Andrásék az öthetes tartózkodásunkra programot csináltak. Először is vettek egy igen komoly kocsit, sebváltónélkülit (erre vágyott András), légkondicionál
tat, a legmodernebbet, hatalmasat.
Először északra indultunk volna CoatesviUe-be a volt házukat megmutatni, majd találkozásra a györkönyiekkel Ecronba, New York, Washington, Niagara...
stb. volt a tervben.
Aztán Las Vegas repülővel, majd bérelt kocsival bejárni a nyugati partot, Colo
rado, Grand Kanyon, fájt és fáj a szívünk, ha rágondolunk, mennyi csodálatosat láthattunk volna.
Ide tartozik, hát elmondom. Ők minden évben elmentek nyugatra, kocsival, egy hét oda, egy hét vissza. Las Vegasban 2 hetet töltöttek, vagyis annyit,
99
ameddig a játékokra szánt 65 ezer dollárjuk tartott. Megfontolt, nem szenve
délyes játékosok voltak, pedig Zsófi néni nagyon szerette a kaszinó-játékokat.
Egyszer több ezer dollárt is nyertek, többször kevesebbet. A tervezett pénz mindig elfogyott.
A programból, az utazásokból nem lett semmi. Talán egy hét múlva kórházba ke
rült András, vesedaganattal megműtötték, három hétig naponta kórházba jártunk. A klubban megismert magyarok - főleg 56-osok - elvittek a környékre, így sok szépet láttunk. A nyírségi Piroska - a szélütötte férjével Paul-al - többször elvitt a Miami Beach-ra fürödni, a 4-6 sávos úton az alul-, felüljárók, hidak szövevényén keresztül.
Az óceán varázslatos, félelmetes, leírhatatlan volt. Hajókázásra még együtt mentünk Andrással, más magyar házaspárok társaságában a szigetek lánca körül, ahol csak
„milliomosok” villái, kastélyai voltak, saját rendőrrel, a saját hídon a saját kikötőben.
(„Atyaisten” - akkor még sejteni sem mertük, hogy nem is soká nálunk is így lesz.) Egy másik élmény.
Az apály-dagály jelenségét megtapasztalni a földrajz-tanár feleségemmel, szinte leírhatatlan. Az apállyal szabaddá vált homokpadokon messzire, (talán kilométerre is, másokkal) begyalogoltunk szinte a végtelenbe, előttünk az óceán. Akkor fordultunk vissza, megijedve, amikor a lábunk alatt megjelent a víz és már mögöttünk is csillogott. Helyenként derékig érő vízben gázol
tunk kifelé, tulajdonképpen a dagály nyomott ki a partra.
A magas autópályáról messzire elláttunk az óceán felé. A feleségem legcsodá
latosabb élményeinek tartja a tornádó kialakulásának látványát az óceán fölött.
Tekergett, csavarodott, sötétedett a szélben, ami délnek fordította a Mexikói-ö
böl felé, aztán darabokra szakadt, mintha felszeletelték volna, a helyén felhőpa
macsok maradtak.
Vagy kilométereket gyalogoltunk a parton mesés köveket, kagylókat szedve. Te
hettük, mert néhány éve (Kennedy idején) lebontották a mesepaloták kerítéseit, amelyek a vízig értek, így szabaddá vált a 3-400 m. széles homokos, kagylós part.
Ide tartozhat még: külön volt a néger és fehér Beach (ezt is Kennedy szüntet
te meg), a néger elkerítve. Ott jártunkkor itt egy ember sem tartózkodott, de a régi „fehér” tengerpart zsúfolásig telve (hétköznap délelőtt is), népes néger csa
ládokkal, felszerelve asztalnyi hűtőládákkal, a fürdőzés, napozás minden kellé
kével, amit a busznyi autójukból pakoltak ki Fehérek a hétvégén voltak többen.
A Kossuth-klub magyarjai, együtt csütörtökön települtek ki a Beach-re, ugyan
úgy felszerelve, mint a négerek, talán kisebb méretű hűtőládákkal. A parton - amely több kilométer hosszú volt - épített grillezők, asztallal, tusolókat használ
hattunk az árnyékosabb helyeken, a trópusi (mangrove) fák alatt. A homokra csak papuccsal léphettünk, mert pecsenyére égett a talpunk. (A mi esetünkben elhasznált cipők voltak.)
A hűvösebb késő délutánon a Miami Beach luxus bevásárló negyedében sétál
va egy ékszerüzletbe térve, kis arany medált akartunk venni a lányoknak. Az ajtónyi 100
néger „vagyonőr” ahogy most hívjuk, mellémszegődött, keze a pisztolyon, figyelt, barnaságom, szikár alakom után valami keleti (cigány, kurd) maffiózónak nézett. Ak
kor engedte el a pisztolyt, amikor kiléptünk a boltból. Hogy ez mennyire ismeret
len volt nekünk, most megnyugodhatunk, nálunk is így van. Úgy, mint a sok szemét a hidak, felüljárók betonlábaihoz halmozva. Csodálkoztunk: ez is Amerika?
