S zületés és halál – avagy a család terhe
A nyolcvanas évek elején járunk. Egészen pontosan 1981. július 25-én. Egy életre belevésődött ez a dátum az emlékezetembe, ugyanis ezen a napon született az egyetlen húgom. A szüleim három fiú után már na-gyon szerettek volna egy kislányt, és ez az álmuk tel-jesült. Akkoriban még nem volt annyira divat, hogy már a születés előtt megállapítsák az újszülött nemét, ezért mindenki feszült érdeklődéssel várta a híreket.
Én magam is nagyon izgatott voltam, mivel két öccs után meglehetősen újszerűnek tűnt egy húg a testvé-rek sorában.
El is jött a nap, mikor végre megszületett. Amint értesültem, hogy bizony húgom lett, azon nyomban el is meséltem a nagyszerű hírt a szomszédoknak, akik hatalmas örömmel fogadták. Tizenhárom éves voltam, és boldogsággal töltött el, hogy én voltam az első hírvivő, nem beszélve arról, hogy az én szava-im hallatán mindenki boldoggá vált. Nem sokszor volt ilyenben részem, ezért szinte fürödtem ebben a felemelő érzésben. Csodálatos volt az egész, szinte a föld felett lebegtem. Apám délután ért haza a
kór-házból. Én még mindig boldog voltam, s azt hittem, együtt fog örülni a család.
Nem így történt. Ugyanis a szomszédok már előre gratuláltak neki, hogy végre sikerült összehozniuk egy lánygyermeket! Azt, hogy miért, máig sem ér-tem, de felbőszítette, hogy én kifecsegtem a húgom születésének hírét. Ezt persze még nem tudtam, mi-kor apám az ajtóban nekem esett azzal, hogy mit jár-tatom a számat, ha nem kértek meg rá. Nem értet-tem a viselkedését. De hát miért baj ez? – kérdezértet-tem magamban. A válasz nem tudott megfogalmazózni a fejemben, mert hirtelen eldörrent az első pofon.
Nem volt időm megérteni, mi rosszat tettem. Apám egyre jobban felhúzta magát, egyre jobban ordított velem. Tudtam, semmi esélyem elkerülni, ami ez-után következni fog. Nem volt menekvés, fergeteges ütlegelés vette kezdetét. A bejárati ajtótól a szobámig körülbelül öt méter volt a távolság. Átpofozott ezen a szakaszon, míg elfogyott a helyem a hátrálásra. Tel-jesen elborult az elméje, hiába kérleltem volna, nem lett volna értelme. Fékevesztett tombolásában meg-ragadta a fejemet, és a falhoz ütötte, amitől a földre estem. Furcsa érzés volt. Egy idő után már nem érez-tem fájdalmat. Úgy hatott, mintha már nem lennék a testemben. Közben üvöltve kérdezte: „Mit képzelsz te magadról?! Mit képzelsz, ki vagy te?!”
Senki és semmi – válaszoltam zokogva. Még be-lém rúgott egyszer vagy kétszer, amit már nem iga-zán éreztem. Aztán vége volt, ott hagyott.
Hosszú percekig nem tértem magamhoz a sokk-ból. Ahogy otthagyott, abban a félig ülő, félig fekvő pózban méláztam ki üresen a fejemből, semmire sem gondolva. Szétesett bennem minden.
Soha többé nem jártattam a számat, ha nem kér-deztek, sok esetben még akkor sem, ha kérdeztek.
Nem alkottam véleményt, az érzelmeimet elfojtot-tam, hogy ne lehessen többé ekkora csalódásban ré-szem. Ezen a napon átéltem a születés döbbenetesen felemelő érzését, az örömöt, melyet egy új élet kez-dete jelentett akkor nekem, ugyanakkor magamban a
„lélek” halálát is, mely a semmiből robbant elő, elsö-pörve azt az emelkedett érzésvilágot, mely öt perce még azt éreztette velem, hogy az élet gyönyörű, és hogy élni jó.
