A Bercsényi utcai Weisz család jó száz éve élt már azon a helyen – három generáció egymás után – amikor a vészkorszak pokla elszabadult. Az öt nővér közül Anna gyermekruhasza-lont vezetett. Jó családok dolgoztattak náluk, megéltek tisztességesen. Néhai édesapjuk cipészmesterként kereste a kenyerét. Bohém, művészetrajongó volt, rengeteget áldozott a művészekre. Háza a 10-20-as években festők, szobrászok búcsújáróhelye volt – a szobái falát többsorosan borító képek tanúskodtak róla. De barátok, jó ismerősök előtt is mindig nyitva állt a vendégszerető ház ajtaja…
Kató néni, a család utolsónak életben maradt tagja nemrég szeretetotthonba vonult.
Ennek a sorsfordító eseménynek a traumájában – 50 év után először – megnyitotta lelkét az emlékezésnek…
„Egy rendőr, egy csendőr és egy polgári megbízott jött értünk. A fegyveresek egy szót sem szóltak, a civil embertelen volt. Minden csomagunkat átnézett és mindenre ezt mondta: Minek ez már maguknak, fölösleges ez már. Még édesanyánk gyógyszereire is azt mondta. El lehet gondolni, mit éreztünk. Orvost kellett hívni, mert anyánk ettől a tortúrától rosszul lett. Öt orvosnak üzentünk, de csak a hatodik jött el, Zehery Pista bácsi.
Őt is le akarta beszélni a polgári megbízott, de Pista bácsi karakán volt, nem hagyta magát.
Amikor bevagoníroztak bennünket a nagyállomáson, Mikosevics bíró –, a család régi ismerőse, kijött elbúcsúzni. Kezet fogott velünk. Mondtuk neki, jaj bíró úr, a csendőr meg ne lássa! Azt mondta, engem ne féltsenek! És csakugyan, a csendőr direkt elfordult, amikor felismerte a bíró urat. Mások is kijöttek hozzánk az állomásra. Lelkileg sokat jelentettek nekünk ezek a kézfogások. Egyébként sokan igyekeztek segíteni rajtunk a deportálás előtti időkben. Tóth János malmos elrejtette, megmentette sok festményünket. Farkas Mária, az egyik varrólányunk cérnát, anyagokat vitt el megőrzésre – az is meglett mind egy szálig, mikor hazaértünk. Kesőy Kató pucolt csirkét hozott, a nővérem barátnői, a Kőszegfalvi lányok is nagyon jók voltak hozzánk, Kóti bácsi és mások is. Azt sem felejthetjük el, hogy amikor Szegeden voltunk a téglagyárban, és az alsóvárosi szerzetesnővérek megtudták, hogy nem kapunk főtt ételt, egy nagy kondér jó meleg levest küldtek be hozzánk…
1 Hivatalos héber ejtése: mezuza, a hívő zsidók ajtófélfáin található kis doboz egy pergament tartalmaz, melyen a legfőbb zsidó imádság, a Halljad Izrael! első két szakasza olvasható kézzel írt, kalligrafikus héber betűkkel.
187 II. Emlékek
Nyolc nap döcögés, tolatás, veszteglés lezárt vagonokban. Erről nem akarok beszélni.
Mire odaértünk, hat halott volt a vagonban. Asztmás édesanyánk ezt még csodálatoskép-pen jól bírta. Deutsch Béla bácsi előtte megtanított engem, hogy kell az injekciót beadni, ezt én mindennap elvégeztem. Aztán megérkeztünk Strasshofba, Ausztriába. Utólag tudtuk meg, a mi szerelvényünknek is Auschwitzba kellett volna mennie, de valahol a magyar vasutasok összecserélték a szerelvényeket, az útirányokat.2 Így menekültünk meg.
Két nővérem volt velünk, Anna és Terézia – a másik kettő Budapesten rekedt, róluk nem tudtunk semmit.
A vagontól megszabadultunk, de a helyzetünk nem lett jobb. Egy régi lezárt temetőbe vittek bennünket. Egy hetet töltöttünk ott az Isten szabad ege alatt. Áztunk és fáztunk.
Nappal 30 fok volt, éjjel meg az Alpok közelsége miatt majdnem fagyott. Ezt már nem élte túl szegény édesanyánk. Vele egy napon halt meg másik két vásárhelyi: Novák József kereskedő és dr. Ambruzs Endre orvos. Reggel vitték el a halottakat. Mi tintaceruzával ráírtuk anyánk lepedőjére, amibe csavarták, a nevét, korát. Ennek köszönhettük, hogy később sikerült megtalálni a sírhelyét a bécsi Zentral Friedhofban, tudniillik a temető-gondnokság őt be tudta könyvelni az adatok alapján.
