MÁSODIK KÖNYV
XVIII. FEJEZET
Kilenc nap.
Derüsen ragyogott az ég ezen a mennyegzői napon. Kinn állt a kocsi Manette doktor házának kapuja előtt. A doktor vigan beszélgetett Darnay Károllyal. Már készen voltak valamennyien:
a szép menyasszony, Mr. Lorry, Miss Pross. Ez utóbbi már belenyugodott a megváltozha-tatlanba. De hát miért is nem vette el Salamon fivére a pártfogoltját?
- Bizony, - mondta Mr. Lorry, aki nem győzte csodálni a szép menyasszonyt és ide-odaforgatta, hogy megcsodálja egyszerü, csinos ruhácskáját - hát ezért hoztalak át a csatornán, kis Luciem! Micsoda kis baba voltál! Uristen, nem gondoltam én akkor arra, hogy mit csinálok! Nem tartottam nagy dolognak az egészet; nem gondoltam rá, minő szolgálatot teszek Monsieur Charles-nek!
Honnan tudta volna, mikor nem is sejtette? kérdezte a mindig tárgyilagos Miss Pross. -Ostobaság.
- Ostobaság! Persze, hogy ostobaság. Azért ne sirjon, - kérlelte a gyengéd Mr. Lorry.
- Én nem sirok, - igy Miss Pross. - Maga sir.
- Még hogy én, Miss Pross? - Már olyan jóbarátok voltak, hogy Mr. Lorry nyájaskodott is vele.
- Ugy ám; az imént sirt. Láttam! De nem is csodálom! Hiszen micsoda gyönyörü ezüstöt ajándékozott nekik; nem csoda, akárki megsiratta volna! Nincs abban az ezüstben egy kés, egy kanál, amit meg ne sirattam volna! Még tegnap este, mikor érkezett, - motyogta Miss Pross.
- Ó, szépen köszönöm, - felelt Mr. Lorry. - Bár, becsületemre, nem volt semmi különös célom azzal a csekély megemlékezéssel! Ó, ó! Ezek a házasságok; ez mindig olyan alkalom, hogy a magamfajta szegény agglegény arra gondol, hogy mit is vesztett el! Istenem, Istenem! Ha az ember ugy elgondolja, hogy az utolsó ötven esztendőben élhetett volna valaki, akit Mrs.
Lorry-nak hivnak!
- Ó, ilyen nem élhetett volna, - vélte Miss Pross.
- Azt gondolja, hogy ilyen nevü hölgy nem élhetett volna? - kérdezte a nevezett gentleman.
- Ph! - mondta Miss Pross - maga már a bölcsőjében is agglegény volt.
- A’ meglehet, - és Mr. Lorry igazitott egyet a parókáján.
- Magát agglegény-fából vágták ki, még mielőtt a bölcsőjébe tették, - enyelgett tovább Miss Pross.
- Ugy? - felelt Mr. Lorry. - Akkor, ugy látszik, nem valami szépen bántak el velem. Nem kérdeztek meg idejekorán, hogy milyen fából faragjanak ki. Elég is! No, kedves Luciem - és a karját a fiatal hölgy dereka köré fonta - hallom, már jönnek. Én, meg Miss Pross, két üzlet-ember, szeretnénk még valamit mondani önnek, amit, azt hisszük, szivesen hall. Kedves atyját, gyermekem, olyan szerető kezekben hagyja most, mikor egy-két hétre Warwickshire-be utazik, aminők a saját kezei. Vigyázni fognak rá; még Tellsonék sem vigyázhatnak rá jobban. Majd két hét mulva kedves apja is leutazik önök után Walesbe. Ne mondja, hogy nem egészségesen küldtük őt le önhöz. No; hallom már az „Ő” lépteit. Hadd csókoljam meg utóljára a kislányomat, hadd áldjam meg régi agglegénymódra, mielőtt „Ő” eljön a saját csókjáért!
Egy pillanatra a két kezébe fogta a bájos arcocskát és ugy nézegette: eszébe jutott a homlok furcsa kifejezése. Aztán az aranyhaju fejecskéhez hajtotta a saját parókáját, olyan gyöngéden, hogy, ha ez a mozdulat régi, akkor olyan régi, mint Ádám meg a paradicsom.
