Regény két kötetben
az 1848-49-iKi szabadságharc idejéből
I r t a :
= ÁBRÁI KÁROLY =
Második kötet
BUDAPEST,
Nyomatott Wodianer F. és Fiainál
A bekövetkezett végzetes események ismeretesek a történelemből. Jellasich bán betörése s megveretése vitéz honvédeink által, kiszökése az országból, a schvechati vesztett csata, a bécsi októberi forradalom leveretése, Windisckgrátz ellenséges tábor
nagy előnyomulása, a moóri csata és követ
kezményei, az akkori válságos időknek tör
téneti keretében vannak fölsorolva.
Görgei Pozsonynál a túlnyomó osztrák haderő ellenében nem tarthatván magát : kénytelen volt visszavonulni. Mig Schlick Kassát foglalta el, és Losoncon át, Vácon keresztül igyekezett Windischgrátz-czel egyesülni.
Az ellenfél mind nagyobb tért foglalt el. Morvából Simonich, a Dráva mellől Nugent, Erdélyből Puchner, a bánságból Theodorovics, Knicsanin és Leiningen tá bornokok törtek be.
A haditerv az volt, hogy minden oldal
ról Pestet rohanják meg, az országgyűlést szétkergetik és ezzel le van verve a magyar lázadás. így nevezték ók szabadságharcun
kat megvetőleg.
És valóban a kombinált hadművelet minden oldalról erélyesen megkezdetett.
1 *
December végnapjai voltak. Dermesztő hideg napok s a magyar sereg^a legfogyaté
kosabb ruházatban, hiányos fölszereléssel és még hiányosabb élelmezéssel vonult tovább és mindig tovább az őt nyomban követő ellenséges osztrák haderő előtt.
Kossuth Lajos és az országgyűlés em
berfölötti erőt fejtett ki az ország védel
mére, újoncokat állított, népfölkelést ren
dezett, ágyukat öntetett, fegyvert készít
tetett, minden kovács, minden puskamüves műhely hadfelszerelési helylyé alakittatott át. Az élet és halál válságos pillanatában mindenki minden erejét, minden tehetségét, tudását és munkáját hazájának megmen
tésére szentelte.
Mint halálos abroncs vett körül ben
nünket az ellenség minden felől. Fegyveres zsoldosok, felizgatott nemzetiségek tám ad
ták meg minden oldalról hazánkat.
Pusztulást és gyászt hoztak különösen az ó év utolsó napjai.
Perczel tábornok Mórnál csatát foga
dott el az ellenséggel Görgei biztatására, ki azt Ígérte, hogy neki segítségére fog lenni.
Mór előtt állította föl seregét, ágyúit nem messze a város előtt levő nagy halom
sor tetején, mig a császáriak Kisbér, Ács és Mező-Eörs felől közelgettek.
Perczel erősen bízott a győzelemben.
Ha, úgymond, Görgei szavát tartja és oldalt támadja meg az ellent : győzelmünk bizonyos.
De ezt Görgei, ígérete dacára nem tette.
És csak igy történhetett, hogy a számra túlnyomó császári sereg tönkre
verte a miéinket és ha a hős Miklós-huszá- rok nincsenek, kik páratlan vitézséggel verték vissza az előnyomuló vérteseket:
talán egész seregünket elfogják, hogy
hir-mondó is alig marad közülök ! így állott nemzetünk ügye december hó 30-án 1848- ban, melynek szomorú hire december hó 31-én érkezett Pestre.
A legnagyobb zavar állott be e hir hal
lattára s a legnagyobb aggodalom fogta el a honfiak szivét. Menekülnie kell, ki nem akarta, hogy az önkény áldozatául essék.
Két halál között lehetett választani : A csatatér dicső és az önkény dicstelen halála között.
A nemzet az előbbit választotta.
Haljanak meg inkább mindnyájan ! volt az egyhangú határozat, hadd Írja föl a történelem a nagy sir emlékoszlopára :
»Finis Hungáriáé.* (Vége Magyarország
nak !)
És hadd legyen inkább vége, minthogy gyáván fejet hajtson az önkény zsoldosai előtt.
Az országgyűlésnek mindkét háza zárt ülést tarto tt. Elet vagy halál kérdése for
gott szőnyegen.
Az egész nemzetnek élete vagy halála.
A képviselőház ülésében Kossuth a sereg visszavonulását és annak okát fejte
getve, mint indítványt terjesztette elő : határozza el az országgyűlés, hogy a kor
mánynyal együtt Debrecenbe fogja áttenni székhelyét, mert bár — úgymond — teljes reménye van, hogy a nemzet igazságos ügye győzelemmel végződik, megtörténhetik mégis, hogy a csata, mely hihetőleg a fő
város környékén fog vivatni, szerencsétle
nül üt ki, minek következtében az ország kormánya és képviselete zavarba jöhetne, mit megengedni nem szabad, ha csak az országot egy csatavesztés m iatt elveszett
nek s annak védelmét föladandónak nem tekintik a képviselők ?