Vagy a 60 km-es sebesség - az egyáltalán nem zsúfolt - autópályákon. Megle
pő volt a roncsautók látványa a közlekedésben, dróton lógott ajtó, húzta a sár
hányó ját stb. nem volt műszaki vizsgáztatás?
Visszatérek az enyéimhez és a magyarokhoz.
Mi volt a Kossuth-klub?
A huszadik században odakerült és még élő magyarok gyülekezete, akik 70 év körüliek, kevés fiatalabb, ezek inkább 56-osok voltak. A környék összes „ma
gyarja” szívesen és sokszor jött ide.
Délelőtt többen az öregek szórakoztak itt. A férfiak kártyáztak, söröztek, az asszonyok malmoztak, vagy dobókockás-gyerek-társasjátékoztak.
Akkor itt - Andrásékon kívül - más györkönyi nem volt, de kitelepített tolnai sváb igen. Összebarátkoztunk sárszentlőrinci házaspárokkal. Az egyik magas, szikár, igazi parasztember. Ő már volt itthon. Beszélgetés közben közös ismerő
sökre, nevekre találtunk. Nagydorogról, Györkönyből is. A másik, alacsonyabb, köpcös férfi, neki nem volt még bátorsága hazajönni.
Megismerkedtünk még egy kedves, fekete, igen fürge sváb asszonnyal, aki Tolna faluból lett kitelepítve, ezért „tolnai” Katinak neveztük el Néhány éve északról költöztek ide, két, többemeletes bérházat építettek. Nemrég meghalt a férje, gazdagon, de egyedül élt, mindig ott volt a magyar (tolnai) svábjai között, svábul beszélni, nosztalgiázni.
A györkönyi Kürschner Kati is a férjével - talán 7 éve - a Floridai-félsziget nyugati oldalán lévő Largó mellé költözött. Gyermekei, unokái északon marad
tak, 1500 km-re. (Élet ez így?)
A közelben élt még Tédió Vilmos Németkérről kitelepített sváb, aki a paksi polgáriban osztálytársam volt, nem sikerült találkoznunk.
A klubban minden magyar ünnepet megünnepelnek, legyen az világi (pl.
márc. 15.) vagy egyházi, katolikus, evangélikus. Ide tartozott egy szép modem templom evangélikus (a Bethlen nemesi család leszármazottja, Bethlen nevű) fiatal tiszteletessel, családjával, papiakkal. Minden vasárnap istentiszteletre mentünk.
A szószék egyik oldalán az amerikai, a másikon a hatalmas magyar zászló állt.
Amikor a végén megszólalt a magyar Himnusz (zengve énekelték) - a trópusi melegben - borsózott a hátunk, kivert a hideg veríték, potyogtak a könnyeink.
Ezt a „borzalmas” élményt ők minden vasárnap átélték - átélik.
Ottlétünk idejére esett a hagyományos és előkelő Anna-bál megrendezé
se. Minket kértek fel a bál házigazda párjának, Ancit, mint Annát, Anna asszonyának. Kölcsön ruhában, a színpad trónján ültünk, két másik igen
101
flancosán öltözött párral. Anci mondta a nyitóbeszédet a zsúfolásig megtelt hatalmas terem közönségének. A nyomorból menekült parasztnak, a kitele
pített svábnak, a háború elől menekült arisztokratáknak (Báthory, Bethlen, stb. akik külön asztalnál ültek, vacsora után rögtön távoztak.), budapesti 56- os munkásoknak.
Az estélyi ruha, a szmoking kötelező volt, mint egy magyar polgári bálon (a sárszentlőrinci parasztnak is). Zsófi néninek Anci varrt hosszú estélyi ruhát, meg is nézték, mert ilyenben még nem látták.
A klub épületéről még nem beszéltem. Nagy, parkszerű bekerített területen állt, mellette a templom és néhány ház. Földszintes, akár „szoc-reál” csarnokhoz is hason
líthatnám. Nagy terem, színpad, asztalok, mellette modem, felszerelt konyha, sütő- főző-masinákkal, üstökkel, ez volt a Just házaspár (András és Zsófi) birodalma.
Szerdán és vasárnap ők sütöttek-főztek legkevesebb 100 emberre, egytál ételt, de ma
gyarosat, süteménnyel. Ők is vásárolták a hozzávalót, egy asszony intézte az admi
nisztrációt, szedte össze a pénzt, talán 5 dollárba került egy ebéd. Mi is segítettünk mindig, különösen akkor - teljes gőzzel - amikor András bácsi kórházba került.