A
X IV —XV. sz. Magyarország felvirágozásának egyik nagy korszaka. Nemcsak a városiasodás folyamata játszódott le ekkor, hanem a tatárjárás véres sebeinek behegedésével felvirágzottak a széles tájak, a magyarság szorosan odafűzte élet' sorsát a magyar röghöz. Jószág járta a kövér legelőket, kizöldültek a magyar szántók, benépesedett a rónaság s a hegyek lábainál, a völgyek mentén felvirult az élet. Ezzel együtt nemcsak a városok- bán, a vidéken is megindult a település. Bár egy 1514. évi okmány is említi az ősi „zallaasokat” , mezei házakat (tuguria), belőlük már fokozatosan igazi falvak alakultak. Szerte az Alföldön templomok tornyai fehérlettek, amit az okmányok feljegyzésein kívül a mindenütt megtalált templomromok — a „pusztaegyházak” — is bizonyítanak. Hódmezővásárhely mai 132.000 katasztrális holdnyi területén ez időben 22 falut számláltak. Bács vármegyé
ben 16 mezőváros és legalább 316 község, Bodrogban pedig 12 mezőváros és 313 község élt, gyarapodott. Nagy Lajos idejében az ország területén 5648 községet számláltak, II. Ulászló alatt pedig az ország füstadóját 300.000 ház után rótták le.
Míg a városok kiépítésében és fejlesztésében kétségtelen része volt a Nyugat felől állandóan áramló vendégnépeknek és telepeseknek, addig a magyar táj benépesedése teljesen a magyar
ság munkájának eredménye volt és a magyarságnak a földhöz való ragaszkodása, szeretete virágoztatta fel. Bár határozott jelei láthatók, hogy a városok bizonyos vonzóerőt gyakoroltak a
ma-94
M AGTAR HÁZAK 95 gyarságra, — tanúsítja hirtelen megmagyarosodásuk, például Pest és Buda esetében — mégis a magyarság továbbra is első' sorban földjein székelt. Sokatmondó az, hogy bár gyakoriak vol
tak Budán a magyar nemesség házvásárlásai, — elsősorban a királyi udvarhoz tartozó főnemességről állapíthatjuk ezt meg — a köznemesség az országgyűlések alkalmával is inkább a Rákoson felütött sátraiban tanyázott, mintsem Budavárának házaiban, noha azok, akár a népes konstanci zsinatot is, befogadhatták volna.
Mindebből világosan következik, hogy e korban nemcsak a városokban folytak igen nagyszabású építkezések, s éppen ezért bizonyos, hogy a X IV — XV. sz.'i magyarság építőkészsége már nem lehetett kezdetleges, ha lényegesen más is volt, mint a váro
soké. A z utóbbi idegen példákból tanult, a falu építészete a föld
ből s ősi készségből fejlődött.
Vájjon milyen lehetett e korszaknak magyar háza? Milyen lehetett a paraszti ház és a falu? Sokat sejtet egy 1591. évi követjelentés néhány sora. Báró Wratislaw útleírásában találjuk ezt a budakörnyéki házakról: „Jobbfelől a Duna látható, befelé pedig régi magyar építészeti modorban készült házak sorakoznak.”
Ennek a lengyel, vagy cseh száramzású utazónak feltűnt, hogy a házak mások, mint amilyenhez a szeme hozzászokott. A régi magyar modorban épült házakkal a továbbiak során szembe- helyezi a már sérült „szép épületeket” , amelyeket a törökök el
pusztítottak.
Mindenekelőtt lássuk, miből építhetett e kor magyarja?
