VLP. CAECIL

BASSIANVS.

CALLISTH.

M. AGG.

AVGVSTALIS COL. NAP.

D. D.³²¹

321 Magyarul: Augustus istenségének ajándékul adta Marcus Ulpius Caecilianus Bassianus Callisthenes, császári főaugur (madárjós) Napoca coloniában.

A Szamos melletti városfal belső részén pedig egy nagybetűkkel te-leírt faragott kövön, amely a többi építőkő közé van ékelve, ugyancsak Napoca Colonia neve szerepel, mégpedig a következőképpen:

M. AVREL. PAPIA. AVG. COL. NAP.

VIXIT. ANNIS. LX. AVRELIA.

BONA. CONIVNX. MARITO.

PERFICIENDVM CVRAVIT.³²²

Továbbá annak a falnak a belső oldalán, amelyik a Szamos folyó fölé magasodik:

FORT. AVG. VLP. MASCVLINUS. VET.

EX. SIGNIF. LEGVM. FECIT. COL. NAP.

PRO SA. SVA. ET. SVOR. P.³²³

Vannak ötszögletű, égetett téglák is, amelyek figyelemre méltóan keménnyé váltak a régiségük miatt. Ezeken szintén szerepelnek – egy-máshoz kapcsolódó – betűk, de nem bevésve, mint a megmunkált kö-veken, hanem kidomborodva, mivel betűnyomó téglák voltak. A colo-nia a Legio I. Adiutrixhoz, vagyis az I. (Segítő) legióhoz tartozott, ahogy Apulum a Legio XIII. Geminához, vagyis a XIII. (Iker) legióhoz, Ulpia Traiana pedig a Legio VII. Claudiae-hez, a VII. (Claudius-féle) legió-hoz. Ma már egyébként a régi idők ezen emlékeit a mondott helyeken nemigen lehet fellelni vagy megfigyelni, mert részben egy heves tűz-vész, amely 1655-ben a város nagy részét felemésztette, részben a fala-kon végzett különféle, többször ismételt javítások és vakolási munká-latok eltüntették őket.

A város régebbi felét, Napoca colonia kiásott romjai alapján, még Claudius császár alatt kezdték építeni, de az idők folyamán elpusztult.

1178-ban láttak neki a helyreállításának, Zsigmond császár alatt pedig

322 Magyarul: Marcus Aurelius Papia, Napoca colonia augurja, élt hatvan évet.

Férjé nek emlékére készíttette szerető felesége, Aurelia.

323 Magyarul: Készíttette a Napoca coloniába való Fortunatus Augustus Ulpius Masculinus, a legiók jelvényhordozói közül való veterán, a saját és övéi üdvére.

197

– meglehetősen erős – falakkal vették körül. Mindig tisztességes, jó erkölcsű polgárai voltak, akik a tudományokat is buzgón művelték, így elkötelezettek voltak a kultúra iránt, a dolgok intézésében pedig kima-gasló rátermettség és szorgalom jellemezte őket. Ahogy az erkölcseik ápolásában, úgy a művelődés iránti hajlandóságuk gyakorlásában is régtől fogva megfontoltak voltak. Magyarok és szászok lakták a várost, egyenlő jogokkal rendelkezve (ez mindmostanáig így van); minden év-ben, egy éves időtartamra két-két bírót választottak a város ügyeinek intézésére és a bíráskodásra, akik közül az egyiket főbírónak, a másikat királyi bírónak nevezték. A munkájukat tizenkét szenátor, később egy százfős tanács segítette; ez a három rend gyakorolta az igazságszolgál-tatást az egész városban. A legutóbbi időkben viszont, miután a váradi vár 1660-ban a törökök hatalmába került, más rend alakult ki. A város mind tetszetős épületei, mind a táj szépsége miatt szemet gyönyörköd-tető látványt nyújtott, ugyanis sem a dúsan termő szőlőskerteknek, sem a termékeny szántóföldnek, sem az erdőknek és a közeli ligetek-nek, sem bármilyen más, a város előnyére szolgáló adottságnak nem volt híjával, míg csak az embertelen háború az idők során mindent tönkre nem tett. Méltán lehet büszke Corvin Mátyás, Magyarország egykori dicsőséges királya, és Bocskai István, a híres erdélyi fejedelem születésére, akik az óvárosban látták meg a napvilágot.

Miután Mózes idehozta a seregét, és minden csapatával körbevette a várost, először szép szóval, majd fenyegető hangnemben próbált hatni a polgárok lelkére, azzal fenyegetve őket, hogy mindent tűzzel-vassal elpusztít és felperzsel, ha nem veszik rá magukat a mielőbbi megadásra.

