V AGYON ÉS A TÁRSADALMI STÁTUSZ ÁTÖRÖKÍTÉSE

A mobilitás-kutatások leggyakrabban a szülők foglalkozási pozíciójának átörökítését vizsgálták. A mobilitás-kutatások első generációjához tartozó elemzések átmenet-mátrixok segítségével vizsgálták, hogy az egyének mekkora része űz az apjától eltérő foglalkozást (lásd pl. Lipset, Bendix és Zetterberg [1959]). A kutatások második generációjának egyik újítása a foglalkozási státusz méréséhez kapcsolódott. Blau és Duncan [1967] a foglalkozások státuszát folytonos skálán mérték, amelyet az iskolai végzettség és a kereset alapján számítottak az egyes foglalkozások esetében. Ezután többváltozós elemzéssel (útmodellel) vizsgálták, hogy az apa iskolai végzettsége és foglalkozása hogyan hat a gyermek foglalkozási státuszára, és ezt a hatást mennyiben közvetíti a gyermek iskolai végzettsége és első foglalkozása. A harmadik generáció kutatásai szakítanak a foglalkozási státusz folytonos változóként való operacionalizálásával, és az Erikson, Goldthorpe és Portocarero (Erikson és Goldthorpe [1992]) által kidolgozott, a foglalkozási pozíciókat több dimenzió szerint csoportosító osztálysémát használják. A hangsúly a társadalmi mobilitás kutatások mindhárom nemzedékében a foglalkozási pozíció átörökítésének vizsgálatán volt.

A foglalkozási státuszra való koncentrálás azonban azzal jár, hogy nem az egyének fogyasztási lehetőségeit igazában befolyásoló háztartási jövedelmek állnak az elemzés fókuszában. Az egyén foglalkozása, és az ezzel szorosan összefüggő kereset mellett ugyanis más forrásból is származnak jövedelmek (tőkejövedelmek, vállalkozói jövedelmek, háztartások közötti és állami transzferek), másrészt az egy háztartásban élők jövedelmeinek összessége határozza meg a háztartásban élők jólétét, fogyasztási lehetőségeit. Spilerman [2000] szerint a kutatások egyrészt

elméleti megfontolásból koncentrálnak a foglalkozási pozícióra. A vizsgálatok alapjául szolgáló elméleti keret ugyanis a társadalmi rétegződés funkcionalista felfogása volt, amely szerint a társadalmi rétegződés feladata, hogy biztosítsa a megfelelő képességű és megfelelő teljesítményt felmutató egyének előrejutását a társadalmi ranglétrán. Másrészt természetesen empirikus alapja is van a foglalkozási státusz kiemelt szerepének a rétegződés-vizsgálatokban. A háztartási vagyon eloszlása ugyanis sokkal egyenlőtlenebb, mint a keresetek eloszlása, a társadalom döntő része számára a jövedelem legnagyobb hányadát a keresetek adják. Spilerman [2000] azonban megjegyzi, hogy ez az érv nem indokolja a vagyon figyelmen kívül hagyását. Az ugyanis nem pusztán az általa biztosított jövedelem miatt emeli a háztartástagok jólétét. A vagyon biztonságot is nyújt, mivel akkor is származik belőle jövedelem, ha az egyén betegség, vagy munkanélküliség esetén munkajövedelemre nem tesz szert, másrészt komoly pénzügyi nehézségek esetén értékesíteni is lehet a vagyontárgyat. A harmadik oka annak, hogy a társadalomtudományi kutatások kevesebb figyelmet szenteltek a vagyoni helyzet átörökítésére, gyakorlati: nagyon kevés olyan adatforrás áll a rendelkezésre, amely szülők és gyermekeik vagyoni helyzetét többé-kevésbé megbízhatóan méri.

A szülőknek a gyermekeiknek juttatott transzferekkel kapcsolatos döntéseit és ezeknek az egyenlőtlenségek átörökítésére való hatását Becker és Tomes [1986]

alapvető tanulmánya tárgyalta. Modelljükben a szülők arról döntenek, hogy a gyermek iskoláztatásába való befektetéssel vagy közetlen vagyoni transzferekkel segítsék gyermekeiket. Kiindulópontjuk szerint a szülők „altruisták”, vagyis saját fogyasztásuk mellett a gyermek jóléte is hasznosságot biztosít a számukra. A modell szerint a szülőket csak a gyermek jóléte érdekli, a jövedelem forrása nem számít, tehát teljes mértékben helyettesítőnek tartják a humán tőke beruházásokat, amelyek a gyermek munkából származó jövedelmeit növelik és az anyagi transzfereket.

