/.
A játékszíni mozgalom támogatásának a szándéka vezette A fátyol titkai íróját is. A korabeli fölfogás általában úgy vélte, hogy Vörösmarty Kisfaludy Károly vígjátékainak a példáját követte.
„N. gróf" mutatott rá eló'ször a Wiener Zeitschrift hasábjain az eredeti jellemek és helyzetek hiányára, a német példák követésére. Érdekes megfigyelni, hogy az ekkor még Vörösmarty köréhez tartozó Csató Pálnak - aki „N. gróf-fal szemben védelmébe vette a költőt, részletesen ki nem fejtett kifo
gásokra egy szava sincs. Elismeri a mű másodlagosságát, s azt hozza föl Vörösmarty mentségére, hogy „a magyar írók csaknem mindig a nyelvvel is küszködve s csaknem mindig, de ön hibájukon kívül, kevesebb előkészülettel, kevesebb segéd eszközökkel, több gond, több hivatalos munka, több korlát s olly kevés idő alatt kénytelenek dolgozni, hogy az alig kész munkát csak nyomtatásban olvas
sák másodszor".1 A német hatások kérdése tehát napjainkig nyitva maradt, csak a legutóbb vállalko
zott elemzésükre Kerényi Ferenc.2
Kerényi eredményeinek tisztelében is rá kell azonban mutatni arra, hogy a XIX. század elejének hazai színházkultúráját a bécsi színiirodalom hatása oly sokrétűen itatta át, hogy a közvetlen példák követésében szinte sehol sem lehetünk biztosak. Részletesen szól erről Pukánszkyné Kádár Jolán Csokonaival kapcsolatban, akihez - mint kimutatja - a bécsi színpad számos „irodalomalatti" eleme is eljutott.3 Olyan elemek, amelyekkel Vörösmarty gyakran találkozhatott - akár olvasmányaiban, akár a magyar és német vándorszíntársulatok műsorán. Találkozhatott velük Csokonai közvetítésében is:
nagyon valószínű, hogy a baráti körében különösen kedvelt költő színműveit is olvasta, sőt esetleg színpadon is láthatta egyiket vagy másikat valamelyik dunántúli községben, Balogh István társulatának az előadásában. Mindenesetre - amint még szó lesz róla - A fátyol titkainak a hangneme gyakran közelebb áll Csokonai bohózataihoz, mint Kisfaludy finomabb vígjátékaihoz.
Elgondolkoztató Toldy Ferenc megjegyzése az 1864/65-ös egyetemi előadásaiban,4 miszerint A fátyol titkaiban „az eszme teljesen komoly, s így a darab nem vígjáték, mint a költő nevezi". Gyulai
-akinek véleménye nem mindig egyezik Toldyéval - viszont, a mű vígjátéki elemeit állította
vizsgálódá-1 Rajzolatok. 1835. február 14. - A Wiener Zeitschrift 1834/35-ös évfolyamait nem sikerült a budapesti könyvtárakban megtalálnom. A kézirat leadása után kaptam csak meg - a Bécsben kutató
munkát végzett Botka Ferenc szívességéből - a Wiener Zeitschrift für Kunst, Literatur, Theater und Mode 1835. február 3-i számának fotókópiáját. Ebből kiderül, hogy a Csató által vitatott cikk az az évi Aurora ismertetése és „N. gróf" szépen alá is írta a nevét: „Johann gra.í Ma.üáth". A fátyol titkaitól a, következőket olvashatjuk: „. . . und Vörösmarty's Lustspiel:. . . bietet in fünf langen Acten keine ein
zige neue Situation, wohl aber lauter bekannte Charaktere aus der deutschen Bühne und gleichfalls von ihr entflehnte Situationen. Es ist überhaupt zu bedauern, dass Vörösmarty, der für epische Dichtung durch « Zalán's Flucht » und « Cserhalom » ausgezeichnetes Talent beurkundet hat, sich dem Drama vorzugsweise zuzuwenden scheint, vozu es ihm durchaus an Talent fehlt. Sein bestes Drama, das von der ungarischen Akademie gekrönte Trauerspiel:« Die Bluthochzeit »ist kaum mittelmässig zu nennen.
Mangel an guten Plan, vernünftigere Gliderung des Ganzes, gehaltenen Charakteren und neuen Situa
tionen ersetzen einzelne schöne lyrische Stellen n i c h t . . . "
2 KERÉNYI Ferenc kandidátusi értekezése. Kéziratban.
3Vö. PUKÁNSZKYNÉ KÁDÁR Jolán jegyzeteit a Csokonai drámák 2.-ben. Bp. 1978. 346.
