Irodalomtörténeti Füzetek 180 Budapest: Reciti, 2018, 304 l.
Wirágh András kötete nem csupán a címbe emelt „medialitás” kifejezéssel jelzi ez irányú el-kötelezettségeit, de az alcím, sőt az egyes fejezet-címek (Az írás archívuma, Az írás hitele, Az írás te-re, Az írás mintája) is rendre azt ígérik, hogy az elemzésekben az írásszerűség, a szkriptualitás egyes aspektusait igyekszik majd megragadni.
A kötet elméleti horizontja azonban szerencsé-re ennél jóval szélesebb, és korántsem csupán ar-ra törekszik, hogy a problémát egyetlen kontrol-lálható tényezőre redukálja, sőt igyekszik azt a maga talán szintén redukálhatatlan ellentmon-dásosságában fölmutatni. Wirágh így érvel: „bár a nyelv immaterialitása kétségkívül »nyomsze-rű«, azaz anyagi jegyekhez kötődik, de szeman-tikai vagy esztészeman-tikai funkcióinak egésze mégsem merül ki az érzékelhető komponensek jelenlé-tében. S fordítva: az irodalom materiális hordo-zóiból nem vezethető le a közvetítés – a művészi kommunikáció – minden egyes mozzanata. No-ha a médiumok alapjaiban No-határozzák meg, illet-ve működtetik az adott szöillet-veggel képzett irodal-mi viszonyt, s ezért az értelmet konstituáló te-vékenység felelőseinek is nevezhetők, az olvasás játékán nem uralkodhatnak kizárólagosan.” (13.)
A medialitás-elméletek diskurzuspoten-ciálja persze maga is éppen azokon a pontokon mutatkozik meg, ahol más teorémákkal kerül kapcsolatba. A fantasztikum és a medialitás összekapcsolhatóságának címben is jelzett problémája így nem csupán a konkrét elem-zések szempontjából, de általánosabb értelem-ben, ha úgy tetszik, „irodalomelméletileg” is rendkívül izgalmas kihívásnak tűnik. Amint ugyanis a kötet bevezetője reflektál rá, a fan-tasztikum és a mediális reflexió sok esetben ellenérdekeltek: „a nyelvi-irodalmi játék (vagy játszma) tétje ekkor a fantasztikumot felolda-ni képes jelek-jelentések – nem tudatos – tit-kosításában, elhomályosításában, elrejtésében összpontosul, amely műveleteknek magára az írásosságra utaló (»metapoétikus«) reflexiók határozottságát is csorbítaniuk kell” (13).
A kötet egyik legjelentősebb erénye tu-lajdonképpen pontosan ez: a gyakran „szo-ros olvasással” operáló szövegelemzések és a rendkívül finom elméleti megfigyelések egy-mást támogató szervezettsége. Úgy érezhet-jük, minden elemzés valamely elméleti prob-léma felé gravitál, ugyanakkor minden elmé-leti megfigyelés az elemzést támogatja. Az olyan általános elméleti problémákat, ame-lyek az elemzések és az aprólékosabb elméleti fejtegetések generális keretrendszereként ért-hetők (Todorov, Foucault, Iser, Kittler, Freud, Molnár Gábor Tamás) a Bevezetés című fejezet tárgyalja, amely fejezet (talán kissé túl) rész-letes sillabuszt is kínál a könyv olvasója szá-mára. Az ilyesfajta önértelmezés vagy önrefle-xió jól orientálja az olvasót, ám kétségkívül be is határolhatja a kötet diskurzuslehetőségeit.
A monográfia szerkezete jól áttekinthető és világos. Egyes fejezetei (az utolsó, összegző célút leszámítva) egy-egy regénypár összeha-sonlító vizsgálatára épülnek. Az ezek alá ren-delt, az elemzés során felszínre bukkanó rész-problémákat tárgyaló alfejezetek jól segítik az olvasó tájékozódását. Gyakran a kötetbeli sor-rendjüktől függetlenül, önálló tanulmányként is jól olvashatók, egységes szövegként olvasva azonban természetesen még jobban funkcio-nálnak. Ebből a szerkezetből az is következik, hogy az adott szövegpár elemzésekor fölmerü-lő egyes problémák akár egy másik „temati-kus” fejezetben is tárgyalhatók volnának. (Az
„archívum” például épp annyira lehetne a Kí-sértet Lublón vagy A Pendragon legenda „kulcs-fogalma”, mint a hitelesség vagy az „írás min-tája”, és folytathatnák a sort… Ez a probléma valószínűleg minden „tematikus” taxonómia sajátja és aligha védhető ki.)
