Az öreg ágyúnak levegőbe röpítése szörnyen bántotta Müllert. A gyalogság már készen várt a rohamra, előkészítették a létrákat, meg a rőzsekötegeket... és ime, az egész tervről le kellett mondani.
Más tervet is kieszelt, alá akarta aknáztatni a kolostort és így felrobbantani. Aknamunkásokat hozatott Olkusból. De a munka igen nehezen ment, részint a sziklás talaj, részint pedig az ostromlottak állandó tüzelése miatt; az aknamunkások minden kedv nélkül láttak munkához, nem volt inyükre előmozdítani a szent hely rombadöntését és a munkájukat igen gyengén végezték.
Müller mind erősebbnek látta a kolostor ellenállását; a táborában sok rosszakaratot tapasztalt, sok embere pusztult el a hidegben; és főleg az hangolta le, hogy Yaszna-Gora bevétele emberfölötti dolognak látszott.
Összehivatta a haditanácsot, abban reménykedve, hogy a tisztjei visszavonulást fognak aján-lani. Mind fáradtan, rossz kedvvel jelentek meg. Müller meleg bort adatott nekik és így szólt:
- Nézzék csak, uraim, a lengyel tisztek közül egy sem jelent meg a tanácsban, pedig én mindenkinek küldettem értesítést.
- Ime, éppen most érkezett Zbrozek úr - szólalt meg Hessze hercege, kinézve az ablakon - és mondhatom, ugyancsak siet. Jönnek a többiek is, de azok már sokkal kényelmesebben sétálnak.
Csakugyan sarkantyúpengés volt hallható és Zbrozek hirtelen belépett. Az arca holthalvány volt és izgatottnak látszott; még mielőtt a svéd tisztek kérdezősködhettek volna, hogy mi a baja, felkiáltott:
- Kuklinovszki meghalt!
- Hogyan? hát mi történt? - kérdezte Müller.
- Hadd vegyek lélekzetet... - felelt Zbrozek - mert amit láttam, az meghalad minden emberi képzeletet!
- Beszéljen, beszéljen!! Meggyilkolták? - kérdezték valamennyien egyszerre.
- Kmicic...
A tisztikar oly vizsgálóan nézett Zbrozekre, mintha vádlottként állna előttük, de ő folytatta:
- Ha magam nem láttam volna, el sem hinném... Kuklinovszki meghalt!... Három katona fekszik agyonverve és Kmicicnek se hire, se hamva...
- Micsoda különös eset!... - mormogta Szadovszki.
Müller keze közé temette fejét és hallgatott. Mikor újra felemelte fejét, haragos szemében gyanú tükröződött:
- Zbrozek úr, lesz oly szíves és elmeséli nekünk, hogyan történt a dolog?
- Az utolsó tanácskozás után én párbajra hivtam Kuklinovszkit. És ma reggel ez ügyben kellett őt fölkeresnem. Két másik bajtársammal táborába mentünk, ám azt mondták, hogy nincs ott. Ide küldettem utána, innen szintén azt felelik: nincs itt... Éjszaka nem jött be a táborba, de senki sem aggódott, abban a hiszemben, hogy excellenciás uramnál tölti az éjt.
Egyszerre egy katona jelentkezik, aki azt állítja, hogy látta Kuklinovszkit, amint Kmiciccel valami kis rozoga magtár felé igyekezett: ott akarta áldozatát elevenen megsütni. Elmentem a magtárhoz; tárva-nyitva állt... bemegyek; egy meztelen test lóg előttem a gerendáról...
gondoltam magamban: ez Kmicic. De mikor a szemem megszokta a homályt, rögtön
tapasztaltam, hogy a test sovány és csontos, míg Kmicic izmos, akár maga Herkules...
Közelebb megyek és látom Kuklinovszkit!...
- Felakasztva a gerendára? - kérdezte Müller.