Feltételezik, hogy a humán tőkébe való beruházás hozama csökkenő, de az iskola első éveinek hozama magasabb, mint a tőke megtérülése. Emiatt a szülők mindaddig gyermekük oktatására fordítják a transzfereket, amíg az iskoláztatás hozama, fokozatosan csökkenve, el nem éri a tőke hozamát. Ha a szülők ennél a mennyiségnél többet akarnak a gyermekeiknek transzferálni, akkor azt már vagyon átadásával oldják meg. Ebből az következik, hogy anyagi transzfert, örökséget csak a jómódú

családok fognak hagyni, a szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkező családok csak gyermekük oktatásába fektetnek.

A modell a vagyoni/fogyasztási hierarchia meglehetős stabilitását jelzi előre, mert a vagyontranszferek „megvédik” a jómódú szülőkkel rendelkező, de kevésbé tehetséges, és ezért alacsonyabb keresetű gyermeket a lecsúszástól, míg a kevésbé tehetős szülőknek nem áll módjában anyagi segítséget nyújtani. A modell másik következménye, hogy a szülők anyagi hátterének a továbbtanulásra (iskolázásra) való hatása függ a családot körülvevő intézményi környezettől. Amennyiben a családok vehetnek fel hitelt a gyermek taníttatására, tehát azt ígérve, hogy később a gyermek kereseteiből törlesztik majd a tartozást, a szülők anyagi háttere nem befolyásolja a tanulási döntést. Ekkor minden gyermek addig jár iskolába, amíg számára annak hozama magasabb, mint a tőke hozama, és a szülők státusza csak a képességek átörökítése révén befolyásolja a gyermek státuszát. Amennyiben azonban nem lehetséges a gyermekek későbbi kereseteinek a terhére hitelt felvenni, a szegényebb szülők az optimálisnál rövidebb ideig tudják gyermekeiket taníttatni, így a gyermekek nemzedékének egyenlőtlenségeire a szülők nemzedékének anyagi egyenlőtlenségei is hatással lesznek, vagyis a státusz átörökítése erősebb lesz. Ilyen esetben a jövedelmeknek a szegényebb családok javára történő újraelosztása nemcsak az egyenlőtlenségeket csökkenti, hanem a hatékonyság javulását is jelenti, mert ezáltal a szegényebb családok képessé válnak arra hogy az optimális iskolázást biztosítsák gyermekeiknek.

Ahogy a bevezetőben is jeleztük, a családi transzferek az állam és a piacok által alkotott intézményi környezetben fejtik ki hatásukat. Az állami transzferek lehetnek a családon belüli transzfereket helyettesítők, vagy azt kiegészítők. Egyes kutatók amellett érveltek, hogy a családi újraelosztás semlegesíti az állami újraelosztás hatását.

Például egy olyan rendszer bevezetése, amely az idős generáció számára teljesít kifizetéseket a fiatal generációra kivetett adókból, azt eredményezi, hogy idős generáció tagjai annyival növelnék meg a fiatalok számára adott transzfer összegét, amely fedezi a fiatal generáció megnövekedett adókötelezettségét. Tudniillik az idős generáció, a rendszer bevezetése előtt már meghatározta, hogy számára milyen a saját fogyasztás és a gyermekei fogyasztásának optimális aránya, ezért privát transzferekkel semlegesítenék a központi redisztribúció hatását (Barro [1974]). Mások szerint éppen ellenkezőleg, a nemzedékek közötti állami újraelosztás a privát transzfereket inkább

serkenti. Künemund és Rein [1999] a transzferekre vonatkozó szociológiai és közgazdasági irodalom áttekintése alapján a kiszorítási hatás ellen érvel. Ha a szülők és gyermekek közötti transzferkapcsolat reciprocitáson alapul vagy csereviszonyként írható le, akkor a szülők felé irányuló állami transzfer növekedése (például magasabb nyugdíjak formájában) nem csökkenti a gyermekeknek a szülők felé irányuló támogatását. A magasabb nyugdíjak ugyanis lehetővé teszik, hogy a szülők támogatások nyújtásával „hívják elő” a gyermekek feléjük irányuló támogatását, így viszonossági alapú támogatási kapcsolat alakulhat ki.

Az ebben a fejezetben áttekintett elméletek felhívják a figyelmet, hogy a szülői vagyontranszferek társadalmi hatása függ attól, hogy milyen motiváció vezérli ezeket a támogatásokat. A transzferek hatásával kapcsolatos empirikus vizsgálatok egy része közvetlenül a támogatások hatását próbálja megmérni, másik részük pedig a transzferek motivációinak vizsgálatán keresztül közelíti meg a kérdést. A következő két alfejezetben ezeket a vizsgálatokat tekintjük át.