját pozitív hősként vették át. Erre jó példa Tassónak az a jelenete (XVIII. ének), mikor Rinaldo kivágatja katonáival egy szent, de pogány berek fáit. A katonák rettegnek, de Rinaldo cselekedete istenes voltának biztos tudatában maga áll neki a fák ritkításának.
A jelenet érdekessége az, hogy az egész berekleírás és a katonák húzódozása Lucanustól származik,36 a III. énekből (III, 399^152). Ott Caesar Massilia, azaz Marseille ostromá
hoz vágatná ki egy lucus, azaz szent berek fáit, majd mikor katonái erre nem hajlandóak, maga fog hozzá, de a fákkal együtt Lucanus szemében a régi római religio kötöttségeit is felaprítja. Tasso tehát a jelenetet épp ellentétes előjelű kontextusban használta fel, és a szentségtörő Caesar példázatát a jámbor Rinaldo sajátjává tette. Hasonló jelenségre Zrí
nyinél is utalhatunk: nem pusztán arra gondolunk, hogy már a Vitéz hadnagyban Caesar jellemét megrajzolva37 a Mátyás-elmélkedések erénykatalógusát előlegezi meg,38 hiszen Caesar az államrezon-irodalomban egyértelműen az uomo virtuoso mintaképe (persze kisebb hibákkal, ami szinte elkerülhetetlen). Caesar jellemrajzához ebben a szerepben nyilván nem is járulhatott hozzá Lucanus szentségtörő, istentelen Caesarja. Annál megle
pőbb viszont, hogy Zrínyi lapszéli jegyzeteiben több helyen is kiemeli Lucanus Caesart hybrisszel vádoló sorait, melyek saját machiavellista erényszótárában pozitív tulajdonsá
gokká válnak (pl. Luc. I, 143-145: Sed non in Caesaré tantum Nomen erat nee fáma ducis, sed nescia virtus Stare loco, solusque pudor non vincere bello, vagy Luc. I, 150:
gaudensque viam fecisse ruina [Caesar], ami egyúttal paradoxon is). Azon kevés Luca-nus-helyből is, melyek Pompeius elbizakodottságát emelik ki, Zrínyi kiválasztja az egyik legfeltűnőbbet (Luc. I, 583-584: Pars mundi mihi nulla vacat, sed tota tenetur Terra meis, quocumque iacet sub sole, tropaeis - dicsekszik Pompeius), és beilleszti a Mátyás
imitáló lengyel eposzokat sorolja fel, melyek közül néhányat Zrínyi lengyel párhuzamának szokás tekinteni
(pl. Potocki, Twardowski).
35 L. PAOLETTI, Lafortuna di Lucano dal Medioevo al Romanticismo, Atene e Roma, 7(1962), 150.
36 PARATORE, Lm., 18.
37 ZP, 109-110.
18 És egyúttal dédapjáét, akinek már Szikszai Hellopoeus Bálint a példaképévé tette Caesart: „Intrepidus mortem opperior saevique timenda Caesaris exemplo spernere iussa piacet." SZIKSZAI HELLOPOEUS Bálint, Zrinus de se adproceres Ungariae, 37-38. Idézi CSONKA, /'. m., 155.
elogiumba: „Mátyás király halála előtt csaknem az egész Ázsia és Európabeli fejedel
mektől vala követség nála, kik mind barátságot és békességet kérének tüle, ugy annyira, hogy ö is mondhatja vala, az mit Lucanus Pompejusról írt vala."39 Majd következik a fenti Lucanus-idézet. Meg kell jegyezni, hogy a Szigeti veszedelemben egy helyen a kontextusok is pontosan megfelelnek egymásnak: mikor a II. ének elején Arszlán azt gondolja, hogy „mindenben árt késödelemség" (II, 1), pontos alakpárja Caesar katonájá
nak, Curiónak, aki az egész polgárháborút indítja el ezzel a mondattal: „Tolle moras, semper nocuit differre paratis" (I, 281, Zrínyi be is jelöli). Később kínhalállal bűnhődik ezért, ahogy Arszlán is, tehát az álnok harckezdők mindig meglakolnak. Egyébként az eredeti helyzetet kifordító imitáció nem volt különleges a társművészetekben sem: Bré-beuf francia Lucanus-fordításának rézmetszetes illusztrációi (1670-ből, tehát a Napkirály alatt) Caesar-pártiak, a szövegtől teljesen elszakadva, holott maga a fordító előszavá
ban mentegeti Lucanust császáréllenességéért,41 tehát a metsző (illetve nyilván az őt megbízó kiadó) és Brébeuf is másképp hallotta az eposz politikai kicsengését. A jelen
ségnek persze van magyarázata, méghozzá az, hogy Caesar mint hérosz, tulajdonságai
nak összes felhalmozott toposzával "jól beleillik az erényes, virtuoso hősök közé, mint zsarnok azonban örökké gyűlöletes politikai szempontból. Egy etikai és egy politikai gondolatkör ütközik egymással és a feszültséget csak a reneszánszban képes levezetni a ,jó zsarnok" ideologikus, tudatosan vállalt elfogadása. Közismert, hogy Lucanus Caesar
ábrázolásának egyik legvitathatóbb pontja az elmúlt majd kétezer évben épp ennek a csak ideologikusan megragadható feszültségnek az egyoldalú, Pompeius-párti bemutatá
sából származott, hiszen ezt az ideológiát Lucanus sztoikus eszmei háttere nem bizto
síthatta.