- Oda!... Megcsíptem a karomat, azt hittem, hogy álmodom, vagy az ördögök incselkednek velem... Csak mikor a három katona holttestét megpillantottam, akkor világosodott meg előttem a dolog... Ez a rettenetes Kmicic három embert vert agyon. Fölakasztotta és megsü-tötte Kuklinovszkit, azután eltünt, mintha csak a föld nyelte volna el.
- Ide már nincs messze Szilézia határa - jegyezte meg Szadovszki.
Müllernek minden gyanúja eloszlott Zbrozekkel szemben. De maga a tény iszonyuan gyötörte őt. Úgy érezte, hogy a szerencsétlenség titkon láncot fon körülötte. Olyan érzése volt, mintha valami szúette faalkotmányban tartózkodnék, amely minden pillanatban összeomolhatik a feje fölött. A tisztekhez fordult:
- Ha a szivük úgy kivánja, uraim, kövessenek a szerencsétlenség színhelyére.
A granáriumhoz érve, babonás félelemmel lépték át a küszöböt... Kuklinovszkit azóta levették már a gerendáról, hevenyészett szalmaágyra fektették és letakarták; a három katona holtteste ott volt sorban egymás mellett.
- Ezeket megkéselték - mormogta Zbrozek.
- És Kuklinovszkit?
- Kuklinovszkin nincs sebhely, kivéve, hogy az oldalán égés nyoma látszik... Vagy meg-fagyott, vagy megfulladt. A sapkáját a foga között szorítja most is...
- Vegyék le a takarót!
Az egyik katona fölemelte a takaró szélét; ijesztő látvány tárult a tisztek szeme elé: dagadt, utálatos volt az arca, természetellenesen kifordult szemeivel. A lélekzete korommal vegyest a megmaradt bajúsz-sörtékhez fagyott, nagy jégcsapokban. Fagyos bajusza úgy állt az orra alatt, mint két óriási agyar... Oly visszataszító volt ez az arc, hogy még Müller is, aki pedig megedződött az utálatos látványokkal szemben, hátratántorodva szólt:
- Takarjátok le... Irtóztató! Irtóztató!
Halálos csöndben volt mindenki.
- Minek jöttünk ide - mondta Hessze hercege - egy falat le nem megy ma a torkomon...
Müller hirtelen szint váltott, pupillái kitágultak és csikorgatta a fogát: vérre szomjas bosszúérzés szorongatta torkát. Zbrozek felé fordult:
- Hol az a katona, aki tudott arról, hogy Kuklinovszki a magtárban van?... Ez az ember bűntársa volt Kmicicnek!
- Nem tudom, itt van-e még - felelte Zbrozek - Kuklinovszki minden embere úgy elszéledt, mint a veszedelem.
- Elő kell őket keríteni! - bömbölt dühösen Müller.
- Kerítse elő excellenciád! - válaszolt épp oly dühösen Zbrozek.
Mintha eddig csak láthatatlan finom pókháló tartotta volna vissza a civakodást a svédek és lengyelek között. Erre a hangra a lengyelség vésztjósló kardcsörtetéssel Zbrozek köré csoportosult... Ebben a pillanatban muskétaropogás, lódobogás hangja hallatszott és egy svéd katona jelent meg a magtárban:
- Tábornok úr! - kiáltott a katona - a kolostorból kirohanást intéztek ellenünk, az akna-munkásokat lekaszabolták, egy tűzércsapatunkat tönkreverték!
- Megőrülök! - ordított Müller, parókáját tépdesve - Lóra!
És azonnal vágtattak mindannyian a kolostor felé. A nagy tömeg hó csak úgy ropogott a lovak patkója alatt. Szadovszkinak vagy száz embere hirtelen hozzájuk csatlakozott. Útjokban minduntalan rendetlenül menekülő csapatokra akadtak. A páratlan svéd katonák elvesztették bátorságukat, odahagyták még azokat a sáncokat is, ahol veszedelemről egyáltalán szó sem volt. A vezérkar őrült vágtatásában eltiporta a vele szemben vakon rohanó menekülőket...