Ezután szétosztottak bennünket különféle munkákra. Mi egy bécsi kábelgyárba kerül-tünk, tekercseltünk.3 A lágerführer,4 egy cseh származású ember, szigorú volt, de aránylag emberséges. Szemet hunyt bizonyos dolgok felett. Az egészségügyi szobán dolgozott egy sveszter,5 az nagyon jóindulatú volt. Többeket kiírt, még ha nem is voltak betegek, hogy egy kicsit pihenhessenek. Gyakran átjött hozzánk a lágerbe, és mindig hozott magával valami kis élelmet. Akkor lakott itt a gyártelep közvetlen szomszédságában egy derék osztrák ember, az meg átdobált a kerítésen kenyeret, gyümölcsöt, mikor mit.
A barakkunkban lakott egy bátor kiskőrösi férfi, Szendrőinek hívták. Mélyen vallásos volt. Naponta imádkozott, imaszíjjal, rendesen. A zsidó ünnepeket is mindig megtartotta.
Még arra is merészkedett, hogy egy mözüzőt kitegyen a szoba falára – ez egy olyan héber házi áldás. Ő tartotta bennünk a lelket. Sokat köszönhetünk neki.
Minden apró öröm bizakodást, életbenmaradást jelentett számunkra, de a létbizony-talanság, a rettegés egy percre sem oldódott fel bennünk. Rabok voltunk, sőt valójában halálra ítéltek. Megalázóak voltak a rendszabályok: például, senkihez nem szólhattunk, a házastársak nem élhettek házaséletet. Időről időre kósza hírek terjedtek el: ide visz-nek, oda visznek; most a gyerekeket szedik össze, most az öregeket. Valahogy mindig megúsztuk, a lágervezetőnek sikerült munkaerőhiányra hivatkozva elodázni a dolgot!
Havonként kaptunk egy kis darab úgynevezett R.I.F. szappant. Később tudtuk meg, mit jelent a rövidítés: Reines jüdisches Fett (tiszta zsidó zsiradék)…6
2 A Szegedről június 27-én indított második szerelvényről van szó.
3 Valószínűleg a következő helyről van szó: 12. kerület, Oswaldgasse 33. Kábel- és Drótgyár Rt.
4 táborparancsnok
5 nővér
6 Ez egy elterjedt tévhit, a R.I.F. jelentése valójában: Reichsstelle für industrielle Fettversorgung, magyarul:
Birodalmi Zsírelosztó Központ.
A gyárat az utolsó percig nem bombázták le az amerikaiak. Tudták, hogy csupa de-portált zsidó meg hadifogoly dolgozik benne. Persze minden légitámadáskor le kellett rohanni a pincébe. Utána meg mentünk romokat eltakarítani a városba. Egyszer, amint ott hánytuk a törmeléket a kocsira, kilép az egyik épen maradt házból egy asszony és azt mondja, ugye maguk vásárhelyiek. Nagyot néztünk. Hát Szénási Guszti, vásárhelyi cigányprímás sógornője volt. Megörültünk földinknek, az emberi szónak, hát még mikor behívott – természetesen egyesivel, lopva – és megvendégelt minden jóval…
Egy reggel arra ébredtünk, hogy eltűntek az őreink. Azt tudtuk – szinte lélegzet-visz-szafojtva vártuk –, hogy közeledik a front. Megbeszéltük, amint lehet, összefogunk és menekülünk, mert joggal tartottunk attól, hogy az SS-ek bennünket sem hagynak élet-ben, ha üt a végórájuk. Szendrői kerített egy kis húzókocsit, arra pakoltuk a göncein-ket. Megindultunk a bécsi utcákon, majdnem teljesen kihaltak voltak. Egy segélyhely-lyé átalakított iskoláig jutottunk el. Nyolcan voltunk, vásárhelyiek közül Ormos Ilona gyógyszerésznő volt még velünk. Egy derék házaspár fogadott bennünket. Először enni adtak, aztán mindjárt a pincébe vezettek, és megmutatták a vészkijáratot is, mert mint mondták, az SS-őrjárat még a városban van, és naponta többször is benéznek. Jöttek is.
Szörnyű pillanatokat éltünk át. A házaspár azonban olyan ügyesen beszélt velük, hogy nem fogtak gyanút.
Eredetileg többen csatlakoztak volna hozzánk, de Székely Márton dr., azután egy szabadkai gyógyszerészcsalád, meg még valaki késve ért a találkozóhelyre, és vesztükre belefutottak egy katonai őrjáratba. Azonmód feltuszkolták őket egy teherautóra, és vitték kivégezni egy erdőbe. A gyógyszerészéknek sikerült megszökniük: a rossz erdei úton, egy helyen lassított a kocsi, s mivel a platón nem voltak őrök, leugráltak – két felnőtt és két kiskorú gyermek. Napokig bujkáltak kiéhezve, letetvesedve, végsőkig kétségbeesve, mikorra egy derék sváb ember rájuk talált. Hazavitte őket a tanyájába. Megetette, rendbe rakta őket, még útbaigazítást is adott, merre menjenek, mikor már lehetett. Ezek Auszt-ráliában kötöttek ki. Azóta jártak már itthon. Tartjuk a kapcsolatot…
Aztán egyszer csak itt voltak az oroszok. Végre szabadon járhattunk-kelhettünk.