Nyilt az orvos szobájának ajtaja és megjelentek: az orvos és Darnay Károly. Az orvos halottsápadt volt, pedig mikor bementek a szobába, nem volt még olyan! A vérnek egy árnya-latát sem lehetett felfedezni rajta. De megtartotta a nyugalmát. Mr. Lorry kutató szeme azt látta legfeljebb, hogy az a gyanakvó, furcsa, sőt félő pillantás, amit olykor Darnayra vetett, már nincs. Ugy elrepült mint hideg szél.
Az apa karját nyujtotta leányának és lekisérte a kocsihoz, melyet Mr. Lorry bérelt a nagy nap tiszteletére. A többiek más kocsin követték őket. A szomszédos kis templomban nem volt senki. Itt Darnay Károlyt és Manette Luciet csendben megeskették.
Örömkönnyek égtek a kis csoport majdnem valamennyi tagjának szemében. Még valami csillogott: gyönyörü kövek diszitették a menyasszony kezecskéjét. Ezek a brilliánsok is Mr.
Lorry zsebeinek mélységeiből kerültek ki. A kis társaság reggelire visszaérkezett. Minden a legnagyobb rendben ment. És a déli verőfény rásütött ujra az aranyos fürtökre, amint össze-vegyültek az ősz fürtökkel. Lucie bucsuzott el apjától.
Nehéz volt a bucsu, bár csak rövid időre szólt. Az apa vigasztalta a leányát. Lassan ki-bontakozott ölelő karjaiból.
- No, Charles, vidd! A tiéd!
Lucie fehér keze még egy darabig integetett a kocsiból; majd eltüntek.
Ez a kis sarok rendesen csendes volt; most sem ólálkodtak benne dologkerülők és kiváncsiak.
És miután az előkészületek sem voltak olyan számottevők, az orvos, Mr. Lorry és Miss Pross egyedül maradtak vissza. A hűvös előcsarnokban kerestek menedéket a nap melege elől.
Akkor látta Mr. Lorry, hogy az orvos erősen megváltozott. Mintha az az aranykar, amelyik a falból nyult ki, mérgezett csapást mért volna rá.
Bizonyos, hogy az utóbbi időben sokáig erőt vett magán. És bizonyos, hogy megerőltető volt ez. Ami azonban Mr. Lorryt most aggasztotta, az a meredt, üres, régi tekintet volt. És az, hogy ujra összecsapta a kezeit a feje fölött. És hogy olyan fásult szomorusággal ment fel a saját szobájába. Mr. Lorry-nak önkéntelenül Defarge, a borozó tulajdonosa jutott eszébe és az a hosszu ut a csillagos éjszakában.
- Én azt hiszem, - suttogta aggódó megfigyelése után Miss Pross-nak - legjobb lesz, ha most egyáltalán nem beszélünk vele és egyáltalában nem zavarjuk. Ugyis vissza kell mennem Tellson-ékhoz. Hamar megjárom az utat; nemsokára visszajövök. Aztán majd kikocsizunk vele a környékre. Jól megvacsorázunk és elmulik minden baj.
Sokkal könnyebb volt „benézni” Tellson-ékhoz, mint onnan kijönni. Mr. Lorry-t két teljes óráig ott tartották. Mikor visszaérkezett, egyedül haladt fel az ismert lépcsőkön. Nem kérde-zett semmit a cselédtől; egyenesen az orvos szobája felé tartott. Itt valami megállitotta:
belülről ütemes kopogást hallott.
- Szent Isten! - kérdezte megdöbbenve önmagát. - Mi ez?
Rémült arccal rögtön mellette termett Miss Pross.
- Ó, Istenem, Istenem! Minden elveszett! - zokogta és a kezét tördelte. - Mit mondjunk Csere-bogárnak! Fel sem ismer, ha szólok hozzá: cipőket csinál!
Mr. Lorry igyekezett megvigasztalni és benyitott az orvos szobájába. A kis fapadot a vilá-gosság felé forditották. Ugy, mint ott fönn, a padlásszobában. Az orvos lehajtott fejjel ült: az ölében cipő, amin buzgón kalapált.
- Manette doktor! Kedves barátom!
Az orvos felpillantott rá, félig csodálkozóan. Ugy festett, mintha haragudnék, amiért meg-szólitották. És ujra a munkája fölé hajolt.
