Több izben érintettük már azon háborut, mely II. Vincenzo Gonzaga államainak öröklése miatt elbeszélésünk idejében folyt. Megemlékezésünk azonban mindig csak futólagos volt, mivel elbeszélésünk cselekménye oly gyorsan ragadt magával bennünket, hogy e háborura csak futólagos pillantást vethettünk.
Emlitettük, hogy Vincenzo Gonzaga halála után, legközelebbi örököse, Carlo Gonzaga, egy ifjabb ág feje - mely ág Francziaországba ültettetett át, hol Nevers és Réthel herczegségeket birta - Mantovát, most hozzá teszszük, hogy Mantován kivül Monferratot is örökölte, mely név sietségünk miatt maradt tollunkban. A madridi udvar, mely minden áron ki akarta zárni az uj herczeget ezen két hűbérből, s hogy kizárhassa indokra volt szüksége (mivel az o k nélkül viselt háboru o k t a l a n s á g ) azok mellett nyilatkozott, kik Mantova számára egy másik Gonzagát, Gonzaga Ferrantet, Guastalla herczegét, s Monferrato számára I. Carlo Emanuelet, Savoya herczegét és Margherita Gonzagat, Lotharingia özvegy herczegnőjét akarták a herczegi trónba ültetni. Don Gonzalo, ki a nagy hadvezér családjából származott, annak nevét viselte, s Németalföldön már hadvezérkedett, nagyon rajta volt, hogy Olaszországot is háboru szinterévé tegye, s ugyancsak buzgólkodott, hogy a hadüzenet megtörténjék. A madridi udvar terveit magyarázgatva előfutárja lett a kormány rendeleteinek, s mint ilyen a savoyai herczeg-gel támadó és felosztó szövetséget kötött Monferratora nézve. A grófi herczeg könnyüszerrel beleegyezett ezen tervbe, mert don Gonzalo elhitette vele, miszerint éves kevés fáradságába fog kerülni Casale elnyerése, mely a spanyol királyt illető tartományrész legerősebb pontja volt. De ugyan a király nevében kijelentette, miszerint a meghóditandó tartomány a császár itéletéig csak letéteménynek fogja tekinteni. A császár ekközben részint udvaronczai sugalma-zása, részint saját indokai következtében megtagadta az uj herczegtől a beiktatást, s meghagy-ta neki, miszerint a vitás meghagy-tartományokat ideiglenesen adja át, s ő, meghallgatva a peres feleket, annak adja vissza, akinek azokhoz legtöbb joga van. Ezen parancsnak Nevers herczege nem akart engedelmeskedni.
Ennek is hatalmas barátai voltak: Richelieu bibornok, a velenczei kormány, s a pápa, ki ez idő szerint VIII. Orbán volt. Richelieu bibornok azonban, ki La Rochelle ostromával Anglia elleni háboruval volt elfoglalva, s kit a Nevers ház iránt, személyes indokokból, ellenséges érzelmü anyakirályné, Medici Mária pártja is ellensulyozott, csak igéretekkel kecsegtethette Carlo Gonzagát. A velenczei kormány nem mert fellépni, sőt még szint vallani sem, mig a franczia sereg be nem üt Olaszországba. A pápa ajálgatta Nevers herczeget barátainak, közben járt érdekében ellenségeinél, kiegyezési terveket gyártott, de a hadüzenetről mit sem akart tudni.
A két támadószövetséges tehát annál biztosabban kezdhetett tervének kivitelébe. A savoyai herczeg beütött Monferratoba, don Gronzalo nagy hévvel ostromolta Casalet, de a háboru nem volt reményei teljesülésének eldoradoja, mert senkise higyje, miszerint a háboru útja csak rózsákkal van behintve. A spanyol udvar nem segitette óhaja szerint, sőt még a legszük-ségesebb hadviselési eszközökben is hiányt szenvedett. Szövetségese nagy segitségére volt:
miután ugyanis saját részét kivágta a tartományból a spanyol királyt illető részbe vonult át. Az ostrom roszul ment, végtelenségig elhuzódott, mert az ostromlottak szemesek és bátrak voltak, mig ő csak gyenge sereggel működött, vagy mint néhány történetiró megjegyzi, mivel több ügyetlenséget követett el. Ily szorongatott viszonyok közepett értesült a milanoi lázadásról. Személyesen ment Milanoba.
Az itt eléje terjesztett jelentés Renzo zajos meneküléséről is megemlékezett; azt is megmond-ták neki, hogy Renzo Bergamoba menekült. Ezen körülmény magára vonta don Gonzalo figyelmét. Egészen más forrásból pedig arról értesült, hogy Velenczében ugyancsak
meg-örültek a milanoi lázadásnak, mivel eleintén azt hitték, miszerint don Gonzalo most kénytelen lesz felhagyni Casale ostromával, s komoly gondolatokba mélyedve, hosszu orral tér vissza.