A tégla még ritka volt, hisz Zsigmond felesége is Bécsből kért téglavető embereket és valószínűleg a téglát utánzó vályogtégla sem volt még általános. Jellemző, hogy az Alföldön a téglaházat ma is „kőháznak” nevezik, a ritka téglát kőnek tartják. A tér- mészetadta anyagokra kell gondolni, nádra, fára, kőre, de követ az Alföldnek nem adott a természet és az építőfa is igen ritka volt. A Nagybecskerekről Szegeden át Budára érkezett
Bertran-96 A XIV—XV. SZÁZAD FALUSI ÉPÍTÉSZETE
dón de la Brocquiére leírásában olvassuk: „Egész hosszú utam- bán egy patak mellett elterülő két kis berken kívül egyetlen fát sem láttam. A lakosok csupán szalmával és a nagyszámmal elő' forduló mocsarakban szedett náddal tüzelnek.” Más országrésze
ken, a Dunántúl erdős vidékein, Erdélyben, a fa- és kőépítés is számbajöhetett, de az Alföldön elsősorban a nád és sárhányással összetett vesszőfonás, a patics, a mereglyefal lett általános, mely
hez a pagonyok és berkek bokrai, a kisebb és igénytelenebb iák
nak vesszői adták a használható anyagot. A sövényépítés múltja messze visszanyúlik a középkorba. A magyar ember nemcsak házát, de kerítését, ólait, fészereit, magtárul szolgáló szuszékjait, lábas kasait, sőt még kemencéjét is sövényből fonta s agyaggal tapasztotta. A vesszőfonás kezdeteit a pásztorok enyhelyeinek, a cserényeknek készítésében kell látni. A z ilyen, a vesszőfonásos házat megelőző cserény falai szemmagasságig nyúltak. A sarkon a földbevert cserénykarókat állították fel, minden oldalfalhoz két karó tartozott. A cserény hátsó falának folytatása egy szögletet alkotott, mely a lovak enyhelyéül szolgált. A cserényből lett a fonottfonalú ház, melynek építése így folyt le: az elegyengetett házhelyen, a négy főfal számára, négy nagy talpfát raktak le.
A talpfák végét egymásba eresztették. A keret négy sarkába függőleges ágasfákat állítottak, ezekre tették rá a talpfákkal pár
huzamos négy koszorúfát, melyek a födelet tartani hivatottak.
A talpfákba s a koszorúfákba arasznyi távolságra lyukat fúrtak, a lyukakba karókat illesztettek s a hézagokat vesszővel vagy szijáccsal fonták be. A kész fonatot sárral kívül-belül megtapasz- tották. A fal vastagsága 50—80 cm, előnye, hogy jó meleget tar' tott. Fában szegény vidéken a vázat náddal fonták be. Ennek az építőmódszernek sokoldalú használhatóságát és értékét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a XV. sz.-ban a várak bástyáit is így építették. Schedel világkrónikájában nagyon megdicséri Sabác várának sövényfalait: „Silány fából készült falakból áll
KECSKEMÉTI ÁSATÁSOK 97 s a falak együttese annyira erős, hogy a legfeszültebb figyelem' mel sem lehet annak titkát megértem.” A sövény falak készítése dolgosabb, több munkát és ügyességet igényel, mint a nádnak korcolása és ezért az építőtechnika fejlettebb módszerének tekint' hető, ezért is illesztendő az az alföldi magyar népi építés fejlődé- sének középső korszakába. Csakhamar jelentkezhetett a pusztán sárból vert fal is. Ha ilyent építettek, úgy a ház alapjai fölé szalmával, törekkel kevert vizes földet raktak, melyet két, egy
mástól falvastagságnyira levő deszka tartott össze. Mikor a falat megtörrj|ék, a deszkákat feljebb húzták, ismét földet raktak közé
jük. És így ment mindaddig, amíg a fal egészen kész nem lett.
Hogy a XV. sz.-ban hazánkban így építettek, bizonyítják azok az ásatások, amelyeket a kecskeméti múzeum megbízásából Papp László végzett a „hírős várostól” mintegy 8 kilométerre fekvő Baracspusztán. Ennek helyén a XV. századbeli okiratok szerint Barócz község állott. A futóhomok alól 33 lakóháznak nyomai kerültek elő, melyek két és három osztatúak voltak.
Belső szélességük 4.5— 5.7 méter között váltakozott, a házak hossza pedig 11— 18 méter volt. A z egyik helyiség konyhául szolgált, a padozat szintjén fekvő körülkerített tüzelővel, a másik helyiségbe belenyúlt a kemence. A kemencét virágcserép alakú kályhaszemekből rakták, a kemence fenekét pedig fehér fazék- darabokkal, mozaikszerűen burkolták. Egyes házak konyhájához második, a házból hátul kinyúló kemencét is építettek, nyilván
valóan azért, hogy a kenyérsütés melege nyáron a szobát ne fűtse. Előkerült néhány olyan ház is, amely három osztatú volt, de harmadik helyisége nem nyílt a konyhába, hanem külső be
járattal rendelkezett. Mivel a padozat a nyomok szerint még csak vert föld sem volt, valószínűleg igás és kezes jószág tartására, ólnak szolgált. E házak falait majd kivétel nélkül 40— 50 cm vastagságban sárga agyagsárból emelték, amennyire megállapít
ható volt, minden mellékanyag (polyva, szalmatörek) hozzáadása
Bierbauer: A m agyar építészet.
