Akik az eddig mondottakat figyelemmel kisérték:
könnyen levonhatják belőle a tanulságot.
A gazdasági mizériáknak kútfőrrása — nem tekintve a speciális eseteket, — az, hogy a nemzetközi forgalomban csereeszközül és értékmérőül szolgáló valuták maguk is nagy és egymással ellentétes értékingadozásnak vannak alávetve. Ez szüli meg aztán a valuta-differenciákat.
Pedig az értékmérőnek lehetőleg állandó értékűnek kel
lene lennie, külömben nem képes megfelelni hivatásának.
Minthogy ez a cél, teljesen és ideális értelemben, el nem érhető, mert változatlan és abszolút érték nem létezik: azt a fémet kellene pénz gyanánt használnunk, mely az érték
állandóságot leginkább megközelíti. Ha már most az összes, rendezett pénzviszonyokkal bíró s egymással kereskedelmi összeköttetésben álló országok szintén elfogadnák ezL a fémet valutájuk alapjául: akkor egy csapással megszűnnének
a valuta-differenciák is, mert ha, ezek után, az uralkodó valuta értéke, az árúkkal szemben, változnék is: ez a változás valamennyi országot egyformán érintene s nem ré
szeltetné haszonban egyiket sem a másik rovására, ahogy az jelenleg történik.
Minthogy pedig a világnak sem arany-, sem ezüst
készlete, külön-külön, nem elég nagy arra nézve, hogy egyikkel, vagy másikkal a fentebb jelzett célt elérni lehes
sen : ez a kérdés csakis a nemzetközi bimetallizmus segélyével oldható meg.
Ez esetben, ugyanis, az arany és ezüst — a meg
határozott értékviszony alapján — egygyé olvadva: kellőleg teljesíthetné a világforgalomban az egységes értékmérő funk
cióját.
Az a kérdés merül fel már most, hogy képes volna-e a kulturállamok szövetkezete, az arany és ezüst közt meg
állapítandó ezen értékviszonyt fenntartani, mikor a nemes férnek termése folyton változik?
Erre csak az a válaszunk, hogy dacára annak a folytonos s korántsem párhuzamos ingadozásnak, melyet a két nemes fém termelésében 1873-ig észlelni lehetett:
maga Franciaország is képes volt, az ő kettősvalutájával, az egész világon fenntartani az 1 : 15V2-es relációt. Lehet-e hál abban kételkedni, hogy ez az értékviszony nem volna fenntartható akkor, ha Anglia, Franciaország, Németország, Ausztria-Magyarország s az Egyesült Államok, egymással szövetkezve, arra alapítanák pénzrendszerüket? Bizonyára nem. Hiszen bárhogyan alakulna is, ezen szövetkezés mel
lett, az arany, vagy ezüst évi produkciója: az legkevésbbé sem befolyásolná a megállapítandó relációt. Mert, ha az egyik fém termése megnövekszik i s : annak hatása egy
aránt kiterjedne mindakét, nemes fémre.
Az egyik fémnél esetleg beállható bővebb termés tehát a kettősvaluta értékét sem befolyásolná oly mértékben, amint azt ma látjuk a kétféle valutánál, mivel az a hatás, amit az arany, vagy ezüst nagyobb termése okoz
hatna: megoszlanék a két nemes fém között, mig most, ugyanaz a hatás csupán az egyiket érinti s ennélfogva kétszeres súlylyal is nehezedik rá.
Hasonló volna ez ahhoz, mint hogyha jegybankunk, ügyet nem vetve a forgalom kívánalmaira: aránylag több tízforintos bankjegyet bocsátana ki, mint százforintosat. Ezzel, a forgalomban, sem a tízforintos bankjegyek értéke nem csökkenne, sem a százforintosoké nem emelkednék, mivel az előbbi az utóbbinak, minden körülmény kozott, egytizedét képviselné.
Ä bankjegyek értéke csak akkor változnék meg, hä az összes állomány (tizes és százas együttvéve) nagyobb volna, mint amennyire a forgalomnak szüksége vau. Ebben az esetben azonban a devalváció egyfomnán érné mind- akettőt.
