Valóság nagybátyánk visszatér

B

G

: V

B

Bereményi Gézától olyan magyar emberek is tudnak idézni, akik talán még a nevét sem hallották: Cseh Tamás lemezeire írott dalszövegeinek és néhány kultuszfilm forgatókönyvé-nek mondatai mindannyiunk emlékezetébe befészkelték ma-gukat. Új könyvében, egy – interjúi szerint legalábbis – valós történetet feldolgozó regényben Bereményi számos elemet, szereplőt és motívumot felhasznál korábbi írásaiból. Itt van például a regény központi alakja, a különböző elbeszélések-ből egységes és értelmes narratíva létrehozására hivatott ifjú titán, az íróságát gyakran letagadó, azt saját maga számára is problematizáló Dobrovics, aki az Irodalom című novella lap-jairól lép elő (a történelmi események elbeszélésének nehéz-ségeiről szóló eszmefuttatások persze a Svéd királyt is eszünkbe idézhetik). Dobrovics megpróbálja megírni az élet-ből összeszedett témáit, csak azt nem tudja, miként fogjon hozzá: tudatos íróként folytonos reflexió tárgyává teszi az irodalmat. Vajon a különböző szemszögek ütköztetése, a jól eltalált és aprólékosan kidolgozott mondatok vagy éppen az írói szenvedély egy jó írás legfontosabb feltétele – teszi fel magának a megválaszolhatatlan kérdést.

A cselekmény két idősíkon zajlik, ám találunk néhány utalást egy négy évtizeddel későbbi – azaz gyakorlatilag mai – harmadikra is, amikorra már minden leülepedett. Az „özön-víz után”, az 1970-es évek elején él a tehetséges kezdő író Dobrovics Péter, akit baráti köre, a „törzs”, csak Mohóként ismer, s aki – miután a törzs egy furcsa tagja, a bibliai prófé-tálásra hajlamos Doxa¹, teljesen váratlanul kitárulkozik csa-ládi viszonyairól – valami különös elhívást érezve nyomozni kezd a második világháború idején zajló események után.

1 E nevet megpróbálhatjuk ugyan bölcseletileg interpretálni (a szó görögül látszatot, illúziót jelent), ám az a tény, hogy a budapesti alternatív és művészkörökben közismert figura, Gémes Dixi szolgált az író mintájául, talán feleslegessé teszi az etimologizáló értelmezéssel való kísérletezést.

Magvető Kiadó Budapest, 2013 304 oldal, 2990 Ft

112 tiszatáj

„

Fontos, hogy az elhívás kezdetben nem irodalmi természetű, hiszen csak viszonylag későn jut eszébe, hogy meg kellene írnia Doxát (s a regény legvégén kiderül, hogy azóta sem írta meg).

Doxa anyja híres szépség, a gazdag (zsidó) polgárcsaládból származó, még korosan is igen izgalmas Vadnai Éva, alias Bébi. A szabados erkölcsű lány néhány röpke kaland után végzetes és (ön)pusztító szerelembe esik egy erdélyi – erősen katolikus és antiszemita – or-vossal, akivel egyébként úgy találkozik először, hogy korábbi vőlegénye (és későbbi férje) őt kéri fel a teherbe esett lány kikaparására. A feladatot végül dr. Szemző egy segédorvosra bíz-za. A háborús években zajló gyűlölet-szerelemből végül egy fiúgyermek (Jancsi-Doxa) szüle-tik, a polgári családja és Bébi között őrlődő orvos pedig az öngyilkosságba menekül. Bébi a háborús éveket egy olyan „rózsaszín” (azaz mérsékelten baloldali) képzőművész-kommu-nában éli túl, melynek központi figurája Lurkó, Dobrovics nagybátyja. A béke beköszöntével férjhez megy korábbi vőlegényéhez, a neki mindent elnéző Tipsihez, fiát pedig előbb eltaszít-ja magától, majd újra magához veszi, ám gondosan titkoleltaszít-ja előle apeltaszít-ja kilétét. Viselkedése nem teljesen logikus: bár a Doxára kényszerített amnéziát a végsőkig megpróbálja fenntartani, Dobrovicsnak – akiről pedig tudja, hogy a fia barátja, s hogy szándékában áll felfedni Doxa előtt nyomozásának eredményeit – mégis szívesen elmeséli a történteket. Jobban járunk per-sze, ha ezt az inkoherenciát nem a regény cselekményének pszichológiai hitelességét megin-gató szervi hibának tekintjük, hanem Bébi benső meghasonlottságának bizonyítékaként ér-telmezzük.