98 A XIV—XV. SZÁZAD FALUSI ÉPÍTÉSZETE
nélkül, ez esetben ugyanis a porladó anyag helyén apró lyukak mutatkoztak volna. A falak felrakására nem csináltak semmi
féle alapárkot, úgyhogy a viszonylag terjedelmes háznak nem biztosíthatott valami nagy szilárdságot. Az istálló építésénél hár
mas rétegeződés mutatkozott s valószínű, hogy a középső, mint
egy 20 cm vastagságot mutató piszkos, feketés szürke réteg, esetleg nádból készült háznak helyét jelöli, amely oszlopok, karók közé fogott vázat kívül-belül agyagsárral „csapófölddel” tapasz
tották be. A tetőzet alakjáról, szerkezetéről persze mit sem tud
hatunk, a sárfalaknak viszonylagos vékonysága, mindenesetre erős, ágas szerkezet alkalmazását tehette szükségessé. Az omla- dékok szalmapernyéből és megszenesedett gerendadarabokból álló égett rétegéből következtetni lehet a fedél anyagára, de különös, hogy e rétegekben nádnak nem találták egyetlen darabját sem, holott az megszenesedett állapotában éppúgy fennmaradhatott volna mostanáig, akár a szalmapernye.
A kecskeméti ásatások azt mutatják, hogy a XV. sz.-ban az Alföldön a vertfalas és nádsövényes építkezést, a szalmafödést alkalmazták. De kitűnik az is, hogy a XV. sz.-i magyar paraszt- ház már kétosztatú lett: konyhára és kemencés szobára oszlott, tehát a füstös ház mellett már a „tiszta ház” is megjelent.
A fában és kőben gazdagabb országrészekben természetesen ezeket az anyagokat is alkalmazták már, nevezetesen a boronás- építkezést. Mivel a fűrész még ismeretlen volt, fejszével és bal
tával vágták, faragták a szálfákat, ékkel, meg sulyokkal hasogat
ták szét a törzseket. A fenyőszálakat Erdélyben ezelőtt göm
bölyűre hagyták, Göcsejben kettéhasították. A keményfát, rakó- fává, gerendává, vagy vastag pallóvá faragták, ezt palló-gerendá
nak, palló-deszkának, Dunántúlon boronyának, a Palócságban ravásnak hívták. A boronákat mindig vízszintesen rakták egy
másra és az első sort beleillesztették a talpfákba. A rakás kétféle
képpen történt. A gömbölyű boronákat az épület sarkain vagy
BOROHAÉPlTÉS 99 egymásra keresztbe tették, gerezdelték, vagy a sarkokon meg az ajtók helyén végig vályúkat (sasokat) véstek be, makkosan a talp- fákba s ezekbe a sasvályukba eresztették a végükön megfelelő hegyesre faragott rakófákat. Ez volt a zsilipelés. Az előbbi el
járást Erdélyben, az utóbbit Dunántúlon és a Palócságban alkal
mazták. Régente a boronák igen vastagok voltak: egy-egy három méter magas falhoz elegendő volt 8— 10 borona. A fal szilárdsága a boronák összeillesztésétől is függött. Az egybe- rovásnak ugyancsak két módja volt: a fészkelés és a lapolás.