Levetette volt a kabátját, mellényét. Az inge nyitva volt a nyaka körül, mint akkor, amikor még ott ült... még az a régi, szörnyü arckifejezés is visszatért az arcára. Erősen dolgozott, türelmetlenül, mintha haragudnék azon, hogy zavarják.
Mr. Lorry megnézte a kezében tartott cipőt. A régi cipő volt; ugyanaz a nagyság, forma.
Felvette ugyanennek a cipőnek a párját. Megkérdezte tőle, hogy mi ez?
- Ez egy hölgynek a kimenőcipője, - mondta Manette doktor és fel sem nézett. - Már rég készen kellett volna lennem vele. Hagyjon dolgozni.
- Manette doktor... Ugyan, nézzen rám!
A férfi engedelmeskedett. Ugyanugy, mint akkor... rabszolgamód, alázatosan... de folytatta a munkáját.
- Ugye ismer, kedves barátom? Gondolkozzék csak... Hisz ez nem az ön rendes foglalko-zása... Gondolkozzék csak...
De nem lehetett többé beszédre birni. Egyszer-kétszer még felnézett, ha kérték, hogy tegye:
de hiába volt minden igyekezet, szóra nem nyilt többé az ajka. Dolgozott, dolgozott... csend-ben dolgozott. Ugy pattantak róla vissza a szavak, mint az üres falról, visszhang nélkül. Az egyetlen reménysugár, Mr. Lorry ugy vélte, az volt, hogy itt-ott felnézett, anélkül, hogy kérték volna. Mintha gyönge kiváncsiság vagy csodálkozás suhant volna ilyenkor keresztül az arcán. Mintha a lelkében élő némely gyanut akarta volna lecsendesiteni.
Mr. Lorry szerint két igen fontos dolog volt a legközelebbi teendő. Az első: hogy ezt a vissza-esést Lucie-vel nem szabad közölni. És hogy titokban kell tartani mindazok előtt, akik valaha ismerték az orvost. Ez a második. Miss Pross-szal együtt azonnal lépéseket tett ez utóbbi keresztülvitelére. Elhiresztelték, hogy az orvos beteg. Néhány napi tökéletes nyugalomra és szobafogságra van szüksége. A jámbor csalás a leánnyal szemben csak annyi volt, hogy Miss Pross levelet küldött Lucie után, amelyben közölte Lucie-vel, hogy az apját elhivták valahová vidékre. Ebben a levélben az is volt, hogy az orvos hozzá, Lucie-hez is intézett egy-két gyors, odavetett sort, amelyben értesiti, hogy rövid időre távoznia kell.
Mindezeket a lépéseket, amelyeket minden esetben meg kellett tenni, Mr. Lorry abban a reményben tette, hogy az orvos mihamarább magához fog térni. Ha ez hamar bekövetkezik, akkor készen a terve. Ami legjobban illik az orvos esetére.
Közeli felgyógyulásában reménykedve, Mr. Lorry állandóan szemmeltartotta Manette doktort.
Anélkül azonban, hogy feltünővé tenné a dolgot. Életében először, szabadságot kért Tellson-éktól és az orvos szobájának ablakánál ütötte fel a tanyáját.
Hamar belátta, hogy teljességgel eredménytelen a szó. Ha zavarták, akkor elszomorodott a beteg. Már az első nap abbahagyta ezt a módszert. Csak annyit tett, hogy állandóan a beteg mellett maradt. Mint néma ellenvetés az orvos önámitása ellen. Ott ült az ablak mellett, irt, olvasott és itt-ott barátságos szavakkal igyekezett megértetni a beteggel, hogy nem börtön ez, hanem szabad lakóhely.
Manette doktor megette, megitta, amit adtak neki. Az első nap szorgalmasan dolgozott, mig csak látott. Egy félórával tovább dolgozott, mint Mr. Lorry, aki akkor már a kerek világon semmit sem látott. Mikor a beteg félretette a szerszámait - reggelig! - Mr. Lorry megszólalt:
- Nem sétálnánk egyet?
A beteg lenézett a padlóra; jobbra-balra; ugy, mint régen. Aztán ujra felpillantott, ugy, mint régen. És megismételte:
- Kisétálni!
- Igen; velem együtt. Miért ne?
Azt már nem ismételte meg, hogy „Miért ne?”. Nem is szólt többé egy szót sem. De Mr.