így vagyunk az aranynyal és ezüsttel is. Bármily arányokat öltsön is évi termelésük: egy gram ezüst — a megállapított viszony szerint — mindig változatlan hánya
dát képezné egy gram aranynak, mert a két fém egymás- t íl nem volna elkülöníthető.
Minthogy tehát értékük — egymással szemben — meg nem változhatik: senkisem tenne többé külömbséget a két fém között, arra számítván, hogy egyiknek valamikor nagyobb értéke lesz, mint a másiknak. Az arany és ezüst csakis a szükség és célszerűség szerint oszolnának szét a forgalomban, éppen úgy, mint a bankjegyek külömböző nemei: a tizes, százas és ezres.
Ily módon az arany ezentúl is a civilizált országokban
maradna, mig az ezüst., nagyobbára, a Kelet forgalmát fedezné.
Külömben mi sem lehetünk el ezüst nélkül. A kis embernek csakis ezzel fizethetünk, ki nem is köti magát az alanyhoz, mert bevételei és kiadásai csekélyek, az arany
pénz pedig — apró voltához képest — nagyértékű s könnyen elveszíthető. De — szerény anyagi viszonyainál fogva — Európa lakosságának túlnyomó része egyébkint is ezüstre van utalva s igy a fehér fém számára nem is kellene uj pozíciót teremteni.
Ha mindazonáltal kitűnnék, hogy a forgalom előnyben részesíti az aranyat: akkor bocsássák azt a jegybankok a forgalom rendelkezésére s fedezzék bankjegyeiket, részben ezüsttel. Ne tessék ezen elszörnyűködni,. Csak arról van szó, hogy valamely előítélettel szakítsunk. A bankjegyek értéke semmikép sem log szenvedni a részleges ezüst
fedezet miatt, ha a nemzetközi szerződés ezt elvül kimondja.
A bankok pincéi képeznék az ércpénzek gyüjtőmeden- céjét, melyből a forgalom — szükség szerint —- aranyat, vagy ezüstöt venne ki.
Kimerülhetne-e az arany ebből a medencéből ? Erre a kérdésre határozott nemmel kell felelnünk. Hiszen ez a veszély, tiszta aranyvaluta mellett, sokkal nagyobb s mind
eddig mégsem következett be. Kedvtelésből senki sem fog a banktól aranyat kérni, csak ha szüksége van rá.
De, tegyük fel azt a valószínűtlen esetet, hogy a nyugati államok elvonják a mi aranyunkat s ezüsttel árasz
tanak el bennünket, minekfolytán nálunk aranyat csakis fölpénzzel (ázsióval) lehetne kapni: még akkor is biztosra vehetjük, hogy ez az állapot nagyon rövid ideig tartana, mert azok az államok mindenkor, amidőn tőlünk árúkat vesznek, csakis aranynyal fizetnének, melynek nálunk nagyobb értéke, vevőképessége van, mint túl a határon s
melyért, eszerint, több árút is kaphatnak, mint hogyha ezüsttel fizetnének. Az arany beözönlése következtében tehát már ezen az úton is megszűnnék az ázsió. Másrészt az arbitrázs is addig-addig küldené külföldről az aranyat, (melyért itt több ezüstöt kap, mini odaát) mig végre nem látna rajta többé hasznot, ami egyértelmű az ázsió meg
szűnésével.
Az arany és ezüst.tehát mindig arányosan oszolnék meg az államok közt. Egyetlen ország sem árasztathatnék el csupán az egyik fémmel oly mértékben, hogy területén a két fém kozott nagyobb differencia támadjon azok szállítási költségeinél.
S ha a bimetallizmus érdekében a világ leghatal
masabb államai szövetkeznének egymással: az ő együttes forgalmukból sem tűnhetnék el az arany, mert, hol van a földabroszon az az állam, mely ebből a hatalmas medencéből képes lenne az aranyat kiszivattyúzni?
Ha pedig (föltéve, de meg nem engedve) az egy
mással szövetkezett országok valamelyike megszegné a szerződést s újra az arany valutára akarna visszatérni: az, a többire nézve, teljesen irreleváns volna, mert az elpár
tolnál szemben is fenntarthatnák a megállapított értékviszonyt.