A barátja apjának azonosítását célzó nyomozás nagy váltást tételez Dobrovics gondolko-dásában, hiszen ahogy a törzs tagjainak mindegyike, sokáig ő maga is tökéletesen érdekte-lennek mutatkozik hazája, városa és felmenői múltját illetően. Az új világ teremtésében érde-kelt ifjak személyes, családi és nemzeti történelmüket a vállukról minél sebesebben leveten-dő teherként látják. A „törzshöz” tartozók az ember önmaga alkotója elvét vallják, s a közös-ség előtt olyan emberekként inszcenírozzák magukat, akik akár az életük árán is el akarnak ütni felmenőiktől, s akik szerint az maga a halál, ha valaki az apjára hasonlít. Egymás polgári nevét – amelyből ilyen vagy olyan következtetéseket lehetne levonni – nem egyszerűen nem használják, de általában nem is ismerik: nyegle beceneveken szólítják egymást. Maga Dob-rovics sokáig semmit nem tud hazájának államrendjéről vagy alkotmányos berendezkedésé-ről, inkább „kora érzékszervileg felfogható valósága” érdekli. Úgy tűnhet, hogy a törzs tagjai nem más elveket érvényesítenek életük vonatkozásában mint a „tabula rasa, az ember ön-magáról való kérlelhetetlenül szabad, egzisztenciális döntésének radikális baloldali utópiája”

alapprincípiumait, melyek György Péter szerint olyannyira megfeleltek a kollektív amnéziára építő Kádár-rendszer elvárásainak (ld. erről Apám helyett című könyvét). A regény pedig, ol-vasatom szerint legalábbis, arról szól, hogyan érik utol az embert felmenőinek morális dön-tései és közösségének (nemzetének) múltja: ha az önteremtés univerzális utópiájának nevé-ben erőszakkal kiszakítjuk magunkat történelmünkből és kisvilágunk partikularitásából, éle-tünk üressé válik: a megtagadott tradíciók pedig patologikus formában térnek vissza (ahogy az a könyv befejezéséből kiderül). Dobrovics egy idő után azon kapja magát, hogy rettenete-sen vonzódik a születése körüli korszakhoz, a II. világháború utáni nulladik évhez, csak a korban írott vagy a korral foglalkozó könyveket olvas, szinte ebben él. Újsütetű érdeklődése arra a kettős felismerésre vezethető vissza, hogy minden, ami történt, megtörténhet még egyszer, s hogy e földön való jelenlétének okai ebben a korban gyökeredznek. Írónk tehát mindenekelőtt önazonosságát keresi, s csak mellékesen irodalmi témát. Amikor pedig

kiha-2015. január 113 „

jítják a lakásából, büszkén magára veszi a „rosszhiszemű, jogcím nélküli ottmaradó” címet: a kor viszonyairól sokat eláruló jogi formula bölcseleti igényű létmeghatározássá lényegül át.

Tipsivel közös az érdeklődésük némely nagyszabású világtörténelmi kérdés iránt, az emberi-ség sorsa iránti univerzális aggódásuk azonban aligha értelmezhető másként, mint egyéni, lokális és nemzeti problémáik megoldhatatlansága előli menekülésként. Az emberiség törté-netében csak eltévedni lehet: ismert világunk szereplőit univerzális kontextusban megérteni a lehetetlenséggel egyenértékű.

Az emlékezés feltétlenül szükséges ugyanakkor roppant problematikus voltának kieme-lését jól szolgálja a narráció azon technikája, melynek értelmében szerzőnk (általában a sze-replők szenvedélyes megnyilvánulásai útján) előbb fragmentált formában idézi fel a történet egyes epizódjait, aztán – már Dobrovics normalizáló szűrőjén keresztül – elmondja „rende-sen”, azaz a szereplőket és a körülményeket többé-kevésbé pontosan meghatározva, hogy mi is történt. Természetesen ezután is fennmarad némi bizonytalanság, hiszen forrásai (Tipsi, Bébi, Lurkó, s végül saját apja) nem egyféleképpen emlékeznek a történésekre, sőt, különbö-ző megfontolásokból szándékosan torzítanak is. Dobrovics, Bébi és Tipsi sohasem hármas-ban beszélgetnek: a tapintatos „detektív” nem szembesíti egymással a házasfeleket. Fel is merül benne, különösen dr. Szemző halálának leírásakor, hogy hazudnak neki, s az orvos ta-lán ma is Bostonban praktizál. Bébi elbeszélése szerelmének történetéről szikár, tényszerű, mindenféle morális megfontolástól tökéletesen mentes. Harminc évvel később sem képes megérteni, hogy miképpen lehetett rajta úrrá ez a csodálatos, a világot teljességgel átlényegí-tő érzés: választ a kérdésre Dobrovicstól vár. Az ifjú írót sok minden összekapcsolja az életét műalkotásként megélő Bébivel, akibe a nagy korkülönbség ellenére egy kicsit „bele is zúg”.

Mindkettőjüket jellemzi a túl egyszerűnek tűnő ok-okozati viszonyok dühödt elvetése, a mo-nokauzális „azért, mert” elutasítása. Tipsi, akivel Dobrovics remekül összebarátkozik, szintén megérteni szeretné Bébi és dr. Szemző vad szerelmét, amelyet nyilvánvalóan valamiféle ha-lál-ösztön mozgatott. A másik halálának kívánása vezérelte őket? A sajátjuké? Esetleg Bébi saját pusztulásának előmozdításával akarhatott újra közösségbe kerülni tragikus sorsú né-pével? Tipsi ellentmondásosan nyilatkozik abban a kérdésben is, hogy érdemes-e válaszokat várnia Dobrovicstól. Bízni látszik ugyan ifjú barátja beleérző-képességében, ám egyszer még-is az arcába vágja: te ezt nem értheted, te egy más világ gyermeke vagy. Dobrovits válasza – egyszer már az én időmben is szétlőtték a várost – arra utal, hogy megértette: az emberek nem légüres térben élnek, s nem absztrakt morális elvek határozzák meg tetteiket.