Még elég jókor érkeztek a kolostor elé, hogy éppen tanui lehettek a támadók visszavonu-lásának. Diadalénekük, örömzajuk eljutott egészen Müller füléig... Többen közülök megálltak és a vértől még piros kardjukkal fenyegetőn integettek Müller és a vezérkar felé.
A lengyel tisztek, akik Müller generálissal érkeztek, megismerték Zamoyszkit, aki maga vezette a támadó csapatot. Mikor Zamoyszki megpillantotta a vezérkart, megállt és komolyan üdvözölte őket. A bástyákról füst szállt föl. Röppentyük fütyültek a svédek felé, több katona kibukott a nyergéből.
- Tűzbe kerültünk! Visszakozz! - parancsolta Szadovszki.
Zbrozek megragadta Müller lovának a kantárját:
- Fuvassunk takarodót, tábornok! Ha itt maradunk, elpusztulunk mindnyájan.
Müller olyan volt, mint az alvajáró; hagyta, hogy elvezessék a röppentyűk tüze alól... Vissza-térve a főhadiszállásra, bezárkózott és egész nap nem eresztett magához élő lelket.
Wrzeszovics átvette a parancsnokságot. Uj sáncokat emeltetett és az aknamunkásokat katonákkal pótolta. Lázas izgalom szállt a svéd táborra.
Harmadnap öreg koldus érkezett a svédek közé, levelet hozott Kordecki atyától Müllernek. A pap alázatosan kérte a tábornokot, hogy a karácsonyi szent ünnepek alatt hagyjanak föl az ellenségeskedéssel.
A tisztek és katonák iszonyúan mulattak a koldus érkezésén és fütyültek az ilyen követre, de a koldus így szólt:
- A kolostorból senki sem akart követül jönni, mert ti oly embertelenül bántok a követekkel, mint talán a zsiványokkal sem szokás... Én elvállaltam a hírhozást, öreg vagyok, úgy sem élek már sokáig és nem félek tőletek!
Nem lett semmiféle bántódása. Sőt Müller, még mindig remélve, hogy kiegyezhetik a papokkal, belement ebbe a kivánságukba.
Elérkezett a szent este... Az első csillag feljöttére minden fény ott ragyogott a monostorban. A hidegben fázó svéd katonák csodálattal bámulták a bevehetetlen Yaszna-Gora bástyáit, eszükbe jutott Skandinávia, az ő otthonuk, az édes kis melegen kibélelt kunyhójuk, ahol ma este karácsonyfát hoz a Jézuska!... Gyermekük, feleségük otthonról ide gondol búsan... És fölszakadt keblükből a sóhaj-áradat, a panasz, a kétségbeesés!
Benn a kolostorban fehéren terített asztalok mellett fogyasztották az ostromlottak a karácsonyi vacsorát, egymásnak minden jót kivánva... A házfőnök oldalán üres maradt a hely, az üres teríték elé egy csomag fehér ostya volt készítve, kék szalaggal átkötve.
- Látom, tisztelendő szent atyáim, hogy híven a régi szokáshoz, fenntartanak egy helyet a karácsony-éjjeli vándor számára - szólt Zamoyszki.
- Nem, ezt a helyet nem a vándor számára terítettem, de a mi fiatal barátunk emlékére, akit mind úgy szerettünk és akinek a lelke biztosan itt van körülöttünk és örvend, hogy e szent estén megemlékezünk róla.
- Igazán nagyon megérdemli, hogy megemlékezzünk róla.
- Az irásokban sokkal kisebb hősöket is megénekelnek - szólt Csarniecki. - Bárki valaha azt kérdezné tőlem, volt-e köztetek olyan katona, aki az ó-kor harcosaival vetekedik, nyugodtan válaszolnám: volt és Babinicsnek hívták!
