Nem a valóságot, hanem az Igazat

In document CMYK 6 (Pldal 124-127)

D

ÖMÖTÖR

M

IHÁLY KIÁLLÍTÁSA AZ

A

LFÖLDI

G

ALÉRIÁBAN*

Ha a legrövidebb kiállítás-megnyitót kellene tartanom, csak ennyit mondanék: Laudetur Jesus Christus! In aeternum. Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mindörökké. Áldás, békesség! Is-tennek dicsőség! És ebben is minden benne volna, mert ennél többet itt, ezen a kiállításon, Dömötör Mihály Kereszt parafrázisok, a XII. stáció fotóinak közelében nem lehet mondani.

Mert a különböző helyeken és formában talált kereszteken Jézus jelképe van a képeken. Nem Ő maga, hanem a jel jelentése. És ezért nem lényeges, hogy a kereszten lévő szobrok művészi értéke milyen. Mert a szimbólumban a jelentés a jel fölé nő. A fényképeken a halottnak, a megfeszítettnek, az elhagyatottnak, a szenvedőnek ábrázolt, de mindörökké élő Krisztus látható!  

A művészet: út, rejtekút, ösvény, tisztás, ahol fölnyílik a lét fénye, átdereng a létezőn ke-resztül. Ez a forrás, a kezdet, az eredet, az arché, itt lesz érzékelhető a harmadik, metafizikai szemmel az idea, az eidosz, a dolgok eredendő formája, a létezőben a lét. Ami csodálatos. De az igazi csodákat a képekben élő, és a kereszten szenvedő művelte, és műveli most is, hiszen megengedte Dömötör Mihálynak, hogy a sokféle keresztben meglássa Őt, és a fényképeken keresztül nekünk is megmutassa. Hogy a fényképezőgép keresőjében megtalálja, és a másod-perc töredék idejében megörökítse az Örökkévalót. Amit ezeken a képeken látunk az az Idő paradoxona: a pillanat örökkévalósága, vagy: az Örökkévaló a pillanatban. „Egy pillanat, s kész az idő egésze.” A paradoxon azonban itt nem kizáró ellentét, hanem az igazi, hérakle-itoszi dialektikának megfelelően: egyszerre igaz és érvényes. A pillanat itt az idő egésze, ami részben a teljességet, magát az öröklétet mutatja föl, vagyis a fényképezőgép a fényképész kezében – mondjuk a másodperc ezredrésze alatt – mégis a kép és az idő egészét exponálja, hiszen ennyi idő alatt kész van a kép, amit látunk, vagyis az egész fotó. Ez a megállapítás csak az időre vonatkozik, de igaz a képkivágásra, a kompozícióra is: mit mutat meg, honnan nézi, mi a nézőpontja. Mert a képegész szükségképpen csak a valóság egy szeletét állítja elénk, de a képkeret által határolt térrész mégis magát az egészet ábrázolja. Minden műalkotás ezért szemléleti egész, amely a részben mutatja föl az egészet, pars pro toto, mert az egész nem szemlélhető egyszerre. Aki mindent néz, semmit se lát. Ezért mondja Shakespeare: „Néző, ké-rünk, hibákra most ne nézz! / Így lesz az is, mi csonka még: egész.”

A csoda abban is áll, hogy aki a fotóművészt elvezette ezekre a helyszínekre, ezt éppen abban a napszakban, azokban a fényviszonyokban tette, amikor ezek a képek elkészülhettek.

És Ő az, aki Dömötör Mihály útjába terelte a töredezett, törmelékarcú Krisztus-ábrázolást, és az itt látható, sokféle alakváltozatát, parafrázisát a 12. stációnak, a szenvedésnek. És ő az, aki

* A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum Alföldi Galériájában 2019. április 16-án elhangzott megnyitó szerkesztett változata.

124 tiszatáj

csodálatosan fölvértezte Dömötör Mihályt a látás képességével, hiszen a képek megtekinté-sekor nyilvánvaló számunkra, hogy Dömötör Mihály isteni tehetség. Hogy a látás, a képkivá-gás, a fény és az árnyék, a lét és az idő, a képírás, vagyis a fotó művésze, szemlélete a szem él-tetője, művészete gyógyít, ép-ít. Mert az igazi művészet, emberi léptekben ugyan, de mégis Is-ten segítségével történő teremtés. Amit látunk, azt ő fényképezte, nagyította, szerkesztette, de hogy ezt így láthatta meg, nem pusztán az ő érdeme. Gyakran vallanak művészek arról, hogy nem csak ők alkotják a műveket, hanem szinte érzik közben, ahogy fölülről árad a ke-gyelem. Hogy dőlt a súly az égből. Ilyen ihletett, fölülről segítséget kapó művész Dömötör Mihály is, hiszen ma már mindenkinek van valamilyen fényképezőgépe, mégsem készülnek ilyen képek. Miért? Többek között Arany Jánosnál a felelet: „Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa:” (Arany János: Vojtina ars poétikája, 1861.) A művészet a valóság égi mása. Nézzünk körbe: itt minden kép a pillanat részlegességének egésze, mert a lényeget mutatják föl – ezért fekete-fehérek a fotók, mert nem a valóságot, hanem az Igazat teszik láthatóvá. A fotósorozat, a fotóesszé pedig több, mint a részek összege, mert a szerke-zet, a képek egymásutánja történetet mond el, amely nagypéntektől, a keresztúttól a halálig, majd a húsvéti csodáig, a feltámadásig tart, ahol a sötétségből megszületik a megváltó fény.

A képek befogadása szemlélődést, elidőzést kíván. Jelenlétet, ottlétet, a képeknél való létet.