Lorry ugy látta vagy ugy vélte látni, hogy mikor előrehajolt, könyökét a térdére fektette és az arcát lehajtotta, mind azt ismételgette, motyogta sajátmagában: „Miért ne?” „Miért ne?”. Az okos üzletember ezt jó jelnek vette. Ebbe kapaszkodott.
Miss Pross és ő felváltva virrasztották keresztül az éjjelt. A mellékszobából figyelték őt bizonyos időközökben. Az orvos lefekvés előtt hosszu ideig járt-kelt a szobájában. Mikor végre lefeküdt, azonnal elaludt. Reggel korán felkelt; azonnal leült a padkára és munkához látott.
Ezen a második napon Mr. Lorry barátságosan szólitotta a nevén. Olyan dolgokról beszél-getett vele, amik nemrégiben még érdekelték. Feleletet nem kapott, de világos, hogy az orvos megértette, amit mondott. És hogy gondolkodik azon, amit mond, ha a maga módján, zava-rosan is. Ez felbátoritotta Mr. Lorry-t. Felkérte Miss Pross-t, hogy jöjjön be a kézimunkájával.
Többször is naponta. Ilyenkor nyugodtan beszélgettek Lucie-ről. Ugy, mint rendesen és mintha nem történt volna semmi. Nem tették feltünően; nem sokáig, nem is tulgyakran. Mr.
Lorry baráti szive örömmel látta, hogy a beteg ilyenkor feltekint. Mintha valamit nem értene.
Mikor ujra besötétedett, Mr. Lorry megkérdezte, ugy, mint előtte való nap:
- No, kedves doktor: kisétálunk-e?
Mint akkor, most is igy felelt:
- Kisétálunk-e?
- Igen; velem. Miért ne?
Mikor nem kapott feleletet, Mr. Lorry ugy tett, mint aki el akar menni. Egy óráig volt oda, aztán visszajött. Közben az orvos leült az ablak melletti székre, ott ült és a platánfát nézte. De mikor Mr. Lorry belépett, visszakuszott a padkájához.
Lassan telt az idő; Mr. Lorry reményei kezdtek füstbemenni. Ujból nehéz lett a szive; és minden tovatünő nappal nehezebb lett. Eljött a harmadik, a negyedik, az ötödik nap. Öt, hat, hét, nyolc, kilenc hosszu nap.
A szive mind nehezebb lett, a reménye mindinkább tünőben. Igy élte végig Mr. Lorry ezt a szörnyü kilenc napot. A titkot jól megőrizték; Lucie öntudatlan volt és boldog. Mr. Lorry pedig szörnyülködve látta, hogy a cipész keze, amelyik eleinte nem állt jól a munkához, mind ügyesebbé válik, rémületesen ügyessé! Sohasem volt olyan szorgalmas, soha olyan szörnyü-mód ügyes, mint a kilencedik napra boruló alkonyaton.
XIX. FEJEZET.
Véleményt kérnek.
Kimeritette már az aggodalmas figyelem; Mr. Lorry elaludt a posztján. A fárasztó meg-figyelés tizedik reggelén arra ébredt, hogy a nap beragyog a szobába, amelyikben akkor aludt el, mikor még sötét éjjel volt.
A szemét dörgölte; felemelkedett. De mikor egészen felnyilt a szeme, akkor nem tudta, hogy ébren van-e, vagy álmodik-e még. Mert mikor bepillantott a doktor szobájának az ablakán, a cipészpadkát a szerszámokkal együtt ott látta a rendes helyén. Maga a doktor pedig az ablak-nál ült és egy könyvet olvasott. A rendes reggeli toalettjében volt és az arca, Mr. Lorry világosan látta, nagyon halovány, de nyugodt, figyelmes.
Még akkor is, mikor meggyőzte sajátmagát arról, hogy ébren van, Mr. Lorry pár percig ködös bizonytalanságot érzett. Azon törte a fejét, hogy az egész história ezzel a cipőcsinálással, talán csak a saját rossz álma volt? Hisz ott ül a barátja, előtte, rendes a tartása, szokásos öltözete -és azt csinálja, amit reggelenkint szokott csinálni. Semmi nyoma a környezetében annak, hogy az a szörnyü, furcsa változás csakugyan megtörtént-e vagy sem.