KI akarta volna pedig ezt ?
Volt-e ember, kinek agyában ily ször
nyű bűn eszméje megfogamzott volna' ? ^
— Budapest, folytatta tovább Kossuth beszédét, szive az országnak, de annak el
vesztővel még nem veszett el az ország. A török 160 évig bírta Budát és az ország mégis megmaradt Magyarországnak ! Most is megmarad, ha az osztrák elfoglalja is Budát és ha csak öngyilkos nem lesz, ha csak maga önként nem hajtja járomba fejét, élni fog örökké és szabad és boldog, nagy és hatalmas fog lenni.
És a nemzet képviselői egyhangúlag elhatározták, hogy folytatni fogják a nem
zet igazságos harcát, a legszentebbet, mely
ről csak a történelem emlékezik. Az Alföld legnépesebb, hazafias szellemű nagy váro
sába fog elköltözni. Siessen a képviselőház és a kormány, mert kevés idő van ! I tt az ellenség ! Talán már holnap vagy holnap
után itt le h e t!
A képviselőház üléséről mindenki haza sietett csomagolni és menekülni. Minden pillanat vészt hozó lehet.
Még egy utolsó kísérletet te tt a nemzet képviselete, habár tudták, hogy eredményre ez sem fog vezetni.
Követeket küldött az elbizakodott, büszke hadvezérhez, kik mint teljhatalmú megbízottak föl lettek hatalmazva a fő
vezérrel békét kötni Magyarország szabad
ságának és becsületének csonkitatlan meg
oldása mellett.
így mondották ki a határozatot, mely
be Kossuth is belenyugodott.
— Habár, úgymond, azok után, mik a Lajtán tul történtek, nincs többé legkisebb reményem is, hogy ezen lépésnek sikere legyen, még sem kívánom azt ellenezni és ha lenne sikere, áldani fognám az órát, midőn a nemzetgyűlés közbenjötte által oly békét eszközölt, mely becsületét és szabad
ságát megvédheti; ha pedig, mint fájda
lommal hiszem, ennek sikere nem lesz : újabb ösztönül szolgál ez'a nemzetnek meg- állani igazságos harcát az utolsó emberig.
Végső kísérlete volt ez a magyar nem
zetnek, mint a halálra Ítélt szerencsétlenek a siralomházból felterjesztett kérvénye.
Élni nehéz, meghalni könnyű. Élni kell a hazáért és a nemzetért.
Élni nyomorban, letiporva, szégyennel arcán és szivében, vagy vérét és vagyonát áldozni a hazáért és nemzetért.
Ilyen volt az ó-esztendő utolsó napja az urnák 1848-ik esztendejében.
És kinek lett volna ilyenkor kedve boldog újévet kívánni ? És ki ült volna örömünnepet a bekövetkezendő uj év tisz
teletére ?
így virradt fel a legszomorubb uj év a fővárosra és az egész hazára ! . . . Az 1849- iki január hó 1-ső napja.
Mintha a főváros összes lakossága ván
dorútra készülne, mint midőn Izrael népe elhagyta E gyiptom ot!
Fagylaló hideg szél zúgott végig az utcákon, szikrázó havat szórva az ember szeme közé, mely égette arcát, szemét.
Minden ház, minden lakosztály fel volt fordulva, bőröndökbe szekrényekbe pakol
tak ; csak a mi nélkülözhetlen szükséges.
A többi minden itt maradt, Isten gond
viselésére és az ellenség becsületességére bízva. Gyermekek segédkeztek idős szülőik
nek lázas, izgatott arccal, betegek keltek föl ágyaikból, inkább akarván meghalni a hosszú sanyarú útban, mint az ellenség kezeibe kerülni. Minden ház előtt fölpakolt kocsikat lehete lá tn i; s az utcákon útra induló férfiakat és nőket, kik meleg öltö
nyökbe burkolva, részint vékony ruhákban dideregve siettek az indóház felé.
És mindezek között a fagytól és harag
tól kipirult arcú katonák, honvédek, huszá
rok, tüzérek zászlóaljakként, osztályonként jól, rosszul fölszerelve, részben vékony ruházatban. Aztán újoncok olyan öltöny
ben, mint hazulról eljöttek s egyenesen kivert kaszával vállaikon. Ez egyetlen fegyver mutatja, hogy ők is katonák.
Aztán a sok száz meg ezerféle kocsi.
Podgyász-szekerek, élelem szállító kocsik, úri hintók, paraszt szekerek megrakva mindennemű podgyászszal, málhával, mel
lettük veszekedő, tolakodó, szitkozódó ko
csisokkal, zaj, lárma bábeli zavar minden
ütt. Egy-egy szűk utcán megtorlódnak a szekerek a podgyászos targoncák, s annyira összegubanczolódnak, hogy nem bimak egymástól mozdulni, még az utánok jövő honvédek sem képesek magoknak u ta t töm i ö rák telnek bele, mig nagy nehezen szét- váladoznak.