Látta ugyanis, hogy a háború szempontjából egyáltalán nem lenne biztonságos a számára, ha a háta mögött hagyná ezt a várost német helyőrséggel megrakva. Azzal is számot vetett, hogy Básta nemsokára fegyveres erővel próbálja meg visszavenni Erdélyt, és úgy okoskodott, hogy először ezt a várost fogja majd megtámadni, hogy a hadműveletei központjává tegye. Emiatt azután, mihelyt ostromgyűrűbe fogta, an-nak szentelte minden erejét, hogy a lehető leghamarabb a hatalmába kerítse, közben szünet nélkül megadásra ösztökélte a kolozsváriakat.

Evégett titkon beküldte a városba Óvári Sámuelt egy levéllel, utána

annak fivérét, Istvánt,³²⁴ végül Petki Farkast,³²⁵ egy nemes férfiút, álta-luk próbálva rávenni a polgárokat, hogy időben vegyék fontolóra hely-zetüket, gondoskodjanak a város megmentéséről, amikor még van re-mény és lehetőség a bocsánatra. Másrészről azzal fenyegette őket, hogy ha nem fogadják el a felajánlott kegyelmet, ha csökönyösségüket elébe helyezik az ő könyörületének, akkor meg fogják tapasztalni ka-tonái haragját. Nincs híján a város elfoglalásához szükséges eszközök-nek, és akkor már késő lesz a bűnbánatuk, ha a zsákmányra éhes kato-naság felhág a falakra, mert az ő iszonyú dühöngésüket, ha egyszer a gyeplőt közibük dobva hagyták, hogy nekilássanak a dolognak, utólag semmilyen fenyegetéssel és semmilyen könyörgéssel nem lehet már megfékezni.

Ilyesféle és egyéb érvekkel próbálta őket rábeszélni a megadásra;

s mikor ezek nyilvánosan elhangzottak a városban, meghasonlás szakí-totta két pártra a lakosokat, noha ez a baj mindig veszedelmet hoz az államokra. A köznép, amelyhez nagy számban csatlakozott a szomszé-dos falvakból mostanában ide menekült lakosság, szembefordult a szenátorokkal és a százak tanácsával, ellentmondott a döntéseiknek, vitába szállt velük, és elvetette javaslataikat, mondván, hogy követeket kell meneszteni Mózeshez, hogy azok megkérleljék az üdvös javasla-tokkal előálló hadvezért. Bástába, aki menekülve hagyta el Erdélyt, semmi reményt nem helyezhetnek, tehát a megadást kell választani, és időben elfogadni a felajánlott békét. A százak tanácsa azonban, miként a szená torok is, emlékeztek Básta nekik tett ígéretére, miszerint néhány nap múlva, kellő számú sereg élén vissza fog térni Erdélybe, ezért hú-zódoztak a megadástól, és azzal érveltek, hogy ezt az ostromot, amivel Mózes a várost szorongatja, nem nehéz elviselni, hiszen nem rendel-kezik semmilyen ágyúval vagy más eszközzel, amit támadásra használ-hatna, így semmire sem juthat. Bástával kapcsolatban pedig ne hagyja-nak fel minden reménnyel, mert a vártnál is gyorsabban fog vissza térni;

többre kell tartani a becsületet, mint a rövid ideig tartó kényelmetlen-séget. Amikor Básta elhagyta Erdélyt, azt a háborúzás gyakorlatának

324 Talán arról az Óvári Istvánról van szó, aki több ízben is megjárta a Portát Báthory Zsigmond megbízásából.

325 Bethlen V, 174.

199

megfelelően tette: a szükségnek engedni kell, a lehetőségeket és az adódó alkalmakat viszont nem szabad elszalasztani. Elég ostoba, aki magát és a többieket arról próbálja meggyőzni, hogy Básta sosem fog visszajönni az országba, és ők maguk sincsenek annyira tönkrejutva, hogy az ellenség erejével ne tudnának néhány napig szembeszállni.

A közemberek azonban lehurrogják ezeket az érveket: „A vezetőink könnyen beszélnek az ostrom elviseléséről, mert nem sújtja őket olyan szörnyű éhínség, mint minket. Könnyű a német őröket lebeszélni a megadásról, akiknek semmijük sincs a puszta testükön kívül, amit el-veszthetnének, és akiknek könnyű gyűlölniük a zsoldos életet, s azt habozás nélkül eldobni. Hiszen csak néhány forintnyi fizetséggel bé-relték fel őket erre, a fejüket pedig ők maguk bocsátották áruba a vá-góhídon. Nekik Erdély a mostohájuk, nekünk az édesanyánk. Itt szü-lettünk, itt nevelkedtünk, semmiképpen nem hagyhatjuk el, de még ha nagyon akarnánk, akkor sem lelnénk menedékre sehol máshol. A saját esendő életünkön kívül ugyanis van másunk is, ami kedvesebb saját magunknál: feleségünk, gyermekeink és más szeretett személyek.