Az előbb emlegetett Sándor-hagyomány kapcsán feltehetünk még egy kérdést a Szigeti veszedelemme\ kapcsolatban. Az eposz kezdetén (I, 28-31) miért épp Allectónak, egy hírnöknek kell a harcra rávennie Szulimánt? Miért nem például a Sándor-hagyomány népszerű „vágy szállta meg a lelkét", „cupido invasit animum"43 szerepel Szulimánnál is? Egy eposztól független, szervetlen választ persze rögtön adhatunk: isteni hírnökök szerepeltetése valószínűleg már Homérosz korában is epikus közhely volt. Gondolhatunk azonban arra is, hogy mivel az eposzban magyarok és törökök Istene egyazon Isten, és Isten maga nem csalja meg a teremtményeit, ezért kell a túlvilági rossz szférájából
kül-39 ZP, 201.
40 R. A. TUCKER, Lucán and the French Revolution: The Bellum Civile as a Political Mirror, ClassPhil, 66(1971), 6-16.
41 FISCHLI, i. m., 58.
42 Zrínyi, ahogy Lucanus is, kapcsolódik ahhoz az epikai történetmondó-szókincshez, melyet Sándor
hagyománynak szoktak nevezni, és átszövi az egész ó-, közép- és újkori történetírást. Lucanus kapcsolódásáról lásd W. RUTZ, Lucán und die Rhetorik = Lucán: Entretiens, Fondation Hardt, 15, 197, 236; BORZSÁK István, A lucanusi Pharsalia viharjelenete = Uő., Dragma, Bp., 1994, 184, 187, általában 54-59. Zrínyinél ez pl. a celeritas virtusában jelenik meg, lásd ZP, 131. Mátyást már az egykorú propaganda is kapcsolta a Sándor
hagyományhoz: lásd VAYER Lajos, Corvinus és Alexandrosz, Művészettörténeti Értesítő, 24(1975), 25-36.
43 BORZSÁK, Í. m.,54.
44 Ezt KIRÁLY Erzsébet nemrég alaposan kifejtette: Tasso és Zrínyi, Bp., 1989, 4L
denie Allectót (és őt is csak Mihály arkangyal közvetítésével), akinek a tanácsa Szulimán számára végül hamisnak bizonyul.
A hírnökök és angyalok küldésének azonban - úgy tűnik - egyébként is szilárd rituá
léja alakult ki. Arany János már jelentőséget tulajdonított annak, hogy míg Tassónál Goffredót Gabriele arkangyal szólítja fel a keresztes hadjáratra az Úr megbízásából, a Szigeti veszedelemben Mihály arkangyalt hívja magához az Isten: Zrínyi a sokkal vité
zebb Mihályt választja.45 Azt is mérlegelni lehet azonban, hogy más szempontok vezet
ték eposzszerzőinket: a Gerusalemmében Gábrielét keresztényekhez küldi a világ Ura, és külön hangsúlyt kap, hogy ő csak második az angyalok közt (il Re del mondó / chiama a se da gli angelici splendori / Gabriel, che ne' primi era secondo. I, 11). Viszont mikor a
ték eposzszerzőinket: a Gerusalemmében Gábrielét keresztényekhez küldi a világ Ura, és külön hangsúlyt kap, hogy ő csak második az angyalok közt (il Re del mondó / chiama a se da gli angelici splendori / Gabriel, che ne' primi era secondo. I, 11). Viszont mikor a