Lehet, hogy ennek az élménynek a hatására, nem tudom, de a későbbiekben soha nem éreztem úgy, hogy gyereket szeretnék. Sokáig úgy gondoltam, hogy a húgom születése az én pusztulásom volt.
Bennem az fogant meg, hogy mivel ő megszületett, nekem már nincs helyem ebben a családban. A mai tudásommal már legyintek erre a badarságra, de ak-koriban még jó ideig eszembe jutottak ezek az ese-mények.
Azért még most is vannak képtelen érzéseim. Az egyik például akkor támad bennem, ha egy gyerek-kel úgy bánnak, mint a hímes tojással. Nem csak lel-kileg, testileg is, ami annyit takar, hogy a szülők a széltől is óvni akarják csemetéjüket. Feljönnek ben-nem néha olyan érzések, hogy minek ez a nagy pá-tyolgatás? Azt gondolom, hogy az élet nem ilyen, és burokban nevelni azt a gyereket – káros.
Egy másik esetben, ha éppen hisztizik egy gye-rek, mert ő mást szeretne, akkor az első gondolatom, hogy nem megmagyarázni kell neki, hanem fogja be, és húzzon a szobájába! Ennek az lehet az előzménye, hogy engem egyáltalán nem hallgattak meg, mit is
szeretnék. Ha netán összetörtem magamat, még kap-tam néhány pofont, amiért béna volkap-tam. Ha netán hisztiztem, kaptam egy maflást, és rögtön volt okom hisztizni. Mivel én ezt tanultam, így neveltek, ez az első – belső – reakcióm. Természetesen kifelé ebből már nem sok látszik. Még megvannak bennem ezek a benyomások, érzelmek, csak már képes vagyok időben megállítani őket, és tudok más cselekvés mel-lett dönteni.
Ezt a fajta érzelmet már nem úgy kezelem, hogy közben látom magam előtt a régmúlt sérelmeit, mert az olaj lenne a tűzre. Magát a folyamatot figyelem, ahogyan az érzés megindul, valahonnan mélyről.
Ezt a folyamatot fékezem és blokkolom le. Így nem elnyomom azt, hogy lepasszírozzam elmém sötét bugyraiba, mondván, hogy még csak ne is tudjak róla. Inkább a kondicionált kapcsolatot gyengítem, azaz a jól begyakorolt reakciókat bontom le. A feljövő érzésekre, gondolatokra kijelentem, hogy ez „valót-lan”, és „ugyan már”! Határozottan, ellentmondást nem tűrően elvágom a kibontakozás fonalát, melyet egy kis idő elteltével a felszabadultság érzése követ.
Ebből mindig érezem, hogy jó az irány. Ellenkező esetben hosszas mérgelődést, kellemetlen hangula-tot érzek.
Ez számomra vizsgálat tárgya volt: lehetséges-e a régi emlékeket elvágni a hozzá tartozó érzéstől. A bennünk élő emlékekhez kapcsolódnak bizonyos ér-zelmek. Például ha mondjuk gyerekkorunkban meg-harapott egy gazdátlanul kószáló kutya, nagy esély-lyel a későbbiekben bármilyen szabadon engedett kutya láttán félelmet fogunk érezni. Ezért én, hogy a példánál maradjunk, mihelyt meglátom az ebet,
azonnal menekülőre fogom a dolgot. Nem azért, mert minden kutya harap, hanem mert a pszichém-ben ez a dolog úgy kondicionálódott, hogy ha látom szabadon a kutyát, akkor utána jöhet a harapás.
A harapástól való félelem egy biokémiai folyama-tot indít el a testemben, mint például az adrenalin nevű (üss vagy fuss!) hormon aktivizálódása. Mely végül a menekülésben testesül meg.