4 Vö. TOLDY Ferenc egyetemi előadásai. Hivatkozik rá a k. k. 10. köt. 469.
sai középpontjába, s a nyelvet, valamint az életábrázolás hitelességét dicsérte.5 A későbbi Vörösmarty-kritika általában őt követi. Csak Pintér Kálmán tért vissza Toldy észrevételéhez, s foglalkozott az eszme komolyságával,6 amit aztán Horváth János fejtett ki részletesen. Horváth János a Csongor és Tünde eszmei világának a tükröződését mutatta ki/l fátyol titkaiban is.7
A különféle hatások számbavételéből nem hiányozhat Kölcseyé sem. ö ugyan nem példát adott, hanem teóriát, de nem sok kétségünk lehet, hogy ezzel jelentősen befolyásolta Vörösmartyt. Kölcsey-nek A leányőrzőiől* szóló tanulmányára gondolva, könnyű lenne Toldynak megmagyarázni, hogy Vörösmarty miért nem nevezhette másnak, mint vígjátéknak A fátyol titkait. Kölcsey hangsúlyozza, hogy a „dráma mind komoly, mind víg alakjában a poétái formák közé tartozik, s ezen poétái formával csak poétái módon kell" bánni. Kiemeli, hogy a „dráma az emberi életnek tüköré. Midőn a tükörben az élet komoly oldala mutatja magát, a szomorújáték származik; a nevetséges oldal feltűnte pedig a vígjátékot hozza magával... A szomorújáték első tekintettel megmutatja, hogy fennszárnyalatot, s ideálba emelkedést, tehát a legsajátabb poétái szellemet és nyelvet kívánja. A vígjáték . . . természete
sen alantabb jár; ennek ösvénye az ideálpoézistől, mint alsóbb osztály, megkülönböztetett természet-poézis, noha nem lehet tagadni, hogy a maga módjaként az ideálba is felemelkedhetik . . . " „A vígjátéki szituációk és karakterek a jelenvalóból szoktak vétetni... A szomorújáték gyakran visszalép a távol régiségbe, s a históriától kölcsönöz tárgyat, s annak hitele által neveli méltóságát; a vígjátékban természetesb a költött tárgy, mivel így minden tekintet és megszorítás nélkül elevenebb folyamban ömledezhet. Teljes szabadságban tűnnek ott fel a mindennapi élet bohó alakjai". Kölcsey fölfogása szerint a szomorújáték költőjének elsősorban a saját keblébe kell tekintenie, mert „saját kebelében egyetemleg fellelheti mindazon magvakat, melyekből az emberi szenvedelmek kivirulhatnak". A vígjátékköltőnek viszont mindenek előtt látnia - és láttatnia - kell az emberi külsőt, a viselkedést, az
„élet scénáit", a való világot.
Ha abból indulunk ki, hogy Vörösmarty legnagyobb kérdése még mindig az álom és való, az ideális és reális egymáshoz való viszonya, akkor könnyű fölismernünk, mennyire kedvére való elméletet találhatott Kölcsey írásában. Éreznie kellett, hogy miközben a Csongor és Tünde költői filozófiájában a szárnyaló képzelet és az elérhető, a megvalósítható közötti egyensúlyt kereste, a művészi kifejezés
ben túlságosan messze került a kor szellemi, főleg pedig színházi igényeitől. Ugyanakkor a színszerűség követelményét és a szomorújáték műfaji példáit szem előtt tartva a Kincskeresők és a Vérnász írása közben költői szabadsága korlátokba ütközött. Hiába tekintett tehát saját kebelébe, az onnan merített érzelmek és gondolatok nem fértek a történelmi cselekmény és az adott dramaturgiai keretek határai közé. Kölcsey elmélete új lehetőséget kínált: színre vinni a kortárs embert, akinek az övéhez hasonló gondolatai, érzelmi válságai vannak, aki a tapasztalatok útján ismert vüágba helyezhető, s így alkalmas társadalmi-kérdések kifejezésére is. Olyan új lehetőséget, amely társadalmi kulturális igényként jelent
kezett, s ráadásul Kisfaludy Károly színműíró sikerével kecsegtetett.