Varrtunk nekik ingeket. Egy barátságos péktől kaptunk kenyeret, cserébe vizet kellett neki húznunk a Dunából. A kiskőrösi társunk csuda élelmes volt, talált a városban egy borpincét. Vitt az oroszoknak bort, amiért azok biztosítottak helyet az első hazainduló vonaton. Úgy utaztunk, hogy valósággal előttünk rakták le a síneket, annyira fel volt dúlva minden. Útközben találkoztunk egy szembe jövő Joint-szerelvénnyel: otthon életben maradt zsidók utaztak hozzátartozóikért Bécsbe. Tőlük értesültünk, hogy a nővéreink is túlélték a vészt, Pesten. Hálát adtunk Istennek. A fővárosban, a Bethlen téri hitközségnél7 igazítottak el bennünket, sok részletet ott tudtunk meg. Kecskeméten meleg étellel vártak bennünket. Szegedig ment a vonat, onnan stráfkocsival jöttünk tovább. Kopáncsnál ki jön velünk szemben széles kalaplengetéssel, egy parasztszekéren? Az a polgári megbízott, aki az elhurcolásunkkor kegyetlenkedett velünk… Nem szóltunk hozzá, se jót, se rosz-szat… Itthon szerencsére több jó emberrel találkoztunk. Felkaroltak bennünket. Farkas
7 A DEGOB Bethlen téri irodájáról van szó.
189 II. Emlékek
Mária édesanyja még szállást is adott két beteg nővéremnek, ápolta őket, míg meg nem gyógyultak. Hát így maradtunk meg.”
*
A kép teljességének tartozunk egy kis kiegészítéssel. Kató néniékben még a szorongatta-tások, bajok közepette is maradt annyi lélek, hogy három, szüleitől elszakadt, gazdátlan kislányt szárnyaik alá vegyenek. Hűségesen és szeretettel gondozták őket. Egyet sajnos nem tudtak megmenteni, a betegség elvitte. A másikat örökbe fogadta az a barátságos osztrák férfi, aki élelmet dobált át a gyár kerítésén. A harmadikat viszont hazahozták, és Pesten átadták az édesanyjának, aki akkorra már elvesztette másik két gyermekét. Anya és gyermek találkozásának a látványa sok kiontott könnyért kárpótolta őket.
F. B.
III. Hazatérés
193 III. Hazatérés 1. Szeged város és a szegedi egyházak összefogása a hazatérő
deportáltak megsegítésére Délmagyarország, 1945. április 20., 3.
2.a. A st. peter-seitenstetteni helyi szovjet parancsnok
„Fuvarigazolványa” 23 fő Szentesre utazásához1 1945. május 24.
1 A 23 fő között volt Grüner Andor, Grüner Andorné sz. Stern Ibolya, valamint lányaik, Klein Miklósné sz. Grüner Éva és Grüner Márta. A Fuvarigazolványt és a DEGOB-igazolványt Fábián György bocsátotta rendelkezésünkre a család hagyatékából.
195 III. Hazatérés
St. Peter-Seitenstetten pályaudvar
St. Peter in der Au, 1945. május 24.
F u v a r i g a z o l v á n y !
A St. Peter településen állomásozó szovjet helyőrség nevében, törzsszázados Michael Wollis állomásparancsnok engedélyezi 23 fő utazását a St. Peter-S[eitenstetteni] vas-útállomásról a magyarországi Hegyeshalomig, majd onnan tovább Szentesig.
Az utazáshoz biztosított vagont egyenesen, átrakodás nélkül kell a célállomásra eljuttatni.
Útiköltségről a helyi szovj[et] parancsnokság nem gondoskodik.
[pecsét]
45. 05. 24.
[olvashatatlan aláírás]
Kiind[uló] áll[omás] St. Peter Taraszov őrm[ester]
[pecsét]
45. 5. 24.
2.b. Grüner Andorné DEGOB igazolványa a szentesi hazatéréshez
1945. május 30.
197 III. Hazatérés
3. Társadalmi akció Szegeden a hazatérő deportáltak megsegítésére
Délmagyarország, 1945. május 31., 2.
4. Három deportált szegedi orvos hazaérkezése ausztriai kényszermunkatáborokból
Délmagyarország, 1945. június 6., 2.