És ha teljesen a képnél vagyunk, akkor lehetünk csak legsajátabban önmagunknál is. „A szép-ség a lét jelenléte. A lét a létező igaz mivolta. (…) A látható látványában a létet (az ideát) en-gedik megjelenni.”1 Mivel a lét, maga a VAN, a létige, amikor a lét: ige, a teremtő szó Isten adománya. Amikor ez láthatóvá lesz, és láthatóvá tesz, az a szépség. A szépség mindig isteni eredetű. A borzalom, a halál, a kín ábrázolása is lehet szép, mert az aiszthészisz, az esztétika szavunk görög eredetije az érzékelhetővé tételt jelenti. Azt, hogy Dömötör Mihály képein lát-hatóvá válik az egyébként láthatatlan, a szeretetté felmagasztosuló szenvedés. Az egyes ké-pek és a sorozat részletes értelmezése innen kezdődhetne, de a megnyitóra szánt létidőm le-járt. Köszönjük Dömötör Mihály fotóművésznek, hogy látni, érezni és gondolkozni tanít min-ket. „Négy hang az, ami zeng: az ég, a föld, az ember, az Isten. E négy hangban gyűjti egybe a sors az egész végtelen viszonyt.”2

1 Heidegger: Visszagondolás, (1943), 85–159., 142. o. In Heidegger: Magyarázatok Hölderlin költésze‐

téhez (ford.: Szabó Csaba), Latin Betűk, Debrecen, 1998.

2 Heidegger: A hölderlini föld és ég (1959), 159–190., 178. o. In Heidegger: Magyarázatok Hölderlin

Az utolsó oldalon

SZÍV ERNŐ

Ki hol ír?

A múltkor egy kiadó rendezvényén egymásba botlottunk Ádámmal, aki éppen nagybe-teg, viszont néhány hete gyönyörű szép versei jelentek meg az ÉS-ben, egész oldalon, vagy tíz finom, szomorú, bölcs és tárgyilagos opus. Nem győztem lelkesedni, mire mond-ta is, hogy pedig a kórházban, fehér pizsamában, duruzsoló műszerekkel körülvéve körmölte őket a nagy műtét után. Bólogattam, így én is voltam néhány éve, másfél hónap kórház, újra kellett tanulni még fogni is, egy könnyű napilapot fölemelni például, és az-tán, amikor már tudtam használni az ujjaimat, a fejben tartott, éppen csak levázlatolt négy történetből írtam is három tárcát és egy novellát két délelőtt. Dicsekvés, dicsekvés.

Hallgatta a beszélgetést egy nagy prózaíró felesége, a kedves férje szintén Ádám, és ő azzal egészítette ki, hogy a férjének is volt egy nagy balesete, tkp. halálos balesete, de Ádám kibírta mégis, és közben, miután a teste az életéért küszködött, ő, meghalva két-szer-háromszor, újjáéledve ugyanennyiszer, fejben írni kezdte a regényt, a Sinistrát. Azt nyilatkozta egy másik nagy, híres író, hogy egy regénye az első mondattól az utolsóig egyetlen pillanat alatt megtörtént benne, a fejében, neki már csak le kellett írni az egé-szet, megvolt, készen volt, ragyogott a betűtenger, mint a közel ereszkedő csillagos ég, és nem is kellett cseppet sem változtatni, amit én valóban csodának és impozáns telje-sítménynek gondolok, ha valaki emberfiának így jut az eszébe három-négyszáz oldal, hanem inkább szimbolikusnak vélem a dolgot mégis, mintsem valóban megtörténhető-nek, sajnos nem hiszem, hogy ennyi mondat odabent történik meg, kinti ügymenet az, fúrás, faragás, cserebe-fogadom, könnyekkel, nyállal, takonnyal és vérrel történő megáz-tatás, ilyesmi babramunka. Arról is hallottam, hogy egy író bement egy másik íróhoz a kórházba, hogy elbúcsúzzon tőle, mert az a másik, a kórházi ágyon ziháló, kanülökkel és infúziós csövekkel földíszített kolléga a végét járta, és bizonnyal mondott is valamit, sut-togott még egy fontos utolsó mondatot, ismerjük ezt is, az utolsó mondatok szépségét és tragikumát, fölkiáltásokat, az élettől búcsúzó gyémántos bon mot-kat, de sajnos a beteg-látogató író éppen az utolsó mondatot nem hallotta, vagy nem értette, mert eszébe ju-tott valami, egy tárca, egy nagyon fontos tárca, a legszebb tárcája éppen egy haldokló társ mellett, aki sajnos nem csak haldoklott, mert mire a tárca, néhány gyors firkantás után elkészült, az ágyban heverő íróból is kiszállt az élet. Valamit valamiért, ugye. De folytattuk még a beszélgetést azon a kiadói bulin. Hogy ki mivel és hová írt abban a kri-tikus napokban. Nekem, mondtam, a szerettem behozta a laptopot. Ez ugye egyértelmű.

Ádám, a költő, akinek a költeményeit dicsértem, barátságosan, kissé elnézően mosoly-gott, ahogy szokta. Neki nem volt laptopja. Papírlapja sem. Lapocskája, cetlije. Csak egy kicsi, kékhegyű tolla. Meg volt egy-két újságja, hírek műtét előtt és után. Az újságok szé-leire írta a verseket, meg a zajongó világhírek, a politikai proklamációk, a gazdasági jós-latok, az időjárás-jelentések, a sporttudósítások közötti kis területekre, azokra a fehéren világító sávokra és vakfoltokra, melyeken még éppen a vers is elférhet.

In document CMYK 6 (Pldal 124-127)