Don Gonzaloban az embert és politikust sértette a velenczei urak ezen feltevése, s módot keresett, hogy e jó urakkal gyakorlati uton megértesse, miszerint régi bátorságából mitsem vesztett, mert elméletileg mondani: nem félek, mit sem ér. Hogy tehát a sértettet játsza, s bele köthessen a velenczei tanácsba Renzo ügyét használta fel ürügyül. Ez okból támadt rá a velenczei követre, mint már emlitettük. De csakhamar megfeledkezett ezen aprólékos ügyről, ugy hogy midőn a casalei táborban, hova időközben visszatért, s hol egészen más gondok vették igénybe, megkapta az ismert választ, felemelte és forgatta fejét, mint a szederlevél után tapogatózó selyembogár; elgondolkozott, hogy ezen ügyet, melynek csak homályos árnyéka maradt emlékezetében, megértse; majd miután emlékezetének fénye futólagosan megvilágitá a történteket: más tárgyra tért át, s Renzo ügyével többé nem törődött.
Renzo azonban a kapott figyelmeztetésekből épen az ellenkezőről győződvén meg, csak arra törekedett, hogy rejtve maradhasson. Később leveleket iratott Ágnesnek, melyek egyike sze-rencsésen eljutott rendeltetési helyére. Ágnes asszony Maggianicoba szaladt, hol Alessio nevü rokonával elolvastatta Renzo levelét, s egyszersmind válaszoltatott az ifjunak. Renzo meg-kapta a választ, ismét iratott, s igy nem sokára rendes levelezés jött létre Ágnes és Renzo közt.
Ágnesnek nem sokára sikerült megbizható ember által, levél kiséretében az ötven aranyat megküldeni Renzonak. A sok arany láttára Renzo nem tudta, mit véljen. A mellékelt levél elbeszélte azon egyén (igy nevezte) szörnyü történetét, megmagyarázta az ötven arany ere-detét, azután, körülirással, megemlitette Lucia fogadalmát, s egyenesen és nyiltan tanácsolta az ifjunak, miszerint küzdje le vonzalmát és többé ne gondoljon Luciára.
Midőn Renzo megbizottja ezeket olvasta, kicsinyben mult, hogy az ifju rá nem rohant:
remegett, elszörnyedt, s feldühödött amiatt mit megértett ép úgy, mint a mit nem értett meg.
Háromszor négyszer felolvastatta a borzasztó levelet, s majd azt hitte, hogy jobban meg-értette, majd pedig homályosnak tünt fel előtte azon hely, melyet előbb nagyon is világosnak tartott. Lázas szenvedélyében tollat nyomott az irnok kezébe, hogy rögtön válaszoljon. Miután Lucia balsorsa és jegyese iránti szerelme miatt a legdurvább kifejezésekben tört ki, mintegy mondatolva, igy folytatta: Irja, hogy nem akarom, és soha sem fogom leküzdeni szivem érzelmeit, s hogy i l y tanácsot nem lehet oly ifjunak adni, mint én; a pénzt nem fogom érinteni; félreteszem, s a leány hozománya gyanánt megőrzöm azt; Luciának most már az enyimmé kell lennie; mit sem tartozom tudni fogadalma felől; azt hallottam, hogy a szent szűz megvigasztalja a szomoruakat, kegyelmében részesiti a szerencsétleneket, de hogy óhajtaná mások megcsalását és a szószegést, nem hallottam soha; e fogadalom tehát érvénytelen; ami jelenlegi bajomat illeti, ez csak mulékony zivatar, stb.
Ágnes megkapta ezen levelet, válaszoltatott is rá; s a levelezés Ágnes és Renzo közt tovább folyt.
Lucia, midőn anyja valamiképen, nem tudom miként, értesítette, miszerint Renzo él, megme-nekült, nagy megkönnyülést érzett, s többé mit sem kivánt egyebet, minthogy Renzo elfeledje, vagyis helyesebben mondva, iparkodjék elfeledni őt. Lucia részéről naponként vagy százszor feltette ugyanezt, s mindent elkövetett, hogy szándéka sikerüljön. Fáradhatatlanul dolgozott, s egész lelkével iparkodott csüngni munkáján, midőn pedig Renzo képe megjelent lelki szemei előtt, imádkozott, vagy szent énekeket énekelt. Renzo képe azonban, mintha rá akarná szedni, nem jelent meg többé nyiltan, hanem Lucia elméjét foglalkoztató más képek mögé rejtezett, ugy hogy a szegény csak akkor vette észre számüzöttjét, midőn az már benyitott, s hosszabban időzött nála. Ha anyjára gondolt, s gondolatában vele társalgott a képzelete által rajzolt Renzo azonnal hozzájuk csatlakozott, mint a valódi Renzo szokta tenni. Ha jövőjével foglalkozott, az ifju szintén bele vegyült a jövő homályos alakzatai közé. Luciának azonban
mégis sikerült volna bizonyos fokig terve, ha egyedül leendett önmaga elleni küzdelmében.