- Nem hívták Babinicsnek - szólt Kordecki atya.
- Hogyan? Nem hivták Babinicsnek?
- Már régen tudtam az igazi nevét... de ez a szent gyónás titka volt. Csak most, mikor az öreg ágyút indult felrobbantani, mondta nekem: «Ha elpusztulok, hadd tudják meg, ki voltam.»
Elment és elesett... Most elárulhatom a nevét: Kmicic volt!
- Kmicic?! Lithvániából? - kiáltotta Csarniecki.
- Ő maga! Igy javítja meg Isten kegyelme a sziveket!
- Istenemre, most már értem azt a bátorságot, azt a bámulatos ötletességet, amellyel mindannyiunkon túltett! Kmicic! Kmicic! Az a Kmicic, akire büszke volt egész Lithvánia!
- Nemsokára nemcsak Lithvánia, de az egész ország büszkesége lesz e név!
- Ő világosított fel bennünket Wrzeszovics felől!
- Neki köszönjük, hogy idejekorán elzárkózhattunk.
- Az ő nyila lőtte le az első svédet!
- És micsoda tűzér volt, hány ellenséges katonát irtott ki.
- Na, és az öreg ágyú! Neki köszönhetjük, hogy tovább ellent tudunk állni az ostromnak.
- Mindenki tisztelettel ejtse ki nevét és ünnepelje őt! Ezzel teszünk igazságot neki... Urunk, adj neki békés nyugalmat!
- Isten kegyelméből az örök világosság fényeskedjék néki! - mondották karban a hallgatók.
Szép, ünnepi éjszaka volt, a csillagok halványkék és rózsaszín fényben villogtak pályájukon.
A hold zöldes fényt hintett a hófehér földre. A szél elnyugodott e szent estén.
Éjfélkor a svéd katonák fülébe szállt a bástyákról az orgona zengzetes hangja. Majd ének és harangzúgás vegyült bele. Vigasz, reménység hangzott a szent dalokból, míg a szerencsétlen svéd katonák szívét gyötörte a kétség.
A lengyel katonák, Zbrozek és Kalinszki hadoszlopából, egészen a kolostor közelébe vonultak, az ajtót nem nyitották ki nekik, de hagyták őket egészen a falakhoz közeledni.
Némelyek a havon térdeltek, voltak akik mellüket verték és sokan, kik sírva panaszkodtak a szent falak alatt az éjszakában...
Mindannyian átszellemülve hallgatták a zenét. És egyszerre csak az őrök, a katonák a bástyákon és a bástyák alatt is egy hangban énekelték:
Csordapásztorok Midőn Bethlehembe Csordát őrizének Éjjel a mezőbe...
*
Másnap délután az ágyúszó elfojtott minden egyéb hangot. A svéd sáncok megteltek füsttel, a föld reszketett és soha még annyi vas, tűz nem húllott a monostorra. De hiába, nem volt meg az öreg ágyú és anélkül nem lehetett rést ütni a falba, amelyen keresztül aztán megkisérel-hették volna a támadást.
A kolostorbeliek lövése biztosabb volt, mert sokkal nyugodtabbak voltak; megőrizték hideg-vérüket. Müller napnyugtakor körüljárta a monostort, a károkat akarta kitapasztalni és tekintete a toronyra esett, amely teljes épségben törekedett fölfelé az azúrszínű égre, hirdetve Isten dicsőségét!
- Ez a kolostor még századokig fog állni! - kiáltott fel végre.
- Amen! - mondta rá Zbrozek csöndesen.
Este tanácsot tartottak a főhadiszálláson, de a kedv még gyászosabb volt, mint valaha. Müller igy beszélt:
- A mai támadásnak semmi eredménye nincs. Már erősen fogy a puskaporunk, az embereink fele elpusztult; akik megmaradtak, azokat elhagyta a bátorság... Az élelmünk fogytán van, újabb küldeményre pedig már nem számíthatunk...