A szerződésszegésnek tehát egyáltalán nem volna értelme, már csak azért sem, mert az illető állam egymaga sem valutájának értékét meg nem változtathatná, sem pedig az aranyat el nem vonhatná a többiektől. Hiszen egyetlen ország csak nem képes abszorbeálni a világ összes arany
készletét, ! De meg látjuk azt is, hogy jelenben — dacára az arany valutának — az egyes országok mégis meg tudják őrizni aranykészletüket.
Ha pedig valamely állam beszüntetné a készfizetéseit s kénytelen volna papirvalutára térn i: akkor —· a cseké
lyei)!) értékű valuta által istápolt ekszport megnövekedése
s az ennek nyomában támadó gazdasági felvirágzás foly
tán — mihamarább ismét beléphetne a készfizető államok sorába, mire -- a saját érdekében — törekednie is kell, mert, minél alacsonyabb a valutájának értéke: annál nyomasztóbbak rá nézve a kamatterhek a külföldi adós
ságok után. Hogy a fentebbi célt a bimetallizmus mellett gyorsabban érhetné el: ahhoz semmi kétség sem fér.
Állítják, hogy Anglia csakis arany valutájának köszön
heti gazdagságát s a világkereskedelmet közvetítő hatalmas állását. De ez nem felel meg a valóságnak. 1872-ig Ang
liának csak névleg volt aranyvalutája, tényleg azonban Franciaország révén élvezte a bimetallizmus minden elő
nyét. Valutája csak annyiban külömbözött a kettősvalu- tától, hogy, ha ezüstjét, az 1 : 15'k-es reláció alapján, aranyra akarta becserélni: az ezüstöt, saját pénzverője helyett, Franciaországéba küldte. E zt bármikor megtehette ebben a században 1872-ig s igy mindaddig az aranyvalutája sem kedvező, sem kedvezőtlen hatást nem gyakorolhatott gaz
dasági életére. Anglia hatalmi állása és gazdagsága azonban nem 25 év előtt keletkezett, hanem századokra terjed vissza s csakis speciális helyzetének, népe míveltségének és kereskedői szellemének tudható be. Ez utóbbi erények által vált a világ leghatalmasabb államává, mint az ó-kor
ban a föníciaiak. Ehhez pedig a valutának akkor még semmi köze sem volt, mert az csak egy negyed század óta
— mióta a két fém között a viszony annyira megvál
tozott — gyakorol befolyást az egyes országok gazdasági életére, oly faktorrá nőve ki magát, melylyel számolni kell.
Tehát nem maga a valuta, hanem a két fém közötti reláció a fődolog. Mert — a megváltozott értékviszonynál fogva — Angliában a mostani aranyvaluta már nem azonos a régebbivel, mi legjobban kitűnik az ellene ott is megindult agitációból, melynek vezérei jelenleg az angol kormány
tagjai közt foglalnak helyet. Ha a Szigetország tényleg az aranyvalutának köszönhetné h atalm át: váljon megtűrnék-e az angolok a hazaárulókat kormányukban?
Azt is felhozzák még a bimetallizmus ellen, hogy az európai bankok aranykészlete sohasem volt oly nagy, mint jelenleg; mire való volna tehát még jobban szaporítani az ércpénzt, mikor már a meglevővel sem tudnak mit kez
deni? Ez csak erősen csökkentené annak értékét, az árak hirtelen felszöknének, aminek aztán krízis lenne a vége.
Az arany felhalmozódását a bankoknál, először is, múló természetű körülmények okozták s igy nem lehet azt állandó jellegűnek tekinteni és argumentum gyanánt felhasználni oly rendszer ellen, melynek uralma — ha beválik — évszázadokra terjedhet ki. Múló a gazdasági pangás, a délafrikai aranybányák mesés gazdagsága, sőt talán még — az Egyesült Államok esztelen valuta politikája is. (Az utóbbi időben, ugyanis, Amerika összes aranya Európába özönlött s az ottani kormány csakis véget nem érő kölcsönök segélyével képes kincstárában a hiányt pótolni, mely azonban újra csak a kontinens felé veszi útját. Ha a küszöbön levő elnökválasztásnál az aranypárt kerekednék a most uralkodó színtelen párt felé : akkor az amerikai arany csakhamar visszaszivárogna s az európai bankok aranykészlete rohamosan csökkenne; de ha az ezüstpárt diadalmaskodnék: akkor az, Európára nézve, egy
értelmű volna a gazdasági katasztrófával).