Doxa életének alakulása az általam itt elővezetett olvasat szerint azt illusztrálja, hogy az erőszakkal elfojtott történelmi természetű önismeret patologikus formában tér vissza. Az ap-ja kilétére kíváncsi fiú prófétikus dumájával fiatalokból álló rajongótábort gyűjt maga köré.

Dobrovics sokkal érdekesebbnek találja Doxa sajátos nyelvművészetét, mint a törzs egy má-sik tagja, Felvinczy fluxus-performanszát (igen érdekes értékítélet ez, vajon egybeeshet Be-reményi Géza álláspontjával?), s Bébivel egyetértve úgy véli, hogy a furcsa szövegek valahogy a múltból és a múltról szólnak. Doxa élete egyébként akaratlanul is reprodukálja, legalább részlegesen, a szüleivel történteket, hiszen a fiú gyermeket csinál kedvesének (egy rendőr-nyomozó lányának), ám a gyerekből egy másodpercig sem kér. A lány igen hasonlít Bébire, nem véletlen, hogy a Doxával való kapcsolatáról nem tudó Dobrovics rá is hajt, amiért ké-sőbb a maga módján elnézést is kér barátjától. Doxa azért sem haragszik, hogy Dobrovics nagybátyja a történet bizonyos pontjain felvállalta az apaságot, azaz „cukros”, hamisan

114 tiszatáj

„

nyugtató megoldást kínált a fiú egzisztenciális problémájára. Ezen Doxa átlát, s közli Dobro-viccsal, hogy az apa-kérdés többé nem érdekli. Amikor azonban balkézről való apósa közben-járására – ám saját szándékaival sem ellentétesen – elmegyógyintézetbe kerül, ott a valódinál igazabb módon rekonstruálja saját történetét. Az orvos szerint túlzott igazságérzettel meg-vert fiú megírja élete könyvét, de nem papírra. Amikor, Tipsi és Bébi kérésére, Dobrovics fel-keresi kényszergyógykezelésének helyszínén, annak válhat tanújává, hogy egy hátborzonga-tó (és kitűnően megírt) jelenetsorban ápoltak játsszák el a gyilkos szerelmet, az anyát, a fiút, s a távollévő apa körülöttük lebegő szellemét. A kikényszerített történeti amnézia a bolon-dokházában „jampi performansz”, „levegőbe írt félnóta” formájában oldódik fel. A tanulság (már elnézést a kifejezésért): talán jobb lett volna idejében kibeszélnünk közös dolgainkat, mert utólag minden nehezebb és fájdalmasabb. A kádári történelem-felejtésre logikusan kö-vetkezik az új undokok történelem-hamisítása.

Bereményi Géza könyvének dialógusai hibátlanok; bölcs, de bölcselkedéstől mentes mondatainak korfestő ereje pedig teljességgel magával ragadó. Két példa: „Mindez a hetve-nes évek első felében hangzott el, amikor zárt társaságokban kezdett a materializmustól visz-szalengeni az inga”, illetve „Akkoriban a Kárpátiában a hatalom volt az egyetlen hiteles érzés, miként évtizedek múltán az önszeretet”. A pénzt a regény szereplői pedig „levesnek” nevezik, ami ezen ismertető szerzőjéből nem múló lelkesedést váltott ki. Látok persze apróbb, bírál-ható mozzanatokat is a könyvben. A regény elején például arról olvashatunk, hogy Dobrovics egy időben négy barátnőt tartott, akikkel vasárnapjait töltötte, heti váltásban, azaz mind-egyikkel körülbelül havonta egyszer találkozott. Nos, lehet, hogy az én valóságismeretem hi-ányos, de efféle kapcsolatra lehetetlennek tűnik rávenni a nőket, s a dolog valószínűtlensége egy pillanatra elkedvetleníti a (lehet, hogy csak irigy) olvasót. Nem teljesen világos végül számomra, hogy miért tett Bereményi Tipsi és Lurkó egyik beszélgetésébe egy rontott szin-taxisú és rontott helyesírású francia mondatot? Ha ezzel azt akarta illusztrálni, hogy Tipsi félművelt volt, aki szívesen fitogtatta – tökéletlen – nyelvtudását, akkor a helyesírást miért rontotta el? Ennek nem sok értelme van, hiszen a mondat szóban hangzott el. Apróságok ezek persze, melyek alig tűnnek fel ebben a gondosan megszerkesztett, az olvasók számára valódi élményt nyújtó apa(hiány)-regényként és rafinált történeti allegóriaként egyaránt in-terpretálható szép könyvben.

2015. január 115 „