Végül ne feledkezzünk el arról sem, hogy Vörösmarty meglepő jól érezte magát abban az „alantas"
világban, ahová Kölcsey a komikumot utalta. Gyulai idealizált Vörösmarty-képe még mindig elfedi előlünk a tényt, hogy a fennkölt komolyság költőnknek csak egyik arca a sok közül. Érdekes megfigyelni, hogy amint Görbőn kikerült a nevelő-sors szorításából, rögtön szabadon engedte féktelen jókedvét Az elbúsult deákban. Most, a harmincas évek elején, természetesen sokkal fölszabadultabb, mint bármikor korábbban, és írásaiban alkalmazkodik ahhoz a „finom ízléshez", amit Kazinczy hozott divatba, ami korábban ismeretlen volt a hazai hagyományban, s amit aztán Bajza szigora tett egyeduralkodóvá. Vörösmarty azonban - mint arra magánélete számos példát kínál - változatlanul vonzódott a nyersebb, természetesebb, szabadabb életstílushoz.
•
'GYULAI Pál, Vörösmarty életrajza, Bp., é. n. 161-165.
6 PINTÉR Kálmán, Irodalmi dolgozatok Vörösmartyról. Bp. 1897.
7 HORVÁTH János, Vörösmarty drámái. Bp. 1969. 107-112.
»KÖLCSEY Ferenc, Válogatott művei. Magyar remekírók. Bp. 1971. A Leányőrző. - A komi
kumról. 295-326. Idézetek: 312-313. illetve 322.
5 Irodalomtörténeti Közlemények 1981/3 317
A fátyol titkainak - mint minden értékes irodalmi alkotásnak - több olvasata lehetséges.
Bárhonnan közeledjünk azonban a műhöz, nyilvánvaló a belső egység hiánya. A strukturáló alapelv az expozíció - konfliktus-bonyodalom - kifejlet logikája, de ezek egyike sem körvonalazódik tisztán és egyértelműen Vörösmarty művében. A legegységesebb még az expozíció, noha szerkezete meglehető
sen laza, s keretében fölösen sok oda nem tartozó gondolat merül föl. A konfliktus kibontakozása során a laza szerkesztés következtében, a cselekmény több fontos tényezője homályban marad, illetve nagy jelentőségű jelenetek nem kerülnek színre, hanem csak utalásokból következtethetünk rájuk.
Mindezek eredményeként a bonyodalom széteső, fejlődéséhez többször is új, a cselekményből szerve
sen nem következő ötletekre van szükség. A végkifejletben pedig az író egyszerűen nem tud a bonyodalomból logikus kiutat találni, hanem kénytelen deus ex machina-szerű befejezéssel zárni művét.
A fátyol titkaiban nem nehéz három összefonódott és mégis elkülönülő réteget kimutatni. Meglé
tükre formailag a vers és a próza váltogatása figyelmeztet. Az első - és Vörösmarty gondolatvilágában legfontosabb - az „ideák" magas világához tartozó, a Hangái lelkében játszódó dráma. Vilmához fűződő kapcsolatában a megismerés és megismerhetőség, a szabadság és függőség, a látszat és lényeg filozófiai kérdései merülnek föl. Emögött némileg háttérbe szorul az a második réteg, amelyet a költő tulajdonképpeni célja, a Kisfaludy Károly vígjáték fölfogásának megfelelő társadalmi színmű képvisel;
középpontjában a párkeresés és pár nem találás konfliktusával, valamint a korabeli Pest városias életéről adott képpel. Ennek a rétegnek az egységét Kölcsey félreértett tanítása zavarja meg arról, hogy a „költői genie legnagyobb ereje mindenütt az extremumokban ragyog a maga legszebb fényével".9
Az extremum teremtés - önkéntelen - szándéka viteti Vörösmartyval a szalonvígjáték finom, kulturált világába a durva bohózati elemeket és megoldásokat. Végülis ez a - harmadik - réteg adja a mű komikus alaphangját. Részben ide tartozik a vénkisasszony megcsúfolása, főleg pedig a három ifjú - minden kalandjával.
A fátyol titkai sokkal inkább filozófiai költeménynek indul, mintsem vígjátéknak. A sír és halál patetikus emlegetése a mai olvasóból persze ironikus reflexeket vált ki, s talán Vörösmartyból sem hiányzott a szándék: némi gúnnyal futtatni be a mélyen önmagába forduló főhős - Hangái - alakját.