Másodszor, teljesen téves az a felfogás, hogy a nem
zetközi bimetallizmus, az árak emelkedését az ércpénz sza
porítása által véli elérhetőnek. Ez utóbbi csupán egy vele járó, tőle el nem választható dolog, melynek sokan nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint amennyit megérdemel. Ha tényleg a pénz szaporítása (s ennek folytán devalválása) volna a cél, akkor a kettősvalutára, ezidőszerint, csakugyan nem
volna szükségünk, mert az árak emelkedhetnének a ma uralkodó pénzbőségnél fogva is. De ez az áremelkedés — tisztelt ellenfeleink előtt nyilván érthetetlen okokból s rej
télyes módon — ennek dacára sem következett be. Pedig ha még a jelenlegi pénzbőség sem volna elég: a forgalmi eszközöket szaporítani is lehetne a kontinensen, törvényes fedezetű papírpénznek újabb kibocsátása által. Fedezetben ugyancsak nem mutatkoznék hiány.
Már csak ebből is kitűnik, hogy az orvoslás módja nem a pénzszaporításban rejlik. A mostani alacsony árakat sem a pénzszűke okozta, (hisz ez esetben mindenütt egy
formán estek volna az árak) hanem igenis okozta a két nemes fém értékének egymástól való eltávolodása s az ebből eredéi valuta-differencia. Ezt kell megszüntetni, ha gyökeresen akarunk segíteni a bajon.
Ha az ezüst mai szerepkörét tekintjük : az a feltűnő jelen
ség ötlik szemünkbe, hogy, dacára az ellene folytatott haj
szának, mégsem hever sehol, nagyobb mennyiségben, tét
lenül felhalmozva, sőt, hogy az újabb termések is azonnal elhelyezést nyernek a világforgalomban. Az ezüst értéke tehát nem azért csökkent, mintha felesleges tömegben lé
teznék s ez nyomná az árát, hanem egyszerűen azért, mivel megfosztották régebbi előjogától, vagyis attól, hogy szabadon lehessen veretni.
Már ebből az okból is kizártnak tekinthető, hogy, kettős valuta mellett, az ércpénz aggod almaikéi tő módon felszaporodhassék.
De, külömben is. vagy több a világ nemes fém-kész
lete, mint amennyire a forgalomnak szüksége van, vagy nem. Ha — amint állítják — az ezüst túlságos felszapo
rodása folytán, több: akkor annálinkább érdekünkben fek
szik a bimetal 1 izmus, mert a fehér fém elértéktelenedése csak még inkább növeli a szakadást a két fém értéke között,
ami, viszont, gazdasági érdekeinkre nézve rejt magában fokozottabb veszedelmet. Végre is egymásra vagyunk utalva s botorság magunk kozó efféle mesterséges válaszfalat emelni.
lía pedig nem több: akkor egyáltalában nincs rá semmi ok, hogy a pénz elértéktelenedésétől tartsunk.
Szóval, bármikép forgassuk is a dolgot: semmi értelme sincs annak, hogy az ezüstpénznek magánemberek részére való veretését korlátozzuk.
Λ volt pénzügyminiszter ur abban a hiedelemben él.
hogy azzal lerótta tartozását, a fehér fém iránt, hogy ezüst forintokat és koronákat veretett, holott ez mitsem ér mindaddig, áruig azok, szabad verés utján, nem kerülnek forgalomba.
Szabad verés azonban törvényes reláció nélkül nem képzelhető.