Fészkeléskor faragatlan boronába, végétől számítva 10—20 cm távolságra, rendesen csak alul, de néha felül is teknős mélye
dést vájtak, az egymásra rakott boronák ezekbe a fészkekbe illesz
kedtek bele. Keresztbefekvő végeik a falsíkból kiállottak, ezek a gerezdek. A kettős fészkelés természetesen szilárdabban kötött, nem engedte a falakat elszéledni. Még biztosabb eljárás volt a lapolás, melyhez azonban négyszögletes gerendák kellettek. A bo- róna végébe fecskefarok formájú gerezdet vágtak, s ennek felső és alsó lapjába szorították bele a keresztbefekvő borona hasonló alakúra faragott végét. Ez a kötésfajta, amelyet a kivágás for
májáról farkas-fogas, vagy fecskefarkos rovásnak is szoktak ne
vezni, nem állt ki a hátfal síkjából. A gömbölyű boronákból rakott fal persze nem zárt ilyen jól, a rakófák közötti tenyérnyi hézagokat betapasztották, de régente csak belülről tapasztottak és meszeltek. A tapaszték trágyalével, szalmával, polyvával jól felgyúrt és megtapasztott sár volt, melyet apró cipókba vertek a falra. Hogy a tapasz jobban fogjon, a falakat „megbarkucul- ták” (Göcsej), megvagdalták, megbolhaszögezték (Erdély), azaz baltával vagy fejszével bepergették s a repedésekbe sűrűn egymás
mellé apró kis ékeket vertek. A barkucolt fal bámulatosan fogta a sarat. Az Ormánság faházairól olvassuk ezeket: „Amikor há
zat építettek, úgynevezett talpfákat helyeztek le a földre és az oszlopok közét befonták sövénnyel, vesszővel, azután sárral be
100 A XIV—XV. SZÁZAD FALUSI ÉPÍTÉSZETE
tapasztották.” Ezen a vidéken tehát a faépítkezés a sövényessel társult. Mivel ezek a házak könnyebbek voltak, nem egyszer meg- történt, hogy nyilalókkal felemelték és kerekes tengelyekre rakva, továbbhúzták. Például a kiscsányi egyház jegyzőkönyve szerint 1754-ben a Zsen-i mezőn lévő fatemplomot „sok ökrök vonása által” mai helyére vontatták. Nyugat felé haladva a Zselicségen is találunk faépítkezést, ahol egészen ősi módra rakott faházak állnak ma is. Ott ugyanis nemcsak gerezdek és borona-falú há
zak divatoztak, hanem oszlopokba vésett, vályúkba rakott rop
pant pallókból egymásba rótt, zsilipéit falú házak is épültek.
A pincék átépítésénél egymásmellé földrevert deszkák alkották a falakat. A palóc ház száz év előtti leírása Szeder Fábiántól ered: „A z erdősebb helyeken fából vannak minden épületeik elkészítve. A házakat szélesre faragott gerendákból rakják össze, egyiknek végét, a másikéval keresztbe tévén és összeeresztvén, úgy, hogy a ház külső szegletén a két oldalról kiálló gerenda- végek kettős lajtorját formálnak. A z így elkészült házfalak bévül, és többnyire kívül is, amint lehet, a sárral való tapasztás révén, megegyenesíttetnek és agyaggal, némelykor kifejéríttetnek.” A kalotaszegi magyar lakóház egyenes ősének a Kalotaszeget kör
nyező mai havasi legelővidék, fenyőrönkökből, pusztán baltával összerótt pásztorkalyibáját tekinthetjük. Ilyenek lehettek a ka
lotaszegi téli szállások épületei és később a falvak első épületei a havasok lábánál. A tatárjárás után az erdélyi urak már szilárd, nagy udvarházakat, megerősített lakóházakat építettek. Udvar
házaik bizony otromba épületek lehettek, inkább szilárdak, mint kényelmesek és kifelé semmiféle architektúrát nem mutattak.
A lakóépület központja a „háznak” , vagy „palotának” nevezett egyetlen nagy helyiség. Ez az ebédlő, melynek bejárata az ud
var felé nyílt, — kifelé ablaka nem volt — legfeljebb néhány lőrésszerű nyílása, mert a külső fal egyúttal védőfalul is szolgált.
A „ház” keskeny oldalán, vagy a bejáróval szemben való
olda-TŰZHELY
101
Ián állott a tűzhely, füstfogóval. A keskeny fal ajtói vezettek a szomszéd helyiségekbe (asszonyok, gyermekek szobája) és a kamrába. A kamra fontos helyisége az udvarháznak; fala min
den más falnál vastagabb volt és rendesen felette az udvar egyik védőtornya, ha volt. A székelyek is boronaházat építettek. A ge
rendákat akár természetes gömbölyűségükben rakva egymásra, akár négyszögűre faragva, mindig betapasztották és az egész Székelyföldön, kivétel nélkül, fehérre meszelték. A székely épít
kezés szembeszökő sajátossága, hogy faépületeiknek kőalapot raktak, a ház négy sarkát nagy terméskövekkel támasztották alá.
Házaikat a völgyek mélyére, rétekre, s ha lehetett patak partjára állították, e helyütt, persze, a talaj nedvessége ellen szükség volt terméskő alapra.