Első meglepetésében, ijedtségében csak sajátmagát kérdezgette; a felelet bizonytalan volt. De ha nem volt igaza, ha látomás volt az egész, ha semmi ok sem forgott fenn, akkor ő, Lorry Jarvis, hogyan került ide? Hogy feküdt le ruhástul Manette doktor rendelőjének a heverőjére és miért? És min töpreng akkor most itt, mikor bepillant az orvos szobájába, korán reggel?
Alig pár perc mulva Miss Pross állt mellette; halkan suttogott. Ha a gyanunak csöppje maradt, akkor ezt is eloszlatta volna a miss halk beszéde. De Mr. Lorry már visszanyerte teljes ön-uralmát és nem gyanakodott többé. Elhatározták, hogy megvárják a reggeli rendes idejét.
Majd reggelinél találkoznak a doktorral, mintha nem történt volna semmi különös. Ha normá-lis a kedélyállapota, Mr. Lorry majd megkisérli, hogy felvilágositást, magyarázatot leljen, megnyugodjék.
Miss Pross beleegyezett a tervbe és azt most igyekeztek aggodalmas gonddal ügyesen végre-hajtani. Jó darab idő még a reggeliig. Mr. Lorry-nak alkalma volt, hogy alaposan kicsinositsa magát, a fehérnemüje ragyogóan friss és illatos, lába, lábbelije kifogástalan.
Mint rendesen, az orvosnak jelezték, hogy kész a reggeli és ő lejött az ebédlőbe.
Anélkül, hogy érintenék a közelmult napokban történteket, - Mr. Lorry érezte, hogy ezt a tárgyat csak fokozatosan és hallatlan kényes, kesztyüs kézzel szabad érinteni - Manette doktor szavaiból azt vették ki, hogy szerinte - Manette doktor szerint - a leánya esküvője tegnap dél-ben volt. Tudatos véletlenséggel beszélni kezdtek a dátumról; arról, hogy milyen nap is van ma és a hónapnak hányadik napja? Az orvos gondolkodni és számolni kezdett. Ettől valahogy elkedvetlenedett. De minden más tekintetben olyan önuralmat, higgadtságot, nyugalmat tanusitott, hogy Mr. Lorry arra gondolt, hogy a saját eszméjét most már érvényrejuttatja. Ő eszelte ki; végére akart járni a dolognak.
Mikor tehát a reggelit befejezték és elhordták az asztalról az edényt, ők pedig egyedül maradtak, Mr. Lorry érzelmes, meleg hangon kérdezte meg Manette doktort:
- Kedves Manette doktor! Szeretném tudni a véleményét egy bizonyos dologban. Engem ez az adott eset nagyon érdekel és igen kiváncsi vagyok, hogy ön mit tart felőle? Lehet ugyan, hogy csak engem érdekel az ügy olyan erősen és ön nem is fogja olyan különlegesnek találni.
Az orvos a kezeire nézett, amelyeket az utóbbi napok munkája megkeményitett és megszine-zett. Ismét szomoruvá, nyugtalanná vált, de erősen figyelt. Most már gyakrabban nézegette a kezeit.
- Manette doktor, - mondta Mr. Lorry és kezét szivélyesen a doktor karjára fektette - tudja, egy rendkivül kedves barátomról van szó. Igen kérem, hallgassa meg az esetet és adjon nekem szakértői véleményt. A barátom érdekében és még sokkal inkább a barátom leánya érdekében!
A barátom leánya érdekében, kedves Manette-em!
- Ha jól értem, - mondta elhalkitva a beszédet az orvos - lelki megrokkanás, roham?
- Olyasmi.
- Mondjon el mindent. A legnagyobb részletességgel.
Mr. Lorry látta, hogy jól megértik egymást, ezért tehát folytatta:
- Kedves Manette, ez egy akut, régi baj: egy idegsokk. Állandó és veszélyes lelki depresszió...
Erősen hatalmába keriti az illetőnek minden érzését, érzékét, magát az értelmét. Ugy van, ráfekszik az értelmére, az agyvelejére. Olyan idegsokk, amelyik levette a lábáról a pácienst.
Az ember nem is tudja, mikor kezdődött, meddig tartott tulajdonképen, mert maga a páciens sem tudja pontosan megjelölni az időt. Pedig csak tőle magától lehetne megkapni az adatokat.