Bármely intézkedés, mely az ezüstnek szerepet jelöl ki a for
galomban: hiábavalónak fo g bizonyulni, ha egyúttal nem ál
lítja helyre s nem állandósítja a régi értékviszonyt az arany és ezüst között. Minden más reláció, kisebb-nagyobb mér
tékben, csak permanenssé tenné a válságot.
Nem ízetlen komédia-e az. hogy, Európának több milliárdra rágó ezüstpénzkészletére nézve, a saját területén minden állam, nemzetközi megegyi^és nélkül is, elismeri, sőt dekretálja az 1 : löVí-es értékviszonyt (a kontinensen forgalomban levő ezüstpénzek, úgyszólván, kivétel nélkül ezen reláció alapján verettek), határain túl azo.nltan mit
sem törődik az árával. Nem l'urcsa-e az a helyzet, hogy létezik ezüst, melynek értéke úgy viszonyúk az arany ér
tékéhez, mint 1 : lóVs-hez, de egyúttal van olyan ezüst is, melynél ez a viszony az 1 : ől-es relációnak felel meg?
Nevetni lehetne rajta, ha következményei nem volnának oly siralmasak.
Hogy a nemzetközi bimetallizmus létrejötte megváltoz
tatná ezt az állapotot s kedvezően befolyásolná a mai
vi-iszonyokat: az bizonyos ; de, hogy ez az operáció oly vesze
delmes lenne: abban erősen kétkedünk.
Már az előzetes intézkedések is, (mint p. o. India pénzverőinek újból megnyitása az ezüst számára, a kor
mányok elvi megegyezése, a teljhatalmú képviselők kon
ferenciái stb.) fokozatosan feljebb rugtatnák az ezüst árát, úgy, hogy a szerződés publikálása — melyben célszerű volna az ezüstbányák államosítását s a bankjegyeknek, rész
ben, ezüsttel való fedezését is kikötni — már a megváltozott s az uj relációnak megfelelő viszonyok között történhet
nék meg.
Hogy az ezüst áremelkedése krízist okozna: az kizárt
nak tekinthető. Hatása inkább csak a gazdasági viszonyok gyors megjavulásában s a vagyonosodásban nyerne kifeje
zést. Ez pedig éppen nem alkalmas arra, hogy válságot idézzen elő. Hiszen még az ezüst devalválódása is — amely pedig nem volt előre látható s mely a termelő osztályokat folytonos anyagi veszteséggel sújtotta — csak lassú és foko
zatos gazdasági depressziót idézett elő, nem pedig hirtelen krízist.
Igaz, hogy, kezdetben, a spekulációnak bő alkalma nyílnék a zavarosban való halászásra, de ez senkit vissza nem riaszthat a reformtól. Mert mi volna ez az átmeneti kalamitás a gazdasági élet fölpezsdülésével s tartós virág
zásával szemben.
Persze, még csak öt évvel ezelőtt is, sokkal könnyeb
ben lehetett volna a nemzetközi egyezséget létrehozni, mint ma; de akkor még nem égettek a sebek annyira s egyre bízva a viszonyok javulásában: jónak látták kifigurázni a reformtörekvéseket. Intő példa ez, hogy tovább már ne késlekedjünk.
Európa parlamentjei, úgy szintén Amerika is, elvben már mellette vannak, de a felelős kormányok még mindig
5*
haboznak, hogy az elhatározó lépést megtegyék. Egyik a másikat tuszkolja előre.
S ezen nincs is mit csudálkoznunk, mert bármily nagy mérveket öltsön is még ezentúl a válság a mostani valuta
viszonyok következtében: azért (bár nem jogosan) az előző kormányra hajlandók hárítani az ódiumot. Magának a reformnak a következményeiért azonban már egyedül reájuk hárulna a felelősség.
Egyrészt ez a bátortalanság, másrészt pedig a pénz
világ hatalmasainak indokolatlan oppoziciója hátráltatták eddig is a nemzetközi bimetallista-szövetség létrejöttét. De a folyton növekedő válság egyre hangosabban követeli a gyors cselekvést s mi bízunk abban, hogy, a meddő akadémikus vitatkozások mellőzésével, az érdekelt államok kormányai végre-valahára akcióija lépnek.