Ez azonban mégis csak színjátszó külső máz, s alatta komolyan szólnak a lírai vallomás - verssel nyomatékosított - kérdései az ember magányosságáról, a szóval (beszéddel) teremtett kapcsolatok tartalmatlanságáról, értéktelenségéről és végső soron lehetetlenségéről. Az alaphangot megszólaltató fiktív idézet azt a benyomást kelti, mintha ismét a minden országot, minden messze tartományt bejárt, s az égi szépre áhítozó hőst - Csongort - idézné meg a költő. Itt azonban nem Hangái saját élményeiről, tapasztalatairól van szó: korábban átélt kalandja tisztán szellemi természetű. Az emberi múlandóságról, a szerelem megkötöző, belső szabadságot korlátozó voltáról szóló kérdései olvasmá
nyaiból következnek, azaz másodlagosak, mástól származóak, átvettek. Hangái egyénisége tehát - és ez a drámaíró nem lebecsülhető leleménye - még kialakulatlan. A könyvekben kínált szellemi kaland egyetlen hatással van rá: megfosztja a tevékeny élet igényétől, s az álom világába viszi.
Csongor vándor volta a megismerést helyezte előtérbe - a tények és álmok világában. Számára az álom csak testi és anyagi tehetetlenséget jelent, de biztosítja a szellem szárnyalásának a lehetőségét is.
A fátyol titkaiban ez a fölfogás enyhén módosult formában bukkan föl: itt az álom az álmodozás -egyértelműbben tétlenséget jelent. Hangái számára a szellemi kaland - az olvasás - nem igaz, hanem téves ismereteket hoz. Olvasmányai alapján véli a szerelem lényegének a szabadság korlátozását, megkötöző, sorvasztó, az emberhez méltó szellemi magasból a bogár-lét - értelem, öntudat és akarat
'Kölcsey többször is visszatér e kérdéskör különböző összetevőihez, és finoman elemzi az eszté
tikai értékű komikum feltételeit. A „profanum vulgum mocskosságait" határozottan elutasítja, de megállapítja, hogy „azt, amit burleszk névvel neveznek, s ami éppen a csinos világ tónusán túlcsapó komikumot jelent, semmi jussal nem lehet a szépművesség tartományából kirekeszteni..." (i. m.
308.) Álláspontja csak Csokonainál bizonytalanodik el: itt ízlése és művészi fogékonysága még mindig nem tud közös nevezőre jutni. (Vö. i. m. 306.) - Az idézet a 312. lapról.
nélküli - szférájába süllyesztő jellegét. Eszerint a szerelem édes, bódító, részegítő', szívet-fejet rontó;
ráadásul pedig elszegényítő, mert javaink megosztására kényszerít.1 °
Hangái számára az álom nem csupán a befelé fordulást jelenti, hanem az önző idealizmus előtérbe helyezését a tevékeny közösségi élettel szemben. Az ébredés ajándékaként megismert szerelem erről az álláspontról ragadja majd magával a tapasztalatok világába. Vörösmarty azonban már itt jelez egy olyan gondolatmenetet, amit hőse még nem ért: a szerelem teremtő, időt legyőző, életet tovább adó jellegét. Igaz, hogy a szerelem korlátoz, megkötöz, a kötelességek rabságába kényszerít, de a bogár-lét értelme is az - a világmindenség távlatából - , hogy utódokat hoz létre, s ezért föláldozza magát, meghal - „annyiszor egy kis életért".
„Az akciónak egysége éppen úgy megkívántatik a vígjátékban, mint a dráma minden más nemében.
Az akciónak itt is az emberi lélek természetéből kell fundáltatnia; itt is szakadatlan előrehaladásnak kell lenni; itt sem szabad elégséges ok és természetesség nélkül semminek föltűnnie."11 Kölcsey tanításából kiindulva világos, hogyan állította föl Vörösmarty képzelete a két főhős „lelkéből" -világfölfogásából és jelleméből - következő konfliktust: a két merőben ellentétes „lélek" találkozásá
ból, egymásra hatásából eredő bonyodalmat.