Olyan idegsokk, amiből ez a nevezett páciens ugyan kigyógyult és azt sem tudja pontosan, hogyan gyógyult ki. Hallottam egyszer, amint nyilvánosan előadta az esetet. Gyönyörü volt.
Mondom, az idegsokkon tulajdonképen tulesett. Annyira magához tért, hogy ma egyike a legműveltebb, legintelligensebb embereknek. Minden értelmi munkára, a legnehezebbre is, alkalmas. Testben, lélekben egészséges. Erélyes, szorgalmas; kutató szellem, tudását szaka-datlanul fejleszti. Pedig, mondom, amugy is egyike a legnagyobb tudásu embereknek. Igen ám, - óvatosabban folytatta - csakhogy nemrégiben könnyü visszaesés állt be az állapotában.
Az orvos halk hangon kérdezte:
- Mennyi ideig tartott a visszaesés?
- Kilenc nap, kilenc éjjel.
- Miben nyilvánult ez a visszaesés? Azt akarom tudni, - és ujra a kezeire pillantott - hogy felvette valamelyik olyan szokását, amelyet akkor üzött, mikor a roham rajta volt? Ez is a visszaeséshez tartozott?
- Egyik legfontosabb ismérve volt.
- És mondja, látta őt valamikor - kérdezte tiszta, csengő hangon, a legnagyobb nyugalommal az orvos - akkor is, mikor állandóan ez a foglalkozás volt az állapotának az ismérve?
- Láttam egyszer.
- No és mikor ez a visszaesés bekövetkezett, olyan volt egészen, vagy csak részlegesen, mint mikor eredetileg látta?
- Egészen, minden részletében, ugyanabban az állapotban volt, mint mikor eredetileg láttam.
- Ön a leányáról beszél. Tud a leánya erről a visszaesésről?
- Nem tud. Eltitkolták előtte és azt hiszem, örökre titok marad. Csak én magam tudok a dologról, meg egy másik, de teljesen megbizható személy.
Az orvos megragadta a kezét.
- Nagyon kedves, nagyon jó volt. Nagyon figyelmes volt.
Mr. Lorry a maga részéről visszaszoritotta az orvos kezét. Darab ideig egyikük sem szólt.
- Kedves Manette doktor, - mondta Mr. Lorry végezetül legtapintatosabb, legmelegebb hang-ján. - Látja, én csak egyszerü üzletember vagyok. Nem tudom megérteni az ilyen bonyolult, nehéz eseteket. Nem is tudok olyan megfelelő tanáccsal szolgálni ebben a dologban. Nincs meg hozzá a kellő tudásom, vezetőre, segitségre van szükségem. Nincs a világon ember, akihez olyan bizalommal fordulhatnék, mint önhöz. Mondja meg nekem, hogyan jött, mitől keletkezett ez a visszaesés? Fennforog-e annak a veszedelme, hogy ujabb visszaeséstől kell tartanunk? Egyáltalán: mi az oka a visszaesésnek? Mit tehetnék a barátom érdekében? Nem volt még ember, aki ugy a szivén viselte volna a barátja sorsát, mint én, aki ugy szeretett volna segiteni. Igen ám, ha tudnám, hogy hogyan? Hogy miből álljon az a segitség? Mondom, nekem nincs tudásom. Nem tudom, mihez is kezdjek ezzel az esettel szemben. Ha ön segit-ségemre lenne tudásával, tapasztalatával, helyes nyomra vezetne, ugy érzem, akkor nagyon sokat tudnék tenni. Ha nem világositanak fel, ha nem vezet senki, nem segit senki, hiszen akkor mit tudok tenni? Kérem, legyen segitségemre, hogy egy kicsit világosabban lássak. És tanitson meg rá, hogyan lehetnék a barátomnak szolgálatára.
Manette doktor, mikor ezeket a komoly szavakat hallotta, darab ideig gondolkodva ült a helyén. Mr. Lorry nem sürgette.
- Én lehetségesnek tartom, - mondta a doktor, némi erőfeszitéssel törve meg a csendet - hogy az a visszaesés, amiről itt szó volt, nem volt egészen váratlan. A páciens, szerintem, sejthette az ilyen visszaesés lehetőségét.
- Félt tőle? - kockáztatta meg a kérdést Mr. Lorry.
- Félt tőle? - kockáztatta meg a kérdést Mr. Lorry.