És ezek mind a Szolnok felé vezető indóházhoz vagy országutra sietnek. El
hagyni minél előbb Pestet.
A pályaháznál volt még leirhatlan zűr
zavar és torlódás. Mindenki egyszerre akart menni. Ha az osztrák birodalom összes személy és podgyász-szállitó kocsijai mind itt lettek volna összpontositva, nem lettek volna elegendők az utasok és a podgyász-
* neműek gyorsan eszközlendő elszállítására.
Magának az államnak kimondhatlan sok málhája lévén, a hivatalos okmányok és irományok, melyeket egyetlen napra sem lehetett nélkülözni, ha csak azt nem akar
ják, hogy a kormányzat fönnakadjon ; a rendkívül értékes fölszerelési hadi cikkek, bakkancsak, csákók, tölténytartók, szuro
nyok, kardok, kaszák, fegyvergyári cikkek és ami nélkülözhetetlen a hadseregnek, ami nélkül sem háborút folytatni, sem állami
közigazgatást kezelni nem le h e t: a papir- pénz-gyár gépezete, ha a hadsereg csak 10 napon át nem kap fizetést, bizony fölmondja a szolgálatot, s nem fegyveres hatalom lesz, de martalóccsapat, rabló horda. El kellett vinni mindent, ami csak hasznos és szük
séges volt, semmit nem volt szabad vissza
hagyni a nyomban jövő ellenségnek.
Szabadságunknak, politikai lételünk
nek legválságosabb ideje volt ez, előkészület az élethalál harcra. A legszomorubb uj- esztendő, melyhez hasonlót századokon át nem találunk a magyar történelemben Batu kán tatárjárásának ideje óta.
A pályaház folyosóján és raktáraiban éjjel-nappal egy polgári öltönyü férfiú já rt
kelt, intézkedett, kért, javasolt, sürgetett, parancsolt, utasitott és buzdított, amint a körülmények kívánták. Soha nem lankadt, soha el nem fáradott, mintha a nemzet mentő géniusza lenne, mintha nem is ember volna, kitől a természet megkívánja a maga adóját.
Néha meg-megállott, hosszasan, kíno
san köhögött, kik nem ismerték, szána
kozva mondották, hogy bizony jobb volna szegénynek, ha otthon ülne és pihenne.
Éjeken át be nem hunyta szemeit, csak néha, miközben a nagy málhákat és csoma
gokat szállították a kézi kocsihoz, hogy a vaggonokba berakják, hunyta le egy pilla
natra szemeit. Mindig ébren volt, mint a nemzet fölött virrasztó örök gondviselés.
E férfiú volt Csányi László teljhatalmú kormánybiztos, ki az elszállítási, legsúlyo
sabb munkák eszközlésére önként ajánl
kozott.
Barátai óva intették, orvosai megtiltot
ták, hogy ezt tegye, végzetessé válhatnék reá nézve. Köztudomású volt, hogy évek
óta sorvasztó betegséggel küzd. Büszke önérzettel mondotta, hogy nemesebb harc
ban nem halhatna meg. Ő most itt harcol hazájáért ! A csatatéren kevesebb fáradt
ságba kerül meghalni !
Búcsú Pesttől.
Újév második napjának éjszakája volt.
A személy és podgyász szállítás nem csökkent, sőt óráról-órára növekedett.
A menekülő közönség zúgolódott, ami
ért nem bocsátanak elegendő kocsit a kö
zönség igényeinek kielégítésére. Mindenki háborgott.
Csak Csányi nem vesztette el türelmét, csak ő állott nyugodtan, mint szírt a hul
lámtorlaszok között.
— Tisztelt uraim ! mondotta nem egy
szer a türelmetlenkedőkhöz, legyenek gyug- ton. Senki sem fog itt maradni. Becsületem
mel biztosítom.
— H át arról ki biztosit bennünket, hogy addig Windischgrátz nem fog itt el bennünket ?
— Az országgyűlés küldöttséget me
nesztett hozzá alkudozás végett.
— Előre is tudjuk v álaszát: »Mit Re
beben unterhandle ich n ic h t!« (Lázadókkal nem alkuszom.)
— Lehet, hogy ez lesz a válasz, de azért 4—5 nap előtt nem jöhet a fővárosba.
— Igen helyesen mondja fókormány- biztos ur, szólalt föl egy úri kinézésű nő a tömegből, ha merne, azonnal jönne. De a magyar hadsereg, dacára eddigi veszteségei
nek, még mindig tekintély előtte.
Csányi fürkészőleg nézett az úrnőre.
Mintha ismerős lenne előtte. Igazi spártai jellem, ki az ellenséggel szemben nem vesz
tette el bátorságát.