De vele volt még dona Prassede is, ki szintén mindent elkövetett, hogy a szegény leány szivéből kitörölje Renzo emlékét, s e czélra azon ügyetlen eszközt használta, hogy mindig Renzoról beszélt.
- Nos, kérdé rendesen, nem gondolunk többé rá?
- Kire sem gondolok, szokta volt Lucia válaszolni: Dona Prassede azonban rendszerint nem elégedett meg az efféle válaszszal, nagyban bizonyolta, miszerint ő tényeket akar látni, s nem elégszik meg puszta szavakkal; széltében hosszában megbeszélte az ifju lánykák tulajdonsá-gát. Mindnyájan ilyenek - mondá - mihelyt valamely semmirekellő kölyök foglalja el szivöket (s többnyire ezekhez vonzódnak!) többé nem tudnak menekülni. Ha valamely derék, okos férfiuval tervezett észszerü házasság megy, bármely oknál fogva, füstbe, azonnal vigasztalód-nak, migha egy semmiházitól kell elszakadniok, sebük gyógyithatlan. - Erre aztán Renzo gyalázásához fogott a jó asszony, ugyhogy szavait gyakran csak Lucia hangos zokogása volt képes megszakitani.
Ha dona Prassede valamely meggyökeresedett gyülölet miatt bánik igy Luciával, a szegény leány könyei talán meghatották volna, de dona Prassede jó szándékból beszélt, s igy szüksé-gesnek tartotta, hogy rendithetetlen legyen.
E nő tekintélyének a házban mindenki alája volt vetve, don Ferrante kivételével; dona Prassede és don Ferrante közt egészen sajátságos viszony állott fenn.
Don Ferrante tudós volt, s mint ilyen nem akart sem parancsolni, sem engedelmeskedni. Nem gondolt vele bármint zsarnokoskodik is felesége asszony a ház felett, de ő nem akart rabszol-gája lenni, épen nem. Dona Prassede egyideig rajta volt, hogy férjét leterelje szenvedőleges álláspontjáról, de mivel eredménytelen volt fáradozása gyakran kikelt ellene, elnevezvén őt különcznek, tudósnak, mely czimmel egyébiránt dona Prassede boszankodásán kivül némi hizelgést is akart kifejezni.
Don Ferrante a nap legnagyobb részét dolgozó szobájában töltötte, hol majd három száz válogatott könyvet halmozott fel. Az általa müvelt tudományok közt azonban legalaposabb volt a lovagi szokások tudományában. S ehhez nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is hozzá szólt, mert gyakran felkérték, hogy becsületbeli ügyeket intézzen el, s ily esetekben mindig tudott valamely eredményt létrehozni. Könyvtárában, vagy tán helyesebben mondva, fejében meg volt minden könyv, mely lovagi dolgokra vonatkozott: Parido dal Pozzo, Fausto da Longia, Urrea, Muzio, Romei, Albergato, Torquato Tasso, kinek „Gerusalemme Liberata”-ját elejétől végig kivülről tudta.
De vegyük fel elbeszélésünk fonalát, annál is inkább, mivel még nagy útat kell tennünk, mig történetünk szereplői közül valamelyikkel ismét találkozni fogunk.
Elérkezett az 1629. év ősze, amikorra Ágnes és Lucia megigérték, hogy látni fogják egymást.
E tervet azonban egy nagy horderejü közesemény tette semmivé, melynek bizonyára ez volt legkisebb fontosságu eredménye. Majd más és más nagy események következtek, melyek azonban semmi változást sem idéztek elő szereplőink sorsában. Végre ismét uj, átalánosabb, nagyobb horderejü, rendkivülibb események következtek, melyek hullámai ismerőseinkhez is eljutottak, mint a vihar, melyet a természet hosszu gyötrelem után szül, s mely bekalandozva a világot fákat csavar ki, házak és tornyok tetőit szaggatja le, falakat dönt le, felkapja a fű közt rejtező virágocskát, rátalál a zugokban a száraz falevelekre, melyeket gyengébb szél halmozott fel, s a légbe felkapva magával ragadja rablóhadjáratán.
Hogy szereplőink magán ügyeit világosabban megértessük, a közesemények elbeszélését kell előre bocsátanunk.