- Legjobb lesz, ha hadi sarcot veszünk a kolostoron - szólt Wrzeszovics - igy legalább azt hihetik az emberek, hogy azért nem vettük be Yaszna-Gorát, mert nekünk így tetszett!
- De beleegyeznek-e a barátok?
- Fejemet adom, sőt akár tiszti szavamat, hogy beleegyeznek!
- Megeshetik - mondta Szadovszki.
Elvégre, őket szintén kimeríthette az ostrom. Mi a véleménye erről excellenciádnak? -fordult Wrzeszovics Müller felé.
- Az ön tanácsai nekem már sok csalódást okoztak, de ezzel az újabb ötletével helyrehozta a régieket. Ilyen értelemben fel fogok hagyni az ostrommal.
Most már csak arról lehetett szó, hogy legalább külsőleg a becsület látszatával rendezzék a visszavonulást.
Másnap, Szent János-napján, a tisztek egybegyűlve várták Kordecki atya válaszát. Müller levelében elfogadható sarcot kért, az ostrom abbahagyása ellenében.
A várakozás hosszúra nyúlt. Müller jókedvűnek iparkodott mutatkozni, de aggodalom ült arcán. Hessze hercege és Szadovszki egy ablakfülkében halkan beszélgettek:
- Mit gondol, uram? beleegyeznek-e? - kérdezte Hessze.
- Talán bele, csak mégis attól tartok, hogy a tábornok esetleg sokat követelt: a papoktól negyvenezer tallért, a nemességtől pedig huszezret... végre, még alkudozhatunk.
- Engedjünk, az Isten szerelmére! Engedjünk!... Ha csak sejthetném, hogy talán pénz hijával vannak, a magaméból adnék nekik; csak bocsájtanának el innen!
- Hej! herceg, engem pedig ez a bizonytalanság tesz tönkre. Wrzeszovics minden jó tanácsa mellett és bár majdnem biztosra veszem, hogy a barátok beleegyeznek, szivesebben viselnék el száz ostromot, mint ezt a halálthozó várakozást.
Sortűz hangja zavarta meg a beszélgetést.
- Mi az?... tüzelnek a monostorban? - kiáltott fel Müller, gyorsan elhagyva a szobát; mind-nyájan követték és künn hallgatózva álltak meg. Szabályszerű sortüzek hangja jutott a fülükhöz.
- Az élő Istenre! Mit jelent ez?
- Talán hajba kaptak? - jelentette ki Müller. - A manó érti a dolgukat!
- Fölvilágosíthatom tábornok urat - szólt Zbrozek. - Ma Szent János-napja van; Zamoyszki-nak, az öregnek, meg a fiának nevenapja: az ő tiszteletükre durrogatnak.
Éljenzés és ismét lövöldözés hallatszott.
- Úgy látszik, nincsen hiányuk puskaporban - szólt Müller -, újabb intés számunkra!
De a sors még keservesebb intést tartogatott számára.
A svédek olyannyira meg voltak kínozva a fáradtságtól, hogy elvesztették minden kedvüket; a sortűz első váratlan durranására mind szétszaladtak, még Szmaland kitünő vadászezrede is szökésnek eredt az általános zavarban; Müller pedig hallotta, amint a tisztjei ismételgették:
«Valóban itt az ideje, hogy elhagyjuk e helyet».
Lassan mégis helyreállt a rend. A tisztek visszatértek a tanácskozó szobába: tovább vára-koztak a Müllernek szóló válaszra.
Végre harsogott a kürt, és egy zuzmarás bajúszu hirnök lépett a várakozók közé:
- Ime a monostor válasza - szólt és ezzel zsineggel összekötött szines zsebkendőt nyújtott át.