Ez egy gyorsan lejátszódó automatizmus, mely-ben nincs választási lehetőségem, mivel az agy ezt a múltbéli eseményt tárolja, és pusztán a kutya látvá-nya újra aktiválja a fent említett mechanizmust. Ez a folyamat egy remekül összekovácsolt válaszreakció a megjelenő ingerre, azaz az ebre.
Tehát mi is játszódik le bennünk?
A kutya, melyet a megfelelő szenzorjainkkal ész-lelünk, ingerületként eljut az agyba, ahol erre az in-gerre már van egy megfelelő válaszreakció: a félelem és a menekülés, melyet az agy utasítására a mellék-vesék megtámogatnak egy jó adag adrenalinnal, és már jöhet is a cselekvés. Maga a félelem néha nehe-zen múlik el, szinte sokkot okoz. Igazából nem is ez a lényeg, hanem az, hogy én hol nyúlok bele ebbe a folyamatba.
Kezdjük elölről a dolgot: megjelenik a kutya. A kö- vetkező lépés bennem már a stressz lenne, én ekkor kezdem a folyamat blokkolását! Természetesen meg-felelő önfegyelemre van szükségem ahhoz, hogy miközben én félek, tudatosítsam magamban, hogy nincs mitől félnem. Folyamatosan ismételgetem ma-gamban, hogy a kutya nem fog bántani. Mivel a ku-tyák többsége valóban nem bánt, ezért van esélye a pozitív visszacsatolásnak, ami az új program
erősí-tését szolgálja. Ez úgy szól, hogy a blöki szeret en-gem, ezért nem fog bántani. Ezt a tevékenységemet minden kutyával való találkozásomnál elvégzem, sőt a gyakorlás kedvéért egyre többet járok kutyák köze-lében. Addig gyakorolom ezt a folyamatot, míg azt a kapcsolatot, amely az ebet összekötötte a stresszel, egyre inkább elgyengítem, mígnem az akár meg is szűnik. A kutya többé nem vált ki belőlem semmi-lyen számomra negatív érzést. Persze a tudatalat-tinkba mélyen bevésődött, számunkra sokszor nem látható reakciókat sokkal nehezebb egyedül, szak-szerű segítség nélkül korrigálnunk.
Visszatérve a gyermekek viselkedésére adott vá-laszreakcióimhoz: talán még mindig azt érzem, hogy
„ugyan már, minek ez a túlzott odafigyelés arra a gyerekre? Én kaptam elég ütleget, és nem is dédel-gettek, ennek a gyereknek sem kell burokban nevel-kednie!”
Ez persze párosul egy érzéssel is, amit blokko-lok úgy, hogy sem a gondolatot, sem az érzést nem engedem kiteljesedni! Sok esetben szándékosan egy egészen más témával kezdek el foglalkozni, ami se-gít elterelni a figyelmemet. Így mire eljutnék addig, hogy ugyanúgy cselekedjek, mint azt velem tették hajdanában, az idő elteltével már nincs meg sem az érzés, sem a gondolat.
Érdemes kipróbálni ezt mindenkinek, már csak az élmény kedvéért is. A tapasztalatom azt mutatja, hogy kellő figyelemmel sok olyan kialakult reakciót lehet lebontani, amelyek például azt mondatják velünk, hogy „az ő születése az én halálom kezdete volt”.
Én személy szerint felelősséget érzek az iránt, hogy minél kevesebbet adjak tovább a belém nevelt,
számomra nem teljesen korrekt viselkedésekből, ér-zésekből, gondolatokból. A világ megváltoztatását magamon kezdem. Bármilyen negatív viselkedéssel, amelyet én már nem adok tovább, minden utánam következő és velem kapcsolatba kerülő nemzedék jobb lehet. Minden tanító felelőssége, hogy milyen módon alakítja a jövő korosztályát. A változás lassú, ezért türelemre, megingathatatlan önmagunkba ve-tett hitre van szükség. Az első lépés azonban min-denképp velünk, önmagunkban kezdődik.