Hangái bemutatásának legfontosabb eleme, hogy kívül van és kívül kell lennie minden cselekmé
nyen: magányos, tétlen, lírai hangvételű filozófus. Vilma ezzel szemben rögtön társaságban lép színre, csinál valamit (virágot szed), s szavai, viselkedése nyüvánvalóvá teszik, hogy szorosan benne él a mindennapi életben. Ennek a mindennapiságnak a hangsúlyozását szolgálja a színtér (a divatos Városliget), és Vilma tevékenységének a jellege. Ez utóbbi kissé meg is tévesztő: mintha egy divatos, de Vörösmarty szerint már idejét múlt szentimentális pásztorjátékból lépne ki. Hosszan beszél a magyar költői hagyomány két legkedvesebb nőhasonlatáról, a violáról és rózsáról, valamint a szerelmi költészet általános közhelyeiről, a viruló és elhervadó bokrétáról, az erőszakos letépésről, ártatlanságról, szenve
désről, könnyről, gyengeségről; a Himfy-versekben érvényesülő szerelem-fölfogás megannyi eleméről, mégpedig prózában
-Ez a prózai forma figyelmeztet: Vilma szólamokat ismételget - lírai igazságok helyett. -Ez is jelzi, hogy nem fogadja el azt a passzív, kiszolgáltatott szerepet, amit a feudalizmus szerelmi költészete a nőnek a trubadúrok óta kijelölt. „Ha már virágról van szó - mondja - , hasonlítsunk inkább - az ártatlanságot jelképező viola helyett - a kevély tövises rózsához, annak illataihoz legalább fegyverei vannak."12 A költő ironikusan idézi a bibliát, az Éva-szerepet, s Vilma nyíltan föllázad az ellen, hogy a nő ne lehessen több, mint a férfi-világ dísze, ékítménye, cserépben pompázó bokréta, amit kihajítanak, ha elhervadt.13 Színszerű gesztussal is kifejezi ellenvéleményét: megfordítja azt a hagyo
mányos szokást, miszerint a férfi udvarlásként virágot ad a nőnek, s ő ajándékozza meg frissen szedett bokrétájával az alvó, de érdeklődését fölkeltő Hangáit. Míg a férfi Vilma iránti érdeklődését a testi vonzalom kelti föl, a lány figyelmét Hangái szerelem-ellenes gondolatokat megszólaltató könyve ragadja meg; s szellemi fegyverrel: e könyv kicserélésével Himfy verseire - indítja el a férfi gondolkodá
sának, vüágszemléletének átalakulási folyamatát. Az első jelenet rögtön világossá teszi, hogy Vilma távol áll Vörösmarty korábbi szerelmi költészetének Tünde előtti légies, álombeli hősnőitől, az „égi nőktől", akik számára a szerelem nem más, mint a tetterős férfi karjaiban elnyerhető biztonság. Vilma egy pillanatnyi kételyt sem hagy, hogy maga akarja - és tudja - intézni az életét, a maga módján kívánja biztosítani a boldogságát.
Az expozícióból kibontakozó konfliktus bonyolításában mindjárt az első felvonás során zavart okoz, hogy Vörösmarty számára túlságosan fontos főhősének - Hangainak - a belső drámája. Ennek a
1 ° „ . . . óh a' szerelem Édes, de bódít; ront szivet, fejet És részegítőbb mint a' bor hatalma.
Azért, ki józan 's boldog lenni vágy, Az álmodozzék inkább, mint szeressen;
Mert a' mi szépet álmodott, magáé,
De a' szerelmen kettő osztozik." (1.9-15.)
1 KÖLCSEY, i.m. 318.
1 *A fátyol titkai I. 55-57.
1 3 A hervadás gondolata Katica tragikumának a magja
5* 319
drámának egy fontos láncszeme azonban nem kap színpadot - és kellő indoklást. Azt még látjuk, milyen hatással van Vilma megpillantása a férfire, halljuk, hogyan ragadja el a Himfy-kötet olvasásakor a „szerelmi ábrándozások tengere"; de a következő két személyes találkozásukról szavakban értesü
lünk, s így hatásukat csak Hangái - nem túl meggyőző - elbeszéléséből ismerjük. A lány vonzerejéről szóló forró szavak mellett nem elég indokolt a férfi tartózkodó visszahúzódása az elmélkedésbe.
Hamleti kérdése - „Öt látni vagy nem látni" - azután, hogy tudjuk, akaratlanul is többször látta Vümát, bizony súlytalan. (Az igazi kérdés a lány megközelítésére vonatkozik.) Arról már nem is beszélve, hogy az író elfelejtette megokolni, Vilma miért maradt teljesen passzív az említett találkozá
soknál. A költő mindenesetre úgy vélte, Hangainak először önmagával kell megvívnia.