A tábornok kibontotta a zsebkendőt és abból egy kis halom ostya hullott az asztalra. Müller elhalványodott. A magyarázat ugyan teljesen fölösleges volt, de ő mégis igy szólt:
- Egy halom ostya!
- Semmi egyéb? - kérdezte valaki.
- Semmi egyéb - visszhangozta a tábornok.
Halotti csönd.
- Wrzeszovics úr! - szólt végre Müller síri hangon.
- Nincs többé köztünk! - felelt az egyik tiszt.
*
Ugyanaz nap estéjén a táborban szokatlan mozgalom uralkodott. Az éjszakát fölverte emberek és állatok vegyes zajongása; társzekércsikorgás és ágyúkerekek dübörgése. Nyüzsgés, hemzsegés, mozgás töltötte be a vidéket.
- Vajjon holnap megint ostromra készülnek-e? - kérdezgették egymástól a monostorbeli őrök.
Semmit sem lehetett látni, mert estefelé beborult az ég és a hó sűrű pehelyben hullott.
Öt óra felé megszünt minden zaj. Egyre erősebben havazott s a hó beborította a monostort, a templomot, mintha csak az ellenség elől védelmezné.
Szürkén jelentkezett a hajnal. A templomban elhangzott a reggeli harangszó, mikor az udvarban ácsorgó katonák lódobogást hallottak. A kis kapu előtt egy erősen behavazott paraszt állt. Mögötte az úton állott a szán, melybe rozoga kancája volt befogva. A paraszt ide-oda topogott és hadonászott a kezével, hogy megmelegedjék:
- Hej hó! Emberek! Nyisson már ajtót valaki!
- Mi a jelszó? - kérdezték a bástyáról.
- Jó barát, jó barát!... Kosztot hoztam a szent atyáknak!
- Hogy jöttél át a svédeken?
- Miféle svédeken?
- Akik bennünket ostromolnak.
- Nem láttam én fiát sem.
- Kegyelemnek Istene!... Elmentek volna?
- A nyomuk sem látszik, mindent betakart a hó.
Lassankint fekete csoportok rajzolódtak a fehér hóban.
Ki lóháton, ki gyalog, férfi, asszony, gyerek: mind a kolostor felé vonult, kiáltozva:
- Eltüntek a svédek! Eltüntek a svédek!
- Wielunba huzódtak vissza!
- Nyissátok ki a kapukat! Hült helye a svéd tábornak!
- Eltüntek a svédek! Eltüntek a svédek! - szállt az örömkiáltás szájról-szájra és a papok meg a nemesek szíve boldogságtól dobogott. És többé nem zavarta ágyúszó imáikat, zsolozsmáikat, mikor a perjel hálára kulcsolva kezét, így kezdte:
Te Deum laudamus!...
IV. KÖNYV.
I. FEJEZET.
Kmicic a Kiemlicsekkel Szilézia felé igyekezett. Csak nagy óvatossággal haladhattak előre, nehogy valamerre svédekkel összeakadjanak. Útközben az öreg Kiemlics előadta Andrásnak, hogy mi történt azalatt az országban:
- A sereg türelme fogytán van. És a katonák, akik ezelőtt leöléssel fenyegették parancsno-kaikat, ha nem csatlakoznak a svédekhez, most követeket küldenek Potocki úrhoz és könyö-rögnek neki, hogy mentse meg az országot a sanyargatástól...
- De az urak között még mindig sok hivük van a svédeknek, úgy-e?
- Őszinte hivük Vilna palatinusán kívül már bizony alig akad. És bizony ő rá sem hozott ez szerencsét.
Kmicic kiméletlen rántással állította meg lovát, éles fájdalom nyilalt végig rajta:
- Szerelmes Istenem - kiáltott fel. - Beszélj! Mi történt Radzivillel? Kieydanyban van még mindig?
- Úgy látszik, hogy Szapieha úr alaposan elpáholta őt Podlachiában... A svédek nem küld-hettek segítséget neki... azt is mondják, hogy most meg Tykocinban ostromolják és hogy ha ott megverik, befellegzett neki örökre...
