A zarándok

Humboldt egy helyen9 analógiába vonja a modern nép­

közösségek típusait a klasszikus népekével s azt igyekszik kimutatni, hogy mindegyikük egyoldalúan a két klasszikus típus valamilyen jellemző vonását fejlesztette ki, az antik szellem tehát úgyszólván részekre bomlott bennük, anélkül azonban, hogy kölcsönös egymástkiegészítésük által valaha is újból egységbe zárulhatna le.

Ma ez az analógia már csak távoli vonatkozásban tart­

ható fenn: a modern népek szellemi típusa sokkal bonyolul­

tabb és önállóbb fejlődésű, semhogy az antik magatartás vala­

milyen részleges jellemvonásából volna leszármaztatható. Az analógia ebben az esetben, mint mindig, lia maguk a típusok között alkalmazzuk, inkább zavar, mint magyaráz. Viszont kétségtelen, hogy a római imperium elhanyatlása után a tör­

ténet színterén fellépő népek, sajátos karakterük minden kü ­

9 Ges. Schr. hrsg. v. d. Preuss. A k ad . III. Bd. 1904. 162 sk, 1,

30 K Ö ZÉ PK O R

lönbözése ellenére is bizonyos mértékben azonos szellemi magatartást árulnak el. Ennek a magatartásnak tipikus egy­

értelműségét már gyakran kiemelték a középkor univerzaliz- musával kapcsolatban. Ha a mai modern nemzetek már tör­

téneti megjelenésük kezdetén magukban hordták is későbbi elkülönülésük potenciáit, sőt nem egyszer már ekkor tanu- jelét adták jellembeli különbségüknek, mégis az Y—XIII.

század között Európa úgyszólván egyetlen népközösséget alkot, amelynek közös alapélménye a vallás, közös kifejező eszköze a latin nyelv, általában a latin életforma és közös ob- jektivációja a látható Egyház, amelynek faji eredetre való kü­

lönbség nélkül egyformán tagjai. S ha Renan a görögséget nevezi a világtörténet csodájának, akkor ez talán még több joggal állítható erről a középkori közösségtípusról, amely egy meglévő szervezeten belül szinte észrevétlenül vált mássá, amennyiben átvette ezt a szervezetet és folytatta annak dia­

lektikáját, de módosulása közben a szervezetet is más rangra emelte és belső, egymásközti súrlódásai következtében ennek a dialektikának is új lehetőségeket nyitott.

Egyetlen fogalommal megjelölni ezt a középkori közös­

ségtípust természetesen mindig kockázatos vállalkozás lesz; a középkori szellem egyáltalában nem oly egyszerű és zárt, mint ahogy romantikus lelkű rajongói rendesen nevezik, ha­

nem inkább bonyolult és ellentétekkel telt és épp ezért erő­

sen szecesszióra hajló. Mégis talán nem fog túlságosan merész­

nek látszani, ha a benne megnyilvánuló és mindenesetre csak nagy vonásaiban egyértelmű magatartást a zarándok-típus jelleméből magyarázzuk. Zarándoklás a Kereszthez és ugyan­

akkor az antik kultúra formáihoz; zarándoklás a lélek ben- sőségéhez és egyben a római-latin szervezet megkötöttségéhez, zarándoklás a spekulációhoz, de a harchoz is, az ünnepi cso­

dához, de a mindennapi kenyér munkájához is: nem ez jellemzi-e leginkább a középkori szellem magatartását, amely­

nek számára lét és jelentés, esemény és világelem egyformán csak közvetítő eszköz és kínálkozó alkalom, a szolgálat szer­

száma és átmeneti állomás azon az úton, amely a megigazulás felé vezet? Az érzelmi-affektív és az architektonikus-regimen- tális motívumok sajátos szövődéséből fejlődött ki ez a zarán- dok-típus és ez különbözteti meg éppen a latin szervező típusától. A szervező magatartása tisztán az imperiumra,

U N IV E RZÁLIS KLASSZIK A 31 tehát a hatalmi rend jegyében tagozódó objektív-kulturális egységre irányul, és ezért ép oly kevéssé fedez fel distanciát önmagában, mint ahogy nem ismeri azt a látható világban.

A zarándok célja ezzel szemben az Isten országának va ló­

sága, amely a hivatottak és a választottak küzdelmében tagozódik s ahol a lélek szüntelen distanciákat él át, bár mindig azzal a tudattal, hogy ezeket végül is legyőzheti és a sóvárgott egységet megpillanthatja. De ép ezek a distanciák késztetik ezt a közösségtípust a folytonos zarándoklásra lélek­

ben és térben egyaránt, miközben mindenütt idegen és mégis otthonos, mindenkor magányos és mégis bizakodó, a mulan- dót is úgy rendezi be, hogy az az örökkévalóságnak meg­

feleljen, ebben a rendben viszont tisztán az isteni kegyelem nyilvánulását szemléli.

A zarándoklás viszontagságai idézik elő a középkori életmagatartás fokozatos módosulását is és a formáknak eb­

ben a kölcsönhatásában — főleg a Kelet (sémi népek) és az Észak (germánság) szellemével való súrlódás folyamán — kifejlődik sajátos stílusa: az allegorizmus és a gótika. Mind­

kettő kétségkívül a zarándok-magatartás említett kettős motí­

vumában gyökerezik, de míg az ott az alapélményben, addig ez itt a kifejezés módjában jelent eltávolodást a latin formától.

S itt kezdi befolyásolni a középkori szellem magatar­

tását a dialektika. Maga a vallásos élmény mindig adialek- tikus, mert kimerül a lélekre, az Istenre és a megváltás viszonyára vonatkozó belső tapasztalásban s így voltaképen még egyaránt felette áll sorsnak és szabadságnak. Csak ami­

kor ez az élmény megfelelő kifejezést nyer és a kifejezés rögzítettségében az ellentétek is érezhetővé válnak, kezd érvé­

nyesülni a dialektika is. Ez a dialektika azonban természet­

szerűleg csak az architektonikus-regimentális irányban fe j­

lődhetett ki, amelyet a középkor egész folyamán állandóan kötött a másik motívum: az érzelmi-affektív. S ebben a dualisztikus feszültségben jött létre a középkori közösség- tipus klasszikája, bár sajátos módon nem dialektikus meg­

oldással, hanem inkább annak megkerülésével, amennyiben az ellenmondásoknak ott, ahol felmerültek, ütőerét vágta s a dialektikus folyamatot csak a dogmán belül engedte k ife jlő ­ désre. Uymódon csakugyan sikerült a kultúra egészét

egyse-32 A M O D E RN SZELLEM K IA LA K U LÁ S A

gessé és zárttá tennie, amely magábanálló a történelemben, mert kötöttségében is a fejlődés üteme lüktetett. Csupán a tudomány struktúráját nem bírta tartósan megkötni. S mint ahogy a görögségnél az állam, a római közösségnél a vallás, úgy itt végül is a tudomány struktúrájának dialektikai meg­

oldatlansága idézte elő a középkori közösség felbomlását.