Mivel azonban e küzdelem az „ideák", a költészet fennkölt világában zajlik, szükségesnek tartotta, hogy beleszólást engedjen a nyers hétköznapoknak. Az „ideális" ellentétét a három durva, faragatlan és gátlástalan fiatalember, Rigó, Kaczor és Guta képviseli. Ugyanazt az „állati" életfölfogást hozzák magukkal, amit a Csongor és Tündében az ördögfiak, de ezúttal sokkal konkrétabb társadalmi kérdésekhez kapcsolódva. Hangái mélységes lenézéssel tekint e „majomhadra", nem tartja őket a maga világához tartozónak. A három ifjú azonban erőszakosan betör ábrándjai közé, megzavarja elmélkedé
seit, s rákényszeríti a figyelmet létük, jellemük, viselkedésük, céljaik iránt. Vilma, „az angyalarcú lány"
féltése arra készteti Hangáit, hogy szembeforduljon velük, azaz kilépjen a tétlenségből.
A „fent" ideális világában természetesen rend, harmónia uralkodik; a „lent" alapeleme viszont a zűrzavar, a disszonancia.14 A Szentiván éji álom bolond kergetőzése jut eszünkbe annak a fölfordulás
nak a láttán, amit a három ifjú magával hoz. A második felvonás elején ugyan a zűrzavar hősei kissé túlságosan gyorsan esnek a maguk keltette bonyodalmak kelepcéjébe - a bohózat egyszerű belső törvényeiből következően - , de az egyes szereplők lelepleződésével, az egyes helyzetek tisztázódásával a zűrzavar nem szűnik meg: a félreértések és megtévesztések - néhol kissé erőszakoltan - folytatód
nak. Hangái hiába viszi a tiszta költészet harmóniáját az éjelizenében tetőződő diszharmónia ellenében színre, belső békéje már neki is föl van dúlva. A szerelmi vágy azonban még nem készteti cselekvésre, csak a tétlen reményt és az önsajnálatot táplálja. Vilma - zárt, siket, kietlenül sötét, semmi biztatást nem adó - ablaka alatt egész éjjel rostokolva még nem a kézzelfogható szerelemre, hanem valami eszményire áhítozik. Miközben a tettrekész Vilma csapdát állít, Hangái „bágyadtan" szenved és
„édesen zeng" az elképzelt hölgy kérlelhetetlenségéről, megközelíthetetlenségéről.
Az öncsalónak szükségszerűen csalódnia kell; aki nem ismeri azt, akire vágyik, az nem is ismerheti föl szerelmét. Vilmának nem esik nehezére, hogy egy fátyol és némi alakoskodás segítségével elhitesse a férfivel, hogy nem az, aki. A Himfy modorában szenvedő és szenvelgő Hangái szánalmat kér, és ezt meg is kapja. De a szánalom legföljebb a reményt táplálja; a reményt, amely „füst" csupán, „égnek indult s végre is csak a / Nehéz s kietlen föld színén enyészik". Az ég és föld eme szembeállításából már világosan következik, merre kell Hangainak elindulnia. Első lépése a látszat és lényeg kettősségének a fölismerése: a külső gyakran megcsalja az embert — mondja:
S tan a' hidegség csak külső palást, De melly alatt jó 's érző szív dobog?
Ijesztő lám ha zajg a tenger is,
De csendes mélyén drága gyöngy terem. (II. 619-622.)
S ahogy a magasról, az elérhetetlen égi világról a dolgok mélye felé fordul a figyelme, a titokzatos helyett a titkot, a rejtett okot keresi. A kereső szándék hívja elő a céltudatos akaratot és a kitartásra képes megvalósító szándékot. Az időtlen tétlenségből a folyamatos cselekvés világába lépve hirtelen az emberlét egyik alapkérdése, az idő kerül figyelme előterébe. Az idő, mint a megvalósító emberi szándék legnagyobb akadálya; s egyúttal - a kitartásban - a megvalósítás egyik fő eszköze:
Óh semmi nincs, mit meg nem győz idő, Lassan de folyvást folydogál az ér, 'S végtére messze tengerekbejut.
Lassan de folyvást leng a szél ha fú,
1 4 A fent és lent nem társadalmi értelemben értendő itt, hanem mint a Csongor és Tündében is -a szárny-alás és lesüllyedés szellemi lehetőségeként.