- És Boguszlász herceg?
- Ő róla nem szól a nóta, nagyuram. Lehet, hogy Tykocinban van, lehet, hogy a választó-fejedelemnél üdül.
Elhallgattak és csendesen poroszkáltak előre. A fáradt lovak meglassították menésüket.
András elaludt a nyeregben s csak a hajnal pirkadására ébredt fel. Csodálkozva nézett maga körül:
- Ti vagytok?... Az öreg Kiemlics, meg a csemetéi?
- De mi ám, kegyelmes uram!
- És hol járunk?
- Már Sziléziában. Nem érhetnek utól azok a kutyafejű svédek.
- Pompás - mondta Kmicic, teljesen magához térve. - És hol tartózkodik a mi legkegyelme-sebb királyunk?
- Glogowban.
- Helyes! Felkeressük őt és felajánljuk neki szolgálatunkat... Hanem most ide fülelj öreg!
- Csupa fül vagyok, drága nagyuram!
- Sem az udvarnál senkinek, sem a király előtt el nem árulod, hogy ki vagyok! Babinics a nevem és Csesztochovából jövünk. Beszélhetsz az öreg ágyúról, meg a Kuklinovszki esetéről;
de ki ne ejtsd szádon a nevemet, mert vakságomban egyszer híve voltam Vilna palatinusának és erről alighanem tudnak az udvarnál...
- Ezredes uram, azok után, amit kegyelmességed Csesztochova alatt véghez vitt...
- De ki bizonyíthatja igazamat, amíg a kolostor ostrom alatt áll?
- Úgy fog történni, ahogy parancsolni méltóztatik.
A vidék, amerre mentek, hemzsegett az utasoktól; a korcsmák mind tele voltak. Minden pillanatban nemesekkel találkoztak, akik, mint Kmicic, siettek felajánlani szolgálatukat a száműzött királynak.
Nagy volt a nyugtalanság egész Sziléziában. A futárok egymást keresztezték: siettek a királyhoz, vagy a király küldte őket Kiev várnagyához, a primáshoz, a birodalmi kancellárhoz és Krakó várnagyához.
A svédek iparkodtak elnyomni az apróbb felkeléseket. De az egyik helyen elfojtott tűz azonnal kigyuladt másutt. Az ellenség elfelejtette, hogy ennek a nemzetnek még meg volt a lelke, amely Yaszna-Gorában öltött testet! A yasznagorai ágyúszó visszhangot keltett a nagyurak, nemesek, polgárok és parasztok szívében. A vészkiáltás elhangzott a Kárpátoktól a Balti-tengerig... Az óriás felébredt álomkórságából!...
- Hiszen ez egészen más nemzet! - mondták csodálkozva a svéd tábornokok és vészhirnököket küldtek Gusztáv Károlyhoz, aki Poroszországban tartózkodott.
Kézről-kézre járt az országban Kázmér János kiáltványa. Ahol a nemesség nem érezte a svéd marok szorítását, ott szabadon gyülekezett és egymás között felolvasta a száműzött király szózatát, melyben a király elnézve minden hibát, arra biztatta őket, hogy ne essenek kétségbe és keljenek védelmére az országnak.
Lithvániában, Szamogátiában, Mazoviában, Kis- és Nagy-Lengyelországban lassankint eltüntek a svéd különítmények. A parasztság mozgalma még kinosabb volt az országrablókra nézve. Az eddig türelmes és csöndes földmívelők minden a kezükbe akadó öldöklő
Lithvániában, Szamogátiában, Mazoviában, Kis- és Nagy-Lengyelországban lassankint eltüntek a svéd különítmények. A parasztság mozgalma még kinosabb volt az országrablókra nézve. Az eddig türelmes és csöndes földmívelők minden a kezükbe akadó öldöklő