Az első elemző fejezet, Az írás archívuma, az egyik legaprólékosabban felépített rész Jósi-ka Miklós Két élet és Babits Mihály A gólyaJósi-kali- A gólyakali-fa című műveit vizsgálja. Wirágh itt nem csupán a két alkotás (meglehetősen nyilvánvaló)
inter-textuális kapcsolódásait és (legkevésbé sem nyilvánvaló) lehetséges prototextusait mutat-ja be meggyőző filológiai alapossággal, de egy sokkal mélyebben húzódó kapcsolatra, a művek archívumjellegére, pontosabban archívumok-ra épülő jellegére irányítja az olvasó figyelmét.
Amivel nem csupán a két szöveg tradicioná-lis elemzéseit bővíti új szempontokkal, de (af-féle miniatűr Derrida-, illetve Ernst-kommen-tárként) az emlékezet szupplementumaként értett archívum elméleti problémájához is rele-váns módon szól hozzá: [az archívum] „Jellege hüpomnézikus, azaz a feljegyzés logikáját kö-veti. Egészében ideologikus konstrukció, mivel minden részletében egy átláthatatlan, ugyan-akkor rendezett tudás monumentumaként, ko-losszusaként funkcionál. Eredendően szaka-dozott, ez konstruált struktúrájából fakad, így elemeit és tagjait csakis a másodlagos megmun-kálás – prozopopoiétikus művelete során – so-rán lehet koherens, jelentéses alakzatokká for-málni. Az archívum – a különböző rendezési szabályokon túl – két fő pillérre, egy helyre, va-lamint egy tekintéllyel rendelkező szervre vagy hivatalra támaszkodik. Szerkezetéhez hasonló-an ezek a jellemzők is erősen kísértetiesek.” (39.) Nem kevésbé tanulságos a Kísértet Lublón című Mikszáth-mű és Krúdy A podolini kísér-tetének összeolvasása sem. Az itt is nyilván-való tematikus hasonlóságok mellett, kissé talán meglepő módon, de épp ezért örömte-li meglepetésként, itt az írás hitele, hitelessé-ge vagy hihetőséhitelessé-ge kerül az elemzések fóku-szába. Az egymással filológiailag is kapcsolat-ba hozható két regény hitelesítési eljárásai sok tekintetben szintén hasonlók, noha különbsé-gek is legalább annyira beszédesek. Mindkét alkotás jelzetten támaszkodik bizonyos forrá-sokra, ám míg ezek a gyakran paratextuális hitelesítő eljárások Mikszáth esetében akár reklámfunkciót is betölthetnek, Krúdynál in-kább a szöveg terén belül megképződő fik-tív forrásokról beszélhetünk. A fejezet
leg-inkább gondolatébresztő eleme a szintén a hitelesség problémakörével kapcsolatba hoz-ható ökonómiai szempontrendszer érvénye-sítése: „Mikszáth regényében a bűn, a szent-írás hagyományának megfelelően generáció-kon át öröklődik, miközben a bűnhődés mint a bűn »visszafizetése« a hamis pénzek fokoza-tos kivonásával párhuzamosan történik meg.
A podolini kísértetben a bűnnek bűnhődés álta-li kiegyenlítődése, a fennálló adósság vissza-törlesztésének aktusa nem helyezhető át a mo-netáris logika szintjére. Krúdynál a félreérté-sek vagy tudatos machinációk eredményezte cserék és árucserék összetett mintázata érvé-nyesül, ezek sorozata (illetve sorozatos sikere) vezethet el a tartozás »eltüntetéséhez«, a meg-oldáshoz, amely itt a hivatalos igazságszolgál-tatás, a hitelességet és igazságot képviselő jogi eljárások körein kívül esik.” (104–105.)
A cím által fölvetett problémakörrel két-ségkívül A jövő század regényét és A kristály-nézőket vizsgáló fejezet foglalkozik legaprólé-kosabban. A prototextusait, a regények média-technológiai előzményeit ezúttal is gondosan lajstromozó elemzés Wirágh András köteté-nek másik kiemelkedő fejezete. Miután mind-két mű a jövőben játszódik, végképp megke-rülhetetlennek látszik a képzeletre vagy a kép-zelőerőre vonatkozó elméleti reflexió, s ennek leírása során Wirágh nagyon pontosan re-gisztrálja az ehhez kapcsolódó metaforika technikai karakterét: „A jövő század regényé-ben a »szárnyaló képzeletet« – a romanti-kus tradíciónak megfelelően – anyag és szel-lem tökéletes összebékítéseként viszi szín-re az aerodrom, miután Tatrangi rálel az ichorkristályra. A képzelőerőt A kristálynézők hasonlóképpen materiális-technikai alakban, egy csiszolt topázdarab formájában viszi szín-re. Balogh Fábián eszköze olyan felületként (»képernyőként«) funkcionál, amely az írás-képtelenség közegében a transzpozíció – kor-látozott – jelentőségét biztosítja.” (137.)