Az ő életükről és épségükről, ami a koruk és a nemük miatt mindenféle veszélynek ki van téve, nekünk kell gondoskodnunk, ahogy arra a jó-zan meggondolás és az istenfélelem egyaránt kötelez. Nem keresztény ellenséggel van dolgunk, hanem törökökkel és tatárokkal, s ha ők rab-ságba hurcolnak bennünket és a mieinket, a németek meghúzva magu-kat rá sem hederítenek majd sanyarú sorsunkra, nem törődnek vele és végképp nem fognak segíteni, hiszen ők minden veszedelemtől men-tek lesznek, mintegy kívül a lövedékek hatósugarán. Ott vannak intő példának a keresztény rabok, akiket bilincsbe verve tartanak a tatárok táborában. Nincs olyan hely, mely alkalmatlan volna, ha életünk meg-mentéséről és a hajótörésből való kievickélésről van szó. Tudjuk, hogy a bátor férfiak, ha a becsület úgy kívánja, meg szokták vetni az életet, de a közösség javának semmibe vétele, mikor pedig tisztességesen meg is lehetne őrizni, legfeljebb az ostobákra jellemző, akik minden józan észnek híjával vannak. Talán bizony Rudolf császárnak több haszna lesz a pusztulásunkból, mint amennyi kár éri akkor, ha épségben meg-maradunk? És hát maga Básta is, aki engedett a kényszerítő szükség-nek, minden bizonnyal nekünk is elnézi majd, ha meghajlunk a kény-szer előtt, amelynek minden emberi dolog alá van vetve. A rómaiak,

akik igazán bölcs emberek voltak inkább azt akarták, hogy a saguntu-miak magukat megadva megmeneküljenek, és bántatlanságukról tisz-tességes feltételekkel kiegyezzenek ellenségükkel, Hannibállal, mint hogy semmire sem jó makacssággal a várost és a közösséget is romlás-ba döntsék. Mert hiszen abból, hogy életben maradnak, több haszna származott volna a rómaiaknak, sőt a punoknak is, mint a teljes pusz-tulásukból. Ők azonban az állhatatosság tündöklő nevéért a hűséget többre tartották az életüknél, ezért kegyetlen módon az utolsó szálig legyilkolták őket. A római seregek viszont a caudiumi szorosban haj-landóak voltak inkább megadni és városuk számára jobb időkre meg-őrizni magukat, mint egy teljesen céltalan öngyilkossággal veszedel-met hozni Rómára.³²⁶ De legyen, tételezzük fel, hogy a falakon belül képesek leszünk ellenállni az ostromnak; tételezzük fel, hogy az ellen-ségnek nincsenek eszközei a falak áttörésére. De talán nincs lehetősé-ge arra sem, hogy tűzbe borítsa a várost? Hogy földig rombolja a kül-városi házakat? Hogy a vetést és a szőlőket letarolja? Ha pedig azok elpusztulnak, mi marad, amiért érdemes lenne tovább élnünk?”

Míg a városban három napon keresztül így vitatkoztak, Székely Mó-zes, látván, hogy sem kedves rábeszéléssel, sem fenyegető kijelentések-kel nem jut előrébb, tanácskozást hívott össze, hogy eldöntsék, mit te-gyenek. Attól ugyanis szívesen eltekintett volna, hogy pusztulást hozzon a kolozsváriakra, másfelől viszont félt, hogy a városiak iránti részrehajlás gyanújába keveri magát, és ezzel megsérti fegyvertársát, Bektást. De alighogy meghallották Mózes előterjesztését, Bektás és a tatár vezérek egyből azt kezdték hangoztatni, hogy semmiképp nem tűrik, hogy most is úgy történjenek a dolgok, ahogy három éve Zsigmond fejedelem cse-lekedett, aki szintén a törökök és a tatárok csapataira támaszkodott, de csak látszólagosan, nem komolyan folytatta az ostromot, és néhány nap múlva dolgavégezetlenül elvonult a város alól. Tehát most annál heve-sebben kell nekiállni az ostromnak, erősködtek.

Míg a török és tatár vezérek így vitatkoznak Mózessel, a tatárok és a törökök, úgy gondolván, hogy ezzel nagy kegyet nyernek a maguk vezérénél, egyszerre három helyen felgyújtják a külvárosokat. A lán-gok gyorsan a magasba szöknek, és a füst miatt sűrű, szinte éjszakai

326 Kr. e. 321-ben a caudiumi csatában a samnisok vereséget mértek a római csapatokra.