Minő lehetett a XIII—XVI. sz. elejéig terjedő korszak ma
gyar házának belső felszerelése, nevezetesen a tüzelőhely? És mi
képpen oldották meg a füstelvezetés fogas kérdését? Az Árpád- kori nádházzal foglalkozva, beszéltünk arról, hogy a legrégibb házból a füst csak az ajtón meg a tető résein távozhatott el, s a tetőt a tűz melegétől egy sárral csapott cserénylappal védték meg.
A szabad tűzhely ontotta füst elvezetésének problémáját tovább vitte a „gógány” , vagy „kútya” , egy szintén cserényből alkotott, csonkagúla alakú, a tetőre akasztott tölcsér. Kiskúnság vidékén pendelynek hívták ezt a szerkezetet.
A kecskeméti ásatások azonban arról is tanúskodnak, hogy a szabad tűzhelyen kívül már használták a zárt kemencét is, amely lehetővé tette azt, hogy a füstös házból leválasszanak egy
„tiszta házat” , ha tetszik „szobát". Az ősi „ház“ szó egyhelyiségű házat jelentett. A szoba, mint a háznak második helyiségét jelentő fogalom, későbbi fejlődésnek az eredménye és nyilvánvalóan ősz- szefügg a kívülről fűthető, a füstöt szabadba okádó kemence bevezetésével.
Egy 1221-ből származó nyelvemlék tanúsága szerint akkori
102 A XIV—XV. SZÁZAD FALUSI ÉPÍTÉSZETE
bán „szoba” még egy a háztól különálló sütőszobát jelentett.
Lakóhelyiség megjelöléseként 1479-ben fordul elő: „Stuba, hymes zoba vocata.” Valamivel korábban írta Aeneas Sylvius egy leve- lében a kényelmes bécsi kályhás szobákról szólván: „Ezek a kályha sarkok ebédlő helyek, s ezért stubae-nak neveztetnek.” A magyar oklevél szómagyarázata szinte fordítása Sylvius leírásának. A két- osztató magyar házat a kívülről fűtött kemence teremtette meg.
Milyen következtetések vonhatók le e megállapításainkból?
A magyarság igényesebb lett. A füstös házban való kényelmet
len élet, amely egy félezer év előtt, a sátor korszakában még ter
mészetesnek látszott, most már nem elégítette ki a szükségleteket;
az egyetlen lakóhelyiség, a füstnélküli „tiszta szoba” , vagy ahogy helyenkint nevezik „fehér szoba” szükségletté kezdett válni. Márcsak azért is, mert a magyarság kinőtt korábbi életmódja kereteiből. A sátorlakó apró cók-mókja helyett nagyobb ingóságokat: bútorokat, ládákat, asztalokat, esetleg már ágyakat, meg ruhaneműeket kellett elhelyeznie és óvnia a tűz
hely kormos füstjétől. Ha másért nem, azért volt szükség egy második helyiségre a házban. A z alföldi ház berendezésének magja és zöme a tűzhellyel és később a szélesen elterpeszkedő kemencével állott összefüggésben. Kétségtelennek látszik, hogy a kezdetleges, kialakuló ház bútorzatának első darabjait az ülő és fekvő alkalmatosságokban kell keresni. Amíg a tűz a hajlékkal helyről-helyre vándorolt, ülő bútorokról nem is lehetett szó.
Ülésre az összerakott suba szolgált, sőt egy-egy lókoponya, — amint azt még Hermán Ottó is látta — később gyékénycsomó, fatuskó, fejlettebb viszonyok között a láda, mely a kevés hasz
nálati tárgy őrzésére szolgált. Fekvésre ugyancsak sokáig jó volt a suba, meg a bunda. A magasan ülő emberhez szabott asztal csak későn jelent meg, mivel a néprajzi tudomány felismerése szerint az étkezés a földön folyt, aminek bizonysága az a szokás, hogy a halotti tornál Szabolcsban is, a csángóknál is a földre
ISTÁLLÓ 103 téríttetnek. A pásztor még ma is a tűz fölé akasztott bográcsból eszik, vagy ha módosabb, a bográcsot kereklyukú, három-, vagy négylábú asztalszékre, evőszékre állítja.