Igen tanulságosak azok a passzusok is, ame-lyek az elképzelt kommunikációs rendszereket vizsgálják, noha ezek mintha többet árulnának el a saját koruk médiarendszereiről, elsősorban az írás és emlékezet kapcsolatáról: [A kristály-nézőkben] „az írás egy csapásra kiszorítja a […]
képet, ezek után pedig legfeljebb az írás képé-nek vizuális kódjai jelképezhetik Balogh szá-mára a lejegyzés imagináriusát. Miközben A jö-vő század regényéhez kapcsolódó írásaktus nem teszi zárójelbe a szükségszerű illesztékeket (a felhasznált vendégszövegeket), azaz helyet szo-rít az emlékezet tapasztalatának, amely a fantá-zia »kezdősebességét« alapozza meg.” (187.)
Bár az utolsó műelemző fejezetben vizs-gált műveket csaknem egy évszázad választja el egymástól, Wirágh amellett érvel, hogy Nagy Ignác Magyar titkok és Szerb Antal A Pendragon legenda című regényei közt jóval több a hasonló-ság, mint azt elsőre gondolhatnánk. (Még akkor is, ha a todorovi taxonómiában is éppen ellen-tétes oldalon állnak: a Magyar titkok „megma-gyarázott természetfölötti”, A Pendragon legenda
„elfogadott természetfölötti” kategóriájába vol-na sorolható.) Wirágh természetesen imponá-ló magabiztossággal fejti föl a regények műfaji előzményeit, külön kitérve a paródiák és anti-detektívregények ismertetésére is, amely szem-pontokat szintén meggyőzően épít vissza a mű-vek vizsgálatába. Mindkettő a detektívtörté-net tartalmi, formai készletéből inspirálódik, és mindkettő olvasható paródiaként is. Míg azon-ban a Magyar titkok elsősorazon-ban saját írásosságá-ra reflektál, A Pendírásosságá-ragon legendának egy kiter-jedt textuális hálózat kontextusában nem csu-pán saját olvashatóságáról kell gondoskodnia, de olvasandóságáról is. Meggyőző a szerző ér-velése annak kapcsán, hogy a különböző tech-nikai médiumok (gramofon, fényképezés, film) rendkívül fontos szerephez jutnak a cselekmény alakulásában és főleg bonyolításában. A mediá-lis rögzítettséghez való viszony azonban mégis különböző, míg a Magyar titkok egyik
epizód-jában Wirágh egy pfeiferi felismerés igazolá-sát olvassa (215), addig A Pendragon legenda „a korabeli populáris regiszter egyes rétegeinek, a detektívregénynek és a mozgóképnek a tapasz-talatát kombinálta az időközben külföldön már […] parodisztikus hatást keltő, gótikus díszletek között zajló kísérteties cselekménnyel” (226).
A kötet záró fejezete egy olyasfajta összegzés, amely az aprólékos és meggyőző elemzéseket iro-dalom- és médiatörténeti kontextusba igyekszik helyezni, megállapítva, hogy „az írás potenciális tere – egy már beírt és eltárolt – olvasástapasz-talat nyomán képződik meg. Az olvasástapaszta-lat folytonosan módosítja, dinamizálja az időnek kitett írásaktust, amelyhez hozzáértődik önnön szövegemlékezete is. […] Az írásaktus ilyenfor-mán egy mozgékony szövegtudat leképződése és persze működésének serkentője. A fantaszti-kum todorovi programja sem kívánja feltárni a tudatmögöttes instanciák működését, így óhatat-lanul olyan megnyilatkozásként tekint a szöveg-re, amely bizonytalanságot akar kelteni, majd en-nek feloldásával, illetve igazolásával él. Az écriture karakterjegyeivel felruházott szövegek elbizony-talanító effektusai a »hozott anyag« színrevitelé-nek, majd az így létrejövő performatívum újbó-li appújbó-likációkra kész »anyagának« végtelen kör-forgásában érvényesülnek, miközben a folyamat állomásait jelképező (és megragadó) lejegyző-rendszerek – a »antasztikus« technikai appará-tus dacára – sem teszik lehetővé, hogy önmagu-kat visszaolvasva egy Urtext zaját különíthessék ki a morajlásból.” (250.)
Wirágh András Fantasztikum és medialitás című kötete világos érvvezetésű, imponáló el-méleti és irodalomtörténeti tudásról tanúsko-dó munka, amely nemcsak az általa rendkí-vül érzékenyen elemzett szövegek kapcsán, de megvilágító erejű elméleti felismerései miatt is alapvető olvasmánya lesz a korszak, vala-mint a medialitás-elméletek kutatóinak.
Mészáros Márton
Irodalomtörténeti Közlemények (ItK) 125 (2021)