Amikor a tűzhely a házbeli élet középpontja lett, — a ház- hoz hasonlóan — megállapodott ülő és fekvő helyeket kezdtek kiformálni. Amint a sárból tűzhelyet vertek, ugyanebből az anyag' ból a falak mentén tűzhelyet meghosszabbító padkát is készítet' tek, amely különböző magassággal, vagy szélességgel asztalnak, munkahelynek, tágasabb alvópadnak szolgált. Bizonyítja ezt az, hogy a pad a régi magyar nyelvben „lapostetejű, meredekoldalú földkiemelkedést'’ jelentett.
Ez a tűzhelymenti, tűzhelykörüli sárból épített pad a ma
gyar háznak nagyon jellegzetes alkotó része és vidékenkint külön- böző elrendezéseit ismerjük. Elsődleges, gyakorlati céljain kívül térformáló, téralakító szerepe is volt, mert körülhatárolta a bizo
nyos életfolyamatok számára szánt teret: elsősorban a tűzhely- körüli annyira fontos életteret. Ezt a szerepét ma a legjobban megfigyelhető a mezőkövesdi matyó ólban, a férfiak tartózkodási helyén. Az ól sarkában elhelyezett tüzet, három oldalról, sőt sok esetben egy bejáró ajtócska kivételével, négy oldalról vették körül ezek az üldögélésre és fekvésre szánt padok és ezáltal ez a térség teljesen körülzárt, az ember számára rendelt lakótérré vált, s szinte emlékeztet a rómaiak tricliniumjára. Csak természetes, hogy a kemence felállításakor ennek oldalaihoz is odaragasztották a padkát, melyet melege vonzóvá tett az üldögélő, heverő, alvás- hoz lefekvő ember számára. így annak a különös jelenségnek va
gyunk tanúi, hogy amikor a ház a röghöz tapadt, s a hajlék az emberrel vándorló, mozgó sátorból elmozdíthatatlan házzá ala
kul, az első berendezési tárgyak összenőttek a házzal és maguk is elmozdíthatatlanok, „ingatlanok” lettek.
Érdekes volna tudni, hogy a középkori magyar falunak mi- lyen volt az elrendezése, telepedési formája? Mivel azonban
104 A XIV—XV. SZAZAD FALUSI ÉPÍTÉSZETE
falvaink nagyrészét a föld színével egyenlővé tették a törökök és tatárok, erre a kérdésre igen nehéz kielégítő választ adni. A fej
lődés kétirányú lehetett. Egyfelől a sűrűsödés irányába mozgott:
egy-egy ősi szállás mellé népének szaporodásával újabb, meg újabb hajlékok épültek. Erre mutat sok helynevünk, a -laka, -ülése, -háza, 'földe végződésűek. Egy-egy tanyából, majorból lett falvak ezek. A másik irányú fejlődés a széthasadás: lefolyá
sát jellemzi, hogy ha már igen megszaporodott a lakosság, s a hajlék mindig távolabbra került a munkahelytől, — a megmun
kált földektől — akkor egyesek, a mostohább sorsúak, a vállal- kozóbbak és életrevalóbbak, kimentek a távolabbi földekre és ott építettek házakat, ólakat. Valószínű, hogy ez a fejlődés, amelyet a XVIII. sz. óta tanyai fejlődésnek neveztek, már előbb is leját
szódott. Egy 1592-ből eredő kecskeméti jegyzőkönyvben is szó esik a tanyáról, de előbb is létezhettek, csak éppen a róluk való feljegyzések nem maradtak meg, s valószínű, hogy számos köz
ség keletkezhetett tanyaszerű településsel. Az ilyen újabb szállá
sokon eredetileg rokoncsaládok laktak és nevükről nevezték a falut. A -szere, -szege, -háza,, -földe, -szállása, -falva végződésű helynevek tanúskodnak erről.
A telepedés eredetének mikéntje határozta meg formáját is.
A bizonyos tervszerű elhatározással alakult falu típusát az út- menti soroselrendezésű falvainkban kell látnunk. A néprajzi tudomány szerint ez a telepedési forma a frank-földön alakult ki és onnan származott át mihozzánk. Ez a végeláthatatlan hosszú
A bizonyos tervszerű elhatározással alakult falu típusát az út- menti soroselrendezésű falvainkban kell látnunk. A néprajzi tudomány szerint ez a telepedési forma a frank-földön alakult ki és onnan származott át mihozzánk. Ez a végeláthatatlan hosszú